Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XX.

A Díva kegyet gyakorol

Ahogy beléptek a következő terembe, melynek levegője, ha lehet, még hidegebb volt, ugyanakkor sokkal szárazabb is, mint az előzőké, Hermione nyakába, csuklójába és bokájába elviselhetetlen fájdalom hasított. Felsikoltott, s arca eltorzult a kíntól.
A terembe három ajtó vezetett, mindhárom mellett őrök álltak. Egyik, amelyiken bejöttek, ehhez közel oldalról nyílt a terembe egy második, valamint egy harmadik, melyen a Hermionéval szemben magasodó erkélyszerű emelvényre lehetett kijutni. És az erkélyen... Hermione megszédült, s majdnem összeesett.
Az emelvényen négy mágus állt. Egy fiatal férfi valamint két egyen zöldbe öltözött mágus, akiknek talárjuk az őrökénél valamivel díszesebbnek tűnt, ők valamivel az arcát sötét lepel mögé rejtő nő mögött álltak, akinek sárga szemei még a kendőn át is tisztán látszódtak.
Hermionét egyre jobban húzta magához a föld, így újból a karjait szorító őrnek kellett fenntartania, s az újból megakadályozta, hogy ő a földre essen.
Az erkélyen a fiatal férfi előlépett. Hermione figyelmét egy pillanatra elvonták fájdalmáról a férfi ezüstszín megvillanó szemei, melyeket már látott korábban, csak úgy, mint a lila tincseket, melyeken vad táncot lejtett a fáklyák rájuk eső, villódzó fénye.
- Őrök! - csattant a férfi hűvös hangja Hermione fülében. - Vezessétek be a boszorkányt!
Kinyílt az oldalsó ajtó, s azon előbb egy sötét csuklyába öltözött varázsló lépett be, majd mögötte Nayra és az őt kísérő két őr.
A nő arcát megtisztították, s így sápadt bőrén csak még jobban látszódtak sebesülései, s az antrox karmolta hosszú, véres csíkok. A nő büszkén, felszegett fejjel vonult be a két őr között, akik amint elérték a terem közepét, megálltak, meghajoltak a Díva előtt, majd kisiettek a teremből.
Nayra letérdelt, s így tett a varázsló is, aki időközben hátrahajtotta köpenyének csuklyáját, így Hermione felismerhette benne Judice professzort, egykori bájitaltan tanárát.
- Noël Judice - visszhangzott a teremben az emelvényen, a Díva mellett álló fiatal férfi hangja. - Megtartod-e ígéreted, hogy felelősséget vállalsz Nayra Netunuren, eredeti nevén Lady Aryan Ferisse minden cselekedetéért, s annak minden következményéért.
- Megtartom - mondta a férfi kissé rekedten, s nyelt egyet.
- Lady Aryan Ferisse, beismered-e bűnösségedet az alábbi vádakban: árulás, parancs végre nem hajtása, rád bízott titkok kiszolgáltatása?
- Elismerem.
- Mit tudsz mentségedre felhozni?
- Kényszer alatt cselekedtem, miután önhibámból fogságba estem. Nem árultam el többet annál, ami feltétlen szükséges volt az életben maradásomhoz.
A férfi oldalra fordult, s a Dívára nézett, aki alig észrevehetően bólintott, majd a férfi folytatta.
