Rejtett vér

(Mirax)

V.

Egy holdas, babonás éjen...

- Jól vagy, Potter? - recsegte Rémszem Mordon, ép szemével Harry arcát fürkészte, míg a körbe-körbe forduló mágikus szeme további támadók után kutatva pásztázta a környéket.
Harry nehézkesen feltápászkodott, és leporolta a nadrágját. Valahogy nem lepődött meg rajta, hogy az utolsó pillanatban a semmiből hirtelen feltűnt először Lupin, aztán Mordon és kis csapata, Tonks és Emmeline Vance. Fel sem bőszítette, hogy valószínűleg ugyanúgy, mint tavaly, most is távolról, titokban őrködtek felette. Sejtette, hogy Dumbledore nem hagyta őt őrizet nélkül, vérségi védelem ide vagy oda.
- Hogy kerültek ide? - kérdezte azért. Mordonék mégsem álcázhatták bukszusbokornak magukat, hogy éjjel-nappal lesben álljanak.
- Minket bizonyára Lupin riasztott - felelte az auror furcsán, erősebb hangsúllyal ejtve a nevet, célozgatva, számon kérve, és félig hátratekintett a válla felett egy magas, fiatal nőre, akit Harry nem ismert, és aki Lupin után és Mordonék előtt néhány pillanattal érkezett, egy támadót rögtön semlegesítve.
- Bizonyára ő volt - lépett közelebb Zana Lupin fekvő testéhez. - Én ugyanis már épp át akartam állni a támadók oldalára.
Mordon megvetően szusszant egyet, mint aki ki sem érzi a mondatból áradó szarkazmust, és szó szerint veszi a hallottakat, mintegy igazoltnak véve a gyanúját.
- Mellesleg a földszintről rosszabb a kilátás.
Mordon leintette, mintha valami zavaró kis légy lenne a torta körül:
- Hogy van Lupin?
- Hát... nem is tudom. Nincs magánál - guggolt kitartóan a varázsló mellett Tonks, ujjait Lupin csuklóján nyugtatva. - Olyan furcsa... nem is tudom...
- ...mint aki alszik - fejezte be helyette Zana.
Harry fejében lassan, csikorogva összeálltak az elmúlt hetek jelei, és amit eddig csak sejtett, bizonyossággá vált.
- Akkor magát láttam az ablakban?! - kiáltott fel a nőre nézve.
- Miféle ablakban? - kapta fel a fejét Mordon, és hirtelen nagyon ijesztő látványt nyújtott két, teljesen más irányba forduló szemgolyójával, melyeknél az egyik Harryt, a másik a nőt vizslatta.
- Csak az emeleti ablakban, Mordon, nem a halálfalók jelmezboltjában.
- Ott is csak azért nem, mert nincs ilyen hely... legalábbis nem tudok róla.
- Akkor nincs is, Mordon! Ha maga nem tud róla, akkor nem is létezik.
- Nem bizony! - dörrent rá Mordon a nőre. Az utcalámpák fényében szakadékká mélyültek arcán a barázdák. - Ellenben amiről tudok, azt sírig sem felejtem!... Na, gyerünk, tüntessük el ezeket, mielőtt újabb férgek bújnak elő a földből.
- Ezek nem halálfalók, ugye? Akkor kik? - lépett Harry az elkábított, összekötözött támadókhoz.
- Nem a Nagy Féreg szolgái, csak olyasmik - Mordon a falábával a hátára gördítette az egyik varázslót. - Ez itt például Terry Dalton...
- Az Ürge? - hajolt fölé mohó érdeklődéssel Zana. - Annak idején olyan szerteágazó kapcsolata volt a Nagyúrral és a halálfalókkal, mint a mezei ürgék labirintusai. És a föld alatt szépen felhalmozott kis vagyont őrizgetett... többet, mint amennyiről a Nagyúrnak beszámolt.
- A tolvaj meglopta a tolvajt - jegyezte meg Mordon. - Persze a Wizengamot sohasem tudott rábizonyítani semmit, sőt, még csak vádat sem indítottak ellene. Én ilyen "tisztes" polgárt még az életben nem láttam, sem ennyi legális céget, amivel ez takargatta a mocskos ügyleteit. A halálfalók közül senki sem köpött, a saját vagyoni érdekük volt. Az ilyenekről, mint Dalton is, csak pár fanatikusabb auror tárolt néhány titkos, láthatatlan, szánalmasan vékony aktát. Aki valamivel többet tud erről az ügyről, az kizárólag a másik oldalról szerezhette az értesüléseit - nézte a szeme sarkából Zanát, akinek a szeme sem rebbent.
Az ő aktája az Ürgéről bezzeg nem volt olyan vékony.
- Dalton meg most jó nagy galibába keveredett a nagyfőnök visszatérésével.
- Te lettél volna, Harry, a belépőjegy a Nagyúr kegyeibe. A te tálcán felkínált fejed - fordult felé Zana.
- Akkor ezek mind tartoztak Voldemortnak?
- Vagy csak féltek - emelkedett fel Lupin mellől Tonks.
- Vagy nem bíztak benne, hogy Voldemort legyőzhető - lépett át szenvtelenül az Ürge felett Mordon. - Dumbledore ettől féltett téged, és mindannyian erre számítottunk. A félelem kiszámíthatatlanná teszi az embereket, főleg ha rovott a múltjuk. Nem is volt az olyan régen, amikor még ágy alá bújva aludtak a gyerekek éjszakánként, halálfalók támadásától tartva... Te talán nem is érzed, Potter, de odakint a világban nemsokára vágni lehet majd a rettegést, Tudjukki remek kis közhangulatot teremtett a Szent Mungóbeli támadással, és hogy volt mersze megjelenni az Abszol úton.
- Meg is lett az eredménye: a spanyolok struccpolitikához folyamodva lehúzták a redőnyt az Ibériai-félsziget partjainál, mintha Tudjukki eszméit ezzel megállíthatnák - szólt bele ingerült csalódottsággal Tonks. - Most mindenkit szigorú ellenőrzés alá vetnek ott, és a diplomáciai kapcsolatnak is lassan lőttek.
Lupin mondta a múltkor, Voldemort olyan, mint egy felhúzható műanyag madár, ami, kip-kop, szedegeti az asztallapról a láthatatlan magvakat, és berregve lejár: sokan azt hitték tizennégy éve, hogy ezzel vége is, csakhogy megtalálták a kulcsot hozzá, és most újra elindult. Furcsa kismadár volt, aki egyszerre vetett és aratott, romlott eszméket hintett szét, és poshadt gyümölcsöt, halálfalókat talált a csőre.
Mordon összecsapta a tenyerét. A váratlan hangra mindannyian összerezzentek.
- Na jó, Goldwyn, vigye végre Pottert... mégsem - mérte végig a nőt Mordon, miközben Harry használhatatlanná vált könyvéből zsupszkulcsot csinált. - Jobb, ha Lupint viszi. Potterrel majd én megyek, egyelőre a Roxfortba, miután elrendeztünk mindent.
Zana inkább egy szót sem szólt, megfogta Lupin karját és a könyvet, és eltűnt a Private Drive-ról.
Negyed óra múlva már az összes, a Roxfortban tartózkodó tanár a gyengélkedő előtti folyosón tolongott. Odabent Madam Pomfrey sürgölődött Lupin körül. Az ajtóban Zana McGalagonynak magyarázott, Piton összefont karokkal, háttal nekik, közönyösen figyelte a kapkodást. Zanát majdnem hátba csapta a gyengélkedő kivágódó ajtaja, ahogy Mordon, Harry Pottert maga után vonszolva, becsörtetett a terembe.
- Lupin megérkezett? - harsogta, és megelégedve belesett a paraván mögé.
- Mit gondolt, talán héthatárra innen bujdosok Lupin testével?
