Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

VI.

Egy elveszett világ emlékképei

Hermione sokáig gyalogolt visszafelé a sínek között, a seprűt maga után húzva, hosszú kilométereken át. Úgy érezte, megint elvesztett valakit, valakit, akit szeretett. Miután leugrott a vonatról, és több méter hosszan gurult a száraz levelekkel telehintett, kiégett füvön, hosszan nézett a vonat után, mely lassan eltűnt a hegyek lába, s a sűrű, komor fák lombkoronája mögött. Kéménye füstpamacsokat eregetett, melyek lassan, tétován szálltak az ég felé, ott semmivé foszlottak, szürke derengéssé, önmaguk halovány emlékévé.
Épp, mint a lány szívében védtelen gyertyalángként erőtlen pislákoló remény, mely hosszú percekre kialudni látszott, ahogy Hermione ott feküdt, hajában s talárján levéldarabkákkal, miközben könnycseppek gördültek végig arcán. Hosszú időbe telt, mire rávette magát, hogy felálljon, és induljon el visszafelé megkeresni Ginnyt.
A lány egy hatalmas fűzfa alatt gubbasztott. Mikor meghallotta, hogy Hermione közeledik úgy összerezzent, mint egy riadt kis őz.
- Ő nem jött veled, ugye? - kérdezte komolyan, szomorúan. Olyan más volt az arca, szeméből eltűnt a vidám csillogás, arca komor lett, a rózsaszín pír beteges sápadtságnak adta át helyét, s mintha szeplői is elhalványodtak volna, különös tekintetű szemei azonban szokatlanul csillogtak.
- Nem. Azt mondta…
- Azt mondta, ez az ő harca, és végig kell csinálnia - fejezte be helyette a lány csendesen, még mindig a fűzfa gyökerei közt ücsörögve.
- Igen… De Ginny, honnan…
- Megmondta, mielőtt elszöktem… Ő engedett ki… nélküle még mindig ott lennék… Kérdeztem, miért nem jön velem… Mindenki tudta, hogy mire megy ki a játék… hogy azok a balesetek, amik a nyári "átnevelésünk" alatt érték, nem balesetek… hogy meg akarják ölni, mert az útjukban áll… Mert amíg McGalagony ott volt, tudott segíteni nekünk…
Ginny elhallgatott, majd kitört belőle a sírás. Hermione leült mellé, és megértően a vállára tette kezét.
- Nyugodj meg… McGalagony nagy ügyes boszorkány. Meg tudja védeni magát… Meg tudja védeni magát - győzködte saját magát is.
- Tényleg úgy gondolod? - nézett rá Ginny kivörösödött, nagy, barna szemeivel.
Hermione nyelt egyet, s mélyen a lány szemébe nézve próbálta mondani:
- Igen - de hang nem jött ki a torkán.
Ginny lehunyta szemét, két oldalt egy-egy könnycsepp folyt végig arcán, majd felugrott.
- Nem maradhatunk itt. Túl veszélyes.
- Igen - helyeselt Hermione, s tétován ő is felállt. - De hova mehetnénk? Hozzánk nem, biztosan figyelik a házat, ha még… ha még áll… Az Odúba sem mehetünk, bajba sodornánk a családodat.
- Az Odúban most nincs senki. Apa Londonba költözött, hogy közel legyen anyához… Tudod, a Szent Mugnóban kezelik… Fredék az Abszol úti üzletükben laknak… Percy elutazott Charlie-hoz Romániába, Bill meg visszament Egyiptomba -vette sorra a lány családtagjait, s látszott rajta, hogy szándékosan hagyta ki a felsorolásból Ront.
- Rendben. Akkor irány az Odú. Tudsz hoppanálni?
Ginny szégyenlősen megrázta a fejét.
- Oh… értem… Tudtam, tudtam, hogy meg kellene tanulni zsupszkulcsot varázsolni, de… nem volt rá idő… Most hogy utunk el az Odúba?
- Hát… Vonattal? - kérdezte óvatosan Ginny, és szemmel láthatóan roppant kínosan érezte magát.
- Hallottad, késő este indul a következő… Muszáj lesz repülnünk.
- Ezzel ugyan nem - emelte meg Ginny majdnem darabokra tört seprűjét.
Hermione gondterhelt arccal pillantott a lányra, majd elgondolkozva meredt az erdő fáira.
- Van egy ötletem… Egyszer hallottam valamiről, ami segíthetne… nem tudom sikerül-e. A lényeg az, hogy megfogjuk egymás kezét, és kimondjuk az úti célt, olyan, mint a hoppanálás, de így magammal tudlak vinni.
- Rendben.
- Jól van, vedd elő a pálcád, így, most fogd meg a kezem. Háromra. Egy, kettő, három!
- Az Odúba! - harsogták kórusban.
Hermione összeszorította a szemét, és felidézte magában a widra st. capdeli ház tornyait, összedőlni készülő, toldozott-foldozott épületét. Félt hogy nem sikerül a bűbáj, de csoda történt, s a következő pillanatban lába a földnek ütközött, s ő előre bukott. Keze apró, összetöpörödött, megsárgult füvet ért.
