Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XII.

Tudni akarok mindent!

Hermione kinyitotta a szemét. A szobában félhomály uralkodott, s a lányt kissé összezavarta, hogy nem tudja biztosan, hajnal van-e, vagy épp alkonyodik.
Kicsit megemelte fejét: minden úgy volt, ahogy ő hagyta, tehát nem telhetett el túlságosan sok idő, mióta elájult a patakparton, s Manassénál időzött.
Ginny az ágya szélére dőlve bóbiskolt. Lófarokba kötött haja elképzelhetetlenül kócos volt, arca kissé sápadt és beesett, látszott rajta, hogy nem sokat pihent, Hermionét azonban még így is hatalmas megnyugvással töltötte el jelenléte.
A lány néhány percig mozdulatlan feküdt, majd Ginny megmozdította fejét, és kicsit kábán ránézett.
- Jobban vagy? - kérdezte álmatag, kissé rekedt hangon.
- Igen - bólintott határozottan a lány.
- Már egy napja itt fekszel… Nagyon aggódtunk érted Neville-lel - mondta, s közben egyik kezével megdörzsölte szemét, a másikkal pedig hátrasimította szemébe lógó, kócos tincseit.
- Ő hogy van? - kérdezte Hermione, bár igazából már arra várt, hogy feltehesse a következő kérdést.
- Jól… jól. Hamar rendbejöttek a sebei, igaz nem sikerült őket nyom nélkül eltüntetni, de… Az az átkozott nő a tőr átkot küldte rá, és…
- Értem. Nayra hol van?
- Lent a nappaliban… Csökkentettük a répa adagját… Amúgy is kezd elfogyni, meg hát… nem is árt, ha kicsit legyengül… És elzártam anya összes széthagyott varázspálcáját is, mert volt neki egy-kettő, minden szobában egy… Ja, és az utolsó papírvágó kést és hajtűt és minden mást kivittem a nagyszobából… Merthogy azzal a kettővel sikerült kijutnia, nem is értem, hogyan… Mint valami szakképzett betörő, feltörte a zárat…
- Halálfaló - mondta Hermione, s hangsúlyából érződött, ezt elégséges magyarázatnak találja a dologra. - Ráadásul nem is akármilyen… Kötve hiszem, hogy dolgozna is valamit mellette, szerintem Voldemort hivatásos kéme…
- Vizet is kevesebbet adtunk neki, de nagyon megviselte, meg aztán… a megfázása miatt féltem is kicsit, hogy valami komolyabb baja lesz, elég furcsán reagál néhány dologra…
- Megfázás? Nayrával mi lett, hogy kaptátok el?
- Ő is elájult… Meg… úgy látszik ő sem szereti túlzottan a vizet, de amúgy semmi baja. Csak egy kicsit megfázott.
- Az enyhe kifejezés, hogy kicsit - lépett a szobába Neville, s Hermione borzadva pillantott a fiú arcára, melyet egy hosszú, vékony, de valaha kétségkívül mély vágás szelte keresztül. - Egész éjjel tüsszögött, de folyamatosan… Lehetetlen tőle aludni!
- Öhm, elláttátok? - kérdezte Hermione.
- Hát… kicsit jobban is, mint kellene… - mondta Ginny, s zavartan az ajtófélfa mellett ácsorgó Neville-re pillantott.
- Hát, igen - mondta a fiú, s a következő kínos csendben a fa mintázatát vizsgálgatta nagy érdeklődéssel.
- Az az igazság, hogy… - nyögdécselte Ginny. - …hát megpróbáltuk meggyógyítani… És…
- És? - kérdezett rá keményen Hermione. - Mit csináltatok vele?
- Hát mi csak… Mézet nem találtunk, igazság szerint kezdünk kifogyni az élelmiszerekből…
- Mit csináltatok Nayrával? - emelte meg hangját a lány.
- Mi semmit, csak… hát… Méz helyett egy pár csepp rumot raktunk a teába, és hát… a szilézekre elég furcsán hat…
- Hogy micsoda? - nézett a lányra Hermione megrökönyödve. - Leitattátok néhány cseppel?
