Rejtett vér

(Mirax)

VII.

Samhain

Piton lehunyta a szemét, és fejét nekidöntötte a karosszék párnázott támlájának. Csípte a szemét az álmosság. Ujjai jólesően fonódtak a teáscsészéje meleg porcelántestére. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, körmeibe kék félholdként lopózott be a hideg. A fáradtságnak rótta fel, hogy annyira fázott, hogy majdnem be kellett gyújtania a kandallóját az éjjel, amire pedig már nagyon rég nem volt példa. Kint szakadatlanul zuhogott, kitartóan verve a tanári szoba ablaktábláit - napok óta nem tartott senki kviddicsedzést, és jobb híján a legendás lények gondozása is az épület falai közé került - erősen kérdéses hatékonysággal.
Vasárnap volt, és Halloween napja. Piton elhúzta a száját: remélhetőleg idén trollok és Sirius Blackek nélkül - utóbbira megvolt minden esély. Az egész iskola, beleértve a tanári kart is, odalent reggelizett a nagyteremben, ő viszont nem akart mást, mint meginni a teáját, és elolvasni a Reggeli Prófétát, mégpedig egyedül.
Valami hangosan, élesen koccant az üvegen, és Piton szitkozódva pillantott az ablak felé, ahol egy iskolai bagoly kucorgott a párkányon. Lecsapta a csészéjét, amit az imént a hirtelen hangra majdnem az ölébe döntött. A bagoly poshadt vízszagot árasztott, és teleszórta a szobát esőcseppekkel, mire Piton ingerülten felé intett a pálcájával, hogy megszárítsa az állatot. A kissé ázott pergamenen ismerős női kézírás fogadta, előző esti levelére választ adva. Egy Abszol úti patikából írtak, ahonnan mindig beszerezte az alapanyagait, és ahol, nem mellesleg, soron kívül foglalkoztak a megrendeléseivel, és olyan hozzávalókat is előkerítettek, amelyek a világ másik végéből származtak. A tulajdonosnő egykor, még Piton kezdő tanári éveiben a tanítványa volt, hasonló mélységű tudással, mint a jelentkezőgörccsel megvert Hermione Grangeré, de benne megvolt az, ami különbbé tette másoktól: a fanatizmus és az alázat a bájitalok iránt. Ezek nélkül a bájitalkészítés puszta sikerélménnyé fokozódott le, és azok, akik értetlenül, ferde szemmel figyelték ezt a megszállottságot, nem is sejthették, mennyivel több ez egyszerű kihívásnál. Hol lenne ő a fanatizmusa nélkül, és a meghittség nélkül, amit sehogy máshogy nem tudott, és nem is akart életében elérni, mint így, figyelve a színek játékát az elixír felszínén, a pillanatnyi, változó alakot öltő gőzfoszlányokat. A minden érzéket elbódító tevékenység közben messzire szakadt a jelentől, az agya kiürült, és anélkül gyógyult a teste-lelke, hogy tudatában lett volna. Ebben rejlett az igazi mágia: az órák nyomtalan, súlytalan vonulásában, a szüntelen, bizsergő izgalomban, a csendben. Az álarcok hullásában. Ott maga volt. Az, akit már hosszú-hosszú évek óta hátrahagyott, mert túl romlatlan volt ehhez a világhoz. Az, aki nem taktikázott, nem építgetett ellenálló kőből kirakott útszövevényeket magának, és nem próbált láthatatlanul mozdulni az erdő homályában, mint a hegyi rémek. Az, aki gyönyörködött a szarvasbogár csillogó acháttestében, aki mezítláb szaladt a patakban, aki vékony gyerekhangon énekelni tudott a tepsileveleken üldögélő eprek felett. Dalokat, amiket kitalált, dalokat, amiket az anyja dúdolt, furcsa-szomorú dalokat, egyikre sem emlékezett már. Vagy talán nem is volt senki olyankor. Csak egy a füstpamacsok közül, testetlen, emlékek nélküli, és felszállt, eloszlott a levegőben, fájdalom nélkül, bánat nélkül, illékonyan, gyönyörűn.
Átfutotta a levelet: a kért alapanyagait legalább két héten belül biztosan nem tudták beszerezni - bizonyos okokból. Na, igen, mindketten nagyon jól tudták, mi az a bizonyos ok. A Nagyúr megjelenése óta visszaesett a külföldről hozott áruk szállítási gyakorisága - az ónüstöké is, Fletcher sirámai alapján. Mindenki félt, és senki nem mert önszántából a szigetekre lépni, nehogy leszedjék őket a seprűjükről a dementorok, vagy eszméletlenül zuhanjanak vissza a Nagyúr szétszórt hoppanálásgátló falai miatt. Csak idő kérdése volt, mikor lendül fel a feketepiac, majd jönnek az eddig felhalmozott készletek, és így tovább.
Gyors, kétsoros választ firkantott, hogy tartja a megrendelést. Úgysem tudná máshonnan előbb beszerezni, meg nem is akart az utánajárással bíbelődni, beérte az éjszakákon át tartó virrasztással a könyvek és rémképek felett. A Nagyúr külön bejáratú Méregkeverőjeként éppen elég bájitalt kellett eddig elkészítenie: fáradság ellen, koncentráció javítására, sebekre, kitartásra - mindet a halálfalóinak. Csupa semmiséget, a Nagyúr is tudta - valószínűleg szórakoztatta a gondolat, hogy éppen Dumbledore konyháján készül a serege számára elixír. Piton igazi haszna a tartózkodási helyében rejlett, mégis olykor áldozatokat kellett felmutatnia, hogy megtartsa a Nagyúr bizalmát. Nem mintha ezek annyira megviselték volna, nem voltak álmatlan éjszakái Sturgis Podmore miatt sem, amikor elárulta a Nagyúrnak, Podmore hol, mikor őrködik a Misztériumügyi Főosztályon. A Rendre nézve nem járt ez olyan nagy veszéllyel, ő tudta, hogy Podmore úgysem vehette kezébe a jóslatot - az már más kérdés, hogy a varázslóra félévnyi Azkabant szabtak ki ezért.
Az kizárólag a Wizengamot hibája, úgyis évtizedes gyakorlatuk van a szemellenzős ítélkezésben, gondolta, miközben kikergette a baglyot az esőbe, és a párkányra támaszkodva utána nézett. A szürke esőfüggöny egy pillanat alatt összezárult a bagoly mögött, felismerhetetlen alakzatokká mosva a környezetet, rohanó emlékképekké, mindig ugyanazokká - a vihar előhozza a félelmeket, mondogatják annyian. Ő mások félelmeit látta az évek torzításán keresztül, saját magát látta, ahogy elhozza ezt a rettegést nekik - hol voltak már az ő homályos, ismeretlen gyerekkori rémei! Ő volt a vihar, a mennydörgés, a villámok lesújtó karja, réges-régi képek, nem is nagyon figyelt rájuk. Az esőn át, az idő pergő szemcséi közül más tört felé - nem félelem volt az, hanem valami nyughatatlan, komor erő, az élet vad igazsága, hogy minden elveszik egyszer, hogy mindenki lelepleződik egyszer. Acélkutyák vetették utána pendülve magukat: elkapunk, elkapunk, csaholták, ő meg egy lépéssel járt csak előttük, mindig eggyel. Változó falkák voltak, hol többen, hol kevesebben jártak a nyomában, de örökké ott loholtak. Az elején még csak ócsárló, acsargó kölyökkutyák voltak vasszög-fogakkal, az apja uszította rá őket, aztán a Minisztérium is beszállt a hajtóvadászatba, végül a legnagyobb vadász, a Nagyúr is kivette belőle a részét. És ott volt a legfeketébb, a legádázabb is, a fáradhatatlan és alattomos, a rémálmok és bűntudatok vaskutyája, a lelkiismereté. Ezt gyűlölte a legjobban mindahány közül, ezzel olykor szembefordult, belenevetett a tajtékzó pofába, belerúgott, visszaűzte a homályba, mert nevetséges volt, felesleges ellenség, és sunyi, mert éjszaka támadott, vagy magányban, mindig akkor, ha megpihent.
