Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

X.

Tanács

Hermione fáradtan, elnehezült tagokkal zárta rá Nayrára a nagyszoba mozaiküveges ajtaját. Hosszas tanácskozás után végül úgy döntöttek, éjszakára bezárják a boszorkányt, mivel félő volt, hogy pálca híján egy konyhakéssel vágja el a torkukat álmukban.
Eddig csupán nem bíztak a nőben, mert tudták, hogy halálfaló, s mert nem tudták, mire képes. Most viszont már egyenesen rettegtek tőle, miután megtudták hogyan lett halálfaló, és mert már pontosan tudták: bármire képes.
Egy pillanatra sem vették le róla a szemüket, ha a közelben volt, figyelték minden mozdulatát. Bár a nő ez idáig meg sem próbálkozott a szökéssel, mindannyian biztosra vették, ami késik, nem múlik, s ezért csak még inkább árgus szemekkel figyelték mozgását, pillantását, minden levegővételét.
Legalábbis ez lett volna a normális reakció a hallottak után, így viselkedett Ginny és Neville is, s még Hermione is jól tudta, hogy így kellene tennie és éreznie, rá mégis egészen más hatással volt az előző éjszakai beszélgetés.
Olyan érzés volt, mintha egyik napról a másikra megtanult volna egy nyelvet. Egy nyelvet, mellyel megérthet olyanokat, akiket korábban soha nem próbált, de nem is akart. Megértette, s átérezte a helyzetet, amibe nagyon sok halálfaló került fiatalon, szinte gyermekfejjel.
Újra és újra feltette magában a kérdést, ő vajon mit cselekedett volna? De mielőtt megválaszolhatta volna magának, minden alkalommal elhessegette a gondolatot, félt ugyanis tőle, hogy egy hasonlóan kilátástalan helyzetben ő is ugyanazt az utat választotta volna, mint Nayra, és még sok másik halálfaló.
Attól a perctől kezdve, mikor tudatosult benne a tény, már nem kereste sem Ginny, sem Neville társaságát. Úgy érezte, valami nagyon fontos dologban különbözik tőlük, s ezért nem lenne tisztességes dolog velük lennie. Így jóformán egyedül üldögélt valamelyik Weasley-fiú néhai hálószobájában, vagy épp a nagyszobában Nayrával.
Miután bezárta maga mögött a valamikori Weasley-házban szokásos cifra díszítésű, üvegdarabkákkal kirakott ajtót, sietős léptekkel vágott át a konyhán, majd felment a kanyargós lépcsősoron a szobájába. Próbálta úgy venni a lépcsőfokokat, hogy lehetőleg lépteivel ne csapjon zajt, biztosra vette ugyanis, hogy Ginny és Neville már alszanak, és nem akarta felverni őket.
Mikor belépett a szobájába, megszédült, s egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, hogy ne essen el. Mikor szeme elől eltűntek a vad tánccal kavargó fekete-fehér csillagok, ledobta kardigánját az ágyra, s leült az asztalhoz. Maga elé húzta az összefűzött pergamentekercset, széthajtotta, s folytatta emlékiratait…

