Rejtett vér

(Mirax)

Előszó

Egy cipősdobozban őrzöm az emlékeimet. Vagy legalábbis a mankót hozzájuk. Különös dolog az emlékezet. Olykor szükségünk van egy-egy furcsán ejtett, szokatlan helyen elhangzott szóra, illatra, színre, dallamra, hogy előkússzanak a múlt letűnt képei.
Nekem ez a cipősdoboz gyermekkorom kincsesládája, tele kulcsokkal az emlékezéshez. Poros kissé, a kartondoboz pereme durva rostokra szakadt, a színes fedelet nyersszínű törések szabdalják trapézokra, mint egy padlóra hullott törött tükör szilánkjai, úgy fest.
Benne hever a múltam. Itt egy üveggolyó csillan, ott egy porcelánbaba bezúzott feje mered rám festett, kék szemeivel még mindig vádlón, és van itt skatulyába zárt, elszáradt szarvasbogár, meg mezei bogáncs, régi, rozsdás kulcs, amiről már nem is tudom, mit nyitott hajdanán. És képek. Akadnak szakadtak, csonkák, melyekről letéptem egy-egy arcot, ha nem kedveltem a gazdáját, izgő-mozgó alakokkal teli varázsfotók, és van itt egy hevenyészve félbehajtott, sebtében kivágott-kitépett kép is. Egy réges-régi újság lapjairól lett megmentve ide, az én örökkévalóságomba, a kép mellett körben a cikk betűi tolakodón, befejezetlenül, szemrehányóan sorakoznak egymás alatt. A kép maga fekete-fehér muglifotó, az alakok rajta a pillanat emlékét őrizve, megmerevedve állnak.
Emlékszem, mikor rejtettem az én kincsesládámba.
Szomorú év volt az. A sírásók boldogsága, más emberek bánata. A temetések évei voltak. A veszteségek évei. Haldoklott akkor a világ, és a varázslók harca átlépte világuk határát.
Nem is tudom, miért őriztem meg ezt a képet. Elnézem a két alakot: a fiatal nő különös, kesernyés mosollyal áll, a tenyerén megpihenő hópelyheket nézi, arcán, a szeme alatt, azóta sem tudom, vajon a felvétel hibája, vagy valóban könnycsepp ez a kis fehér folt - mintha hópihévé dermedt volna az is. Mellette a férfi fáradt szomorúsággal hajol a válla fölé, fekete hajába mintha ősz tincseket vonna a hóesés. Túlélők voltak ők. Ketten a megmaradtak közül. Azóta már bizonyára mindketten halottak. Sok év telt el. Túl sok év. Arc és név nélküliek. Múlt és jövő nélkül ebben a képben éltek tovább. Ott készült ez, az utolsó csatamezőn, lábuknál a halottakra vont fehér szemfedőt a hó. Április volt akkor.
Van valami sajátos varázsuk ezeknek a muglifotóknak a maguk állandóságával: ez a kép is csupa megkövesedett, örökké tartó méla szomorúság, a két ember hitetlenkedő-fájdalmas pillantása, reszkető félmosolya annyi év után is furcsa melankóliával lengi be a képet, és valamiért még most is könny szökik a szemembe. A múlt ezen elkapott, egyetlen pillanata bezárva egyetlen fekete-fehér, gyűrött fotóba mennyivel erőteljesebb, áthatóbb, mintha kiszabadulnának ebből a testtartásból, megtörve a megváltoztathatatlanság mélabúját.
Mennyit találgattam eleinte, kik lehetnek ezek, milyen múltat hagytak a hátuk mögött, és mi lett a sorsuk! Később azonban már nem akartam tudni többé, mit tettek ezelőtt s ezután, nem érdekeltek a szavak sem, melyeket váltottak egymással. Magamban kiszíneztem, kiegészítettem azt, ami hiányzott a képről.
Eszembe ötlött, a nővérem ismerte a férfit. Bájitaltant tanított a Roxfortban. Nekem nincs varázserőm, nem járhattam oda, nem ismertem őt, de a testvérem sokat mesélt róla...
Mesélt? Vagy ezeket már csak az én képzeletem szőtte hozzá? Még most is eszembe jutnak a bennem egykor megelevenedett történet képei, s mára már nem tudom szétválasztani a valóságot és az elme játékát.

 

Vissza