Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XIX.

Katakombák

Mind reménykedve feküdtek a földön. Reménykedtek, hogy túlélik e kalandot, hogy élve jutnak be és ki is a katakombákból. Hogy addig nem fedezik fel őket, hogy nem csalják őket csapdába. Hogy észrevétlenek maradnak. Hogy sikerrel hajtják végre küldetésüket. S bár mind bátran néztek szembe mindazzal, mit az éjszaka tartogatott számukra, reménykedtek abban is, hogy az este sosem jön el, s nem kell szembesülniük félelmeikkel.
Csak egy volt köztük, aki nem osztozott a többiekkel érzelmeikben, csak egy volt, aki már várta az éj beálltát: Hermione.
Látszólag nyugodtan feküdt a fűben, a mogyoróbokor árnyékában. Szótlanul figyelte, hogy kúszik a felhők mögött a nap a horizont alá, aztán a sötétben azt is, hogyan jelennek meg az első csillagok.
Arca nyugodt volt, lelke minden bizonnyal háborgott volna, ha még nem veszett volna ki szeméből majdnem minden fény. Csak feküdt ott, s lelkiismerete nem is ellenkezett amiatt, hogy épp gyilkosságra készült.
Nem tudta, hogyan fogja végrehajtani tervét. Csupán annyiban volt biztos, hogy századmásodpercek leforgása alatt kell majd tudnia döntenie, mégpedig helyesen, hogy megóvhassa saját és társai életét.
A sötétség azonban hamarabb érkezett, mint bármelyikük várta, s alig négy vagy öt órával később indulniuk kellett végső útjukra.
Csendben ereszkedtek le a hegyoldalon, egy Hermione által varázsolt kötélhágcsón. Az őrök (csupán ketten voltak), semmit sem vettek észre, s mikor még néhány méterrel a fejük felett járt, Hermione elengedte a kötelet.
Az egyik őrre ráesett, s így az elájult, míg a másikra még zuhanás közben mondott ki egy sóbálványátkot, majd a biztonság kedvéért mindkettőtől elvette pálcáját, és darabokra törte azokat.
Míg társai csendben leereszkedtek mögötte, ő az ajtót vette szemügyre, mely két, több méter magas nehéz kőtömbből ált, s közepén címerrel záródott össze. Ez egy pajzsot formált, melynek közepén ezüst kard állt, s azt fonta körbe két oldalról két kígyó, egy fekete és egy smaragdzöld.
Ámulva figyelte a hatalmas kaput, s közben a kis csapat felsorakozott mögötte.
- És most? - kérdezte halkan Ginny. Hermione Aryanra nézett, aki türelmetlenül sóhajtott.
- Gyűlölöm ezt a helyet - mondta, s előrelépve bal kezét a címerre fektette. Orra alatt halkan varázsszót mormolt, s a kapu és a címer kettévált, távolodott egymástól, majd a sziklafalon rés támadt, s a kőtömbök utat nyitottak a kis csapatnak.
Hermione orrát hideg, állott levegő csapta meg, s végeláthatatlanul hosszú, sötét, nyirkos folyosó futott előttük a lábuktól kezdődően, hogy elvesszen a végeláthatatlan szürkeségben.
- És most? - kérdezte Rita, s hangja kissé megremegett.
- Bemegyünk - mondta Hermione majdnem olyan határozottan, mint amennyire határozatlan volt, hangja visszhangot vert a folyosó nedves falai közt, majd Lady Ferisséhez fordult. - Nayra? Eddig és nem tovább?
- Én is megyek... A foglyotokként kapjanak el, ne magamban, mert úgy nem tudom bizonyítani, hogy...
- Értem - szakította félbe Hermione, bár nem gondolta végig, amit a nő mondott, csupán sejtette mondandójának lényegét. Még egyszer kifújta a levegőt, majd elindult a folyosón. Lépteinek zaját mintha magukba szívták volna a falak, ahogy köztük haladt. Érezte, hogy a többiek néhány pillanatig tétováznak, majd tétován követik.
Néhány lépés után Hermione halálra rémült, ugyanis a falon lángra lobbant egy fáklya, hogy zöld fénye világosságot vessen a koromfekete kőfalakra, s rájuk rajzolja a négy reszkető mágus s Nayra sziluettjének rémképét.
- Nyugi, csak a fáklya - suttogta, s fölényes nyugalommal próbálta álcázni, hogy ő is remeg. - Maradjatok csendben, valami nem stimmel ezzel a hellyel - Nayra elindult, s ő egy villanásnyi ideig a nő rejtélyes arcán gondolkozott, majd kissé kilépett, s újra megelőzte.
- Mi fog ez után következni? - kérdezte susogva a mögötte haladó Nayrától, miközben mellettük sorra lobbantak lángra a fáklyák, a boszorkány azonban csak megrántotta a vállát.
- Az egyezségünknek vége - mondta kiismerhetetlen arccal. - Már nem kell beszámolnom semmiről.
- Igaz - mondta Hermione, s kissé aggódva pillantott a folyosó vége felé, mely továbbra is homályba veszett.