Zana és Mordon közti találkozások többnyire parázs vitába torkolltak. Az auror Zanát minden gyűlésen keresztkérdésekkel ostromolta, és neki töviről-hegyire be kellett számolnia minden Private Drive-on töltött percéről, mintha vádlott volna, és azután Mordon a szeme láttára fordult az éppen aktuális őrtársához, akinek igazolnia kellett az állításait. Mindketten tisztában voltak a játék lényegével, Dumbledore zseniálisan egyszerű adok is, meg nem is játékának lényegével: negyvennyolc órán keresztül egy házba bezárva, egy másik ember jelenléte mellett Zana semmi olyat nem követhetett el, amivel szemben bárkinek fenntartásai lehettek volna. Mordon egyszerűen csak jelezni akart: korcsok korcsokat fialnak, akik csak egymás mellett érzik jól magukat, sárban, trágyában fetrengve, a másik fülét véresre cibálva egy bűzös koncért, és ahogy a vér nem válik vízzé, úgy ég maradandón a sejtekbe a tanítás is, nem pocsolyavíz az, amit egyetlen vad mozdulattal le lehet rázni magunkról. Mordon, ahogy az jó sintérhez illik, gyakorlottan hajigálta a zsákjába a Durmstrang és Karkarov kölykeit, elcsatangoltakat és hűségeseket egyaránt, nem számított semmi enyhítő körülmény, hiszen mindannyian egy udvarból kerültek ki, egy ugatást hallgattak, vízbe velük! Nem lepődött meg Mordon rögeszméin. Igor számtalanszor köszörülte a nyelvét a "vén hülyén", úgyhogy még csak meg sem bántódott ezen a bizalmatlanságon.
Mordon gyűlölködve visszabicegett felé.
- Az ilyeneknél sohasem lehet tudni - úgy járatta a szemeit, hogy a mondatot akár Pitonra is lehetett volna érteni, de végül egészen közel hajolt Zanához, és halkan az arcába sziszegte: - Sok mindent tudok én...
- Csak vigyázzon, az öregkori paranoiája mellé nehogy szenilitás is párosuljon. Összeomlana a Varázsbűn-üldözés.
Ha az aurornak még lett volna orra, most szinte összeért volna Zanáéval.
- Magára is értettem, tündérkém...
Zana fintorogva, megdermedve visszahúzódott. Mordon szárazon, röviden az arcába nevetett, de a szája továbbra is egyetlen komor vonal volt. Vesébe látó pillantással meredt a fiatal nőre, de a pillanatra résnyire nyitva hagyott ablakok már döngve bezárultak. Mozdulatlanul álltak. Az auror csendesen figyelte, merengve. A vonásai megereszkedtek, most sokkal öregebbnek tűnt még a szokásosnál is.
- Milyen kár, hogy a név mit sem számít.
Zana letaglózva meredt az aurorra. Már a nyelve hegyén volt a visszavágás, amit mindig talonban tartogatott, és ki is mondta volna már, ha Mordon hangsúlya magában hordozza azt a megszokott gúnyos élt, de az auror szavai most inkább szomorúan koppantak, és ezzel a felhanggal Zana nem tudott mit kezdeni. Megbántottan, felháborodva, de leginkább mélységes, régen érzett keserűséggel, megrendülten hallgatott. Ó, mennyire tisztességtelen volt erről az oldalról arcul csapnia! Hosszú évek munkája volt ebben az önmegtévesztésből, mentegetőzésekből épített kártyavár-életben, amiről elhitette magával, hogy éppen az a cifra palota, amit az apja képzelt neki, amit ő várt volna el tőle, és Mordon most ráfújt, hogy lássa, milyen ingatagok az öncsaló érvei.
- Valamivel talán nem ért egyet? - most újra a régi Mordon bámulta, kihívóan, kíméletlenül, arcáról eltűnt az az előbbi, zavarba ejtő fáradt szomorúság, amit Zana nem tudott kezelni. - Szívesen meghallgatom, ha van megjegyzése.
- Csak annyi, hogy a lepra gyógyítható, Mordon - mérte végig zordan, gúnyosan Zana, elidőzve a csonka orron és a falábon. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy Mordon leköpi. Mit bánta, csak hagyja már békén!
- Ó, nem. Élő archívuma vagyok én a halálfalóknak, akiket általam utolért a büntetésük. De erről már biztosan hallotta a beszámolókat. Ez itt például éppen egy közös ismerősünkre emlékeztet - húzta végig Mordon fanyar mosollyal az ujját egy domború, rőt forradáson, ami kettészelte a kézfejét.
- Majd címkézze fel a testrészeit. A múzeum úgy igazi - ajánlotta Zana hűvösen.
Mordon magában elégedetten somolyogva elbicegett: nem csalódtam benned, téged is vödörbe kellett volna veszejteni, bólogatott Zanára visszanézve.
A nő elgondolkodva fordult utána. A sok mindent tudok-kifejezés vajon csak amolyan szokásos frázis volt Mordontól, vagy több annál, és akkor vajon mit takar? Tudta, hogy Dumbledore elárult róla néhány elengedhetetlenül fontos tényt, de hogy pontosan mennyit, arról elképzelése sem volt. Mordon nem sok aktát találhatott róla a Minisztériumban: ládikába rejtett kristály volt ő, mégpedig lopott ékkő, amivel csak a megfelelő körökben lehetett büszkélkedni. Sohasem szerepelt Igorral karöltve egyetlen címlapon sem, erre jól vigyáztak, ellenben ha a férfi nyilvánosságot kizáró megbeszélésen jelent meg, Zana mindig ott volt vele.
"Már csak azért is, mert túl szép vagy ahhoz, hogy a négy fal között tartsalak, mint egy fonnyadt szobapáfrányt."
Túl szép, vagy stratégiailag túl fontos, Igornál egyet jelentett. A szavakat engedelmes, kétarcú szolgáivá tette az évek alatt.
- Még a végén Mordon magával tölteti le Karkarov azkabani büntetését - lépett mellé Piton. - Erre az esetre remélem jól megtanulta a leckét.
- Miféle leckét? - fordult felé türelmetlenül Zana.
- Hogy akkor köpjön, amikor a legjobb ajánlatot kapja! Karkarovnál bevált.
- Attól függ, mi a téma. Ha olyan, akkor akár ajánlat nélkül is köphetek - villant a férfira a tekintete.
Inkább megnézte Lupint. A háta mögött Piton töprengve meredt a nő tarkójára: Dumbledore vajon miféle különös ráérzéssel találta meg a világban azokat az embereket, akik mindig tudnak róla, Pitonról valamit? Lupin, Black, Mordon, Karkarov és most ez a nő. Lassan szólnia kéne az igazgatónak, hogy ideje előrángatni a drága apját valamelyik diliházból, ő sem hiányozhat a sorból!
Zana elmélyülten bámulta Lupint. A varázsló sápadt volt ugyan, de nyugodtan feküdt az ágyon, mint aki ezeréves Csipkerózsika-álomba merült. Harry szótlanul állt az ágya mellett, úgy, ahogy Mordon ott hagyta, arcán fatalista keserűséggel, öregen.
- Pihenj le, Harry, rendbe jön - biztatta Zana csendesen.
Odakint már teljesen besötétedett, a várakozás sűrűsége fonta körbe a testüket. Egy pók szaladt végig barnán, ijedten Lupin fejtámláján. Harry tétovázott egy pillanatig.
- Talán a hercegünknek nem kellett volna újfent felelőtlenül viselkednie - állt meg mögötte Piton, és csak a szemét fordította a fiú tarkója felé.
Zana szótlanul, kívülállóként figyelte kettejük elváltozó arcát. Harry meg sem moccant. Az ablaküvegben visszatükröződő bájitaltanárt figyelte, és arra gondolt, mégsem igaz az, hogy akinek nincs lelke, annak nincs tükörképe sem.
- Csak hát bizonyosan sürgős dolga akadt, ugye? - folytatta Piton, rendületlenül Harry hátának címezve a mondandóját. - Például megmenteni a világot, vagy valami hasonló...
- Könyvtárba mentem - vetette oda Harry flegmán. Ettől a nyilvánvaló képtelenségtől csak még szemtelenebbnek hatott, de megint fellobbant benne az az önpusztító, öntörvényű, fekete szemellenzős gyűlölet Piton iránt, ami már a tanév végén is, és ő elhajította a gyeplőket, mert könnyebb volt elszabadultan vágtázni, mint kipányvázni a keserűségét, és fűszálat rágcsálva a lábához heveredni.
