Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

IX.

Sorsközösség

Hermione lendületes léptekkel vágott át az ebédlőn, felverve Ginnyt és Neville-t csendes némaságukból, a nagyszoba mozaiküveges ajtajához lépett, és kitárta azt. Nayra is felkapta fejét, és megpróbált felegyenesedni. Természetesen nem járt sikerrel, mivel kezei még mindig szorosan összekötve feküdtek ölében.
Hermione odalépett hozzá, s egy szót sem szólva durván megragadta a boszorkány karját, majd egyetlen mozdulattal átvágta a nő csuklóit szorító vastag, egyenetlen köteleket a kezében tartott késsel.
Nayra értetlenül pillantott fel rá csakúgy, mint az ajtóban szótlanul álldogáló Ginny és Neville.
- A házon belül szabadon mozoghatsz, de mindig kell lennie veled valakinek. Ha ezt megszeged, újra megkötözlek és bezárlak. A ház köré pedig védővonalat húztam, így nem juthatsz ki, pálca nélkül pedig nem tudod megtörni a varázslatom - hadarta monotonon a lány.
Nayra továbbra is némán pislogott rá, de ez a hallgatás már nem az értetlenséget, sokkal inkább a beleegyezést jelentette.
- Most pedig, szeretnék néhány szót váltani veled. De ha nem baj, ezúttal nem a földön ülve - mondta a lány, s hátat fordítva Nayrának Neville és Ginny között kivonult a konyhába, s leült nekik háttál a valaha fényesre sikált asztalhoz.
Míg Nayra óvatosan feltápászkodott a nagyszobában, és Ginny leültette Hermionéval szemben az asztalhoz, addig a lány szemügyre vette a szebb napokat is látott konyhát, melyet ugyan Weasleyék egyetlen lánya időközben megpróbált helyrehozni, most mégis siralmas látványt nyújtott.
- Nos… - kezdte a lány, mikor Nayra helyet foglalt vele szemben, két barátja pedig két oldalán. - Hogy megbízhassak benned, tiszta lapokkal kell játszanunk. El kell mondanod, miért lettél halálfaló.
- Magánügy - válaszolta kurtán a nő, ráfektette alkarjait az asztallapra, s tartózkodóan pislogott Hermione felé.
- Ahogy az is, hogy maga nem szereti a napfényt - mondta Hermione, s kedvesnek álcázott mosollyal nézett Nayrára nagy, barna szemeivel.
A boszorkány kissé összehúzta szemöldökeit, s láthatóan viaskodott magával, végül mégiscsak úgy döntött, nem kockáztatja meg, hogy a lány esetleg közvetlen napfénynek tegye ki őt.
- Mert nem volt más választásom - mondta kurtán, s arcán látszott, el akarja intézni a kérdést ennyivel. Hermione azonban nem hagyta annyiban:
- Gyanítom, hosszú történet - csevegett mosolyogva, finoman faggatva a nőt.
- Pontosan. Hosszú és unalmas - bólintott Nayra, reménykedve, hogy nem kell beszámolnia róla.
- Engem mégis érdekelne - szögezte le Hermione, s ravasz oldalpillantást vetetett az elfüggönyözött ablak felé, majd a boszorkányra meredt. Ez szemmel láthatóan roppant mód zavarba hozta a nőt, talán nem szokott hozzá, hogy bárki is hosszabb ideig a szemébe nézzen, Hermione azonban még képes volt erre. - Hallgatunk. Talán… Kezdd az elején! - tette hozzá halvány félmosollyal néhány pillanattal később.
Nayra pár másodpercig újból némán fürkészte Hermione arcát, s közben néhányszor a cifra színekben pompázó sötétítőfüggönyök felé nézett szinte észrevétlen, Hermione figyelmét azonban ez sem kerülte el. A lány hátradőlt a széken, s fejét lassan ő is az ablakok felé fordította, mire Nayra nagy levegőt vett, s sietve belekezdett meséjébe:
- Az anyám… Malfoy-lány volt - kezdte, s arca egészen eltorzult, mintha minden szó kimondása fájdalmat okozna neki. - Lucius Malfoy nagynénje. De a rangján alul kötött házasságért kitagadták… amiért egy sárvérű varázslóhoz ment férjhez titokban, a család tudta nélkül, mikor engem már a szíve alatt hordott. A család megtagadott engem is, amiért az apám révén negyedrészt nem vagyok varázsló, és mert fattyúként, házasságon kívül születtem. Apámat nem tekintették anyám férjének, mert a szülei nem adták belegyezésüket a frigyhez.
- Anyám a végén nem is vette fel az apám nevét - hadarta monotonon, hogy minél hamarabb túleshessen a beszámolón -, abban reménykedett, hogy nem került világosságra apám kiléte. Azonban tévedett, senki sem állt vele szóba, miután elterjedt, hogy a szülei megtagadták… Így menekülnie kellett a régi ismerősök elől, és Anconába költözött velünk együtt. Elintézte, hogy anconai születésűként legyek anyakönyvezve, hogy legalább azt ne mondhassa senki, hogy a gyereke házasságon kívül született.
- Anconában azt hitte, boldog lehet, de mikor sikerült a társadalom számára már megfelelő rétegébe felküzdenie magát, betoppant egy régi ismerős, hogy szétkürtölje mindenkinek az apám titkát. Így ismét költöznünk kellett, s ezúttal Párizsba mentünk. Itt is akadtak ismerősök, de végül Franciaországban megtűrtek minket, és én itt kezdtem iskolába járni. Harmadikos koromban aztán vége lett mindennek. Ismét kiderült a titok, s akkor már nem akartam mást, csakhogy eltűnjenek az életemből. Moszkvába mentek, én pedig a Durmstrangba, hogy a lehető legtávolabb legyek tőlük, s soha senkinek nem beszéltem róluk.
A nő egy hosszú pillanatig nem tudta folytatni. Összeszorult torokkal és kiszáradt ajkakkal nézett mereven a kandallóban lobogó lángok közé, majd végül vékony hangon újra megszólalt:
- Nem is tudta volna meg senki, ha rajtam múlik… ha nincs… Corell…
A Díva nevének hallatára Hermione, mint akit áramütés ért, ugrott egyet a széken, és hirtelen felkapva fejét a nőre nézett. Nayra is megemelte tekintetét, s kissé értetlen nézett a lányra.
- Folytasd - mondta Hermione keményen, s kitartóan nézett a boszorkány hideg, szürke szemeibe.
- Szóval - folytatta tétován a boszorkány -, én két évvel fiatalabb vagyok nála… így ő volt az összekötőm…
- Összekötő? Kivel? - nézett rá homlokráncolva Hermione.
- A… A Nagyúrral.
- Oh - nyögte Hermione fájdalmas arccal, s bólintott Nayrának, hogy folytassa.
- Szóval, neki meg kellett tudnia rólam szinte mindent, mert a Nagyúr csak azt nyomoztatta ki, hogy sziléz vagyok… És hát, Corell pedig nem igen próbálta titokban tartani, mi az apám…
- Melyik ágon örökölted?
- A szilézséget? - kérdezett vissza a nő már-már készségesen, s ez igencsak meglepte Hermionét, de azért bólintott.
- Anyai… Minden Malfoy hordozza a gént, bár csak nagyon ritkán fordul elő, hogy lány szülessen a családban. Anyám is csak egy szerencsétlen véletlen volt szerintem…
- Mi történt, miután kiderült?
A boszorkány nagyot sóhajtott.
- Ugyanaz, mint a Beauxbattons-ban. Senki nem akart szóba állni egy sárvérűvel, aki ráadásul mindaddig tagadta is ezt, aranyvérűként viselkedve. De mivel a Durmstrangba leginkább aranyvérű családok gyermekei kerülnek, így legalább megmenekültem a sárvérűek jóindulatától - mondta cinikusan, s ajkába harapott.
- Miért nevezed őket sárvérűnek, ha egyszer maga is az? - tette fel támadóan a kérdését Hermione, s beszélgetés hangulata kezdett egyre inkább hasonlítani egy vallatáséhoz.
- Nem vagyok az. Pont ez a lényeg. Lehet, hogy az apám egy félvér senki, de nekem vajmi kevés közöm van hozzá. A varázserőmre sem hat károsan, lévén sziléz vagyok, másként nem is lehetnék halálfaló. Mindazonáltal a vérem nem tiszta.
- És mi történt ezután?
- Követtem az utasításokat és százával tanultam a tiltott átkokat. Corell hála az isteneknek csak addig volt a közelemben, míg…
- Mit mondtál? - vágott közbe Hermione megrökönyödve.
- Hogyhogy mit? - nézett rá értetlenül a nő riadtan pislogva.
- Azt mondta, hála az isteneknek - szólalt meg Ginny is, s bólogatott, jelezve ő is felfigyelt a kiszólásra.
- Igen, de nem értem…
- Nem tudok olyan vallásról - kezdte Hermione miközben tovább kutatott elméjében -, amely több istent ismerne el, s mely még ma is élne. A kereszténység egy istent ismer el, és az a borzalmas téveszme, amelyet a halálfalók hitnek neveznek egyetlen egyet sem tisztel, csupán démonokat és szellemeket.
- Olaszországban voltam kisbaba, ott "kereszteltek"… Az ottani mágusok meg még leragadtak az ősi, római isteneknél… Anyám is erre a hitre tért át, s nevelt benne engem is. Szóval… - váltott hangnemet a nő, s visszatért története fő szálához, hogy minél hamarabb túleshessen a dolgon. - Corell csak tizenhat éves koromig volt a közelemben… Aztán Judice volt a mesterem, mivel ő akkor a Durmstrangban volt bűbájtan tanár. Nagyjából megtanított mindenre, amire kellett, és végül… halálfaló lettem.
- De miért? - csattant fel Hermione. - Ha még az iskolában voltál, mikor… Még ellenállhattál volna! Ott még meg tudtak volna védeni! Nem kellett volna…
- Miért ne akartam volna halálfaló lenni? Hiszen csak aranyvérű lehet az. Ha közéjük tartozom, azzal maga a Nagyúr ismeri el, hogy nem vagyok sárvérű.
- És az anyád? - kérdezte Hermione megrökönyödve. - Ő gondolom, örült neki, hogy az lett…
- Az anyám? - horkant fel cinikusan Nayra. - Ő addigra belebolondult abba, hogy a régi életét próbálta élni. Végül, mikor belátta, hogy nem sikerül, úgy döntött, ha az övéi közt nem tud érvényesülni, majd fog tudni mártírként a sárvérűek és a muglik között. Nem mondtam meg neki, mert feljelentett volna. Csak hogy egy kis dicsőséget szerezzen a söpredék körében!
- Egy órán azt mondtad… a Díva megölte…
- Nem. Én azt mondtam, a Díva miatt halt meg.
Hermione összeráncolta szemöldökét.
- Mit értesz ez alatt?
- Én öltem meg - mondta a nő határozott hangon, de egész testében remegve. - A Díva parancsára. Mert csak hátráltatott. Magával húzott… a mélybe. Ha akkor nem teszem meg, talán még most sem tudtam volna kitörni az árnyékából… és megbélyegzett lennék.
- Képes volt megölni a saját anyját? - kérdezte Ginny felháborodottan, miközben megrökönyödve nézett a nőre.
Neville-t szinte sokkolták a hallottak, szólni sem tudott, csupán nézett maga elé és tátogott. Hermione viszont csak ült az asztal végén csendesen, gondolataiba merülve. Kezdte megérteni a halálfalók indítékait, hogy mivel igazolják tetteik helyességét, hogy mi fontos számukra, s azt is, hogyan lesz valakiből halálfaló, hogy ennek milyen állomásai vannak, hogy mi szükséges hozzá.
Azt is kezdte megérteni, hogy nem minden halálfaló egyforma, hogy vannak, aki feljebb álnak a többieknél, s parancsokat adhatnak az alattuk levőknek, vagy épp taníthatják azokat, akikből egyszer halálfaló lesz.
Gyanította azt is, hogy Voldemort varázserejük alapján válogatja őket, s előre tudja, hogy a ranglétra mely fokát fogják elfoglalni. Tudta már, hogy Aryan Ferisse az egyik legfelső fokra került, azonban akadtak feljebbvalói is, mint a Díva, Noël Judice, s így valószínűleg Deborah Dalenel, valamint unokatestvére, Lucius Malfoy is.
Valami olyasmit is kivett Nayra szavaiból, hogy nők csak nagyon ritkán lesznek halálfalók, s abból, hogy a kivételes esetekben is mindig valamilyen más faj vére csörgedezik az ereikben, már azt is tudta miért, lévén így varázs- és fizikai erejük is jóval nagyobb az átlagos boszorkányokénál.
Nem tudta megmagyarázni miért, de valahogy úgy érezte, sorsuk valamiben mégiscsak egyezik Nayrával. Őt is sokszor közösítették ki előbb a külseje, és a jegyei, majd mugli származása miatt.
Átérezte a nő helyzetét, s megértette, miért tette azt, amit. Hogy miért lett halálfaló önként. Hogy miért képes akár ölni is azért, hogy elpusztítsa a múltját, s mindent, ami arra emlékezteti.
Gyakran érezte ezt ő is… De talán gyáva volt hozzá… Vagy csak tovább volt képes tűrni a megaláztatásokat. Ő soha nem tett semmit az ellen, hogy okuk legyen kiközösíteni. Soha nem tett érte semmit.
Ezekben a percekben már nem volt képes gyűlölni Lady Aryan Ferissét. Együtt érzett vele, mélységesen, tiszta szívéből.
S ez volt az, amiben Hermione Granger a legjobban különbözött a Dívától.

 

Folyt. köv.

Vissza
10. fejezet