Rejtett vér

(Mirax)

VI.

Commedia dell'arte

A kagylóhéj bezárult. Az utolsó elsőéves is besomfordált túl nagy talárjában, túl nagy megilletődöttségében a nagyterem ajtaján, hogy a Teszlek Süveg elé járuljon. A Roxfort egy újabb évre vonta törhetetlen üvegkalitkájába, védelmező bűbájainak gyűrűjébe a diákokat.
Mindegyik milyen kicsi, a cipőfűzőjükben is megbotlanak - figyelte őket mosolyogva Dumbledore, - összevissza könyvlapok, amiket itt, a Roxfortban raknak össze egésszé, és kötnek be bőrrel, papírral, fűznek össze, mindenkit másképp. Micsoda felelősség rejtőzött ebben! És mennyi kudarc lehetősége. Dumbledore szeme előtt összefolytak az évek, évtizedek, hatvannál is több év minden beosztási ceremóniája, arcok, nevek, éljenzések, házak harsogva kiáltott nevei, annyi generáció építőköveinek egymásra halmozása és ledőlése, de mind közül mégis csak egy arcot látott, egyet, akit bár ne látott volna soha, aki talán olyannyira másnak indult, de aki már ennek a teremnek a falai közé is holtan, hasadtan érkezett. Látta azt a komoly, okos arcot, a maszkot, a legcsalárdabbat minden maszkok között, egy tizenéves fiúét, aki hideg fejjel, mint a felnőttek, vasakarattal, önfegyelemmel, mint a hadvezérek, kérlelhetetlenül, mint a földre hullott, bukott angyalok építette önmagát, a saját világát, és másokét, kéretlenül, önnön megálmodott jövőjét színtiszta bosszúból, elferdített ideológiából, csupa vasszegekkel kivert falú világot. Hogy visszaüt minden kegyetlenség, önmagát tapossa a világ, dőlt hátra fáradtan Dumbledore, Tom Denemből Voldemortot csináltunk.
- Akit szólítok, tegye a fejére a süveget, és üljön le a székre, hogy beoszthassák - hajtotta szét közben a pergamentekercsét McGalagony, és az elsősök máris izgatott mozgolódásba kezdtek.
Dumbledore végignézett a termen: észrevette az asztaloknál a foghíjakat, éppen úgy, mint az elsősök sorai között, akiknek többen kellett volna lenniük, egy pillantással felmérte, kik hiányoznak egy-egy asztalnál: nem voltak sokan, de mégis többen, mint kellett volna. Várható volt, hogy Voldemort hivatalos visszatérésével lesznek olyan szülők, akik gondolkodás nélkül elbújnak a világ elől. A Roxfort háborús erőd lett. Bár sokak szerint inkább csak a Minisztérium hátországa volt, akik jobban ismerték a feleket, tudták: Volemort igazi harca nem Caramel, hanem Dumbledore ellen zajlik. Beküldeni a gyerekeket a potenciális célpontba, ha az mégoly erős is, mint a Roxfort, hátborzongató gondolat volt, nem is beszélve arról, hogy Harry Potter, minden idők legnagyobb csalija is itt tartózkodott. És látta Dumbledore az arcokon az eltökéltséget is: a szülőkét, vagy a gyerekek otthon megvívott csatájáét, mindegy volt. Ennek a generációnak tömörebb kövekből kell felhúzni a falát, mert az ostrom is hevesebb lesz ellene. Így volt ez húsz éve is - és a Roxfort akkor kudarcot vallott.
Dumbledore sajnálkozva jött rá, hogy elszalasztotta az újoncok első roxforti perceit, és már nagy részüket házakba osztotta a Süveg. Nagyon szerette figyelni a csetlő-botló, vagy épp magabiztos lépéseket, olyan sokat elárultak a gazdájukról, előre látta az iskolai éveiket, kiolvasta belőlük a jellemüket, még azt is meg tudta volna mondani, hol fognak majd helyet foglalni a termekben, ki lesz a barátjuk, melyik tantárgy az erősségük.
Néhány székkel odébb Piton mereven bámult maga elé. Már réges-rég túltette magát az élményen, ami a tanári szobában érte, amikor megjelent az új sötét varázslatok kivédése tanár. Piton rezignáltan jött rá, hogy végül, ha nem is úgy, ahogy eredetileg értette, mégis bevált a jóslata, és egy Blacket üdvözölhetett ezen a poszton, még ha nem is Sirius Blacket. Az egyetlen pozitívumnak azt tekinthette, hogy Andromeda Blacket alig ismerte roxforti tanulóévei során, mivel a nő akkor már végzős volt, amikor ő elsőéves. Ha Mrs Tonks is olyan rakás szerencsétlenségnek bizonyul, mint a kedves lánya, megint nem megy vele sokra a Roxfort, pillantott oldalra Piton. A kitagadott Black-kisasszony már akkor elütött a családi hagyományoktól azzal, hogy a Hollóhátba osztották be, míg a két lánytestvére, Bellatrix és később Narcissa a Mardekár hercegnőiként uralkodtak az alagsorban, aztán azzal Andromeda csak tetézte a bajt, (amihez közben Sirius Black is hozzátette a magáét a Griffendél hercegeként,) hogy hozzáment valami jöttment mugliivadékhoz. A nő még mindig magán viselte a Blackek szépségét, leginkább Bellatrixhoz hasonlított dús, fekete hajával, de az ő barna szemei már-már bárgyúan szelídek voltak. És persze neki nem ült a sejtjeiben tizenöt évnyi Azkaban, mint valami kosz a körmök alatt, a bőr redőiben. Andromeda Black zavaróan emlékeztetett Sirius Blackre, az iskoláskorira persze, mert a későbbi inkább már Bellatrix remekbeszabott tükörképe volt.
- Mikor töltődnek már meg a poharak? - hallotta Piton Trelawney hangját két székkel arrébb. Ennek is minek kellett kimozdulnia a tornyából, amikor tizenöt éven át remekül megvoltak nélküle? Ha őt kérdezik, nagyon szívesen cserélt volna a nővel - úgy ülnek itt a tanárok a hosszú asztal mellett, mint a papagájok a Mágikus Menazséria madárrúdjain, közszemlére kitéve: nézd, az a csiricsáré ott a bolond jóslástanárnő, az a fekete varjú pedig a vadállat bájitaltanár, nehogy elkéss az órájáról, mert preparátumot csinál belőled. Még jó, hogy a fogait nem kell megmutatnia, mint a lóvásáron!
Alig figyelt a beosztási ceremóniára. Még a Griffendél sorozatos üdvrivalgása sem riasztotta fel. Megtéveszthetetlen szemeivel éhesen, szinte vérszomjasan vizslatta a Mardekár asztalánál ülő diákjai arcát. Főképp a felsőévesekét, Malfoy évfolyamát és a végzősöket. Minden arcon, szemen, fanyar mosolyon elidőzött, jeleket keresett. Majdnem kiverte Vectra kezéből a salátástálat, olyan türelmetlen mozdulattal hárította el az ételt. Egy falat sem ment volna le a torkán. Addig legalábbis nem, amíg meg nem győződik róla, hogy minden diákja változatlan. Észre sem vette, milyen szobormerev, szürke arccal bámulja a mardekárosait, tekintete szinte átsütött a talárujjakon. Bár alá látna! Eldöntötte, hogy legkésőbb másnap lemegy a klubhelyiségbe, látszólag fegyelmezés céljából, valójában egyenként a szemekbe akart nézni. Ezek még gyerekek voltak, a pillantásuk még nem tudta eltitkolni sem a súlyos terheket, sem a beteges büszkeséget, előbb-utóbb mind elárulja magát. Legszívesebben elrendelte volna, hogy egytől-egyig felhúzzák a ruhaujjukat, hogy láthassa, csupasz-e a bal kar finom bőre. Tudta ő nagyon jól már a Nagyúr visszatérése előtt, hogy ez lesz. Tudta, hogy minden tanév kezdetén ilyen tehetetlenséggel fogja fürkészni a diákjait, latolgatni, melyiket vesztette el, s melyik menthető még - mindig a Mardekárt fenyegette leginkább ez a veszély. Ha megteheti, haza sem engedi egyiket sem a Roxfortból. Se nyáron, se karácsonykor. Dühítette a gondolat, hogy diákjai több mint két hónapig kikerülnek az irányítása alól. A Jegyet beleégetni a bőrbe egyetlen perc csupán...
Egyiket sem adta volna! Olykor úgy érezte, ezek mind sokkal inkább az ő gyerekei. Nem atyai érzelmeket táplált irántuk - ez önmagában is nevetséges lett volna, éppen őtőle, aki azt sem tudta, mi fán terem az ilyesmi, - hanem sokkal inkább valami önző birtoklási vágyat és olyasvalamit, ami hosszú évek alatt alakult csak ki benne, és már a létezése is megdöbbentette: felelősségérzetet. Nem az apák gyermekei voltak ezek, akiknek csak a vérét birtokolták. Övé hét év az életükből. Hét olyan év, amikor hajlíthatók, befolyásolhatók. Az a tizenegy előtte mit sem számít. Akkor még szinte favonattal játszadozó kölykök csupán. Nem mind cipelt olyan súlyos terhet, levedző sebet, fekete, ragacsos végzetet, mint ő tette tizenegy évesen. Mikor először átlépte a Roxfort ajtaját, már akkor megbilincselt, megbélyegzett, zúzott lelkű vad volt, aki minden felé nyújtott kézbe belekapott, és minden tulajdona az az agytekervényekbe, lélekbe és reflexekbe égetett akarat volt, hogy mindig emelt fővel hulljon a porba, ha úgy hozza a sors, szeme közé köpjön a belé rúgónak. Hasznos örökség volt. Csak a Roxfortban jött rá, hogy nem ő törvényszerűen az, aki mindig a pofonokat kapja. Itt megtanulta eltiporni a gyengébbet, behálózni a gyanútlant, ha úgy hozta a szükség. Ez is örökség volt, csak otthon nem gyakorolhatta. Ő meghatározó éveket uralt a mardekárosai életéből, ahova nem szólt bele apák vére, bolond végzete, világot felfaló tátott szájú, kígyónyelvű koponya. Nem. Itt ezek csak az ő szavát veszik szentnek.
"És mire tanítod őket? Arra, hogy utálják a társaikat, a Griffendélt, Pottert?" - turkált kedvetlenül az ételben.
