Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

VII.

A Szent Mungóban

- Ginny! Enned kell valamit!
Az Odúban voltak, mindketten a valaha fényesre súrolt konyhaasztalnál ültek, egymással szemben. Ginny karikás, kisírt szemekkel meredt maga elé, s figyelemre sem méltatta a szelet pirítóst, amit Hermione tolt újra és újra elé.
- Muszáj enned valamit. Nagyon legyengülsz.
- Nem érdekel… Már úgyis mindegy minden.
- Nem… Ginny még nem. A Díva nem szerezte meg az utolsó kulcsot… Nincs nála.
- Még! És mit számít, hogy Tudjukki él-e vagy sem? Ugyanaz van vele, mint nélküle! Gyűlölöm… Gyűlölöm a Dívát! -kiáltotta s szemeiben könnyek csillantak meg. - Elvette tőlünk Ront. Szétszakította a családomat! Gyilkost csinált a bátyámból! Miatta halt meg! Csakis miatta! Gyűlölöm… tiszta szívemből gyűlölöm! Ha tehetném… megölném, ha kell a puszta két kezemmel! - mondta Ginny remegve, s barna szemei elszántan csillantak meg a konyhaablakon beeső hajnali napsugarak fényében.
- Beszélni könnyű. De megtenni nehéz - válaszolta Hermione rejtélyesen.
Ginny arcán újabb könnycsepp futott végig, miközben értetlenül pillantott fel rá. Hermione is sírt volna, zokogott és őrjöngött volna, de nem volt képes rá. Túl sok fájdalmat okozott már neki a Díva. Túl sokat ahhoz, hogy bármi is könnyekre fakassza.
Csak egyre vágyott. Hogy a Díva megfizessen mindazért, amit vele, velük, Harryvel, a Weasley-családdal és az összes mágussal tett és tesz és tenni akar. Csak arra vágyott, hogy megfizessen érte, és a Díva soha többet ne okozhasson fájdalmat senki másnak. Hogy megbűnhődjön a tetteiért. Mindenért! Mindenért, amit tett a múltban és az elmúlt hónapokban. Bosszút szomjazott… bármi áron.
- Hogy érted ezt? - pillantott rá Ginny megszeppenten.
- Megkeresem a Dívát. És megölöm, ha képes vagyok rá. Beteljesítem a Sorsom.
- A Sorsod? De hát… ebben csak…
- Ők hisznek, tudom… De ha tényleg ugyanaz vagyok, mint a Díva, akkor én vagyok az egyetlen, aki megpróbálhatja. Bosszút állok Harryért és Ronért. És mindenkiért, aki az ő akarata szerint halt meg. Nem kérem, hogy tarts velem, de ha jönni akarsz, nem tartóztatlak. Ez a te döntésed.
Ginny egy hosszú pillanatig riadtan pislogott rá. Félt, ez egyértelműen látszott rajta. Szabályosan rettegett. Hermione nem tudta, mi játszódott le a lányban az alatt a néhány pillanat alatt, míg a választ várta, de végül Ginny eltökélten bólintott:
- Veled tartok.
Hermione hosszan lehunyta szemét, majd megfogta Ginny kezét, s bátorítóan megszorította.
- Köszönöm - suttogta hangtalanul.
- A Próféta! - kiáltott fel Ginny, s az ablakhoz sietett, amin épp ebben a percben dobta át egy bagoly a lapot. A lány belepillantott, s amint átfutotta a címeket, elsápadt, s dermedten meredt az újság lapjaira.
- Mutasd - Hermione felállt, és a lány mellé lépett.
Az újságban szereplő egyik cikk szerint a mugli rendőrség egy fiatal fiú tetemét halászta ki késő este a Temzéből London külterületén. A fiú öltözete miatt valószínűsítik, hogy varázsló, ezért a rendőrség átadta a holttestet az ügyben hivatalos varázsszerveknek, és a testet a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba szállították.
- Ez Ron… Biztos, hogy ő - motyogta maga elé Hermione. - Oda kell mennünk!
- De Hermione! Halott! Már nem segíthetünk rajta…
- Rajta nem, de mindenki máson igen… Mi van, ha még mindig nála van a kulcs?
Ginny elsápadt.
- De hát, biztosan őrzik.
- Sőt, biztos, hogy a Dívában is felmerül ez a lehetőség - jelentette ki Hermione. - Ő is oda fog menni, és csak imádkozhatunk, hogy előtte érjünk oda…
- De őt biztosan értesítették… Tudod, hogy mindenhol van emberük!
- Akkor is meg kell próbálnunk megelőzni… Ha nem sikerül… és megkaparintja a kulcsot… akkor vége mindennek.
Néhány perc elteltével újból London utcáit rótták, akár csak előző este. Még nagyon kevesen voltak az utakon, lévén kora reggel volt. Szaporán lépkedtek végig a fényesre kopott macskaköveken, s minden igyekezetük ellenére úgy érezték, hogy túlságosan lassan haladnak, s mintha az idő is felgyorsult volna. Végül néhány perccel hét óra után megérkeztek a Szent Mungó bejáratául szolgáló réges-régi, lepusztult áruház épületéhez, s egy ügyes hazugsággal rávették a félmeztelen próbababát, hogy engedje be őket.
A kórház még nagyobb csendbe burkolózott belülről, mint amilyen körülvette az utcán. Az épületben csak az ápolók és orvosok tartózkodtak, a betegek is mind aludtak még.
Hermione, oldalán Ginnyvel megpróbált észrevétlen elosonni a recepciós pult mellett, azonban alig értek annak közelébe, a magas, fehér íróasztal mögül a portás hölgy kiáltott rájuk:
- Hát ti meg hova mentek? - rikácsolta, s rikítórózsaszín műkörmös ujjaival feljebb tolta orrán vastagkeretes szemüvegét, hogy az egészen belevágjon arcába.
- Öhm, mi csak egy rokonunkat szeretnénk meglátogatni… - nyögte Hermione, s közben észvesztő gyorsasággal kutatott fejében egy név után, akiről biztosan tudja, hogy a kórházban tartózkodik.
- És mégis mi a neve?
- Öhm…
- Alice Longbottom - válaszolt helyette Ginny.
- Áh… értem - mondta a recepciós, és szúrós pillantást vetett a két lányra pultja mögül. - A hetediken…
- Köszönjük! - mondta sietve Hermione, s a lift felé hurcolta Ginnyt, megnyomta a hívógombot, majd a kijelzőre pillantott. A kis piros ötös mellett egy felfelé mutató nyíl villogott. Kedvezett nekik, hogy ilyen magasról jött a lift, így ugyanis Hermione szemügyre vehette a szemközti falra kifüggesztett táblát, melyen a korház különböző osztályai voltak feltüntetve emeletek szerint elrendezve.
- Meg van… első emelet.
- Menjünk inkább a lépcsőn - mondta Ginny, és a kis villogó hetesre pillantott.
- Legalább nem találkozunk senkivel.
Az első lépcsőforduló után rátértek a hosszú, sötét folyosóra. Annak mindkét oldalát mennyezetig érően fehér csempe fedte, mely szürkének tűnt a lépcsőház ablakain beszűrődő halvány fényben. A két lány árnyéka kísérteties módon megnyúlt és eltorzult a hátuk mögül előretörő fénysugarak miatt, ahogy előre haladtak, egyenesen a rövid folyosó végén nyíló hatalmas, fehér, kétszárnyú ajtóhoz.
Mielőtt azonban megközelíthették volna azt, hangokat hallottak, s szinte reflexszerűen ugrottak be az egyik takarítószekrény mögé.
- Leugrok egy kávéra, hozzak neked valamit? - hallatszott egy női hang a fehér ajtón belülről, majd néhány pillanatra egy nehéz tárgy, bizonyára az ajtó súrlódása hallatszott a kövön, nem sokkal később pedig a válasz:
- Lemegyek veled… A hullák úgysem tudnak kimászni maguktól.
Hallották, ahogy két papucsba bújtatott láb elcsoszog mellettük, majd a beszélgetés és a léptek nyoma elült.
- Itt az alkalom, siessünk! - mondta Hermione, kimászott a seprűk közül, s sietve a folyosó vége felé indult.
- Hermione! Hermione, tudod mi lesz odabent? - futott utána Ginny aggodalmaskodva.
- Pontosan tudom - válaszolta minden érzelem nélkül.
- És biztos vagy benne, hogy…
- Maradj kint, ha nem akarsz bejönni. Úgyis jobb lenne, ha őrt állnál.
- Rendben. Biztos, hogy egyedül…
- Biztos - mondta a lány, azzal belökte a súlyos, fehér ajtót.
Odabent hűvösebb volt, mint a folyosón, a szobában néhány íróasztal állt az ajtó felé nézve, rajtuk irathalmok és mappák tömkelege. A szemközti fal mentén végig magas, mogyoróbarna szekrény húzódott, lezárt kartotékfiókokkal. A baloldalon két hordágy állt, fehér lepedővel letakarva, jobbra pedig egy újabb ajtó nyílt.
Hermione odament hozzá, elhúzta a tolózárat, és teljes testsúlyával nekifeszülve kinyitotta azt. A helyiségben dermesztő hideg volt, úgyhogy a lány ösztönösen összehúzta magán pulóverét. Mikor azonban rájött mik is valójában a két oldalt sorakozó, hatalmas, fiókos szekrénynek tűnő, fényes fémből készült szekrények, megfeledkezett a hidegről, és arról is, hogy bármelyik pillanatban rátörhetnek.
A "fiókok" mindegyikére táblázatok voltak tűzve, melyek a "bentlakó" nevét, korát, és halálának okát taglalták, valamint az orvosok különleges megjegyzéseit is tartalmazták.
A lány leghátul rátalált egy táblára, melyre név nem volt írva, csupán egyetlen szó: "fulladás". Egész testében megborzongott, s egy pillanatig az ájulás kerülgette, majd erőt vett magán, és meglepő erővel kihúzta a "fiókot".
A szíve kihagyott egy pillanatra, s hátrahőkölt a nyakig fehér lepelbe burkolt test láttán. Az üveges tekintet egyenesen a szemeibe nézett, de nem látott semmit. Hermione pillantása elidőzött az összetapadt, kócos vörös tincseken, a halálsápadt, víztől ráncos bőrön, az elkékült ajkakon…
Maga sem értette miért, de halott barátjának látványa cseppet sem érintette meg annyira, mint várta. Tartott tőle, hogy elájul, vagy legalábbis hogy nem bír majd ránézni vagy megmaradni a lábán. Most azonban csak állt ott, s nézte őt. Végül eszébe jutott, miért is jött valójában, és végül áldotta makacsságát. Ron kezében ugyanis még mindig ott volt a kulcs Bár az apró tárgy alig lógott ki ujjai közül, észrevenni mégis könnyebb volt, mint megszerezni. Még mindig olyan mereven, és görcsösen szorította, mint mikor a Díva elől próbálta menteni, így Hermione alig bírta ujjait szétfeszíteni. Végül mégis csak sikerült kicibálnia a fiú kezéből, ekkor azonban becsapódott a külső ajtó.
- Jó napot! Jó napot! - hallatszott kintről egy mély női hang.
Hermione kétségbeesetten fordult körbe, keresve hova bújhatna el, s közben ösztönösen talárja zsebébe rejtette a kulcsot.
- Van itt valaki?
- Hagyd, Debra… - mondta egy ismerős férfihang. - Inkább siessünk… remélem, ez a kis késés nem okoz majd bajt… Keressük meg a kölyköt, és menjünk….
A lány elborzadva tapasztalta, hogy nincs más választása. Keresett egy alacsonyan levő fiókot, amire nem volt tábla tűzve, s kihúzta.
- Biztosan erre van a hullaház… - folytatta a férfi dallamosan, szinte énekelve, majd Hermione közeledő léptek zaját hallotta, s riadtan befeküdt a fémrácsra, még mielőtt az ajtó megmozdult volna. Behúzta magát amennyire csak tudta, de vigyázva, nehogy bezárja magát.
- Nos, itt is vagyunk - folytatta a férfi, s Hermione felismerte benne egykori tanárát, Noël Judice-t. - De melyik az? - kérdezte, s a lány hallotta, ahogy közelebb lép a fiókjához.
Összeszorította szemét, s azért fohászkodott, hogy ne kerüljön hozzá közelebb, s kíváncsiságból ne húzza ki a félig nyitott fiókot.
- Ez az! - kiáltott fel Debra -nyílván Deborah Dalenel -, s a lány újból léptek zaját hallotta, azonban ezúttal azok távolodtak.
Hermione kissé megnyugodott, kifújta a levegőt, s kinyitotta a szemét. Ez azonban nagy hibának bizonyult, mivel így megpillantotta, hogy a felette levő fiók rácsos alján egy ősz férfi fekszik, szürkésfehér hajszálai átcsúsztak az apró lyukakon, s Hermione felé közelítettek. A lány az ajkába harapott, hogy ne sikoltson fel, miközben odakint a két mágus már meg is vizsgálta a holttestet.
- Nincs nála - jelentette ki a nő.
- Remek. Akkor mehetünk is.
- Csak nem viszolyogsz a hulláktól, Noël?
- Én? Dehogy! - válaszolta nevetve a férfi, hangján azonban érződött, valójában nagyon is tart a holttestektől. - Menjünk innen, hűvös van…
- Hűvös, hát persze.
Végre kimentek a teremből, s Hermione minden erejét megfeszítve küzdötte ki magát a fiókból, nem törődve vele, ezzel mekkora zajt csap.
Biztos volt benne, hogy Ginny elbújt valahol, abban azonban már kevésbé, hogy ő meg is fogja találni. Sietve ellökte magától az ajtót, s a folyosó felé indult, azonban valami megállásra kényszerítette.
A terem másik végében Judice, és Deborah álltak, utóbbi a kezében tartott aktát olvasta. Hermionénak nem is kellett több, kilökte az ajtót, s futásnak eredt a folyosón.
- Hermione! - pillantotta meg Ginny riadt arcát a folyosó végén.
- Ginny! Fuss! - kiabált vissza, majd mikor lefele vezető lépcsőn megpillantotta a Lady Ferisse márkajelévé vált gondosan kócolt tincseket, hozzátette: - Felfelé!
Ginny futásnak eredt, Hermione pedig próbálta beérni.
- Capitulatus! - kiáltotta a szintén pálcáját emelő boszorkányra, aki egyre közelebb ért hozzájuk a lépcsőn.
- Kapd el! - ordította a háta mögött Deborah, Nayrát azonban telibe találta az átok, így hátrabukott a lépcsőn, lefékezve a másik két halálfalót is.
Hermione és Ginny a kis előnyt kihasználva lélekszakadva futottak felfelé, hármasával-négyesével szedve a lépcsőfokokat. A harmadik, vagy negyedik forduló után azonban az elöl loholó Hermione beleütközött valamibe, vagy inkább valakibe.
- Neville! - kiáltott fel meglepetten. - Siess! Üldöznek minket!
- Hogy mi? - nézett rá értetlenül a fiú.
- Csak gyere! - kiáltott rá Hermione, és magával ragadva a fiút tovább futott a következő emelet felé.
- Itt vannak! Mindjárt utolérjük őket! - kiáltott fel Judice, mikor elérték a következő szintet.
Hermionénak hirtelen ötlete támadt, s belekapaszkodott a közelben álldogáló gyógyszeres kocsiba, s legurította a lépcsőn, ezzel hosszú időre harcképtelenné téve az elöl haladó Judicet és Debrát.
A következő lépcsősor után elérték a hetedik emeletet, s azután a legfelsőt is. Kivágtattak az üres, lebetonozott tetőre, ahol csak néhány kémény és villámhárító magasodott ki.
Hermione azonnal kiszúrta a menekülés egyetlen módját. A szomszédos ház igen közel állt a kórház épületéhez. Olyan közel, hogy kis szerencsével át lehetett volna ugrani rá.
- Gyertek! - azzal nyílegyenesen elindult a perem széléhez.
- Hermione, ugye nem akarsz… - kezdte Neville, de a kérdéssel elkésett. Hermione ugyanis meggyorsította lépteit, s a végén felugorva a néhány centis peremre átlendült a túloldalra.
- Gyerünk! - ordított rájuk, és Ginny is lendületet vett. Ugrása azonban nem sikerült elég hosszúra, így Hermionénak kellett berántania, hogy ne zuhanjon le.
- Neville! Siess! Lady Ferisse…!
Neville hátrakapta a fejét, így ő is láthatta volt mágiatörténet tanárnőjüket, amint kilép a lépcsőházból. A fiú futott pár lépést, majd ő is átugrott a másik házra.
- Defacto! - kiabálta Nayra, majd Hermione viszonozta a köszöntést:
- Capitulatus!
Ginny és Neville azonnal lehasaltak, s Hermione is behajlította lábát, hogy elengedje a feje felett a vörös fénysugarat. A lány átka sem találta el a tanárnőt, így az, mikor Hermione újból felemelte a fejét, épp elrugaszkodott a túloldalon. Ugrása azonban szemmel láthatóan túlságosan rövid volt, s így csak kezével tudta elkapni a háztető peremét, pálcája kicsúszott kezéből, és a mélybe zuhant.
- Hermione! - nyögte Nayra, s hol a mélység felé, hol Hermione arcára tekintgetett, ajkaira behízelgő mosolyt próbált erőltetni. - Hermione! Drága Hermione… Ugye nem hagynád, hogy leessek? - rimánkodott, s egyre gyorsabban kapkodva tekintetét hol lábai felé, hol egyenesen fel, Hermionéra nézett - Ugye nem? Nem néznéd végig egy tanárod halálát… te nem olyan vagy… ugye nem?
- Maga undorító! Felfordul magától a gyomrom! - dühöngött Ginny, s megvető pillantásokat vetett a tanárnőre.
Hermione azonban csak állt, s agyában vadul zakatoltak a fogaskerekek…
- Nem érdemli meg, hogy megmentsék magát! - kiabált rá Neville is.
A lány azonban még mindig zihálva meredt a tanárnőre, s barátai is észrevették szótlanságát….
- Hermione - kezdte Ginny, s közben szaporán szedte a levegőt -, Hermione, ugye nem azt akarod mondani, hogy…
- De igen - mondta komolyan, s közben mit sem törődött a lány mélységesen ledöbbent arcával. - Segítsetek felhúzni… még hasznunkra lehet.
Felrángatták a tanárnőt, aki a földön fekve zihált, s zavart, kék szemeivel Hermionéra pislogott.
- Nem érezte még magát ilyen megalázóan, igaz? - kérdezte Hermione szenvtelenül, s egészen közel állva a földön fekvő boszorkányhoz, fölé magasodott. - Egy sárvérű segítségére volt szüksége. Ráadásul megmentettem az életét. Ezért tartozik nekem. Azt kell tennie, amit én mondok. Különben… különben még mindig elvehetem az életét… Pálca nélkül, kiszolgáltatottan… A kezemben van - mondta, s észre sem vette, hogy ajkait halvány, fanyar mosolyra húzta, s újfent nem törődve Ginny zavart arcával hirtelen leguggolt, s pálcáját a nő nyakláncára szegezte.
A boszorkány azonban azonnal rájött, mit akar, így megpróbált ellenkezni, felugrott, s menekülni akart. Neville azonban gyorsabb volt, s elkapta karját. Nayra még kapálózott, Hermione azonban így már rá tudta irányítani pálcája hegyét a láncra.
- Locate! - mormolta. - Így. Most már nehezebb lesz megszöknie… A nyaklánccal nem tud pálca nélkül varázsolni. Minden esélye oda. Most pedig induljunk - mondta szenvtelenül, s fejével a lejárat felé bökött.
Nayra azonban nem mozdult, s látszólag nem is tudott. Megbénultan meredt fölfelé, az égre, ahol a fehér fátyolfelhők mögött felbukkanni látszott a nap.
- Siessünk… nem tudom, milyen hatással van a szilézekre a napfény - mondta Hermione, s határozott léptekkel elindult a lépcsőház felé.

 

Folyt. köv.

Vissza
8. fejezet