Az eső bevert az ablakon. Piton homlokára tapadtak a tincsei, és a talárján hosszúkás, növekvő foltokat hagytak a vízcseppek. Hideg volt odakint. Egy erőteljes mozdulattal bevágta az ablakot. A következő percben már szárazon, nyugodtan ült a Reggeli Próféta felett, a teáscsésze finoman csendült az alátéten.
- Á, jó reggelt, Piton professzor - lépett a tanáriba McGalagony sietve, rosszkedvűen.
Piton hamar rájött, kinek szól a harapós hangulat, amikor az ajtón Dilis Trelawney is becsilingelt a karkötőivel és nyakláncaival. Piton neheztelő pillantást vetett McGalagonyra, amiért beszabadította ide a jóslástanárnőt: Trelawney, mióta előző tanév során majdnem kirúgták, és mióta a bárgyú, álmatag kentaur személyében riválisa is akadt a tanári posztra, semmiből sem akart kimaradni, és letett arról a kiváló szokásáról, hogy a tornyába zárkózzon.
- Már azt hittük, ilyen sokáig lustálkodik - pedergette az ujjai között az egyik gyöngysorát Trelawney, és ormótlan szemüvege mögül Pitonra pislantott. A háta mögött McGalagony fáradt sóhajjal emelte az égre a szemeit.
Piton jeges tekintettel válaszolt, és inkább kiitta a teáját. Csak Trelawney nehogy kitalálja, hogy jó társasági lénnyé akar válni! Piton amúgy sem akarta az orrára kötni, mit csinált hajnal óta, sem azt, hogy nem érez indíttatást arra, hogy hétvégenként is úgy üldögéljen a nagyterem etetővályújánál, mint egy engedelmes háziállat. Már diákkorában is utálta a közös étkezéseket, az asztal legtávolabbi csücskében ült, és leste, hogyan köpködik beszéd közben egymásra az ételt a társai. Ő csendben és gyorsan, szinte észrevétlenül végzett mindig, nem értette, miért kell eközben is állandóan beszélni.
- Jut is eszembe, professzor - foglalt el McGalagony egy másik karosszéket, és látszott rajta, inkább a témaváltás miatt szól, mint valódi érdeklődésből. - Szombat estéről vasárnap reggelre húsz ponttal kevesebb volt a Griffendél homokórájában. Tud erről valamit?
- Furcsa, hogy Potter nem jelentkezett, hogy erre is tudja a magyarázatot - húzta el a száját kihívóan Piton. - Épp elég baj, hogy vesződnöm kell a V minősítésű RBF-esekkel. Ha az iskola kedvence és Weasley barátja képtelen normális teljesítményre, annak nálam megvan a következménye. Mellesleg ajánlom figyelmébe a Hugrabug homokóráját is.
McGalagony mintha erre számított volna, komoran töltött magának egy csésze teát. Piton elégedetten fordult vissza az újságjához, és megpróbálta kizárni az agyából Trelawney folyamatos motyogását, aki azóta beszélt Potterről és jóslástani munkásságáról, mióta meghallotta a nevét.
Piton szeptember óta minden szombat estéjét az agyalágyultak bájitaltan-korrepetálásával töltötte. Igaz ugyan, hogy Dumbledore csak Potterrel kapcsolatban kérte meg arra, hogy fogadja el a V szintű RBF-jét is, ő nem volt hajlandó beállni a csodagyerekkel kivételezők népes táborába: az összes V minősítésű és bájitaltannal foglalkozni kívánó diákot továbbengedte a RAVASZ felé. Ennek az ára pedig a korrepetálás és órai dolgozatok sorozata volt, és egyáltalán nem tudta, ki járt végül rosszabbul. Bár az igazsághoz hozzátartozott, hogy Potter egészen visszafogta magát az órákon, és bár bénán, de csendben dolgozott. Gyanús csendben.
- Enigma professzor délelőtt kijöhet a gyengélkedőről - jegyezte meg McGalagony.
- Meggyógyult? - kapta fel a fejét Piton meglepetten. Az idős professzor csütörtökön lett rosszul, ahogy ő jellemezte, rátört mindenféle öregkori nyavalya.
- Nem. Csak Madam Pomfrey megengedte, hogy hazamenjen. Szigorúan háromhavi pihenőt írt ki neki.
- Én megmondtam - csörgött közbe Trelawney, és idegesítő fel-alá járkálásba kezdett. - Lesz az több is, láttam...
- Hát persze - morogta McGalagony türelmetlenül.
- Mi lesz a rúnatannal? - kérdezte Piton komoran. - Semmi kedvem a lyukasórás diákokkal vesződni. Pénteken is egy egész csoportot küldtem büntetőmunkára. Óra közben rohangálnak a folyosókon.
- Nem tudom. Bevallom, ma még nem kérdeztem róla Albust.
Piton vállat vont. Enigma egyébként is olyan rosszul látott már, hogy többször meglehetősen pikáns félrefordítások keveredtek ki a szövegekből. Ráadásul a betegsége is csak tetézte Piton gondjait, valami használható, erős főzetet kellett összeállítaniuk számára Madam Pomfreyval.
Trelawney beleütközött a kisasztalba, és Piton teáscsészéje csörömpölve felborult.
- Mi lenne, ha leülne, Sybill? - szólt oda epésen McGalagony, de Trelawney addigra már semmi másra nem tudott figyelni, csak Piton csészéjére, és a lerakódott teafűre az alján.
- Ó, látta ezt, professzor? - búgta gyomorforgató titokzatoskodással Trelawney, de Piton ingerülten kinyújtotta a tenyerét.
- Adja ide! Nem érdekelnek az efféle ostobaságok.
Trelawneyra, mint a bolondokra általában, nem hatott sem a fenyegető tekintet, sem a sziszegő, fogcsikorgató hang. Elmélyülten tovább forgatta ujjai közt Piton poharát.
- Sybill, talán ha maga teát is inna néha, nem jelentene akkora újdonságot egy kanálnyi lucskos teafű - jegyezte meg szárazon McGalagony. Piton elismerően a professzornőre pillantott. Trelawney becsípve még elviselhetetlenebb volt, mint egyébként.
- Ez egy szék... - susogta drámaian Trelawney, de senki sem mutatott érdeklődést a téma iránt, így kénytelen volt biztatás nélkül folytatni: - Professzor úr, önnek váratlan vendége érkezik!
- Másfajta vendéget nem is ismerek - vetette oda zordan Piton.
- És a vendége, gondolom, meghal - hajtogatta szét a Reggeli Prófétáját gúnyos közönnyel McGalagony.
- Nem! - csattant felháborodottan Trelawney hangja, és megerősítésért a csészébe bámult.
- Nem hal meg? - eresztette le fagyos csodálkozással az újságját Piton. - Akkor ez a vendég bizonyára a Sötét Nagyúr maga, igaz?
McGalagony meglehetős félsikerrel fojtotta el mosolyát, Trelawney viszont láthatólag nem értette a megjegyzést, mert tovább motyogott a teáscsészének, egy szék, igen, két szék... Ezzel egy ideig ellesz, fordult el Piton megkönnyebbülten, székek, persze.
- Gondolom, ezt már elolvasta - bökött a címlapra McGalagony, és szemüvege mögül Pitonra sandított.
A bájitaltan tanár kifejezéstelen arccal bólintott. Az újság első oldalán egy év eleji cikk köszönt vissza szinte teljes egészében: az Azkabanból megszökött a kilenc fogva tartott halálfaló. Piton előre tudott az akcióról, és értesítette róla Dumbledore-t. Nem mintha bármelyikük is úgy gondolta volna, hogy ez valamit is változtathat a végkifejleten.
- Pedig Albus mintha azt mondta volna, a Minisztérium megerősítette az őrséget - ingatta a fejét gondterhelten McGalagony.
