Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XVIII.

Holdvilágot látott titkok

Még néhány percig szótlan hallgatásba burkolózva álltak a szikla szélén, s néztek lefelé a az alattuk pár méterre az erkélyszerűen kiszögellő peremen felhalmozott kis földkupacra, melyet puszta kezükkel a testre kapartak.
Hermione pillantását a tájra emelte. A horizont legalját már halvány szürkeség vonta ezüstbe, jelezve a hajnal közeledtét. A fák fölött egy csapat varjú repült át. Hermione épp eltöprengett, mennyivel jobb is a varjaknak, mint neki, hiszen ők szabadon szállhatnak és nem múlik rajtuk semmi - mikor Ginny felsikoltott.
- Ginny mi...? - kezdte Hermione, azonban mikor követte a lány mutatóujját, mely a sírra mutatott, neki is elállt egy pillanatra a lélegzete.
A sírból ugyanis most kinyúlt egy kar, aztán még egy, és veszettül kapálózva elkezdte lesöpörni magáról a földet és a leveleket.
Ginny összeesett mellette, Hermione azonban csak borzadva állt: eltemették anélkül, hogy megbizonyosodtak volna róla, hogy tényleg halott!
Hermione megpofozgatta kicsit Ginnyt, hogy a lány eszméletre térjen, majd leugrott a szikláról, és segített Neville-nek kiásni magát.
A fiú rettentően gyenge volt, felülni is alig tudott, kinézete pedig horrorfilmbe illően leírhatatlan volt, testén minden egyes karcolás teleragadt fekete, véres sárral. Megpróbált nyögdécselni valamit, Hermione azonban elhallgattatta, mondván ne fecsérelje most feleslegesen az energiáit, majd beszámol mindenről később, most azonban mi hamarabb biztonságos helyre kellett menniük.
Két oldalról támogatták a fiút, de még így is kínszenvedés volt eljutniuk a barlangig. Ott segítségükre sietett Rita is, s végül sikerült lefektetni Neville-t a barlangban egy simább kőlapra. A boszorkány a barlangon belül talált egy kis forrást is, így Ginny le tudta mosni a fiú sebesüléseit, s mikor a sok sár eltűnt róla, kiderült, hogy a sebek nem túl mélyek, csupán a nyakán húzódó karmolás adott okot aggodalomra. A fiú ivott, aztán nyugtalan lázálomba merült, s Ginny órákig virrasztott mellette, s borogatta homlokát.
Hermione leült az egyik félreeső sarokba, egy nagyobb szikla rejtekébe.
- Hermione - szólt oda neki Rita. - Szerintem valamit nem mondtál el nekem. Az egy dolog, hogy bosszút akarsz állni a Díván... De ő miért üldöz téged?
A lánynak görcsbe rándult a gyomra, s akaratlanul a nyakához kapott.
- Mert van nálam valami, amit ő meg akar szerezni. Bármi áron.
- Aha. Szóval ezért küldte ránk a legjobbjait.
Hermione értetlenül pillantott a nőre.
- Honnan tudja, hogy kik...?
- Nézd, én csupán feltételezem, hogy a saját húga életét nem kockáztatja akármikor - magyarázta a nő. - Aryan? Alá tudod támasztani?
Nayra, aki összeroskadva ült a barlang falának tövében csak bólintott.
- Ezek szerint feltételezésem helyesnek bizonyult. Szóval? - fordult újra Hermionéhoz. - Mi az, ami ennyire kell a Dívának.
Hermione benyúlt talárja alá, és előhúzta a láncon függő aranykulcsot.
- Mi ez? Egy kulcs? - kérdezte értetlenkedve a boszorkány.
- Griffendél kulcsa. A Remény Szelencéjének kinyitásához szükséges... Voldemort kiszabadításához.
- Nem gondolod, hogy enyhén szólva rossz ómen kimondani most a nevet? - Rita homlokráncolva integetett maga előtt, mintha el akarná hessegetni a szónak még csak emlékét is. - Szóval - tért aztán vissza az eredeti témához -, nálad van a kulcs, ami Tudodki börtönét nyitja?
- Az egyik.
- Hányból?
- Három.
- Huh - sóhajtott Rita. - Megkönnyebbültem, már azt hittem, rajtad múlik az egész...
- Nos, hogy őszinte legyek... A másik kettő már a Dívánál van. A sajátomat én is elveszítettem, ez Roné, tőle szereztem meg.
- Ron?
- Ron Weasley... a vörös...
- Mint minden Weasley - vágott közbe Rita. - De így már sejtem. Szóval Arthur Weasley egyik fia. - Ő hol van most? Mármint, Ron...
- Halott - sóhajtott Hermione. - Öngyilkos lett, a Temzébe vetette magát, de megtalálták a testét, és még nála volt a kulcs...
- És megelőzve a Dívát, te megszerezted tőle... bámulatos - csóválta a fejét a boszorkány.
- De nem érek vele semmit, ha nem tudom legyőzni a Dívát.
- Miért gondolod, hogy neked sikerülhet? - nézett rá komolyan a nő.
- Mert... - Hermione nagyot nyelt. - Mert a Díva és én egyek vagyunk. Csak épp valami miatt még réges-rég elszakadtunk egymástól. Az énünk egy és ugyanaz, de az én felem a jó és övé a rossz.
- Ez így elég zavaros, ugye tudod? - a boszorkány pont olyan arckifejezéssel nézett a lányra, mint aki kételkedik annak épelméjűségében.
- Igen, én sem értem egészen... De csak a Díva és Voldemort lehetnek vele tisztában... - sóhajtott, majd hirtelen elhallgatott, nem akart ugyanis beszámolni róla, hogy járt már a világ emlékezeténél, teremtőjénél és az események megálmodójánál is, arról pedig végképp nem, hogy egyikből sem tudta kiszedni, miért is történt mindez úgy, ahogy.
- Mi a terved? - kérdezte ingerülten Rita. - Hogy akarsz mégis négy emberrel, mert ugye Nayrát nem számolhatod bele, bejutni az erődítményükbe? Tudod, mégis hányan fogják a Dívát őrizni?
- Nayra szerint kevesen tartózkodnak ott, a Díva biztonsága érdekében. És egyébként sem akarok közelharcba keveredni, mert abból mi nem jöhetünk ki jól.
- Akkor?
- Csak jussunk be... És onnantól nem lesz baj.
- Nagyon elszánt vagy, de te is tudod, hogy ez nem sikerülhet.
Hermione felnézett.
- Én veled tartok - folytatta váratlanul Rita. - De ne várd el se a fiútól, se a kislánytól, hogy úgy harcoljon, ahogy a halálfalók teszik.
Hermione elfordult, és nekidőlt falnak. Igyekezett úgy tenni, mint aki alszik, s Rita el is hitte, vagy legalábbis úgy tett, mintha elhinné, s ő is lefeküdt.
Mind az öten álomba zuhantak, mire a hajnal fénye elérte a barlang bejáratát, s nem látott mást, mint öt elkeseredett, sebesült embert.