- Azt nem mondanám… Mondom, elég furcsán hatott rá… A prüszkölést egy időre abbahagyta mondjuk. De… elég furcsa volt… Ült egy ideig a falnál, magában énekelgetett… aztán meg elkezdett tüsszögni újból… Aztán elaludt, de beszélt álmában. Összevisszaságokat. Semmi értelme nem volt annak, amit mondott, folyton valami Szi… Szi…
- 'Szimenta' - mondta Neville.
- Az! Szóval azt emlegette…
- Hogy mi? - Hermione felugrott az ágyában, azonban úgy érezte, mintha valaki ki akarná rántani alóla a világot, és az egész kép elkezdett szép lassan jobbra csúszni, aztán megfogta a falat, de valahogy az is furcsán domborúnak tűnt. Végül teljesen hozzásimult, de még így is úgy érezte, mintha az oldalára fordították volna a világot, így hát inkább visszaült ágyára és behunyt szemekkel várta, hogy elmúljon szédülése.
- Jól vagy?
- Igen, persze - mondta a lány, bár valójában émelygett, és a halántéka is hasogatott.
- Biztosan…
- Igen! Megmondtam: semmi bajom! - kiabált rá ingerülten a lány.
- Én csak… most lemegyek… meg kell néznem Nayrát… - mondta ki Ginny nyilvánvaló hazugságát. Természetesen nem kellett semmit csinálnia Nayrával, mindenesetre Hermione úgy döntött, inkább úgy tesz, mintha elhinné ezt, csak hogy végre egyedül maradhasson.
Mikor Ginny mögött bezárult az ajtó, már valamivel ő is jobban volt, de azért visszafeküdt az ágyába, és a mennyezetre bámult.
Hirtelen eszébe jutott, mit tervezett el még akkor, mikor Manasséval, az Elfelejtett Emberrel szemben térdelve hallgatta az öreg beszámolóját arról, hogy ő teremtette a világot a puszta képzeletével, hogy ő formált minden embert olyanra, amilyen, s minddel célja is volt. Kivéve persze Hermionét. Voldemortot, a Dívát, Harryt, még Ginnyt és Neville-t is valamilyen céllal küldte a világba az öreg, csak ő, Hermione köszönheti az életét egy szerencsétlen véletlennek, amiről ugyan semmit nem tud, leszámítva persze, hogy ő és a Díva egyek, csak épp valamikor kettéváltak…
A gondolat, hogy egy szerencsétlen véletlennek köszönheti az életét, olyannyira feldühítette, hogy egy hirtelen mozdulattal hasra fordult és lendületből rácsapott egy nagyot a párnájára, majd a másik kezét is ökölbe szorítva csapkodni kezdett, miközben tehetetlenül vergődött az ágyon.
A mozdulatsor azzal ért véget, hogy a könyökét csúnyán beverte a falba, így végül abbahagyta néma dühöngését. Könnyeivel küszködve összekuporodott az ágy sarkában, lábait felhúzta, és átölelte karjaival.
Néhány percig csendben ücsörgött így, aztán az órára tekintett, mely fél hetet mutatott, s végül rászánta magát, hogy kikeljen az ágyból. Kiment a szobából, aztán le a lépcsőn, végül be a konyhába. Sorban odalépett a szobából kivezető összes ajtóhoz és ablakhoz, és mindet lezárta, majd a nappali szoba mozaik kirakásos ajtajához lépett.
Megállt a kilincsre támaszkodva, és tekintetével elkezdte keresni Nayrát, akit a szoba kis méreteihez képest is nehéz volt megtalálni. Végül aztán kiszúrta sötétkék talárját az egyik kényelmes karosszék mögül kilógva.
Mint valami fogva tartott vadállat, úgy kuporgott a szék rejtekében. Mikor aztán megérezte, hogy Hermione figyeli, kidugta fejét a szék mögül, és a lányra meredt szürkéskék szemeivel.
- Gyere ki, beszélni akarok veled - mondta Hermione. Nayra egy pillanatig nem mozdult, s farkasszemet nézett a lánnyal, aki minden probléma nélkül viszonozta pillantását. Aztán a nő lassan felállt, s bizonytalan léptekkel közelített Hermione felé. Járása lassú volt, és esetlen, mintha nagyon fáradt, vagy beteg lenne, s arca is beesettebb volt a megszokottnál. Mindkét kezében zsebkendőket szorongatott, más külső jel azonban nem utalt náthájára.