Piton érdeklődve figyelte a fiút: éppen olyan csalhatatlanul látta meg a töredezett felszín alatt kavargó izzó lávát, mint ahogy a vadak érzik meg a vér szagát, és könyörtelen, kárörvendő kíváncsisággal verte a sarkát a repedések mentén ebbe a talajba. Számított erre már nagyon régóta. A Potterek sohasem tudták tartani a szájukat.
- Éjszaka?... Ezt már csak azért sem hiszem el, mert te fel sem ismernél egy könyvtárat belülről, ha véletlenül odakerülnél.
- Tényleg volt könyvtárban valamelyik nap - jegyezte meg Zana halkan.
- Valóban? - vonta fel a szemöldökét Piton. - Ez csak még gyanúsabbá teszi. Ha Potter könyvtárba jár, jó lesz résen lenni, mielőtt egy újabb világmegváltó haditerv közepén találjuk magunkat. Igazam van, Potter?
Harry egy pillanatra lehunyta a szemeit. Egy vékony, józan hang még megszólalt benne: szó nélkül ki kellene mennie a gyengélkedőről, végigfutni a folyosókon, ledobni magát az első ágyra, az első takaró alá, olyan közömbösnek kéne lennie, mint Luna Lovegood, de erre nem volt képes. Néha, egészen váratlanul rátört az a bénulat, amivel egykor Cedric Diggory merev arcába nézett abban a távoli temetőben, ami egyszerre volt színtere születésnek és halálnak, az a bénulat, ami sokkal ellenállhatatlanabbul szegezte a Halálterem lépcsőfokaihoz, mint Lupin megfontolt, bölcs karja. És csak lázadni tudott ellene, úgy mint akkor is, meggondolatlan kétségbeeséssel.
- Pont annyi köze van a nyári programomhoz, mint nekem a magáéhoz! - morogta összeszorított fogakkal. - Pedig azon aztán inkább lenne mit hallgatni!
Harry jelentőségteljesen, pimaszul végigmérte Pitont, majd szemei megállapodtak a bájitaltanár felöltőjének ujján. A teremben mindhárman tudták, mi az a szövetnél is feketébb fekete, ami ott rejtőzik. Piton hideg, öntelt mosolyra húzta a száját.
- Azt meghiszem, Potter. Nem volt még olyan dolog a világon, amihez neked semmi közöd sem volt, és nem ütötted bele az orrod! Különleges érzéked van ahhoz, hogy mindig olyan helyeken bukkanj fel, ahol nincs keresnivalód. Ahogy ebben a pillanatban is a kastély bármely más részében kéne lenned, hogy megkaphasd a kellő csodálatot - állt félre az útból Piton. Harry nem mozdult.
- Hagyjam egyedül vele? - kérdezte a homlokát ráncolva, konokul, elborult arccal, és Lupinra tekintett. Minden ésszerűsége elpárolgott az elmúlt két hónap során: fegyvert kellett kovácsolnia abból a nagy káoszból és haragból, ami ráömlött, és le kellett sújtania vele valakire, bárkire, aki kicsit is megérdemli, és Piton nagyon is ilyen volt. Már réges rég elnyomta magában az ellenérveket, amelyek többnyire mintha Hermione hangján szólaltak volna meg, csak azt látta, hogy mindenki, aki még valamennyire a szüleihez kötötte, szép lassan elmúlhat mellőle, a Tekergők eltűnnek, de Piton állandó, ahogy a férfi gyűlölete is örök és talán kiszámíthatatlan is. A bosszúszomja akár még halhatatlanná is tenné, hogy túléljen mindenkit, és gyönyörködjön a pusztulásukban. - Igazán lehetne Lupin a következő, ugye?
- Nem most jutna először eszembe ez a lehetőség, Potter - csillant fel Piton szeme, tökéletesen alátámasztva a megjegyzését. - Vannak egészen érdekes mérgeim, de ismerve az értelmi képességeidet, erősen megkérdőjelezhető, hogy te bármit is felfognál belőle.
Harry vállat rándított. Tőle ugyan Piton magyarázhatott, ő egyetlen mozdulattal le tudta volna tuszkolni az összes imádott mérgét a torkán. Néhány lépésnyire Zana döbbenten hallgatott: érezte, olyasvalamibe cseppent, ami túlnyúlt az 'itt és most' keretén.
Nem is tudta, mennyire túlnyúlt, át hosszú éveken, holtakon, élőkön, gyűlöletté dagadt ellenszenven - mindkettejüknek olyan részét képezte ez, ami kívül állt minden ésszerűségen, de olyan szerves tartozék volt, mint a lépük vagy májuk. Érthetetlen, fojtogató, és tizenegy éves korban kapja meg az ember, ha már jól elverte egy párszor az élet. Zana nem értette, idegenül szemlélte az egész jelenetet, miért okvetetlenkedik ennyit egy tanár a diákjával, de azt érezte, hogy ez nem lehet öt év mérgező bogyójú termése. A magvaknak évek kellenek a föld alatt, a hó alatt. Talán csak öt éve szökkent szárba. Volt valami végtelenül irracionális, már-már gyerekes ebben a viszályban, és éppen ettől vált ijesztően komollyá. Különös jelenet volt, ahogy ott álltak villámló szemekkel, vicsorba torzult szájjal a mélyen alvó Lupin ágyának két oldalán.
- Jobban járnál, ha egészen kicsire összehúznád magad. Gondolom, megkaptad a roxforti leveled - vetette oda undorodva Piton.
Vele szemben Harrynek pontosan ugyanez volt a reakciója. Az, ahogy az elmúlt percekben viselkedett Piton irányában, már nem sokat ronthatott a helyzetén, amit így is bizonyára alaposan elintézett a tény, hogy McGalagony vagy Dumbledore bekönyörögte őt Piton órájára. Az elmúlt évek történéseinél legfeljebb csak az lett volna igazságtalanabb, ha ezután úgy kap osztályzatot bájitaltanból, hogy Piton be sem engedi órára. Ami leginkább zavarta, mégsem ez volt. Céltalanul lebegett valami ködös, tér nélküli űrben - nem érdekelte többé, hogy auror lesz-e belőle, vagy sem. Nem hitte, hogy Voldemorttal szemben kihúzza még további öt évig, amíg elvégzi az iskolákat. És mégis, ezen a tompa várakozáson át is égett benne egy kis gőg, hogy eddig is, minden különösebb tudás nélkül, többször maradt talpon kettejük harcában, mint előtte bárki - nem kellett oda hatalmas varázserő, csupán legyen mindig helyén a szíve. Sajnos pillanatnyilag a szívét sem igen találta, sem a helyén, sem másutt...
- És most féljek? - szaladt ki a száján. Az ujjai közül megint menthetetlenül kicsúsztak a gyeplők. - Ha kibírtam öt évnyi bájitaltant, kétlem, hogy a hatodikba döglök bele... Ja, vagy nyalnom kéne? Bocsánat, elfelejtettem elkérni Malfoytól a nyelvét - vetette oda végül, majd körül sem nézve távozott a gyengélkedőről. A bájitaltannal kapcsolatos további pályafutását mára már eléggé aláaknázta. Piton közönyösen bámult utána: ezt a kölyköt valakinek alaposan fel kéne képelnie. Ha ez egyszer megtörténik, remélte, ő lehet az, aki megteszi. Potter láthatólag olyan egyedül volt, hogy belezavarodott a saját érveibe és gondolataiba, amitől csak még ostobább lett, legalább annyira, mint a pókhálóba repült légy, ami egyre veszettebben ficánkol. Dumbledore jobban is figyelhetett volna a kis kedvencére, aki nyilvánvalóan olyan utakat kezdett taposni, amik Piton számára sem voltak teljesen ismeretlenek.
Madam Pomfrey jelent meg egy gőzölgő kupával, és rosszallóan nézte a két felnőttet. Hát persze, bármit lehetett a gyengélkedőn, csak hangoskodni nem. Ez az én territóriumom - Madam Pomfrey tekintete tele volt megálljt parancsoló vörös táblákkal, felkiáltójeles figyelmeztetésekkel, ő még Dumbledore-t is kiüldözi innen, ha kell! Zana kibámult az ablakon. Meg akarta hallgatni a javasasszony véleményét Lupin állapotáról, de ehhez le kellett futnia a szokásos köröket: a javasasszony, talán hogy jelezze a fontosságát, örökösen megváratott mindenkit.
Piton rosszkedvűen matatott Madam Pomfrey gyógyfüves szekrényében. A háta közepére se kívánta a világ összes fafejű griffendélesét, kölyköket és ájultakat egyaránt. Lecsapta Lupin éjjeliszekrényére a tégelyt, amit a gyógyító kért. Zanára nézett, ahogy ott állt gyűrötten, betegesen sápadtan, valószínűtlenül magányosan, de a szónak nem a melodramatikus értelmében, hanem egyedül egy kusza délibábként, ködszerűen, lápi lidércfényként, távolian. Látta rajta, hogy lélekben nem ott van, egy másik gyengélkedőn jár, vagy csak egy másik ablaknál, a múltban, vagy képzeletben. Egy belérögzült, sima mozdulattal húzta ki a hajtűjét, ezüst, karcsú villanás, majd tűzte fel újra a haját. Az alsó, rövidebb tincsek kicsúsztak a hevenyészett kontyból, Piton ezeket bámulta, virágméz illatúak, szinte az orrában érezte. Nem is értette, hogyan, mikor rögzülhetett benne ilyen észrevétlenül ez a társítás. Zana nyakszirtjére kúszott a pillantása. Szemével követte az íveket, mint egy szobrász a modellét, mérte a távokat, hajlatokat, csontok, porcok, izmok harmóniáját. Zana hátranézett, és ahogy találkozott a pillantásuk, Piton lélekben visszahőkölt: volt valami természetfeletti Zana tekintetében, azok az elképzelhetetlenül kék szemek a furcsa fényben játszó aranygyűrűvel már majdnem földöntúliak voltak. Azt hitte ezektől a merően bámuló, nagy, fényes szemektől, hogy Zanát a sírás kerülgeti, tessék, Lupin, egy újabb rajongó, pedig Zana csak a gyengélkedők salétromszagú levegőjét utálta, kaparta a torkát, hogy köhögnie kellett. Erről a szagról mindig eszébe jutott a durmstrangi ispotály gyógyítója: a galambszürke hajú vénasszonynak csontig marhatta a kezét valami, vékony volt, és a bőr gyűrődve aszalódott rá, tele hullafehér foltokkal, mintha sóvirágok ütköztek volna ki rajta, kristályosan, mint a falakon. Mindig viszolygott az érintésétől, és inkább eltitkolta, ha beteg volt - amíg az igazgató úr parancsára be nem tessékelték végül, ha lebukott. Örökösen az igazgató úr kifejezett parancsára - így mondták, mert egyébként nem ment volna. Ekkor is csak azért, mert különben, kis túlzással, Igor az ispotály bejáratáig rugdossa. Nem mintha Igor valaha is belerúgott volna, bár néhányszor nagyon közel állt hozzá. Eszébe jutott a régi mágiafilozófia órai önismereti dolgozata, amit a professzornője íratott velük - ez volt a mániája, félévente megjátszotta, de sohasem olvasta el őket, legalábbis nem reflektált rá. Meg kellett válaszolni, hogy mi szeretne lenni a jövőben. Hatodéves volt akkor, alig fél éve temette el az apját, árva volt, nyárra Igor vállalta, hogy felkarolja, nem érdekelte sem a jövő, sem az ostoba önismereti tesztek, amiket a vén, köszvényes tanárnő titokban gyújtósnak használt, jól emlékezett, mit írt: "Szeretnék gyík lenni, aminek ha letörik a farkát, hiánytalanul visszanő. Rajtam minden rúgás nyomot hagy, minden mélyülő horpadással kevesebbnek érzem magam." Nem számított rá, hogy a tanárnője mégis elolvassa - délután már Karkarov hivatta az irodájába, és a fejéhez vágta, hogy ne legyen ilyen szentimentális bolond, szedje össze magát, és majd meglátja, miféle maradandó rúgásokat tartogathat még az élet, testit-lelkit egyaránt. Sértetten hallgatott - az árvasága neki éppen eléggé maradandónak tűnt. Talán árvaházba dugjalak, ordított rá Karkarov. Konokul meredt Igor szemei közé - már betöltötte a tizenhetet. Akkor azt hitte, Igor megrúgja végül.
Piton bezárkózva bámulta. Minek révedezik ez a nő állandóan? Hirtelen olyan szívesen bántotta volna, gorombán, gyűlöletesen, nem értette, mi ütött belé. Könnyű kézzel hajította volna ki még az ablakon is, nem bánt volna szelídebben vele, mint akármelyik kóbor, éhesen nyerregő macskával, ami az ember lábához dörgölőzik, majd' felbotlik benne, amibe az ember lelkifurdalás nélkül belerúg, és ettől csak még sötétebben méregette a nőt. Zana annyi ellentmondásosságot generált benne, mióta először találkoztak, és mindez mintha belesűrűsödött volna ebbe a pillanatba, túlfeszítve a határokat. Meg kellett szólalnia.
- Fogja, és majd tegyen róla, hogy ez a szerencsétlenség megigya! - lökte végül durván a kezébe a Lupin szokásos farkasölőfű főzetével teli serleget. - Nem leszek Lupin kedvesnővére.
- Ne aggódjon, magától mindkét szó meglehetősen távol áll.
- Akkor nyugodtan alszom ma. Mi lett volna a hírnevemmel! - sziszegte bele a nő arcába. Zana hátra sem hőkölt, úgy nézett a csepegő méregfogú, roppant testű kígyó szemébe, ahogyan csak az ostobák vagy őrültek teszik. Ő talán mindkettő volt. Nem volt hajlandó megrémülni tőle azon délután óta, amikor először beszélt Dumbledore-ral az igazgatói irodában, pedig azelőtt rezzent még a pillantásától is, akár a gebe őzek, úgy bámult rá, mintha Piton valami különösen szeszélyes démon lenne, és bármelyik pillanatban rávethetné magát. Aztán megváltozott. Pitont bosszantotta ez a könnyelműség, semmibe vétel vagy magabiztosság, vagy mindegyik egyszerre. Karkarov számító, együgyű porcelánbabáját már rég össze kellett volna zúznia, mint egy tojás héját, szétkenni a belsejét a cipője talpával, ha már a férfival nem tette - Zanán élni ki minden undorát, amit hét lakat alatt kellett őrizgetnie, diplomatikus mosollyal palástolnia a Trimágus Tusa hónapjai alatt. Csak az ég tudja, hányszor lett volna képes egy tompa fakaróval felnyársalni Karkarovot, vagy egyszerűen csak szögre akasztani valamelyik dohos lomtárban, mint egy elnyűtt, utálatos kabátot, hogy a molylepkék lassan, módszeresen elcsámcsogják.
- A vitrinszekrényben van még több a következő napokra - bökött a bájitalra. - Inkább felcímkéztem, és Lupin nevét írtam rá. Gondoltam, maga úgysem ismerné fel, mivel bonyolultabb a szerelmi pacsmagoknál.
Hideg érdeklődéssel figyelte a nőt, ahogy kiszaladt a vér az ajkaiból. Most hirtelen valahogy hasonlított Karkarovéra a pillantása, nem a világos szemszínük miatt, inkább az élesre, hegyesre csiszolt, tükörlapú jégpengék emlékeztettek Igor üres, sarkvidéki tekintetére. Hihetetlen, hogy még ez is tanulható!
Zana undorodva nézte a férfit. Hány és hány hasonló megjegyzést hallott már élete során! Kelet-Európában meg csak még rosszabb volt a helyzet, az összes varázsló a férfiak privilégiumának tekintette a tudást a mai napig. A mágia feudalizmusa a gleccserbe fagyott hullák épségével hevert arrafelé századok óta, és még csak nem is bűzlött. A varázslók tettek róla, hogy így legyen.
