Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XV.

Éjjel a vadonban

Hogy hogyan kezdődött ez az egész, és miért esett minden így, arra már senki sem emlékezett. Egyszer rég, réges-rég talán történt valami… valami, amit nem őrzött meg évezredeken át az emberi emlékezet, mert minél hamarabb ki akarta törölni azt a világ emlékképei közül, minden borzalmával együtt.
Hermione némán simult a sötét barlang hideg kőfalához. Egy repedésben bújt meg, s onnan hallgatta a halálfalók halk lépteinek odalentről felszűrődő visszhangját.
Hallotta, ahogy három különböző cipő halkan ütődik a puha tűlevéllel és porral telehintett kövekhez. Hallotta, ahogy Nayra apró nyögésekkel kísértetve szembefordul velük, szinte látta, ahogy lehajtott fejjel előrenyújtja összekötött kezeit. Tudta hát, mi fog történni.
Aztán újabb lépések hallatszottak, immáron egy negyedik pár láb is csatlakozott a másik háromhoz. Aztán a barlangra mélységes csend telepedett. Halálos csend.
Hermione óvatosan mozdult, s kilesett rejtekhelye árnyékából. A barlang üres volt, a mozdulattal azonban felriasztott egy közelben csüngő denevért, s így az szárnyra kapott, s halk suhogás kíséretében kiröppent a holdfényes éjszakába, hogy elnyelje az erdő sötétje.
Ekkor mintha valami belülről rántotta volna össze a lányt, háta meggörbült, s ő előre görnyedt. Megpróbált megtámaszkodni a térdén, de keze lecsúszott, s a földre zuhant, karjai újból kicsúsztak alóla, s tompa csattanás kíséretében ráesett sérült bal kezére…

Arra ébredt, hogy a szemébe süt a hold azon a keskeny sávon, ahol fénye utat talált a barlang sötétjébe.
A lány feltápászkodott, s kábán körbenézett. Feje, mintha kettéhasították volna, úgy sajgott. A homlokához kapott, s mikor kezére pillantott, ujjai végén sötét, teljesen fekete vér csillogott.
Összedörzsölte ujjait, s a vér szétkenődött a többin is. A lány összeráncolta homlokát.
Furcsa - gondolta. - A színe olyan… - mielőtt azonban folytatta volna gondolatmenetét, felkapta a fejét.
Ág reccsent odakint, s biztosan nem állat hangja volt ez, hiszen minden élőlény elhagyta már a vidéket, s messzi, még békés tájakra menekült.
Hermione felugrott, azonban nem egyenesedett ki, s a sziklák árnyékában kezdett óvatosan mászni feljebb, hogy láthassa a bejáratot. Mikor két szikla közt kinézett, megpillantotta azt, amitől rettegett.
A barlang szájánál fekete csuklyás állt, hosszú, kámzsás köpenyét úgy lebegtette a hűvös szellő, mintha a levegőben úszna. Ahogy Hermione rápillantott, ereiben megfagyott a vér. A boszorkány vállánál sötétbarna denevér lebegett, bőrszárnyait suhogtatva libbent föl-le, föl-le… Aztán a csuklyás intett hófehér kezeivel, s az állat, ha ugyan az volt és nem animágus, elrepült.
A lánynak azonnal Syanne Dolmen jutott eszébe. Talán csak túl sok rémtörténetet halott vámpírokról, de azonnal összekötötte velük a denevéreket.
A nő beljebb lépett a barlangba, s ahogy szemei borosotyánkőként csillantak meg a hold ezüstös fényében, csak még rémisztőbbé vált.
Hermione visszahúzódott, s próbálta lelassítani légzését, nehogy zihálásával felhívja magára a figyelmet.
- Tudom, hogy itt vagy - szólalt meg a nő mély, bársonyos, mégis kegyetlen hangján, s még közelebb lépett a barlang közepe felé.