Hermione megfordult, és kisétált a konyhába, ott aztán leült az asztal rövidebbik oldalán, és várta, hogy Nayra helyet foglaljon vele szemben.
Ginny, aki eddig érdeklődve figyelte ügyködését, abbahagyta a kezében lévő porcelántányér törölgetését, és a konyharuhát ledobva a pultra, leült az egyik alacsony támlájú székre, majd Neville is hasonlóképp tett.
- Nos - kezdte Hermione, kivárva, hogy a fiú is elhelyezkedjen székén, s így már semmi ne törje meg a csendet, azt azonban nem értette, mikor ragadt rá, hogy szinte minden jelentőségteljesebb mondatát így kezdje -, szeretném hallani a terv részleteit is… Hogy kinek mi volt a feladata, ki kit ölt meg, és hogy ért véget ez az egész. Igen, Harry haláláról beszélek. Tudni akarom, ki mekkora szerepet játszott abban, hogy minden úgy történt, ahogy. És ezt te fogod elmondani nekem, Nayra.
Nayra felpillantott rá. Amúgy is fehér bőre most szinte betegesen sápadt volt, s szinte világított a félhomályban. A rövid csendet kihasználva Ginny felállt, és félig leégett gyertyacsonkot állított az asztal közepére, majd pálcájával apró lángot varázsolt a kanócra. Hermione figyelmét nem kerülte el, hogy Nayra pillantását hirtelen a pálca felé kapta.
- Nos? - sürgette a nőt.
A boszorkány arca kifürkészhetetlen volt, mindenesetre látszott rajta, hogy nem mer ellenkezni, azonban nem akarja önként elmondani, amit tud.
- Tudod, mi lesz, ha nem beszélsz…
Nayra először úgy tűnt, mintha bólintana, de a mozdulatot azzal fejezte be, hogy kifújta az orrát az egyik majdnem átázott zsebkendőbe, aztán nagy levegőt vett, s miközben gondosan összehajtogatta kendőjét, majd nehézkesen belekezdett.
- Nem tudok minden részletről, hiszen engem nem avatnak be mindenbe.
Hermione cinikusan felnevetett.
- Nagyon jól tudom, hogy ugyanabba a csoportba tartozol, mint a Díva, a húga, az a vámpírnő, valami Dolmen, meg Judice és Malfoy is - mondta komolyan. - Ne akarj átverni, mert megjárod. Tudod jól, hogy a kezeim közt vagy - arcán halvány mosoly jelent meg, s kiélvezte a nő arcának minden kis rándulását, ahogy tudatosult benne, igazat mond.
Ginny zavartan Hermionéra kapta a pillantását, aki bár észre vette ezt, nem nézett vissza rá.
- Nos Nayra, halljuk. Először is, azt szeretném tudni, kinek köszönhető, hogy Voldemort megbukott. Hogy Harrynek volt-e benne szerepe?
- Semmi - válaszolta kurtán a nő. - Legfeljebb annyi, hogy ha neki nem kell kiállnia a Nagyúr ellen, akkor Anabell soha nem meri ezt megkockáztatni.
- Miért?
- Anabell hatalmas varázserőt örökölt a szüleitől. Ha valaki, hát ő tökéletes… volt. Minden meg volt benne, ami csak kell. Tiszta vér, bámulatos varázserő, ész, ravaszság és bátorság. Csak egy valami hibádzott… Valami jóslat - amiben a morphének persze vakon hisznek -, ugyanis azt mondta, hogy ő fogja az apja vesztét okozni, legalábbis az egyik értelmezés szerint. Ehhez még hozzá jött az, hogy utólag próbálták meg belenevelni a születés fontosságát… Leegyszerűsítve: hogy mindenki az lesz, akinek született… Ez pedig ördögi kör…
- Szóval Anabellen múlt az egész? - kérdezte Hermione elszorult torokkal.
- Csak nem gondoltad, hogy a Potterke volt a lényeg?
Hermione felpillantott, s egy pillanatig elgondolkozva nézett a nőre, majd lassan, némán megcsóválta a fejét.
- Ron… - kezdte, torka azonban összeszorult, s egy pillanatig nem tudta folytatni. -Ronra miért volt szükség?
