Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XVI.

Örök Álmodó

- Nem furcsa? - mondta Nayra halkan, csendesen, a szikla tövében ülve, maga alá húzva lábait. - Nem furcsa? - ismételte. - Már téged sem érint meg.
- Micsoda? - kérdezte Hermione összeráncolt szemöldökkel.
- A halál - válaszolt a nő, s Hermione elfordította fejét. - Az egyik legutolsó még élő barátod volt. Ráadásul az antrox nem bánt vele kesztyűs kézzel.
- Ahogy veled sem - terelte el a szót a lány, s a nő arcát keresztbe szelő vágásra nézett.
- Túlélem - vágta rá a nő. - Én túlélem. És itt van Bartolomeo is... Azt hittem egy pillanatig, hogy megölöd... Aztán rájöttem, hogy te jó kislány vagy, és ilyet nem tennél...
- Meg sem lehet téged ölni - szakította félbe hangját megemelve Hermione, visszatérve az előző témához.
Nayra nem válaszolt azonnal. Csendben, némán nézett fel a lányra.
- Meg fogok halni - mondta aztán végtelenül nyugodtan. - Legkésőbb holnap este. Meghalok.
Most Hermionén volt a hallgatás sora.
- De miért vagy ebben biztos? Miért ne élhetnél? Csak segíts, hogy...
- Nem! - vágott közbe a nő élesen. - Én nem tartozom közétek. Nem leszek áruló, még ha bűnös vagyok is. Mert árulót nem szeret se barát, se ellenség.
Hermione egy pillanatig némán nézett a nő acélszürke szemeibe, aztán - mielőtt még továbbgondohatta volna ötletét - , hirtelen megmozdult.
- Gyere, sietnünk kell, még a végén visszajön a Díva és... - a lány újból mozdulatlanságba merevedett, mivel a nő még csak meg sem mozdult. - Mi bajod van?
- Semmi - válaszolt a nő, s újból felpillantott a lányra. - Csupán nem megyek innen sehová. Én inkább megvárom, míg visszajönnek.
- De hát... miért? Hiszen... Fogolyként tekintenek rád! Meg kellene szöknöd! Kötve hiszem, hogy a Díva könyörületes lenne veled!
- Azt kell tennie, amit a törvény parancsol. És tetteim elismeréseképp kegyet kell gyakorolnia - mondta a boszorkány, s nagyot nyelt.
Hermione összeráncolta a szemöldökét.
- Felesküdtél, hogy segítesz, míg nem jutunk el a katakombák bejáratáig.
Aryan sóhajtott.
- Miért nem hagysz békében. Legalább a halálom előtt! - mondta, de közben lassan, óvatos mozdulatokkal talpra állt.
- Miért mondod, hogy meg fogsz halni? Hiszen nem hiszel benne. Mert ha hinnél, nem lennél ilyen nyugodt!
- Miért ne lennék nyugodt? Hiszen erre képeztek évekig. Nyugodtnak maradni a halál torkában is. Mert aki fél, az nem tud tárgyilagosan dönteni. És azt se feledd, hogy nem ember vagyok. Számomra nem ugyanazt jelenti a halál, mint neked. Én el tudom fogadni, hogy egyszer nem leszek. Hogy nem látok és nem érzek, nem létezek. Te, aki ember vagy, s ezzel együtt csak saját szemeddel vagy képes látni a világot, nem tudod elhinni, hogy létezik a világ nélküled is. Hogy van olyan, hogy valaki nincs.
- Hogyan tudnám elhinni? - tajtékzott Hermione. - Hiszen el sem tudom képzelni! Mert én azt nem tudhatom, milyen az, mikor nem vagyok!
- Békés.
- Tessék?
- Békés - ismételte halálos nyugodtsággal a nő. - Végtelenül békés.
Hermione újabb néhány másodpercre némán meredt a nőre, majd megrázta magát.
- Nem számít. Indulnunk kell. Kíváncsi vagyok, melyik halálfaló került bajba.
- Két tippem lenne, bár egyik sem túl valószínű. A Dívát túlságosan megzavarta a jel ahhoz, hogy közömbös legyen neki az illető élete vagy halála.
- Járni tudsz? - kérdezte Hermione, miután megkapta a választ: Deborah Dalenel vagy Lucius Malfoy - abba azonban nem gondolt bele, hogy a nő ki sem mondta e két nevet.
- Remélem. De ha nem, akkor sem tűröm el, hogy valakinek segítenie kelljen. Pláne nem neked. De hagyjuk, menni fog - mondta, miközben óvatosan ránehezedett jobb lábára.
- Varázsolj egy zsupszkulcsot - szólt hirtelen Hermione.
- Mégis minek nézel te engem?
- Olyannak, aki illegálisan zsupszkulcsokat varázsol?
- Azt hiszed, tudok zsupszkulscot varázsolni?
- Miért, nem?
- Nem.
- Oh - nyögte kissé meghökkenve a lány.
- Egyébként is, a Díva tudná... Túlságosan közel vagyunk már az ő területéhez... És hát egyébként is... - motyogta zavartan és megdörzsölte bal karját.
- Szóval... tudja, mikor varázsolsz?
- Csak amikor nagyobb varázserőt igénylő bűbájt hajtok végre.
- Mint a védelmi rendszerem feltörése, igaz?
- Igaz.
- Tehát a szökésed miatt találtak ránk.
- Pontosan.
Hermione beszívta a levegőt, és sokáig bent tartotta. Úgy érezte, saját kezével tekeri ki a nő nyakát, már ha lelkiismerete, melynek foszlányai még fel-feltámadtak benne, engedné, hogy a védtelen nőre kezet emeljen.