Ha egyszer csak így állhat ki mellettük, mindenki ellenében! Ha nem teszi meg, nem lesz egy mardekáros sem, aki hallgat a szavára. Kiáll mellettük, és ezért csak még töményebb gyűlöletet és ujjal mutogatást hoz a fejükre a többi ház tanulói részéről. Szép kis ördögi kör! Hálátlan feladat volt a Mardekár-ház vezetőjének lenni egy ilyen időszakban. Hálátlan egy egykori halálfalónak. Hálátlan, de utánozhatatlanul gyönyörű. Ma már talán a vérét adná érte. A vérét adná minden egyes diákjáért is. Az olyan menthetetlenekért is, mint Draco Malfoy. Kár volt a fiúért, épp olyan kiállhatatlannak bizonyult, mint az apja, de benne még a gyávaságból is több volt egy adaggal. Az ilyen eszes kölykök miatt érzett keserűséget, őket perelte volna vissza a sorstól, a természettől, vagy bármitől. Draco emelhette volna a Mardekár-ház nevét, de azzal a jövővel, ami így várt rá, csak újfent a sárba tiporta, ahogy előtte olyan sokan, te is, Perselus Piton, húzta meg a poharát.
Nézte Dracót: egy újabb feltétlen odaadással a porban csúszó árnyékkal lesz több a világ, aki elveszti arcát, nevét, tizennyolc évet eltüntetni egyetlen varázsigébe került a Nagyúr számára, bizarrul impozáns, levakarhatatlan jellel lezárni egy szakaszt, ami annyi mással is kecsegtetett, vagy kétarcú hazardírozó lesz ő is, a családi hagyományok hű ápolója. Így vagy úgy, de az Azkabant nem kerülheti el - a kérdés csak az, mennyi időre. A Wizengamot másnap tárgyalta Lucius Malfoy ügyét: ott végre kiderül, mennyit ért Malfoy befolyása, szétosztogatott kenőpénzei és gyomorkavaró sznobsága, amivel tekintélyt, tiszteletet és magas pozíciókat harcolt ki. Abból majd Draco is leszűrheti, mi számára a követendő út.
Ha az aurorok tehetnék, ha Mordon tehetné, minden mardekárost bezárna az Azkabanba egy időre - jó hosszú időre. Akiben már gyerekként megmutatkozik a kórság, az felnőttkorára csak még betegebb lesz, morogta Mordon olyankor, amikor Piton mindig hallhatta. Ezt az ítéletet alkalmazhatta azon az estén is, amikor Mordon úgy hurcolta el őt az Azkabanba, hogy Dumbledore személyes védelmét élvezte. A Wizengamot nem kapkodta el a dolgot - másfél hónapjukba telt meghozni azt a döntést, amely eddig is érvényben volt: Dumbledore teljes körű kezességet vállal érte, és ami eddig igazgató és kollégája között is kimondatlan maradt, az most hivatalosan megerősíttetett: Piton házi őrizetben van a Roxfortban. Így volt ez a kezdetektől, kissé sarkítva nézve a helyzetét: Dumbledore magához vette, hogy szem előtt legyen, tanári állásnak álcázott szobafogságban tartotta, és ő sosem lázadt ellene. Nem sokat számított, hogy a Wizengamot ezt akkor papírra vetette, lepecsételte, aláírásra az orra alá dugta, amikor ő a kezét is alig tudta felemelni, ványadtabb volt, mint valaha, és félhomályban kellett tartani, mint a csótányokat, mert égette a szemét még a gyertya gyenge fénye is - igaz, azért úgy állt ott előttük, mint egy fekete rémálom, megvetően, fensőbbségesen, de a talár rejtekében még remegett a lába a gyengeségtől. A Roxfortba visszakerülve napokig sarkig kitárt ablaknál aludt, pedig mélyen benne jártak már az őszi hidegben, de éreznie kellett a szelet, és hallania a hangokat. Újra rádöbbent az iskola sejtekbe beszivárgó elixír-nyugalmára, ezer évnyi bölcsesség közönyösségére minden világot sújtó viszállyal szemben, elzárt tündérvilág volt ez, ahol csak meggyógyulni lehet, ahol olyan könnyű, túl könnyű hozzászokni az állandósághoz, ahol elkényelmesedhet, gyanútlanná válhat, de a Roxfort falai közt legalább megerősödött, a fejében kavargó zavaros folyadék letisztult, szétválogatta összetevőire, és úgy tudott az életére nézni, mint egy idegen isten, úgy, mint egy bájitalra, érzelemmentesen, tárgyilagosan. Már jó ideje nem próbált felejteni. Minél jobban hányta az emlékezés belső zugaiba az emlékeit, annál jobban kínozták: mintha visszapattantak volna egy láthatatlan szúnyoghálóról, és a szédült légytestek és döglött darázstetemek felhalmozódva kupacokba gyűltek, és együtt már nem voltak olyan észrevétlenek, mint elszórva.
Piton meglepetten nézett fel a diákok szállingózására. Figyelte, ahogy az utolsó gyerek is elhagyja a termet. Egykedvűen bámulta, ahogy Trelawney kilométeres sálja fennakad a széke lábában, és a nő poharából végigömlik a bor az asztalon. Piton kiitta a saját poharát, és ellépett a szerencsétlenkedő jóslástanár mellett. Úgy döntött, még az este folyamán lemegy a Mardekár klubhelyiségébe, bár nem volt szokása. A bíbelődést az elsősökkel ráhagyta a prefektusokra. Szinte sohasem fegyelmezte a diákjait ilyen külön utakon, és nem is volt rá szükség, a lelküket meg pláne nem pátyolgatta úgy, mint néhány kollégája. Kitartásra és belső erőre akarta edzeni őket, és ebbe nem fért bele, hogy a talárjába zokogjanak minden egyes sértés után. Valójában legbelül ő maga is tisztában volt vele, hogy ez csak a dolog egyik oldala; a teljes igazság az volt, hogy képtelen lett volna olyan megértő, türelmes, kedves öregapó szerepre, mint Dumbledore. Pont annyi kötődést mutatott a diákjai felé, mint amennyit ő kapott ebben a korban, és ez talán hiba volt.
- Kígyófészek - suttogta az alagsor csupasz falának, és a következő pillanatban már a Mardekár klubhelyiségében találta magát.
A változás, amit a belépése okozott, több volt, mint feltűnő: a hangokat mintha kiszippantották volna a légtérből, és az elsősök szinte vigyázzba merevedve bámultak fel rá. Helyes, láthatóan megelőzte a híre. Caramel ingatlan- és személyvédelmi kalauza vidáman koppant a padlón. A magas üvegfalon át mélyzölden, sejtelmesen lopózott be a hold gyér fénye a tó vizén keresztül, remegő foltokat vetve a padló szegélyére, a zöld búrás lámpák fénykörén túl.
Nem szólt semmit, némán vizsgálta az arcokat, testtartásokat, olvasott a bizonytalanságból, ami a teremben feszült, élvezte a pattogó szikrák látványát, a lesütött szemek rebbenését. Hat-hét évvel azelőtt történt utoljára, hogy fegyelmeznie kellett a házát. Valamelyik mardekáros a karácsonyi szünet előtt, fadíszítés közben Flitwicken gyakorolta a Vingardium leviosát, és a professzor teljesen belegabalyodott a fenyőágak tüskéibe, mint egy csúf, félresikerült faangyal. Piton sok mindent engedett a házának, meglehet, olykor túl sokat is, de a Roxfort tanárai iránt megkövetelte a tiszteletet, ebben az egyben nem ismert kompromisszumokat - bár Lupin ez alól talán mégis kivételt képezett. Akkor is így állt itt, szótlanul, faarccal, várakozón, még csak azt sem kérdezte, ki tette. Akinek rejtegetnivalója akad, az hamar elárulja magát, ha másért nem, azért mert tart tőle.
- A tanévre vonatkozólag annyit fűznék hozzá az igazgató úr szavaihoz - kezdte halkan, lassan, a hangja mégis betöltötte a teret, visszapattant a csupasz, durva falakról, és mindenki rá figyelt, még a kandallópárkány összefonódó kőkígyói is mintha őt bámulták volna obszidián szemeikkel, - hogy a külső események a Mardekárra kétszeres befolyással bírnak majd. Jobb, ha számítanak a többi ház rosszindulatára, sértéseire, esetleges vádaskodásaira, de nyomatékosan megkérem magukat, hogy ne feleljenek a provokációkra... illetőleg próbálják körültekintően megoldani, mert annyi toleranciára sem számíthatnak, mint eddig, ami ugyebár... Maguk pedig végképp ne kezdeményezzenek vitákat, még a Griffendéllel szemben se. Viselkedjenek a Mardekár-házhoz méltón, és kivételesen igyekezzenek valóban emelni mind a pontszámait, mind a hírnevét. Remélem, ez a kérés nem haladja meg a képességeiket!
Draco Malfoynál rögtön látta, hogy idén is elég sajátosan fogja értelmezni a hírnévre vonatkozó megjegyzést. Végignézett a többi kedvetlen, sértett arcon: elvenni tőlük azt a mulatságot, hogy a másik három házat sértegethetik - kész traumaként élhették meg.
- Mindamellett legyenek megfontoltak, minden esetben mérlegeljék tetteik következményeit, ne befolyásolják magukat se elvárások, se mások véleménye, és végképp ne viselkedjenek birka módjára. Gondoljanak arra, hogy egy rossz lépés egy pillanat műve, de egész életüket előre tönkreteheti.
Piton elhallgatott. Látta a meglepett arcokat, és megértette a kényelmetlenségüket is: szokatlan volt számukra ez a fajta szónoklat Piton szájából - és nem csupán számukra. Sohasem tartott még szentbeszédet, és szándéka szerint ez volt az utolsó, és ezt is kudarcként könyvelte el: talán sokkal célravezetőbb lett volna, ha konkrétabban szól hozzájuk, ha figyelmezteti őket a halálfalók visszafordíthatatlan végzetére, de valami visszatartotta, talán a kétarcúsága, talán az óvatossága, amivel eddig végiglavírozott az életén, hibátlan érzékkel evezett azon a keskeny patakon, ami mindkét, mindahány oldaltól ugyanolyan távolságra folydogált, és a parti sás mindig óvta a kutató szemektől. Erről nem tudott, nem akart nyíltabban beszélni, és nem csak azért, mert olyan halálfaló-csemeték figyeltek rá, mint Nott, Malfoy, Monstro vagy Crak.
Utóbbiak szemében látta a dacot, a zavarodottságot és a komor dühöt is, ők már közelebb álltak a Nagyúrhoz, az apák sorsához, de még nem menthetetlenül közel.