- Az nem számít. Csak idő kérdése volt, mikor történik meg. A dementorok nélkül kilenc ereje teljében lévő, épelméjű halálfalót kellett visszatartaniuk, és ott volt még a külső segítség is.
- A Minisztérium sorozatos bukása ez az időszak - vonta össze a szemöldökét komoran, már-már rosszallóan McGalagony, és homlokán megszaporodtak a ráncok.
- Jobb, ha kezdenek hozzászokni - morogta sötéten Piton.
Mostanában valóban kuriózumnak számított olyan hír, ami pozitív fényben tüntette fel a Minisztériumot. Az előző heti Trafalgar téri szerencsétlenségről még most is sűrűn cikkezett a Reggeli Próféta, a muglikról nem is beszélve. A hatalmas szobor épp a minisztériumi emberek orra előtt nyomott agyon egy tucat agyalágyult szájtáti bámészkodót, és csak idő kérdése volt, mikor hisznek a muglik a szemüknek, és jönnek rá a varázsvilág létezésére. Caramelnek így is valószínűleg izzasztó megbeszélései lehettek a muglivilág vezetőivel.
Piton felállt, és a fotelba dobta az újságot. A tanári ajtaja ekkor kinyílt, és Lupin dugta be a fejét a nyíláson.
- Áh, jó napot mindenkinek - lépett bentebb a varázsló, azzal a szokásos, idegesítő alázattal a képén. Piton ellenségesen bámulta a nyúzott arcot, és az esőáztatta, kopott talárt.
- Remus! - köszöntötte McGalagony mosolyogva. Piton épphogy csak bólintott. - Megázott? Csak nem gyalog jött?!
- De igen. A hop-hálózaton keresztül szerettem volna, de a Főosztályon ilyenkor nincs senki, aki csatornát nyitott volna nekem.
- Akkor otthon maradhattál volna - vetette oda Piton undokul, és az ajtóhoz lépett. Köszönte, nem kér a "hogyvanmindig" és "sohajobbanésön" mélységű eszmecserékből.
- Perselus, őszintén szólva éppen hozzád jöttem - szólt utána Lupin csendes mosollyal.
Piton bosszús, kérdő arccal fordult vissza a küszöbről, de akkor üvegcsörömpölés hallatszott, és Trelawney diadalmas karpereccsörgése.
- Itt a váratlan vendége, professzor, látja? - mutogatott hevesen Lupin felé. - Egy szék...
Piton szentül megfogadta magában, hogy soha többé nem iszik teát - legalábbis Trelawney jelenlétében. Szék. Hogy fordulna fel... Az előzőhöz hasonló vehemenciával indult tovább az alagsor felé, és csakhamar megütötték a fülét a szék nesztelen, diszkrét léptei is.
- És ha szabad kérdeznem, miért ért engem ekkora szerencse? - fordult Lupin felé gúnyosan, de a szemében több volt a haragos villám, mint az ironikus élc.
- Nos, tudod... a főzetem... - bökte ki Lupin zavartan.
Piton kedvetlenül forgatta a szemeit. Persze, hogy is felejthette volna, ezt is a nyakába varrták megint, főzni a vérfarkas kanalas gyógyszerét. Eddig csak ritkán, alkalmanként kellett, most megint állandó elfoglaltságot találtak neki. És ha ez a pojáca minden hónapban személyesen állít ide érte...
- Ezt már megbeszéltem Dumbledore professzorral. Azt hittem, értesített róla. Ezért felesleges volt idejönnöd. Még a végén megfázol nekem - húzta el a száját elnagyolt sajnálkozással.
- Igen, említette - kezdte Lupin szórakozottan.
- És? Megmondtam, hogy megfőzöm! Jöttél ellenőrizni, teljesítem-e?
- Dehogy ellenőrizlek! - tiltakozott Lupin szelíden.
- Akkor meg minek jöttél? Még épphogy csak elkészült a főzeted. Elküldettem volna.
Lupin összezavarodva zsebre dugta a kezeit, és a folyosó ezerszer látott falfestményeire nézett, de minden csak mustárszínű folttá mosódott a szeme előtt. Ő maga sem tudta a választ. Ezúttal is, ahogy mindig, egész úton a Roxfort felé jövet azt várta, majd letisztulnak a gondolatai, ha máskor nem, majd ha szemtől-szembe találkozik Pitonnal, de nem így volt, most sem így volt. Nem csupán azért, mert Piton nem könnyítette meg a dolgát - Lupin tudta előre, hogy a bájitaltan tanár így fogadja majd, abban soha nem volt meglepetés, mégis belül, nagyon belül talán mást szeretett volna.
Idefelé jövet megállt a Tiltott Rengeteg szélén, ott, ahonnan az egész parkot belátni, Hagrid kunyhóját, a fúriafüzet, a tavat, az iskolát. Nem törődött az esővel, a széllel, a méteres sárral, rátört a hiánya mindennek; látta Jamest és Siriust csuromvizesen zsörtölődni, hogy a láthatatlan köpeny alatt miért lehet megázni; látta magát az éjszakai parkon átvágni, hogy megtalálja a könyveit, amiket a barátai eldugtak előle, hevenyészve megrajzolt kincskereső térképpel a kezében, rettentő akadályokat leküzdve; látta Siriust mérgesen, amiért Frics elkobozta a Tekergők Térképét néhány nappal a hetedik év vége előtt. És látta magukat végzősként, büszke-ijedten, és Pitont is, komoran, mint állandóan, kemény elhatározással, egyetlen pillantás nélkül az iskola épületére. Ő maga visszanézett, meg a barátai is, Siriusék nevetve, széttárt karokkal pörögve, átölelve hegyeket, eget, utakat, csak ő állt a vadkanos kapuoszlopok árnyékában, nehéz szívvel, és ő ott, akkor hagyta el a gondtalanságot; a barátai azt hitték, most vár csak rájuk az igazi, varázslatos élet. Neki nem volt szárnyas saru a talpán, súlyos, földbe süllyedő lábakkal lépte át a vasrácsos kaput, Holdsáp, mit andalogsz úgy, kiabáltak érte nevetve a többiek, de az ő szeme csak kérdésekkel volt teli, és megismételhetetlen honvággyal, ami, már azon a napon tudta, soha többé nem születhet meg benne más szeglete iránt a világnak. Elszakadtak a tündérkötelékek, csendesen, véglegesen. Az ő boldogsága helyhez kötődött és emberekhez - az emberek eltűntek, hátramaradtak, és senki sem volt már, aki eszébe juttatta volna mindazt, ami elveszett, akkori önmagukat.
Senki, csak Perselus Piton. Furcsa fintora az életnek, hogy minden ellenére már-már jól esett találkozni vele. Már maga a gondolat is nevetséges volt, és annyira valószerűtlen, mégis lappangott benne valami bizarr egyértelműség, hogy Piton, aki még ha szégyenletes okokból is, de megannyi szállal kötődött a Tekergőkhöz, annyi-annyi év után is változatlan. Épp csak a szemében hordott immár évtizednyi súlyokat. Lupin sohasem kedvelte őt, bár nem is utálta úgy, ahogy Sirius tette fél életet betöltő lankadatlansággal. Valószínűnek látszott, hogy ő, Lupin, soha észre sem vette volna a szótlan, éles tekintetű fiút, talán csak a végzős névsorolvasáson figyelt volna fel a névre, vagy a Roxfort évkönyvében csodálkozott volna rá a fényképére. Őszintén szólva, olykor félt tőle, vagy legalábbis tartott egy kicsit. Nem a figyelemreméltó, aggasztó feketemágia-tudása miatt. A jellemében, a hajlíthatatlanságában, örökös, vasfegyelmű önkontrolljában volt valami egészen nem-emberi, és amikor mégis kizökkentették ebből az állandóságból, akkor volt csak igazán rémisztő. És elszomorító is. Lupin elsőéves koruktól figyelemmel kísérhette, hiszen Piton Sirius érdeklődésének a kezdetektől fogva a középpontjában állt, és Pitonban nem látott sok változást. Mások évek hosszú sora alatt alakultak felnőtté, komollyá vagy bármi mássá. Piton, mint a kősziklák, kifaragták és ott hagyták, feketén, szögletesen, és nem fogott rajta semmi, az évek nem hagytak rajta nyomot. Már harmadéves korukra felépítette önmagát, azokra a kemény, dísztelen, sötét alapokra, amelyek már első roxforti napján is ott feszültek benne, és amiket valakinek, bárkinek össze kellett volna zúznia, apró, széllel elszálló szemcsékre, de nem így történt, épp az ellenkezője történt: az alapok vastagodtak, és Piton ugyanilyen fekete építőkövekből húzta fel rá a falait. És ők, a Tekergők is segítettek neki ebben, csupa utálkozásból és meg nem értésből kevert habarccsal. Pitont látva Lupin mindig elborzadt: hogyan lehet egy tizenéves éves gyerek ennyire... készen? Ennyire felnőtt.