*

Alig harminc perccel később már az erdő fái közt haladtak. Hermione elöl, a megkötött kezű Nayra pedig mögötte, mivel úgysem tudott volna menekülni, Hermione viszont nem akarta végignézni szenvedéseit.
A nő erősen sántított jobb lábára és időnként meg kellett állnia. Hermione ilyenkor szintén megállt és várt, de hátra nem nézett.
Hallotta a nő zaklatott zihálását, és már-már rávette volna magát, hogy eloldozza a boszorkányt, azonban akárhányszor ez felmerült benne, a nő mindig újra elindult.
Épp egy különösen vastag fenyőfa mellett haladtak el. Hermione beszívta a gyanta friss illatát, aztán... bumm!

...
- Ház... fal... kép... szív... család.
Hermione kinyitotta a szemét.
- Erkély... asztal... hang... szép... kő.
A lány a sötét, csillagtalan éggel találta szemben magát.
- Anya... élet... virág... csillag.
Felült, s megdörzsölte szemeit.
- Aszfalt... autó... düh... vád.
Olyannyira hihetetlennek tűnt, amit látott, hogy hosszú ideig csak pislogni tudott.
- Kék... fül... íz... madár. Alkony... pillanat... idő... halál. Régmúlt... ajak... tűz... tánc... fűz. Harsona... föld... réteg... ér. Dobbanás... víz... ég... születés.
Egy parkolóház tetején volt, a nedves, hideg betonon feküdt. Odalentről autók zúgása, morajlása, dudáik hangja szűrődött fel. Égig érő háztömbök, tornyok vették őket körül. Az égen úszó fekete felhőkből halkan szitált az eső. Ahogy Hermione kifújta a levegőt az fehérré vált a hidegben.
- Kutya... akarat... dob.
- Te ki vagy? - szólt a lány a kisfiúhoz, aki a korlát tetején ücsörgött, s halkan összekapcsolhatatlan szavakat mormolt. Azonban ahogy meghallotta a lány hangját ránézett, s Hermione hátrahőkölt.
A kisfiú szeme alapvetően vörös volt, azonban a lehető legkülönbözőbb színfoltok tűntek fel benne, majd néhány pillanattal később szertefoszlottak. Nem csak ez okozta azonban a lány riadalmát, hanem hogy a kisfiú szembogara egy penge vékony csík volt csupán, mely függőlegesen húzódott szeme közepén.
- Te ki vagy? - ismételte a kérdést Hermione, s kutató tekintetével fürkészte a kisfiú porcelánfehér, sápadt arcát, szénfekete fürtjei alatt.
- Én vagyok az Álmodó - válaszolt a kisfiú gyermeki természetességével. - Én álmodom mindazt, amit látsz, s ami valahol messze, messze innen történik. Gyere, megmutatom!
Azzal megfogta Hermione kezét (körülbelül a lány derekáig ért), és a másik oldalon levő korláthoz vezette őt.
- Nézd! - kiáltott, miközben felhúzta magát és kikémlelt a korlát mögül, majd lefelé mutatott.
Hermione hat emelet mélységben megpillantott egy fiatal lányt. Sűrű, göndör, szőkésbarna haján színes csíkos sapka ült, egyik kezében barna dossziét tartott, a másikkal pedig kordbársony kabátját húzta össze magán.
Hermione összehúzta szemöldökét. A lány odalent épp a zebrán akart átszaladni, mikor oldalról hirtelen bekanyarodott egy autó, és...
Fékek csikorgása, egy borzalmas csattanás, aztán hatalmas csörömpölés, s a lány élettelen feküdt a földön.
