Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XIII.

Sötét titkok

Ezt a vasárnapot a piknikezésre találták ki! - harsogták oly sokan azon a derűs, napfényes, tavaszi napon. A kék égen bárányfelhők úsztak, a fákon csicseregtek a madarak, és langyos, meleg szellő simogatta a csillámló, kék vizű csónakázó tó fodrozódó hullámait. Aki csak tehette, a szabadban töltötte ideje jó részét.
Így tett az a testvérpár is, akik a tó szélén álltak csónakjukban, apjukra várva.
- Mikor indulunk már? - nyafogta a kisebbik, s durcásan ledobta magát az egyik keresztbe feketetett deszkával szimbolizált ülőkére. Az enyhe szél szelíden megborzolta rövid, göndör, vörösesbarna tincseit, s kissé kipirult arcát. Mélybarna szemeivel olyan morcosan nézett a parton felette álló, ám háttal forduló apjára, ahogy csak egy három-négyéves forma kisfiú tud.
- Türelem, Jessie - mondta neki nővére. A talán nyolc éves kislány öccsével ellentétben makulátlanul tiszta kisruhában volt, példásan fegyelmezetten ült szemben a kisfiúval, bokáit szorosan összeszorította, kezét pedig összekulcsolva térdein nyugtatta. Göndör, barna haján végigtáncoltak a tavaszi napfény vidám sugarai, szemei békésen csillogtak, s tükrözték a tó fodrozódó hullámain szikrázó fényt.
- Apúúú! - nyafogta a kisfiú.
- Várj már! - szólt rá türelmét vesztve a kislány, s apró ajkait összecsücsörítette, megpróbálta összeráncolni szemöldökét, mely természetesen csak mókásabbá tette gyermekien szelíd arcát. - Apu a hajó tulajdonosával beszél - jelentette ki 'felnőttesen'. - Hallod? Maradj itt… Még beleesel! - azzal visszarántotta a kisfiút a csónakba, aki megpróbált kimászni belőle, s már fel is rakta a magas, betonozott partra apró lábát. - És ne vedd le a sapkád! Még beleejted a tóba! - veszekedett a kisfiúval, aki azonban csupán egy nyelvnyújtással válaszolt neki.
- Itt is vagyok - lépett a csónakba apjuk, s finoman megfogva a kisfiút megemelte, és leültette lánya mellé, majd ellökte a csónakot a parttól, s evezni kezdett befelé.
- Apu! Apu, nézd! - kiáltott fel izgatottan a kisfiú. - Hattyúk! Hattyúk!
Apró kezeivel a csónaktól néhány méterre a víz tetején kecsesen lebegő két hófehér tollazatú madárra mutatott. Fekete csőrükkel szárnyaik alá nyúltak, melyeket kissé megemeltek, hogy szárnytollaikat végigsimogathassa az enyhe tavaszi szellő.
- Menjünk oda! Oda akarok menni! Oda akarok menni! - hisztizet, s a hatás kedvéért nagyot dobbantott lábával. Apja a madarak irányába fordította a csónakot, s tovább evezett.
A lány keze ökölbe rándult, s egyre erősebben markolta a csónak szélét, körmei belevájtak a puha, korhadó fába.
- Apu! Apu! Nézd! Tollak! Hattyútollak! - visította a kisfiú kislányosan magas hangon. - Nekem kell olyan!
A tó zöldes vízén hófehér pehelytollak úsztak, s himbálództak a szél borzolta apró hullámokon. A lány annyira erősen nézte őket, hogy elsötétült körülötte a világ, s csak a tollakat látta, és az öccsét, ahogy hisztérikusan, már majdnem sírva mutogat feléjük, s toporzékol a csónakban.
Aztán a csónak váratlanul megingott, és a lánynak vissza kellett térnie a valóságba, hogy meg tudjon kapaszkodni, és ne essen ki belőle. Apjuk messze kihajolt a tó vize fölé, hogy elérje a tollakat.
Már majdnem elérte őket, mikor a kisfiú izgatottan felugrott, s újabbat dobbantott a fapallókon. A csónak végleg kiborulni látszott egyensúlyából, de a lány elengedte a szélét, s ő is felugrott, s kezeit előretartva lépett vagy csak esett a fiúcska felé, aki átbukott az alacsony peremen, s hangos csobbanás kíséretében a vízbe csobbant.
- Úristen! Jessie! - üvöltött fel apjuk, majd egy pillanattal később utána vetette magát, újabbat lökve a csónakon, mely így menthetetlen felborult.
A kislány a tóba zuhant. Haja arcába csapódott, s tompán, elmosódottan hallotta a víz morajlásán át apja kiáltásait:
- Hermione! Hermione!

- Nagyon sajnáljuk. Nagyon sajnáljuk, Mr Granger. Átkutattuk a tavat, de nem találtuk meg a fiát. Sajnáljuk, nagyon sajnáljuk… - zokogta Hermione a bokor tövén ülve. Pontosan emlékezett ezekre a szavakra, melyeket ő csak kihallgatott. - Sajnáljuk, de a fia meghalt. Végzetes baleset történt… ne hibáztassa magát, ne hibáztassa magát…
A lány könnyei patakokban folytak arcáról, egész testét rázta a zokogás. Tüdeje összeszűkült, s ő levegő után kapkodva próbált felegyenesedni.
- Mondd el nekem, Hermione, mondd el nekem, mi történt…
A lány hirtelen kívülről látta nyolcéves önmagát, az apja térdel előtte, s fogja mindkét vállát, szemei vörösek a sírástól, arca eltorzul a kétségbeeséstől, ajkai vértelenek és cserepesek.
- Mondd el nekem, kérlek, mondd el nekem - kéri már-már könyörögve, s arcát könnycseppek szelik keresztül.
- Nem tudom, papa - feleli a vékony kis hangocska, az ő hangja. - Nem tudom… csak ott ugrált, aztán beleesett, és te utána ugrottál, aztán én is beestem, és te megpróbáltad megmenteni, én meg a csónakba kapaszkodtam, de nem találtad meg…
- Nem találtad meg…! - ordította a lány, de a kiáltás vége sírásba fulladt, s hangjait elnyelte az éjszaka.
Szinte semmire nem emlékezett kislány korából, de ez a néhány óra minden apró részletével beleégette magát a lelkébe, mint valami borzalmas jel, stigma, örökre megbélyegezve őt!
Mindenki azt hitte, baleset volt… a hatóságok… a szemtanúk… a szülei… sőt. Még saját maga is abban a hitben élt mindaddig. Véletlen volt, csupán véletlen, s nem is értette, miért volt olyan nehéz azt mondania az apjának, hogy nem tudja mi történt, miért rázta a zokogás mindig, ha az öccse fényképeire nézett. Nem értette, miért érez bűntudatot a halála miatt.
- Mondd el, mondd el nekem - hallotta újra meg újra az apja szelíd, türelmes, de sürgető hangját. - Mondd el nekem…
- Nem tudom, papa… - válaszolta mindig a vékony kis hangocska. - Nem tudom, papa…
Soha, senkinek nem beszélt még erről… de tudják róla. Tudják… Tudja Aryan is… Tudhatja bárki más is…!
Hátravetette magát, s tagjait szétdobva feküdt a harmatos füvön, megadóan, védtelen és védekezésre képtelen a csillagtalan ég alatt.
Talán órákat is eltöltött így… tettektől, szavaktól és gondolatoktól teljesen mentesen. Csak nézett a semmibe, s úgy érezte, befogadta annak egy darabját. A Semmi kitöltötte az Űrt, melyet lelkében öccse emléke hagyott, mely most végleg távozott szívéből.
Egy ág reccsent, s ő mint a riadt vad, úgy ugrott föl, s rántotta elő pálcáját támadásra készen. Aztán magát is meglepve átvetette magát az alacsony sövény másik oldalára, s ahogy számított rá, ráesett valakire.
A sötét alak küzdeni próbált, de Hermione egy rántással kicsavarta kezéből a pálcát, sajátját messzire eltartva.
- Lumos - suttogta, s a pálca végén gyulladó apró lángocska vége középkorú, festett arcú boszorkány arcára esett, strasszokkal díszített szemüvegén megcsillant a fény, hogy tovább bukfencezhessen kócos, festett vörös hajára.
- Rita Vitrol?! - nyögött fel önkéntelenül is Hermione, s észrevette, hogy amit a nő pálcájának gondolt, valójában egy penna volt, de nem a korábban használt smaragdzöld pulicerpenna, s hogy a boszorkány másik kezében gyűrött pergamenlapot szorongat.
- Befelé! - ordított rá a nőre, s egyik karjánál fogva felrángatta a földről a boszorkányt, és elvette tőle pálcáját.
- Na de… - kezdte felháborodottan a boszorkány, a lány azonban nem hagyta szóhoz jutni:
- Befelé a házba! - kiabálta tajtékzó dühvel Hermione, s a bejárat felé lökte. - Induljon!
Hermione becsapta maguk mögött az ajtót, és kulcsra zárta.
- Üljön le oda és meg ne merjen mozdulni!
Hermione a lépcsőfeljárathoz lépett.
- Ginny! Neville! - ordította. - Gyertek le! Gyorsan! Ginny! - kiabálta elnyújtva. - MOST!
- Mi van? - hallatszott odafentről Ginny álmatag hangja.
- Gyertek le! Most! Vendégünk érkezett!
Körülbelül két perc telt el, mire a lépcső egyik legalsó fokán üldögélő Hermione mellett megjelent a két említett.
- Hermione! Te sírtál? - kérdezte Ginny meglepetten.
- Nem számít - morogta Hermione, s közben szeme sarkából látta, hogy Rita szeme felcsillan, s kissé megemeli fejét.
- Ki a… - kezdte Neville, de amint tekintete a konyhaasztalnál durcás, lenéző mosollyal üldögélő Ritára tévedt, elakadt a szava.
- Rita Vitrol? - kérdezte kételkedve Ginny, s megdörzsölte szemét.
- Mint látjátok - állt fel Hermione a lépcsőről, s lassú léptekkel közelebb sétált az asztalhoz. - Azt viszont ne kérdezzétek, mit kereset itt, mert én sem tudom. De bizonyára hamarosan készségesen beszámol nekünk erről - mondta a lány, s felült a nő mellett az asztalra. Ginny tett egy hirtelen mozdulatot, nyilvánvalóan nehezen viselte, hogy a már-már szimbolikus jelentőséggel bíró tárgyat valaki így megszentségtelenítse.
- Ahogyan én is kíváncsi vagyok arra, hogy mit keres itt ez a maréknyi kis frissen végzett griffendéles, akik közül az egyiknek ráadásul hullának kellene lennie!
- Na ez aztán tényleg hosszú történet, Rita - jelentette ki Hermione. - Mindazonáltal ez a maréknyi kis griffendéles nem engedheti, hogy kitudódjon hollétük. Bár az talán nem lenne katasztrófa, ha kiderülne, hogy én élek. Egyetlen probléma, hogy a "hatóságok" ezt nem engednék.
- Szóval előle bujkáltok - jegyezte meg a nő elgondolkodva. - De miért? - pillantott előbb Hermionéra, majd a lépcső aljában álldogáló Neville-Ginny párosra.
- A válasz egyszerű - szólalt meg Ginny. - Mert Harry barátai voltunk. Mert mi nem fogunk az oldalukra állni.
Rita kissé szomorkás, megértő arccal bólintott.
- Ezt megértem - mondta kijelentésével mindnyájukat meglepve. - Én sem szeretnék közéjük tartozni. Elég fájdalmat okoztak már ahhoz, hogy szívből gyűlöljem mindnyájukat.
- Akkor csak az a kérdés, hogy akar-e tenni ellenük valamit? - kérdezte komolyan Hermione.
- Vagy inkább, hogy merek-e? - nézett rá Rita szomorúan, s szemében félelem csillant. - Sajnálom, amit Harryvel csináltam. Hosszú időm volt rá, hogy átgondoljam ezt az egészet. Az életem.
- És mire jutott? - kérdezett rá Neville támadóan.
Rita felemelte fejét, s tiszta, kék tekintetével a fiúra nézett.
- Hogy nem ér semmit - jelentette ki mélységes szomorúsággal hangjában. - Értelmetlen. És céltalan. Nem értem el semmit, amiért érdemes lett volna dolgozni. Nincs senkim.
A helyiségre néma csend ereszkedett. Rita dühös, de beletörődő arccal, távolba révedő szemekkel pislogott a kandallóban parázsló fahasábokra. Ginny közben tett néhány lépést, majd megállt, és nekidőlt a boszorkány mögött a hideg kőfalnak, Neville pedig leült a legalsó lépcsőfokra, s gondolataiba mélyedt.
Rita Vitrol… korábban ő volt az, akit Hermione az egész világon a legjobban gyűlölt. Mi minden történt azóta… A barátai meghaltak, s ő egyedül maradt. Egyes egyedül vállán a hatalmas teherrel. S nem segített senki, hogy ne roppanjon össze ennek ólomsúlya alatt.
A boszorkány összességében olyan megtörtnek és szerencsétlennek tűnt, hogy Hermione már-már megsajnálta volna, ha gondolatait nem vonzották volna magukhoz a nappali szoba ajtaja felől érkező különös zajok, melyekre szemmel láthatóan senki más nem figyelt fel.
Hermione felállt, és sietős léptekkel az ajtóhoz ment, majd kitárta azt. Nayra átbucskázott a küszöbön, és elterült a konyha hideg kövén.
- Üdv a társaságunkban, Nayra - szólt neki oda hidegen, majd az asztalhoz sétált, kifordított egy széket, és leült rá.
- Aryan… - mondta elgondolkozva a továbbra is az asztalnál ülő Rita, és kábán a nőre bámult.
- Rita - válaszolt Nayra olyan méltóságteljesen, ahogy csak a földön hasalva tehette.
- Maguk ismerik egymást? - törte meg a néhány pillanatig tartó csendet Ginny.
- Újságíró… Ő is, én is - magyarázta Rita, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a boszorkányról.
- Oh - nyögte Hermione kissé meglepetten. - Újságíró… Hogy lett újságíróból tanár?
- És topmodellből újságíró? - kérdezte gúnyosan Rita.
- És te újságíróból cserebogár? - vágott vissza Nayra, és feltápászkodott a földről.
- Nyugalom, hölgyek, nyugalom - lépett közbe Neville, mielőtt a két nő egymásnak eshetett volna, így Rita az asztalnál maradt, s csupán szemeit villogtatta dühösen a boszorkányra, akit Hermione húzott hátrébb, nehogy túl közel kerüljön a támadáshoz.
- Semmit sem változtál - mondta végül hangjára is nyugalmat erőltetve Rita.
- Ezt viszont rólad nem lehet elmondani - vigyorgott rá Aryan.
- Várjunk csak…! - szólt közbe Hermione. - Maguk… Egyidősek?
- Állítólag - válaszolta Rita. - Még a hajad is ugyanolyan…
- Azt csak nem rég növesztette meg - kotyogott közbe Ginny. - Hány éve találkoztak?
- Húsz…
- Hjaj… - szólalt meg Aryan. - Olyan sötét ez az egész banda… Sok kis pici griffendféles-roxfortos… Pancserek. Még ő főokossága, Miss Hermione Granger sem jött rá, miért van ez?
- De igen. Tudom, hogy maga sziléz. Ezért varázsoltam magára a nyakörvét, ha emlékszik - válaszolt hűvösen a lány.
- Valóban. Talán picit alábecsültelek… Ahogy te is engem - tette hozzá kicsit késve, de Hermione nem értette, mire mondja.
- Nos, Rita - kezdett bele Hermione, újból használva az eddig számára idegen "nos" szót -, mielőtt elmesélnénk ki, miért van itt, és miért volt Nayra bezárva abba a szobába, előbb válaszolnia kell egy kérdésemre.
Rita bólintott.
- Velünk tart, és segít a halálfalók ellen, vagy ellenünk, és nekik segít?
A nő néhány pillanatig tétovázott. Nyilvánvalóan átgondolta mit veszthet, vagy nyerhet, s mikor újfent arra jutott, hogy "semmit", komolyan nézett fel a fölé magasodó Hermionéra, majd határozott hangon megkérdezte:
- Mit kell tennem?

 

Folyt. köv.

Vissza
14. fejezet