- Ha ebben az évben sem hagyják békén a házimanókat, maguknak kell kitakarítaniuk a klubhelyiséget. Monstro, vedd le a lábad az asztalról!
Az egész ház egyszerre mozdult, lesimultak a talárredők. Ismerős terepre érkeztünk, figyelte őket Piton. Monstro a földre csapta a talpát - ehhez a hangnemhez már hozzászokott. Piton kifelé indult.
- Ilyesmit pedig ne lássak a falakon! - szakított le egy mozdulattal egy néhány vonalból álló rajzot, amin a seprűjén hadonászó pálcikaembernek két felismerhető része volt: a griffendéles sál és a vörös haj.
A szemetesbe hajította a galacsint, és visszapillantott az értetlen, hökkent diákokra.
- Valamivel ötletesebb és kidolgozottabb formába is önthetnék a véleményüket ennél a firkánál.
A megkönnyebbült, ravasz mosolyokból nem esett nehezére kiolvasni, hogy a diákjai ezt a kijelentését nem csak hogy jobban megszívlelik, mint az előzőeket, de kihívásként fogják értelmezni.
Alig ért vissza a szobájába, amikor a kandallón keresztül Dumbledore hangja zúdult a helyiségbe.
- Perselus, fel tudna jönni egy percre? Mutatnom kell valamit.
- Hogyne - dörmögte Piton kedvetlenül.
Az sohasem végződött jól, ha Dumbledore-nak valami sürgős mutogatnivalója akadt. A folyosókon át ment inkább az igazgatói irodába, mint a kandallón keresztül. Ha lehetett, kerülte ezt a közlekedési módozatot: stílustalannak tartotta, koszosnak, méltóságon alulinak, és amúgy se tűnjön úgy, mint aki reppen egy csettintésre. Az igazgatói irodában Dumbledore-on kívül ott volt McGalagony is, komoran, felháborodottan.
- Kivételesen nem mi voltunk! - tartotta fel a kezeit gúnyos mentegetőzéssel Piton.
- Tessék? - pislantott zavartan McGalagony.
- Gondolom, valamelyik griffendélest súlyos sérelem ért - foglalt helyet Piton az egyik fotelban. - Vagy Potter újabb gyanús eredetű ajándékot kapott egy rajongójától?
- Szó sincs róla! - háborgott McGalagony rosszallóan, de mielőtt még folytathatta volna, Dumbledore közbeszólt.
- Szeretném, ha ezt elolvasná, Perselus - nyújtotta feléje egy újság hátlapját Dumbledore.
Piton a fejlécből látta, hogy az oldal az Esti Próféta aznapi számából való. A lap alján, az apró betűs, lapzárta után érkezett rövidhírek között egyetlen cikket talált, ami mindhármukat érdekelhette:

Eddig meg nem nevezett okok miatt egy nappal előbbre hozták Lucius Malfoy (42) tárgyalását, amire így ma délután 18 órakor került sor. Lapunk értesülései szerint a Wizengamot tízfős testület előtt tárgyalta az ügyet, tekintve, hogy Mr Malfoy esete csupán vétségnek számít (a halálfalósággal kapcsolatos vádakat elejtették),
miszerint olyan órában tartózkodott a Mágiaügyi Minisztérium épületében, amikor az zárva volt. A bíróság ezer galleon pénzbüntetés megfizetésére, és tíz hét azkabani fogságra ítélte a vádlottat, amelynek Malfoy már nagy részét letöltötte, így szeptember 3-án reggel 8 órakor hagyhatja el az Azkabant.

- Ezúttal nem voltam elég szemfüles - dőlt hátra a székében Dumbledore, összefont ujjakkal, fáradtan. - Most sikerült Caramel trükkje.
- Még hogy vétségként kezelték! Caramel bolondabb, mint hittem - ingatta ingerülten a fejét McGalagony.
Piton visszadobta az újságot az asztalra. Nem érzett meglepettséget, sem csalódást, hogy így történt. Épp erre számított, csak talán kevésbé nyilvánvaló köntösben.
- Nem bolondnak nevezném - felelt lassan, szórakozottan McGalagony megjegyzésére, - inkább óvatosnak.
Caramel is azon a patakon próbált felszínen maradni, amin Pitonnak sikerült, de az ő evezője lekaszálta a nádast mindkét oldalon.
- Gyáva, befolyásolható, szerintem ez jobban illik rá.
- Mindegy - emelte fel Dumbledore a kezét, megelőzendő a jelzők további felsorolását. - A másik kilenc halálfalót el fogják ítélni. Közülük egyébként is sokan eleve szökésben voltak.
- De a királynőt visszahelyezte a király mellé a sakktáblán - fűzte hozzá Piton.
- Azt hiszem, pontosan ez volt a lényeg Malfoy tárgyalásában - bólintott Dumbledore. - Caramel azért feltehetőleg tudja, hogy Malfoy valóban halálfaló... bár nem kizárt, hogy a saját hazugságait képes elhitetni még magával is... Bizonyára arra alapoztak a vádnál, hogy Malfoyt nem a Halálteremben, hanem az Égitestek Termében kapták el, és a halálfaló ruhájának se híre, se hamva nem volt.
- Tökéletes előrelátás... Caramelnek talán szüksége van Malfoy pénzére? Vagy a tekintélyére, amiből esetleg rá is vetült valami? - találgatott McGalagony.
- Mindkettő igen, és bizonyosan még több is - pillantott a tanárnőre az idős mágus. - Bízom benne, nem arról van szó, hogy visszaadta Voldemortnak a szolgáját, és most azt reméli, kíméletesebbek lesznek irányában... Inkább attól tartok, közeli barátjának tekinti Malfoyt...
- ... és a személyes büszkesége nem engedi elhinni, hogy végig az orránál fogva vezették. Malfoy mindenben támogatta, és azt mondta, amit Caramel hallani akart - állt fel Piton, és az ablakhoz sétált.
Egyiküket sem Lucius Malfoy szabadulása aggasztotta, bár Piton személy szerint nagyon is elégedett lett volna, ha meghosszabbítják a büntetést - igaz, az Azkaban már nem a régi a dementorok jelenléte nélkül, így sajnálatos módon Előkelő Uraság nem tapasztalhatta meg a börtönt valódi pompájában. És így, sajnos, meg sem viseli majd. Maga Caramel és a hasonszőrű wizengamotbeli tagok nagyobb gondot okoztak, és még ki tudja, hány hasonló gondolkodású - és hasonlóan jól lefizetett vagy megfélemlített - ember dolgozott a miniszter környezetében.
- Tehát Caramelre nem számíthatunk semmiben. Marad a háromfrontos harc - szűrte le keserűen McGalagony.
- Pontosan ettől tartok én is. Caramel megy a saját feje után. Semmit sem ért a nyár eleji megbeszélésünk - ingatta a fejét Dumbledore. - Lehetetlen lesz rávenni bármilyen drasztikus lépésre. Neki addig minden rendben van, amíg Voldemort személyesen be nem kopog a rezidenciája kapuján.
- Lehet, hogy nem is ártana, ha megtörténne - jegyezte meg epésen McGalagony. - Nála csak jobb minisztert kaphatunk.
Piton magában kénytelen volt egyetérteni McGalagonnyal. Caramel olyan tányért próbált az orrán egyensúlyozni, amiben a figurák egymást a peremen átlökve hadakoztak, és végül úgy járt, mint a kétbalkezes cirkuszi bohóc, akin mindenki csak nevet. Épp ilyen volt a híres-hírhedt ingatlan- és személyvédelmi kalauza is. Pitonnak előző héten akadt a kezébe egy példány, McGalagony hagyta az asztalán azzal a megjegyzéssel, hogy talált a számára egy remek olvasnivalót, amit még biztosan nem ismer. McGalagony nem sokat tévedett: Piton az idejét sem tudta, mikor olvasott utoljára ilyen szórakoztató írást. A 'Ne álljunk szóba idegenekkel', illetve 'Az értéktárgyainkat bízzuk a Gringottsra' csak kettő volt a rendkívül hasznos és újszerű utasítások közül. Azt már látta, hogy a mardekárosainak máris a kedvenc olvasmányai közé tartozott a kiadvány, a tanári szobában pedig előszeretettel intették egymást a kollégák a kalauzból vett idézetekkel.
Piton érezte a pillanat súlyát: csírájában talán már nagyon régóta megvolt mindhármukban az, aminek a gondolatát most már nem vethették el azon nyomban, és amit egy másik rendszerben, másik korban felségárulásnak hívnának. Kivártak. Hazardíroztak az idővel, amiből semennyi sem volt a kezükben. De azért mostantól minden tervek és remények legmélyén ott bujkált a tudat, hogy elérkezhetnek ahhoz a ponthoz, amikor félre kell állítaniuk Cornelius Caramelt.

*

Odakint természetesen, a változatosság kedvéért megint zuhogni kezdett. A széthasadt ablakkeretek résein át éles hangon süvített be a szél, felpederte a megsárgult Reggeli Próféták lapjait, és a sarokba sodorta az összes pormacskát és papír fecnit.
- Reparo! - suhintott Avery a pálcájával az ablak felé, és hirtelen az volt az érzése, az elmúlt két hónap során mást se csinált, csak végigjárva a régóta elhagyatott házat, a repedéseket foltozta.
A szobában ezúttal is megszűnt a széljárás, és Avery elégedetten ült vissza a molyrágta huzatú fotelba. Lustán az asztalra csapta a lábát. A cipőjéről halk koppanással szóródtak szét a száraz földrögök. Tudta, hogy amint Bellatrix megjelenik, egy újabb üvöltözésben lehet része. A boszorkány valószínűleg a Nagyúr háziasszonyának képzelte magát. Rosszabb, mint az anyám volt a hülye rendmániájával - törte porrá a sárdarabkákat Avery szélesen vigyorogva, és Bellánál sem bírta kihagyni a lehetőséget, hogy feldühítse: igazi felüdülésnek számított a házrenoválások és sötétben gubbasztások sorozatában egy ilyen szóváltás.
A minisztériumi betörés után a Nagyúr áthelyezte a székhelyét egy még inkább isten háta mögötti, romos kúriába: nem akarta kockáztatni, hogy a tíz elfogott halálfaló kikotyog-e valami értékeset. Nem mintha nem védte volna ezer bűbáj az előző rejtekhelyet, de a Nagyúr ezt tartotta biztonságosabbnak. Avery naphosszat a földszinten, egy valaha bizonyára impozáns szalonban döglött, vagy ha épp nem esett, a kúria körül járkált - hála a tetves kis Potter kölyöknek, aki nem felejtette el őt is megemlíteni, mint halálfalót, így gyakorlatilag a Nagyúrnak nem maradt olyan embere, aki szabadon járhatott-kelhetett.