Hermione borzadva fordult a kisfiú felé, aki addigra leugrott a korlátról, és befelé indult.
- Az Álmodó? Mit jelentsen ez? - rohant utána. - Mi az, hogy te vagy az Álmodó?! Hiszen Ayala is és Manassé is azt mondta, hogy... ki vagy te és mi a dolgod?! - kiabálta, majd ingerülten kinyúlt és elkapta a kisfiú fekete selyembe burkolt karját, s megrántotta, hogy ránézzen.
- Manassé megteremti az embereket, én pedig életet adok nekik. Én álmodom meg mindazt, ami velük történik - mondta, s próbálta összeráncolni homlokát, azonban mint a gyerekek általában, nem járt sikerrel. Sértődötten nézte Hermione ujjait, melyek még mindig karját szorították, aztán a következő pillanatban kiúszott a lány kezéből, és néhány lépéssel arrébb állt már, anélkül, hogy felemelte volna lábait.
Hermione leengedte semmibe kitartott karját és felegyenesedett.
- De hát... Ha te álmodsz mindent, ami történik... akkor... te vagy maga a Sors.
- Az emberek így neveznek. Én azonban az Álmodó vagyok és kérlek, szólíts te is így. Jobban szeretem.
Hermione sokáig csak némán meredt a fiúra. Annyira idegen volt egy három-négyévesforma kisfiútól ez a higgadt nyugodtság, hogy csodálkozásra késztette a lányt.
- Mondd csak, Álmodó... Miért ölted meg azt a lányt?
- Megnyugodhatsz, nem azért, hogy neked megmutathassam a hatalmam. Én ilyenre nem vagyok képes, mert Manassé nem ilyennek teremtett.
- Téged is Manassé teremtett?
- Mint mindenkit, önmagán kívül. Az egész életét annak szenteli, hogy megalkossa a tökéletes embert, és közben nem veszi észre, hogy ilyen nincs. A lánynak pedig meg kellett volna halnia mindenképp.
- Sors... - motyogta Hermione. - Te döntöd el, hogy...
- Igen. Én. Én álmodom.
- Tehát tudod, hogy mi fog...
- Igen, tudom, mi fog történni és hogyan. De nem fogom elmondani neked.
- Azt sem, van-e esélyem a Díva ellen?
A fiú végre hajlandó volt megállni és megfordulni, eddig ugyanis meglepő sebességgel körbe-körbe mászkált a parkolóház tetején, Hermione pedig loholt utána.
- Esély mindig van. Megpróbálni mindig meg fogod. Nehogy azt hidd, hogy ezt te döntöd el. Nem. Ez is az én dolgom. Te csupán cselekszel, nem döntesz.
- De igen, általad.
- Hm. Okosabb vagy azoknál, akik eddig itt jártak nálam.
- Kik voltak már itt?
- Hm - a kisfiú álla alá helyezte mutatóujját, s rövid ideig töprengett, elmondja-e a lánynak. - Itt volt már nálam az összes nagy megmentő. Mind.
- Harry is...?
- Harry... Potter?
- Ki más?
- Hm. Nem, Harry Potter sohasem járt nálam.
- De miért?
- Mert felesleges lett volna. Ő nem irányított odalent. Őt csak sodorták az események, és mindent úgy tett, ahogy a Díva akarta. Meg kell mondanom, ő az egyik kedvencem... Mármint a Díva - mesélte az Álmodó. - Néha még nekem is okoz meglepetést, pedig én találom ki azt is, hogy ő mit csinál.
- Nos... Akkor ezt értelmezhetem úgy, hogy direkt álmodtál mindent úgy, ahogy? Hogy Manassé egyszer se járhasson sikerrel? Hogy az emberek ne élhessenek boldogan, rettegés és zsarnokok nélkül?!