*

Mikor Hermione felébredt, egy hosszú pillanatig nem értette, hol van, azt hitte, álom volt az egész. Az elmúlt egy hónap. Minden. Azonban nem volt olyan fájdalmas szembesülnie a valósággal, mint azt várta.
Szép sorban felébresztette Ritát, Ginnyt, aztán Nayrát is, s meglepve kellett tapasztalnia, hogy a nő sebei meglepő gyorsasággal kezdtek összeforrni. Mintha hetekkel korábban sérült volna meg.
Ezt azonban Neville-ről nem lehetett elmondani, az ő karmolásai még mindig szinte frissek voltak, bár vére már megalvadt. Hermione igencsak mérges lett, mikor Nayra felháborodott hangon kijelentette, hogy nem lett volna szabad... Mivel az antrox karmait olyan méreggel itatják át, mely meggátolja a sebek gyógyulását.
- És rád miért nem hat? - kérdezte homlokráncolva a lány.
- Én sziléz vagyok... És egyébként is... Ez - mutatta bal karját -, azért megvéd valamennyire.
- Oh. Mit gondolsz, Neville-t felébresszük? - fordult Ginnyhez Hermione.
- Nem kell, ébren vagyok - mondta a fiú, és felült.
- Hogy érzed magad? - nézett rá aggódva Ginny.
- Jobban, sokkal jobban, mint tegnap. Kitisztult a fejem.
- A méreg! - jegyezte meg elismerően Aryan.
- Nayra, leütlek, ha még egy ilyet közbedobsz - morogta Hermione, s ökölbe szorított keze megremegett.
- Ugyan, miért akarod elrontani az örömömet? - pislogott a lányra ártatlanul a boszorkány.
- Mert ami neked öröm, az másnak borzalom! - kiabált rá Ginny.
- Nyugalom, Ginny - suttogta Hermione, és megfogta a lány vállát. - Bírd ki még egy kicsit. Már nem kell soká... Ugyanis ma megkíséreljük a betörést.
Néma csend telepedett a barlangra.
- Ma este? - kérdezte Ginny.
- Igen. Ma este.
- Azt hittem, visszamegyünk az Odúba és...
- Nem mehetünk vissza - szögezte le Hermione. - A Díva biztos, hogy odaküldött valakit, és akkor mindnyájunkat megölik - értelmetlenül.
- De Neville-nek pihenésre van szüksége! - tajtékzott a lány.
- Semmi bajom, leszámítva néhány karcolást! - ellenkezett a fiú, bár mindannyian tisztában voltak vele, hogy ez nem igaz.
- Ginny. Nincs okunk késlekedni. Minél tovább várunk, annál kisebb az esélyünk - nézett rá komolyan Hermione.
- Néhány napot miért nem lehet már várni? - kérdezte Rita.
- Mert akkor éhen halunk! - válaszolt Hermione ingerülten, s teátrális mozdulattal körbefordult, s végignézett társain.
- Ez igaz. Én speciel máris éhes vagyok - kotyogta Rita.
- Együk meg Aryant - morogta sötéten Ginny. - Bár nem hiszem, hogy mind jól laknánk vele...
- Ne szemétkedj, hallod? - kakaskodott a boszorkány. - Te se vagy sokkal nagyobb!
- Hagyjátok abba - mondta halkan Hermione. - Első lépésben valami élelmet kell szereznünk. Ötletek? - végig nézett kis csapatán, és a sok tanácstalan tekintetet látva még cinikusan hozzátette, mielőtt lendületes, döngő léptekkel kiment volna a barlangból: - Nagyszerű...