Hermione szívébe mintha jeges kéz markolt volna, úgy megdermesztette a félelem, pupillája kitágult, az ijedtség vad zúgássá erősítette körülötte a barlang mélységes csendjét.
- Tudom, hogy itt vagy - ismételte a mély hang, s Hermione kétségbeesve forgatta nyakát, hátha talál egy kis üreget, ahol kijuthatna, vagy legalább elbújhatna…!
- Előlem nem menekülsz, tudod jól - mondta, s ahogy közelebb lépett, lassú, finom mozdulattal hátrahajtotta köpenyének csuklyáját, majd hagyta, hogy lecsússzon válláról, s a földre zuhanva fényes fodrokat vessen a csillogó selyem. - A Sorsod elől… nem futhatsz el, utol fog érni, tudod jól - nézett körbe a teremben a boszorkány, s Hermione nyaka görcsösen fordult újra felé.
A két szikla közt megpillantotta a nemes, hófehér arcot, a sárga szemeket és a vérvörös ajkakat. Szálegyenes, fekete haját vékony, rúnákkal átszőtt ezüstpánt simította le, mely szemöldöke ívét követve benyúlt egészen két szeme közé. Törékenynek tetsző testére simuló fekete selyemruháját hozzá hasonló ezüstöv fogta össze dereka alatt, a besütő hold fénye pedig halvány derengéssel vonta körül karcsú, mégis különös erőt sugárzó alakját.
És akkor megpillantotta! Fönt, egészen magasan, valahol a barlang bejárata fölött egy repedés körül halovány fény derengett. Tehát ki kellett vezetnie a szabadba!
Hermione óvatosan mászott a sziklákon, egyensúlyozott végig a vékony peremen macskaügyességgel, anélkül, hogy egyetlen sziklát, követ, vagy kavicsot is megmozdított volna. És végül elérte a repedést, mely roppant szűknek tűnt ugyan, s félő volt, hogy nem fog átférni rajta, önkéntelenül is fellélegzett.
Miközben bepréselte magát a szűk résen, magát is meglepve azzal, hogy csípője az első próbálkozás után, mikor megijedt, hogy hiába mászott fel idáig, mégiscsak befért a két sziklafal közé, a Díva újból megszólalt:
- Most elmenekülhetsz - szólt, s az egyik közeli sziklához lépett, s rátette a kezét a hideg kőre. Ahogy lépett, a válláról lelógó fekete lepel elcsúszott oldaláról, s így láthatóvá vált az ott függő finom mívű, vékony ezüstkard is. - De te is tudod, hogy a Sorsunk összefonódik, életünk egymásba kapcsolódik. A legvégén… találkozunk még.
Hermione még egy utolsó pillantást vetett a boszorkányra, majd kipréselte magát a sziklák közt, s néhány borzalmas pillanattal később, melyet két sziklafal közé ékelve töltött el, kijutott a szabadba, s újra friss levegő járhatta át tüdejét.
Dobhártyájában ott kezdett lüktetni a gondolat: meg kell találnia a társait. Meg kell találnia őket. Meg kell találnia Ginnyt. Meg kell találnia Ritát. Meg kell találnia Neville-t… ha ugyan még él.
Hermione már lépett, hogy leereszkedjen a domboldalon, azonban éppen ebben a pillanatban látta meg a csuklyás alakot előlépni onnan, ahol a sziklák mögött rejtező barlang száját sejtette.
A mozdulatot korrigálva lekuporodott a legközelebb álló szikla tövébe, és onnan lesett ki.
A Díva látszólag nem törődött vele, meg sem próbálta elkapni. Nyilvánvalóan úgy vélte, lesz még alkalma elszámolni a lánnyal, s talán sem a helyet, sem az időt nem találta megfelelőnek, esetleg méltónak küzdelmükhöz.