- Inkább egy vörös ikszet kellett volna rajzolnia rá, biztos, ami biztos, nem? Azt talán megértem.
- Jó, hogy mondja - döngött Piton után a gyengélkedő ajtaja. Az sem érdekelte, ha Lupinból kiszalad a lélek erre a hangra. Annál jobb lenne!

*

Madam Pomfrey másnap meglehetősen harapós hangulatban hajtott el mindenkit a gyengélkedő környékéről. Mint kiderült, Lupin a reggeli órákban felébredt, és mindjárt olyan kifogástalanul érezte magát, hogy nem kért többet a javasasszony vendégszeretetéből.
"Elegem van a gyengélkedőkből!?", ismételgette mindenkinek felháborodva Madam Pomfrey Lupin szavait. Keze alatt nyomatékos puffanással rendeződtek púposra a párnák. "Még hogy ne értsem félre... mintha ezt lehetne másképp is értelmezni!", szálltak dühösen a lúdtollak. Lupin valószínűleg olyan gyorsan és olyan messzire elmenekült a szavai következménye elől, hogy két napig nem is látták a Roxfort környékén.
Zana megsajnálta Harryt, a fiú olyan tanácstalanul téblábolt a folyosón, állandóan a Kövér Dáma előtt kötött ki, aki jelszó híján nem engedte be őt a Griffendél-toronyba. Harrynek minduntalan kiment a fejéből, hogy az éjszakát a leendő sötét varázslatok kivédése tanár szobájában töltötte, ébren gyűrögetve a paplan sarkait. Amikor Zana felajánlotta neki, hogy elviszi a Minisztériumba, ahol Anglia legnagyobb mágikus tartalmú könyvgyűjteménye található, Harry egészen felvillanyozódott. Az már más lapra tartozott, hogy Zana felvetése nem titkolt ellenvetéseket váltott ki a Rend jelenlévő tagjai körében. Zanáról lepergett mind Mordon, mind Piton szava; Dumbledore töprengve, mérlegelve, összevont szemöldökkel nézett vissza rá - Zana nem tudhatta, hogy nem rajta, hanem Harryn gondolkodik: ő, Dumbledore volt ott akkor, amikor Harry utoljára járt a Minisztériumban, ami talán még mindig magán viselte egy hátborzongató, gyászos éjszaka keléseit. Ettől az újabb úttól Harry vagy eltökéltebb lesz, vagy elesettebb. Lassan, hezitálva bólintott: jöjjön a mélyvíz...
Vele szemben Zana félreértette, magára vette a tétova mozdulatot, és meg kívánt előzni minden kínos jelenetet, nem akarta megtudni, merre feszülnek az igazgató bizalmának határai - inkább önmagától javasolta, hogy kísérje el őket valaki. Mordon rögtön jelentkezett, úgyis sürgős dolga van ott, tolta félre a sakktáblát, amin még kezdő pozícióban sorakoztak a bábuk...
A kandallótól egészen a könyvtár bejáratáig kísérte őket, csak a hiányos csoportú aranyszobroknál, a Mágikus Testvériség kútjánál álltak meg egy percre. Ez semmisült meg nemrég a Nagyúr és Dumbledore csatájában, nézett Zana Harry felé, aki mereven, sápadtan meredt a csarnok mélyébe, mintha olyasmit látna, amit senki más.
Épp egy kis csoport varázsló lebegtette el a megmaradt félfülű koboldot és a házimanót - Caramelre vallott, hogy nehezen tűrte a két szobor egyeduralkodását így, hogy nem állt felettük a varázsló és boszorkány aranyteste. Némely tekintetben Caramel csak abban különbözött a Nagyúrtól, hogy az ő hatalma legális volt. A kút szomjasan, komoran tátotta a száját a hatalmas hallban. Zana sietve terelte a lift felé Harryt, ez még csak egy gyerek, hiba volt ilyen hamar elhozni ide, szidta önmagát, még ha a jószándék vezérelte is. Rájött, hogy megint önző volt, minden jelet magára vett; nem maradt benne semmi bizalom, így másoktól sem várt bizalmat maga számára: Dumbledore csak Harryért aggódott, nem pedig azért, hogy Zana majd messzire szalad vele. Gondolkodva nézte Harry hátát: Dumbledore talán túl sokat tesz a vállaira, tényleg nem kellett volna eljönni ide.
Mordon nem felejtette el megjegyezni, vagyis megfenyegetni Zanát, hogy néha rájuk néz majd. A lenyűgöző teremben, a málladozó, bölcs testű könyvek között Zana útba igazította Harryt a mágiatörténeti szektor felé.
- Azt kölcsönzöl ki, amit szeretnél - szólt a fiú után. - Leadom a kártyámat a pultnál, hivatkozz rám!
Negyed óra múlva Mordonra hagyta Harryt, ha már az auror olyan lelkesen ajánlgatta, hogy olykor ránéz majd, ő pedig átment a Mágikus Tárgyi Emlékek osztályra. A főnöke, Mr. Kartush az orra alá nyomott egy listát a Minisztérium által javasolt lakásokról, aminek persze a fele Londontól számítva Anglia másik felében helyezkedett el.
- A fővárosban nehéz lakást szerezni - tárta szét a karjait Mr. Kartush.
Zanának London kellett a maga személytelen nyüzsgésével, ahol senki sem törődik a másikkal, senki nem figyel rá, ahol könnyű beolvadni, és csak egy arc a sok millióból.
- Ez csupa borzasztó környék - figyelmeztette a férfi a lista másik felére bökve, de Zana legyintett. Annál jobb.
Hirtelen ötlettől vezérelve elment megnézni a házat, ahol a szüleivel laktak, amikor még Angliában éltek. Talán azt hitte, a boldogság tárgyakhoz is köthető, és a ház látványával finom, apró cseppekben kap abból a hajdani derűből, ami akkor az élete része volt, nektárt gyűjtögető kolibriként rebbent a pillantása a falakra, kerítésre, de száraz, meddő virágok közt kutatott. Szomjas maradt, és lehangolt. Az egész ház olyan kicsinek látszott, másnak, idegennek. Nem ide tartozom, szomorodott el, nem tartozom sehova. Virágnektár nélkül a kolibrik negyed óra elteltével holtan zuhannak a talajra, színes, hideg kis drágakövek az aljnövényzet nagy összevisszaságában. Milyen jó lett volna tudni, hogy ez emberre is igaz-e! És vajon emberi léptékkel mérve mennyi idő ez a negyed óra?
Kibérelte az első lakást a listán, aztán galacsinná gyűrve a pergament behajította az első szemetesbe. Meg sem nézte a környéket, a lakást is alig. Türelmetlenül várta, hogy a kapzsi szemű vén boszorkány abbahagyja az előnyök ecsetelését, amiről biztosan tudta, hogy a fele szemenszedett hazugság, de nem érdekelte. Elfordult, ahogy a rúzsos szájú vénasszony ráfújta a cigarettafüstöt. "Az első dolgom lesz alaposan kiszellőztetni", hőkölt hátra.
- Ezek igazi ablakok? - vágott bele nyersen a szóáradatba.
- Persze - csattant sértetten a válasz, az öregasszony cigarettafüstös, sárga ujjaival megragadta a kilincset. - Kinyitható.
Lent a sikátorban, az ablak alatt egy szemetes konténer okádta a bűzt: remek alternatívák a jó levegőre. Micsoda kényelem, elég csak kihajítanom az ablakon a szemetet, mosolygott magában Zana, és ezt az előnyt még csak fel sem sorolták.
Három óra múlva már újra a Minisztériumban volt. Harry nyugodtan ülve, mint a szófogadó gyerekek, várt rá a könyvtár előcsarnokában, táskájából vastagabb-vékonyabb könyvek kandikáltak ki.
- Sikerült találnod valami használhatót? Ha már nem kellenek, írj levelet, és visszahozom a könyvtárba - terelte kifelé a fiút, és meg sem lepődött rajta, hogy Mordon már várta őket. Ha minden olyan biztos lenne az életben, mint Mordon gyanakvása, sokkal könnyebben folynának a mindennapok. És még keserűbben.

*

A sötétség rojtosan, földszagúan párolgott be az alagsori szoba résnyire hagyott ablakán, nehéz volt és álomtalan. Piton röptében zárta a markába a gyertyalánggal kacérkodó éjjeli lepkét. Azon az estén már legalább a hatodikat, és a magasabb fejlettségi szinten állók dölyfösségével pöccintette a tenyeréről a papírkosárba, a többi közé. Már csak az hiányzott volna neki, hogy beleporozzanak a bíborcsiga értékes kopoltyúkivonatába. A szétfolyt, zsírsárga gyertyacsonk, akár egy lerombolt homokvár, terpeszkedett az asztallapon, s a szembántó, imbolygó homályban Piton ujjain alvadt vérnek tűntek a bíborfesték rászáradt pettyei. Úgyis a fél iskola szentül meg volt győződve róla, hogy éjszakánként friss vérre szomjazva a Roxmortsból elrabolt szüzek gyenge nyakacskáit harapdálja. Meg kéne már mondani nekik, hogy tyúkokkal is beérem, törölgette durva mozdulatokkal a kezeit.
Az üresen, foltosan sorakozó csigaházakat egymásra halmozva csavarta be egy ív érdes pergamenlapba: Bimba szokásos csomagja volt ez, a professzornő fonalra fűzte őket, és felakasztotta az üvegházba vagy a szobája ablakához, amolyan szélharangként. Ahogy a csiga- és kagylóvázak összeütődtek, a hangjuk Pitont mindig csontok, bordák, ujjpercek roppanására emlékeztette, hát nem volt épp jó emlék, hallhatta elégszer, érezhette, okozhatta elégszer. Amikor Bimba egyszer a közös tanári szobába is befüggesztett egyet a játékszerei közül, Piton két nap múlva, egy lyukasórában egyetlen mozdulattal zúzta össze a finom mészházakat. Bimbának azt felelte, hogy a kivágódó ablakszárny törte szét őket. Bimba értett belőle, és többet nem próbálkozott - a szélharang jó fél méterrel az ablakszárny felett függött ugyanis.
Furcsamód egy gyerekkori emlékkép kúszott az agyába.
- A csigák elhagyják a házukat? - kérdezte egyszer döbbenten, értetlenül az édesanyját egy üres csigaház felett guggolva.
- Vannak olyan csigák, amik igen - mosolygott az anyja, és ő nem értette, hogyan, miért lehetséges ez. Ő a kapun sem lépett ki soha, nem úgy, mint a szomszéd gyerekek, akik az árokba ugrálva kergették egymást, csokoládét majszoltak és szöcskéket gyűjtöttek. Akkoriban ő már egy kiselejtezett bográcsban, amibe akár ő maga is belefért volna, főzte élve a békákat, gyíkokat, százszorszépek kicsi fejecskéit. Amikor egyszer próbaképp a macskájukat akarta beledobni, az apja fél kézzel megragadta a könyökét, és őt hajította a forró vízbe. A komolyabb sérüléstől valószínűleg az mentette meg, hogy az egész tákolmány felborult a súlyától, ő pedig vörösre égett lábakkal gurult végig a porban. Az apja szerint ez volt a remek recept arra, hogy ne érdekelje többé ez a főzőcskézés, ami úgyis nőknek való... Még ekkor sem tudta, hogy két-három év múlva ő is éppen olyan egyszerűen, gondolkodás nélkül hagyná el a szülői házat, ami ellenségessé vált az anyja halálával, mint a csigák a sajátjukat. Attól kezdve minden újabb estén azzal a gondolattal feküdt le, hogy megint túl van egy napon, aminek a reggelén jobb lett volna olyan furcsán elterülni a borospincéjükben, a vasvilla ágain, mint ahogy az öreg Pitonnal, a nagyapjával történt, és soha többé fel sem kelni. Még akkor is, ha az apja felette is káromkodna, és rugdosná az üres borosüvegeket. Piton, a felnőtt Piton, aki elvesztette már minden ártatlan tudatlanságát és gyermeteg, érzelgős tündérképeit, aki már értette, tudta, mi az elmúlás, aki harminc év küzdelmével acélozta meg magát, most megvetően horkantott: micsoda nevetséges gyengeség áradt ezekből a gondolatokból, bár valahol ijesztőek is voltak egy nyolc éves kölyök fejéből.
A Roxforttól kezdődően annyiban már változott a helyzet, hogy nem felette álló, hanem vele egyenrangú ellenségek közé keveredett, hét év múlva pedig már alatta állókkal nézett farkasszemet azokon a szédítő napokon, amikor a pakliból kihúzott összes kártyalapon az Ördög, az Akasztott Ember, vagy a Halál rajzolt arca derengett elő: romlottság, magány, halál, ez volt az ő tiarája, a fekete dobókocka mind a hat oldalába ugyanazt a bűnt rovátkolták be, és két évig omlásveszély feliratú táblákkal teletűzdelt meredély szélén egyensúlyozott, ahol egyébként is mindig mintha erősebben hatna a gravitáció.
A megszokás megint a folyosókra űzte. Megszokás, álmatlanság, mindegy, minek nevezte. Semmi ráció nem volt abban, hogy a nyári szünet idején is az őrjáratát rótta az üres iskolában, a mindentudó, mindent látó festmények között, amelyek olyan nagyképűvé tudtak válni a halhatatlanság ilyen formájától, hogy kezdő tanári éveiben megesett, a fejéhez vágták a kérdést: a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, professzor úr? Azóta már egyik sem merte.
Már diákkorában is számtalanszor szökött ki a folyosókra, olyankor övé volt az iskola, úgy érezte, hogy belesüppedve az árnyékokba lélegezni tud végre, mintha az éjjel nagy kirakós játékának ő lett volna az utolsó, hiányzó darabkája. Jóval éjfél után, az éjszaka legmélyén, az érzékek tompulásának, a félelmek és szemfényvesztések órájának idején született gyermek volt, gyerekkorában azt hitte, hogy őt a sötétségnek azok a kicsi pókjai szőtték-fonták fekete, fényelnyelő, bűnös fonalakból, amikről a nagyanyja mesélt néha az ő "pincebogár" unokájának.
Megállt az egyik első emeleti, vasveretes rácsozatú nyitott ablakban. Odakint alig volt világosabb, mint a zárt falak között, tömör testű skót felhők feszültek egymásnak az égen, és csak szétszaggatott széleik között sütöttek át néha a csillagok. Lesepert egy éjjeli lepkét az ablakkeretről: ezek mindenhol ott vannak? Közel lépett a párkányhoz, és összehúzott szemekkel meredt egy fehéres foltra a park sötétjében: valaki feküdt a fűben. Ahogy nézte, a folt mozdult, felállt, és a járásáról rögtön felismerte Mindentudó kisasszonyt, aki láthatólag nem is sejtette, hogy fentről valaki figyeli. Piton idegenül, rosszindulatúan követte szemeivel Zana mozgását; mintha mezítláb lenne, hajolt át a párkányon döbbenten. A nő céltalanul járkált fel-alá, és néhány mozdulatát már-már táncnak lehetett volna nevezni. A haja kékesnek tűnt a furcsa, gyér világosságban, a bőre még ilyen magasból is, úgy látszott, beszívja és többszörösen veri vissza az ég sápadt, ezüstös, misztikus fényét. Jobban emlékeztetett ködös derengésre valami bódult delíriumból, mint hús-vér lényre. Piton egy pillanatig biztosra vette, hogy az a mozgó, sötét felhő Zana körül csupa fekete foltos, csúf éjjeli lepke, de ahogy újra odanézett, már csak azokat a lehetetlen, Tonks-színű hajtincseket látta, amiken az éjszaka töltötte ki festőhajlamait. Értetlen révületben nézett le a parkba, és úgy érezte, mintha egy idegen, ősi rítus beavatatlan szemlélője lenne, ahogy a mesebeli vándorok veszejtik el magukat az erdei nimfák körtáncát bámulva a bokrok rejtekéből.
- Ez a nő bolond - mormolta félhangosan, meggyőződéssel.
A kitaposott ösvényen, ami a konyhakerthez vezetett, most egy imbolygó alak jelent meg a magyalbokrok árnyékában, és ahogy kiért a tisztásra, ahol a csillagok halvány fénye valamennyire megvilágította, Piton döbbenten ismerte fel benne Lupint. Meg kellett kapaszkodnia az ablakkeretben, ahogy eszébe jutott az, ami az elmúlt két napban, mióta nem látta Lupint, egyáltalán nem ötlött fel sem benne, sem senkiben ebben az egész átkozott kastélyban. Oda sem kellett mennie, hogy tudja: néhány ajtóra tőle, a gyengélkedőn egy Lupin nevével felcímkézett félig teli edény várakozik a szekrényben. Valami bénító tehetetlenségben nézte Zanát, aki látható örömmel futott Lupin elé, és megérintette a vállát. Piton egy pillanatra beleszédült a múltba, megint tizenhat volt, megint egy szűk, földalatti alagútban volt, dermedten, rémülten...
Elindult a folyosó homályában, hogy megtegye ugyanazt, amit James Potter tett meg érte akkor.
A parkban Zana nevetve hallgatta Lupin akadozó magyarázkodását:
- Nem is értem. Azt hiszem, elbóbiskoltam az üvegházaknál, amikor kijöttem a gyengélkedőről.
- Hiszen az még tegnap délelőtt volt! Azóta aludt?
- Ezek szerint. Kiesett az idő... - hajtotta a tenyerébe a fejét a varázsló, mint aki szégyelli magát. Ujjai gödröket mélyítettek a halántékába. - Teljesen kiütött ez az átok, vagy álomkór...
Mindketten felnéztek a bejárati ajtó nehéz döndülésére. Piton vágott át ijesztő, szikrázó gyűlölettel a füvön.
- Goldwyn, azonnal jöjjön ide! - a parancs, még hosszú méterekről is világosan érezhetően, ellentmondást nem tűrve csattant.
- Mit képzel ez magáról? - ütközött meg Zana. A legképtelenebb dolognak tetszett, hogy Piton éppen őt keresi az éjszaka közepén. Nem is képtelen volt, inkább rémisztő. Egyébként se beszéljen úgy vele, mintha tilosban elkapott bakfis lenne!
- Nem hallja?! Mozduljon már! - közeledett vészesen a bájitaltanár, és kivont pálcája heves mozdulattal Lupin felé lendült. - Te tökkelütött, teljesen megvesztél?!
- Maga nem normális - hátrált egyet Zana most már teljes ijedtségben, és segélykérően, ösztönösen Lupin felé lépett az ádáz tekintettel közeledő varázsló elől, de legnagyobb meglepetésére Lupin meg őelőle hátrált.
- Nem ért a szóból?! - ért oda cseppet sem kisebb hangerővel Piton, és durván megragadta Zana karját, hogy még a szeme is könnybe lábadt a fájdalomtól. Már a férfi szemébe pillantva tudta, hogy ez az eszelős, irracionális utálat Lupin iránt nem lehet normális.
- Nem tud aludni?! Mi ütött magába...? - feszegette a merev, acélos férfiujjakat, hasztalan.
- Megmondtam, hogy itassa meg vele! Nem megmondtam?!
- De hát mit? Miről beszél? - hebegte Zana. Piton alig figyelt rá. Olyan ellenállhatatlan erővel húzta maga után, amit a nő ki sem nézett volna belőle. Állandóan belebotlott azokba a verdeső talárszegélyekbe, és igenis bűnös kis bakfisnak érezte magát. Hirtelen zaklatottan emlékeztetnie kellett magát, hogy a Roxfortban van, nem a Durmstrangban. - Ne rángasson már!
- Fogja be a száját, te meg takarodj, mielőtt megátkozlak! - perdült hátra Piton félúton az iskola felé. Lupin sápadtan hátrált be a magyalbokrok közé. - Hidd el, nem fogok sokáig keresgélni a varázsigék között!
Éles sziluettjük megnyúltan, remegve vetült rá a bejárathoz vezető lépcsősorra, ahogy a szigetekre foszlott felhők mögül sápadtan, kereken előóvakodott a hold. Egy pillanatba telt csupán, és a tölgyajtó visszhangozva vágódott be mögöttük. Egy rövid, zilált percig némán meredtek egymás szemébe, pedig alig láthattak valamit a másikból a sötétben, csak a villogó szemük fehérjét. Zana fejében ijedt táncot járt az a rengeteg információ, amit összeolvasott az Azkabanba zárt elítéltekről, Karkarov rövid, mellbevágóan nyers beszámolói a börtönben töltött napokról, egykori halálfalók őrületéről - most már biztosan tudta, hogy Piton megjárta az Azkabant, nem lehetett másképp, ez volt a bélyeg rajta. És kétségbeesetten idézte fel azt a hosszú-hosszú listát is Piton ügyeiről, ami azóta már olyan sokszor eszébe jutott, de most, itt, ebben a helyzetben, szemtől-szemben ebben az őrült, fejre állt percben minden százszor sötétebb tónust kapott, ijesztőbbet, mint világos üvegházakban, vagy könyvtárak filozofikus nyugalmában.
Piton félig öntudatlanul markolta még mindig Zana karját, bámulta az arcát, a kérdőn, bizonytalan félelemmel rebbenő szemeket, és mást látott, magát látta, húsz évvel fiatalabban, és azt a rég halott szemüveges fiút látta, azt az éjszakát, és azt a fáradt, zsibbadt erőtlenséget érezte felkúszni a lábaiban, és odakint, valahol, ugyanaz a rémület járt a világban, vagy a bokrok között, vagy egy romos ház deszkafalai között. És másodszor gondolt azzal a meghatározhatatlan egyveleggel gyűlöletből, keserű hálából, életutakat átvágó, vasakaratú lekötelezettségből arra a fiúra, annyi-annyi év távlatából, és úgy érezte, megint rázuhant húsz év minden képtelensége, kimondott döntése, megtett első lépése, kárhozata. Azon az éjszakán még egyik sem volt, még lehetett volna minden másképp is. És ugyanaz a neheztelés tölthette volna meg a levegőt, amit ő érzett akkor régen, és amit most Zana is érezhetett volna irányában.
Valahol a toronyban kattanva ugrott fél tizenegyre az óra hatalmas, rézöntvény mutatója, és az éjszakában végigfutott a falakon az óramű finom remegése.
- Ezt mégis hogy képzeli?! Nem bánhat így az emberekkel! - találta meg a hangját Zana, és Piton, kizökkenve egy végtelen, semmi jót nem hozó utazásból, ragadozó-mosolyra húzta a száját a nő megremegő hangja hallatán. Hagyta Zanának lesöpörni az ujjait a karjáról.
- Ó, mennyire bánt, hogy így megzavartam a holdfény-szeánszukat!
- Csak friss levegőre vágytam, talán baj? - lépett messzebbre tőle Zana, és Piton sejtette, mi járhat most a buta fejecskében: a futás, ha netalántán Piton, mint a kiszámíthatatlan őrültek, neki akarna esni. A nyúlós csönddel sem sietett eloszlatni a bizonytalanságot.
- És annyira vágyott a levegőre, hogy még a cipőjét is elhagyta, igaz? - lépett csak azért is közelebb, de meglepetésére Zana nem táncolt el tőle.
Egy pillanatig tagadó csend ereszkedett közéjük, aztán az állandó konokság. Zana ösztönösen megérezte, hogy félreértelmezte a jeleket, és már nem tartott többé a férfitől.
- Romániában az emberek nem hordanak cipőt, tudja, megszoktam.
Piton a sötétség mélyében elmosolyodott ettől a szokásos, sértett csipkelődéstől. A kisasszony magára talált, szívós kis pióca, meg kell hagyni! Érezte magán a várakozó szemeket.
- Esetleg megszólalna végre? - csattant türelmetlenül a kérdés.