…egy hosszú, fényes, fehér folyosón ment, nem is ment, inkább siklott, úszott a semmiben, a fényben. Aztán egy hatalmas bukfenc után lába a földnek ütközött, és azon vette észre magát, hogy egy árnyas tölgyerdővel szegélyezett kis erdei tisztáson ül, szétvetett tagokkal.
Tőle nem messze friss vizű hegyi patak csörgedezett, bukott át a sziklák fölött, s tűnt el az erdő fái közt valahol Hermione háta mögött. A réten és erdőn túl hatalmas hegyek emelkedtek, de mind közül kimagasodott egyetlen egy. Ormán megszürkült kövek, réges-régi vár állt, egy elfeledett csata emléke.
A lány óvatosan felállt. Bokájához apró, tarka virágú növények simultak.
- Jól vagy, kedvesem? - szólalt meg egy szelíd, idős, női hang valahol a lány háta mögött, ő riadtan felugrott és megpördült. Eddig észre sem vette az asszonyt, aki egy kidőlt farönkön ült, kezében hímzését tartva, egy nyírfa ágainak árnyékában.
- Ne haragudjon, de ki…? - lépett hozzá közelebb a lány, azonban a megdöbbenéstől el is felejtette kérdését, mikor megpillantotta a nő barázdákkal szántott arcát, a legöregebb, de a legderűsebb arcot is egyben, amit valaha látott.
- Az én nevem Ayala - mondta derűsen, s ahogy röpke, könnyed nevetést hallatott, a nyírfa két ága közt átszökő fény végigtáncolt földig érő, fehér tincsein, melyekbe színes szalagok voltak fonva, s hófehér kötényének szélén vidám énekbe fogtak az ezüstcsengettyűk. Dallamukat hallva Hermione lelkét béke és nyugalom szállta meg, és nyomtalan eltűnt belőle az aggodalom és félelem, a szorongás. - Itt élek az idők kezdete óta - mondta szinte énekelve az öregasszony -, s itt is maradok a világ végezetéig.
Hermione már belekezdett volna kérdésáradatába, az asszony azonban csendre intette.
- Türelem, gyermekem. Ülj le ide mellém, s hallgasd meg a történetem. Gyere, no ne félj, galambom. Nem bánt téged a vén Ayala asszony!
Hermione kicsit bizonytalanul, de helyet foglalt az ősöreg tölgy kidőlt, mohás törzsén az asszony mellett.
- És most hallgass türelmesen, aranyom, hosszú a vén Ayala meséje! - nézett rá komolyan vidáman csillogó szemeivel, melyekről Hermione riadtan állapította meg, hogy mindig változtatják színüket. Egyik pillanatban épp olyan gesztenye barnák voltak, mint az övé, aztán majdnem feketék, mint Neville-éi, vagy épp metsző, hideg szürkéskékek, melyeket a Malfoyok hagytak Aryanra, de volt, mikor Ginny kedves, halványbarna szemeit idézte fel a lányban a kedves pillantás. De a szem riasztóbb színeket is felvett, s olyankor a derűs asszony pillantása hideg volt, mint a jég, dermesztő szurokfekete, vakító kék, újra metsző szürke, mi több, néhány ízbe a szem sárgán villant Hermionéra, hogy aztán újból színt váltson. De ami az összes többi közül a leginkább megrémítette a lányt, az volt, mikor a szempár vörösen felizzott, s ő önkéntelenül hátrahőkölt a pillantás láttán, mely szinte égette Hermione arcát.
- Nyugodj meg, kedvesem, magyarázatot kapsz az összes kérdésedre, de kérlek, most már a szavaimra figyelj, s ne csaljon meg változó arcom! - mondta az asszony kedvesen.
Hermione még utoljára végignézett Ayala asszony különös, szivárványszínben pompázó öltözékén és felemás csíkos harisnyáján, majd a számára idegen, hegyes végű szövetcipőn, majd hallgatni kezdte a nő szavait.
- Mikor e föld gyermekkorát élte, akkor kezdődik Ayala meséje. Gyermekszívű, játékos ifjoncok lakták, kik megteremtették a rendet, a föld minden zugának helyet kerestek. Ők kapták meg a szívet, lelket s tehetséget, hogy kedvükre formálják, s végül otthont adjanak az ideérkezőknek. Hegyeket emeltek, és barlangokat vájtak, növényeket adtak, s életet e tájnak.