A kérlelhetetlensége és az a fogyatékossága, hogy nem ismerte a megbocsátást, hogy nem fakultak a dédelgetett gyűlöletei, hogy félelmetes memóriával őrzött minden ellenséges szót, egymás mögött sorakozó, emlékeztető csomókként a zsebkendőjén, először kipréselték Lupinból a szuszt. Mostanra azonban nem maradt benne más, csak sajnálat. Ó, Piton mit szólna, ha megtudná, mosolygott magában fanyarul, szomorkásan. Ő látta, amit Piton nem, hogy önkezével pusztítja el az életet maga körül, tapossa el a hajtásokat. Van, aki arra született, hogy ismeretlen maradjon előtte a boldogság, és talán jobb is így, talán sírig gyűlölné azt is, ha elveszítené.
És most itt állt, és nem értette, mit is akart Pitontól, tőle, aki sosem változik meg, akiről hogyan is hihette, hogy visszaadja azt az érzést, ami elmúlt a vadkanos kapuk alatt, mindig két különböző világ voltak, egymást értetlenül figyelő, ellentétes világ.
- Hallottam, mi történt szerencsétlen Enigma professzorral - jegyezte meg inkább kitérőleg.
Piton nem felelt. Persze, túl nyilvánvaló volt a témaváltás, és felszínes is ahhoz, hogy csak úgy belemenjen a játékba.
- Együtt jártunk hozzá rúnatanra, nem? - tette hozzá azért Lupin. Pitonhoz majdnem olyan érzés volt beszélni, mint egy kőszoborhoz. Nem volt abban tapasztalata, hogyan kezdjen társalgást a bájitaltan tanárral, és kételkedett benne, hogy bárkinek is lett volna. Olyan ügyetlenül lavírozott a szavak közt, mint egy dadogó óvodás.
- Minek kérdezed, ha tudod, Lupin? - ráncolta a homlokát Piton türelmetlenül.
- Nem voltam biztos benne.
- És számít ez? - reccsent Piton hangja. Lupin nem figyelt. Álmatag mosollyal bámulta a cipője orrát menet közben.
- Emlékszel? Mindig az elkobzott órai levelezéseket fordíttatta le a diákokkal házi feladatként.
- Nem, Lupin, fogalmam sincs! Nekem nem voltak órai levelezéseim - vetette oda Piton lekicsinylően. Mi van ezzel a bolonddal? Talán berúgott? - Egyébként is, ötödév után leadtam a tárgyat, ha már ennyire érdekel.
- Igen, persze - babrált egy kifoszlott cérnaszállal a talárja ujján Lupin. Persze. Pitonnak nem volt kivel órai levelezéseket folytatni. A pergamen fölé hajolva jegyzetelt minden órán, messzire húzódva, a sor szélén. Néha rossz volt ránézni, a vállaiban, a hátában is a fegyelem acélbordázata feszült.
- Remélem, Lupin, nem ezért a bájcsevegésért fáradtál ide! Legendás lények gondozására is együtt jártunk, ha esetleg erről is szeretnél társalogni.
- Nem, dehogy. Egyszerűen csak beugrottam ide - mondta Lupin csendesen, visszatáncolva. Mint már annyiszor. Maga sem hitte, hogy bármire is megy ezekkel a vérszegény párbeszédekkel Pitonnal, Sirius halála óta tapasztalta elégszer. A nevetséges próbálkozásaira már azelőtt kimondták a halálos ítéletet, hogy elhagyták volna a száját a szavak, és Piton soha nem engedte tovább lépni a következő szintre, rögtön beléfojtotta a mondanivalót. Ő maga túlságosan nagylelkű, túlságosan megalkuvó és megbocsátásra kész volt ahhoz, hogy szívből megértse Piton örök elzárkózását. Így, hogy Sirius nem állt többé mellette, Piton számára élő madárijesztőként, élő emlékezetként, Lupin azt hitte, talán tekinthetnek úgy egymásra, mint két normális ember, de úgy tűnt, Siriusnak volt igaza, és Piton valóban halott minden emberi kapcsolat számára - igaz, Sirius akkor a megnyilvánulás szót használta. Te meg a bolond rögeszméid, Remus - morgolódott vele Sirius - hogy nem szeretsz haragot hagyni a hátad mögött. Az a denevér nem ér annyit, tette még hozzá. Neki ért. Talán nem a denevér, talán csak a tudat. Az ésszerűtlen, értelmetlen harag.
- De jó neked, hogy így ráérsz - jegyezte meg csúfondárosan Piton. - Most te játszod a házőrző farkast a kebelbarátod helyett?
Lupin nem válaszolt. Vannak szavak, melyek fájdalomként rezonálnak az emlékekben. Vannak, amik gyökeret vernek a húsban. Végzetesek. És vannak ellentétek, amik kibékíthetetlenek, vonta össze a szemöldökét, és Piton tarkójára meredt, mindkettőnkön ott van Siriusék nyoma, de milyen másként! Egymástól milyen idegenül!
- Ha jól sejtem, be akarsz jönni - jegyezte meg Piton zordan, ahogy belépett alagsori szobája ajtaján. - Előre mondom, hogy nem látlak vendégül vajaspogácsával.
Lupin némán követte. Még sohasem járt Piton szobájában, akkor sem, amikor három éve a Roxfortban tanított. Ahogy körbenézett, rögtön érezte a szoba érzelemmentes légkörét, a díszítések, személyes tárgyak hiánya olyanná tette a helyiséget, mintha egy személytelen könyvtár vagy motelszoba lett volna. Az egyetlen bútordarab, ami kitűnt a jellegtelenségből, és ami úgy beszélt Pitonról, mint semmi más nem tudott, egy hatalmas, ébenfekete szekrény volt, patikaszekrény, ahogy Lupin meg tudta állapítani. Látszott rajta, hogy régi, gyönyörű mestermunka.
Piton látható bosszúsággal pakolt néhány üveget az asztalra. Mi ütött ebbe a nyavalyás Lupinba? Már nyáron is produkált hasonlóan szánalmas kísérleteket arra, hogy társalgást kezdeményezzen vele, mintha éppen lett volna valaha valamiféle közös, napfényes-virágos időszakuk, amiről nosztalgiázni érdemes, amire építkezni lehet. Mindenkivel-nyájas Lupin nyugodtan kihagyhatja őt a nagyszabású terveiből. Na, vajon miért keresi annyira a társaságát, nem nehéz kitalálni! Mindenki kedvenc vérfarkasa csak a bűntudatát akarja lecsendesíteni azzal, hogy most úgy viselkedik vele, ahogyan diákkorukban kellett volna. Lehet, hogy Lupin nem vett részt kebelbarátai rendkívül elmés mulatságaiban, de az éppen elég volt, hogy néma szemtanúja volt mindnek, mégpedig kisuvickolt prefektusi jelvénnyel a talárján. Nem mintha Piton valaha is arra vágyott volna, hogy Lupin szembeforduljon a többi idióta Tekergővel... Nyámnyila alak volt már akkor is! Lupin most biztos jó színben akar feltűnni a másvilágon, nehogy rossz helyre kerüljön, gondolta sötét gúnnyal. Hát én ehhez nem fogok asszisztálni, kanalazta ingerült hévvel a farkasölőfű-főzetet az üvegbe. Bár az is lehet, hogy a mi vérfarkasunk egyedül érzi magát, most, hogy Blacknek végül megjött a jobbik esze... ha nincs ló, jó a szamár is? Na, ebből ő nem kért! Mi a fenének nézik őt? Valami retkes koldusnak, akinek odadobnak egy-két alamizsna-szót, nesze neked, örülj, hogy kapsz, úgyse szeretett téged senki, ettől biztos napokig szólni sem tudsz a könnyeidtől?! Hát, rajta keresztül senki sem fog búcsúcédulát szerezni magának! Lupin ostobább, mint hitte, ha azt gondolja, majd elfelejti a múltat, csak azért mert régen volt, ki emlékszik már arra, Perselus. Hát ő! Ő emlékezett. Mire menne vele, ha legyintve elfelejtené a kudarcokat, a vereségeket? Legközelebb ugyanúgy beléjük rohanna, ugyanolyan erővel érnék a rúgások, miből építene vérteket, miből jelölné ki az ingoványos, elveszejtő területek szélét, amiket messzire el kell kerülni.