Hátuk mögött közben sorra hunytak ki a fáklyák pislákoló fényei, ahogy eltávolodtak tőlük. Ekkor egy hatalmas csattanás hallatszott, s mindannyian összerezzentek. A halvány derengés, mely hátuk mögül odakintről szűrődött be az alagút fáklyás, fojtogató sötétjébe most eltűnt, a hatalmas kapuk bezáródtak mögöttük, melyet az a jellegzetes hang kísért, mikor egy nehéz tárgyat húznak a kőlapokon.
- Most már tényleg nem fordulhatunk vissza, igaz? - kérdezte Ginny remegő hangon, háta mögé pislogva.
- Nem, attól tartok nem - helyeselt Rita. - Nayra az egyetlen köztünk, aki ki tudja nyitni a kapukat. De ő nem fog segíteni nekünk.
- Ne most jusson eszetekbe, mennyire gyávák vagytok - morogta Hermione, remélve ezzel véget vet a beszélgetésnek. Nyugtalansága egyre csak fokozódott, ugyanis most már alig hallható suttogást is vélt kiszűrődni a falakból.
- Nem gyávák vagyunk - javította ki Neville. - Csak nem kellemes érzés úgy menetelni a Díva felé, hogy közben a menekülés útvonalát is elvágják mögöttünk. Ráadásul lehet, hogy ő maga ejtett csapdába minket!
- A kapu magától záródik be - szólt Nayra csendesen.
- Mégis segítesz? - nézett Hermione a boszorkányra.
- Miért gondolod, hogy ez segítség volt? - kérdezett vissza a nő.
Hermione megtorpant egy pillanatra, majd mielőtt bárki nekiütközhetett volna, tovább is indult.
A kapu magától záródik be Aryan bevallása szerint. Ezzel próbálta megnyugtatni őket, vagyis minden bizonnyal azt akarta, hogy ne számítsanak támadásra. Viszont ez azt jelentené, hogy igenis észrevették őket, s valóban csapdába estek. És ha pontosan azt szeretné, hogy Hermione ebbe belegondolva becsapja önmagát is?!
Hermione teljesen összezavarodott, majd megrázta fejét, de azért inkább úgy döntött, figyelmezteti kis csapatát:
- Tartsátok készenlétben a pálcáitokat - suttogta, s közben egy pillanatra a folyosó vége felé pillantott, ahol szép lassan körvonalazódni látszott egy újabb hatalmas kapu.
Ahogy elértek a folyosó végére, Aryan megszaporázta lépteit, előresietett, majd karját ráfektette a kapura, a két kígyó domborművére. A kőtömbök szélei felizzottak, majd a nő nekidőlve a hatalmas kapunak széttárta annak mindkét szárnyát.
Az előttük elterülő óriási terem zöld fényárban úszó falait ezüsttel kirajzolt, smaragdszemű kígyók futották körbe, csakúgy, mint a kétoldalt álló, a boltíves mennyezetet tartó díszes, faragott kőoszlopokat. A fal kígyói jeleneteket fogtak közre, melyek a fekete kőbe voltak vésve. Köztük haladva Hermione Ayala meséjének képeit vélte felfedezni, s ez rossz érzéssel töltötte el.
Mögöttük hatalmas csattanással bezárult a második kapu is. Hermionét balsejtelem fogta el, megszorította pálcáját, s jobbra-balra cikázó szemeivel a terem mozdulatlanságát figyelte.
Két oldalt az oszlopok mögé rejtőzve, egymástól egyenlő távolságban díszes, fekete ajtók nyíltak, mindegyiken más és más címerrel.
Nayra nem állt meg az ajtónál, tovább szaladt kissé bukdácsolva, egyenesen a hatalmas terem közepére, messze Hermionétól és társaitól, majd kiáltozni kezdett, s hangja váratlanul, ostorként csattant a lány fülében.
- ŐRSÉG! ŐRSÉG!
Hermione azonnal rászegezte pálcáját, és elkiáltotta az átkot:
- Silencio!
A fénycsík azonban elmaradt, semmi nem történt, s Nayra csak tovább harsogta:
- ŐRSÉG! ŐRSÉG!
Hermione összeráncolta szemöldökét, majd újból kimondta az átkot:
- SILENCIO! - kiáltotta, majd zavartan pálcájára nézett. Nem érte váratlanul, hogy másodszorra sem történt semmi.
- Itt az felesleges! - vetette oda Aryan. - Itt a pálca nem ér semmit!
- Becsapott! - kiáltott Ginny.
- Futás! - ordította Hermione és a mögöttük magasodó kapunak esett, de az meg sem mozdult. Pillantását az egymásba tekeredő kígyókra emelte, majd csuklójára pillantott. Felrántotta talárjának ujját, s ráfektette a jéghideg kőre. Ginny felsikoltott, mikor meglátta a csuklóját körbefutó, vörösen izzó kígyókat. Az kapu nem engedett, Hermione azonban nem bírta tovább. Bőrébe mintha újra beleégtek volna a kígyók, el kellett kapnia kezét.
- Utánam! - kiáltotta, ellökte magát a kaputól és odafutott a legközelebb nyíló ajtóhoz.