A lány kissé felegyenesedett, s a távozó alak felé tekintett. Ujjai egyre szorosabban kulcsolódtak pálcájára. A nő után lépett, s felemelte pálcát tartó kezét. Mielőtt azonban kimondhatta volna az átkot, megdermedt.
Nem támadhatja hátba. Képtelen rá. Keze megremegett, majd megfordult és végigrohant a barlang bejárata felett.
Zihálva, kezeit égő torkára szorítva vetette hátát a hideg kőfalnak, s abban reménykedet, végre egyedül maradt és kifújhatja magát, azonban beszélgetés foszlányai ütötték meg fülét.
- Csillaghullás, kislány - hallotta Syanne Dolmen hangját. - Milyen érzés itt lenni, megkötözve…?
- Syanne, ne provokáld - válaszolt egy ismeretlen férfihang.
Hermione közelebb osont, és a szikla pereméhez érve óvatosan kikémlelt két kőtömb rejtekéből. Alatta mindössze három alak látszott a sötétben. Az egyikük Aryan volt, hátrakötött kezekkel, összeroskadva ült a földön. A boszorkány kicsinynek, tehetetlennek, sajnálatra méltónak tűnt.
Fölötte állt a két halálfaló, Syanne Dolmen, aki fekete csuklyáját arcába húzva villogtatta sötét szemeit a nőre. A másik alak egy fiatal férfi volt, akinek bár arca szokatlanul kedves volt, fénylő ezüstszín szemei mégis hidegen csillogtak. Fényes fémként csillámló szemeinél már csak lilásszürke haja nyújtott különösebb látványt, melynek minden tincse vagy makacsságából adódóan, vagy szándékosan beállítva az ég felé meredt különböző irányokban.
- Ugyan Bart… - kezdte válaszát Syanne, ekkor azonban velőt rázó sikoltás hallatszott a sötétbe burkolózó erdő fölött, mely nem messze húzódott a Weasley-háztól, s melybe Mrs Weasley soha nem engedte gyermekeit - nyilván nem ok nélkül.
A fák fölött két hatalmas szárny jelent meg, melyeknek fesztávolsága öt méter is lehetett, noha a sötétben szinte lehetetlen volt a körvonalaknál többet látni. A lény, mely ha akart, akár teljes titokban is repülhetett, most fel akarta hívni magára a figyelmet.
Hermionénak még a szívverése is elállt egy pillanatra, hiszen elmondani sem lehet azt a borzalmat, amit átélt. Ahogy közelebb ért, már tisztán kivehető volt a lény minden testrésze. Látni lehetett a hatalmas, tollal borított fekete szárnyakat, a pikkelyes, ólomszürke bőrt, a dús, fekete szőrrel borított karmokban végződő lábakat, és a pupilla nélküli, parázsként izzó, vörös szemeket.
Jól tudta e szörny nevét, atroxnak hívták, szörnyetegnek, mert benne forrt össze a világ, a varázslók és muglik képzeletének minden szörnyszülöttének összes kegyetlensége, gonoszsága, vérszomja és becstelensége.
A lány mindeddig úgy hitte, csak a rémtörténetek lapjain létezik e szörnyűséges teremtmény, s most hogy élőben látta, lelkének minden félelme egyszerre tört rá.
Merthogy e szörny sem lehetett volna ily borzalmas, ha nem rendelkezik emberi tudattal. Márpedig az antroxok nem csak hatalmas erővel bírnak, de kegyetlenségük és bosszúállóságuk emberi mivoltukból eredt. Ők voltak azok, akik az emberek minden rossz tulajdonságát őrizték, s ha kellett, ellenük fordították.
A lány, amint ki tudta vonni magát az antrox látványának hatása alól, visszahúzódott rejtekébe, s a nedves sziklafalhoz simulva várta, míg az antrox karmos lábai a sziklaperem puha, levelekkel borított talaját érik.