- Itt kezdődik csak a baj, mert az állatok után, ember jött a sorban. Akkor még, réges-rég, köztünk jártak ők, s az emberiség búját-gondját megoldották mind. Élt békésen az ember, ezer meg ezer évig is. Csak egy volt köztük, ki irigyelte az ifjak hatalmát, mert az emberi irigység, már akkor elrontott mindent. Az ifjak érezvén, nem kívánatosak már az emberek közt, a legmagasabb hegyre költöztek, s erős vár rejtekéből nézték a lenti életet. De az az egy nem nyugodott, míg el nem pusztította őket, s hatalmuk. Hadat kovácsolt a nélküle békés emberekből, s a hegy ellen vezette őket, mely magasan kiemelkedett mind közül. S itt kezdődik az emberiség tudatának története: az Első Háborúval.
- De az emberek sem voltak mind gonoszak, az Irigy nem tudta mindet meggyőzni, s ez a kevés elmenekült tőlük. Az ifjak látták ezt mind, s mert tudták, végnapjuk közeleg, kiválasztottak közülük négyet, kiknek a legfőbb erényeket adták, egységbe kovácsolva őket, de önálló gondolatokkal, ezek vezették a többit, kik mind megkapták a változtatás képességét, s népükkel új vidékekre mentek.
- A legmagasabb hegyen a vár, már nem sokáig tartott, de az ifjak közt egy, ki a leginkább különbözött mindtől, saját bőrét mentvén elárulta testvéreit, s éjjel a várból köteleit leengedte, hogy felmászhasson rajta mind, ki ellenükre tört. De árulót nem szeret sem barát, sem ellenség. Elsőként ízlelte meg a pengének ízét, s a hegy ormáról levetették, hogy a kősziklák zúzzák össze testét. Árulás súlyos bűn, de utolérte átka, hamarabb is, mint ő azt előre látta.
- Az ifjak közt a legbölcsebb halála percében, meglátott egy ifjú lányt, ki némán állt egy mező közepében, úgy nézett a Magas Hegyre, fiatalsága s ereje teljében. Megérezvén azt, hogy csend honol szívében, s békesség uralja lelkét, neki adta a kegyet: az örök élet terhét. Ő volt az, ki látott mindent mindenki szemével, ő volt ki az esztendőket bús örvendezéssel elmúlatta mind, s mikor kellett, közbelépett, hogy a hősök szem elől el ne tévedjenek, s elmesélje nekik, mit látott korábban, hogy kezdődött mindez, hogy ne vesszenek el a ravaszok hálójában.
- Mert ravasz itt minden, s már a szél szavát sem hiheti az igaz, mert mi baj történt eddig mesémben, borzalom, mind igaz. De a történetnek itt még koránt sincsen vége. Így kezdődött minden, az Első Csatával, az első árulással, a Nagy Hegy lábánál. Az emberiség hajnalán új nap ragyogott fel, de fényes sugarait felhők takarták el.
- A Sors végül ismét keresztezte útját a két népnek, az áldottak és áldatlanok nemzetségének. Szerződést kötvén összeolvadtak, s hosszú száz évig békében maradtak. Az ember már akkor mesterségéből élt, de egymás segítését nem feledték el még. A Négy Kiválasztott végül úgy döntött: ideje, hogy saját ifjaik is tanuljanak bele, mi a dolga jósnak, s gyógyítónak, mit tud a bölcs, míg az ifjak csak álmodnak. Iskolát alapítottak, miről már te is tudsz, hiszen ezer év múlva Roxfort lett az iskola, az Alapítók álma. Ők voltak a Négy Kiválasztott, a Négy Áldott, a négy nagy mágus: békés szívű Hugrabug, ésszel élő Hollóhát, oroszlánszívű Griffendél, s a ravasz Mardekár. Mind az ifjak egy-egy fő erényét nyerte. Béke, ész és bátorság, ha túlzott se kár, de az, ki ravasz, s csupán önnön érdekét lesi, nem hoz csak bajt!
- Innen már ismered a mesét, így hát másról folytatom. Az Első Háború már megvolt, de az Utolsó még messze, erről szól most dalom. Ahogy gyarapodott, sokszor összecsapott testvér a testvérrel, barát a baráttal. Nagy szövetségek köttettek, s hullottak szét. Hatalmas uralkodók születtek, s hullottak nagy fejek a porba. Birodalmak álltak, s törtek darabokra. S mindezt én szemléltem végig, hogy neked most átadhassam, mit tudok, ez szomorú dolgom, hallgasd hát, hogy a fáma mit üzen te neked.
