Rejtett vér

(Mirax)

IV.

Private Drive 7.

A Wisteria sétány sarkán letépett lábú játékkatonák és betört orrú gyerekek jelezték Dudley Dursley útját. Harry lassított a léptein. Semmi kedve nem volt beérni az unokatestvérét. Nem csupán a tavalyi dementoros emlékek miatt; még csak az iránt sem mutatott érdeklődést, hogy megszemlélhette volna a hájas, Little Whinging réme-Dudleyt fejvesztetten menekülni, ugyanis mindig ez történt a nyári szünet kezdete óta, amikor Harry a közelébe ért - Dudley nem mert vele kettesben maradni, és ebben valószínűleg nagy szerepet játszott az Azkaban őreivel esett találkozásuk. Ha volt annak az esetnek pozitív következménye, hát az ez volt.
Egy pillantást vetett a csonka játékra: egy pálcamozdulatba került volna megjavítani, ha nem lett volna a hírhedt 'Kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó 1857. évi rendelet'. Jelen esetben viszont kizárólag addig bánta ezt, amíg a kölykök ijedt képpel el nem masíroztak a közeledtével. Na igen, a Szent Brútusz Javítóintézetnek remek híre volt...
Befordult a Private Drive-ra, és fentebb húzta a cipzárt a pulóverén. Egész délelőtt esett, és délután is hűvös maradt a levegő. A Private Drive 11. kerítésén egy cirmos macska követte megfeszült izmokkal, éberen a lépteit. Harry még jobban lelassított, úgy futtatta végig a tekintetét a macska bundáján. De nem, nem McGalagony professzor volt az - nem mintha arra számított volna, hogy a tanárnő a Private Drive egyik kerítésén kuksol naphosszat. Őszintén szólva azzal sem volt tisztában, vajon abból az éhes vágyakozásból, amely tavaly jellemezte, pásztázza mindig a környéket, figyeli a macskákat, hallgatja a környék zajait hoppanálás pukkanására várva, vizslatja a járókelők arcát varázserejűek után kutatva, vagy csak beidegződésből. Valójában nem érezte magában azt a keserű dühöt, feszültséget, azt a szomjas kíváncsiságot, amit előző nyáron - és ez zavarba ejtette. Végül is a problémáit a varázsvilágban sem tudták volna jobban orvosolni, mint itt, a muglik között, egy végletekig semleges közegben. Igaz, azért Dursleyéknél jobb társaságot is el tudott volna képzelni magának.
Megint a macskára nézett: lehet hogy az állat egy Mrs. Figg kémei közül? Már többször felmerült benne, hogy meglátogatja az öreg kvibli asszonyt, de eddig még egyszer sem sikerült rávennie magát. Most mégis valahogy felvidította az ötlet: közeledett a születésnapja, és ez éppen jó program lett volna - jobb, mint Dursleyéknél ablakot pucolni...
Az egyetlen varázsvilági élőlények, akikkel érintkezett, a Reggeli Prófétákat szállító baglyok voltak, és ez egyelőre elég is volt neki. Igaz, a szobájában most is ott álltak csinos kis halomban az újságok: épp hogy belenézett reggelente, aztán félrerakta, de most egészen másért, mint tavaly - érdektelenségből. Pedig végül is teljesült a vágya: a Reggeli Próféta másról sem cikkezett, mint Voldemort visszatéréséről, csak éppen folyamatosan a minisztériumi betörésen lovagoltak, meg azon, hogy utólag bizonygatni kezdték: ők persze sejtették, meg XY névtelen varázsló is megmondta már régen... ebből köszönte szépen, nem kért. Ha néhanapján belenézett az újságba, legfeljebb három-négy érdemleges hírt talált a rakás semmitmondó között elvegyülve, azokból sem nagyon következtethetett Voldemort terveire - a legizgalmasabbnak legfeljebb a külföldi miniszterek nyilatkozatai, meg egy Panajotisz Lakisz nevű dúsgazdag görög varázsló halálhíre számított.
Amúgy is mindegy volt, mit csinál Voldemort - járja csak a maga útját, ahogy ő, Harry is a sajátját, és ezek az utak egyszer majd keresztezik egymást - sokadszorra, véglegesen. Elkeserítette, megrémítette és dühítette is, hogy a sorsa ilyen nyilvánvalóan meg van írva a csillagokban. Nem sok választást hagyott neki a végzet: gyilkos vagy áldozat. Miért kellett „A Fiú”-nak lennie, miért nem csak egy a sok közül, ha nem is olyan csodálatos családdal, mint Roné, de legalább olyannal, mint bárkié az iskolában. Még Lunának is jobb, akinek ott volt az édesapja. Ő meg még Siriust is...
Utálta magát, hogy megint ide lyukadt ki, mint már annyiszor ezen a nyáron. Olyan nagyon egyedül volt. Súlyosabb teher volt ez a vállain annál, hogy azt józanésszel átterhelhetné mások, a barátai vállára, akik tizenöt év alatt csak tizenötöt éltek, nem harmincat, ötvenet, százat, ahogyan ő érezte a lelkében. Hiába hitte úgy, hiába alakult úgy az élete, hogy a felnőttek világát olyan távolinak érezte magától, és megtanult nélkülük, a maga boldogulására élni, most mégis szüksége volt valakire. Sirius, a letört szárnyú sasfiók, aki még azelőtt összezúzta a hegyes gránitsziklákon a testét, mielőtt szárnyalhatott volna az egeken, ahol nem léteztek határok, melyeket mindig gyűlölt és semmibe vett, ő megértette volna. Neki is a nyakában lihegett, sőt, a fülébe nevetett, elgáncsolta és a hátára ült a fátum, kevélyen, ledönthetetlenül.
Az utolsó pillanatban került ki egy ráérősen araszoló csigát, és komótosan folytatta útját, bal cipője még mindig hangos cuppogásokkal kísérte. Ebéd után a könyvtárba menet belelépett egy tócsába, és beázott a cipője. A házsártos helyi könyvtáros néni gyilkos tekintettel követte a lépteit, és vad mozdulatokkal tüntette el a sárfoltokat a padlóról - ekkor félelmetesen hasonlított Petunia nénire. Ezek után nem volt épp meglepő, hogy nem törte össze magát a nagy segítségnyújtásban, amikor Harry elé járult, de legalább itt nem fenyegetett az a veszély, hogy a saját tintatartója fogja elpüfölni, nem úgy, mint a roxforti könyvtárban történt. Ó, a roxforti könyvtárhoz képest a Little whingingit legfeljebb könyvespolcnak lehetett nevezni a szegényes kínálatával. Persze az is igaz, hogy még ha tízszer ekkora méretet ölt, akkor sem válhat egy tizenhat éves varázslótanonc hasznára, aki épp a mágiatörténet leckéjét próbálta összehozni. Legalábbis eredetileg ezt akarta - a nevezetes mágikus ünnepekkor végbement mágiatörténeti eseményekről kellett házidolgozatot készítenie. Ez Binnsnél gyaníthatóan a koboldlázadások és varázslókongresszusok témájának újabb feldolgozását jelentette fájdalmasan mondvacsinált körítéssel, tekintve hogy a professzor szerint a mágiatörténet nem volt más, mint a lázadások és nemzetközi tanácskozások egymást váltó vagy fedő sorozata, akár egy kötött pulóvernél, egy sima, egy fordított. Walpurgis-éj, Yule, Beltane, és így tovább: Harryt ezek sokkal jobban érdekelték, mint a koboldok, de a tankönyvei erről elég szűkszavúan nyilatkoztak. A muglikönyvtár sem tett hozzá semmi érdemlegeset a témához.
A Private Drive 7. sarkára ért. Furcsa, legutóbb mintha magasabbnak tűnt volna a kerítés. Végre talán nőtt valamit a nyáron? Mindig szeretett volna olyan magas lenni, mint az apja, vagy... mindegy. A rózsabokor meg mintha most kultúráltabb alakot öltött volna, és nem folyta be az egész párkányt meg ablakkeretet. Ahogy Petunia nénitől hallotta, Dél-Amerikába utazott az egész Hetes számú család. Ő személy szerint megelégedett volna Dél-Angliával, sőt még Dél-Londonnal is, vagy ha olyan létezett, a Roxfort déli fele is teljes mértékig kielégítette volna, kivéve az alagsori részt, persze. Egyetlen általa ismert szeglete létezett a világnak, aminél még a Dursley-ház is jobban csábította: a Grimmauld tér 12.
A nagynénje és Vernon bácsi persze rögtön találgatásba kezdtek a szomszédok hirtelen jött szerencséjét hallva:
- Még hogy nyerték, ugyan már! Azt hallottam, csempészésből szedték meg magukat.
- Ugyan, dehogy, Petunia. Azt a pénzt összekönyvelték, hidd el, csupa tisztességtelen álcégnek dolgoztak - a bácsi szerint Angliában egyetlen tisztességes cég létezett: a bácsi fúrógépvállalata.
- Pénzmosás.
- Pénzmosás...
Harry idáig figyelt. A néni verhetetlen volt pletykagyártás terén.
Hirtelen megtorpant. A Private Drive gyepszőnyegében a ház oldalától egészen a járdaszegélyig egy sor friss, emberi lábnyom húzódott...
Emlékezett rá, valamelyik este, mikor épp Hedviget engedte ki az ablakon egy kis éjszakai portyázásra, a hetes szám emeleti ablakában mintha egy arc nézett volna vele farkasszemet. Amikor azonban ijedten visszakapta a fejét, már csak a fogyó hold tükörképe csillogott az ablaküvegen. Azt hitte akkor, a szeme káprázott. Mindegy, nem az ő dolga, ha valaki kirámolja a szomszéd házat.
Átvágott a Private Drive túloldalára, és a biztonság kedvéért előre leemelte a lábáról a cuppogó bal cipőt, mielőtt még Petunia néni is leharapja a fejét a sárfoltok miatt. Azonban hiába volt elővigyázatos, alig csukta be maga mögött a bejárati ajtót, a nagynénje már előtte is termett.
- Hol voltál, te haszontalan?
- Csak a könyvtárban - visszakozott Harry a néni vérben forgó szemeit látva.
- Könyvtárban, persze. Mars fel a szobádba, ma nincs vacsora! Gyerünk! - Harryt éppen nem érintette mélyen, hogy ma még reszelt répát sem ehet, de azért szívesen lemondott volna Petunia néni satuként szorító markáról, ahogy felfelé tolta őt a lépcsőn.
- Talán ki kellett volna porszívóznom, vagy mi?
- Megmondtam, hogy nem kószálhatsz el! Nem járkálunk összevissza, értettél? Se nappal, se este. A házban maradsz, vagy a kertben, nincs vita. Most pedig befelé! - Azzal a néni belökte unokaöccsét a szobába, és a zár hangos kattanásával nyomatékot adott mondandójának.
Harry meglepetten nézett maga elé, pedig ezen a nyáron nem ez volt az első hasonló eset, bár eddig kimerült egy-két epés megjegyzésben és egy alapos büntetőmunkában - tökéletesen a Roxfortban érezhette magát, amikor például a borospoharakat fényesítette. A nagynénje egészen furcsán viselkedett, mióta visszatért hozzájuk a nyári szünetre. Harry nem tudott másra gondolni, mint hogy nagynénje alaposan a szívére vette Dumbledore tavalyi rivallóját. Harrynek azonban nem voltak illúziói: a néni nem féltésből viselkedett így vele. Bizonyára megrémült a gondolattól, hogy esetleg legközelebb maga a hang gazdája jelenik meg a nappalija közepén, vagy esetleg egy olyan hangos rivallót kap, hogy az egész Private Drive-on hallani lehet majd. Egyébként is, bizonyára azt hitte, ha úgy elrejti őt a világ szeme elől, mintha nem is létezne - a Dursley-család amúgy is ilyesmiről álmodhatott -, akkor Voldemort majd elfeledkezik róla...
A szobája meglazított deszkái alól előhalászta Mrs. Weasley csokis kuglófját, és közben remélte, hogy az ikrek nem ólálkodtak a közelben, amikor a sütemény elkészült - semmi kedve nem volt ugyanis kanárivá változni. Lassan eszegetve üldögélt a padlón. Ha már úgyis be lett zárva, nekiállhat levelet írni. A barátai levélkötege szép kis toronyban álldogált az asztalán. Az ő válaszai, már ha írt, legfeljebb öt sorra rúgtak, amiből három Dursleyékről, egy pedig Hedvigről szólt. Hogy vagy, Harry?... Mégis hogy lenne? Még elveszettebben, mint valaha.
Leült az asztalához és először Neville-nek írt születésnapi üdvözletet. Most először fordult elő vele ez, és nem is értette, most miért jutott eszébe. Neville valószínűleg egyik háztársától sem kapott még jókívánságokat, és idén júniusig Harry azt sem tudta, mikor van Neville születésnapja. Elméjébe furakodott a jóslat, amiről egyik barátja sem tudott, Neville pedig jobb is, ha nem. Elhessegette az igazgatói irodában lezajlott jelenet emlékét - megint túl messzire vitt volna.
Összehajtogatta a Neville-nek szánt levelet és félretette. Neki valahogy könnyebb volt írnia - felrémlett előtte a Szent Mungó zárt osztályán kezelt Alice Longbottom szomorú képe. Neville-nek sem lehetett könnyű élete. Újabb pergament vett maga elé, és elmosolyodott az ötlettől. Megírja Hermionénak, hogy nem talál elég információt a házidolgozatához a kelta ünnepekről. Úgyis közeledik a születésnapja, és a levélben ott a varázsszó: tanulás. Hermione harapni fog rá, biztos lehet egy remek könyvajándékban. Hermione hiába volt mugli származású, nyaranta többször ellátogatott az Abszol-útra - Harry ajándékait is általában ott szerezte be.
Legalább lesz mivel lefoglalnia magát a nyár hátralévő heteiben...