És ott volt a másik szánalmas kis bolond: Pettigrew is úgy nézett rá olykor, mintha valami közös csínytevésük lett volna, szinte már csak a kacsintás hiányzott. Azt hiszi, azzal hogy elárulta a barátait, és nyíltan a Nagyúr mellé állt, már jóban vannak? Azt hiszi, akkor már mindjárt elfelejti a roxforti éveket, amikor vihogva bámulta a Black-Potter előadást? Egyébként is, az egész árulásáért csak megvetést kaphatott tőle. Igaz ugyan, hogy ő maga is megtette a saját pálfordulását, de ő meggyőződésből, nem gyávaságból. Pettigrew barátokat, érzelmeket árult el, nem pedig eszméket és életformát. Egy percig sem sajnálta Pottert vagy Blacket, de azt várhatta Pettigrew, hogy ezért bármi elismerést kap majd tőle! Mintha éppen őérte tette volna! Kész röhej.
Árulás és árulás között is van különbség, bár végeredményben talán mindegy volt: mindig két fél közt rekedt hontalanok maradnak, képtelenül arra, hogy elszakadjanak a múlttól, de a bizalomban sem lehet részük az új szövetségesek felől. Talán jogosan. Ő nem tagadta soha a múltját. Vállalta volna bárki előtt - az is ő volt, az ő döntése volt. Nem titkolta volna, ha ez nem jár együtt éppenséggel egy azkabani száműzetéssel. Ennyit nem ért a dolog. A büszke öngyilkosság a Griffendél sajátja volt. Ízig-vérig mardekárosként a túlélés volt ez első, aztán jöhet a többi. Nem volt bolond.
Egyébként is, rég volt már az, hogy érdekelte, ki mit gondol róla. Nagyon rég. Eleinte, képlékeny jellemű gyerekként elkeserítette az elutasítás, hogyne keserítette volna. Ahogy mindenki más, ő is elismerést akart kivívni. Persze nem olyan csillogó, hátba veregetéssel tarkított hírnevet, mint Potterék, csak szelídet, jogosat. Aztán már nem érdekelte. Hogy dacból? Keserűségből? Büszkeségből? Az nem számított. Az élet nem szab egyforma utat mindenkire. Potterék is mire mentek a fene nagy népszerűségükkel!
Tizenévesen mindent a külsejének rótt fel - öntudatlanul, persze -, különben az emberek távolságtartását a jelleme kudarcaként kellett volna elkönyvelnie. Szerette magának azt mondani, hogy az emberek már rápillantva bezárulnak előtte. Könnyebb volt ezt így hinni, különben újra magának szegezhette volna a kérdést, amit utoljára tizenegy évesen tett meg, és soha többé - őt tényleg nem lehet szeretni? Akkor még kétségbeesett a válaszon, mára már megkövesedett benne az a rész is, ami egykor feltette a kérdést. Kényelmes megoldás volt, mert a külsején nem tudott változtatni. Sőt, kész volt mindig újabb lapáttal rátenni, összevont szemöldök, résnyire húzott szemek, mind ugyanazt kiáltották: három lépés távolság! Nem volt ebben semmi különös, úgy alakult ki benne ez a képzet, mint ahogy a szú rágja át magát a korhadt fán, kívülről láthatatlanul, de alattomos kitartással. Mióta az eszét tudta, ezzel szembesítették. A nagynénik, nagybácsik nagyhangú serege mást sem tudott mondani felette. Ő ott állt törpén, sápadtan köztük, a Piton-házba tódulók pedig csak futó pillantást vetettek rá, mintha kóbor, rühes kutya volna.
- Kire ütött ez a gyerek?! - kiáltották értetlenül az apjának. - Hogy néz ki! És olyan satnya. Nem etetitek rendesen? - és nevetve tovább vonultak, mögöttük a nyelvüket öltögető, fényes hajú kölykeikkel. Ő pedig nem értette, miért mondják ezt örökösen az apjának, mert szerinte éppen őrá ütött! Az anyja lágy volt és illatos, nem pedig fakó sárga és fekete szemű, de tőle egyetlen dolgot örökölt csak, és a sors iróniája volt, vagy épp önnön kudarca, hogy ezt is bemocskolta: a kezeit. Az anyja finom, hosszú ujjai, a vékony bőr alatt egymásba szövődő, titkos utakat bejáró erek szelíd rajzolata köszönt vissza a kezein, de ő belevarrta a játékos ívekbe, a növényi rostok és elixírek csodálatával átitatott redőkbe a bűnt, abba, ami szent volt és alázatos, rácsodálkozó és örökké emlékező, ő véresen beleszántotta azt, amit a sejtek sohasem felejtettek, a lemoshatatlant.
Szánalmas öncsaló volt ő is. Tudta, hogy nem ítél mindenki első látásra, de akkorra már nem érdekelték ezek a játékok, akkorra már meghalt benne az a halovány, tétova, kezdetleges rész is, aki tudott volna mit kezdeni az emberi kapcsolatokkal. Ő légycsapóval a kezében fogadta a szavakat és gesztusokat, és azok érzékeny, finom mívű teste roncsoltan hullott a padlóra, így végül mind hátat fordított neki. Számára egy szeretet létezett, misztikus ködben, távoli tündérfényként, és ahhoz nem volt mérhető egyetlen felületes kapcsolat sem: az anyja pózoktól és érdekektől mentes odaadása.
- Itt van a főzeted - nyomta Lupin kezébe a bedugaszolt üveget. - Mindig melegítsd fel, mielőtt megiszod!
- Köszönöm, Perselus - bólintott Lupin lassan, hálásan.
- Csak ezt ne, Lupin - vágott közbe undorodva Piton. - Potyogtasd máshol a hálakönnyeidet.
Nézték egymást, úgy nézték, mint régen, mint mindig, Piton összeszűkült szemmel, Lupin nyíltan, szomorúan, és Piton érezte, hogy Lupinnál nem működik az ő nagy taktikája, talán soha nem is működött, Lupin nem visszaretten, hanem vizsgálódik, a falak mögé akar nézni, megérteni. Gyűlölte Lupint. Lupint, aki látta lehullani a maszkjait, és aki elől már egyre nehezebb volt elrejtőznie. Ő, aki évek hosszú során át olyan kínosan ügyelt arra, hogy mennyit és mit mutasson meg magából a világnak, ő, aki képes a Sötét Nagyúr szemébe hazudni, éppen ennél a szánalmas alaknál mondott csődöt.
- Van még valami egyéb nyavalyád? - kérdezte türelmetlenül, és Lupin elköszönt végre, kilépett az ajtaján, és magával vitte Piton kudarcait.

*

- Biztos nem jössz? - állt meg Harry felett Ron a klubhelyiség egyik félreeső asztalánál.
