Sárkányfogvetemény

(Árnyékmacska)

I.
Rúnaismeret és egyéb kellemetlenségek

- Hermione, ez nagyon rossz vicc… - nyögte Ron, ahogy tanulmányozni kezdte a lány által feladott rúnaolvasási feladatot. Hermione persze rögtön méregbe gurult.
-Ron Weasley, ez egy teljesen primitív szöveg! Ha öt nap után ezt sem tudod elolvasni, kétlem, hogy hétfőn teljes értékkel kezdhetsz a rúnaismereti órán!
Ron savanyú képet vágott és oldalra sandított. Harry ugyanolyan kétségbeeséssel meredt mellette a szövegre, mint ő.
- Megéri itt szenvedni? - fakadt ki Hermionéra nézve, aki sértődötten elhúzta a száját.
Harry felidézte magában a megérkezés estéjét. Miután hálókörleteikbe parancsolták őket, bejelentve, hogy a tanév előre nem látott okok miatt egy héttel később kezdődik, a döbbent diákok a folyosón Trelawney professzorba botlottak, ami már csak azért is figyelemreméltó volt, mert a tanárnő szinte soha nem hagyta el az Északi Toronyban található padlásszobáját.
Tekintete elidőzött a diákokon- a legtöbbet persze Harryn. És ki nem hagyta volna a kínálkozó lehetőséget…
-Szegény gyermekeim… hogy ezt meg kellett élnetek… Én persze megmondtam, hogy ez lesz a vége…- Ezzel egyenesen Harryre nézett, a többi griffendéles heves szemforgatása, illetve áhítatos pillantásai közepette. - Neked is megmondtam, virágszálam…
Ezzel betelt a pohár. Harry úgy érezte, nem bírna ki még egy évet azzal, hogy folyton a halálát jósolgatják- és a "virágszálam" is meglehetősen sokat nyomott a latban, amikor jelentette McGalagonynak, hogy leadja a jóslástant. Ron már előtte is fontolgatta a leadást, de Harry adta meg a lökést, hogy ő is hasonló döntésre jusson.
- Inkább bepótolom az egyéves rúnaismereti anyagot, minthogy továbbra is Trelawney jóslástanóráján üljek-mormolta Harry az orra alatt, miközben felnézett az előtte emelkedő polcon, ahol, csodák csodája, éppen a jóslástannal fogalkozó művek sorakoztak. Harry nem is csodálkozott rajta, hogy annyi pad van a könyvtárban, ők pedig pont ide telepedtek…
- Hát többet is fejlődhettél volna hétfő óta, ha ilyen szilárd az elhatározásod! - kárpálta Hermione. - Hálát adhatsz az égnek, amiért egy héttel később kezdődik a tanév! És persze azért is, mert elvállaltam McGalagonynál, hogy ezalatt behozom veletek a lemaradást!
- Hogyne, tíz pontért a Griffendélnek - mordult fel Ron. Hermione gyilkos pillantást vetett rá.
- Természetesen azt nem én kértem, de ha tudtam volna, mire vállalkozom… Nincs annyi pont, amivel meg lehetne fizetni ezt a melót! - morgott.
Ron visszaszólt volna, de Harry gyorsabb volt és közbeszúrta:
- Azt legalább elmondta neked McGalagony, hogy miért az egy hetes halasztás?
Hermione összefonta a karjait.
- Nekem is és mindenkinek, de ti persze a feneketeken hordjátok a fületeket - mondta durcásan. - Varázslókonferenciát hívtak össze, valahol Európában. Egy kis országban tartják, amit hatalmas varázslók ereje véd, így a mágiaügy nagyjai biztonságban lehetnek.
-Tényleg, mintha említette volna az öreg McGalagony… Azt hiszem, Magyarországnak hívják a helyet? - morfondírozott Ron. - De az szerintem csak kamu, hogy ott olyan nagy varázslók élnének. Ki lehetne nagyobb Dumbledore-nál?