- Sikerült! - ujjongott Ginny, azonban arcán elhalványult a mosoly, amint körbetekintett. - Mi történt itt? - Hermione némán megrázta a fejét.
A környék borzalmas változáson esett át. Weasleyék kiköltözésével úgy tűnt, a varázslat minden formája elhagyta ezt a helyet. A ház jó pár fala leomlott, a magas lakótorony is, a cserepeket letépdesték és szétszórták a viharok a ház előtt elterülő füves téren. Némely ablak betörve, szilánkjait szerteszórva ásított. A szinte elviselhetetlen erővel a tájra nehezedő csend is azt mutatta, minden bűbájos lény, még a padláson lakó kopogó szellem is elhagyta a házat.
- Úristen - suttogta Hermione.
- A házat a varázslat tartotta egyben - szólt Ginny, s szemeibe könnyek gyűltek. - Hogy nem lakik itt senki, szépen lassan elpusztul, a falak leomlanak és hamarosan eltűnik minden, mintha soha nem is létezett volna.
- Menjünk be - mondta Hermione, s közben aggódó pillantást vetett a lányra.
Ginny nagyot nyelt, majd bólintott.
- Induljunk.
Némán keresték meg a kijáratot… Az ajtó félig le volt szakadva, a konyhában az edények szerteszét dobálva, a kandalló félig összeomlott, az evőeszközök szerte szét, elmosatlanul…
- Hermione… Hermione, itt járt valaki! - mondta Ginny, s hangjában izgatottság, félelem hallatszott. - Hermione, apa soha nem hagyta volna itt így a házat! És nézd! Nincsenek elmosva… Ezek se maguktól repültek így szét! Hermione, itt járt valaki!
- Látom… de… Szent ég! Mi van, ha még mindig itt van?
Ginny felsikoltott, s a szája elé kapta a kezét.
- Körül kellene nézni - mondta s riadt pillantást vetett Hermione. - Talán… váljunk külön…
- Ne… Nagyon legyengített ez a páros hoppanálás… - mondta Hermione, s szinte látta a kislány szeplős arcán a megkönnyebbülést. - Nem hiszem, hogy meg tudnám magam védeni… Inkább maradjunk együtt.
Együtt járták be a házat. Végignézték az összes hálószobát, a Weasley-szülőkét, az ikrekét, Charlie-ét és Percyét is, aztán Billét és végül Ginnyébe is bementek. A látvány elszomorító volt. Az ablak kitört, s a szél úgy tűnt minden napos látogató volt a helyiségben. A könyveket széttépte, a tárgyakat lesodorta, összetörte. Az ágyterítő halomba górva feküdt az ágy mellett. Lábuk előtt néhány tankönyv hevert, megázva, összegyűrve, elhagyatottan, néhány lapja kitépve és szétszórva a ronggyá korcsosodott szőnyegen.
Aztán a legfelső emeleten… "Ronald Rezidencia"
- Ez Ron szobája - mondta csendesen Ginny az ajtó előtt.
- Nem kell bejönnöd, ha…
- De… látni akarom - mondta eltökélten, bár remegő ajkakkal, s nagyot nyelt.
Ginny kinyitotta az ajtót, és már lépett is volna be a szobába, de lába alatt a mélység volt csupán. Hermionénak kellett visszarántani, hogy ne essen le. A szoba teljesen beomlott.
- Talán… talán nem is baj… Egészben vagy?
- Igen… Igen, jól vagyok - bólogatott Ginny, de arca a korábbinál is sápadtabbnak tetszett.
- Gyere… Keressünk valami ennivalót - mondta Hermione, és elkezdte lefelé vezetni a lányt a lépcsősoron.
- Még a nappaliban nem voltunk.
- Majd én megnézem. Te ülj le a konyhában. Nézz körül, hátha van valami ehető…
- Rendben…
A földszinten külön váltak. Ginny a konyhában maradt, míg Hermione elhatározásához hűen a nappaliba folytatta útját. Ahogy belépett az ajtón, orrát dohos szag csapta meg, s az állott levegő szinte fojtogatni kezdte. Körbe tekintett, s azonnal kiszúrta a függönyt, mely különösen fodrozódott. Épp úgy, mintha állna mögötte valaki.
Hermione szíve a torkában dobogott, ahogy zajtalanul egyre közelebb lépett. Visszafojtott lélegzettel rántotta el a függönyt. A karnis rászakadt, és ő fuldokolva próbált kimenekülni a nehéz drapéria alól. Mikor sikerült kimászni alóla, hatalmas megnyugvással vette tudomásul, hogy egy virágállványt próbált bekeríteni.
Felállt, leporolta ruháját, és kifelé indult. Azonban ahogy elment a kandalló mellett, a párkányon valami szemet szúrt neki.
A keskeny peremen egy pergamen hevert, mellette boríték. A levél meg volt gyűrve, látszólag ezerszer meg ezerszer olvasták egymás után. Hermione közelebb lépett, s végigfutotta az egysoros üzenetet:

"Légy a Temze hídján kedd este pontban hatkor! És hozd magaddal a Kulcsot is!"

Közelebbről is meg akarta vizsgálni a levelet, de még hozzá sem ért, mikor az lángra gyúlt, s hamuvá égett.
- Hermione! - esett be az ajtón Ginny. - A kandallóban még parázslik a tűz!
- Te jó ég! - Hermione agyában sorra találták meg helyüket az apró részletek, mint egy kirakós játék darabjai. - Ginny… Ron életben van! És… és ő… ő ölte meg Harryt! A levél… itt volt az asztalon! És volt rajta egy pecsét… Kígyók, egymásba fonódva! Ginny, Ron él, és ő volt itt! Ő dobált itt szét mindent! Valamit keresett…
- De mit? És hogy… miért gondolod, hogy ő…
- Ginny… Megnéztem azt a házat… Dursleyék házát… és… egy vörös hajszálat találtam…
- De attól még nem biztos! - a lány szemei könnybe lábadtak, s görcsösen kapaszkodott meg a festett üveggel kirakott ajtóban. - Attól még nem biztos, hogy ő volt…
- Ginny - Hermione fájdalomtól eltorzult arccal ingatta fejét. - Nem ő akarta így… ebbe belekényszerítik… tudom! Ma este… találkozni fog a Dívával! Ma kellene odaadnia neki a kulcsot… Ginny, meg kell akadályoznunk! Bármi áron! Ha az a kulcs a Dívához kerül… Úristen, bele sem merek gondolni! Az a harmadik! Ha a Díva megkaparintja… - a borzalmas gondolat miatt egy pillanatig nem bírta folytatni, majd végül alig hallhatóan susogta: - Voldemort szabad.
Ginny holtra vált a név hallatára, majd zavartan pillantott a lányra.
- Kulcsok?
- Kulcsok, amik a Remény Szelencéjét nyitják. Sietnünk kell, ha meg akarjuk akadályozni Ront, hogy átadja! - jelentette ki nyomatékosan Hermione, és elsietett a lány mellett.
- De hova, és hogyan? - kérdezte Ginny teljesen összezavarodva.
- Hop-porral. Remélem, még maradt itt valamennyi. Siessünk! Csak előbb vegyük le a talárjainkat! Nem szabad feltűnést keltenünk - mondta miközben lendületes léptekkel kisietett a szobából, majd ledobta talárját a konyha közepén terpeszkedő asztal mellett álló egyik székre.
Bár a hop-port tartalmazó tálka eltűnt a kandallópárkányról, s így azt Hermione hiába kereste, szerencsére talált néhány marékkal kiszóródva a földön.
- A Temzéhez! - mondta jól érthetően, s smaragdzöld lángok csaptak fel körülötte a kandallóban.
Egy sötét, piszkos kis sikátorba érkezett. A földön zöld vonallal húzott kör látszott, semmi más. Sietve odébbállt, hogy hagyjon helyet Ginnynek a landoláshoz, majd mikor a lány prüszkölve, könyökét dörzsölgetve megérkezett, elindultak kifelé a keskeny kis utcából.
A néhány perces út alatt, amit a hídig kellett megtenniük London estére lecsendesedni látszó forgatagában, Hermione szeme előtt végig az ismeretlen pecsét lebegett. A két, egymásba fonódó kígyó. Újra és újra lejjebb húzta csuklóján pulóverének ujját, hogy eltakarja a vörös kígyókat.
Biztosra vette, hogy Voldemort jelképe ugyanaz, mint a Sötét Jegy… legalábbis eddig, mert az eszébe sem jutott, hogy a Díva ne ugyanazt tudja magáénak.
Elmélkedéséből azonban hamar felriasztotta Ginny, mikor halkan felsikoltott, s oldalba bökte.