Mögötte lassú szállingózásba kezdtek a griffendélesek. Harry megpróbálta nem mutatni, hogy lassan kezdi türelmét veszíteni Ron sokadik hasonló irányú kérdésétől. Az alsó ajkába harapott, és mélázva a boszorkánysüvegét lóbáló Ginny után nézett. Lent a nagyteremben már biztosan pislákoltak a töklámpások. Makacsul megrázta a fejét.
- Kösz nem, Ron. Mondtam, hogy túl sokat ettem ebédre - felelte nyomatékkal. - Szerintem alszom egyet, vagy sétálok.
Ron egy hosszú pillanatig töprengve meredt rá. Harry tudta, mi jár a fejében: Ron és Hermione se fukarkodott az elmúlt hetekben a felé lövellt aggódó pillantásokkal, és nem egyszer szóba próbálták hozni a dolgot, de Harry nem hagyta. Mindketten érezték a benne gyülemlő feszültséget, és félve várták a tetőzését. Persze, húzta el a száját Harry ironikusan, túl csendes voltam nekik.
- Te tudod... - vont vállat hezitálva Ron, de nem mozdult. - Ne hozzak valamit...?
- Ron! Most mondta, hogy sokat evett - ragadta meg a fiú könyökét a felbukkanó Hermione. - Pihenj egyet, Harry. Sietünk vissza.
Azzal Hermione magával húzva a hangosan elégedetlenkedő Ront, kilépett a portrélyukon.
- Nem kell nagyon - motyogta utánuk Harry rekedten.
Rohadtul érezte magát, de nem az ebédtől. Nem akart hazudni a barátainak, nem akart megint bajt csinálni - mert azt nem volt nehéz kitalálni, hogy újfent házirend-sértésre készült, illetve valószínűleg annál még súlyosabbra -, de ami előző év végén megfogant benne, nem hagyta nyugodni. Tüske volt, először picike, zavaró, de mostanra begyulladt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, és ki kellett rántania. Felszaladt a hálóterembe, és a ládájához térdelt. Szinte az egész tartalmát a padlóra dobálta, és kiemelt az aljáról egy kisalakú, repedezett borítójú könyvet meg egy pergamentekercset, amin az ő csálé, elkapkodott betűi sorakoztak. Éjszakákon át, az összehúzott ágyfüggönyök mögött, gyenge pálcafénynél jegyzetelte össze a szöveget több különböző könyvből. Egy kisebb, pólóba bugyolált csomagot is előtúrt, amibe már előzőleg bekészített mindent. Magához vette őket, és felkapta apja láthatatlanná tévő köpenyét is a földről. Egy pillanatig merengve, sóvárogva nézte az ezüstös anyag árnyék nélküli redőit az ujjai között. Bűntudata volt. Bár lehet, hogy csak szorongott. Valahogy az a kép jutott az eszébe, amikor negyedik év végén, a temetőben előbújt Voldemort pálcájából a szülei árnyéka.
Erre a képre felpattant. Egy pálcaintéssel visszahalmozott mindent a ládájába, valami csendülve össze is tört, vagy talán csak az ikertükre összezúzott, és mégis örökösen magával hurcolt darabjai ütődtek egymáshoz. Az ikertükör, az apja tükre. Még a jó szándékból hozott döntések is milyen végzetes következményekkel járhatnak - komorodott el hirtelen. Ő akkor eltökélte, hogy elfeledi a gyűrött papírba betekert kis csomag létezését is, amikor Sirius karácsony után a kezébe nyomta: használd, ha szükséged lesz rám. Azt hitte, ezzel megmenti keresztapját a bajtól. Milyen ironikus, hogy éppen ezzel az elhatározással vonta meg tőle a lehetőséget, hogy megmeneküljön. Minden döntésnek rossz a vége - csapta le a láda fedelét kedvetlenül. Gyors léptekkel visszament a klubhelyiségbe, ahol már csak egy-két felsőéves ásítozott a könyvei felett. Harry vigyort erőltetve az arcára, odaintett Katie Bellnek, és kimászott a portrélyukon. Bár a folyosók üresek voltak, a biztonság kedvéért magára kanyarította a láthatatlanná tévő köpenyt, s úgy robogott el a hetedik emelet kihalt folyosószakaszáig.
- Szükségem van egy helyre, ahol nem zavar senki - motyogta a Szükség Szobája előtt, és kisvártatva megjelent a díszes ajtó az üres falszakasz közepén.
Harry tétovázás nélkül belépett. Odabent néhány fáklya égett a fali kovácsoltvastartókban, a terem egyébként üres volt. Gyorsan becsukta maga után az ajtót, és miután ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpenyt, leült a szoba közepén a földre. Maga elé tette a könyvet, amit felütött az előre bejelölt helyen, és szétterítette a pergament is. Mindent akkurátusan, vigyázva kipakolt a rongyos pólóból is, úgy, ahogy a könyv megírta. Habozva megdermedt, majd lassan, gondolkodva kezébe vette a pálcáját. Idegesen kifújta a levegőt, és hátradőlt a földön. Feje alatt a láthatatlanná tévő köpeny selymes érintése simult a nyakához. Beletemette az ujjait, és szeme előtt leperegtek a köpeny lehetséges kalandjai az apjával, és az a rengeteg minden, ami vele magával történt.
Fáradtan lehunyta a szemét. Olyan rég nem aludt már rendesen. Megint eszébe jutott a temető, a szürke, sűrű ködből gyúrt kísértetek, visszképek, hogy is mondta Dumbledore, melyekben megőrződött az élő ember alakja és jelleme. Ezek a kavargó ködalakok továbblibbentek, törött üvegcserepek felett lebegő gyöngyszürke, áttetsző füstalakokká álltak össze, és beszéltek, jósoltak, életekkel labdázó sorsokról regéltek. Ott volt megint, a Halálterem lépcsőjén, ahol számára némán tátogott Trelawney emlékképe a jóslatgömbből kiszabadulva. Megint libbent az a függöny, lelassult az idő, Sirius újra meghalt, ő, Harry újra darabokra zúzta az ikertükrét, és megint látta maga előtt Félig Fej Nélküli Nick részvétteli kísértetarcát. És felcsendült Luna álmatag hangja is: de hiszen hallottad őket, ott voltak a függöny mögött. Hallotta.
Annyiszor, annyiféleképpen került már kapcsolatba olyanokkal, akik már réges-rég halottak voltak, hogy úgy érezte, az a vonal, ami elválasztja tőlük, girbegurba, szaggatott és képlékeny. És ezen a napon, Samhain estéjén, amikor ez a határ hártyavékonnyá válik, amikor vendégül láthatnak rég halott embereket, az év legmágikusabb ünnepén, amikor összesűrűsödik, vibrál a levegőben a varázsvilág minden miszticizmusa, sokkal közelebb került minden, ami máskor elérhetetlennek tűnt.
Maga se tudta, mit akar. A nyári szünet kezdete óta, négy hónapon át tanulmányozta a különböző könyveket ezzel az ünneppel kapcsolatban, és csak valóra akarta váltani a vágyat, az egyetlent, a legbelsőt, amit Edevis tükrében látott.
Odaátról, nem tudta, honnan tudja, de minden összefüggés, minden pókhálófonalként feszülő kapcsolatszövevény egyértelműbb lehetett, talán még a jövő is látható, mintha kívülről, felülről néznék az életet, ahogy a labirintus közepén állva is elviselhetetlenül bonyolult, zűrzavaros a világ, de felülről az egész nevetségesen egyszerű. Kérdések jártak a fejében, gyilkos vagy áldozat, merre tovább, miért, és főleg miként. Meg akarta, meg kellett idéznie a halált, vagy az örökkévalóságot, ami mögötte van, közel férkőzni éppen ahhoz, amitől Voldemort annyira félt. Éppen ezen a napon, Halloweenkor, kerek tizenöt évvel a végzetes éjszaka után, vissza akarta hozni azt, ami ott elveszett. Egy pillanatra csupán. Néhány szóra, válaszra, bár a kérdések még nem álltak készen.
