Mikor a fény az árnnyal összecsap

(Katie Giorgessa)

XXI.

Halál vagy újjászületés?

Hermione maga sem tudta, honnan van elegendő ereje ahhoz, hogy megemelje a kardot, ezzel hárítva a Díva támadását újra és újra. Hátrált, s közben egyre közelebb ért a falhoz, a Díva pedig lépkedett utána, pillantásával nem a kardot követte figyelemmel, egyenesen Hermione szemébe nézett a dühösen villogó sárga szempár. Mintha onnan olvasná ki a lány következő mozdulatát.
Bár a Díva mindent megpróbált, nem sikerült félelmet ébresztenie benne. Hermione egyre jobban érezte, hogy ez a Sorsa, s minden úgy történik, ahogy az helyes. S éppen ezért nem volt miért félnie.
A lány hátrahőkölt egy újabb, még a korábbiaknál is erősebb ütés miatt, s még annál is gyorsabban lépett hátra. Ideje sem volt rá, hogy elgondolkozzon, vajon honnan van elegendő ereje megtartania a kardot?
Lába azonban beleakadt egy kiálló kőbe, s ő hátra esett. Kardja két darabba tört, ahogy a fekete kőlapoknak csapódott, s messze elcsúszott a síkos kövezeten. Hermione követte pillantásával, majd fejét újból a Díva felé kapta.
A nő csak állt fölötte, s leengedett kardjára támaszkodott. Várt, hogy a lányban tudatosuljon a felismerés: minden esélye oda.
- Megérte? - kérdezte maró gúnnyal, s ajkai fanyar mosolyra húzódtak.
- Meg - válaszolta Hermione büszkén. Felszegett fejjel, eltökélten pillantott fel a Dívára.
- Nos, akkor boldogan mész a halálba! - susogta a boszorkány, s lassú mozdulattal a magasba emelte a kardot.
Hermione oldalra fordította fejét, megpillantotta a törött kardot, s a markolat felé nyújtotta kezét.
- Invito! - gondolta. - Invito!
A kard megrándult, majd egyenesen Hermione kezébe repült, ő azonnal felugrott, s a Díva felé fordította.
A boszorkány ugyanebben a pillanatban a lány felé sújtott a kezében tartott karddal, ő pedig ösztönösen csak még feljebb nyújtotta sajátját, s érezte, ahogy a kard törött vége beleütközött valamibe, majd bele is fúródik. Hermione borzadva követte a kard vonalát, s pillantotta meg a végén az ujjai felé, lefelé szaladó liláskék vércseppeket.
A Díva megtorpant, borostyánsárga szemeiben szinte teljesen összeszűkült a pupilla. Kezéből kiesett a kard, s hangos csattanással terült el a földön, miután egy koppanással mély lyukat ütött a földet fedő kőlapok egyikén. A boszorkány ajka szélén apró vércsepp jelent meg, s futott le állán. A nő odakapta kezét és letörölte a vért, arcán pillanatnyi zavartság tükröződött, ahogy az ujjai hegyén szétkenődve szemlélte saját érét, majd elmosolyodott.
Először Hermione megrökönyödött arcára nézett, aztán lenyalta ujjai végéről a cseppeket.
- Nem ölhetsz meg valakit - susogta, s megragadta a kardmarkolatot Hermione keze fölött -, aki már évek óta halott - újra elmosolyodott, s Hermionét is felrántva még mélyebben magába húzta a törött pengét.
Hermione keze megremegett a markolaton, de nem engedte el, csak még erősebben szorította.
A Díva nevetni kezdett, majd Hermione körül eltűnt a barlangszerű terem képe, hogy átadja helyét egy még sötétebb helynek, ahol csak a Díva kacagása visszhangzott fülében.

Egy végtelennek tűnő szántóföld volt, térdig érő, összefagyott hóval takarva. A metsző, hideg szél átjárta Hermione testének minden porcikáját. Egy lányt látott, egy kislányt. Kabát nélkül, első ránézésre egyenruhának tűnő szürke szoknyában, szürkére mosott blúzban, s vékony kardigánban próbált előre jutni. Karjával átölelve vállát próbált a hideg ellen védekezni. Többször is megbotlott, s esett a keményre fagyott, szilánkos hóra, majd újból felállt, s tovább küzdött.
Ahogy elnézte esetlen mozgását, ahogy elgémberedett tagjaival kétségbeesetten próbált előrejutni, Hermionénak összeszorult a szíve.
Az égen úszó fellegekből esni kezdett a hó, s az apró kristályok égkövekként csillantak meg a kislány hosszú, fekete haján. Felnézett az égre, halványan elmosolyodott, majd a lehunyta szemeit, kitartott kézzel forogni kezdett, s élvezte az arcát érő hópihék hűsét, felkacagott, majd öntudatlan a földre zuhant.
A tájra csend ereszkedett. Vészjósló, néma, halotti csend. Majd egy, a korábbinál is hevesebb szélfuvallat járta át a vidéket, s a mező szélén megjelent egy idegen férfi. Arcát eltakarta köpenyének csuklyája, Hermione mégis tudta, ki az. Lassú léptekkel a kislányhoz ment, letérdelt mellé, majd karjaiba vette.
A kép megváltozott, s Hermione körbetekintve leginkább templomnak mondta volna a hatalmas termet, melynek végében óriási szobor állt, előtte faragott kőoltár, melynek két végében embermagas fáklyák lobogtak. Az oltáron törékeny test feküdt, a fekete hajú kislány, teljes mozdulatlanságban, még csak mellkasa sem emelkedett. Az oltár előtt, a szobor felé fordulva pedig a varázsló állt, kezeit az ég felé emelte, s halkan mormolt valami, majd közelebb lépett, s egy tőrrel levágott egy tincset a lány hajából, majd az oltár előtt égő tűzbe szórta a szálakat.
A kislány végül félig kinyitotta szemét, s mélyen beszívta a terem állott, dohos levegőjét.

Hermione a boszorkányra nézett. Így születhetett hát benne újra a Díva, valódi halála után néhány évvel. S ezért történhetett, hogy csak a kislányra hasonlított, aki akkor volt. De vajon tényleg csak arra a kislányra hasonlított?
A Díva ellökte magától Hermionét, majd a vékony metszést nézte mellkasán, melyet a kard éles pengéje hagyott maga után. A boszorkány néhány hosszú pillanatig elnézte a vérfoltot ruháján, s a sebet, mely lassan kezdett beforrni. Eközben Hermione agyában egyre gyorsabban száguldottak a gondolatok és emlékek. A kislány hosszú, fekete haja... Anabell hosszú, fekete haja... A Díva hosszú, fekete haja...
Felugrott, s kitérve a Díva kardjának útjából, mellyel támadását akarta hárítani, belevágott a földet söprő tincsekbe.
A Díva felordított, s összetörve, szinte kártyavárként zuhanva le, a földre esett Hermione lábai mellett.
Zihálva meredt maga elé, ajka mellet újabb vércsepp csordult ki. Felnézett Hermionéra, majd minden erejét megfeszítve megemelte a kardot, s hosszú vágást ejtett a lány lábszárán. Ő felsikoltott, majd összeesett.

*

Nem tudta, mennyi ideig hevert ájultan a földön. A boszorkány mellette feküdt, s halott volt. Miután nyakán megpróbálta kitapintani pulzusát, s nem sikerült, a nő hajából az egyik levágott tincset magához vette, nyakából letépte a láncot, melyen a két kulcs függött, majd kezei közül kivette az ezüstkardot. A test földöntúli fénnyel felizzott, majd eltűnt a szem elől, s csak pálcája maradt ott, a földön heverve. Hermione felemelte, s a zsebébe süllyesztette.
Mindenfelé csend honolt, a járatok némaságba burkolóztak. Hermione az ajtóhoz lépett, s érintésével kinyitotta azt.
A harc itt is véget ért, merthogy harc volt, ahhoz nem fért kétség. Az egyik sarokban kiszúrta Neville holttestét, vérbe fagyva feküdt a köveken, megkínzott, vágásokkal taglalt arca kínzó fájdalomról tanúskodott.
Az emelvény lábánál Rita feküdt, Noël Judice és a lila hajú férfi - akit a Díva Bartolomeónak nevezett -, fölötte álltak, s azt vizsgálták, él-e még.
Aztán megpillantotta Ginnyt a terem közepén, tőle nem messze pedig Deborah Dalenelt, aki szótlanul állva, megbabonázva bámult Hermionéra, s néha kissé zavartan a két varázsló felé pillantott. Hermione csak állt, s a csendre felfigyelve mindkét varázsló sietve megfordult, nem törődve tovább Rita Vitrol holttestével.
A lány lassú léptekkel a terem közepére sétált. Sötét, összekócolódott haja hátralibbent, ahogy kicsit megszaporázva lépteit közelebb ment a haldokló lányhoz, majd néhány lépésre tőle megtorpant.
Ginny arcán és karján több helyen vágások éktelenkedtek, ajka felrepedt, s a vér végigfojt állán, s nyakán, egészen talárjáig. Szemeiben könnyek csillogtak, homlokán gyöngyözött a verejték. A földön térdelt, előregörnyedve, vörös haja arcába tapadt, s egész testében remegett.
- Én megtettem mindent - nyögte, s tisztán csillogó szemeivel egyenesen Hermione szemeibe nézett.
- Megtettél mindent - ismételte halkan. Közelebb lépett a lány hoz, s mikor közvetlen elé ért, a magasba emelte a kardot, s gyors mozdulattal átszúrta vele a mellkasát.
Ginny arca meglepett kifejezést öltött, mellkasa megfeszült, majd akadozva beszívta a levegőt, szemei a távolba révedtek.
De ahogy Hermione a lány szemébe nézett, ezekbe a végtelenül gyengéd, kedves, barátságos szemekbe, hirtelen megértette. Ginny volt a kiválasztott, ő az, akinek át kellett volna vennie Manassé, az Elfelejtett Ember helyét, neki kellett volna újraformálnia a világot, a saját kedvére, s ő tudta, a lány megteremthette volna a legszebb, legcsodálatosabb, legbékésebb világot, s ő lehetett volna Szeráf, a Tündöklő.
De így tudta, Ginny Weasleyvel együtt megölte a Jövőt, és egyben a Reményt is.
Hermione kirántotta a kardot a lány mellkasából, s így Ginny előrezuhant. Majd előhúzott zsebéből egy zsebkendőt, s letörölte vele a kardról a vért.
A halálfalók egy emberként vágták a földhöz magukat, s fél térden, némán várták meg, míg Hermione elhaladt előttük, hogy sétálva elhagyja a katakombákat.
Több helyütt is találkozott őrökkel, de mind néma főhajtással tisztelegve előtte utat nyitottak neki.
Mikor a bejárathoz ért, egyszerűen ráfektette karját a kapuk hideg kőlapjára, s azok nem álltak többé útjába. Ahogy kiért a szabadba, megállt egy pillanatra.
Odakint a hajnal első sugarai fogadták. Hosszan lehunyta gesztenyebarna szemeit, arcán könnycsepp csillant meg, s ezzel elfojtott magában minden fájdalmat, mely az elmúlt időkben érte, s mikor újra kinyitotta őket, azok borostyánkőszerűen villantak meg a hajnali szürkületben.
Tovább sétált az eddig ismert és szeretett világ felé, egyik kezében a karddal és a hajtinccsel, miközben a másikkal előhúzott a zsebéből három apró tárgyat. Szemeiben eltökéltség tükröződött, ahogy egyre csak tovább sétált a fák mentén, s ujjai közt megcsillant a három kulcs: az arany, a bronz... és az ezüst.

 

- Vége -

Vissza