Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XI.

Manassé, az elfelejtett ember

- Hermione! - csattant Ginny hangja váratlanul.
Hermione hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a lány hangjára ébredt-e, vagy magától. Zavarodottan pislogott körbe.
- Hermione! Ébredj! Nayra megszökött!
A lány felállt asztalától, amelyre ráborulva aludt. Fájt a nyaka, az egyik válla, és a jobb karja is elzsibbadt, szeme pedig káprázott a kintről beáradó, villogó piros fénytől.
- Nem szökhet meg! - kiáltotta, felkapta az asztalról pálcáját, és Ginnyt arrébb lökve kirohant a szobából. - Még nem juthatott messze! Neville hol van?
- Utánament. Megpróbálja megállítani - mondta Ginny a lány sarkában lihegve.
- El kell kapnunk… különben… megtalálnak minket.
A lány leszaladt a lépcsőn, majd lendületből esett neki a bejárati ajtónak, és vágta ki azt. Azután a harmatos fűre lépett. A távolban vörös villanást látott, így tudta, merre kell tartania, azonban előtte még pálcájával a ház felé intett, nehogy a vörös villogás felhívja rájuk a muglik figyelmét. A kis kertkapuval mit sem törődve átugrotta az alacsony kerítést és az elburjánzott sövényt, majd futni kezdett a kiéget füvön. Közben újabb három villanás szakította meg az éjszaka áthatolhatatlan sötétjét, egy piros, egy fehér, és egy vakítóan zöld, valamint kiáltások zaját is sodorta felé a szél.
Bár már nem volt képes rá, megpróbálta meggyorsítani lépteit, ugyanis a zöld villanás túlságosan is rémképszerű események sorozatát festette lelki szemei elé. Összeszorította vacogó fogait, és mélyen beszívta a hideg, éjszakai levegőt, mely szúrós fájdalmat okozott, ahogy beáramlott tüdejébe.
Arca kipirult a futástól, az aggodalomtól és az izgalomtól. Kezdett már hozzászokni mindehhez, hogy nap mint nap harcolnia kell az életéért, a barátaiért, és hogy furcsábbnál furcsább dolgok történnek vele a valóságban és álmában.
- Lumen mortis! - kiáltotta, s a pusztát olyan vakító fényesség öntötte el egy pillanatra, mintha száz meg száz villám csapódott volna be ugyanabban a pillanatban a közvetlen közelükben, s még zárt szemhéján át is elvakította egy időre.
Kiáltásokat hallott valahonnan nem messze előtte, és mögötte is. Ginny felnyögött, majd a zajokból ítélve a földre zuhant. Mikor Hermione szeme újra megszokta a sötétet látta a földön nyöszörögve fekvő Neville-t, és Nayra csupán egy pillanatra felvillanó kék szemeit is.
- Maradj Neville-lel! - vetette oda Ginnynek, ő pedig a boszorkány nyomába eredt. - Capitulatus! - kiáltotta, s vaktában célzott arra, amerre a nőt sejtette.
Mikor kiáltása elhalt, valami szokatlan dolog történt. Tisztán vélte hallani a nő lépteit, mi több, a lélegzetvételét és szívdobbanásait is, melyek ott lüktettek fülében majd mikor erősen koncentrálva, szemeit kissé összeszűkítette, hogy tisztábbá tegye a képet, a világ egy pillanatra olyanná vált, mintha egy régi, fekete-fehér filmet vetítenének a szeme előtt. Úgy látott a sötétben egy villanásnyi ideig, mintha fényes nappal lenne, csupán a színek szöktek volna meg. De a kép szinte azonnal visszaváltott koromfeketévé, amely most, ha lehet, még jobban zavarta a lányt a mozgásban. Mindenesetre legalább látta egy pillanatra, hogy csupán néhány lépésnyire van lemaradva.
- Capitulatus! - kiáltotta újra, de a vörös fénysugár alig hagyta még el pálcája hegyét, mikor megérkezett a válasz is rá:
- Priorinito!