- Ha mindig mindenki boldog lenne, unalmas lenne, nem gondolod? És Manassénak se lett volna dolga többé. Nem kellett volna soha átadni a hatalmát az utódjának.
- Neked?
- Nem. Én csak az események irányítására vagyok képes. Újat nem tudok teremteni.
- De hát ki lesz az új Manassé?
- Ő nem elfelejtett lesz, tudod te is. Szeráf lesz, Tündöklő, ahogy Manassé is elmondta neked.
- Őt is te irányítod, ugye? - kérdezte csendesen Hermione.
- Igen - mondta a kisfiú. - Saját maga fölött is hatalmat adott nekem.
- De mégis... Árul el, ki lesz az utódja!
- Te is tudod. Nagyon jól.
Hermione belenézett a vörös, örökké változó szemekbe, s a vékony pupillán át meglátta az arcot. A nyugodt, békés, barna szemeket. A pisze orrot, a szeplőket. A piciny szájat, a fehér bőrt, a vörös tincseket.
- Ginny Weasley - nyögte hangtalanul a lány, s a kisfiú teátrálisan bólintott.
- Ő.
- Miért... Miért engeded, hogy velünk jöjjön, ha ő a kulcs egy új világhoz?
- Mert így sokkal izgalmasabb. Nagyobb a tét, hogy ki nyer...
- De hát... Olyanok sorsával játszol, akik még meg sem születtek!
- És nem is fognak, ha te nem, jársz sikerrel.
- Miért terhelsz még ezzel is? Miért akarod, hogy megtörjek a felelősségem súlya alatt?!
- Csak azt akarom, tudd, mit kell tenned és miért.
- De hát nem mondasz semmit!
- De igen. Csak annyit. A saját fajtádból kell megmentened valakit ahhoz, hogy beteljesíthesd a sorsod.
- De hát kit? A saját fajtám... Nem létezik. Hiszen én vagyok az egyetlen, aki...
- Csss. Ne mondd ki - vágott közbe az Álmodó.
- Miért?
- Mert nem akarom, hogy már most rájöjj a megoldásra.
Hermione összeráncolta a szemöldökét.
- Ezt a felismerést valaki másnak kell megtennie.
- Miért? - kérdezte a lány. - Miért csinálsz mindent úgy, ahogy? Hiszen rajtad múlik az egész! Ha te nem akarod, hogy rájöjjek, nem fogom. Ha te nem akarod, hogy kimondjam, nem fogom!
- Pontosan.
- Az egész világ a te játszótered... Csak azt nem értem, miért kell ennyi borzalmat hoznod rá!
- Ne mondd, hogy így nem érdekesebb.
- Neked! - támadt a fiúra. - Azért kínzod az embereket, hogy téged szórakoztassanak!
- Őket is szórakoztatom vele.
- Ez... ez teljesen olyan, mint amikor a kisfiúk felgyújtják a hangyákat a bolyban!
- Pontosan - mondta a fiú, és nekitámaszkodott a korlátnak. - Hát nem pontosan olyan? Ők is csak hangyák... Jelentéktelen porszemek a világban...
- Bezzeg te! - horkant Hermione.
- Igen. Bezzeg én - mondta az Álmodó, s vörös szemeit a lányra szegezve, kezeit kitartva maga elé lassan lépdelve elindult felé, s ez félelmet ébresztett a Hermionéban.
- Mit...? Ne... Ne! NE! - sikoltotta, de hiába. A kisfiú átlökte a korláton, mely átengedte magán testét.
Ahogy a mély felé zuhant, a fülében süvített a szél, szívének dobbanásait a torkában érezte, s közben hallotta a hangokat:
- Félelem... vas... rég... úr.
- Hermione...
- Árny... kő... sötét.
- Hermione...
- Arc... alak... érzés.
- Hermione.
- Tánc... vég... parázs... vér.
- Hermione.
- Sikoly... lánc... dob... perzsel.
- HERMIONE!

 

Folyt. köv.

Vissza
17. fejezet