Úgysem hitt benne már. Belül régen feladta a reményt is, és valahol a lelke mélyén talán nem is bánta volna, ha most kudarcot vall. Talán valóban csak a tüskét kellett kitépni. Talán tényleg csak a kíváncsiságának parazsát kellett szétrugdosni. Talán csak el kellett zárni az utakat, lehetőségeket, letépni a kapaszkodókat, eltörni a létrafokokat. Talán csak meg kéne békélni.
Nehéz sóhajjal felült, markában ott gyűrődött apja köpenye, és felemelte a pálcáját. Szinte révületben követte a könyv kusza utasításait, sohasem hallott szavakat motyogott. Nem tudta, órák vagy csak percek teltek el. Mintha a Szükség Szobája kívül esett volna az idő terein, belefeszülve az egyetlen akaratba. A szemét csípte a verítéke, és egyszerre megremegett a pálca a kezében. Fény lobbant, vakító, rémisztő, be kellett hunynia a szemét, és Harry már akkor tudta, hogy valamit elhibázott. A pálcájából borzalmas lökéssel csapott ki valami láthatatlan erő, ami hátravetette őt. Végigszánkázott a padlón, tarkója hátborzongató hanggal ütődött a padlónak, és érezte, ahogy véresre horzsolja a könyökét. Dördülés hallatszott, olyan hangos, hogy csengeni kezdett a füle, és biztosra vette, hogy idecsődíti vele az egész iskolát, mintha ez az átok, vagy bármi legyen is, a szoba falai között pattogott volna, szétfeszítve a téglákat, belecsapott a mennyezetbe, és ahogy Harry egy pillanatra felemelte a fejét, teljes erőből eltalálta, arcon vágta a fájdalom, kiszorítva a tüdejéből a levegőt. Egy másodpercig biztos volt benne, hogy valami beleállt a sebhelyébe, valami éles és hideg.
Félig kábán hanyatlott vissza a földre, és szorosan lehunyta a szemeit. Halványan, tudata peremén úgy érzékelte, mintha lepkeszárnyak legyintenék lágyan az arcát, de amikor nyelvével megnedvesítette az ajkait, szájában mész szárazsága keveredett a vér éles ízével: a mennyezet vakolatpora terítette be finoman, simogatva, mintha elhantolták volna ide, a Roxfort falai közé, és ő úgy feküdt ott merev tagokkal, ősi fáradtsággal, gondok nélkül, mint a békés arcú, szelíd halottak.

*

Aznap délutánra Piton kedélye valahol nagyon mélyen, beláthatatlan távolságban hevert. Eleve az, hogy Halloween napja volt, megadta a kellő alaphangot, Lupin kéretlen téblábolása pedig végképp eljátszotta minden türelmét. Aztán ebéd közben Andromeda Black éppen mellette talált leülni, pedig Piton szándékosan úgy széttolta a tányérját és poharát, hogy két helyet is elfoglalt, de a nő nem zavartatta magát. A tetejében még volt képe előállni azzal a paranccsal, mert parancs volt, bármilyen mosolyogva meg válogatott üres udvariaskodásokkal adta is elő, hogy legyen oly kedves, és ne tartsa vissza a diákokat az óra végét jelző csengő után, mert így épphogy csak beesnek az ő becses órájára, szétszórtak és piszkosak, nem lehet velük mit kezdeni, tudja, hogy van ez, megérti, ugye? Piton nem állt le megmagyarázni neki, hogy ő ugyan nem tehet róla, ha vannak olyan fafejűek, akik nem képesek befejezni a megadott időre a főzetüket, és ne várja el tőle senki, hogy majd ő fog nekiállni rendbe tenni az asztalokat a sok kontármunka után, a kezüket ne mossa meg helyettük? De akkor sem adott éppen a formaságra, amikor mellékesen megjegyezte, hogy a tanár képes minden körülmények között fegyelmet tartani. Mit képzel magáról ez a nő, idejön a fakanál mellől, egész életében jó, ha összeakadt egy mumussal, és neki kezd el utasításokat osztogatni?
Becsapta maga mögött a szobája ajtaját, és felfelé indult. Léptei indulatos visszhangot vertek a nyirkos falak közt. Legalább arról tett, ez jól látszott kolléganője arcán, hogy a rettenetes halloweeni vacsorát legalább az ő felemelő asztaltársasága nem fogja tetézni.
Már messziről hallotta a nagyteremből kiszűrődő zsivajt, és ettől csak még inkább elment a kedve az egésztől. Ahogy a bejárati csarnokba ért, metsző hideg csapta meg oldalról, a szemébe seperve a hajtincseit, és a tölgyajtó tompa döndüléssel zárta el a huzatot. Piton odakapta a fejét, és a boltozat árnyékából előlépett egy alak, állig bebugyolálva sállal, prémes kabáttal, kalappal. Piton egykedvűen nézte, ahogy a vízcseppek hangtalanul peregtek lefelé a padlóra az ázott kabátszegélyről. Minek mászkál ilyen ítéletidőben, vonta meg a vállát szenvtelenül. Tovább akart menni, mikor megakadt a szeme a jövevény utazótáskáján.
- Ki maga? - vonta össze a szemöldökét ellenségesen.
Legnagyobb meghökkenésére a válasz egy csendülő, rövid kacagás volt.
- Néha az az érzésem, professzor úr, hogy maga nem is tud nekem más kérdést feltenni, amikor belépek ide - bontotta ki a kalap alól a haját Zana Goldwyn. A hangja nem bántó volt, hanem kedélyes.
- Maga meg mit keres itt? - mordult fel Piton döbbenten, számonkérő hangsúllyal.
- Ha helyesek az információim, én fogom helyettesíteni Enigma professzort rúnatanon.
- Még ez is! - morogta Piton lemondóan, meglepetten. Még ez is! Eszébe jutott a nyár, amit a nő a Roxfortban töltött, a megmérgezett napok, lopott, kutakodó pillantások, nem akarta ezt megint. Minden nap belébotlani, acsarogni, Zana kihozta belőle a legrosszabbat. Milyen remek lehetőség: étkezéseknél ülhetne az egyik oldalán Andromeda Black, a másikon pedig Zana Goldwyn! Egy hosszú, elkeseredett pillanatig meg volt győződve róla, hogy ez az egész az ő hibája. A hét elején megemlítette Dumbledore-nak, hogy a Minisztérium könyvtárában összefutott a nővel - maga sem tudta, miért mondta el, valójában teljesen kiment a fejéből az a találkozás, Dumbledore jelenlétében mégis kicsúszott a száján Zana neve. Ha akkor és ott ő nem említi meg, most talán csak a lyukasórákon randalírozó diákok lennének a legnagyobb problémái. Önáltatás, húzta el a száját kritikusan, Dumbledore senkit sem felejt el.
- Azt hittem, maga a Minisztériumban dolgozik - szegezte a nőnek már-már szemrehányó éllel.
Zana elmosolyodott ettől a hangtól. Látta Pitonon az első perctől fogva, hogy még a szokásosnál is harapósabb hangulatban van, már az erőteljes járásáról, arról, hogy a fekete tincsek mögül kivillan a fehér homlok redőzött, komor háromszöge. Különös volt, mennyire ismeri ennek a férfinak minden testtartását, elutasítását, az orrcimpák rándulásától a talár kirekesztő, érdes súrlódásáig. De valahogy a tény, hogy újra a Roxfortban lehet, elűzte minden rossz érzését, amit Piton viselkedése kiválthatott volna belőle.
- Úgy tudom, Madam Suette-Pollts is a Minisztériumban dolgozik. Sajnálom, professzor, de attól tartok, a kettő nem zárja ki egymást - tette hozzá látható élvezettel.
Piton szája sarkában elmélyült a két halvány barázda.
- Főképp, hogy a zsebében van az egész Mágikus Bazárok Főosztály, igaz? - kérdezte gúnyosan. - A főnöke férfi, ha nem tévedek...
Zana arcán egy pillanatra zavar suhant át, aztán egy furcsa kifejezés, ami leginkább konok büszkeséghez hasonlított, és a férfira mosolygott.