*

- Na milyenek a gyökerek? - vigyorgott az elégedetlenkedő társaságra Nayra, aki a néhány óra alvás alatt annyival jobban lett, hogy újból össze kellett kötni lábait, hogy ne tudjon elszaladni. Persze roppant mód felháborodott emiatt, de Hermione hajthatatlan volt.
A lány végigtekintett az előtte heverő sáros gyökereken, melyeket ugyan megpróbáltak lemosni, azonban kevés sikerrel.
- Nayra - szólt oda Ginny, aki szemmel láthatóan élvezte, hogy tiszteletlen lehet gyűlölt volt professzorával szemben. - Hallottál már róla, hogy keresik a szarvasgombát? A malacok kikaparják a földből... Ahogy te is a gyökereket.
- És ahogy a szemedet is fogom, ha nem fogod be - Nayra hirtelen mozdult, és Hermione már reflexszerűen ugrott is, azonban hiába. Nayra csupán egy különösen sáros gyökérdarabot tömött a lány szájába.
- Hermione - fordult hozzá Rita. - Mi a biztosíték arra, hogy nem etet meg velünk valami mérgező gyökeret?
- Hogy ő is eszik belőle - válaszolta a lány.
- És ha rá nem úgy hat? - kérdezte a nő arcán fájdalmas fintorral, Hermione azonban már nem figyelt rá.
A kérdés ugyanis felidézte benne, amit a boszorkány az előző éjszaka mondott... Hogy meg fog halni. Mi van, ha úgy döntött, neki már mindegy, s akkor már megmérgezi az egész csapatot?
Azonban Nayra egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mérgezett gyökeret rágnak. Bár abban sem volt Hermione biztos, hogy észrevenné rajta.
"Ebéd", legalábbis az annak nevezett étkezés után nekivágtak a hegyeknek és domboldalaknak, a Díva rejtekhelye ugyanis még onnan is messze volt, akkor is, ha már mélyen behatoltak az erdőbe.
Órákon át meneteltek föl-le, föl-le... s mikor már az egész csapat feladni készült, Aryan (aki összekötött lábbal is jobban bírta a túrát náluk), kijelentette, hogy amint felérnek a hegy tetejére, megláthatják, hova igyekeznek.
A dombon túl azonban csalódás várt rájuk, látni ugyanis nem lehetett semmit. Nayra hosszan magyarázta, hova igyekeznek, azonban egyedül Hermione találta meg a helyet.
- Az ott, ahol olyan, mintha megszakadnának a fák, aztán folytatódnak... Ott van a bejárat, csak eltakarják a lombok! - magyarázta a nő, s közben megkötözött kezeivel nagy átéléssel mutogatott az erdő egy teljesen normálisnak tűnő része felé.
- Most hogyhogy folyékonyan beszél? - kérdezte Hermionétól gyanakvóan Rita, miközben egy zsebkendővel homlokát törölgette.
- Nem mondott semmi konkrétat. Az azért furcsa lenne, ha nem tudna beszélni, csak mert...
- Itt vagyok ám - szólt közbe a nő. - Tovább kellene mennünk, oda föl, a bejárat fölé! Egyedül onnan van esély a bejutásra - magyarázta, s közben kinyújtott két karjával mutogatott.
- De akkor meg kell kerülnünk a völgyet! - ellenkezett Ginny.
- Bizony meg.
- Szerintem, csak ki akar fárasztani minket! - tajtékzott a lány. - Neville már így is halálosan fáradt...
- Milyen rossz humorod van - vigyorgott Nayra.
- Bírom - bizonygatta a fiú, nem is törődve a boszorkány közbeszólásával.
- Nyugalom - csitította őket Hermione. - Ginny, Nayrának igaza van. Ha már messziről látnak minket, soha nem jutunk be.
- Soha nem jutunk be, ha kerülő úton megyünk.
- Erről nem vitatkozom - jelentette ki a lány. - Induljunk.
Ginny sokatmondó pillantást vetett Ritára, de nem ellenkezett, s szótlanul indult Hermione után, aki szánt sázndékkal nem vett tudomást erről.