A fehér villanás egy századmásodpercre elvakította Hermionét, de nem torpant meg, még csak nem is lassított. Lábai gépiesen mozogtak, nyújtózkodtak előre, majd rugaszkodtak el újra a földtől. Mint valami gépezet, olyan monoton volt mozgásának és szívverésének ritmusa. Lába mindig pontosan ért földet az egyenetlen talajon, mint valami macskaféle, született vadász, úgy üldözte szökött áldozatát.
- Obstructo! - kiáltották el szinte egyszerre magukat, s mindkettejük átka telibe találta a másikat.
Nayra szinte azonnal a földre zuhant, Hermione azonban repült oldalra néhány lépésnyit, hogy utána újból ráessen amúgy is fájó csuklójára. Közben azonban újra megpillantotta a nő fekete-fehérbe merevített alakját, s gondolkozás nélkül rá vetette magát.
Nayra reflexei úgy tűnt legyőzhetetlenek, azonnal felé fordult, de megátkozni már nem maradt ideje. Mindketten a földre estek, s a boszorkány pálcája ezüst szikrákat hányva messze gurult tőlük.
Hermione meg sem próbálta elérni saját pálcáját, körmeit mélyen belevájta a nő vállába, s próbálta leszorítani őt. Nayra azonban természetesen ellenkezett, egyik kezével Hermione arcát próbálta minél messzebb tolni magától, véletlen sem ügyelve rá, hogy hosszú karmai ne mélyedjenek bele a lány arcbőrébe, a másikkal pedig pálcája után kutatott. Aztán hirtelen nagyot lökött a lányon, és így most ő került felülre. Megpróbált a pálcája felé ugrani, Hermione azonban elkapta a lábát, így a nő újból a földre esett. Talán belátta, hogy nem érdemes a pálcáját keresnie, ezért most Hermionéra vetette magát, s kezeivel a lány torkát kereste a vaksötétben.
Hermione is megpróbált átfordulni, azonban legnagyobb meglepetésére nem volt szüksége semmilyen erőkifejtésre, mivel a nő maga rántotta őt magával, s mikor erre ráébredt, már egy lejtős domboldalon bucskáztak lefelé. A boszorkány kezei Hermione nyakára kulcsolódtak, ő pedig Nayra szemébe próbált belekapni. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy egy patak zúgását hallotta, majd Nayra szürkéskéken világító szemei még utoljára rá villantak, végül egy koppanás, és elsötétült a világ…

… - Gyermekem! Gyermekem ébredj! - szólítgatta egy kedves hang, s Hermione kinyitotta a szemét: nem látott mást, csak elképzelhetetlen fényességet.
- Ayala asszony? - kérdezte kábán.
- Oh nem… Én nem a vén Ayala vagyok - mondta a hang, majd Hermione ajkához hűvös agyagedény ért, s ő megitta belőle az egyszerre forró és hűsítő, nyugtató és frissítő folyadékot, mely erővel öntötte el végtelenül gyenge tagjait.
- Úgy… Ülj fel, gyermekem, úgy-úgy, csak szép lassan. Én Manassé vagyok, az Elfelejtett Ember.
Hermione előtt kezdett kitisztulni a kép, megdörzsölte szemeit, majd felnézett a kedves, békés hang tulajdonosára.
Manassé, az Elfelejtett Ember vénséges vén öregember volt, erről árulkodott legalábbis méternyi hosszú, teljesen ősz szakálla, majdnem teljesen kopasz feje, és mérhetetlenül idősnek tűnő, nyugodt, átható pillantású kék szeme. Ellent mondtak azonban ennek teljesen sima vonásai; arcán annyi ránc sem volt, mint egy pár napos csecsemőjén.
- Manassé… - ismételte kábán a lány, s közben elgondolkozva pislogott az ősz öregre, aki mellette ült egy alacsony kisszéken, s keze közt gyógyfüveket morzsolgatott egy tálba.
- Örülök, hogy felébredtél - mondta derűsen az öreg.
- Mióta vagyok itt? - kérdezte Hermione.
- Oh, régen, réges-régen, de az is lehet, hogy csak most érkeztél.
- Hogy érti ezt?