Próbálta lassítani légzését, de képtelen volt, hangosan zihálva kapkodott levegő után, s közbe csak azért fohászkodott, hogy ne ezen borzalmas lény karmai által kelljen meghalnia!
Úgy érezte, elájul, mikor meghallotta a szörny hangját, mely egyszerre volt mély, és fülsiketítően magas, metszően hideg, dühödt, mégis igazi érzelmek nélküli. Úgy érezte, késként fúródott e hang egyenesen szíve legbelsejébe.
Remegve térdelt, a sziklába kapaszkodva, s hirtelen minden hibája felidéződött benne, minden bűne, mit valaha elkövetett, bárki is volt az, aki ellen tette, s most újult, egyesült erővel tört rá a kétségbeeséssel párosuló lelkiismeret furdalás.
- Miért jöttél, antrox? - hallatszott az ismeretlen férfi hangja odalentről, melyre csupán szívbemarkolóan keserves, fülsiketítő sikoltás volt a válasz.
- Több tiszteletet! - süvöltötte aztán az antrox. - Nevezd nevén az antroxok vezetőjét, Adelgundot!
- Tisztelet Adelgundnak - lépett elő Syanne. - Üzenetet hoztál, vagy csak foglyot?
- Foglyot. Őrizzétek.
Hermione szívébe mintha jeges kéz markolt volna.
"Foglyot"?
Óvatosan kihajolt a szikla fölött, bár nem kellett tartania attól, hogy a sötétben esetleg megláthatják, azonban újfent megszédült az antrox látványától és attól, ami még odalent elkapta pillantását.
A földön feküdt valaki. Valaki, akit első látásra bárki rongyokban lógó talárba bújtatott véres húscafatnak látott volna. De a legborzalmasabb mindebben az volt, hogy Hermione még az arcán szétkenődött sár és vér, az ujjnyi mély karmolások alatt is meglátta Neville Longbottom arcát.
Egyik válláról teljesen letépte az antrox a ruhát, ahogy karmos lábaiban szorítva hozta az erdő felett. Látszott a hely, ahol átfogta karját, s belemélyesztette karmait húsába. Talárja sáros volt, és mindenünnen ág és levéldarabok lógtak belőle. Összezúzott teste meg-megrándult néha a fájdalom, s az élet jeleként.
Hermione megbabonázva bámulta a véres testet, s nem is hallotta, mit beszél odalent a három alak. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Aryan, aki eddig néma hallgatásba burkolózott, s szemét sem mozdította, most kissé megemelkedett, s megszólalt. Az antrox egy villanásnyi idő alatt előtte termett, hogy karjai végén meredő acélfényű karmaival lecsapjon a nőre.
Nayra a földre esett, s tehetetlen vergődve próbált hátrakötött kezeivel újra felemelkedni. Mikor ismét képes volt megemelni fejét, Hermione láthatta, hogyan hullanak alá ezüstszőke tincsei, melyeket lehasított az antrox pengeéles karma. Aztán láthatóvá vált a három vékony, de annál mélyebb vágás is, mely a nő fülétől egyenesen felrepedt ajkaiig húzódott. Finom vágású orrából keskeny csíkban fojt ajkaira vére.
A férfi és Syanne is azonnal mozdultak, mintha meg akarnák védeni a foglyot, azonban egyikük sem mert semmit tenni.
- Hagyd békén őt, ő a mi foglyunk - mondta végül a férfi.
- Állj ki érte, ha annyira félted az épségét! - harsogta az antrox, és széttárva hatalmas szárnyait, fenyegetően a férfi felé indult. - Mi baj kétlábú? Csak nem ijedtél meg?
Az antrox felemelte pikkelyekkel borított, izmos karját, hogy lesújtson a férfira. Hermione már arca elé kapta kezét, mikor halk pukkanás hallatszott, az antrox felsikoltott, s hátrálni kezdett.
A szörny és a férfi közt ugyanis megjelent az éjsötét csuklyába burkolózó Díva, s ha másnak nem is, hát neki engedelmességgel tartozott a lény.
- Adelgund! Megszegted a törvényt! Menj vissza a bázisodra, itt nincs már rád tovább szükség, jelentkezz a mesterednél a büntetésedért! - zengte keményen mély, erős hangja.
Az antrox felvisított, majd meglengetve méteres szárnyait, hatalmas port kavarva felemelkedett, miután hosszú, elnyújtott üvöltéssel elrugaszkodott a sziklától, majd a sötétben gyorsan távolodott a horizont felé.
A két halálfaló azonnal térdre vetette magát a Díva előtt. A boszorkány néhány pillanatig csak állt, köpenyének finom szövete csillámló hullámokat vetve borult bokájához, majd hirtelen az erdő felé fordult, s a következő pillanatban gyors egymásutánban felvillant előbb egy zöld, majd egy piros fényszikra, s a Díva borostyánkő szemeiben aggodalom csillant.
- Bartoloemo, maradj itt. Syanne, te velem jössz - mondta, s abban a pillanatban eltűnt, ahogy nem sokkal utána a boszorkány is.
A Bartolomeónak nevezett férfi egyedül maradt a foglyokkal, s Hermione fejében máris beindultak a kerekek, egyre csak az lebegett előtte, vajon hogyan tudná megszöktetni őket.
Egyikükről sem tudta elképzelni, hogy képes lenne gyorsan távozni, tehát rögtön el kellett vetnie azt az ötletet, hogy megvárja, míg a férfi figyelme lankad. Főleg, hogy azt sem tudta, meddig marad egyedül.
Nincs más megoldás, meg kell próbálnia. A párbaj elkerülhetetlen.
Lemászott a szikláról, amire ráhasalt, hogy láthassa, mi folyik odalent, majd megkerülve azt talált egy lefelé vezető kis hasadékot, ahol az esővíz csapadékosabb hónapokban utat találhatott magának a szikla lábán folyó patakhoz.
Óvatosan mászott lefelé, felegyenesedve, nemhogy álcázni nem próbálta magát, de kifejezetten örült neki, hogy a férfi figyelmét azonnal felhívta magára.
Csak ment előre, s mikor a szikla pereméhez ért, hátát továbbra is egyenesen tartva leugrott, s egy villanásnyi idővel később már a férfitól alig tízlépésnyire, vele egy szintben állt.
A varázsló továbbra is értetlenül, kissé összezavarodva bámult rá, s ő mereven a szemébe nézett, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, s erre a varázsló sem volt képes.
Ahogy közelebb lépkedett, újra megtörtént, ami azon az estén is, mikor Aryant üldözte. A világ vaksötétből fekete-fehérre váltott, s ő nem látta a részleteit az őket körülvevő sziklának, nem látta sem Neville-t, sem Nayrát, egyedül csak a férfi két ezüstszín szemét látta tisztán, melyeket szinte fogságba ejtett tekintetével.
Ujjai rákulcsolódtak pálcájára, ahogy egyre közelebb lépdelt. Már alig választotta el őket öt lépés, s a férfi még mindig nem reagált, csupán azt érezte Hermione, hogy félelme és zavarodottsága egyre nő.
Megdermedten állt, mindaddig, míg Hermione fel nem emelte pálcáját, és ki nem mondta az első átkot:
- Capitulatus! - kiáltotta, s a villanás vérvörösre festette körülöttük a sziklákat, azonban a fény nem volt képes szabadulni a természet által faragott börtönének egyenetlen, pengeélesre csiszolt szélű falai közül.
A halálfaló azonnal reagált, s a lány figyelmét nem kerülte el, hogy bal kezével emelte meg elefántcsontszín fehér pálcáját, egy olyan pálcát, melyet emberek nem voltak képesek használni.