- Potter állandóan elcsatangolt… Nekünk meg nem az volt a feladatunk, hogy szárazdajkái legyünk… Pláne nem Corellnek… Kellett valaki, aki jelenti, ha a fiú tilosban jár…
- Ron… tudta, hogy halálfalók vannak a Roxfortban?
- Tudta, hogy van ott valaki, de azt nem, hogy kik. Teljesen megbízhatatlan volt… Ráadásul használhatatlan is… Még a legegyszerűbb sötét varázslatokat sem tudta megtanulni, még segítséggel sem…
- De hát… Ha segítettetek neki, akkor…
- Oh, nem mi! Dehogy… Isabella… Isabella Verlena!
- Hogy mi?! - tátogta Ginny, de hang alig jött ki a torkán.
- Isa… halálfaló?
- Oh, nem, még nem… majd egyszer… talán… Bár Corell nem igen akarja, hogy a kislány is beálljon közénk. Igazából mindig is úgy tekintett rá, mintha valami másolata lenne Anabellnek… Végső soron igaz is, hogy elég sok a hasonlóság kettejük közt… De azért Anabell mégis csak Anabell…
- Miért voltak négyen a Roxfortban? - vágott közbe Hermione, mielőtt Nayra nagyon belemerült volna Anabell és Isabella összehasonlítgatásába. Érzékenyen érintette a téma: még egy ember, aki becsapta, aki átverte. Igaz, Isáról hamar kibukott, hogy ő és a családja milyen nézeteket vall, de attól még reménykedett benne, hogy a lánynak nincs köze a halálfalókhoz… De most kiderült, hogy a Díva pártfogoltja!
- Corell vigyázott a Potterkére - gügyögte a nevet Nayra arcán gúnyos vigyorral -, nehogy valami félőrült megölje, mielőtt szükséges lenne, mint ahogy Pettigrew is megpróbálta… Aztán Debra és Noël vigyáztak rá… Mert ugye mégiscsak ő a Díva… - nyomta meg a szót gúnyosan. - Én meg őket felügyeltem, nehogy Corellke megint magánakciózzon, aztán meg rám kenje… Az még kapóra jött, hogy Debra és a Díva időnként helyet is tudtak cserélni, lévén ikrek, meg morphének, meg csak az Istenek tudják még mik, mint akkor is, mikor Corell megölte Pitont…
- Pitont? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel Hermione, se fejében szép lassan elkezdtek a helyükre kerülni a részletek. A gyertya lángja közben vad körtáncot lejtett, jelezve, hamarosan leég. Hermione hosszan szemlélte, hogyan nyaldossa a narancsszín láng a viaszfalakat, majd nagy sokára újabb kérdést tett fel. - Miért a Díva ölte meg a professzort?
Aryan arcán gúnyos mosoly terült el.
- Mert tartozott neki ezzel… Piton küldte Azkabanba… ő szólt az auroroknak… és ő tanácsolta Corellnek, hogy keresse meg Frank Longbottomot… Csőbe húzta, bizony… - mondta, s nyúzott arca félelmetes látványt nyújtott ördögi mosolyra húzott ajkaival és karikás, tompán csillogó szemeivel, melyekbe most őrült fény költözött. - Bizony… Piton az Azkabanba küldte Corellt, ő pedig a pokolra juttatta! -kacagott. - De ne hidd, hogy Piton olyan ártatlan lett volna! Csak kihasználta az alkalmat… Miután Voldemort megbukott, kétségbeesve kereste a kiutat… Félt, még úgy is, hogy előtte beédesgette magát Dumbledore-hoz… Meg a kis csapatához… Black persze mindig tudta, miféle… Ő nem tudott neki második esélyt adni, mikor Piton bevallotta a vén bolondnak, hogy halálfaló… és persze beadta neki azt is, hogy mennyire bánja a dolgot… Aztán feladott az auroroknak néhány pancsert, akik a Nagyúr ellen szervezkedtek egyébként, és Dumbledore máris vakon hitt neki… Hát nem csodálatos, Perselus Piton, a megtért halálfaló! - gúnyos kacajt hallatott, majd folytatta. - Oh nem, nem… Piton soha nem állt át… Végig… Véges végig a Nagyúr kéme volt… a Roxfortban… Dumbledore mellett. Aztán persze megpróbálta fordítva is a dolgot… Hogy a mugliimádó idiótáknak kémkedjen… Nem jött be neki… és az első adandó alkalommal a Díva megölte… bár bevallom, mindig is nagy álmom lett volna, hogy az én kezeim által dögöljön meg az a féreg!