*

A szél bujkált a függönyökben. A könnyű drapéria befogta, rabul ejtette, és ettől a nyitott ablak előtt olyan furcsa, alakváltoztató táncot járt, mintha mumus lakozott volna benne, nem is a szél. Mégis fülledt, nehéz volt az este és ragadós. Zana előzékenyen széthúzta a vergődő függönyszárnyakat az Esti Prófétát szállító lámpásszemű kuvik előtt. Remek ízlésre vallott az újság szerkesztőitől éppen ezzel a halálmadárral szállítatni a híreket. Otthon, Havasalföldön a muglik a kuvik puszta hangjára is keresztet vetettek, egy hete pedig a varázsvilágban sem számított kevésbé baljós, komor jelenségnek.
Zana megállt a tárva hagyott ablakban. Mögötte olvadt lávatengernek tűntek a tanári szoba falai, ahogy a lemenő nap bevilágította; ráomló mennyezet, eleven pokol, vulkán fullasztó párája, de itt nem készült az isteneknek fegyverzet. Olyan kicsik voltak a világ nagy felfordulásában, egy nagy doboz szűk rekeszeiből felfelé, kifelé bámuló ólomkatonák, bátran emelt karddal, bután körbetekintgető arccal, és nem látták a többi rekeszt, nemhogy az egész dobozt, csak az arcot, aki cipelte őket, a tehetetleneket; kényére-kedvére játszott velük, hadba küldte mindet, meghalni, túlélni, hiszen csak játékok voltak, a Nagyúr játékai.
Zana hunyt szemmel élvezte a szellőt az arcán. A szobában Lupin és McGalagony a fejüket összedugva hajoltak az Esti Próféta fölé, Piton távol mindenkitől az asztal túlsó végén a tantervet állította össze a következő évre, mogorván, feketén. Zana sehogy sem értette ezt az önkínzást Pitonnál - önkínzást, mert képtelennek tűnt, hogy nem volt melege azokban a fekete, zárt, többrétegű ruhákban. Zana egyetlen egyszer látta talár nélkül, amikor egyik nap véletlenül ugyanakkor ment le az üvegházakhoz, amikor a bájitaltanár is ott járt. Piton a munkaasztal fölé görnyedve állt, mint egy nagy, fekete, páncélos bogár, épp földet kanalazott egy cserépbe, jobb kezén könyékig feltűrt ingben, a talárja egy ásó nyelére akasztva lógott a háta mögött, mintha a saját, mozdulatlan árnyéka volna. Zana rábólintott, és Piton fenyegető tekintetét teljességgel figyelmen kívül hagyva vizet töltött a kannájába. Abból az ádáz pillantásból nem tudta megállapítani, hogy a férfit az zavarja, hogy Zana a fülledt melegben, mint bármely normális embert, ingre vetkőzve találja, vagy az, hogy ilyen tevékenység közben tört rá. Milyen más talár nélkül - bámulta akkor a férfit titokban a szeme sarkából. A talár alatt ő is épp úgy néz ki, mint mindenki más - csodálkozott rá, néha hajlamos volt ugyanis azt képzelni, hogy Pitonnál ez nem így van, hogy ő csak egy testetlen démon. Így valahogy kevésbé volt ijesztő és megközelíthetetlen, mintha a talárja is a maszkjai és pajzsai kelléktárának része lett volna. Az a denevérszárny-köpeny tagadhatatlanul hozzájárult a fenyegető külsőhöz. Zana fáradtan ásított. Másnap reggel Lupinnal ketten váltották Tonkst és Fletchert a Private Drive 7-ben. Piton nem állta megjegyzés nélkül Fletcher személyét: a fazekakat okvetlenül számolják meg, és ha van, az ezüstkészletet is. Ha Potternek most nem esik baja, akkor soha - tette még hozzá kajánul, de ezt csak Tonks hallotta Zanán kívül.
Zana egész jól kijött az aurorlánnyal. Kezdetben Tonks néma volt, tartózkodó, órákig kerülte, megfontoltan szólt hozzá, és Zana nem értette, miért tart úgy tőle, mert ez akkor már nem a gyanakvásról, vagy nem pusztán arról szólt, ezt megérezte. Nem mintha olyan nagyon társalogni akart volna vele. Hallgatni jobban tudott, ha megszólalt, mindig azért tette, hogy beszéltessen, hogy felmérje a másik gyengéjét, hogy véletlenül kimondott félszavakat raktározzon el magában: Hagrid, ha iszik, eljár a szája, Fletchert a piszkos ügyletekhez köti elsődlegesen a hűsége, Tonks cserfes és heves, ha elaltatják a bizalmatlanságát... Nehezebb volt leszokni erről, mint valamikor megtanulni ezt a hálátlan leckét. Zana Sirius Blackről érdeklődött a lánynál, mire Tonks rávágta, hogy egy volt a vérük, de az ő apja mugli. Mugli - nyomta meg még egyszer a szót, és kihívóan meresztgette a szemeit megfeszült állal; kész kihívás volt, a dac bronzszobra. Zana hamar megértette: Tonks választ vár, a durmstrangosét, Karkarov tanítványáét, a halálfaló magvakon nevelkedett jószágét - mocskos félvér. Zana ránevetett - talán fölényesen, talán győzedelmesen, pedig nem akart így, pedig nem érdekelte sohasem a vér meg az egész származási hajcihő. Tonks hitte is, meg nem is, de legalább már szólt hozzá, mesélt Blackről, talán többet is, mint akarta, mint kellett volna.
És ott volt Lupin, a talányosabb. A férfiből áradt a visszafogott, az önmagával sohasem kérkedő, szelíd intelligencia; érdeklődő volt, okos tekintetű, veszélyes. És zárkózott. A szavaiban, a betűk között, a hangok között idő bujkált és megfontolás; óvatosan szólt, a titkai szoros gyeplővel, felpeckelt szájjal vergődtek hátul, a sötétben. Zanának nehezére esett bevallani, hogy bántja ez a távolságtartás. Máshogyan bántja, mint ahogy öt éve tette volna. Akkor a biflázó, a gyakorló, a színjátszó, a kaméleonként arcot váltó, a hízelgő, a számító diák kudarcának könyvelte volna el, most ez csakis Zana Goldwynt sújtotta - az elveszett, kóbor valakit, akit önmagának nevezhetett, csupaszon a leckék nélkül, a szabályokat otthon hagyta; a kéz a kinyújtott mutatóujjal, ami minden sarkon az irányt jelezte, már eltűnt a múltban. Itt megpróbált őszinte lenni, de Lupin a szoba homályba boruló sarkába húzott karosszékből figyelte, onnan válaszolgatott neki, néha előrehajolt, s arcát megvilágította a gyertya halvány fénye, de ezek csak töredékek voltak, s Lupin visszahúzódott, ő pedig nem tudta kiismerni, nem tudta megfogni, síkos testű hal volt a hegyi patakban.
Már csak két hét volt hátra a Private Drive-i küldetésből. Tonks elmondása szerint, Harry a nyár utolsó két hetét Weasleyéknél, az Odúban tölthette. Zana cseppet sem bánta, hogy véget ér ez a feladat. Nem mintha sok probléma merült volna fel: Harryt legfeljebb a könyvtárba, vagy sétálni követte, egyszer pedig az öreg kvibli asszonyhoz, Mrs. Figghez. Furcsa fiú volt. Ahogy mindenki az lett volna a helyében. Kiválasztottnak, megbélyegzettnek lenni magányos dolog volt, oszthatatlan. A vállain hordani a Nagyúr bűnös világának, a múlt démonainak és jövő lehetőségeinek minden szennyét. Magányos küldetés volt, valóban, mint a titánnak az égboltot tartani, belegörnyedni, de tartani. Furcsa fiú volt.
Amikor nem Harryre vigyázott, a Roxfortban pihent. Ilyenkor bevette magát a könyvtárba, ahol csend volt és magány, és minden könyvtár egyforma, egy nyelven szól, egyazon színeket ölti, a könyveknek ismerős az illatuk, otthon volt.
Nem ő volt az egyetlen. Hamar kiderült, hogy ez a szenvedélye egyezik Pitonéval. A könyvtár két végében barikádozták el magukat, ha valaki vonalzóval, körzővel felszerelkezve méricskélni kezdett volna, bizonyosan kisül, geometriailag nem ülhettek volna távolabb egymástól a teremben. Zana azt hitte, Piton rögtön felhagy ezzel a szokásával, Piton meg valószínűleg őróla gondolhatta ugyanezt. Zana kedvenc elfoglaltsága lett, hogy minden délután beleolvasott azokba a könyvekbe, melyeket Piton aznap forgatott. Bájitallexikonok, milyen meglepő, középkori okkult tanokat hirdető tekercsek, a Traité de poisons Orfila pennájából. Maga sem tudta, miért teszi. Úgy vizsgálgatta a behajtásokat, tintafoltokat, apró gyűrődéseket a lapokon, mintha olvasni akarna belőlük, mindent Pitonra vetítve, akárha ő maga lenne az, mi volt ez a megmagyarázhatatlan rögeszme, nem tudta. Nem találta a fogást Pitonon sem. Vele szemben nem használt a fegyvere, őt nem lehetett szóra bírni, hogy hibázzon, tükörbe ütközött, domborúba, felnagyított, torzított, de mégis önmagát látta.
- Voldemort ma hajnalban megjelent a Gringottsban, és belenézett a széfjébe - nézett fel Lupin az újságból. - A koboldok meg kiszolgálták.
Zana hátranézett a vállai felett. Lupin borostyánszín szemei lassan Pitonra kúsztak. A szobában mintha szemrehányó csend telepedett volna meg.
Zana régóta sejtette, miféle szolgálatot tesz Piton Dumbledore-nak, de egészen bizonyos csak a múlt héten lett benne. Akkor ugyanis Hagrid felöntött a garatra, s ebben Zanának nem csekély érdeme volt - később nem érzett épp büszkeséget erre a tettre gondolva, de Karkarov tanai legalább olyan mélyen beleivódtak, mint a Sötét Jegy a férfi karjába. Ocsmány billog volt mind a kettő, sajátos életvitellel, meghatározott lépésekkel, szavakkal, hittétellel. Figyelni, elraktározni, lecsapni, kihasználni.
A birodalmak emberi gyengeségekre épülnek. Ezek nélkül nincs hatalom. Nézz körbe, Zana, és tanulj! - érezte a vállain Igor kezét a Karkarov-rezidencia márványhalljában. Önkéntelenül odanyúlt, de csak levegőt érintett.
Leitatta Hagridot, nincs mit szépíteni a dolgon, még ha baráti csevelynek tűnt, vagy indult is egy unalmas kedd estén. Zana ügyesen kérdezett, olyan pontosan sétált a gyanútlanság határvonalán, ahogyan a lápon átvágó utas szökell egyik fűcsomóról a másikra, persze ittas emberrel szemben könnyű éles eszűnek lenni. A vadőr sehogyan sem sejthetett szándékosságot benne, ha utólag sikerült is visszagondolnia rá. Látszólag magától kotyogta ki a Rend főhadiszállását, a csonkán a levegőben lógva maradt szót Tonks szájából, Grimmauld tér, azóta is, mint egy akasztófán lógó, lassan körbe-körbeforduló hulla, himbálózott Zana emlékezetében. Hagrid akkor már megijedt, amikor Piton halálfaló múltjáról is kiszaladt a száján egy-két megjegyzés. Nem tudhatta, hogy nem árult el titkot ezzel. Azzal viszont annál inkább, amikor szabadkozva gyorsan megjegyezte, hogy a bájitaltanár most már csak Dumbledore-nak kémkedni jár közéjük.
- Hiába bámulsz így rám, Lupin - hangzott fel Piton összetéveszthetetlen, mély zöngéjű hangja, s a férfi fel sem tekintett a pergamenjeiből. - Ha nem tudnád, az egész hajnalt a Roxfortban töltöttem, fogalmam sincs, igaz-e.
Lupin visszafordult az újsághoz.
Piton bosszúsan körmölt a pergamenen. A penna hegye éles, hajszálvékony árkokat, összefüggő csatornarendszereket vésett a papír felületébe, a tinta feketén befolyta és túlcsordult a peremen. Ártatlan szavakat szőtt egybe csupán, mégis mintha egy tőről fakadtak volna a bal karja bélyegével, amely vonalai ugyanígy megteltek fekete fenyegetéssel, ha menni kellett. Mostanában ritkán kellett. Túl ritkán, és ez bosszantotta. Főképp így, hogy Lupin még az orra alá is dörgöli. Lupinnak most bezzeg semmi kifogása sem lenne a Nagyúr teljes bizalma ellen, máskor meg úgy lesi, mintha valami kórság jeleit keresné rajta. A halálfaló tanok nem fertőződnek vér útján, és nincsenek tüneteik sem, vérfarkas úr. A Nagyúr - ezt a többi halálfaló szavaiból könnyen kivehette - olykor kisebb létszámú gyűléseket is összehívott, épp csak annyian és azok jelentek meg, akikre éppen szüksége volt. Így ő is csak az Esti Prófétából értesülhetett erről a gringottsi ügyről, meg a múltkoriról is, ami az első pánikkeltő, figyelmeztető eset volt, mióta a Nagyúr hivatalosan is visszatért a minisztériumi malőr után.
Az egyik reggelre virradólag a Szent Mungót ellepték a mérges kígyók. A Minisztérium által kiküldött varázsbaj-elhárító osztag két napjába telt megtisztítani tőlük az épületet, mert a csúszómászók bevették magukat a bútorok alá, az ágyneműk közé, tekergő, lüktető, színes folyondár voltak, élő, változó mintájú perzsaszőnyeg. A kórház aulájában kifeszített hatalmas címeren új alakzat jelent meg a keresztbe tett varázspálca és lábszárcsont együttese felett: egy vigyorgó koponya. Dedós kalózzászló, valaki vicces kedvében volt, gondolhatták volna. Mordon fél tucat átkába telt, mire elpusztította az egyik hatalmasra nőtt, fekete áspiskígyót, ami makacsul rátekergőzött a címer fatáblájára. Amikor megdöglött, ernyedten lezuhanó teste megakadt a frissen bevésődött koponya egyik kiszögellésében, és úgy lógott le, lifegve, himbálózva, fejjel lefelé. Az emberek néma rettenettel dermedtek meg a hallban, kiguvadt szemekkel követve a kígyó lengő, lapos fejét, a koponya csorba fogait, a fekete vonalakat; most nem zöld volt, jaj, de olyannyira hasonlít, ez nem lehet véletlen. Mordon végül cafatokra átkozta a kígyó vaskos testét. Nem lehetett másnak tulajdonítani az eseményt, sem banális közhelyekkel elintézni, ahogy az újságok akarták. A pánik kiömlött a Szent Mungó ablakain, és most már a Gringottsén is. A Nagyúr csak jelzett ezzel: ím, itt vagyok, lássátok és féljétek a hatalmamat; a terveiben nem sok része lehetett egy olyan öncélú riogatásnak, mint a kígyótámadás.
- Kitűzték Malfoy tárgyalásának az időpontját - jegyezte meg Lupin.
- Mit kell ezen tárgyalni egyáltalán? - Zana el sem fordult az ablaktól. - Tehát valaki zsebébe csak utat talált végül Malfoy pénze.
- Mikor lesz? - emelte fel a fejét most Piton is.
- Szeptember másodikán reggel.
- Olyan soká? Miért várnak vele ennyit? - nézett most Lupinra Zana.
- Egyértelmű - válaszolt Lupin helyett Piton. - Ez Caramel újabb trükkje. Másodikán elkezdődik a tanítás a Roxfortban. Biztos azt szeretné, ha Dumbledore nem jelenne meg Malfoy tárgyalásán.
- Tavaly is megpróbálta eljátszani ezt Potter kihallgatásán - helyeselt McGalagony.
- Talán csak van annyi esze, hogy ne mentesse fel! - vonta össze a szemöldökét Lupin. Senki sem biztatta.
Odakint feltámadt a szél, a nap egyetlen keskeny karéjjá karcsúsodott a dombok felett.
Piton a szeme sarkából Zanát nézte, ahogy újra a nyitott ablak felé fordul, profilját bíbor tussal festette meg a nap, a sűrűsödő szürkületben mégis tompák voltak a vonalak, eltűntek a vonások, a színek, mintha festetlen viaszbábu lett volna, vagy régi, kopott, szemcsés festmény. Mint a merevített jeleneteket ábrázoló, mozdulatlan alkotásokon a muglik világában. És épp az a gondolat, az az érzés ragadta meg, Zana éppen olyan volt, mint azok a névtelen modellek, akik képei mellett a festmény címét hordozó fehér kis kőtáblákról leolvashatta: Az ablakon kitekintő nő, vagy hasonló, és egyszerre halvány kíváncsiságot érzett azzal az ismeretlen nővel kapcsolatban a maga csupasz titokzatosságával, akinek egyetlen percébe mintha bepillantást engedett volna a festő - ki ez, mi jár a fejében, honnan jött...
- Maga is itt tanít szeptembertől? - kérdezte végül, amikor a szoba másik felében McGalagony és Lupin érdektelen vitába kezdtek a Wizengamot tagjainak megbízhatóságával kapcsolatban. Ő maga továbbra is a pergamenje fölé hajolt, de magán érezte Zana kutató tekintetét.