- Nem volt nehéz eset. Bemelegítés, hogy úgy mondjam - biggyesztette le az ajkát, és kihívóan felvonta a szemöldökét.
- Mi a rossz nyavalya ez? Nem lát maga a szemétől? - csoszogott közéjük váratlanul Frics, szakadtan, félhangosan káromkodva, és vádlón Zanára bökött. - Mindenhová így csörtet be, mint egy koszos disznó?!
Zana megrökönyödve mérte végig a gondnokot. Láthatólag menthetetlenül fennakadt Frics utolsó két szaván. Aztán hátrafordult, ahogy a gondnok elfújtatott mellette a bejárati ajtó felé.
- Nézze ezt a sarat! Most takarítottam fel a tohonya, semmirekellő méltóságos-professzor után! Az is behozza a tökeit, és mit hagy maga után...?
Frics szitkozódva köpött egyet a sárfoltok felé, és tovább óbégatott. Piton kárörvendve, kedvtelve figyelte a jelenetet. Frics mindig is végtelenül primitív volt, és kicsinyes, de Pitont egészen mulattatta a tény, hogy miféle fogadtatásban részesül a nő. Ez bizony nem a Durmstrang, nem is a Minisztérium, húzódott kaján mosolyra a szája, hamar meglátja.
- Sajnálom, a Minisztériumban senki sincs ilyenkor a Közlekedésin... - kezdte a magyarázatot meglepetten Zana, de aztán rájöhetett, hogy Fricsnek ugyan mondhatja, így inkább egy pálcaintéssel eltüntette az egész piszkot a padlóról. - Így jobb?
Egy percig kongó csend ült a csarnokban. Piton szinte hallotta Frics rozsdás agykerekeit dolgozni. Ő tudta, amit a nő nem, hogy a kvibli gondnok számára nincs nagyobb sértés, mint ha valaki varázslatot használ az orra előtt. Zana felemelte az utazótáskáját, és a márványlépcső felé indult.
- Ez az én munkám volt! Talán gondnoknak képzeli magát, vagy mifene? - morgott a nő után Frics, de Zana arcán már csak a korábbi derűs mosoly ült, ahogy elhaladt Piton mellett.
- További jó estét, professzor. Találkozunk a vacsorán.
Még csak az kéne, bámult utána utálkozva a bájitaltan tanár, és elsietett a nagyterem felé. Ha kell, inkább beül a mamlasz Hagrid mellé, aki a vacsora végére úgysem tud már megszólalni a rengeteg bortól, amit bevedel. Szerencsére Flitwick és Vectra között üresen állt Enigma professzor széke, így Piton gyorsan elfoglalta. Dumbledore késve érkezett. Pitonnak nem esett nehezére kitalálni, ki tartotta fel. Bosszúsan dőlt hátra a székben: Dumbledore új szokása szerint nem sietett megosztani senkivel, hogy kiket vett fel tanárnak az iskolába. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy. Legyen csak itt a kis pióca, miért kéne többet foglalkoznia vele, mint Trelawneyval vagy Hagriddal?
Ahogy megjelent az asztalokon az étel, megindult a beszélgetés is a teremben. Piton megpróbált kizárólag a tányérjára koncentrálni. Egy perccel sem kívánt több időt eltölteni az ünnepi vacsorán, mint amennyi szükséges volt.
Halloween, vagy Samhain, vagy kinek mi tetszik, az evilág és túlvilág határának elvékonyodása idején, ő tizenkilenc éve a legrosszabb szellemet idézte meg mind közül. Végzős korában annak a halloweeni vacsorának a köszöntőjén ő nem vett részt. Nyár vége óta várta azt a napot, azt az estét, lassan érlelődött benne a vágy és elhatározás, mint a gyümölcspárlat a hordókban, amihez hozzáértés kell, ami könnyen mérgezővé válhat, és nála azzá vált legvégül, de ekkor még nem látta. Még évekig nem látta, és csak cseppenként itta, élvezte, és elbódult, és ettől azt hitte, mézédes bort vett magához. Az a nyara volt az első, amit nagykorúként töltött az apja házában, és soha addig nem gyűlölte őt annyira, mint akkor: az apja úgy irányította, úgy nyomta el, és úgy bírálta, mintha még hatalma lehetne felette. És volt. És ő nem vágott vissza olyan határozottan, mint szeretett volna, csak úgy, mint egy gyerek, mint aki maga sem hiszi, hogy több annál. Azokban a vérlázító napokban jött rá, az apjától csak úgy szabadulhat, ha megmutatja az erejét. Maradandót akart tenni, jelentőset, bizonyítani, elismerést kicsiholni, félelmet kelteni. Könnyeket akart, amiket ő sosem ejtett, jajszót, amit ő sosem hallatott, és fájdalmat, amit olyan jól ismert. Félelmet. Félelmet. Félni fogsz te is engem, meredt némán akkor az apjára, szemében lázas eltökéltséggel, remegő, bűnös örömmel, olyan vérszomjjal, mint a gyilkosoké. Rögeszmével. Azon a nyáron elpendültek a szálak, a józanságé, az ártatlanságé, mind micsoda nevetséges, üres fogalom volt, kifolyt az ujjai közül, kisszerű, eltiprandó, mert visszahúz, mert ketrecbe zár. Állt a levegő, nem szóltak a madarak, mint vihar előtt, a keserűség építőkövekké tömörült, a megalázottság mérges magvakat szórt szét, meggyűlölte a nőket, és találkozott Evan Rosierral. Rosier ott állt egyszerűen, felszegett állal, és csillogó, színjátszó, csábító papírban árulta a fegyvert, amit Piton olyan régóta keresett, ami végre formát öltött a szemei előtt, és később nem értette, miért hezitált akkor. Halloweenra az ordító bizonyítási vágy, a ködös, önpusztító álmai felépítették benne az akaratot, ami mozdult, mint egy szörnyű gólem, hajtotta előre. Azon az estén két másik társával kiszökött Roxfortból. Halloweenkor, a nagy felfordulásban senki sem vette észre az eltűnésüket, azt hitték, a gyengélkedőn vannak, de ők öntőműhelyben jártak, ahol formát ígértek az álmoknak, ahol a fejükbe láttak, és felkínálták mindazt, ami ott volt. Engedelmeskedjetek a parancsaimnak, innen nincs visszaút, nyújtsátok ki a bal kezeteket! És ők nyújtották. Türelmetlenül. Elhessegették a szavakat, szokásos körítés, csak a jövőt látták, és nem vették észre mindennek az értelmét, nem érezték a köréjük fonódó köteleket, nem figyelték, mi mindent raknak le önként, távolba vesző tekintettel az asztalra, nem hallották a nevető, gúnyos hangot: mindannyian az enyéim vagytok! Nem volt ebben semmi meglepő, hogy így történt. Olyan elszántság és annyi elnyomott, megalázott vágy dolgozott benne, ami már önmagában is félelmetes és pusztító volt, hát még úgy, hogy táplálták, hagyták kifeszülni benne. Tizenhét éven át ebbe a pontba tartott, nem volt nehéz felismernie, minden nap, minden óra egy-egy újabb lécet fektetett le a függőhídon, amelynek másik vége, a túlpart, láthatatlanul beleveszett a ködbe. Lassan érő pillanat volt, de biztosan elérkező. Talán előre megírt. Még a beavatás, az első gyilkosság is furcsa révületben történt, Piton sem érezte a súlyát, fekete szárnyak vitték előre, és mint a kábulatból dideregve, letörten ébredők, tért vissza az iskolába. A Tiltott Rengeteg szélén elhányta magát, értetlenül és megvetően, akkor egyszer és soha többé, és úgy csatlakozott a nagyterem gyermeteg, unalmas, értelmetlen parádéjához, hogy a legkeményebb maszk is felépült köré, az egyetlen maszk, ami gyönyörűséget rejtett. Azon az őszön még azt rejtett.
Kiitta a poharát, és felállt az asztaltól. Legalább Zanával nem kellett bájcsevegnie. