Sárkányfogvetemény

(Árnyékmacska)

V.

Ajánlom köszönettel Christel Kevenónak
a segítségért :-)

 

Draco Malfoy az ominózus első óra után néha tőle egészen szokatlan cselekedetekre ragadtatta el magát. Kezelhetőbb ugyan nem lett, de legalább kezelni se kellett: ha úgy hozta kedve, csendesen üldögélt a teremben, sőt, néha még jegyzetelt is.
Aznap nem hozta úgy a kedve.
Pechére - vagy talán épp szerencséjére - aznap a tanárnő sem volt különösebben a jó kedély magaslatán.
Legtöbbször tudomást sem vett Malfoy piszkálódásairól, most azonban egész órán ugyanaz a lemez járt: Draco belekötött, Réka fojtott hangon magyarázta. Pontosabban, először próbálta, utána meg se próbálta magyarázni. A többi diák közben vagy a nevetést próbálta elfojtani, vagy az ajtó felé tekintgetett sűrűn. A két táborban egy közös volt: mindkettő lapított.
- Igazán, tanárnő, ha a sötét varázslatokat csak rúnákon keresztül lehetne megismerni, nem állna a fekete mágia azon a szinten, ahol áll!
Réka összeszorított szájjal meredt a pimaszul vigyorgó Dracóra. Közel állt hozzá, sutba dobva a modern nevelési elveket, hogy lekenjen neki egy istenes pofont.
- Azon a szinten, ahol maga áll, Malfoy, rendszerint még a lefegyverző bűbájokat sem érdemes elkezdeni tanítani! - morgott vissza tőle telhetően hivatalos hangon.
- A Durmstrangban bezzeg…
Rékánál itt telt be a pohár.
- Ez a Roxfort, és nem a Durmstrang! - üvöltött a megszeppent Malfoyra, aki nem számított ekkora kitörésre a tanárnőtől. - Ahova különben bármikor átiratkozhat, ha óhajtja! Nagyon sokat tenne ezzel a Roxfortnak!
Egy pillanat alatt összekapta iratait és kiviharzott a teremből.
- Nagyon dühös - lehelte maga elé Hermione, mintha Réka még meghallhatta volna. Ron vállat vont.
- Nem vont le pontot, az a lényeg.

Réka hatalmas svunggal vágta be maga mögött az ajtót. Kis híja volt, hogy el nem bőgi magát. Átkozott varázslóbál, hogy vinné el az ördög…
A két héttel azelőtti tantestületi ülésen a kastély fokozott védelmén túl az éves rendezvény is szóba került. Réka arca ma is eltorzult, ahogy visszaemlékezett rá. A bálon az intézmény négy küldöttje vehetett részt. A roxforti résztvevők névsora évek óta ugyanaz volt: Dumbledore professzor, McGalagony, Piton és Ogma tanárnő, mivel azonban Ogma tanárnő a múlt évben nyugdíjba vonult, találni kellett valakit a helyére. Réka gyomra összeszorult, de valahogy nem érte váratlanul, mikor hirtelen az egész tanári kar őt kezdte nézni. Ki is lenne praktikusabb, mint Ogma professzor utódja. Az érett és messzelátó tantestület ezenkívül különös tekintettel volt külföldi, nemrég érkezett voltára, ezért, szem előtt tartva, hogy nyilván ismerkedni óhajt az angliai varázslókultúrával és -társasággal, azonkívül, valljuk be, megjelenése után is csak bálba való, őt jelölte a delegátus negyedik tagjának.
- Nem fogja megbánni, higgye el nekem - mondta neki akkor Dumbledore. Csak az tartotta vissza Rékát a nagyjelenettől, hogy bár Dumbledore mosolygott, valami különös komolyság volt a tekintetében. Vagyis nyilván nem gúnyolódni akart…
Ledobta magát az ágyra, és felsóhajtott. Feje oldalra billent, a szekrénye felé, melynek ajtaján vállfára akasztva ott lógott a gyönyörűséges ruha, amit Dumbledore - talán éppen vigasztalásul - varratott neki az Abszol út egyik legelőkelőbb szabóságában. A ruha rászolgált gyártója hírnevére: fehér gyöngyházselyem alapon derekánál és nyakánál színjátszó bonyolult kék hímzések díszítették, tölcsérujját kék paszpól karolta. Réka majdnem elájult, mikor először meglátta. Csak azt sajnálta, hogy épp ilyen alakok előtt kell díszelegnie benne, mint az a Lucius Malfoy vagy éppen Piton professzor…
Hogy a hét hónapig tartó hideglelés rántaná harmonikába annak a vadállatnak a hátát, aki kitalálta azt a szót, hogy "etikett"!

Mint tudjuk, az idő akkor rohan a leggyorsabban, amikor nem kellene neki. Rékánál szinte kiesett a délután, mire Dumbledore karján kilépett a hintóból, és feltekintett a Malfoy-kúria neogótikus stílusban épült tornyaira. Az már szinte meg sem lepte, hogy itt lesz a bál, mintha minden ellene esküdött volna aznap; pedig tudta, hogy a Mágiaügyi Minisztérium egyik legfőbb támogatójaként tartja számon Lucius Malfoyt, így szó sem volt arról, hogy ellene irányult volna ez a lépés. Sokkal inkább Dumbledore és követőinek tábora kapta a fricskát, akik elszántan hirdették Voldemort visszatértét. Mi lehetne annál hajmeresztőbb helyzet nekik, hogy egy ilyen házban kelljen önfeledten szórakozniuk?
Dumbledore-t láthatóan nem gyötörték ilyen kétségek, amikor mellé lépett és mosolyogva megjegyezte:
- Elsőrendű helyszín egy gótikus regényhez, nemde?
Réka még nézelődött egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. Az épület sokkal szebb volt, mint amire számított, sokkal inkább illett egy tisztességben megőszült arisztokrata öregúr lakhelyéül, mint egy Malfoy-féle társasághoz. A környezet még inkább rátett erre az érzésre: Londontól nyugatra, a Walesi-hegység lábainál terült el a birtok. A kastély a hegyek oldalába épült - nem a magashegységben, de már itt is sűrűn nőtt a fenyőerdő, hűvös szél járt a fák között.
- Stephen Kingnek sem utolsó - mosolyodott el végül Réka, amiben enyhe káröröm is csillant - McGalagony és Piton a név hallatán értetlenül néztek össze. A lány azonban csak vállat vont - neki elég volt a Dumbledore arcán felvillanó hamiskás mosoly.
Maga az udvarház meglepően szépen épített volt, ízlésesen berendezett. A nagyterem, ahova az eléjük siető inas vezette őket, széltében-hosszában elképesztő méretekkel rendelkezett, nem is beszélve a benne elhelyezett asztalokról, a plafonról lógó óriási kristálycsillárokról és egy hatalmas kandallóról a terem egyik végében, szemben velük pedig magas, arannyal cizellált üvegajtó vezetett a kertbe.
A már megérkezett vendégek feléjük fordultak. Némely arcon látni lehetett a csodálkozás vagy az elképedés nyomait, mikor meglátták Dumbledore-t. Réka arra nem is figyelt, hogy őt hányan bámulják meg nyíltan, pedig sokkal többen voltak ilyenek - ahogy megdicsérte McGalagony és Dumbledore, sőt, még Piton is megbámulta, számított erre. A lány inkább azon lepődött meg, mennyi ember gyűlt össze; azok után, amit a mai viszonyokról hallott, esküdött volna rá, hogy a Dumbledore-ral egyetértők jó része nem jelenik meg. Hamar rájött azonban az okra: így is elég feszült a helyzet, nem kell még tovább élezni. Hirtelen úgy érezte, mindennél jobban tiszteli a mellette lépdelő igazgatót, aki az eseményre bíborvörös talárt öltött és kedvesen mosolygott körbe.
Érdemes volt megfigyelni az emberek reakcióit. Volt, aki visszabiccentett, volt, aki mosolygott is, volt, aki épp csak mogorván odamorrant valamit Dumbledore üdvözlésére, de átnézni senki nem mert rajta. Még az a feléjük feketéllő illető sem, aki szíve szerint valószínűleg ezt tette volna.
A lány azelőtt sosem látta az alacsony, pufók, fekete dísztaláros férfit, aki lendületesen, de meglehetősen kelletlenül rázott kezet Dumbledore-ral, majd MacGalagonnyal és Pitonnal is. Réka figyelmét inkább az a nő keltette fel, aki valamivel a férfi mögött állt.
A nő magas volt, Rékánál vagy fél fejjel magasabb. Gyöngyökkel kivarrt fekete selyemruha simult érzéki alakjára, és alkotott szép kontrasztot csillámlóan fehér bőrével. Szőke haja kontyba tekerve pihent tarkóján, választékában gyémántos csatok csillogtak. Arca hosszúkás volt, porcelánfinomságú, szigorú ívű szemöldöke alatt világoszöld, már-már sárga szempár tekintett vissza Rékára. Vérvörösre rúzsozott ajkain pedig furcsa mosoly játszott. Rékát nyugtalanság fogta el, ahogy némán fürkészték egymást.
Dumbledore hangjára riadt fel, aki mosolyogva nézett rá.
- Réka, bemutatom Cornelius Caramel mágiaügyi minisztert - mondta.
Az említett férfi Réka elé lépett és úgy mérte végig, hogy a lány belepirult.
- Tehát ön a Roxfort új tanára - mondta Caramel teljesen fölöslegesen. - Úgy hallottam, maguknál nem szokás pálcát használni a varázsláshoz. Biztos benne, hogy ez jó a diákjainak, Dumbledore? - fordult hirtelen az igazgatóhoz.
Réka elképedésében még felcsattanni is elfelejtett, de egy pillanat sem kellett, hogy megnyugodjon, mikor látta, Dumbledore milyen nyugodtan, már-már derűsen néz Caramelre. Szóval jelenet kéne? Megkaphatja, miniszter úr.
- A varázspálca, mint olyan, tulajdonképpen a varázsláshoz szükséges energiaátvitel egyik lehetséges eszköze - kezdte magyarázni tárgyilagosan, mielőtt még Dumbledore megszólalhatott volna. Caramel döbbenten nézett rá, az igazgató viszont lopva elmosolyodott, így a lány felbátorodva folytatta: - Önök a pálcán keresztül érik el, hogy a varázslathoz szükséges energiahullámok egy helyre összpontosuljanak és így minél erőteljesebb hatást váltsanak ki a célponton. Nálunk, magyaroknál ez máshogy működik. Nekünk évezredes hagyományaink vannak a varázslásra, a szellemvilággal való kapcsolattartásra, így megtanultuk az agyunkban egybegyűjteni a fontos energiasugarakat, és egyfajta szakrális pozícióba kerülve a biológiai életfunkcióink felett, az idegpályákon keresztül juttatjuk őket el a külvilágba. Természetesen a nagyobb varázslatokhoz, amelyekhez több ember kell, gyakran használunk eszközöket: sámándobot, övet, hallucinogén szereket, de van olyan is, akinek ilyesmire már nincs szüksége, pusztán tudása és veleszületett hatalma adja erejét.
Rögtönzött kiselőadása végeztével legbájosabb mosolyát öltötte fel, míg végignézett hallgatóságán. Egyedül Dumbledore mosolygott elégedetten. Caramel hápogott - nyilván nem várt volna tőle ilyen magas szakmai szintű ismeretet.
- Nos, ööö… értem. Dumbledore - biccentett, majd sarkon fordult, és látszott, hogy a körülményekhez képest igyekszik minél messzebbre keveredni.
Többen mosolyogva néztek utána. Közülük előlépett egy magas, ösztövér alkatú varázsló, mellette pedig - minő meglepetés, maga Lucius Malfoy sötétlett elő.
Réka viaszos kifejezést parancsolt arcára, ahogy végignézte Malfoy és Dumbledore kölcsönös üdvözlését, és el kellett ismernie, hiába tudott meg azóta egyet s mást Malfoyról, hogy a férfi nem mindennapi önuralommal rendelkezik. Hivatalos udvariassággal üdvözölte a roxforti delegátust, noha Réka akármibe lefogadta volna, hogy a háta közepére se kívánja őket. Réka tekintete a Lucius mellett álló férfira kalandozott. Az leplezetlen kihívással nézett vele szembe.
Akkor tért magához, mikor észrevette, hogy Lucius Malfoy őt nézi. Réka gyomra görcsbe rándult, bár maga sem értette, miért. A férfi arcán furcsa közöny játszott, és Réka érezte, hogy épp egy pillanattal csúszott le arról, hogy lássa, milyen hatással lehetett rá ilyen megjelenéssel. Elmorzsolt magában egy szitkot. Azért azt megnézte volna.
- Üdvözlöm szerény hajlékomban, tanárnő - hajolt felé kissé Malfoy, majd a mellette álló varázslóra nézett. - Az úr Oliver Nott.
A Nottként bemutatott varázsló biccentett, majd halvány gúnnyal elmosolyodott, mintha csak erre várt volna.
- El kell ismernem, lenyűgöző a mesélőkészsége. És még azt sem róhatom fel, hogy elködösítette a miniszter úr előtt a táltos-sámán és az aranyvérű-sárvérű szavak nyilvánvaló párhuzamát, bár kétségtelen, hogy úgy jobban értette volna a szegény ördög.
Réka meglehetősen elképedt - nem először a nap folyamán - , bár nem elsősorban a férfi megjegyzésének élén. Sokat tud és mégis semmit… de amit tud, azt honnan tudhatja? A külföldieknek nem szokásuk kiműveltnek lenni a magyar mágusviszonyokban…
- Nem ködösítettem - felelte fojtott hangon. - A két fogalompár közt ugyanis nincsen párhuzam, Mr. Nott.
- Tagadja talán, hogy sámánnak születni kell, táltosnak pedig tanulni? - kérdezte a férfi enyhe gúnnyal.
- Hát aztán? - kérdezett vissza Réka most már kissé ingerülten. - Egyik sem helyettesíti a másikat!
- Valamiért a sámán mégis a vérében tudhatja a mágia tisztaságát - mondta erre kihívó hangsúllyal Nott.
Ekkorra már többen figyelték a jelenetet. Réka halkan sóhajtott, de mielőtt válaszolhatott volna, váratlanul Lucius Malfoy szólalt meg.
- Ha megbocsátasz, Nott, Ferenczy kisasszony talán mégis jobban érzi a kettő közti különbséget, mint te… hisz egész életét abban a közegben élte le.
Réka nem tudta eldönteni, hogy a férfi most vajon védelmébe vette-e, vagy Nott szándékára rátéve még egy lapáttal, gúnyolódott-e vele. Lucius jégszürke pillantása mintha a lelkéig látott volna, Réka nem tudott tőle szabadulni - és gondolkodni se. Még akkor sem eszmélt fel, mikor Nott nevetgélve megszólalt.
- Téged nem ilyen naivnak ismerlek, kedves Lucius.
Malfoy elegáns "elmészafenébe" - arckifejezéssel bólintott Nott felé, de Réka megelőzte a válasszal.
- Ha megbocsát, Mr. Nott, a naivitás jelen esetben nem egyenlő a tájékozottsággal. - közölte tőle telhetően hivatalos hangon, és nem értette, miért borzong meg, mikor újra magán érezte Lucius átható tekintetét. Malfoy nyugodtan nézett rá, de Nott szája sarkában megfeszült egy izom.
- Magyarán én volnék a gyengeelméjű?
Réka kis híján elnevette magát. Férfilogika!
- Maga meglepően sokat tud a témáról - mondta lassan. - Csak az hülyeség, amit állít.
Nott ekkor láthatóan elvörösödött, és már éppen készült visszavágni, amikor egy selymesen mély hang szólalt meg mögötte. Réka felismerte azt a nőt, akit az előbb is megnézett.
- A tanárnőnek igaza van, Nott - Mindannyian feléje fordultak, ahogy beszélt. Hangja pontosan olyan volt, amitől megvadulnak a férfiak: mély, rekedtes, erotikus. Világoszöld
szeme szinte izzott. - Hagyjátok ránk, nőkre a logikai rejtvényeket. Ti, férfiak, nem vagytok hozzá elég ügyesek.
Azzal várakozóan Luciusra nézett, aki gyorsan úrrá lett a helyzeten.
- A feleségem, Narcissa - mutatta be finom karmozdulattal a hölgyet.
Réka mereven mosolygott vissza a feléje bólintó nőre. Most aztán tényleg sikítani tudott volna. Hogy volt képes ilyen mohón csüngeni Lucius Malfoyon, nem volt-e elég, amit tudott róla? Ezek szerint az előző szóváltás alatt is csak szórakozott vele. Arra meg józan ésszel is rájöhetett volna, hogy felesége van - bár amilyen gyerek volt az a szerencsétlen Draco, nem csodálkozott volna, ha elvált szülők állnak a háttérben. Hát nem. És el kellett ismerni, ettől a nőtől épeszű férfi biztosan nem vált volna el. Hiába járhatott már harmincas évei végén, sajnos nagyon is szép volt, porcelán arca és érzékien kerekedő teste mellett Réka esetlen piszkafának érezte magát.
Narcissa pár pillanatig mosolyogva nézegette őt, majd ismét megszólalt, fejét kissé oldalra billentve:
- Tehát ön Magyarországról jött, kedvesem? Akkor feltétlenül meg kell mutatnom magának valamit. - Azzal, meg sem várva Réka válaszát, eléje lépett, és belékarolt. - Ha megbocsátanak, uraim…
Ezt már csak a válla felett dobta át, a társaság véleményét sem várta meg. Réka mindenesetre tett volna rá, hogy kész sugdolózóhálózat indul mögötte, ennyi idő is elég volt, hogy kiismerje ezt az üresfejű társaságot.