Mindhárman elborzadva néztek a nőre, és őrülten csillogó, dühös szemeibe. Ginny arcán látszott, menekülni szeretett volna leginkább, el minél messzebb a nőtől, aki nagy élvezettel tépkedte apró darabokra az eddig kezében szorongatott zsebkendőt. Neville-t látszólag sokkolták az elhangzottak, ami végül is érthető volt, lévén Piton a szüleit használta fel arra, hogy keresztbe tegyen a Dívának, s így lehet, hogy ő megértette Nayra indulatait.
Hermione azonban csak nézett, elgondolkozva. Tökéletesen értette Nayra haragjának minden okát, melyet Piton és a Díva iránt táplált, valami más azonban szöget ütött a fejében.
- Miért akarta Piton félreállítani a Dívát? - kérdezte hirtelen.
- Oh… Az egy régi történet… egy régi sérelem. Piton hamarabb volt halálfaló, mint Corell… mármint ha annak lehet őt nevezni… A dolog lényege az, hogy a nagyságos Díva mindig valakinek az oldalán tűnt fel, s így tornászta magát egyre és egyre feljebb a ranglétrán, mígnem elért a csúcsára… Legalábbis a pletykák szerint… Aztán meg… Piton nem nézte jó szemmel, hogy lecserélték… Ahhoz mondjuk nem tudom mit szólt, hogy véglegesen a Nagyúrra… Így hát… a szerelemből árulás, árulásból gyilkosság lett…
- Maga ott volt, mikor a Dívát elfogták? - előzte meg Hermione kérdését Neville, de nem nézett a nőre, pillantását egy pillanatra sem vette le az asztal fájának egyik görcséről.
- Nem. Én nem voltam ott. Csak négyen voltak. A Díva, Barty Kupor és Lestrange-ék.
- Akkor azt sem tudja, mi történt…
- De igen… Minden részletet.
Neville felpillantott, s egyenesen a nő újból tompának, üresnek tetsző szemeibe nézett.
- Éjszaka volt - szólt Nayra a szokottnál valamivel mélyebb hangon. - Betörtek a házba, és meglepték a szüleidet… Nem számítottak rájuk, azt hitték, már vége Voldemort uralmának, és annak, hogy halálfalók járjanak szabadon az utcán. Az apád szembe szállt velük, aurorként mi mást is tehetett volna. Anyád pedig megpróbált elmenekülni veled. Mondanom sem kell: nem sikerült neki. Longbottomnak nem sikerült még csak feltartóztatnia sem a Dívát, még ha ő akkor gyengébb is volt a szokottnál. Corell az apáddal foglalkozott, Barty Kupor pedig elfogta az anyádat. Ő rögtön ráérzett, hogy te vagy az egyetlen, aki miatt valaha is meg fogják mondani nekik az igazat. Azonban hiába fenyegetőztek, nem használt semmit. Így Barty megpróbált megkínozni téged, akkor azonban Corell váratlanul közbelépett, és nem engedte, hogy rád emelje a pálcáját. Arra hivatkozott, hogy aranyvérű vagy, így nincs indoka rá. Végül maradt az anyád… Barty mesterien értett a Cruciatushoz… mesterien - ismételte elismerően a nő. - De mint tudjuk, azóta megkapta a csókot… a te szüleid viszont még mindig a Szent Mungóban vannak… Anyád is visszaesett a rövid javulás után, pedig Corell félt, hogy még elterjeszti a gyengeségének hírét… Gondolj csak bele, Bébi-mentő Szent Cor…
- Elég! - csapott az asztalra Neville. - Elég ebből…
- Már csak egy dolgot nem értek… - szólt közbe sietve Hermione. - Miért akkor és miért ott kellett megölni Harryt? - kérdezte a lány.
- Mert még szükség volt rá… Mi másért várt volna a Nagyúr ennyi ideig…
- Ezt magamtól is kitaláltam, de mire?
Nayra sóhajtott.
- Annak idején… még mikor a Nagyúr hatalma csúcsán állt, a teljes hatalomátvételt szörnyek hada által segítve képzelte el… A Díva, Deborah és Syanne* ezért a valaha létezett legborzalmasabb fajokat gyűjtötték össze. De ezeket már mind kiirtották az átkozott mugliimádók, mert ugye megettek egyet-egyet néha napján. Viszont hiába hoztam létre számukra a legtökéletesebb élőhelyet Anglia szívében, mégis elrejtve az illetéktelenek elől, nem tudták életre kelteni őket. Na jó… a fákat Corell találta, de maga az Erdő az én munkám….
- A lényeget - vágott közbe keményen Hermione, s újból magán érezte Ginny kissé zavart tekintetét.
- Jó-jó, rendben… Szóval volt egy probléma… hogy ők a sötétség teremtményei voltak, így csak éjjel tudtak a felszínre jönni. Szükség volt hát egy utolsó varázslatra, amit ötünknek kellett végrehajtani… Három alkalommal, különböző varázsigével… A lényege az volt, hogy nem lehetett ember közöttünk, s mindnyájan a világ egy részletét adtuk az Erdőnek. A Díva a tüzet, Syanne a vizet, Debra a földet, én a természet életerejét, és utolsónak Lily a legfontosabbat: a fényt. De megzavartak minket… Dumbledore emberei… pont mielőtt Lily befejezhette volna a…
- Lily? - kérdezte Hermione.
- Lily… Lily Potter - válaszolta könnyedén a boszorkány.
- Hogy mi?! - ugrott fel a széken Ginny.
- Hazudik! - kiabálta Neville. Székét hátrarúgva felpattant, s Nayrára mutatott ökölbe szorított kezével. - Az orrunknál fogva vezet minket, mióta csak itt van! - kiabálta, s paprikapiros arccal Hermionéra meredt.
A lány azonban csak ült a székén, nyugodtan, s Nayrára nézett. A nő acélkék szemei tompán fénylettek a halvány, táncoló fényben, pupillája a sötétben majdnem teljesen kitágult, szemei azonban nem árulkodtak izgatottságtól, s arcán sem jelent meg a jól ismert halvány pír.
- Nem hazudik - jelentette ki nyomatékosan a lány.
- De Hermione! - mondta Ginny szinte már kérlelve, s a lányt váratlanul érte a név kimondása, mely már egészen elidegenedett tőle. - Hermione… Lily Potter nem lehetett halálfaló…
- Mondja el, amit Lily Potterről tud - szólt nyugodt, ugyanakkor kemény, határozott hangon Hermione, s szemét még mindig nem vette le a boszorkányról.
- Lily halálfaló volt… Ráadásul a Díva volt az összekötője… Mivel a Durmstrangba járt, hamar kiderült róla, hogy morphén… Mikor Corell elmondta ezt a Nagyúrnak, kiderítettek mindent a családjáról. Hogy a szülei csak a kvibli lányuk kedvéért éltek úgy, mintha ők is muglik lennének. De azért Lilyt a Durmstrangba adták… Úgy nézett ki, Lily ugyanolyan kis tökéletesség lesz, mint a Díva, merthogy arra is fény derült, hogy unokatestvérek, vagy mik - Nayra itt gyűlölködve felhorkant. - Csakhogy a drága Lily közben átment a Roxfortba, ott meg beleesett a Szent James Potterbe, aki milyen egy nagyszerű ember, meg hogy ez a Dumbledore is, hogy ő nem gondolta, meg minden - mondta gúnyolódva a nő, s közben többször is felborzolta amúgy is kócos, szőke tincseit.
- Csakhogy még szükség volt rá… A szerencsétlen kissé félreértelmezte az alku szövegét, amit a Nagyúrral kötött… Hogy ez lesz az utolsó feladata… Amatőr - szisszent fel a nő. - De aztán felmerült a gyanú, hogy ő adta ki az utolsó varázslat időpontját, így hát… Bűnhődnie kellett. Aztán még szükség volt Potterre, legalábbis a vérére, hogy a Sötét Idő Erdeje végre életre kelhessen…
- De ha még szüksége volt rá Voldemortnak - Hermione ahogy kimondta a nevet, rájött, mi zavarta eddig is: Ginnyvel és Neville-lel ellentétben Nayra rezzenéstelen arccal tűrte Voldemort nevének említését. - Szóval… akkor miért akarta megölni már sokkal korábban?
- Oh, még mindig ott lett volna az a Dursley, vagy ki… a felesége, Lily Potter kvibli húga. Még ő is el tudta volna mondani, csak aztán persze Debra rájött, hogy félreértelmezték a szöveget… És nem jó akárki a célra…
- De hát… Voldemort még ötödikes korunkban is megpróbálta megölni Harryt…
Nayra most hangosan felnevetett.
- Hol voltunk mi még akkor? Juliet Azkabanban, Syanne Romániában… kiköltöztették a Minisztérium emberei szegénykémet, csak azért mert vámpír, és köztudomásul veszélyes feketemágus… Lucius épp földön csúszva bocsánatért esedezett, azért az ominózus esetért, mikor megtagadott a Nagyúrtól a vallásáig mindent… Debra épp a virágkertész-énjét valósította meg, én pedig épp próbáltam kirúgatni magam a Magica Anconától…
- Virágkertész? - nyögte Hermione.
- Oh igen… Bűbájos teremtések voltak - jegyezte meg csevegve. - Az a Weasley a Minisztériumban szerintem a fél fizetését azért kapta, hogy elfeledtesse a muglikkal Debra vérszívó rózsáit, meg a visító orchideákat…
- Nekem ebből elegem van… felfordult a gyomrom - mondta Ginny, s felállt az asztaltól.
- Én is lefeküdnék inkább - jegyezte meg Neville falfehér arccal.
- Mára ennyi elég is lesz. Mindent megtudtam, amit akartam - szólt Hermione, bár még néhány apróságra rákérdezett volna, de azért ő is felállt, jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.
Nayra már-már engedelmesen hátratolta székét, s felállt az asztaltól, majd a nappali felé indult. Ahogy elhaladt Hermione mellett, a lány közelről látni vélte a nő szakadt talárján át megfeszülő s ellazuló izmait, ahogy lépett, s ahogy kezeit lóbálta maga mellett, s megértette, miért nem tudta utolérni annak ellenére, hogy több mint egy fejjel magasabb volt nála.
- Azt ugye tudod - vetette oda neki amúgy mellékesen a boszorkány, pont mielőtt a lány rázárta volna a nappali ajtaját -, hogy meghalt a vén banya?
Hermione összeráncolta a szemöldökét.
- Igen-igen… Az az Ayala vagy ki…
- Honnan tudsz te róla?
- Oh, sok mindent tudok… Tudod… üzenetek jönnek, üzenetek mennek - mondta, s közben egyik kezével nekitámaszkodott az egyik fotelnek, a másikkal pedig a levegőben hadonászott, mutatva, "hogyan érkeznek és mennek az üzenetek".
- Összevissza beszélsz - mondta Hermione, de inkább magát győzködte ezen kijelentésével.
- Ugyan… Azt is tudom, hogy Manassénál jártál... Oh neeem… Nem felejtette el őt mindenki… Mi nem - mondta gúnyos, önelégült mosollyal. - Ugye, neked is panaszkodott, hogy ő nem ilyenre akarta ezt az egészet? Ugye, nem mesélted el neki, hogy a te kezedhez is vér tapad?
- Nem tudom, miről beszélsz - hazudott a lány, zavartan megrázta a fejét, majd ingerülten becsapta az ajtót, és rázárta a nőre.
Hátát az ajtónak vetve zihált pár másodpercig, majd érezte, hogy valaki hevesen nekiugrik a mozaiküvegnek, érezte a lökést, aztán hallotta Nayra hangját, ahogy azt ordítja:
- Ugye nem mondtad el neki…? Pedig tudja… TUDJA! … Mindenki tudja rólad!
- Hazudsz! - kiáltotta, azzal átszaladt a konyhán az előtérbe, majd kirontott a házból, és könnyeivel küszködve bevetette magát a kert kusza, dzsungellé változott vadonjába. Ajka megremegett, tüdeje összerándult, s előtörtek könnyei. Térdre vetette magát az egyik bokor árnyékában, és csak zokogott és zokogott, mígnem elfogytak könnyei…

* A Remény Szelencéjében Syanne Dolmen helyett Juliet Lestrange szerepel.

 

Folyt. köv.

Vissza
13. fejezet