Nekifeszült hatalmas ezüstkopogtatónak, az ajtó feltárult, és ők kijutottak a csarnokból, épp mikor annak másik felén megjelent három mágus zöld egyentalárban. Egyikük Nayrához lépett, aki előrenyújtotta összeszorított két kezét, hogy a varázsló béklyót varázsolhasson rájuk, míg a másik két varázsló a kis csapat nyoméba eredt.
- Gyorsan! - kiáltotta Hermione és felszaladtak a kapu mögött induló lépcsősoron, melyről elképzelése sem volt, hova vezethet.
Hermione haladt legelöl, így ő tárta fel a következő hatalmas terem ajtaját, melyben faltól falig polcok álltak, és a polcokon példás sorban a talajtól a mennyezetig olyan fegyverek sorakoztak, mint amilyeneket az őröknél is láttak, s melyek inkább dísznek tűntek, mint valódi fegyvernek.
- Elbújni! - kiáltotta Hermione, és megragadott egy ezüst markolatú kardot, melyet először alig bírt el, bár pengéje meglepően vékonynak tetszett, majd elbújt a polcok közti egyik leghátsó sorban, s a többiek is szétszaladtak a teremben.
Felnézett, s hirtelen ötletből elkezdett felfelé kapaszkodni a két egymástól alig egy lépésnyire álló polc között.
Lépések hangja hallatszott, a két őr is megérkezett hát a terembe, s a hangokból következtetve Hermione fájdalmas arccal vette tudomásul, hogy bezárták az ajtót: csapdába kerültek. Mindketten a polcok különböző végein mentek, szép lassan, sorról sorra haladva, ellenőrizve minden kis zugot, ahol akár egy egér is megbújhatott.
Hermione volt legközelebb a bejárathoz, őt vehették volna észre először, reménykedett azonban benne, hogy nem fogják. Ginnyt látta bebújni néhány egyentalár mögé, de Neville-ről és Ritáról fogalma sem volt, vajon hová rejtőztek el.
Összeszorította a fogát, bal kezének ujjait egyre szorosabban fonta a kard markolata köré, de közben kapaszkodnia is kellett, ami egyre nagyobb megerőltetést jelentett számára. Ujjai azonban egyre jobban csúsztak és pont, mikor az őrök az ő sorához értek... csatt!
A kard hatalmas ricsajjal elterült a földön. Hermione elengedte a polcokat, és a fegyver mellé esett, az egyik őr a kard, a másik pedig a lányra vetette magát.
A küzdelem nem tartott sokáig, Hermione rúgkapált és harapott, mindazonáltal fél perc sem tel el, s az egyik őr máris összefogta háta mögött karjait, és egy rántással hatástalanította őt.
- Bújjatok elő! - a fiatal férfi hangja visszhangzott a nedves, hideg levegőjű teremben, miközben előrehurcolták Hermionét az ajtóhoz, ahol szabadon hagytak egy polcnyi helyet. - Bújjatok elő, különben a lánynak vége! - ismételte, s a kardot végighúzta a földön, mely így borzalmas, csikorgó hangot hallatott.
- Ne! Csak blöfföl...! - sikoltotta Hermione, de az őr szinte azonnal a szájára szorította kezét.
- Bújjatok elő! - zengte újra az előző. - Bújjatok elő, különben meghal a lány.
Hermione már nem mondhatott semmit, próbálta megharapni a férfi ujjait, de sikertelen. Minden reménye oda volt, mikor a polcok mellett megjelent Ginny sápadt, szeplős arca, és felemelt, fegyvertelen kezei.
- A másik kettő is! - harsogta az őr erős hangján.
Hermione feje ernyedten előrebillent, és a földre szeretett volna esni reménytelenségében, de az őr nem engedte el hátrafogott karjait és megtartotta.
- "Ennyi? - harsogta a hang fejében elviselhetetlenül hangosan. - Ennyi volt az egész? Amire hetek, sőt hónapok és évek óta készül titkon? Ezért volt minden? Hogy még csak el se juthasson a Díváig?" - Már saját maga is nevetségesnek érezte a helyzetet.
Hagyta, hogy lehurcolják a lépcsőn, miután Neville és Rita is megadták magukat. Le a kőcsarnokba, fel sem pillantott, csak egyszerűen érezte, hogy a bejárattal szemközti ajtón viszik tovább. Hallotta, hogy Rita ellenkezik, és azt is, hogy az ütés hatalmasat csattant arcán.
A következő terem egészen apró volt, négy másik őr állt az onnan kivezető egyetlen ajtó előtt.
A két őr, aki elfogta őket szófoszlányokkal, jelekkel értette meg a másik néggyel, hogy a foglyokat a Díva elé kell vinni, s hogy egyikük azonnal értesítse erről vezetőjüket. Beszélgetésükből kiderült, Nayrát már úrnője színe elé vezették.
Még néhány pillanat, míg elvették tőlük pálcájukat, és végül beléphettek a következő terembe.

 

Folyt. köv.

Vissza
20. fejezet