Hermione felemelte az orrát, de úgy döntött, eltekint a két fiú olvasási szokásait kárhoztató szidalmazástól és adott szakirodalom ajánlásától. - A magyarországi varázslók rengeteget adtak a mágiának. - kezdte magyarázni. - Nem használnak pálcát a varázslatokhoz, mégis állandó kapcsolatban vannak az éteri világgal. Önmagukat sámánoknak vagy egyes esetekben táltosoknak nevezik. A pontos különbséget a kettő között én sem nagyon értem- vallotta be.
-Ilyen is van, Hermione nem ért valamit. - jegyezte meg Ron gúnyosan és, mielőtt a lány kifakadhatott volna, folytatta: - És különben sem hiszem el. Még hogy varázspálca nélkül varázsolnak! Marhaság. - rántotta meg a vállát.
Hermione mérgesen nézett rá, de aztán mégsem vágott vissza. Rápillantott a két fiú rúnaleckéjére, majd felsóhajtott, amolyan ebből-már-úgysem-lesz-semmi sóhajjal.
- Azt hallottam, lesznek új tanárok, és hogy elmegy néhány a régiek közül. -váltott témát.
- Adná az ég, hogy Piton egy legyen az utóbbiak közül - morogta Harry a bajsza alatt.
- Bár amilyen szerencsénk van, ő fogja megkapni a sötét varázslatok kivédését, akkor heti nyolc órában csodálhatjuk azt a savanyú képét! - tette hozzá Ron.
-Dumbledore nem fogja neki adni az állást, ez az egy biztos. - jegyezte meg Hermione. - Tudod, hogy… halálfaló volt ő is. Dumbledore talán azért nem hallgat a kérésére évek óta, mert nem akarja, hogy újra megérintse a sötét mágia szele.
- Elkésett ezzel az aggodalmával.
- Dumbledore szerintem jobban tudja, hogy mit csinál, mint te! - szólt rá Hermione Ronra.
- Aha, akkor azért megy állítólagos varázslók közé, akik még a varázspálcát sem tudják használni!
Ekkor fagyos hang szólalt meg mögöttük:
- Ami azt illeti, a maga pálcahasználati módszerei sem mondhatók profinak, Weasley. Elöljáróban tíz pont a Griffendéltől és további öt pont, ha nem tanulják meg befogni a szájukat a könyvtárban!
A három gyerek hosszan bámult egymásra még azután is, hogy Piton fekete talárja kisuhogott a folyosóból.
Ron szólalt meg elsőnek:
- Ez meg mit keres itt??? - kérdezte elkerekedett szemmel, de azért uralkodott magán és féket tett a hangerejére.
- A varázslókongresszusnak vége van már- rántotta meg a vállát Hermione könnyedén.
- Nem így értettem, te is tudod! - csattant fel Ron dühösen- Harry nyugtalanul pisszegte le, ahogy többen is feléjük fordultak. Ron a füle hegyéig elvörösödött -ami olyan hatást keltett, mintha nem lenne határ a haja és a bőre közt.
- Gondolod, hogy a tanárok nem járnak könyvtárba? - vigyorgott rá Hermione.
- Ez az alak mindig akkor és ott van ott, amikor nem kéne ott lennie! - sziszegte vissza Ron lesunyt fejjel.
- Tanár, ezzel nem tudsz mit csinálni! - vágta vissza Hermione kioktatóan.
Ron arcán látszott, agyában komoly nyomatékkal suhant végig a gondolat, hogy megnyúzza Hermionét, de Harry gyorsan közbeszólt, mielőtt nekiugorhatott volna:
-Szerintem menjünk vissza a toronyba, úgyis esteledik már. Majd holnap befejezzük a rúnaismereti órát.
-Holnap évnyitó lesz, kedves Harry. - vágta oda Hermione sértődötten, majd felkapta a könyveit és kiviharzott a könyvfolyosóból.
Harry és Ron egymásra néztek, vállat vontak és lassú léptekkel utána indultak- illetve Ron ment lassan, Harry meg jobbnak látta tartani a tempót. Gyanította, hogy egy-két napig így kell mozognia Hermione-közelben.
- Jól kezdődik ez az év… - mormogott Ron.
- Minek veszekszel vele? - kérdezte Harry. - Tudod, hogy nem akart megbántani!
- Akkor se csinálja ezt! - füstölgött Ron, bár haragja múltával már látszott rajta, hogy a lelke mélyén igazat ad Harrynek. - Mintha a tanárok szentek lennének! Ha más tanárról lenne szó, nem is érdekelne, de hogy Pitont is így védi…
- Hermione ilyen - mondta Harry rapszodikusan, miközben elhagyták a könyvtárat és az előcsarnok felé indultak. A folyosókon világító fáklyák fénye kísérteties világítást adott a sötét kastélyban. - Megszokhattad volna már!
- Megszoktam, ahogy egy strébert megszokhat egy jampec… hogy anyámat idézzem - morgott Ron. - Még tanárnak se jó… Ebből a rúnaismereti zagyvalékból semmit sem értek!
- És aztán… tanulj meg pár jelet, és próbáld velük lerajzolni Pitont a bájitaltan-füzeted margójára, alvás helyett - javasolta Harry kaján vigyorral.
-Harry, hagyjál lógva! -nevetett fel Ron, majd lelkesen folytatta: - Tényleg, mi lenne, ha megtanulnám rúnául leírni azt, hogy "dugd az üvegeidbe a kampós orro…"
-Pszt, Ron!
Ron nem tudta mire vélni, hogy Harry hirtelen megragadja a karját és visszarántja a folyosóra.
Az előcsarnokba vezető lépcsősor tetején álltak; a csarnokban terjengő hűvös levegőtől mindketten megborzongtak. Este kilenc óra lévén már csak alig néhány diák lehetett a nagyteremben, a hatalmas csarnok pedig teljesen üres volt. A fáklyák lángja bizonytalanul táncolt a szobrokon.
Ron Harry felé fordult és ajkaival némán formálva a szavakat, megkérdezte: miért álltunk meg? Harry nem felelt, csak lefelé mutogatott.
Odaaraszoltak a lépcsőkorlát tetejéhez. A fal tövében, számukra alig láthatóan, két ember állt. Az egyiket rögtön felismerték lila talárjáról és félhold alakú szemüvegéről: Albus Dumbledore volt az, az iskola igazgatója. A másik alak szemben állt vele, így minden, ami látszott belőle, egyenlő volt vállára omló ezüstszínű hajával és bokájáig érő fekete talárjával.
- Ez Lucius Malfoy! -rezzent össze Ron. - Mit keres ez itt?
Harry különös fagyosságot érzett a mellében.
- Halálfaló… Voldemort híve - mormolta.
Ron ijedten nézett rá.
- Mi dolga lehet Dumbledore-ral?
Harry egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd előhúzta a pálcáját.
- Echoae - suhantott a fal felé, és ráhajolt. Halk, de felismerhető hang ütötte meg a fülét.
- … nekem egyedül a fiam biztonsága számít…-
Harry intett Ronnak, mire barátja is hozzásimult a falhoz. Feszülten hallgatták a beszélgetést.
- És miből gondolja, Lucius, hogy itt nincs biztonságban a fia? - Dumbledore hangja udvariasan, de figyelmeztetően csengett.
- Egy iskola azért mégsem olyan jól védett, mint egy saját kúria. - válaszolt Lucius Malfoy mély hangja, amin érződött, nem érdekli Dumbledore véleménye.
- De Lucius, térjen észre. Maga is jól tudja, hogy a Roxfortot…
-… száz meg egy minisztériumi varázsló védővarázslata óvja - hogyne tudnám, minden egyes Roxfortról szóló cikkben megemlítik, ami csak megjelenik a Reggeli Prófétában. -vágott közbe rosszindulatú gúnnyal a hangjában Malfoy. - Nem érdekel, igazgató úr, hazaviszem a fiamat.
Harry feszengve várta Dumbledore válaszát. Hálát adott volna érte, ha Draco Malfoy többet nem kellemetlenkedik neki, de el sem tudta képzelni, hogy ő is Voldemort közelébe kerüljön… márpedig Lucius Malfoy, akit Harry, amikor szemtanúja volt Voldemort újraéledésének, látott hűséget fogadni régi mesterének, egész biztosan azért akarja hazavinni Dracót, hogy felkészítse a Sötét Úr szolgálatára. Ezt Harry még Dracónak se kívánta volna, még ha az lelkesen ment volna is. A szája az nagy, de Harry sejtette, hogy igazából fogalma sincs róla, mi várna rá.
Dumbledore, a falban felhangzó sóhajából ítélve, éppen belekezdett volna a válaszba, de Harry mégsem hallotta a hangját. Egy pillanat múlva kiderült, miért nem.
A falban talársuhogással kísért léptek hangja visszhangzott.
- McGalagony jön - súgta oda Ron Harrynek, aki, közelebb állván a lépcsőfeljáró boltívéhez, belátta az egész csarnokot. Kisvártatva fel is csendült a professzorasszony hangja a falban:
- Elnézést kérek a zavarásért, igazgató úr, de megérkezett…
- Köszönöm, Minerva - válaszolt Dumbledore hangja. - Elnézést kérek, Lucius, de fontos vendégem jött… Amiről beszéltünk, megmondtam: csak miniszteri engedéllyel lehetséges.
- Egy apának kérvényt kell benyújtania ahhoz, hogy hazavihesse a fiát? - felelt Mr. Malfoy dühösen sziszegő hangja, amiből inkább kihallatszott a düh, hogy ellentmondanak neki, mint a fiáért érzett aggodalom.
- Mivel rendeletet adtak ki rá, Lucius…
A hangjuk eddig is halkult, de most már teljesen érthetetlenné vált. Ron óvatosan kihajolt, hogy megnézze ennek okát.
- Elmennek! -mordult fel.
Harry kidugta a fejét Ron válla fölött. McGalagony professzor és Dumbledore mögött Lucius Malfoy vonult, olyan fenyegetést árasztva magából, hogy Harry még ilyen távolról is összerezzent tőle.
- Ezzel az erővel most már mi is lemehetnénk, nem? - vetette fel Ron. Harry bólintott. Lassan indultak le a lépcsőn, semmi kedvük nem volt belebotlani a láthatóan paprikás kedvű triumvirátusba. Még így is látták, ahogy Mr. Malfoy kiviharzik a bejárati ajtón. Egy pillanatra ugyan megtorpant, meglepett pillantást vetve oldalra, de a következő másodpercben nagyot döndült az ajtó, ahogy bevágta maga után-nem köszönt el az igazgatótól és a tanárnőtől, akik sokatmondóan egymásra néztek, majd Dumbledore a szemben futó lépcsősor felé indult. Harry csak most vette észre a lépcső alján álló alakot, aki valószínűleg Lucius Malfoyt is megállásra késztette.
Közepes termetű volt az illető, ez, ahogy Dumbledore melléje lépett, még nyilvánvalóbb lett. Nem talárt hordott, hanem hosszú, rövid uszályú, szegélyén virágmintával hímzett éjkék selyemköpenyt. Fázhatott benne, mert szorosan összefogta magán. Hihetetlenül karcsú dereka láttán Harry biztosra vette, hogy nő, bár az arcából, amit félig eltakart a köpenyhez tartozó csuklya, nem sokat látott- pusztán nagy, csillogó szemeit és porcelánfehér bőrét tudta kivenni. Aztán többet nem is, mert Dumbledore, miután ő és McGalagony üdvözölte a jövevényt, elindult a két nővel felfelé a lépcsőn, hátat fordítva nekik. A selyemköpenyes nő mintha nem is érintette volna lábaival a lépcsőfokokat.
Harry és Ron megálltak a csarnok közepén és onnan nézték őket, amíg el nem tűntek a lépcsőfeljáróban.
-Hogyhogy minisztériumi engedély kell ahhoz, hogy kijöhess az iskolából? - szólalt meg hirtelen Harry.
- Hát Tudodki miatt. - felelt Ron sápadtan. - A Minisztérium kivált része komolyan veszi a fenyegetést és biztos benne, hogy Tudodki újra testet öltött. Attól félnek, hogy az Imperius-átok újra közkedvelt lett…
- Szóval félnek, hogy Voldemort újra szolgálatba küldi a régi híveit?
-Szépen kértelek már annyiszor, hogy ne mondd ki a nevét! - sziszegett közbe Ron.
- Bocsánat - vont vállat Harry színlelt nyugalommal. - Szóval félnek, hogy Tudodki…
- Igen - vágta rá Ron, mielőtt Harry újra eldarálta volna a kérdést. - Lucius Malfoyra nézve nem is csodálom… Pedig de megköszönném, ha eltüntetné innen Dracót!
Harry megigazította a talárját, mert hirtelen kényelmetlenségérzete támadt.
-Nem hiszem, hogy az olyan jó lenne -mondta tétován.
-Nem-e? - meredt rá Ron. - Ha Draco elhúzná a csíkot, boldogabb lennék, mintha azt hallanám, hogy én lettem a kviddicscsapat kapitánya!
- De milyen áron, Ron? - nézett vele szembe Harry. - Hogy halálfaló legyen belőle is? Egy újabb gyilkos… kinek kell az?
Ron csak tátogott, de semmi nem jutott eszébe, amivel vissza tudott volna vágni. Széles ívű fejmozdulattal elnézett a lépcsőforduló irányába.
- Szerinted ki ez a nő?
Harry megrázta a fejét.
-Talán követ. Tudod, a beauxbatons-osok hordanak hasonló egyenruhát.
Ron egy leheletnyit elpirult, miközben válaszolt:
- Az nem lehet. Nekik nincs hímzés a talárjukon… címer viszont igen, és ennek a nőnek a köpenyén nem volt címer. Ja, és arról nem is szólva, hogy köpenye volt, nem talárja.
-Lehet, hogy a Minisztériumból jött…
- Lehet, hogy valamelyik külföldi minisztériumból…
- Á, hagyjuk… úgyis megtudjuk majd- mosolyodott el hirtelen Harry, mintha nem is érdekelné az egész. - Gyere már, együnk valamit, mert mindjárt kilyukad a gyomrom az éhségtől.
- Ez az… Főjön csak a nagyok feje, ha a végén úgyis a miénk fog - bólintott Ron, és mohón követte barátját a nagyterembe.

A már délelőtt is gyülekező sötét felhők éjszakára egybegyűltek és úgy határozhattak, hogy elegük volt a teher cipeléséből, mert késő éjjel eleredt az eső. Rettenetes vihar tombolt odakinn.
A Roxfort folyosói kihaltak voltak, csupán Frics járőrözött, kaján várakozással lesve, hogy lecsaphasson egy-egy csellengő diákra, akik éjszakai túrát óhajtottak tenni. Ezen az éjjelen azonban nem volt túl sok szerencséje; már hajnali egy óra felé járt az idő, nem tűnt valószínűnek, hogy bárkibe is belebotlik még.
Morogva indult szobája felé, közben persze sandán nézegetve ki az ablakon. Egy helyütt megtorpant és az ablakon kinézett Roxfort valamelyik távoli tornyára.
- Hóborc már megint razziázik -dörmögte, és továbbindult- fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy rendreutasítsa a pimasz kopogószellemet.

Fekete taláros alak suhant végig a folyosón. A toronyba vezető lépcső sötét volt és dohos szag terjengett a levegőben. A lépcsők annyira porosak, illetve, ahogy egyre feljebb vezettek, olyan csúszósak voltak a nedvességtől, hogy nyilvánvaló volt, Roxfortnak ezen a részén jó ideje nem járt már emberfia. Az alak lassan lépkedett, minden lépéssel közelebb kerülve céljához. Örökkévalóságnak tűnő idő után érkezett fel a lépcsősor tetejére. A vihar elemi erővel tombolt odakint; a huzat vadul tépdeste a férfi talárját, mintegy démonszárnyakat adva neki.
A toronyszobát lezáró ajtó mögül sápadt, nem evilági fény szűrődött ki. Az alak egyet suhintott a varázspálcájával, mire az ajtó nyikorogva kinyílt.
A vihar hangjai elhaltak mögötte, ahogy belépett a lágy, beteges fénnyel sugárzó szobába. A szoba teljesen üres volt, leszámítva az ablak előtt álló asztalt és mellette egy nagy szövőszéket; valahol a homályban pedig egy rokka vonalai is felsejlettek. Az asztalon halomban sorakoztak a megfont guzsalyak, a szövőszék előtt pedig egy fehér ruhás nő ült, háttal a férfinak. Hosszú, bő szoknyás ruhája sudár alakjára simult, vállait szabadon hagyta. Vörösesbarna, arany fénnyel csillámló haja lágy csigákban omlott végig a hátán, a hátán, a derekán, hogy aztán a földön rendeződjön hullámokba. Keze alatt szaporán járt a vetélő, ahogy szőtte csodaszép, lágyan csillámló szőnyegét. A bonyolult mintákból egy madár alakja kezdett kibontakozni; kisebb, mint egy sas, de nagyobb, mint egy sólyom. A belőle áradó ragyogás nem gonosz lény fénye volt.
- Itt vagy hát. - szólalt meg a nő, de nem fordult a férfi felé, s szövést egy pillanatra sem hagyta abba. A fekete taláros alak nem mozdult.
-Hol van? -kérdezte fagyosan.
- Ne számíts rá, hogy elárulom. - felelt a nő elutasítóan.
Néhány percig csend volt. A taláros férfi némán állt az ajtóban és hallgatta a szövőszék folyamatos nyikorgását.
- Tedd, amit tenned kell, ha látsz rá okot. - zendült fel akkor ismét a nő dallamos hangja.
A fekete köpenyes ruhája meglebbent, ahogy varázspálcáját a nő hátának szegezte, aki szakadatlanul dolgozott. Nem is törődött a férfival.
- Egyetlen okom van rá…
A férfi hangja olyan volt, mint a fák közt süvítő éjszakai szél: hideg és metsző; s viharossá vált egy pillanat alatt, ahogy elharsogta a két szót:
- Adava Kedavra!
Vakító zöld fény villant, a nő könnyű teste elzuhant a földön, a hang pedig már nem volt fagyos, de meleg és szomorú…
- Hogy szeretlek, Hajnali Mosoly…

Mennydörgés rázta meg az eget, és Harry felriadt álmából.
Hosszan nézte a baldachinos ágy tetejét, várva, hogy csillapodjon szíve heves dobogása. Ijedten vette észre, hogy sajgás hasít a homlokába- a sebhelye annyira fájt, hogy szinte kihasadt a fejéből. Pedig Harry biztos volt benne, hogy nem Voldemortot látta álmában. Képes lenne-e ő ilyen gesztusra egyáltalán? Vagy valóban ő volt…? Akkor hazudott… Voldemort volt az utolsó, akiről el tudta volna hinni, hogy akár egyetlen pillanatig tudott szeretni bárkit is... És akit szeret az ember, azt nem öli meg… Annyira belezavarodott a gondolkodásba, hogy pár perc múltán újra elaludt.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 2. fejezet