- Látnod kell, hogy a Gonosz, mindig ott van mindenben. De meg kell értened, hogy a Jóból született, ugyanúgy, mint te. Hiába látja előre tetteid, s hiába tesz meg mindent ellene, a Jó győz, csak bíznod kell, s meg tenni érte mindent, kiállni mellette. De most lásd, mert ismerned kell, hogy születhetett ellenfeled.
- Mardekárnak hite, hogy kihal népe vére, ha nem vigyáz rá, s ha kell, nem sújt le karddal ellenére. Ő alkotta a négy legcsodálatosabb szóból hármat felhasználva a világon létezett két legborzalmasabbat. Arany, sár és vér - gyönyörű szavak, mert az arany, a kincs, a tiszta csillogás, a sár mindennek alapja, s a vér, mely élettel tölti meg a testet. De kihagyott egyet, mely nélkül nem létezne semmi, azt, mely a legfontosabb mind közül, mert összetartja az embereket, mint halott test széthulló részeit: a szeretetet.
- Hívei kezdetben, csak magukat védve emeltek pálcát muglivérre. S csak ezen célból kísérleteztek varázsszókkal, melyek képesek ártani másnak. De az évszázadok során, e kezdetben oly tiszta lelkű varázslók elkorcsosodtak. Nem hajtottak fejet erénynek, becsületnek, ajkukat nem érte tisztességes szó, s csak egy dolognak éltek: pusztítani a muglikat, a varázstalanokat, kik nem nyerték el az Ifjaknak áldását.
- Szörnyekké lettek, s mindig, mikor élükre tehetséges vezető került, szent céljuk nevében borzalmakat hajtottak végre, s ez így ment már több száz éve. De most eljött az idő, s az örök harc véget ér. S rajtad áll, vagy bukik most, ki nyer, s ki veszít.
- Kívánom, hogy szíved tiszta és hű maradjon, kemény, de lágyuljon meg az elesettet látva. Bocsásd meg a tévelygőnek tettét, ha azok a te bocsánatod kérik. Ne gyűlölj senkit, még ellenségedet sem, hogy tisztán láthasd mások tetteinek okát. De ne feledd azt sem, hogy a segítő kezet ellökni magadtól vétek, bárki nyújtja is azt feléd.
- Vigyázz nagyon, leányom, hogy társaid közt a viszály ne üsse fel rút fejét. Parancsolj tiszteletet, de ne légy zsarnok, dolgozz keményen, s jutalmad meg lesz. Még nem vagy kész az útra, várj, míg mindent tisztán nem látsz, s csak akkor indulj. Ne feledd, csatlakozik hozzád még valaki, akit bár nem vártál, s nem szívesen fogadod majd, de segítségedre lesz még. A harcban légy tisztességes, és megfontolt. Ne feledd, a józanész többet ér minden erőnél.
Az öregasszony befejezte beszámolóját, s Hermione kábultan figyelte az örökké változó szemeket.
- Most pedig menj leányom. Meg kell vívnod a harcod! Csak még egyetlen dolgot had mondjak el. Szükséged van rá, hogy győztesként kerülj ki a csatából…
Váratlanul megmozdultak az ezüstcsengettyűk, de énekük most halálsikolyra emlékeztetett, s nem hogy nem volt kellemes hallgatni őket, de szinte fájt hallani hangjaikat. Az asszony hajába szőtt masnikat vadul tépázni kezdte a hirtelen feltámadt, viharos szél.
Ayala asszony meglepő sietséggel ugrott fel helyéről, s aggódva pillantott körbe. Az ég alján most fekete folt jelent meg, s ahogy közelebb ért, fekete madarak serege rajzolódott ki, s egyre csak közeledett megállíthatatlanul. A szél zúgása egyre erősödött, s Hermione inkább sejtette, mint sem értette Ayala asszony szavait:
- Siess, lányom!
Aztán a minden felől érkező fekete madarak ellepték az eget, s néhány közülük lecsapni készült a látszólag védtelen asszonyra, aki aggódva Hermione felé pillantott.
Az örökké változó szemek még utoljára átvillantak borostyán sárgából vérvörösre, majd Hermionéval ismét megfordult a világ, s csak szállt a vakító fényességben, percekig, órákig, talán napokig is, nem tudta: már nem érzékelte az időt.
Az utazás végül váratlanul ért véget, pont mikor a lány már kezdte úgy érezni, örökké fog tartani, s soha nem ébred fel vészjósló álmából.

 

Folyt. köv.

Vissza
11. fejezet