- Itt nincs idő - mondta az öreg komolyan, s a háta mögé mutatott. Ott karnyújtásnyira tőlük magas, ügyes kezek által fából faragott polcocska állt, s azon száz meg száz különböző méretű és formájú homokóra sorakozott katonás rendben. Mindben különböző színű homok volt, és ha utolsó szemük is lepergett, az órák megfordították magukat.
- Szépek, ugye? De nézd csak ezt… Ezt az egészen parányit - mondta, s kezével leemelte a legkisebb, aranyból formázott homokórát, melyben kristályfehér gyöngyszemként pergett a homok. - Ez itt maga az Idő - mondta jelentőség teljesen, s egy mosolyt küldött Hermione felé, aki felült a fából formált ágyon.
Az apró kis homokórában épp akkor hullott alá az utolsó szem is, s Hermione legnagyobb csodálatára a kis kristály amint lehullott, s elérte társait, már fordult is vissza, s magával vonzva a többit is végül visszaért a homokóra legtetejére.
- Ez csodálatos - mondta a lány, s ámulva figyelte, ahogy a homokszemek visszafelé peregnek.
- Bizony az - mondta az öreg, majd óvatos mozdulattal visszahelyezte az órát a helyére, egy külön neki kiképzett kis mélyedésbe.
Hermione csak most vette jobban szemügyre a szobát, és berendezését. Ő az egyik sarokban feküdt, egy első látásra keménynek tűnő faágyon, mely azonban roppant kényelmesnek bizonyult, fölötte ablak nyílt, melyen besütöttek a nap lágy, simogató sugarai. A következő sarokban már az órák álltak, velük szemben keskeny könyvespolc, rengeteg, kifakult, elrongyolódott borítású kötettel, míg a negyedik sarok aprócska íróasztalnak adott helyet.
A lány azonban csak akkor vett észre valami egészen különös dolgot, mikor jobban körülnézett. A szoba berendezései mind egyetlen fából, jobban mondva egyetlen fába voltak kifaragva, s látszólag nem volt rajta más nyílás, mint a kis ablak, melyen most hűsítő, kellemesen hűvös levegő áradt be.
- Talán sétáljunk egyet, gyermekem, és közben ígérem, minden kérdésedre válaszolok - mondta az öregember derűsen.
Hermione ugyan nem tudta, hogy akar kijutni innen az öreg, de azért engedelmesen felállt.
- Oh, jobb lesz, ha ezt felveszed - mondta Manassé, s a könyvespolc mellett álló fogasról levett egy kellemesen lágy barna színű kardigánt, és felsegítette a lányra. Hermione szó nélkül felvette vékony blúzára, bár meg mert volna esküdni rá, hogy egy pillanattal korábban még sem a fogas, sem a pulóver nem volt a szobában.
- Erre - mondta az öregember, majd az asztal és a polc közötti falhoz lépett, s a kilincs után nyúlt. S mire keze elérte azt a helyet, a falon valóban kirajzolódott a kijárat körvonala, s Manassé, az Elfelejtett Ember a kilincset megragadva kitárta az ajtót.
Hermione az öreget követve kilépett a szabadba. Egy napfényben fürdő ritkás, csupa zöld erdőbe jutottak. A madarak fáról fára szállva csiviteltek, a fák hajladozva rázták leveleiket, az azokon megülő vízcseppek pedig vidáman szikráztak a napfényben, lábukat pedig még nedves, üde, friss illatú, zöld fű verte.
- Nos, gondolom, kíváncsi vagy, hogy hol vagyunk - mondta békésen az öreg, miután az ajtó visszazárult mögöttük, s a fa, melyből kiléptek, épp úgy festett, mint bármelyik társa, melyek közt ők most lassú léptekkel sétálni kezdtek.
- Igen - válaszolt udvariasan a lány.
- A válaszom: sehol.
- Sehol? - kérdezett vissza Hermione meglepetten, s önkéntelenül is végigtekintett a körülöttük magasodó, élettől duzzadó fákon.
- Sehol. Minden, amit látsz, csak káprázat nem létezik semmi. Minden, amiről úgy hiszed, van, puszta szemfényvesztés, nem más. Csak az én képzeletemben létezik mindez. Ayala asszony nem beszélt neked erről?
- Nem - rázta a fejét a lány. - Nem tudta befejezni.
- Áh - mondta az öreg, s vidáman csillogó szemei egyszerre gondterheltnek tűntek. - Hát őt is elérték az árnyak - tette hozzá szomorúan.
- Igen - mondta együtt érzően a lány, bár nem volt benne biztos, hogy pontosan tudja Manassé mondatának jelentését, egy kicsit még mindig szédelgett ugyanis.
Az öregember mélyet sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, ami a világgal történt. Én nem ilyennek akartam képzelni.
- Hogy érti - kezdte Hermione összeráncolt szemöldökkel -, hogy "képzelni"? Hiszen nem lehet, hogy…
- De sajnos igen - válaszolta Manassé, s újból sóhajtott. - Csak magamat okolhatom mindenért. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége… De… De igen. Én képzeltem el mindent. A világ csak az én képzeletemben létezik, de erről az emberek már nem tudnak. Ezért neveznek Manassénak, ami annyit tesz: az Elfelejtett Ember. Mert én is az voltam egykoron, ahogy az elődöm is az volt, és az utódom is az lesz. Ember, épp olyan, mint a többi, s mégis más. Amit kitalálok, az azonnal valósággá válik az emberek szemében, nézd!
Megtorpant, leguggolt, és rámutatott a lába előtt egy kis fűcsomóra, melyből hirtelen hosszú szár nőtt ki, azon apró rügyecske jelent meg, majd bimbó fakadt, s végül szirmait szétnyitva belsejében apró, forgó kis selyemlabdácska tűnt fel. Aztán a szálak szétnyíltak, s gyönyörűséges pillangó bújt ki belőle, hogy néhány pillanattal később szárnyain ide-oda libbenve eltűnjön az erdő fáinak koronái közt Hermione ámuló pillantásaitól kísértetve.
- Sajnálom, hogy ez lett belőle, és hogy így lesz vége - mondta, s látható fáradtsággal, lassan leereszkedett egy farönkre, Hermione pedig megállt előtte, s csak nézett a vakítóan kék szemekbe, melyek most végtelenül kimerültnek tűntek.
- Vége? - kérdezte csendesen a lány.
- Igen. Ha a harcod véget ér, a világ történetében is lezárul egy hosszú szakasz. Én távozom, s a helyemre új ember kerül. De aggódom. Nagyon aggódom amiatt, hogy a jövőjét felhő takarja. Félek, hogy valami nem úgy fog történni, ahogy én szeretném.
- De hát… - kezdte Hermione, Manassé azonban csendre intette.
- Nem. Én megteremtem a képzeletemben az embereket és állatokat, és minden növényt, de a tetteikért már ők maguk felelnek. Én nem tudom befolyásolni őket.
- De… Ha te teremted őket, akkor miért nem olyanra formálod őket, hogy ne térhessenek rossz útra?
Az öreg fáradt mosollyal sóhajtott.
- Ha ez ilyen egyszerű lenne - csóválta a fejét. - Tudod, az emberek maguk olyanok, amilyenek. De mindig szükségük van vezetőkre, tehetséges vezetőkre mégpedig, akikre felnézhetnek, akiket példaképüknek tekinthetnek, mert adottságaikkal, tehetségben, észben, talpraesettségben kitűnnek közülük. Ilyenre mindig szükség volt és szükség is lesz. Sokszor próbáltam tökéletes vezetőt adni az embereknek, olyat, aki minden tekintetben a legjobb lehet. Ilyenkor olyan kivételes emberek születtek, akik meg voltak áldva mindazzal, amire ember csak vágyhat: ész, erő, bátorság, megfontoltság, döntésképesség, határozottság, erős akarat, és a képesség, hogy hinni tudjanak abban, hogy megváltoztathatják a világot. Mindnek sikerült - mondta, s keserűen felnevetett. - Mindnek bizony, s személyükben megteremtettem a legborzalmasabb zsarnokokat és diktátorokat, akiket azért küldtem az emberek közé, hogy jobbá tegyék az életüket, és boldogak legyenek… de mind csak szenvedést, halált és pusztulást hozott.
Az öreg hosszan, szótlanul nézett a fák közé, s tekintete fátyolossá vált.
- De legutóbb… Legutóbb olyannyira tökéletesre próbáltam formálni azt az embert, akit az emberek segítségére akartam küldeni, hogy már-már túlnőtt rajtam. Igen… ő volt az ifjú Tom Denem… Ó, hogy örültem Istenem! Hogy örültem, hogy ő végre olyan lesz, amilyenre én akarom.
Hermione elborzadva nézett a fájdalmas, félig síró arcra, s szólni sem tudott a megdöbbenéstől és a szánakozástól.
- Bizony… A felsőbbrendűség tudata… hogy tisztában legyen a hatalmával… Ez volt az, amit kihagytam a többiekből… S amitől a megoldást reméltem. De fájdalom, az eredmény csak még inkább katasztrofális volt. Azt akartam, hogy minden mágus el tudja őt fogadni. Ezért kellett, hogy az ősidők óta nagyra becsült Mardekár Malazár és a legmegátalkodottabb mugli vére forrjon össze ereiben… De arra nem számítottam, hogy ezzel önmagával állítom majd ellentétbe. Mikor már kezdett felcseperedni, aggódva figyeltem, mit hogyan tesz. Mikor elkezdte Mardekár kamráját keresni, már tudtam, őt is elvesztettem.
Hermione szánakozva nézett az öregre. Időközben leült az alacsony fűben, szemben vele. Manassé, az Elfelejtett Ember szemeiben most könnycseppek csillantak meg, s ahogy sima arcán végigfutottak, s végül a fű közé hulltak, minden egyes csepp nyomán apró, kék virágok nyíltak.
- Szeretem az embereket, minden egyes teremtményemet. Szerettem őt is, és borzalmasan fájt, mikor meg kellett formálnom egy olyan lényt, akinek az egész életét arra kellett szentelnem, hogy megállítsa őt. Fájt, hogy el kell pusztítanom egy ennyire tökéletesnek szánt teremtményem, s az is, hogy másikat kell teremtenem ezért. De meg kellett állítanom, mert rájött, hogyan tudja befolyásolni, milyenné válik valaki bizonyos hatásokra.
- Igen, még jobban fájt, mikor az ellene teremtett lényt ellenem fordította, s úgy formálta ahogy ő akarta. Olyan lett, amilyet Voldemort akart. Tökéletes - hát neki sikerült ilyet teremtenie, s pusztán néhány évre volt szüksége, míg nekem évezredek alatt sem ment, pedig mennyit próbálkoztam!
- Ha lehet, még szörnyűbb volt, mikor szembesültem vele, hogy akit az emberek megmentésére küldtem, csak még szörnyűbb lett, mint akitől meg akartam menteni őket. Hiszen Voldemort mégiscsak ember volt, s így maradtak érzelmei. Hidegvérű gyilkosnak tartották, pedig csak megfontolt stratéga volt, s ezért is tudott annyi mágust maga köré gyűjteni. Maradtak érzelmei - ismételte a varázsló, s Hermione számára kicsit úgy tűnt, legfőképp magát győzködi. - Maradtak… De akit én küldtem, hogy megállítsa, nem volt ember soha… S így érzelmei sem voltak, mert az csak az emberek kiváltsága. Ő ösztönlény volt, mindent csak az ösztönei alapján tett, reflexből gyilkolt és gyilkol ma is. Ugye tudod, kiről beszélek?
Hermione, aki egy ideje már elborzadva, kerekre tágult szemekkel, kicserepesedett szájjal csak ült, és tátogva bámult a varázslóra, most nagyot nyelt, s bólintott.
- A Díva - mondta rekedten.
- Bizony ő - az öreg megint sóhajtott. - Bár az én szívemben ő nem a Dívaként, még csak nem is Corell Jonnesként él. Ő volt Zorabé, a Hajnal Leánya. Bizony-bizony… Az a csepp kislány… Ki gondolta volna… Nem is értem, miért választott engem annak idején az elődöm jogos utódjául. Hibát hibára halmoztam, s így a legnyomorúságosabb sorsokat láttam, amióta csak létezik e világ. És akkor a legfájdalmasabb dolog következett… Újabb lényt kellett teremtenem ellene, s a lehető legnyomorúságosabb életet kellett adnom neki, s ez volt az, ami igazán fájt… De leginkább azért, mert hamar láttam, ez is hiába történt.
- Harry… - susogta Hermione kiszáradt szájjal.
- Már az elején is láttam, hogy hiába való minden próbálkozás. De akkor még reménykedtem, hogy legalább a Dívát meg tudom változtatni, hogy elő tudom hozni belőle az anyát, mely mindenkoron szereti gyermekét, még ha a legprimitívebb lények közé is tartozik. De a morphén nem az, s így újból tévedtem, s ez újabb fájdalmas felismerést hozott magával. Hamar láttam, újabb életet kell feláldoznom céltalanul. Vodlemort túlságosan jó munkát végzett, a Díva olyan lett, amilyenre ő akarta: tökéletes. Az a nő szerette a gyermekét, akit azonban meg akartak ölni azok, akiket ő is gyűlölt, s nemhogy javítottam volna a helyzeten, de minden csak rosszabb lett. Hiszen okot kapott rá, hogy gyilkoljon, hogy még könnyebben higgye el az eszmét, melynek nevében muglik és varázslók tucatjait ölte már meg addig is. Ráadásul eltitkolta Voldemort elől. Bár nagyon jól tudtam, hogy nem emelne kezet a saját vérére, azért titkon reménykedtem benne, hogy megöli a kislányt, mert akkor egy részről a Díva talán ellene fordul, s legalább nem erősíti Voldemortot még tovább, más részről… mert akkor a kislány rengeteg szenvedéstől menekült volna meg, melyet utóbb csakis az én hibámból kifolyólag kellett átélnie.
- Végül ő állította meg Voldemortot, igaz? - kérdezte Hermione, aki csak most jött rá, hogy szinte semmit nem tud az azon a bizonyos estén történtekről. - Anabell volt az, és Harrynek semmi érdeme.
- Fájdalom - mondta szomorúan az öregember -, ez így van.
A lány egy pillanatra elgondolkozott, hogy feltegye-e azt a kérdést, ami már régóta a leginkább foglalkoztatta, s végül úgy döntött, tudni akarja az igazat.
- Én is… Én is csak azért születtem, hogy megállítsam a Dívát?
- Oh nem… - mondta az öreg, s Hermione úgy érezte, mintha jeges vízbe csobbant volna. - Nem, téged nem én teremtettelek.
A lány egész testét borzalmas hideg árasztotta el, s szíve összeszorult e szavak hallatán. Mintha elvesztett volna egy részletet a lelkéből, melynek helyén most tátongó, jéghideg űr húzná őt magába.
- Hogy nem…
- Nem, nem, dehogyis! Az csak egy tévedés volt!
Tévedés… Ő csak egy tévedés. Semmi célja az életének, csupán véletlenül született.
- A lényeg, hogy vannak lelkek, amik tovább élnek, és vannak, amik nem. Ezek szétfoszlanak a semmiben, hogy betöltsék azt. Ez most talán furcsán hangzik számodra, de… Helyet kell hagyniuk a többieknek, akik még kapnak lehetőséget arra, hogy kijavítsák a hibáikat. A ti esetetekben viszont valami egészen más történt.
- A mi esetünkben? - kérdezte Hermione külön megnyomva a "mi" szót.
- Igen… A te és Corell Jonnes esetében. Mert igazából ti ketten egyek vagytok, összetartoztok.
Hermione torka már olyannyira összeszűkült, hogy megszólalni sem tudott.
- Igen, igen… De kettéváltatok valamikor rég. Az, ami egy ember lelkében egyensúlyt hoz, a kettősség. A gonosz és jó állandó harcban van egymással, mert egyenlők. És mindenkiben ott a jó, de egyben a gonosz is. Ahogy a Díva lelkében is ott van, s ez persze azt jelenti, hogy benned is lakozik sötétség. Csak az nem mindegy, melyik uralkodik. Ahhoz ugyebár kétség sem férhet, hogy melyik fél vagy te és melyik ő.
A lány csendesen ingatta a fejét, de még mindig a hallottak hatása alatt volt.
- De a Díva azt mondta…
- Nyilván nem fogja ezt elismerni sem, nem hogy hirdetni! - legyintett az öregember. - Csak az a fontos - mondta elkomorodva -, hogy őrizd meg önmagad!
Hermione kábán bólintott, bár igazából nem jutottak el hozzá Manassé szavai. Még mindig ott dübörgött fejében a két szó: egyek vagytok!
- Mi lesz, ha… Ha az egyikünk legyőzi a másikat…? - kérdezte félve.
Manassé homlokán apró ráncok jelentek meg, a gondterheltség jelei.
- Sajnálom, de nem tudok választ adni a kérdésedre. Ezt még én sem tudom. Soha nem fordult még ilyen elő. Sajnálom.
- Előfordulhat… Előfordulhat, hogy akkor mindketten meghalunk?
Manassé újból sóhajtott, de arca még szomorúbb volt, mint korábban.
- Igen, megeshet bármi.
- És… akkor mi lesz? Ayala asszony azt mondta, ez az utolsó csata.
- Valóban. De csak nekünk. Utánunk majd jönnek mások, egy új álmodóval, akiket az elmúlók közül választok majd ki, hogy viselje a következő korban a teremetés terheit.
- Amit Ayala asszony elmondott, az is csak ránk igaz?
- Oh, nem, nem mind. Ayala asszony meséje mindig ugyanúgy kezdődik, azonban a vége mindig más. Talán, talán egyszer lesz egy álmodó, akit majd nem felejtenek el, mert olyat tud majd alkotni, amit senki ő előtte, s akkor ő nem fogja viselni az Elfelejtett Ember nevet, hanem Szeráf lesz, a Tündöklő.
Rövid ideig mindketten némán meredtek maguk elé, saját gondolataikba merülve, majd a csendet újból Hermione törte meg.
- Kit fogsz választani? Ki lesz a következő? - kérdezte csendesen.
- Oh, azt nem mondhatom el, félek, befolyásolna - mondta nyugodt, békés hangon a férfi, de szeme furcsán csillogott, s nem is nézett a lányra. - De a szíved mélyén, tudod, hogy ki lesz az. Akit te is becsülsz, bár nem látod az igazi értékeit.
Hermione elgondolkozott.
"Ki lehetne az, aki…" - szemei elé betolakodott egy kedves tekintett, mindig olyan furcsa volt a pillantása… - "Talán… talán azért, mert ő képes rá… Talán ő lesz… De… de nem, nem lehet… Biztosan nem lehet ő, hiszen hogyan lehetne…"
- Nem is baj, ha nem vagy biztos benne - mondta Manassé. - Mint mondtam, nem szeretném, ha ez bármin is változtatna.
De már késő volt, Hermione fejében igenis szöget ütött ez a dolog, s már akkor tudta, hogy sokszor fog még ez a megválaszolatlan kérdés betolakodni a fejébe, hogy hosszú, álmatlan órákon át ne hagyja nyugodni éjszakánként.
- Ő az egyetlen, aki alkalmas lehet erre? - kérdezte némi töprengés után.
- Igen, attól tartok igen. De kérlek, ne próbálj meg változtatni emiatt semmin! Csinálj úgy mindent, ahogy eddig eltervezted.
- Rendben - mondta a lány. - Nélküle… mi történne?
- Ha nincs, aki új életet adjon, marad minden, ahogy volt. S akkor az utolsó csata dönt majd évezredek és emberek milliárdjainak sorsáról.
Még néhány percig ültek egymással szemben szótlanul, majd Manassé újból felsóhajtott, végül fáradtan mosolyogva megszólalt:
- Most jobb, ha mész. Már várnak rád - mondta, s a háta mögé nyúlt, letépett néhány levelet a mögötte levő bokorról, s ujjai közt szétmorzsolva Hermione felé szórta. Ő lehunyta a szemét, testét nehéz fáradtság öntötte el, s a puha fűre zuhant…

 

Folyt. köv.

Vissza
12. fejezet