Nők egymás közt (Narcissa és Réka) - Árnyékmacska rajza


Narcissát azonban nem tudta hova tenni. Úgy viselkedett vele, mintha már régóta ismerné. Egyrészt hálás volt neki, amiért kimentette a férfiak gyűrűjéből, másrészt olyan nyugtalanító kisugárzása volt, hogy a legszívesebben menekült volna mellőle. De hát hogy nézne az ki? Réka akaratlanul is hátrafelé sandított.
- Szép férfi, igen - szólalt meg mellette Narcissa csevegő hangon. - Sokan rajta felejtik a szemüket.
Lelépdeltek a kerti lépcsőn. Réka most külön hálás volt, amiért Narcissa a kertbe vezette - a fák közt járó hűvös szél jólesett arca forróságára és talán a pirulást is enyhítette, ami ekkor öntötte el az arcát.
- Rajta felejtik…? - kérdezett vissza gyászosan fátyolos hangon és közben hihetetlenül butának érezte magát.
Narcissa észrevette zavarát és felnevetett - úgy tűnt, őszintén.
- Ugyan már, kedvesem, hiszen nők vagyunk. Mindketten tudjuk, mikor tetszik nekünk egy férfi - és hogy mi mikor tetszünk egy férfinak.
Egy férfinak - vajon Luciusra gondol?
Narcissa, egykedvűen mozgatva maga előtt legyezőjét, egy darabig várt a válaszra, arcán végig ott ült a titokzatos félmosoly.
- Réka, ne tegye már ilyen látványosan a sült galambot - könyörült meg végül a lányon. - Mintha nem tudná, milyen hatással van a férfiakra.
Na persze, gondolta a lány. Híres szépsége csak arra volt elég, hogy piszkálódók gyűljenek köré, míg ez a nő egyetlen szavával elnémított több nagyszájú férfit.
- Az első barátomtól kaptam egy pólót… az volt ráírva, hogy "garantáltan szilikon-mentes" - morogta. Noha épp csak azért mondta el ezt az anekdotát, hogy végre megszólaljon, Narcissa ismét elnevette magát.
- Minden, amit a természet alkotott, szép. Legyen bár nagy, vagy kicsi - kacsintott a lányra kihívóan, majd körbenézett a kerten, melynek immár a mélyében jártak. A nagyteremből még odahallatszó zene mintha a távolban sötétlő hegycsúcsok felé igyekezett volna. Réka tekintete készséggel kalandozott el az ormokon - örült a témaváltásnak.
- Csajkovszkij igazán jól megy ehhez a tájhoz - jegyezte meg.
- Áh, igen. Lucius szerint az egyetlen érték, amit a sárvérűek valaha is létrehoztak, a zene - mondta elgondolkodva Narcissa.
Sárvérűek. Nem muglik, sárvérűek…
- Draco szeret itt lakni?
Narcissa ránézett.
- Az apja szerint csak jót tesz neki a környezet. Meg kell tanulnia, hogy hideg maradjon minden szituációban, és soha ne az érzelmei vezessék - mondta majdhogynem derűsen. - Ez a Malfoy család ősi birtoka, kedvesem. Épp egy Malfoy ne szeretne itt élni?
- Egy gyereknek nem biztos, hogy jót tesz ilyen világtól elzárt környezet - jegyezte meg Réka óvatosan. Újra végignézett a hegyeken. A sötét csipkéket látva nem lehetett ember, akinek ne kapott volna szárnyra a képzelete. - Az érzelmeket pedig biztosan nem öli ki belőle.
- Tudtam én, hogy maga nem buta nő, Réka - hunyorított rá már-már elismerően Narcissa, majd hirtelen megállt egy szökőkút mellett. A kút káváját fekete márványból faragták, a víz pedig a közepén elhelyezett tölcsérből kupolaszerűen ömlött a medencébe. A nagyterem fényeit aranyszínű tükörként verte vissza.
Narcissa leült a kávára, legyezőjét összecsukta és mosolyogva nézett el a nagyterem irányába.
- Lucius valóban azt hiszi magáról, hogy hidegfejű és minden helyzetben érzelemmentes marad, pedig dehogy. Ez drága uram gyengesége - mondta elmélázó mosollyal, míg Réka vonakodva helyet foglalt mellette. - Nem találkoztam még emberrel, aki olyan elsöprően tudna gyűlölni, mint ő.
Réka előtt felrémlett Draco arca.
- Aki képes gyűlölni, az szeretni is képes.
- Mire céloz? - fordult felé Narcissa, sandán mosolyogva. Réka ugyan elvörösödött, de nem hagyta magát zavarba hozni.
- Dracónak szüksége van az apja szeretetére - mondta végül, bár gyanította, hogy ezzel elveti a sulykot.
- Nekem, az anyjának mondja ezt? - kérdezte Narcissa és számonkérő hangja igazolni látszott ezt.
- Az első rúnaismereti órákon egy ősi démont kellett megidézniük a gyerekeknek - mondta erre lassan Réka. - Draco volt az első, akinek szembe kellett vele néznie. A démon az ember lelkével táplálkozik, ezért áldozatának mindig annak a személynek a formájában jelenik meg, akit az illető a legjobban szeret a világon. Draco előtt az apja jelent meg, Narcissa! - A lány hangja kissé elcsuklott. - Lehet, hogy nem vagyok még érett az anyaszerepre, de akkor nem sok választott el attól, hogy át ne öleljem a gyereket, és ne kezdjem el ott, az osztály előtt vigasztalgatni. A férje alakját öltött démon olyan hidegen nézte, hogy a hátam is borsódzott tőle.
Legnagyobb meglepetésére Narcissa kuncogni kezdett.
- Nagyon okos démon lehetett. Ugyanolyan könnyedén írja le Luciust és engem pocsék szülőkként, mint maga. - Rékára nézett és ismét elmosolyodott annak pirulását látva. - Dracónak meg kell tanulnia, hogy nem függhet érzelmileg senkitől sem, és senkire sem számíthat, csak önmagára.
- Még a szüleire sem? - kérdezte éles hangsúllyal Réka. Egyre kevésbé volt benne biztos, hogy kedvelni akarja Narcissát - noha azért halványan benne is ott motoszkált a bűntudat, amilyen keményen elbánt szegény gyerekkel délelőtt...
- Mi tudjuk, hogy neki mi a legjobb - jelentette ki a nő olyan hangon, melyből érződött, hogy elege van a témából, ám szinte ugyanazzal a hangsúllyal kihívóan gúnyos pillantást vetett Rékára. - Különben is, kedvesem, honnan tudhatja épp maga, hogy kell gyereket nevelni? Hisz, ha jól tudom, nem is ismerte a szüleit.
Réka majdnem elájult, látni lehetett, hogy fut ki arcából a vér.
Hát ezt meg honnan tudhatja?
Szinte egész gyerekkorát bentlakásos iskolákban töltötte, tízéves korában fogadta örökbe egy, a Sámánegyesület által kijelölt házaspár. Apjával sose találkozott, anyjáról is csak annyit tudott, hogy Erdőffy Anikónak hívták, meghalt, mikor ő négyéves volt - és különös megbecsülést élvezhetett a Sámánegyesületnél, mert Rékáról attól kezdve egy emberként gondoskodott az egész gyülekezet. Ennek azonban hátrányai is voltak. Egyrészt a Főtáltos sose volt hajlandó anyjáról mesélni, Réka számára érthetetlen okokból. Másrészt, bár nevelőszüleivel nagyon jó volt a kapcsolata, kissé azért érzékenyen érintette, hogy gimnáziumi, sőt, még akadémikus osztálytársai is a "Sámánegyesület kabalalelencének" csúfolták a háta mögött. Nem szerette volna ezt a titulust ide is magával hozni.
- Bizony, fejlett az itteni pletykahálózat - mosolyodott el Narcissa, majd elindult visszafelé a nagyterembe. Rékának a fejével intett, hogy kövesse. - De ne aggódjon, senki nem fogja ezt felróni magának. Azt már inkább, hogy melyik varázslócsoportba tartozik - hunyorított a lányra.
- Táltos vagyok, és? - Réka hirtelen úgy érezte, minden ólmos fáradtság a vállaira száll, ahogy felzárkózik Narcissa mellé. - Attól még, hogy sámánnak születni kell, a sámán nem tudja ellátni a táltos feladatait. A sámán kommunikál a varázslatok mögött álló hatalmakkal, a táltos pedig használja őket!
- Én értem, kedvesem - mosolyodott el ismét Narcissa. - De számítson rá, hogy vannak még olyan férfiak, sőt, nők is, akik nem olyan okosak, mint én. És most, bocsásson meg…
Előresietett, talán valakit észrevett a teraszon. Réka nem figyelt rá, minél lassabban igyekezett visszaérni.
Mit akarhatott tőle ez a nő?
És ha már itt tartunk, Nott mit akart tőle?
Valami itt nagyon nem volt rendben. Gyanús, hogy egy varázslókör ennyit tudjon a magyarokról… vagy direkt azért néztek utána, hogy itt majd jól beleköthessenek?
Ferenczy, kezdesz paranoiás lenni, mormolta magában, mire végre elért a teraszra vezető lépcsőhöz és lassan fellépett rajta.
Odabent forgó-pörgő párok táncoltak angolkeringőt. Réka megállt az ajtóban és onnan nézte őket. A párok közt egyszer csak szemébe ötlött Narcissa, aki egy számára ismeretlen, magas, méltóságteljes varázsló karján lejtett.
Réka körbesandított, majd jobb kezének ujjait a halántékára csúsztatta, mintha a fejét fájlalná. Szemét le nem vette Narcissáról, gondolatai egy láthatatlan út mentén áramoltak a szőke nő felé…
Nem sikerült beférkőznie a tudatába. A következő pillanatban olyan fájdalom hasított a homlokába, mintha fejbe vágták volna. Elszédülve kapott az ajtófélfa felé, de végül nem abba sikerült belekapaszkodnia. Beletelt pár másodpercébe, amíg kitisztult a tekintete. Védőbűbáj, gondolta borúsan, méghozzá nagyon erős… itt valami tényleg nincs rendben.
Ekkor vette észre, ki is kapta el.
- Túl sokat ivott, kedves tanárnő? - kérdezte Lucius Malfoy gunyorosan, ahogy talpra segítette a még mindig szédelgő Rékát. - Vagy csak a pörgés látványától lett rosszul? - biccentett a táncparkett felé, ahol épp az új táncra gyülekeztek a párok.
Réka az első megdöbbenés ellenére is gyanakvó hangulatára egy cseppet sem volt jó hatással ez a megjegyzés.
- Ma még nem ittam egy kortyot sem - morogta kedvetlenül. Tekintete megtalálta Dumbledore-t a terem másik végében. Egy zöld ruhás boszorkánnyal beszélgetett, de mintha őt figyelte volna félhold alakú szemüvege mögül. - A pörgést meg jobban bírom, mint bárki ebben a teremben, beleértve magát is, elhiheti!
Lucius jobb szemöldöke kissé feljebb szaladt.
- Nos, ezt kipróbálhatjuk.
Azzal kinyújtotta jobb kezét Réka felé, ajka szélén apró ránc gyűrődött alig látható mosolya nyomán.
Réka tágra nyílt szemmel meredt rá, mire azonban magához tért a megdöbbenésből, már a férfi karján táncolt a terem mélyén.

Lucius remek táncos volt, egy pillanatra sem esett ki az ütemből. Réka úgy forgott vele, mint egy alvajáró, a férfi szürke szemei mintha körülfogták volna, hogy ne engedjenek neki menekülést - s amelyek mintha az övétől sem akartak volna menekülni. A fehér szoknya és a fekte köpeny suhogva forgott egymásba, mintha felhők suhanását mintázták volna az éjszakai égen.

Réka és Lucius a táncparketten - Árnyékmacska rajza

Amilyen szép volt, olyan hamar véget is ért.
Lucius a maga halvány mosolyával hajolt meg könnyedén Réka előtt.
- Fusson vissza Dumbledore-hoz, hölgyem - sandított át arrafelé, amerre az öreg varázsló állt, s finoman bólintott a lánynak.
Réka fejében összevissza kavarogtak az érzések és a gondolatok, de végül összeszedte magát, és egy suta főhajtást követően otthagyta Luciust.
A férfi halk nevetésre eszmélt fel.
- Nem tetszik valami, drágám? - kérdezte mellette álló feleségét.
Narcissa előbukkanó nyelve végigsiklott vérvörösre rúzsozott ajkain.
- Már-már túl jó is vagy, kedvesem - kacsintott férjére. - Szinte... féltékeny vagyok erre a nőre.
- Kurva - mondta erre Lucius minden él s érzelem nélkül. A nő felnevetett.
- A körülményektől függ, szívem... Téged sem faragtak jobb fából - Kihívóan elmosolyodott.
- Jó mulatást, édesem. - Azzal otthagyta Luciust és csatlakozott egy nagyobb társasághoz.


A benne kavargó érzések sokaságából csak a fáradtság maradt, mire végre visszajutottak a Roxfortba. Réka úgy támolygott végig a folyosón és nyitott be a szobájába, mint egy részeg. Sűrűn ásítozva hámozta le magáról a ruhát, beakasztotta a szekrénybe, majd egy szál bugyiban átcsoszogott a szobán, felugrott az ágyára és a párnája alól előhalászta alvós pólóját.
Ekkor jött rá, hogy idegen tudat jelenlétét érzi. Egy pillanat alatt kijózanodva feltérdelt és körülnézett a szobában. Nem is kellett túl sokat tekergőznie, amint az ablak felé fordult, rögtön meglátta az ismeretlent. Ijedtében még arra sem volt ereje, hogy elátkozza magát figyelmetlenségéért, nemhogy arra, hogy felsikítson. A pólót mindesetre maga elé kapta.
A férfinak hosszú, fekete, csimbókos haja volt, kopott ruhái és az az egész lényét körüllengő nyilvánvaló ténye, hogy egy ideje nem juthatott vízhez. Az ablak alatti hosszú lócán üldögélt keresztbe vetett lábakkal, arcán - ami talán jóképű is lehetett volna, ha nem olyan sápadt és beesett- hanyag mosoly ült.
- Ne aggódjon - szólalt meg, hangjában nevetés bujkált. Pontosabban, a szó legszorosabb értelmében, röhögés. - A kényes részeknél becsuktam a szemem.
Rékában újfent bennszorult a sikításra előkészített levegő. Nézte a vigyorgó férfit, és bár megrökönyödése nem csökkent, maga is úgy érezte, hogy elmúlt az erre alkalmas dramaturgiai pillanat, és kissé komikus lenne, ha most állna neki visítozni. Így hát feltette az egyetlen kérdést, amit az adott helyzetben ki tudott nyögni:
- Maga meg ki a bánat?!
A férfi kissé előrehajolt.
- Sirius Black. - Röpke mosolyt küldött a lány felé. - Most már sikíthat, hölgyem.

 

(Folyt. köv... :-)

Vissza 6. fejezet