Az egész ház sötét volt, kicsi, keskeny ablakokkal, amiken a kinti, szürke fény nem hatolt be a szobák közepéig, az emeleten pedig az ablakok nagy része bedeszkázva maradt - ez volt a Nagyúr lakrésze. Már a szobák dohos szaga, az örökös félhomály és a recsegő padló önmagában is elég nyomasztó lett volna, de így minden négyszemközti beszélgetés a Nagyúrral csak még mélyebb nyomot hagyott mindenkiben. A tíz halálfaló nélkül szinte már családias volt a hangulat, amit Avery nem mindig tartott szerencsésnek: nagyobb volt az esélye, hogy a Nagyúr haragja rajta csattan. Igaz, ezt az állapotot mindenki csak ideiglenesnek tartotta: még a dementorokkal teli Azkaban sem tudta megállítani a Nagyurat, amikor megszervezte tíz halálfalója kiszabadulását januárban, akkor Caramel nevetséges papírkatonáinak semmi esélyük, akik így is összecsinálják magukat, ha eszükbe jut, a Nagyúr a legbiztonságosabbnak hitt szentélyeikben, a Minisztériumban, a Gringottsban és a Szent Mungóban lepte meg őket. Az, hogy az elfogott halálfalók meddig maradnak az Azkabanban, kizárólag a Nagyúrtól függött - ahogy a rühes, ezüstkezű patkány elmakogta a múltkor, a Nagyúr büntetni akarja a halálfalóit, hogy lássák, a hiba nem marad megtorlás nélkül, és ez vár rájuk, ha nem szolgálják őt erejükön és tudásukon felül. Emellett meg kellett várni Malfoy tárgyalását. A Nagyúr előre megmondta, hogy Malfoyt fel fogják menteni; szükségük volt egy szabadon mozgatható bábura, főképp Caramel közelében, mert Malfoyon kívül legfeljebb csak Piton állhatott a rendelkezésükre, aki a világ szemében többé-kevésbé, a többiekhez képest, gyanú felett állt. Az már más kérdés volt, hogy Piton meglehetősen ritka madárnak számított errefelé az utóbbi időkben. Avery nem tudta eldönteni, hogy a bizalom hiánya miatt történik így, vagy az új rend az oka, amit a Nagyúr bevezetett. Mióta ugyanis visszatért, többnyire csak azokat hívatta magához, akikre épp szüksége volt, a teljes létszámú gyűlések egyre ritkábbá váltak. Avery annyit meg tudott figyelni, hogy a Nagyúr a rehabilitálódása óta másképp, szűkebb körre is képes hívásként alkalmazni a Sötét Jegyet: a Jegy csak azoknak izzik fel a karján, akiknek a Nagyúr elé kell járulniuk.
Evan, a vén, foltokban kopaszodó szőrű macska élezni kezdte a körmeit a függöny megmaradt csonkján. Evan Rosier után kapta a nevét, mert már az első napján, amit a házban töltött, megtalálta a padlóra kilöttyintett whisky-tócsát, és miután lelkiismeretesen feltakarította, olyan imbolyogva járt, mint valaha Rosier is, miután az összes vele kiálló embert lekörözte ivászat terén. Valójában Pitonnak kellett volna neveznie a macskát, olyan ocsmány fekete külseje és alattomosan pisla szemei voltak. Ő maga szedte fel valahonnan, és csak azért hozta magával, hogy Pettigrew ne változhasson patkánnyá, amikor kedve tartja, hogy a fal résein át, vagy bútorok alól leskelődjön utána, ahogy szokta. Sajnos ellene az egérfogó sem használt volna, bár Avery nagyon szívesen tett volna vele egy próbát.
- Hagyd ezt abba, te rohadt dög! - vágta a macska felé az asztalon heverő, gubbasztó varangyot ábrázoló papírnehezéket, de elvétette, és az nagyot csattanva állapodott meg a padlón. A macska egy pillanatra abbahagyta a kaparászást, megszagolta a bronz varangyot, majd újra visszafordult a függöny felé.
Avery fújtatva nyúlt bele a talárzsebébe, és előhúzott egy gyűrött, szakadt papírköteget. Egyik nap találta meg otthon, a rejtett ládikájában, ahol a halálfaló múltjából származó relikviáit tartotta, és a maszkok, fényképek, újságkivágások, lopott, látra szóló kötvények mellett ott volt ez a képregény is. Még Wilkes rajzolta hármuk - Rosier és Avery - szórakoztatására. A fekete tintával felvázolt alakok ide-oda szaladgáltak a kereteiken belül, sőt, olykor a szomszédos képkockára is átmásztak, a szövegbuborékok hol megjelenek, hol eltűntek a fejük mellől. Wilkesnek ügyes kezei voltak - nemcsak ezen a téren, vigyorgott Avery ijesztően. A halálfalók dicső kalandjai, táncoltak a betűk a címlapon. Ezt még a többi halálfaló elől is elrejtették.
- Nem csoda. Ezeknek úgysincs semmi humorérzékük - horkant gúnyosan, ahogy belelapozva Malfoy figurájára esett a tekintete, amint finnyásan a pálcáját törülgeti egy remek kis muglinyúzás után. A többi képen is végig vörös szőnyeg futott a lábai alatt, és egy helyen még a töltött csirkét is megtisztogatta. Malfoy undorító, fennhéjázó sznobsága mindhármuknak az agyára ment.
Avery nem volt épp feldobva a gondolattól, hogy Malfoyt most felmentették. Bár belegondolva majdnem mindegy, hogy ő ugat, vagy a sárkányvérű Bellatrix. Az előbbi valami nem létező, egyszemélyes, felsőbb kasztba sorolta magát, és kizárólag lefelé görbülő szájjal tudott hozzájuk beszélni, vagy parancsokat osztogatva, mintha éppen ő lett volna a Sötét Nagyúr (amire bizonyára nagyon vágyott - ezt a vélekedést megörökítendő, Wilkes egyik képén Malfoy a Sötét Jegy-osztogatást gyakorolta a házimanóin). Bellatrix viszont egyszerűen csak hisztériás - nincs mit szépíteni a dolgon, sohasem volt teljesen normális csaj, az Azkabanban pedig végképp megkattant. Avery csak áldotta a saját eszét: lehet, hogy az Imperius-átok mesével, amit megetetett a Wizengamottal, megtagadta a Nagyurat, lehet, hogy ezután igen kellemetlen élmény volt a Cruciatus, amit a temetőben (és később is) ezért büntetésből kapott, de végeredményben megérte nem csak azért a tizennégy évnyi viszonylagos nyugalomért (ami fénytelenségével és céltalan lézengésével ugyan fel nem ért a tündöklő halálfaló évekkel - és így nézve bizony hálátlan volt a Nagyúr iránt), hanem a megspórolt idegbetegségért is. Bellatrix tényleg mindig is bolond volt: Avery emlékezett a beszámolókra a korabeli Reggeli Prófétákból, hogy a nő miféle botrányt kavart a fenyegetőzéseivel a Wizengamot előtt, ezzel kimondva magára a halálos ítéletet (nem mintha Kupor előtt bármi más vallomás számított volna valamit), magával rántva a férjét is, pórázastól, fivérestül. Avery csak röhögött rajta, bár legbelül azért irigyelte ezt a vakmerő elkötelezettséget, de hát ő, Avery igazi mardekáros volt: a saját érdeke hazugságot kívánt, nincs ebben semmi különös. Mi értelme lett volna az Azkabanban kikötni?
Avery tovább lapozott: a többiekről sem festett Wilkes épp hízelgő képet. Karkarov nem bírta a szájába zárni a kilométeres nyelvét, összehengergetve tartotta, mint egy kaméleon.
- Remek hasonlat - gratulált magának a hasát vakargatva Avery, és undorodva szemlélte a képeket.
Karkarovot is hogy utálta mindig! Az meg Malfoy ellentéte volt a mézesmázos, választékos, keresetlennek beállított, de rettentően süket dumájával, miközben Avery mindig azt várta, mikor nő meg a szemfoga olyanra, mint a kígyóknak. Ha meg épp senkire nem volt szüksége, Karkarov is Malfoy stílusában pattogott - na, ilyenkor volt elviselhetőbb, mert ekkor Avery színjátszás nélkül a képébe tudott volna taposni. Rohadt áruló. Akkor, a tárgyalásán is túl nagy volt az a bájolgó pofája. Na, ő áruló, az ő bűneihez képest Avery hazugságai aprócska kis füllentések voltak. Eljön még a te időd is, te ágy alá bujdosó, könnyeidet nyeldeső bolond - szorultak a lapokra Avery vérszomjas ujjai - a bosszúnak mindig gyorsabbak a lábai, átfut hegyeken, folyókon, jégtáblákon, benéz barlangok mélyére. Hát nem tudtad? Ó, Karkarov barátom, éppen te nem tudtad? Bizony, vannak dolgok, amiket nem jó elfelejteni, még akkor sem, ha annyira hangoztatjuk a keleti birkák előtt. Eljön még a te időd, körbevéve régi öreg halálfaló cimborákkal, mint régen, dicsőbb napokon - nevetett fel hangosan, vidáman, a macska ijedten rezzent a padlón, - igen, majdnem úgy... Nincs jobb a nosztalgiánál, meglátod te is!
A legtöbb képkockán a háttérben egy pálcikalábain ácsorgó orr téblábolt. Avery csak nehezen ismerte fel benne Pitont: persze, Rosier mesélte, mert ő csak két évvel volt idősebb Pitonnál, így emlékezett rá az iskolai évekből, hogy állandóan ott lebzselt mindenhol, mindenre figyelt, hallgatózott, beleütötte az orrát mindenbe. Mégsem lett kisebb neki, röhögtek rajta, amikor Wilkes megrajzolta. Rosier a piszkafa lábaira is emlékezett, amikor a két okostojás aurorkirály, Potter és Black fejre állították. Más jót nem is cselekedtek többet... a halálukon kívül, persze, és Potter még azt is szarul csinálta - legalábbis a Nagyúr szempontjából, de hát mi más szempont számítana? Piton is megérdemelte: hányinger, hogy mindig úgy osztogatja a szavakat, mintha spórolna velük, vagy valaki belülről visszarángatná őket, viszont azokkal a sunyi, fekete szemeivel úgy bámul, mintha mások szavait akarná ellopni.
- Ez is teljesen meghülyült valamelyik főzetétől - motyogta, majd a következő képre nézve felderült az arca. Egy kiterjesztett szárnyakkal álló alak terpeszkedett a rajzolt keretek között, tükörrel a kezében.
- Á, Evan Rosier, az önimádó bukott angyal! - röhögött fel Avery.
Minden képen nők tucatjai vették körül, ahogy az életben is. Cérnára fűzhette volna őket, mint a gyöngyöket. Való igaz, női és férfi szemmel nézve is remek fickó volt, azzal ugratták, hogy még az áldozatai is beléestek. Egy időben ezért volt képe vörös rózsával gyilkolni menni - feledhetetlen móka volt. Rosierrel nem lehetett úgy belépni valahova, hogy öt percen belül nem akaszkodott rajta a helyiség összes nője. Rosier a nőknél legfeljebb csak a piaversenyeket bírta jobban: kiüthetetlen volt. Bezzeg az ilyeneknek mindig meg kell halniuk!
- Mordon! - böfögte utálkozva, ahogy a következő képre ugrott a tekintete. De legalább az auror hiányzó orrcsonkja örökre Rosierre emlékeztethet mindenkit.
Avery durván felnevetett, ahogy végignézett az oldalon. Mordonnak már abban az időben is hiányzott egy ujja, a fél lába, és tele volt hegekkel a pofája. Wilkes képregényében viszont minden egymást követő képen egy-egy újabb dolog hiányzott Mordonból, és a legutolsó képeken már csak a hátsó fertálya maradt. Wilkes előrelátás terén sem volt utolsó. Mordon mellett ott értetlenkedett Dumbledore is, bolond vénember volt, aki egyfolytában cukrot zabált, és a szemüvegét tologatta. Az iskolából is többé-kevésbé ez maradt meg benne róla, Avery idejében, az elején sajnos még csak átváltoztatástant tanított, így kénytelenek voltak vele végigszenvedni a tanórákat. Egész jó érzés volt most mindezt a tudást és azt, amit a Roxfort adott, éppen őellene felhasználni.
- Wilkes! - csapta össze a képregényt Avery. Aranykezű Wilkes, akinek még a halálos átok is kész műremekként tört elő a pálcájából. Averyt is lerajzolta kedvenc (szó szerinti) vérfürdői közepette, amiben állítólag valami kelet-európai véreskezű nő már megelőzte.
Bevágódott a bejárati ajtó, és kisvártatva a szobaajtóban Lucius Malfoy jelent meg kissé ziláltabban, mint valószínűleg akarta. Méregdrága elit csizmáján semmiképp sem elit sárrögök díszelegtek. Avery elégtétellel legeltette rajta a szemeit. Malfoyt láthatólag bosszantotta, hogy kénytelen volt kereken száz yardot végiggyalogolni a kúriáig a sártengerré vált előkerten át, mivel a Nagyúr varázslatai miatt nem lehetett közvetlenül a házba hoppanálni. Avery magában elvigyorodott Malfoy táskás szemein és fénytelen bőrén - kénytelen lesz kúrálni magát, ha szalonképesen akar kinézni a következő sznobpartin. És ha ma még egy kis Cruciatust is kap, pláne nem lesz valami jó bőrben.
- Á, te vagy az? - kérdezte minden érdeklődés nélkül Avery, és újra felütötte a képregényt.
- Hol van a Nagyúr? - csattant sietősen Malfoy kérdése.
Avery nem hogy nem válaszolt, még pillantásra sem méltatva a másik varázslót a mennyezetre bökött. A szeme sarkából látta, hogy Malfoy tétovázik egy kicsit az ajtóban; bizonyára le akarta hordani őt a stílusa miatt, de szemmel láthatólag túl feszült volt hozzá. Persze, horkant Avery gúnyosan, azt hiszi, majd visszafelé, hogy legyen egy kis szórakozása neki is, de addig teszek róla, hogy csak Pettigrewt találja itt, vagy azt az ökör Monstrót. Szívesen végighallgatta volna a Nagyúr és Malfoy közti... hmm, megbeszélést. Malfoynak nagy szerencséje volt, hogy nem látta a Nagyurat a minisztériumi betörés estéjén! Ha akkor került volna a szemei elé, a bűbájos jégvirág Narcissa mára már az özvegyi ruhatárát bővíthetné, míg a hasonszőrű, elkényeztetett kölyke számolgathatná a megörökölt galleonokat. Ha a Minisztérium embereinek nem lenne tele a gatyájuk, most mindenki a halálfalókon röhögne, hogy tizenegyükkel kibabrált fél tucat növésben lévő, orrát túró kölyök, akiknek valószínűleg a legveszélyesebb átkuk a csiklandozó-bűbáj lehetett. És ha még ez nem lett volna elég, a Minisztériumtól kezdve a Reggeli Prófétáig mindenkinek leesett, hogy a Nagyúr valóban visszatért, és így odalett az az előnyük, hogy titokban tudtak szervezkedni. Nem beszélve arról, hogy az újságok egymást túlharsogva publikálták a halálfalók névsorait, ellehetetlenítve így a dolgukat.
Más szempontból jó is, hogy Malfoy visszatért közéjük: a Nagyúr újabb tervek kidolgozásába kezdett, mindenféle régi, ócska tekercsek és könyvek után küldözgette őt, aminek a fele ráadásul Avery számára olvashatatlan rúnákkal meg macskakaparással volt tele. Olyasvalaki, mint Malfoy, akinek tömve van a háza több száz éves mállott kacatokkal, biztos jobban ért a nyavalyás, porszagú könyvekhez is.
Valami tompán puffant a feje felett.
- Csak nem szegény Malfoy? - vigyorodott el Avery elégedetten, és nehézkesen felállt a fotelből. - Ideje Pettigrew után nézni.

*

Egy időben volt arról szó, legalábbis Caramel az első rémület hevében kijelentett ilyesmit, hogy a Mágiaügyi Minisztérium fogadószintjének aranykapuját ellátják egy bűbájjal, ami jelzi, ha olyasvalaki lép át alatta, aki magán viseli a Sötét Jegyet. Piton elhúzta a száját, de nem torpant meg, ahogy a díszes, rácsos kapuszárnyakhoz ért, bár némi nyugtalanság mégis fészkelt benne. Kár volt egy éve megmutatnia Caramelnek a Sötét Jegyét, felfedni a titkok titkát, de akkor sürgette őket az idő és a muszáj, bár nem mentek vele így se sokra. Most viszont semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy a fél Minisztérium rávesse magát, ha működésbe lép Caramel imádott riasztója, neki pedig Dumbledore-ra várva valamelyik fogdában kéne üldögélnie, azonban aggodalomra semmi szükség nem volt: minden probléma nélkül haladt tovább a liftek felé. A jelzőbűbáj bevezetését már csak azért is elvetették, mert a Sötét Jegy, és ez is csak a Nagyúr zsenialitását tükrözte, kimutathatatlan volt.
Piton megnyomta a "felfelé" gombot az egyik liftajtó mellett. Szerencsére nem kellett attól tartania, hogy a fülke falának préselődve, megbűvölt vécékefékkel, két tucat varázslóval és boszorkánnyal, és négy esernyővel a gyomrában utazhat majd hét emeletet - vasárnap délelőtt alig járt valaki a nagy fogadócsarnokban. Mindenki békében üldögél otthon, a vasárnapi ebédet költi, és példás családi életet él, mintha az elmúlt két évben mi sem történt volna, mintha a Nagyurat érdekelné, hogy hétvége van, és egyébként is töltött csirke a menü krumplipürével, még az újságot is el kell olvasni, és meg kell sétáltatni a kutyát, most hagyjon, kérem, a háborújával - lépett a liftbe Piton utálkozva, és rácsapott az egyes gombra.
Minél gyorsabban eltávolodik a fogadószinttől és az alatta húzódó emelettől, annál jobb. A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály, a maga hatalmas tárgyalótermével, láncos székével, felháborodástól, megkövült előítéletektől vassúlyú levegőjével, és az önkritika teljes hiányának a széklapokba csiszolt simaságával nem tartozott éppen a legjobb emlékei közé. Ha tudnák ezek mind, honnan jött ő most is ide, ha csak látták volna azt, amit ő látott néhány napja, semmi sem menthette volna meg őt attól, hogy ne nyissák ki csak az ő kedvéért újra a tízes tárgyalót.
A Nagyúr nyilvános visszatérése óta eltelt négy hónapban nemrég került sor az első nagy létszámú halálfaló-gyűlésre, és az események minden korábban elképzeltnél nyomasztóbb hatással voltak rá. A Nagyúr halálfaló serege, a támogatók arctalan, névtelen csoportja, a távoli, elszigetelt csatlakozók képviselői többen voltak, sokkal többen, mint az ő egyébként is merész számításai szerint. Gyűlölte magát, ahogy ott állt, a régi lenyűgözöttséget, együvé tartozást dédelgetve a csontjaiban, én ennél már józanabb vagyok, korholta magát akkor, és undorodva elfordult Avery könnyfelhős szemeitől. És a csuklya, az álarc fekete, romlott takarásából bírálva nézett végig a tömegen, immár a Nagyúrtól néhány karnyújtásnyira, a közeli emberei között állva, nem pedig tizennyolc éves, elkábított fejjel, valahonnan a hátsó fal mellől. Bírálva nézett: önmagát bírálva, az egykorit és a jelenlegit, és egyik sem tetszett neki, az túl kevés volt, emez meg túl sok. Mostanra odáig kapaszkodott fel, amiről akkor álmodni sem mert volna, de jobb is, hogy nem mert. Hallgatta a mennydörgést a levegőben, a bosszúvágy és bálványozó félelem térden kúszó remegését, és ez az ő mennydörgése is volt, az ő félelme, az ő bosszúvágya. A belőle egykor kiszakadt egyveleg ott izzott a teremben a többieké közt, és mindig megtalálta a hangot, amivel hozzá szólhatott, és fájt a helye, ahonnan kiszakadt, üres, keserű, tehetetlen, gyűlölt fájdalommal. Ki vagy te? - vette szaporán, zavartan a levegőt a halálfalók viharrá dagadó tömege előtt állva, ki vagy te, nevetett magán gúnyos csalódottsággal odakint, a Roxfort felé tartva, ki vagy te, nézett éjszakánként fáradtan a tükörbe.
- Csak nem civilizált viselkedést voltál tanulni az öcsédnél? - szúrta oda Hagridnak akkor, ahogy a vadőr fáradtan kitámolygott a Tiltott Rengeteg éjszakai homályából. - Ja, bocsánat... fordítva - rúgott bele jólesően.
Valakibe muszáj volt. Bárkibe, bármibe. Csak hogy legyűrje a késztetést, hogy torkaszakadtából üvöltsön - hiába hadonászott annyi éven át, a pányváit nem tudta elmetszeni. Azért a néhány pillanatért, amikor a kötelek észrevétlenül, ellenállhatatlanul visszarántották, amikor kitörlődött a fejéből másfél évtizednyi tisztánlátás, amikor elfelejtett Roxfortot, Dumbledore-t, Rendet, azokért a rövid, alig-volt másodpercekért napokig ostorozta magát, kiábrándultan, kegyetlen kitartással, éles szemekkel, felporciózta őket, hatalmas bilétákat aggatott rájuk, számokkal is ellátta, és emlékeztetőnek kirakta a polcokra, az asztalára, az ágya fölé a falra, de főleg a tükrére. Már nem is az arcát látta benne viszont, hanem a kudarcait.
Fáradtan megdörzsölte a halántékát. Október utolsó előtti hétvégéje volt, és Dumbledore eldöntötte, hogy mégis engedélyezi a roxmortsi kirándulást a tanulóknak. Piton hiába ellenezte hevesen, a véleményével többnyire egyedül maradt. Természetesen, mindennek ellenére, éppen ő volt az első jelölt, akinek le kellett kísérnie a diákokat a faluba, és egész álló nap az utcán járőrözni, hajkurászni az elcsatangolókat, kirángatni a Szárnyas Vadkanból a harmadéveseket, akik szinte minden évben feltűnő érdeklődést mutattak a Lángnyelv Whisky iránt. Ha a Nagyúr egyszer tudomást szerez a kirándulások időpontjáról, és úgy gondolja, lelkes halálfalóival ő is részt vesz rajta, Dumbledore begyűjtő bűbájjal szedegetheti össze kis kedvence darabkáit.
És ha már a kellemetlenségeknél tartott, a mai reggelre is kijutott egy adag: a fültanúja lehetett Draco Malfoy és Miles Bletchley vitájának, amikor a mardekáros kviddicscsapat edzésre igyekezett. Draco nehezen viselte, hogy ő nem kapott kviddics-kapitányi jelvényt, ahogy Potter, pedig bizonyára remekül mutatott volna a prefektusi kitűzője felett. Piton Bletchleyt nevezte ki helyette: Lucius Malfoy akkor még halálfaló-váddal az Azkabanban ült, nem akart még nagyobb problémát a Mardekár-háznak, még ha ez Dracóval szemben talán kicsit tisztességtelen volt, mindenesetre Bletchley visszavágásába vegyült némi igazság: Malfoynak sikerülhetne néha elkapni a cikeszt Potterrel szemben, addig viszont befoghatja. Egy pillanat alatt elhallgattak mindketten, amikor eléjük állt a folyosón és kizavarta őket a pályára.
- Egyes szint, Mágikus Tárgyi Emlékek Főosztály, Központi Merlin Könyvtár; Mágikus Tárgyak Bevizsgálási Csoportja, Régészeti Felügyelet, Múzeum-üzemeltetési Iroda - csendült fel a fülkében a szokásos női hang, és Piton felriadt a merengésből.
A liftből kilépve jobbra fordult. A folyosón az elvarázsolt ablakok verőfényes napsütést ígértek - Bill Weasley állítása szerint már négy hónapja egyfolytában, annak ellenére, hogy ősz eleje óta minden nap esett. Ha a Minisztérium kedélyjavító törekvései mindössze ennyire terjednek ki, van miért aggódni. A folyosó végén, egy nehéz, rézveretes ajtó felett arany betűk hirdették: Központi Merlin Könyvtár. Piton belépett a könyvtárterembe. Az egész hatalmas csarnok legalább kétszer akkora lehetett, mint a roxforti nagyterem, a polcokon padlótól mennyezetig tömött sorokban ültek a könyvek. A bejárat mellett márványtábla igazította el az olvasókat a különböző szektorok felé, az alsó sor piros betűs szövege és nyilai az Engedélyes Részleg szabályait taglalta. Ez utóbbiba egy oldalsó ajtón át vezetett az út, és kizárólag felsőbb engedéllyel lehetett bejutni. Piton még csak egyszer járt ott, Dumbledore írásos engedélyével. Az a terem egymagában akkora volt, mint a Roxfort könyvtára, és a világ legtöbb tiltott tanokról szóló lexikonjai ide lettek bezsúfolva, utálkozva, félve, értetlenül és általában rongyosan. Ezúttal is szívesebben ment volna oda, de most már kizárólag Caramel engedélyével juthatott volna be, arra meg nem sok esélyt látott, hogy a miniszter éppen neki adna ki ilyesmit.
A könyvtárban alig lézengtek néhányan. Elindult a Bájitallexikonok szektora felé. Épphogy csak bepillantott a végeláthatatlan hosszúságú könyvespolcok közé, és már tudta, itt nem megy semmire. Végigfutva néhány könyvgerincen, a címekből azonnal megállapíthatta, itt csupa konvencionális. ártalmatlan, sőt, áltudományos művet találna, amelyek zömét kívülről fújta. Ami neki kellett, az tömény fekete mágia volt. Visszafordult inkább, és a Szimbólumok, rejtjelek, rúnák szektora felé vette az irányt. A könyvespolcok közt felállított hosszú asztaloknál mindössze ketten ültek, vaskos kódexek fölé görnyedve.
A talárzsebéből elővette a pergamenlapot, amire több, egymáshoz hasonló ábrát rótt fel. Két napja, amikor a Nagyúrnál járt, a könyvekkel és iratokkal teli asztalon egy metszetre esett a tekintete, - talán négy lekerekített sarkú, egymás felé mutató háromszögre -, egyetlen rövid pillanatra csupán, mert a Nagyúr rögtön összecsavarta a pergamentekercset: ejnye, ejnye, Perselus, a kíváncsiságod még mindig kielégíthetetlen, villant felé akkor a hideg kígyómosoly, és ő kitörölt az agyából minden metszetet, képet, kíváncsiságot. A Roxfortban megpróbált utánanézni a metszet eredetének, de nem talált semmit, és egyébként sem emlékezett minden részletre, vonalra. Kora középkori mágikus tárgyak és szimbólumok, aranylott fel egy könyvgerincen, ahogy leemelte a polcról.
- Jó napot, professzor - csendült mögötte egy kissé meglepett, kedélyes hang, és egy szék lába nyikordult meg a padlón.
Piton ingerülten nézett hátra a vállai felett, de már egy töredékpillanattal korábban rájött, hogy kihez tartozik a hang, mint ahogy meglátta volna Zana Goldwynt. Micsoda remek, nyugalmas, de fájdalmasan rövid két hónap telt el azóta, hogy a nő elment végre a Roxfortból, futott át az agyán. Szótlanul visszafordult a könyvhöz. Ezt is pont most ette ide a fene, amikor neki dolga van a könyvtárban, csak hagyja már békén! Mással bájcsevegjen, hullottak az arcába a tincsei, takarón, kirekesztőn. Mögötte Zana szemtelenül, érdeklődve közelebb lépett, levakarhatatlan pióca ez, valóban, gondolta Piton, de csak azért sem nézett a nő felé. Hadd bámulja, ha akarja, mint valami cirkuszi majmot. Zana nem akarta mondani neki, hogy hallott már tiszteletteljesebb köszöntést is, igaz, nem tőle, de ne is izgassa magát miatta, aztán meggondolta magát.
- Nem is tudtam, hogy érdeklik a szimbólumok is, professzor - kezdte inkább csevegő hangon. Milyen jól tudta, hogy ezzel indítja csak el az igazi lavinát!
Piton továbbra sem szólt. Lenyelte a kikívánkozó riposztot, hogy az ő gondolkodása nem olyan egysíkú, mint másoké. Bízott benne, hogy Zana nem szeret a falnak beszélni, és hamar feladja, de tévedett.
- Az a könyv a kezében legfeljebb gyerekeknek való, fél-dilettáns anyag. Én ezt ajánlom helyette, sokkal pontosabb - bökött Zana egy másik könyvre, de csak a rend kedvéért, tekintve, hogy Piton nem nézett fel. Most már addig úgysem hagyja békén, amíg a férfi nem hallatja a hangját, hiába reménykedik! Nyár vége óta nem találkozott senkivel a roxfortiak vagy rendtagok közül, és Dumbledore sem kereste azóta, nem mintha számított volna rá. Ő nem volt hivatalos tagja a Rendnek, csak amolyan átmeneti kényszermegoldás. Úgysem fektetett bele senki túlzott bizalmat az igazgatón kívül. Az elmúlt időszakot egyébként is - a saját kérésére - többnyire Londontól távol töltötte különböző kutatómunkákkal. Most azonban, hogy Pitonba botlott, felébredt benne valami halvány nosztalgia az iskola iránt, pedig a férfiről nem is éppen a legkellemesebb emlékeket tárolta.
Piton még mindig nem felelt, csak összeszorított szájjal meredt a könyvlapra, de már nem értette a betűket, amiket olvasott, viszont legalább nem látta Zana szélesedő mosolyát sem. Esze ágában sem volt levenni a polcról azt a könyvet, még ha az lett volna az egyetlen a világon, amiből választ kaphat a kérdésére. Nem Zana Goldwyn tudálékos orra előtt.
- Azt a szimbólumot keresi? Megnézhetem? - hajolt közelebb a Piton ábráival teli laphoz Zana. A férfi ingerülten az öklébe gyűrte és zsebre vágta a rajzot. Zana érdeklődve bámult a keze után.
- Mit akar tőlem? - kérdezte nyersen Piton, és összecsapva a könyvet szembenézett a nővel, de Zana nem hátrált meg, bármennyire is szerette volna.
Zana borzongva elmosolyodott a barátságtalan, de olyan jól ismert hang hallatán, és valami belső késztetésből ahelyett, hogy otthagyta volna a férfit, ahogy először tervezte, további kellemetlen mondatokat akart kicsikarni belőle, mint aki csak a hangját akarja hallgatni. Te őrült vagy, mondogatta neki ilyenkor Igor hüledezve, félmosollyal. Őt is mindig akkor szerette megkörnyékezni, amikor a férfi a legkezelhetetlenebb volt, élve felfalta volna, szikrázott a szeme a dühtől, de ő addig beszéltette, puhította, amíg a kezéhez nem szelídült. Az oroszlán szájába dugta a fejét. Persze Piton más volt. Ez vele hosszabb csata volt. Nála minden találkozásnál elölről kezdődött az egész, szimatolással, mérlegeléssel, erőgyűjtéssel. Más kérdés, hogy Igort kiismerni is jó időbe telt, de ott neki megadatott rá tizenkét év. Ez most csak játék volt pamutgombolyaggal.
- Hogy van Dumbledore professzor? - pislantott Pitonra kedélyesen, mint aki nem vette észre a gyülekező viharfelhőket, és mezítláb indult sétálni. - És McGalagony professzor?
- Még mielőtt az egész tanári kart végigkérdezi - vicsorgott Piton, - mindenki negyven fokos lázzal fekszik a Roxfortban, mióta maga elment, úgy hiányzik nekik.
- Ó, ez igazán szomorú. De látom, maga legalább egészséges - mérte végig Zana elnagyolt megkönnyebbüléssel és szemrehányással egyben, de mosolyát elrejtette: meglepte, hogy ennek a férfinek az állandó bántó élen kívül mégiscsak vegyülhet némi fanyar humor a mondataiba.
- Téved, én már bele is haltam a hiányába - igazította ki síri hangon Piton, és visszahelyezte a lexikont a polcra. - Mellesleg mit keres itt? - szegezte neki inkább bosszúsan, mint érdeklődve.
- Történetesen itt dolgozom. Illetve a Mágikus Tárgyi Emlékek Főosztályon - bökött Zana a háta mögé. - Tegnap érkeztem vissza Norvégiából, és utána akartam nézni valaminek...
- Rendkívül érdekfeszítő - morogta Piton unottan, miközben a könyvespolc mellett haladva a könyvek gerincén rebbent végig a tekintete. Zana, mint valami felettébb kellemetlen ártás, visszaverhetetlenül követte. - Hogyhogy nem a családjával élvezi a vasárnapi meghitt ebédidőt?
- Pont azért, amiért bizonyára maga se - jött a válasz ezúttal halkabban, mosoly nélkül, és Piton nem állhatta meg, hogy ne nézzen Zana megütközött arcába.
Inkább nem jegyezte meg, hogy ebben erősen kételkedik, hacsak nem Zana apja is valamelyik lélekemelő elmegyógyintézetben rohad, mint az övé. Találomra leemelt egy könyvet a polcról, de oda sem figyelt a címére. Az apjára gondolt, meg a félévente érkező sárga pecsétes levelekre. Kilenc éve kapta kézhez az elsőt, amikor az apjához kihívták az elmegyógyászokat, és neki be kellett fáradnia azonosítás meg más formaságok céljából, hivatalos iratok több fontnyi kötegét aláírni, és egyebek. Akkoriban az apja már évek óta elzárkózva, vademberként élt magában, valószínűleg őt szidta éjjel-nappal, aztán amikor ordítva, káromkodva szétszaggatta a szomszéd madárijesztőjét, bevitték végre a többi háborodott közé. Ő már évek óta mondta ugyan, hogy oda való, de amit ő mondott, az sosem számított. Legszívesebben egy mugli gyógyintézetbe dugta volna az apját, micsoda irónia, micsoda elégtétel lett volna, akkoriban nem győzte dicsérni magát ezért az ötletért, bárcsak megértette volna az apja, bizonyára megosztotta volna vele is, attól lett volna csak igazán bolond! Egyszer sem látogatta meg. Esze ágában sem volt bemenni a sok őrült közé a legnagyobb őrült miatt. Szépen kibontogatta az intézet leveleit, amiben az apja változatlan állapotáról értesítették (már felmerült benne az is, hogy valójában réges-rég halott, de arra sem érzett késztetést, hogy ellenőrizze ezt a gyanút), és közölték, hogy az eltelt félévre az állandó díjon felül ennyi és ennyi galleon járulékos költség, továbbá tizenkét galleonnyi kártérítés jár még nekik, mert az apja összetörte ezt és ezt a berendezést, gyógyítót, miegymást, ő pedig szó nélkül elküldte az összeget, mindig pontosan, a rá váró örökségből fizetve, nem érdekelte. Ő már azt a levelet várta, ami úgy kezdődik, hogy szomorúan értesítjük Önt, ésatöbbi, és a pénzügyi kötelezettségei megszűnnek.
- Azért kérdeztem, mert azt hittem, fogott magának valami ostoba, gazdag férjet azóta - szúrta oda megvetően Zanának.
- Fogtam is - fonta össze a karjait Zana kihívóan, egyszersmind kissé kedvetlenül is. - Azóta már meg is öltem. Benne volt az újságban is, nem látta?
- Nem olvasom a Szombati Boszorkány varázslatos karriertörténeteit.
- Ez neki kell, igaz? - kérdezte hirtelen sápadtan, halkan Zana, és szemei Piton talárzsebére vándoroltak. Ijedt volt, vagyis inkább zavart. Nem értette, miért ez a kérdés bukott ki a száján.
Piton felvont szemöldökkel, kifejezéstelen arccal nyugtatta az ujjait a tartalomjegyzék pecsétnyomatos sorain. Tenyere alatt a pergamen gyűrődéseinek rendszertelen rajzolata, a könyv évgyűrűi feszültek öregen, nyugodtan. Nem válaszolt. Már a kérdés maga is képtelennek tűnt. Megőrült ez a nő, hogy képzeli egyáltalán, hogy itt, a Minisztérium könyvtárában, fennhangon ezt szegezi neki, és majd azt hiszi, feleletet kap? Mi köze hozzá, ült ki a homlokára, a szemeibe, miről beszél egyébként is?
- Hiába néz így - fogta egészen halkra a hangját a nő, de nem tágított. - Tudom, hogy üresfejűnek tart, de annyit még én is kikövetkeztettem, hogy visszajár hozzá.
- És még azóta sem figyelmeztette Dumbledore-t? Még a végén elfelejti Karkarov remekül összeválogatott aktáit rólam.
- Járt már az Engedélyes Részlegben? - váltott váratlanul megint témát Zana.
- Megtudhatnám, miért nem foglalkozik végre a saját a dolgával? - kérdezett vissza türelmét vesztve Piton.
- Én bevihetem magát. A Minisztérium dolgozóinak nem kell engedélyt felmutatniuk.
Piton bosszúsan elfordult. Csak ezt ne, csak lekötelezettséget ne! Vagy mit akar, hogy összetett kézzel könyörögjön neki? De Zana egyiket sem várta meg.
- Kövessen! - szólt, és a Részleg felé indult. Piton kelletlenül engedelmeskedett.
A szigorú tekintetű könyvtárosnő szó nélkül hagyta belépni őket. Odabent sokkal áporodottabb volt a levegő, és mintha az olvasókat így akarták volna kiűzni a tiltott tudás birodalmából, a fáklyákat egymástól távol helyezték el, és már-már félhomály ült a termen. Némely könyv gerincét még úgy is nehezére esett kibetűzni, ha egészen közel hajolt a polcokhoz.
- Nem fél éppen engem behozni ide? A világ ellen fordítom az összes fekete mágiát - vonta fel kihívóan a szemöldökét, de Zana csak nevetett rajta.
- Üljön le oda - intett az egyik asztal felé, és eltűnt a polcsorok között, majd rövidesen visszatért egy többkaros gyertyatartóval és egy vaskos, óriásméretű könyvvel.
- Ez a katalógus - magyarázta, ahogy Piton elé rakta, majd felütötte a könyvet. A lapokon sűrűn, megjegyzésekkel, számkódokkal és színjelekkel ellátott címek sorakoztak egymás alatt. - Szimbólumok... - kereste Zana, áthajolt a vállai felett, és tovább lapozott. Piton elhúzódott tőle. Idegesítette a testi közelség, még ruhán át, nyilvános könyvtárban, félhomályban is. Úgy főleg. Zana egy hajtincse az ő halántékát seperte. Oldalra nézett. Zana sápadt, áttetsző nyaka kifeszült, szép ívvel, védtelenül. Egy finom rajzolatú ér kéken, ütemesen pulzált a bőre alatt. Piton a fültövéig követte az útját.
- A számok a könyvespolcokat jelzik - pillantott rá Zana, és ő úgy fordult el, mint akit rajtakaptak. - Innentől kezdve nézze át.
Piton bólintott, és a könyvre meredt. Ugye, nem akar ez a nő végig felette állni? Elutasítón kitolta a könyökét az asztallapon, de Zana ott felejtette az ujjait. A férfit nézte, és arra gondolt, hogyan ülhet valakinek minden porcikájában ilyen mérhetetlenül nyilvánvalóan az embergyűlölet. A fekete, néhol tört hullámokat vető hajtincseket bámulta, hogyan olvadnak bele a talár feketéjébe, ezeket figyelte, valami érthetetlen, titkos derűvel, hogy most büntetlenül teheti, mert a szemek, a mindent bíráló, mindent értő szemek nem látják. Tekintete Piton asztallapon nyugvó bal kezére siklott: a bőre cserzett volt, kérges, aszályos nyarakon a szikkadt földön vetnek a repedések ilyen szövevényt, mint a szélfútta bőrön a hajszálárkok. Zana önkéntelenül arra gondolt, ennél a férfinél a kéz a lélek tükre. A hüvelykujján rövid, friss vágás húzódott, gyönyörű, bíborvörös hernyónak tűnt. Szinte látta maga előtt, ahogy a szárított levelek, gyönggyé aprózott hozzávalók, messzi földek különös ritkaságai táncot járnak a férfi ujjai között, peregve hullanak az asztallapra, viaszos csillogást, harmat illatot vagy rubin fenyegetést hagyva maguk után.
Piton tekintete türelmetlenül rá villant.
- Innentől egyedül is boldogulok.
Zana némán bólintott, és köszönés nélkül a kijárat felé indult. Zavartan döbbent rá, hogy egyenesen rosszkedvű lett, bár maga sem tudta, mitől. Nem ment vissza a könyvtárba, hanem átvágott a folyosón az irodájába, nagyjából összepakolt, és bezárta az ajtót. A liftekhez menet beköszönt a főnökének, Mr Kartush-nak, és mint mindig, most is elmosolyodott, ahogy a kis ember vidám főhajtással kedvesemnek szólította. Megint a régi történet: néhány nap alatt kiismerte a főnökét, és a jól megtanult és begyakorolt taktikákkal, önkéntelenül, anélkül, hogy bármit is megtervezett volna, teljességgel elnyerte a férfi bizalmát, és néha már úgy tűnt, Mr Kartush az ő beosztottja, és nem fordítva. Igor büszke lenne rám, ha látná, hunyta le a szemét szomorú félmosollyal, és nem tudta eldönteni, a búskomorsága annak szól, hogy nem tudja kiűzni magából ezeket a beléégetett viselkedésformákat, vagy annak, hogy Igor nem láthatja őt.
Gyalog indult neki a városnak, vakon, mint akit a szél hajt, mint az elhajított újságlapok, sodródott gyűrötten az utcákon, falak mentén. Boldogtalan volt, és úgy érezte, őt is teleírták, mint azt az újságlapot, teleírták, és nem maradt hely az új soroknak, amik most feltolultak, neki tolultak, nem hagyták nyugodni, a lapon meg ugyanaz ismétlődött, körforgásszerűen, mindig ugyanaz.
Néha könnyebb játszani az emberekkel, mint bánni velük - most is azt tette, amit Hagriddal, amit annyi mindenkivel otthon, mert ez volt a könnyű út, Igornak igaza volt - annak az Igornak, akit mindenki látott, aki mosolygott és készséges volt, nagylelkű és figyelmes, behízelgő, igen. Akitől ő, Zana, néha visszariadt, és akire mégis úgy hasonlított olykor. Nem szerette Igor nyilvános arcát, nem bánta, hogy pózol és megjátszik, de nem akart jelen lenni. Olyankor a férfi vele is más volt, máshogy szólt, még a szeme sem úgy villant, ennek nem ismerte a gondolatait, nem tudott olvasni a mozdulataiból, rezdüléseiből, idegen volt, mert csak máz borította, álarc, ami mindig, helyzettől függően változott. Hogy tud nekem is játszani, kérdezte ilyenkor kétségbeesetten magát, én is lehetnék ott, ahol a többi ostoba a teremben, lehetnék én is becsapott, lenyűgözött bámulója? Ilyenkor elszántan kutatott a másik arc után, amelyik nyers volt, és egyenes, amelyik nyíltan nevetett az ő bolond aggályain, és a szemébe mondta, hogy épp ilyen képmutató és taktikázó ő is. Piton is Igort juttatta az eszébe, vagy fordítva, már nem is tudta. Igen, ezt a másik Igort, akit csak ő látott, akiből, azt hitte, túl sok volt, mert felfalja, mert agyonnyomja, mert kővé dermeszti. Elmenekült, és lám, belefutott újra. Miért mindig ugyanaz a kihívás? Mi ez, ha nem bosszú? Mi ez, ha nem próbatétel? Miért hiszi a sors, hogy neki ez kell?
- Az első angyal trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre...
Egy villanyoszlop körül, a fél járdát elfoglalva esernyős emberek tolongtak tétován. Megint esni kezdett. Zana alig tudott átvergődni a csoportosuláson. Az esernyők széléről drágakőként peregtek a kabátjára a vízcseppek.
- Az Ítélet közelg! Mossátok meg szennyes lelketeket, testvéreim, a Mindenható tiszta teljességében...! - szállt utána a hang. A járda szélén, egy tejes rekeszen állva egy kopott ballonkabátos férfi szónokolt az alkalmi közönségnek. Zana leszegett fejjel, nyakán összehúzott kabáttal sietett tovább. Valahogy sírni szeretett volna. Valaki a kezébe nyomott egy eső pettyezte szórólapot: Tisztuljatok meg! Bágyadtan nézte a betűket, szeme előtt körtáncot jártak az elmúlt percek, Igor, Piton, metsző szónoklatok, döntések hiábavalósága.
"Nekem nem kell ez", markolt a kabátjába, "nem bántam meg semmit. Eljöttem. Nekem sosem kellett ez!"
Szép az Isten, de annyira idegen. Rút az ördög, de nem hagy hidegen, jutott eszébe egy régi dalszöveg, aminek a zenéjére már nem is emlékezett. Épp ez a dalszöveg. Keserűen összegyűrte a szórólapot és egy szemetesbe hajította a többi közé.
Döntések hiábavalósága.
Bevetette magát egy sikátorba. Egy kifőzde hátsó ajtaján át akkor zúdítottak az utcára egy vödör piszkos mosogatólevet, és Zana nehéz léptekkel kerülgette a tócsákba szaladó patakokat. A pirított hagyma szaga keveredett a szemeteskukák mellé öntött kupacok fojtó bűzével. Nem nézte, merre megy. A plakátragasztó hangosan káromkodva ragasztotta egy tűzfal omló vakolatára a U2 nevű mugliegyüttes londoni koncertjének hirdetményét. Zana szórakozottan számolta a lépteit, a kivert búrájú utcai lámpák szilánkjait, a kavicsokat, amelyekkel mindig kiütötték őket. Egy temető mellett haladt el. Érezte az orrában a frissen ásott föld nyirkos szagát, szájában az ízét, és hirtelen magát látta a dédanyja kikeményített, nehéz csipkés, fekete ruhájában, merev, hosszú szoknyaaljában, az apja temetésén. Mégsem vehette fel a Durmstrang vörös dísztalárját, nem volt más ruhája, ami ne szúrt volna szemet, bár a muglik így is furcsán néztek rá. Igaz, számára akkor nem bírtak súllyal sem a muglik, sem a Durmstrang vagy az év végi vizsgák; mind pernyekönnyűséggel lebegtek túl a tudata határán. Csak az özvegyasszony volt vele a temetőben, aki korábban is már a gondját viselte. Nem volt maradása sehol, és aznap éjjel visszaszökött a temetőbe, feketén, értetlenül, kétségbeesetten, és elaludt az apja sírja mellett, halott mozdulatlanságba merevedve, mint a kőszentek a sírkeresztekhez dőlve. A jegenyefák árnyékából kiválva Igor lépett hozzá vad haraggal, és felrángatta a földről.
- Segítsek ásni?! - kérdezte akkor, és durván visszalökte a földre. - Gyerünk, Zana, ezt szeretnéd, nem, élve eltemetkezni?! Hát csináld, segítek! Ne bőgj! - sziszegte a fülébe, de ő ettől csak még jobban megrémült. Kezei belesüppedtek a frissen hantolt sír puha földjébe.
Igor elengedte, a hátára terítette a köpenyét, és felegyenesedett:
- Szedd össze magad, Zana. Éppen ez az a hely, ahol nem hagyhatod el magad - jelentette ki halkan, és ő felnézett erre az ismeretlen hangra. A hold fénye elmélyítette a neheztelő barázdákat Igor arcán. - Tűvé tettem utánad mindent. Magammal viszlek a tanév végén.
De őt nem érdekelte. Révülten követte Igort mindenhova, haza, összecsomagolni, elbúcsúzni, végig a sötét utcákon, fekete földdel a körmei alatt, a gyerekkori álmai a temetőben maradtak, és ő lassan, gépiesen ismételgette nagyanyja szavait, a verssorokat, amikkel őt vigasztalta kisgyerekként, ha elesett az udvaron, régi-régi verssorokat. "A vad kovács, a szenvedés, sötét pöröllyel döngöl engem, szikrázva visszanézek és kormos dalát ővéle zengem", peregtek a könnyei titokban, hogy Igor ne lássa. "Beh jó nekem, hogy nem kell élni, csak az üllőre ráalélni, engedni szépen, mit se tenni, csak fájni így és várni, lenni. Verj, vad kovács, világfutóvá, érzéstelenné és meredtté, tökéletessé és tudóvá, kemény, fájdalmas műremekké."
Meglepetten pillantott fel, ahogy belefutott egy újabb tömegbe. A Trafalgar tér szélén döbbent morajjal tömörültek össze az emberek, és Zana hátrahőkölt a látványtól. A tér ötven méteres admirális-szobra úgy dőlt meg a talapzatán, mintha egy láthatatlan kötél tartaná vissza a zuhanástól. Zana rögtön megértette, mi történik. Az elmúlt héten egy másik eset okozott óriási felbolydulást még a Mágiaügyi Minisztériumban is: a Piccadilly Circus szárnyas angyalszobrát megfojtotta egy semmiből előkerült bronzkígyó. Nem volt nehéz összefüggést találnia a két eset között. Megint szimbólumok; győzelemé, könyörületé. Utat tört a tömegben. Valaki szitkozódva utána szólt, hogy belemászott a fényképezőgépe fókuszába. A szobor végül le fog zuhanni, tudta, és az sem lepte volna meg, ha éppen úgy esik, hogy agyonüt valakit. Lassan a kabátzsebébe csúsztatta a kezét, hogy előhúzza a pálcáját, de akkor valaki megragadta a könyökét.
- Ne vegye elő - hangzott fel a füle mellett halkan, és ő sápadtan hátrafordult. Lupin állt mögötte, ez a különös varázsló a halálos vérével és ijesztő vakmerőségével, amivel mindig nevén nevezte a Nagyurat.
- De le fog zuhanni - ellenkezett hitetlenkedve, és azt kívánta, bár levenné róla Lupin a kezét. A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban, ujjai visszataláltak a saját zsebéhez.
- Mordon ott van a túloldalon. Már megpróbálta. Ez nem egyszerű iskolai bűbáj. Ne leplezze le magát a muglik előtt, ha nincs értelme! A Minisztérium mindjárt megjön.
- Mióta áll így?
- Tíz perce, talán. A halálfalók játszadoznak - zuhant át Lupin arcán egy árnyék.
- De így felfedik a világunkat! - tátogta Zana szinte hangtalanul. Lupin nem felelt, csak különös színű, bánatos szemeit fúrta az ő tekintetébe. - Féltem, hogy ezt akarják. Megosztani a Minisztérium figyelmét, igaz?
- Attól tartok - bólintott Lupin, majd újra Zana mögé, a szoborra pillantott. - Ki kéne üríteni a környéket. Itt nem tehetünk semmit. Amint komolyabban megpróbálnánk megtörni a varázslatot, lezuhanna.
- Tehát kijátszotta a lapjait - suttogta maga elé Zana.
- Nem - ingatta a fejét komoran Lupin. - Még nem mindet, higgye el! Még van a kezében néhány.
Fáradtan összenéztek, és mindkettejüknek ugyanaz suhant át az agyán: még ennyivel sem tudnak mit kezdeni.

Bibliai idézet: János Jelenések
Idézett dalszöveg: Quimby
Idézett vers: Kosztolányi Dezső: A vad kovács

Folyt. köv.

Vissza