- Talán fázik a talpa? - húzta megint gúnyos mosolyra a száját Piton, a sötétben teljesen felesleges mozdulat volt, a hangjából meg úgyis áradt az ironikus élc. - Gondoltam nem kommentálom az országa barbarizmusát.
- Még maga beszél barbarizmusról?! Maga, aki az emberek előtti időkből örökölt viselkedéssel jár-kel?
- Ha majd a jellemrajzomra leszek kíváncsi, feltétlenül magára gondolok. De ha bármi kérdése van, jobb, ha mélyen tisztelt Lupin úrhoz fordul majd vele, aki úgy látszik, elfelejtett egy-két apróságot közölni a kisasszonnyal. Sebaj, még pótolhatja őket három nap múlva. Most pedig jobban teszi, ha elmegy lefeküdni, és elfelejti az esti kóborlást.
Zana hátratántorodott, ahogy a férfi a szokásos vehemenciával elhúzott mellette az alagsor irányába.
- Lupint majd keresse a gyengélkedőn - kúszott felé még a hang a sötétből, aztán már csak egy ajtó döndülése hallatszott, és Zana, fejében kérdések százaival ballagott felfelé a lépcsőn.

*

Zana megtartotta magának a kérdéseit, és példásan eljátszotta, mintha mi sem történt volna. A tény, hogy láthatólag kerülte Pitont, nem ejtette épp kétségbe a férfit. Piton némi elégtétellel figyelte a nő nyugtalanságát, az mégis meglepte kissé, hogy Zana másnap reggel milyen kipihentnek látszott, annak a sápadtságnak, ami napok óta az arcán ült, nyoma sem volt. Piton tudta róla, hogy többször elment a gyengélkedő felé is, de a legtöbb idejét az iskolán kívül, Londonban töltötte, vagy az üvegházaknál. Bimbával napok óta lepkét lehetett volna fogatni. Ahogy Piton egyik délelőtt átvágott a konyhakerten, rögtön megértette Bimba örömét. A kavicsos út két oldalán olyan pompában sorakoztak a növények, mintha a Botanikai Szemle valamelyik oldaláról ugrottak volna elő. Még Bimba csiricsáré virágoskertje is messziről virított, csak a sor szélén kókadoztak fonnyadtan, haldokolva az estikék.
- Ó, ugye, milyen fantasztikus - kiáltott felé Bimba az üvegház bejáratából. Pitonnak sehogyan sem akarózott bentebb lépni, ahogy a professzornő mögött Zana is feltűnt.
Ez mindenhol ott van, méregette ellenszenvvel a nőt. Zana Goldwyn remek munkát végzett. Azt már látta, milyen hálás pillantást lövellt felé Harry Potter, amikor néhány napja Arthur Weasley eljött végre érte, és most Bimbát is szépen az ujja köré csavarta.
- Magának is van ám egy kis meglepetésünk - folytatta változatlan lelkesedéssel Bimba.
Piton kétkedve felvonta a szemöldökét.
- Azon a részen - mutatott az üvegház hátsó végébe Bimba, - ültettünk néhány bájital-alapanyagot.
- Valóban? Remek - bólintott szárazon Piton, és szentül megfogadta magában, hogy egy fia levélkét sem fog felhasználni belőle. Goldwyn kisasszony bizonyára azt hiszi, őt ilyen egyszerű lesz kenyérre kennie.
Nem láthatta, hogy a háta mögött a két nőnek cinkosan, mindentudóan összevillan a tekintete: az alapanyagokat javarészt Madam Pomfreynak ültették. Piton egyetlen pillantást sem vetve a mutatott irányba, ment tovább a dolgára.
Egy-két nappal később Zana hideglelősen fonta maga köré a karjait a könyvtár hűvösében.
Valóban többször kereste Lupint a gyengélkedőn, bár meglehetős kétkedéssel. Nem értette, miért éppen ott kéne megtalálnia, elég baljósan hatott, hogy Piton épp oda küldte, ezzel együtt mégis inkább képtelenségnek tűnt az egész. Így érthetően nagy volt a meglepetése, amikor két napja valóban ott találta a férfit Madam Pomfreyt engesztelve, de Lupin most nem feküdt betegágyban. Zana hátrahőkölt, ahogy Lupin felé fordult, arcán friss véraláfutásokkal, betegen, bűnbánóan.
- Hogy néz ki! - szakadt ki a nőből akkor, miután Madam Pomfrey magukra hagyta őket. - Csak azt ne mondja, hogy az a vadállat tette - dörzsölte meg a saját felkarját, Piton ujjnyomainak a helyét.
- Vadállat? - visszhangozta Lupin döbbenten, zavartan, de Zana legyintett.
- Pitonra gondoltam, de azért ennyire még ő sem lehet eszement.
- Vadállat - motyogta akkor Lupin, és attól kezdve eldadogta a leglehetetlenebb, legijesztőbb magyarázatot, mentegetőzést, amit Zana valaha hallott. Már nem is emlékezett, miféle ingatag lábakon álló indokkal menekült el a gyengélkedőről, de azóta az erejét felemésztve kerülte Lupint.
Maga elé húzta valamelyik okoskodó varázsló vérfarkas breviáriumát. Halálra volt rémülve. Az ismeretei ebben a témában elég hiányosak voltak, és többnyire babonás félelmek szüleményei. A havasalföldi regékben hallott róluk, a muglik beszűkült, rettegő, homályos nézőpontjából, vagy a Durmstrang korcsgyűlölő eszméinek kormos, füstös üvegén át. Mind félelmet és undort tápláltak belé, ő pedig sohasem kételkedett mindezek helyességében.
- Látom, megvilágosodott - hallotta maga mögött Piton hangját. Nem fordult hátra. Nehezére esett volna azt a felsőbbséges arckifejezést látni.
Piton megértette a hallgatását, olvasott a gerincének ívéből, az ujjak feszüléséből a könyvlapok között. Úgy ismerte a csend minden válfaját, mint senki más. Megkerülte hát az asztalt - nem menekülhetsz, kis pióca, villant a nőre a mosolya. Zana felnézett rá, erősen, elszántan.
- Megmentett.
- Mindenki hibázhat - fúrta a szemét a könyvtár homályába Piton. Tudta, hogy valóban hibázott, bár a nő nem ezt az értelmet fogja kihámozni a mondatból. Ugyanúgy hibázott, ahogyan Lupin is, meg Madam Pomfrey, sőt, maga Zana is, bár az ő vétke volt a legkisebb. Lupinnak a nyakába kellene akasztani a főzetét, mint a hegyi mentős kutyáknak a forró vizes palackot.
- Ezért köszönettel tartozom - hagyta figyelmen kívül Zana a gúnyt, - de azért viselkedhetett volna civilizáltabban is.
Piton felhorkant. Remek tanítványa a nagy Karkarovnak! Megalázkodni, aztán támadni. Vádasodni, de közben dicsérni is. Mindig legyen hova visszavonulni.
- Aki mélyen, az emberek előtti időkben nevelkedett... - idézte tüskésen Zana szavait. - Gondolom, jobban tettem volna, ha kecsesen pukedlizve kérem, hogy méltóztasson szerény személyem oldalán a kastélyba fáradni, mielőtt a hőn szeretett Remus Lupinból előjön a farkasétvágyú vadállat.
- Maga mindig ilyen tapintatlan?
- Látom, magának sehogy sem lehet a kedvében járni - sajnálkozott mesterkélten Piton. - Ahogy elnézem, maga sem túl együtt érző, vagy másért kerüli Lupint? - mosolygott gúnyosan, és választ sem várva kisietett a könyvtárból.
Akkor beszéltek utoljára. Néhány nappal később, amikor Zana végre Londonba költözött, Piton szándékosan távol maradt a tanári szobától, ahol a többiek bizonyára érzékeny búcsút vettek a nőtől. Zana pedig szándékosan leküldetett neki az alagsorba egy tálca teasüteményt. Hosszú az út odalentről, a mélyből, állt kétértelműen egy kis pergamenlapon a sütemények mellé tűzve, nőies, pimasz betűkkel, viszlát, professzor.
A tálca csörömpölve landolt a szemetesben.

 

Folyt. köv.

Vissza