- Noël Judice, a Díva belátja ártatlanságodat, később kapsz tájékoztatást Sorsodról - folytatta a férfi.
Szavai hallatán Judice fellélegzett, felállt, kissé hátralépett, majd lehajtott fejjel hallgatta az ítélet második felét.
- Lady Aryan Ferisse, kívánsz-e élni a Díva kegyével? - a férfi szavai messzire szálltak a teremben, s miután elhaltak, néhány másodperc csend következett.
- Kívánok - mondta a nő határozott hangon, de kezei megremegtek.
- Lady Aryan Ferisse, Voldemort Nagyúrért, s mindnyájunk érdekében véghezvitt tetteid elismeréseképp a Díva kegyet gyakorol, lehetőséget kapsz rá, hogy tisztára mosd neved, s becsületed visszaszerezd.
A Díva mögött álló egyik őr előre lépett. Hermione csak most vette észre, hogy tart valamit a kezében. Méregzöld bársonypárnát, s azon egy kardot és egy tőrt. A nyakát perzselő fájdalommal mit sem törődve, hosszan felemelte a fejét, s figyelte, ahogy az őr átadja a lilásszürke hajú férfinak a párnát, s azon a fegyvereket, aki ezután kimért léptekkel lesétált a lépcsőn a két hallfalóhoz, s előbb Judice-hoz majd Nayrához lépve átadta nekik az ezüstkardot, majd a boszorkánynak a tőrt, végül visszament korábbi helyére az emelvényen.
A Díva továbbra is mereven állt, s egy pillanatra sem vette le tekintetét Nayráról.
- Lady Aryan Ferisse, szólj az utolsó szó jogán - mondta a varázsló, mikor visszaért.
Nayra rövid ideig tétovázott, majd felpillantott a Dívára, s végül felállt. A Díva mögött álló őrök azonnal megmozdultak, de a boszorkány egy kézmozdulattal tudtukra adta, hogy várjanak.
- Bosszút állok - zengett hangja a terem falai között. - De a magam módján. Bosszút állok, úrnő, rajtad, azért amit velem tettél. Nem a kezem által halsz meg, de az általam formált kezek által. De csak tested veszem el, hogy az eszme, mely mindnyájunkat összeköt, örökké éljen.
A nő felemelte mindkét karját, s ujjaival a tőr markolatát ölelve a pengét gégéjéhez helyezte. Judice sóhajtott, s a kardot megemelve, a nő füle mellett a nyakára szorította azt, nyilvánvalóan elővigyázatságból volt szükség erre, nehogy a nő a Dívára támadjon.
Nayra egy pillanatig távolba révedő szemekkel nézett, majd erőteljes mozdulattal megrántotta maga felé a tőrt, s azonnal összeesett. A Judice által tartott kard vékony sebet ejtett arccsontja alatt, de halálát nem ez okozta.
A férfi egy pillanatig még kitartotta a kardot ott, ahol egy villanásnyi idővel korábban még Nayra nyaka volt, majd leengedte azt, s felsóhajtott.
Így ért véget egy élet, s mikor teste utoljára izzott fel, hogy aztán örökre eltűnjön a halandók pillantásai elől, szeme még akkor is büszke volt, s még egyszer, utoljára megcsillant a fáklyák fényében.
Lady Aryan Ferisse visszaszerezte becsületét, emelt fővel távozott e világból, egy másoknak tán rövidnek tűnő, ám annál keservesebb, kínokkal teli élet végén.

Hermione felpillantott az emelvényre, s legnagyobb riadalmára a Díva visszanézett rá. Ő azonban akaraterejének minden cseppjét erre összpontosítva nem remegett meg, elfojtotta magában ijedtségét.
Karján újra fokozódott a szorítás, s a két őr oda vonszolta a lányt, ahol egy pillanattal korábban még Nayra állt. Judice a terem falához húzódott, miközben a Hermione nyakába maró fájdalom egyre csak erősödött.
- Hermione Granger - mondta ki nevét a Díva kissé elgondolkozva. - Gondoltad volna, hogy ekkora galibát okozol egykor majd nekem? Oh nem, nem hiszem... Ki gondolta volna? - csevegett a nő, s közben lefelé sétált az emelvényre vezető lépcsőn. - A halálba vitted az egyik leghűbb Halálfalót... Egy ilyen sajnálatos incidens pedig nem maradhat büntetlenül.
- Inkább szívességet tettem magának azzal, hogy elfogtam Nayrát. Örül, hogy megszabadult tőle, és ezt mindenki tudja - válaszolt Hermione, s kissé megnyugtatta, hogy hangja épp oly szenvtelenül nyugodt volt, mint a Díváé...
- Valóban - mondta a boszorkány, s szemlélődve körbejárta a lányt. - Egész megváltoztál, ugye tudod? - folytatta a nő, nem is gondolva rá, hogy megtalálta a problémát, mely a leginkább zavarta a lányt. - A régi Hermione nem lett volna ily botor, hogy csak úgy idesétáljon egy maroknyi amatőrrel... a biztos halálba vezetve csapatát. Mondd csak, miért jöttél ide? Miben reménykedsz?
- Tudom, amit tudok. Hogy én vagyok az egyetlen, aki megölheti magát.
- Engem? Megölni - nevetett a nő, s hátrafordulva összenézett Judice-szal.
- Hallottam mindent. Még a Black-házban. Tudom, hogy ez a sorsom. Hogy ezért ilyen a pálcám.
- És erre gyakoroltál már egész pici korodban is? Testvérgyilkosként könnyű lesz megölnöd engem? - vigyorgott a Díva, s Hermione legszívesebben rávetette volna magát, de akaratereje újból felkerekedett, csupán ökölbe szorított keze rándult meg egy hangyányit.
- Nem én öltem meg őt - mondta állhatatosan.
- Oh nem? Valóban nem? És miért vagy ebben olyan biztos? - csevegett a boszorkány tovább, s halovány, gúnyos mosollyal Hermione körül sétált.
- Véletlen volt. Baleset.
- Véletlen belelökted a tóba az öcsédet? Szegény kicsit Jessie... Olyan fiatalon kellett meghalnia... Pedig milyen aranyos kisfiú vol...
- HAGYJA ABBA! - Hermione saját magát is meglepte, hogy ilyen hirtelen kitört belőle dühe, főleg, hogy megfogadta: hideg és közömbös marad, hiszen ez tűnt a legjobb taktikának a Díva ellen.
Most azonban szinte úgy érezte, nem tudja kontrolálni saját cselekedeteit. Magából kikelve, zihálva meredt a nőre, aki csak még szélesebb mosolyra húzta ajkaid.
- Na látod, ezért nem vagy képes rá, hogy megölj engem. Tudod mi rosszabb annál, ha mások irányítják a tetteidet? Ha még a gondolataidat sem vagy képes megfékezni. Ha nem tudod, mi igaz és mi nem. Amikor már a saját emlékeidben sem tudsz megbízni, mert az ellenségeid manipulálják őket. Bizony picim, nincs is öcséd, nem is volt soha... Nem ölhetted meg, ennek ellenére hetek óta emészted magad miatta. Szinte az eszedet is elvette a bűntudat. Nayra egy picit felültetett, érdekes nem? Pedig te tartottad fogva őt...
- Ez a maga fegyvere, igaz? A megtévesztés, de ha szemtől szemben kellene harcolnia valakivel, egyenlő feltételek közt, nem győzne, igaz? - suttogta Hermione, s közben egész testében remegett.
- Mindenáron a halálba akarsz rohanni? Nos nem bánom... A Sorsodon nem változtathatsz, tekintsd ajándéknak, hogy megválaszthatod módját és idejét - a nő hátat fordított Hermionénak, és hosszú, fekete selyemruhájában az emelvény felé úszott.
- Bartolomeo - kiáltott fel az emelvényen álló férfinak, aki úgy látszik, ennyiből is értette, mi a dolga. A mögötte álló őrökhöz fordult, s a második kezéből átvette a második bársonypárnát is: azon két ezüstszín kard feküdt. Ünnepélyesen lesétált a lépcsőn, majd előbb a Dívához lépett, egy főhajtással felé nyújtva a párnát, majd miután a nő kezébe vette a hozzá közelebbit, a varázsló Hermionéhoz lépett, s ő is elvette a felkínált kardot.
Az kard ezüstösen izzott a félhomályban. Pengéjén az egyik közeli fáklya fénye táncolt, lassan, fel-fellobbanva. A markolatán kígyó futott körbe, szemének helyén zöld színű kő csillogott.
A Díva a Hermione bal kezére eső falhoz sétált, jobb kezében kardját tartotta, balját pedig a fal kissé rücskös, hideg felületére fektette, s azon erre átjáró nyílt.
A boszorkány szembe fordult Hermionéval, s mély hangján így szólt:
- Most még választhatsz, hogy a kegyes halált választod, vagy kiállsz ellenem, önnön kezeddel vetve véget életednek.
- Ezt már réges-rég eldöntöttem - válaszolt Hermione komolyan.
Ujjai megfeszültek a kard markolatán, bal kezét leeresztve, maga mellett tartva a fegyvert indult el a Díva felé.
A boszorkány bólintott, s hátat fordítva neki bement az ajtó mögött nyíló hosszú, fáklyákkal megvilágított, árkádos terembe, Hermione pedig nyomában haladt.
Ahogy áthaladt az ajtón, az bezáródott mögötte. Néhány lépéssel a terem közepétől a Díva megállt, s szembe fordult vele, kardjának pengéjét lapjával a homlokára fektette.
- Jegyezd meg ezt a percet, mert ez életed utolsó, s egyben legfontosabb pillanata.
Azzal kezdetét vette a harc.

 

Folyt. köv.

Vissza
21. fejezet