- Hermione! Nézd! - azzal az utca túloldalára mutatott.
- Szent ég… ez Judice!
A forgalmas út túloldalán magas, sötét hajú férfi állt, talpig feketébe öltözve. Sötét szemüvege mögül gyanakodva figyelte a járókelőket.
- Ne bámulj arra, feltűnés nélkül sétáljunk el…
- Feltűnés nélkül… Még jó hogy a kocsik eltakarnak.
Végül elhaladtak volt professzoruk mellett, majd észrevétlen átjutottak a túloldalra is. A magas kőből faragott korlát mellett Ginny újból felsikoltott.
- Az ott Ron! - sikoltotta, s arca eltorzult a rémülettől, ahogy a híd közepére mutatott. Ott két alak állt, egyedül az építményen. Az egyik, egy magas, feketébe öltözött nő, akinek haját sötét kendő takarta el. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ő a Díva.
Mikor Hermione életében először látta, azonnal tudta, hogy soha nem fogja tudni kitörölni az emlékezetéből. Tekintete olyan átható és tiszta volt, arca finoman metszett, bőre egészen sápadt, földöntúli ragyogású, egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy ilyen létezhet.
Mintha nem is e világhoz tartozna. Annyira különbözött a másik hídon tartózkodó alaktól, egy világítóan vörös hajú fiútól, aki sötét köpenyébe burkolózva lépdelt egyre közelebb a nőhöz.
- Meg kell akadályoznunk! - kiáltotta Hermione, mikor felocsúdott pár pillanatig tartó kábulatából.
A két lány minden erejét megfeszítve rohant a híd közepe felé. Alig harminc méter választotta el őket az egymáshoz szintén egyre közeledő párostól, mikor a hozzájuk közelebb levő Ron hirtelen megtorpant.
Hermione szíve hatalmasat dobban, s szinte lassítva figyelte a jelenetet. Érezte, mi játszódik le a fiúban. Érezte, hogy a megtorpanás nem jelent mást, mint hogy megpróbál tenni valamit a kényszer ellen, ellenállni, nemet mondani. S érezte azt is, hogy mire készül. Úgy tűnt a Díva is megsejtette, mert arca a haraggal vegyes rémülettől eltorzult, ahogy közelebb lépett és a fiú után kapott.
- Ne! - kiáltotta a Díva és Hermione egyszerre, mégis különböző módon. Hermione a fiúért, a Díva a kulcsért kiáltott, ahogy Ron átlendült a kordonon, s jobb kezében görcsösen szorítva Griffendél kulcsát a mélybe zuhant.
- Ron! - sikoltotta Ginny.
A Díva a korláthoz ugrott, s tehetetlenül, a víztől való félelmétől megbéklyózva állt az egyre inkább sötétbe boruló hídon. Majd tekintetét felemelte, s Hermione szemébe nézett.
A lány körül megfordult a világ, s úgy érezte, a haragtól villogó sárga szempár nem ereszti el soha. Bénultan, mozgásra képtelen állt, s viszonozta a szemkontaktust, míg Ginny meg nem rántotta karját, és kénytelen volt megtörni azt.
- Adava Kedavra! - zengte a már jól ismert, mély hang, s az esti félhomályban zöld fénysugár hasított keresztül a szürkeségen. Hermione magával rántotta Ginnyt, így az átok a híd egyik tartópillérét találta el, mély krátert hagyva maga után kézjegyeként.
Mire Hermione újból a Díva felé pillantott, a híd már újból üres volt, s mély, gyászos hallgatásba burkolózott…

 

Folyt. köv.

Vissza
7. fejezet