- Én, dehogy...! Talán hallotta, hogy Dumbledore felajánlotta a bájitaltan tanári állást? Nem volt kedvem elfogadni, megnyugodhat - tette hozzá.
- Kétlem, hogy felajánlotta volna - nézett fel gúnyosan Piton a nő szemébe mélyedve.
- Micsoda önbizalom, azt hittem, azt félti...
Piton nem felelt. Tehát mégsem ő tanítja majd a sötét varázslatok kivédését. Nagyon helyes, tehát nyár végén elmegy, és újabb őrült várható az állásra. Egy huszárvágással a lényegre akart térni - ő nem Bimba, hogy köntörfalazzon.
- Azt mondta a múltkor, öt további évvel kipótolta a szokásos hetet Karkarov mellett. Talán ilyen rossz tanuló volt? - tekintetük megint összeakadt, Piton magához láncolta a nő pillantását, hogy aztán megrettentse, ledöfje, a kettejük szeme közti láthatatlan hídon a férfi kivont dárdái masíroztak, azt hitte, most letör minden ellenállást, ki viseli el a tekintetét, és mégsem. Zana állta a pillantást, és megadta magának azt az elégtételt, hogy őt kérdezni kényszeríti, magától semmit sem szólt, így egészen olyan volt, mintha olyan kihallgatáson lenne, amiről bármikor távozhat a vádlott. A nő arcán halvány mosoly derengett, mintha kegyből megajándékozta volna a válaszaival. Nem kért volna belőle, ha nem akarja igazolva látni a feltevéseit.
- Szellemes.
- Tanított?
- Azt az öt évet nem a Durmstrangban töltöttem.
- Hát hol?
- Változó. Utoljára Romániában, de gyakran találkoztam Igorral, ha épp ez érdekli.
- És mit csinált Romániában?
- Van egy boltom, muglik és varázslók számára egyaránt.
- Boltja? És mégis mit árul egyaránt, zöldséget? - horkantott lenézően Piton.
- A mugliknak amulettet, tarotkártyát, csupa olyasmit, amit a muglik is ismernek, bájitalokat, persze a muglik számára kevésbé hatékonyt, nehogy gyanút fogjanak...
- Miféle bájitalokat? - szegezte neki cinikusan a kérdést Piton, és pimaszul végigmérte a nőt. Volt egy elképzelése, milyen főzeteket árult.
- Nos... általában veszélyteleneket.
- Tehát szerelmi bájitalokat - mordult fel megvetően. A bájitalkészítés szégyene az ilyesmi.
- Többek között - vágta rá Zana megfeszült állal. Az ütés talált.
- És ki készítette őket?
- Én, természetesen. Talán olyan elképzelhetetlen, hogy nem maga az egyetlen, aki ért hozzájuk?
- Nem így van? Micsoda csalódás!... És Karkarov a megrendelője volt? Neki melyik volt a kedvenc portékája? Biztosan nem a bátorító elixír.
Lehet, hogy Karkarovnak egy nagy adag ajzószerre volt szüksége, húzta el a száját Piton. Na igen, aki fiatalabb korában alaposan kiélte magát... A nőből meg kinézte, hogy bürök helyett éppen valami más, nyugtató hatású hozzávalót kevert a bájitalba...
- Régiséget is árulok, és Igornak egyébként sincs köze mindehhez!
A színtiszta önérzetet hallották, hölgyeim és uraim. Piton merően nézte a nőt. Az bizonyult a leggyengébb pontjának, amerről a nő a megismerkedésükkor támadott: Karkarov és a hozzá kötődő múltja. Karkarov sohasem bánt finoman a nőkkel, megkínzott szeretők, halott szeretők... Az élők meg hanyatt-homlok menekültek eszerint.
- És amikor nem Romániában, akkor merre élt?
Zana hallgatott. Különösnek tetszett előtte Piton hirtelen jött érdeklődése. Erről a témáról nem akart mélyebb értekezést folytatni, főleg nem a férfival. Megvonta a vállát, mintha a válasz magától értetődő lenne:
- A Karkarov-birtokon.
Piton elégedetten bólintott, az elmélete alátámasztva. Az a két-három év tökéletesen elégnek bizonyult, hogy kiismerje Karkarovot. Belőle kiindulva nem volt nehéz kikövetkeztetnie, milyen alakokkal szereti körülvenni magát. A kisasszony pedig bizonyára lenyűgözve állt a birtok, és így talán a gazdája láttán is; Pitonnak volt ugyanis némi elképzelése arról, miket harácsolhatott össze az évek során Karkarov.
- És hogy tetszett?
Zana egy pillanatra lehunyta a szemét. Egy kívülállónak ez csupán egy átlagos, udvariassági szempontból már-már kötelező mondatnak tűnt volna, de ő tudta, sok minden, annyi sík, annyi kettősség, annyi más, ki nem mondott kérdés lapult ebben a három szóban.
- Hatásos volt. - A válaszban sem kevesebb.
Azok az évek ott, a birtokon valóban döntő hatással bírtak az életére. Igazi szobrászműhely volt az, ahol ő állt a talapzaton, vésők nyomával a testén, Igor összeszűkült, jéghideg vagy tűzforró, de sohasem semleges tekintetének kereszttüzében, ahogy körbejárta őt, kritikusan szemlélve, itt-ott leütött egy-egy kiugró márványdarabot, ami nem illett a képbe, és ez a márvány olykor vérzett, a szobor rezdült, és a kalapács szaporábban csapott le rá. Én vagyok a Teremtőd...
Piton elnézte a nőt, férfiszemmel, Karkarov szemével; a hófehér, viaszöntvény bőrt, a zavarbaejtően tiszta, kék szemeket, bár most nem láthatta a sötétben, de valamikorról emlékezett rá, aranypettyek táncolnak a sötét pupilla körül. Tömött, mogyorószín haja volt, fénytől függően olykor vörösesebb, olykor szőkésebb, szépen ívelt, telt ajkak, karcsú alak, főleg abban a mugliruhában, amiben a Private Drive 7-ben kuksolt - a lenge, világos ingblúz többet láttatott a talárnál. Na igen, nagyon is el tudta képzelni a végtelenségig öntelt és önimádó Karkarovot, amint fiatal, szép szeretőjével kérkedik. Nem tudta hibáztatni érte, nem volt nehéz kitalálni, mit evett rajta Karkarov. De hogy fordítva? Bár ehhez sem kellett túlerőltetnie a képzeletét. Sejtette, miről volt szó: személyes tanítvány, persze! Igor a nagy mámorban kikotyogott egy-két dolgot a dicső múltjáról, hetvenkedett, esti meséket farigcsált, szórakoztatta az unatkozó, buta fruskát. Bizonyára épp csak annyit mesélt el neki, hogy ne legyenek álmatlan éjszakái. Ugyan, mit akar ez a nő? Ha csak felét látta volna annak, amit például ő maga tett húszéves koráig, soha többé nem is akarná lehunyni a szemét! Ez kellett Karkarovnak: egy gyönyörű, ostoba nő, aki tátott szájjal figyel a szavaira, és megnyalja a kezét, ahogy az jó ölebhez illik. Most megkapta; Zana Goldwynnak ahhoz mégiscsak volt annyi esze, hogy ügyesen elhagyja a vén majmot, valószínűleg egy csinos kis széffel valamelyik bankban - hogy legyen miből körbeutazni a Földet. A következő agyalágyult, gazdag áldozatig - vigyorgott magában. Hát ő máris kiesett a körből, ha eddig esetleg vérmes reményeket táplált volna egy rövid affér iránt. Vérszívó kis pióca, aki nem válogat az áldozatok között. Remek, Karkarov, ezt igazán kiérdemelted. A Föld legposhadtabb, legocsmányabb lényei közé nyugodt szívvel besorolta volna az ilyen nőket, mint Zana Goldwyn. Milyen jó, hogy még vannak a világon olyan láthatatlan erők, amelyek összehozzák a zsákot a foltjával!
- Megtudhatom, miért néz ilyen élesen? - hallotta a nő hangját.
Felriadt. Ritkaság volt, hogy észre sem vette, a gondolatai kiültek az arcára.
- Azon tanakodtam, mikor csukja már be végre az ablakot. Vagy megvárja, amíg az össze pergament lefújja a szél?
Tehát titok, fordított magában Zana, mégis fölényes mosollyal fordult a férfi felé. Piton összevont szemöldökkel figyelte: furcsa volt a szépívű ajkakon ezt az idegen cinizmust látni.
- Azt hittem, tud varázsolni - vetette oda Zana, és anélkül távozott a szobából, hogy akár egyetlen pillantást pazarolt volna az ablakra.

*

- Mit szólnátok egy romantikus, gyertyafényes vacsorához? - kérdezte vidáman Tonks, és mintha észre sem vette volna a felé lendülő pálcákat, vagy az ijedt arcokon átsuhanó szemrehányást.
Zana és Lupin fejcsóválva nézték az aurorlányt, ahogyan öblös kosarából az asztalra halmozott egy kisebb rakás zöldséget. Tonks olyan váratlanul jelent meg a Private Drive-on, hogy a két hallgatag, majdhogynem szendergő őrszemre a frászt hozta.
- Hogy kerülsz ide? - találta meg előbb a hangját Lupin, és értetlen tekintettel követte Tonks mozdulatait a konyhabútornak támaszkodva. - Mármint miért? A Minisztériumban kellene lenned.
- Mára végeztem ott. Tudom, milyen borzasztóan unalmas itt szobrozni, konzerveket zabálni és állva aludni, úgyhogy arra gondoltam, biztos örülnétek egy jó kis meleg vacsorának.
- Azt hittem, nem nyúlhatunk a muglik dolgaihoz - emlékeztette a férfi homlokráncolva.
- Nyugi, visszapakolunk mindent!
- Ez kedves ötlet tőled - lépett közéjük Zana. - És te is fogod megfőzni?
Tonks arcára most mintha egy kis zavar ült volna ki, és szerényen mosolyogva pislogott a másik nőre.
- Nos... reménykedtem benne, hogy besegítesz.
Zana a tarkóját dörzsölve somolygott magában, és Lupin mintha a konzervek előnyeiről elmélkedett volna - hamar kívül is találta magát a konyhán. Zana hálás volt Tonksnak ezért a kis intermezzóért: bármi jobb volt, mint csendben várakozni arra, hogy történjen valami, miközben az lenne a legjobb, ha nem történne semmi. Főzni... Micsoda eszement ötlet! Tonks szinte folyamatosan beszélt, többnyire a suta kalandjairól, és Zana hagyta zsongani, bár tisztességtelennek érezte, hogy csak alkalomadtán figyelt oda a szavaira. Volt ebben valami szomorú: neki olyannyira hiányoztak az életéből az ilyen szombat esténként egy tálca teasütemény felett előadható mókás történetek, hogy most hirtelen nagyon kicsinek, jelentéktelennek és színtelennek érezte magát Tonks mellett. Színtelennek, igen. Az eddigi élete mintha végig azzal telt volna, az a kimondatlan vágy és szükséglet hajtotta volna, hogy találjon valakit, aki kiszínezi őt. Fekete-fehér képregényfigura síkbeli élettel. Kínosnak érezte, hogy nem szórakoztathatja viszont az aurorlányt. Tonks tudta, érezte, hogy nem figyelnek rá teljes odaadással, de nem számított. Szívesen hallgatta volna Zanát, az idegen földek szeleinek suttogását, de Zana sohasem beszélt sokat, és inkább ez az üres fecsegés, mint a csend közöttük. Csak zavart csendet ne! Azt remélte, ha beszámol magáról, valahogy sikerül megnyitnia a másik nőt is, mert igenis néha voltak rezdülések, amelyekből úgy érezte, mintha csökkent volna köztük a távolság. De csak rezdülések.
A folyosón Lupin ingázott rendíthetetlenül a konyha és a nappali között, sunyi mosolya nem volt épp önbizalom-növelő hatással a két szerencsétlenkedő boszorkányra.
- Na, mi lesz a menü? Mondjatok már valamit! - dőlt hanyagul az ajtófélfának és belekortyolt a bögréjébe, amin az Arsenal, egy londoni futballcsapat vörös, ágyúval díszített címere virított. Negyedszerre sem kapott választ, csak sejtelmes motyogást, ami szépen, szinkronban táncolt a levegőben keringő gőzök között. Tonks orra megnyúlt, mint a csúf banyáké a mesékben, és minden ijesztő boszorkánykonyhává változott körülötte. Akármikor sétált errefelé, csupa zagyvalék hallatszott ki a konyhából:
- Sárgarépa, üröm, zsálya, döglött kappan hízott mája...
És Zana végtelen természetességgel csatlakozott Tonkshoz, mint akik összebeszéltek. Újabb rezdülések.
- Árokszéli csalánkóró, bazsalikom, citrompótló...
- A tepsibe csuka mája, így lesz könnyű a tésztája...
- Tölteléknek őrölt spenót, keverj hozzá avas diót, legkevesebb három kilót...
Lupin nevetve csóválta a fejét.
- Ilyen pocsék szakácsokat még nem láttam, már elnézést a szókimondásért.
- Tudom - jelentette ki dacosan Tonks, és az orra visszahúzódott piszére, sértettre. - Ez Molly feladata szokott lenni. Én legfeljebb a homokozóban kutyultam a sarat.
- Én meg utoljára anyámmal sütöttem mézeskalácsot - forgatta a kezében a fűszerek kis dobozát Zana, és a tűzhelyen fortyogó lábas fölé hajolt. - Aprószentek ünnepén a nők és gyerekek legfőbb elfoglaltságának számított. Valami régi, havasalföldi hagyomány is kötődött hozzá. Nem emlékszem, milyen régen volt...!
- És már nem szoktad betartani? - csapott le a témára Tonks. Zana arca elhomályosodott a fazékból kitörő párában.
Egy csipet őrölt feketebors, késett a válasz.
- Nem. Mióta anyám meghalt, nem.
- Ó, sajnálom - húzódott vissza Tonks. - És édesapád nem költözött utánad?
Só, ízlés szerint. A bánat rotyogott a fazékban, és hallgatást gőzölgött.
- Nem. Anyám mellett fekszik.
Tonks bosszúsan sóhajtott. Sikerült beletenyerelnie a kényes téma közepébe.
- El fogod sózni - figyelte csendesen Zanát.
Senki sem szólt, csak Lupin arsenálos bögréje koppant az asztalon tompán.
- Egyidősek Pitonnal? - nézett a varázslóra Zana hirtelen.
Lupin kényszeredetten bólintott. Tonks szomorúan nézte a kezei alatt bumfordi szeletekre hulló sárgarépát: ma minden kerülendő témára rábukkantak. Mennyi minden van az emberek között, csupa halál, csupa csalódás, vágott bele az ujjaiba. És fájdalom.
- A Roxfortba jártunk, de nem egy házba - motyogta Lupin.
Zana szeméből kitűnt, neki nem sokat jelent ez a kiegészítés. Persze, a messzi földről jöttek mindig ugyanezt a közömbösséget tanúsították a házak harcával kapcsolatban, ami pedig egy roxforti diáknak szinte végigkísérte az életét, és megadta a kezdőhangját évezredes rezgésű hangvillaként. Mégiscsak szerencsésebb lett volna az időjárással kezdeni.
- Megtudom végre, mi várható? - ült le Lupin az asztalhoz, és mint a gyerekek, az egyik kezébe markolta a villát, a másikba a kést. Már csak a csukamájolaj hiányzik - nézte széles mosollyal Tonks és megterítette az asztalt.
- Békalencse-főzelék... - húzott konyhakesztűt Zana mosolyogva.
- ...roston sült ökörnyállal - szedett magának Tonks.
- Desszertnek sütemény varjúhájas tésztából...
- ...a kalandosabb kedvű boszorkányoknak és varázslóknak igény szerint máglyarakás.
- A tűzifa a ház mögött van.
- Huhh, ez jól hangzik - szusszantott Lupin. - Már megijedtem, hogy valami normális kaját akartok belém tömni.

*

Másnap Lupin a tarkója mögött összefont ujjakkal hevert hanyatt az ágyon. Tagjaiban sűrűsödött a fáradtság és megkötött, mint az asztalra lefolyt gyertyaviasz; mintha vízzel teli tömlők lettek volna a lábszára helyén. A Private Drive 7. emeletén az utcára néző szobában feküdt, ami valószínűleg egy gyereké lehetett, mert az ágy rövid volt, jócskán lelógott róla a lába. Este kilenc felé járt az idő, Harrynek egy napja a színét se látták, legfeljebb a nyitott szobaablakán keresztül. Lupin fél óra pihenőt kért Zanától: kezdett úrrá lenni rajta az alattomosan kúszó álmosság, nem bírta volna az előtte álló éjszakát. A hold lassan kiteljesedett ugyanis.
Egyre öregebbnek érezte magát minden közeledő átváltozással, és még ennél is öregebben, összetörtebben keveredett ki belőle. Ez lesz a háromszázötvenkilencedik. Egyszer régen, még diákkorában megnézte a roxforti könyvtárban, hány holdtöltét bír el átlagosan egy vérfarkas szervezete, de már nem emlékezett rá. Akkoriban még a nyolcvanat sem érte el, így a levegőben lógó számadat nem sokat mondott neki. Pedig őneki aztán igazán nagy szerencséje volt ebben a borzasztó kórságban: Piton bájitalaival nem viselte meg annyira, mint amennyire anélkül tette volna, és az a három gyönyörű év, amikor negyedmagával csatangolhatott Roxmorts környékén...
Valahol a feje felett egy óra ketyegett egész halkan, észrevétlenül; csak amikor tudatosult benne az ütemes tik-tak, akkor kezdett figyelni rá, és már nem tudta kizárni a tudatából. Elbágyasztotta ez az egyhangúság, és rövid, villanásnyi félálmok és eszmélések váltakozó sorozatába süppedt. Ezekben az öntudatlan révületekben újra kisfiú volt, és ugyanígy hanyatt fekve számolta a kerítéslécen átugráló bárányokat, ahogyan édesanyja suttogta lefekvés előtt a fülébe, és ő akkor, alig hétévesen azt hitte, azért kell éppen bárányokat számlálnia, mert farkas lakozik benne. Gyűlölte a bárányokat, szívesebben foglalkozott volna hangyákkal, például. Később értette meg, hogy ezt minden ártatlan gyermeknek előadják, és akkor meg azt gondolta, micsoda visszásság rejlik ebben, ő, a farkas számlálja az álomhozó báránykákat - valahogy tisztességtelennek érezte a világ gyermekeivel összevetve; neki nem jár, nem járhat ki mindaz a tisztaság, ami a többieknek. Évekig kutatott a homályba veszett kiskori emlékei után, nem értette, mi bűnt követett el, amiért ezt a büntetést kapta - a szülei következetes erkölccsel nevelték: ha jót tett, dicséretet kapott, a szófogadatlanságért járt a megrovás. Valahol az élete mélyében vétkeznie kellett - töprengett mindig, aztán felnőtt. Akkor már tudta, olyasmit keresett, ami nem létező: az igazságot. Az igazság is csak olyan furcsa figurája volt a gyermekkorának, mint a sóból gyúrt torz, felismerhetetlen alakok meg a fogpiszkáló-végtagú gesztenyebábuk, amiket szülei szeretetteljesen helyeztek vitrin mögé, kiállítási tárgy volt az is: íme, jöjjenek, egy régen kihalt fogalmat láthatnak itt, csak ő hitt benne még, hiszen minden mese erről regélt.
Minduntalan felriadt arra, ahogy félrebillent a feje, és megint a ketyegést kezdte hallgatni. Aztán észrevétlenül új és új álom- és emlékképek kusza fonalgombolyagába keveredett; madáretetőt ácsolt, teste anyagtalan köddé vált egy mozdony füstjében, emberként farkastorkot marcangolt és szétvetett tagokkal hevert a hóban, a szaladva terjedő vér angyalszárnyakat festett köré, öt liternyi van az erekben, és ha ütőér lyukad, húsz méter magasba is fellövellhet a vér - jutott eszébe különös módon; aztán csigalépcsőn szaladt egyre feljebb és feljebb, míg végül a Grimmauld tér 12. szalonjában találta magát, a falakon fülsüketítő lármával, teljes disszonanciában, egymáshoz képest nüansznyi késéssel órák tucatja, százai, ezrei zakatoltak, kattogtak, ketyegtek végig a szalon falán, a mennyezeten, a padlón állóórák sorakoztak aranyfejű ingáikkal, holmi lakájok, úgy festettek mozdulatlan komorságukban, de ketyegtek, a mutatók száguldva hagyták maguk mögött a római, arab és héber számok rovátkáit, hogy újrakezdjék a keringőt. Befogta a fülét, de az ujjai között dübörögve beszűrődött az idő rohanása. Nincs a világon semmi, ami ilyen zajosan haladna az útján - villant az eszébe, és akkor ő hirtelen rádöbbent, milyen gyorsan öregszik, s mikor ez tudatosult benne, mintha megereszkedett volna a válla, megroggyantak volna a térdei, és újra azokat a vizestömlőket érezte a lába helyén. A számlapok kirobbantak, a rézmutatók kecses nyílként suhantak át a szobán, beleálltak a falakba, padlóba - felkiáltott, ahogy kettő hátulról belefúródott a sarkába, átmetszve az inakat, reccsent a csont, és ő úgy érezte, belehal, mint az a hős a görög mitológiában.
Felpattantak a szemei, és rögtön ráeszmélt a kusza álom titkára: az ágy fakerete olyan nagyon nyomta a lábát, hogy már kisebb árkot szántott a bokájába.
Felhúzta a térdeit és a falnak döntötte. Felette a mennyezetről függve egy X-szárnyú repülő apró makettje himbálózott a levegőben. Falak, szobák, mennyezetek képei váltakoztak a fejében, a gyengélkedő, a szülői ház, a Szellemszállás, romos albérletek, ahol rövid hetekre meghúzta magát, a helyiségek, ahol ugyanilyen gyengén és fáradtan kínlódta végig a teliholdakat megelőző és követő napokat, legtöbbször egyedül, mindig egyedül a testi nyavalyával, egyedül a mocsokkal, amit ilyenkor érzett. Egy ilyen este emléke ugrott be neki, málló tapéták mögül a penész figyelt zöld szemekkel, milyen fiatal volt akkor, huszonegy éves, és mégis milyen öreg, háta mögött komor elutasításokkal, ujjal mutogatással; nem voltak illúziói, sohasem voltak. Akkor hogy vágyott a barátait látni, összetörten az átváltozás után, de semmi nem volt a régi. Közéjük állt Voldemort, közéjük állt a RAVASZ-vizsgák sorozata, a baldachinos ágyak alól kilökődtek a Roxfort jótékony anyaméhéből, odakint farkastörvények uralkodtak, ő didergő magzatnak érezte magát és tudta, hogy az ártatlanság kora leáldozott négyük számára. "Hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?" - idézgette a régi sorokat.
Üvegcsendülésre rezzent fel hirtelen, és először azt hitte, bagoly ütközött az ablaküvegnek, ahogy azon a tizenöt évvel azelőtti éjszakán riadt fel félálomból, de csak Zana matatott a földszinten.
Még a bagolyra is emlékezett: mindjárt tudta már a szélborzolta tollakról, a sötétben rémisztően világló szemekről, hogy roxforti iskolabagoly ül a párkányán - soha nem rettegett még úgy állattól, mint akkor. Dumbledore küldött neki levelet, és akkor le kellett ülnie egy székre percekig szorongatva a gyűrött pergament anélkül, hogy feltörte volna a pecsétet.
Egyszer kapott addig életében levelet az igazgatótól, de az megváltoztatta az életét, s akkor úgy érezte, törvényszerűen ez az újabb is megváltoztatja majd. Az elsővel felvételt nyert a Roxfortba minden közveszélyes, gyűlöletes kórjának ellenére, pedig élete első nagy lemondása a Roxfort lett volna.
A borítékból a hajdani Tekergők fekete, borzalmas végzete hullott ki; az első darabja egy rettenetes ábrájú mozaikképnek: James és Lily meghaltak. Akkor rászakadt valami komor meggyőződés és bizonyosság, hogy valami elkezdődött, hogy ezzel nincs vége, és valahol mindig várta, tudta, hogy eljutnak egyszer ide. Akkor teljes súlyával ránehezedett négyük balsorsa, a dicsőké; sárfolyamra építettek várat, hol rontották el. Úgy, azon mód, szakadtan, összekarmolászva, holtfáradtan, sápadt-lázasan érkezett a Roxfortba, akarta és menekült Dumbledore magyarázata elől, mert azt még a fejét megülő iszapon át is érzékelte, hogy Sirius neve nem szerepelt a levélben. Tudta, hogy ő is elveszett, ha önként árulta el Jamest, azért, ha kínvallatással, hát azért.
Nem tudott figyelni McGalagony megrendült szipogására, Dumbledore hümmögésére, sem az én figyelmeztettem-ekre, az igazgató is csak sötétben tapogatózott. Sirius eltűnt.
A Roxfort egyik eldugott szobájában töltötte azt az éjszakát, árnyéka volt önmagának, mit érdekelte Voldemort, mit érdekelte a világ jövendője, olyan szánalmasan festett, hogy megrémült a tükörből visszanéző arctól. Reggel rögtön Dumbledore-hoz indult, de akkor olyasvalakibe ütközött, akire a legkevésbé sem számított: Piton volt az.
Fölényesen, feketén, mint régen, nézett végig rajta, felvont szemöldökkel, egek, milyen rég volt, mennyit vétettek egymás ellen, és megint úgy járják ezeket a folyosókat, mint egykor; ellenségesen, de egy az egy ellen. Az idő körben forog, fantáziátlan és szenilis. Mennyit vétettek.
- Nicsak, micsoda kellemes meglepetés. Dumbledore megint ingyenkosztot osztogat? - mérte végig az a tizenöt évvel korábbi Piton semmivel sem váratlanabb undorral, mint a tizenkét évvel későbbi, amikor Lupin legközelebb az iskola falai közé lépett, immár tanárként. Úgy látszott, élete nagy fordulópontjai valamiképp mindig a Roxfortba vezérelték, vagy onnan indultak.
- Nekem sem kisebb, Perselus - felelte ő szárazon, de rosszindulat nélkül.
- Ki hitte volna, ugye? Mi lett Griffendél Godrik dicső lovagjaiból? Az egyik hősi halott, a másik gyáva halott, a harmadik áruló gyilkos, a negyedik meg... beteg szegény...
Észre sem vette a sértést, hallott már cifrábbat is, Pitontól is, mástól is.
- Miről beszélsz? Hogy érted?
- Ó, hiszen te nem is tudsz róla? Ezen változtatni kell, nem hagyhatlak ekkora tudatlanságban, ezt te sem vitathatod! - csillantak fel a fekete víztükrök Piton szemében, és a kezébe gyűrte a friss Reggeli Prófétát és egy pillanatig szinte gyönyörködve bámulta őt, ahogy a címlapra mered, aztán búcsúzóul csúfondárosan végigmérte: - Az újságot megtarthatod, Lupin, ajándék. Ahogy elnézlek, nem nagyon futja neked ilyesmire. Milyen sokra vittétek mind!
És igaza volt Pitonnak. A Roxfort folyosóján a kezében tartott újsággal, amiről Sirius vicsorgott rá eszelősen, hogy alig ismert rá, ott állt mindannyiuk romjain, évek romjain, emlékek romjain. Ami tömör, időtálló márványszobornak tűnt, kiderült: gipszből van csupán és belül üreges.
Egyedül maradt. Nem rémítette soha a magány, mert nem számított másra akkor sem, amikor elsősként a Roxfortba jött. De azóta, az eltelt időkben mégis mellette voltak, és a hiányuktól csak még jobban fájt ez a régi ismerősként üdvözölt üresség; tudta, mit vesztett. Peter meghalt, Lily és James meghaltak. És Sirius... Olykor, évek hosszú során át azt kívánta, bár ő is meghalt volna. Mert így neki kellett megölnie, ha úgy hozza a sors. Járta a folyosókat, végigsimított a nehéz függönyökön, a púpos banya hátán, elindult a Griffendél-torony felé vezető lépcsőn, aztán visszafordult, mert azt az utat sohasem tette meg úgy, hogy ők ne várták volna; értelmetlen lett volna rájönni, hogy ez nem törvényszerű. Milyen gyerekesen viselkedett még mindig! Visszafordult, de a falak túlságosan tisztán hordozták négyük láthatatlan szövedékű nyomait; minden repedés, kőkocka láttán egy-egy roxforti nap pergett le a szemei előtt. Maga előtt látta Siriust, aki most egyetlen kézmozdulattal akarta lesöpörni ezeket az emlékeket a falakról, mintha ragadós, csillogó pókhálók lennének. Talán azok is voltak. Tünékenyek.
A nevető Sirius Black, az incselkedő Sirius Black, a barátaiért kiálló Sirius Black... Milyen, tőle addig sohasem látott komolysággal és ünnepélyességgel jelentette ki egykor, hogy kész lenne bármelyikükért feláldozni az életét. Felesleges volt kimondaniuk, mindannyian így érezték. És íme, négy-öt évvel később szegény Peter, aki akkor alig merte még ezeket a nagy, súlyos szavakat is kimondani, mégis beteljesítette. Sirius megfogadta, de megszegte.
Tizenkét éven keresztül nem értette, hogyan lehet a megveszekedetten őszinte, szókimondó Sirius Black azzal egyenlő, aki hidegvérrel elárulta a számára egykor oly fontos embereket. Nem bírt csalódni benne. Az azt jelentette, hogy önmagában is csalódik, az emberismeretében. És elvesztené az emlékeit, a tápot a jövőre. Át kéne értékelnie tíz csodálatos évet. Számolatlan éjszakákon át nyomasztotta a gondolat, hogy olyan embernek adta a szíve és lelke egy darabját, aki összezúzta a többi részét.
Aztán két éve mindenre fény derült. Peter tette csak tompa fájdalommal sajgott, keserűség volt Sirius félbetört életéért, a Potter családért, a baldachinok alatt egymásnak csip-csup titkokról suttogó éjszakákért, tiltott lógásokért, kacsázásokért a roxforti tavon.
Peter bűnös volt, Sirius bűnös volt, mindannyian bűnösök voltak a gőgjükkel Piton életében és Peterében is, ő, Lupin ezt felfogta. Talán minden akkor is így történt volna, talán nem, de a bűntudattal nem kellett volna számot vetnie.
Siriusszal visszakapta a lelke összefoltozott darabját, amely egykor az övé volt. Összefoltozott, repedt, megkínzott. Épp, mint Sirius. Valahányszor barátja szemébe nézett, ott látta a többi darab porrá zúzott romjait; halottakat, árulókat.
És most itt volt. Megint egyedül. A bátrak elmentek, a gyávák elmenekültek, a tétovák pedig... talán azért kellett maradnia, hogy legyen kinek gyászolnia egy összezúzott, magányos roncs felett. Minden Egész eltörött.
Ki hitte volna, hogy ő, az elátkozott vérű él a legtovább mindannyiuk közül.
Csukott szemhéján narancssárga fény szűrődött át, és lent, a földszinten nagy csattanással eldőlt egy szék. Felpattantak a szemei. Szemben vele a megbűvölt ablakkeret kísérteties, baljós bíbor fénybe borította a szobát, mintha lassan csepegő vér csordogált volna a falakról.

*

- Jössz vissza rögtön, te átkozott kölyök!
Petunia Dursley mérgében észre sem vette, hogy jelzőként tiltott szót használt. Unokaöccse kopott cipőjét rángatta éppen a lábára az előszobában, és mielőtt még a nagynénje megakadályozhatta volna, a bejárati ajtó felé vetette magát.
- Hova mész már megint? - jelent meg a konyhaajtóban a néni. Talán a nyomaték kedvéért szorongatta a kezében a borsszórót.
- Könyvtárba - vetette oda mogorván Harry. - Már kigyomláltam az egész kertet!
- Te bolondnak nézel engem? Ebben a házban te vagy az egyetlen ilyen!
Harry figyelmen kívül hagyva Petunia néni szidalmait rávágta a bejárati ajtót. Az elmúlt hetekben alig mozdult ki otthonról, Petunia néni egy percre sem hagyott fel a házőrző sárkány szerepével, és ez elég fárasztó volt, főképp ennyi időre összezárva tengődni Dudleyval meg a nénivel, aki ingyenmunkást csinált belőle, miközben hallgathatta, miféle bajt hoztak a Dursley-családra holmi küszöbön hagyott csecsemők. Harry egyszer rajtakapta a nagynénjét, amint takarítást színlelve az ő szobájában titokban a Reggeli Próféta címlapját olvassa. Végül is nagynénje akármilyen megátalkodott mugli volt is, a nővére mégiscsak a varázsvilághoz kötődött, és Petunia nénit szemlátomást meggyötörte a tavalyi hír, miszerint Voldemort nagyúr visszatért, és úgy tűnt, egyetlen kínosabb dolgot tud annál elképzelni, hogy Dumbledore vagy valamelyik másik habókos rivallót küld neki, mégpedig azt, ha maga Voldemort toppan be egyszer a délutáni tea idejében. Petunia néni megtudta azt is, hogy a dementorok elhagyták Azkabant, és Vernon bácsival azóta még a korábbinál is sűrűbben tekintgettek kifelé a nappali ablakán, mintha attól tartanának, hogy csapatostul közlekedő dementorok szállhatnák meg Little Whininget. Az igazat megvallva magában Harryben is volt egy kis félsz ezzel kapcsolatban, főleg miután egyik éjjel újraálmodta azt az esetet, amikor két éve a Roxfort parkjában száz dementor rontott neki és a keresztapjának.
Mindenesetre eddig úgy tűnt, Voldemort nem foglalkozik vele, a fejfájása is olyan ritkán jelentkezett, hogy az igazán nem volt zavaró, pedig nem is nagyon gyakorolta az okklumenciát - már csak azért sem, mert arról Piton meg a vakvágányra futott minisztériumi mentőakciója jutott az eszébe. Kedélyét az sem javította éppen, hogy megkapta az RBF érdemjegyeit tartalmazó levelet a Roxfortból: ugyan bájitaltanból V-t ért el, ami már önmagában is jókora meglepetés volt, és ami Piton kijelentése szerint nem elegendő ahhoz, hogy következő évtől is bájitaltanra járhasson, az érdemjegye mellett mégis szerepelt a megjegyzés, miszerint következő tanévben is számítson erre a tantárgyra. Valójában örülnie kellett volna, hiszen a bájitaltan szükséges volt az aurori pályához, de Harry nagyon is sejtette, hogy nem Piton volt ilyen vajszívű vele kapcsolatban, hanem valószínűleg felsőbb utasításra engedte meg neki, hogy tovább járjon az órájára - ebből pedig egyenesen következett, hogy a tanár, ha ez egyáltalán lehetséges, csak még jobban fogja utálni és piszkálni őt. Egyébként is, ki a fene akar bájitaltanra járni?!
Kezében a könyvvel, amit Hermionétól kapott a születésnapjára nekivágott a Private Drive-nak. Már lassan sötétedett, a levegőben a frissen vágott fű nedves illata terjengett. Nem igazán volt úti célja, inkább csak lődörgött. A könyvet is kétszer végigfutotta már, mégis magával hozta. Jól számította, a születésnapi ajándékát szállító bagoly, amit Hermione küldött, majd’ összeroskadt a tehertől. A csomagban édességen és a lány Harry tanulási szorgalmát dicsérő levelén kívül ez a könyv lapult a mágikus ünnepekről, amely azonban akármilyen impozáns kiadvány volt is, mégsem tágította olyan mértékben Harry tudását, amennyire szerette volna.
A Private Drive 6. előtti nyírt sövényből egy fél tucat madár csapott ki riadt csiviteléssel, és a levegőt egyszeriben betöltötték a menekülő madárrajok rikoltozásai.
Harry megtorpant. Elöl a sötétben, ahol a Private Drive a Wisteria sétányba torkollott, mintha árnyak mozogtak volna a bokrok takarásában. Az egész fekete massza egyszerre vetődött felé, és Harry egyazon pillanatban nyúlt a pálcája után és húzta vissza a kezét; átvillant az agyán egy újabb tárgyalás réme a Wizengamot színe előtt, amit bizonyára nem úszna meg olyan könnyen, mint tavaly.
Reflexből maga elé rántotta a könyvét. A felé rontó emberek egytől-egyig varázslók voltak előreszegezett pálcával; ő a futás mellett szavazott, és az első átok a könyv közepébe csapódott. Harry hátratántorodott és ugyanazzal a mozdulattal az egyik támadó felé vágta a megpörkölődött lexikont. Valami durrant, és ketten elterültek a járda szélén. Harry egy pillanatig értetlenül nézett maga elé még mindig a földön kuporogva, aztán rájött, valaki a háta mögül hoppanálással érkezve a védelmére kelt magára vonva a támadók figyelmét. Éppen akkor fordult hátra, amikor Remus Lupin egyetlen hang nélkül csuklott össze az egyik átok színes sugárnyalábjától.

Rímes mondóka: Keller Zsuzsa
Idézett verssor: Radnóti Miklós

Folyt. köv.

Vissza