Újabb hosszú óra telt el, aztán még egy fél, mely alatt szinte semmit sem haladtak. Ez persze nem csak a dús aljnövényzetnek volt köszönhető, mely leginkább szúrós, összeaszott levelű bokrokból állt, hanem annak is, hogy legalább tíz percig időztek egy forrásnál, melynek vizéből Hermione jobbnak látta volna nem inni, de a szomjúság végül mégis csak rávette mindnyájukat. Aztán újabb egy óra menetelés, s akkor végre Nayra újra megállt.
- Itt vagyunk... Ha a peremhez mentek - magyarázta a boszorkány -, alattunk lesz a bejárat úgy húsz méter mélyen. De csend legyen, mert a völgy minden hangot tízszeresére erősít fel, és ha az őrök meghallanak minket, akkor mindnyájunknak annyi.
Hermione intett, hogy kövessék a perem széléhez, ahol hason feküdve kémleltek le. Odalent fekete kőbe faragott boltíves kapu teteje látszott, két oldalán egy-egy méregzöld talárba bújtatott őrrel. Mindkettő oldalán fényes kard lógott, kezükben varázspálcát tartottak, mellettük hosszú lándzsa állt a falnak támasztva.
- Csak ketten vannak - súgta Hermione a mellette hasaló Nayrának, aki valami különös okból kifolyólag megcsókolta a földet ott, ahol hasra esett - Hermione persze ezért csak még kevesebb hajlandóságot mutatott összekötött lábainak kikötözésére.
- Hárman - súgta vissza a boszorkány, ugyanis éppen ekkor jelent meg egy harmadik varázsló is odalent, hosszú, sötétkék köpenyben.
- Ez pech, ő Bartolomeo Bosch, az őrség parancsnoka és a Díva egyes számú testőre. Ami azt is jelenti, hogy a Díva aggódik, mivel Bartolomeo szerintem még életében nem ment ki saját maga ellenőrizni a kintieket.
- Bartolomeo? Ő volt...?
- Igen... Őt győzted le párbajban, de őszintén szólva nem értem, hogy sikerült. Elviekben szinte legyőzhetetlen, ezért is ő a Díva első számú testőre, avagy kiskedvence, ahogy nevezzük... Mert ugye a mi Bartolomeonk fiatal, ambiciózus, határozott fellépésű, jó kiállású fiatalember... És persze...
- Jó-jó... Kímélj meg a részletektől. Azt mondd meg, lesznek-e többen.
- Minden bizonnyal. Nappal nem érdemes támadni, túlságosan jól belátható a hely.
- Tehát bárki, akinek van esze, az éjszaka támad.
- Igen. Viszont éjszaka többen lesznek, még ha a parancsnokuk nem is lesz velük.
- Rendben. Akkor most megvárjuk, míg beesteledik, és sötétben próbálunk meg bejutni. Addig pihenünk, mert elég fárasztó volt ez az út...
Senkinek sem volt ellenvetése, Rita, Neville és Ginny is fáradtan dőltek a szúrós, megperzselődött fűre valamivel odébb, néhány kusza ágú mogyoróbokor árnyékában, Nayra azonban még várt.
- Elvezettelek a kapuig.
- De még nem jutottunk be.
- Nem kérheted tőlem, hogy a saját oldalam ellen harcoljak.
- Ha ugyan lesz harc.
- Nem tudsz bejutni anélkül.
- Majd meglátjuk.
- El kell engedned. Most.
- Nem, mert akkor elárulsz minket.
- Nem tartozom hűséggel neked.
- De nem engedem, hogy idő előtt kiszolgáltasd minden titkunk.
- Nem lehetnek titkaid a Díva előtt.
- Ugyan miért ne?
- Te is tudod, miért.
Néhány pillanatig némán néztek egymásra, aztán Hermione szólalt meg.
- Velünk indulsz el, harcolnod nem kell velünk, nem is tudnál, hiszen a pálcád nincs nálad, a nyakláncot pedig nem veszem le rólad.
Nayra bólintott, s Hermione ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést, abba pedig bele sem mert gondolni, hogy a Díva így is tud már mindent róluk, nincs hozzá Nayrára szüksége...

 

Folyt. köv.

Vissza
19. fejezet