- Priorinito! - harsogat a férfi, s Hermione halványan elmosolyodott:
- "A halálfalók kedvenc átka lenne ez?" - gondolta.
- Defacto! - kiáltotta válaszként, a férfi azonban félreugrott, így az átok a kőfalba égetett mélyedést.
- Obstructo!
Hermionén volt a sor, hogy kitérjen a fénysugár útjából, azonban nem várta meg még azt sem, hogy a fény elüljön, máris ellentámadásba kezdett:
- Departe Exmemoriam! - süvöltötte a varázsszót, melyet életében nem ejtett még ki száján, s a kék fénysugár eltalálta a férfit, aki azonnal a földre zuhant.
Hermione megdermedt és várt. A férfi a földön feküdt, s hosszú pillanatig nem mozdult, ahogy senki más sem a peremen. A sziklára olyan csend költözött, mely szinte szúrta, égette Hermione fülét.
- "Milyen varázslény lehet ez a szerencsétlen, hogy még az átkok sem úgy hatnak rá, mint az emberekre?" - gondolta magában Hermione.
- Kevert vérű - harsogta a férfi, s egy tőrrel támadt a lányra.
Hermione azonnal félreugrott, de a férfi elkapta karját, s a másik kezében tartott tőrrel lecsapni készült. A lány minden erejét latba vetve magával rántotta a varázslót, így mindketten a földre estek, s ő bármennyire próbálta is távol tartani magától a tőrt, az a következő pillanatban épp a füle mellett szúródott a földbe.
Egy pillanatra a meglepetés lelassította mindkettejüket, s ez idő alatt Hermione erőt gyűjthetett, s újra nagyot taszított a férfin, nekilökve őt a sziklának.
Kezei kiszabadultak a varázsló ujjainak szorításából, s egy villanásnyi idő alatt a tőrnél termett és kirántotta, arra azonban már nem volt szükség, hogy használja is. A férfi ugyanis ájultan feküdt a sziklák árnyékában.
Hermione megforgatta ujjai közt a fegyvert, majd a férfi testéhez lépett, s teljes erejéből a földbe vágta, köpenyénél szögezve őt a földhöz.
Nyugodtan tudott gondolkodni még egy ilyen helyzetben is, ezen kicsit meglepődött, majd hideg tárgyilagosságáért megdorgálva magát odalépett Neville-hez.
De a test, mi ott feküdt már nem a fiú volt. Csupán egy megkínzott, elnyűtt test, melyben már nem lakot senki.
Talárja száz helyen szakadt el, s minden egyes szakadás szélén a fiú vértől élénkpiros bőre látszódott. Ezer meg ezer apró, mély karmolás. Nyaka is végigkarcolva, ingjének gallérját szabályosan levágták róla az antrox pengeéles karmai. Arcát sebek, horzsolások és zúzódások takarták el.
A lány most mintha mögé látott volna. Mintha csak maszk lenne. Egy groteszk álca, ez nem ő! Neville-nek nincs köze ehhez a testhez! Csak elnyűtt, mocskos, halálra kínzott és tönkretett ruhadarab! Csak egy ruha, amit a fiú levetett, s egy sokkal szebbre cserélt odafönt a csillagok között.
Ez csak ruha, melyre már nincs szükség. Hiszen a vértől rozsdássá vált csapzott, összetapadt hajtincsek alatt megbúvó valaha oly kedvesnek látott szempár, már csak nézett Hermionéra. Arcát azonban már nem láthatta.
Nézett, de nem látott, már csak létezett, de nem élt.
A lány darabos mozdulattal térdelt le. Néhány pillanatig némán meredt a fiúra, könnyei hiányán meg sem lepődve, aztán végigsimított a vértől és sártól mocskos arcon, végül óvatosan érve hozzá lezárta a fiú szemeit.
Ahogy felállt és hátralépett, Nayra vizsgáló tekintetét érezte magán.

 

Folyt. köv.

Vissza
16. fejezet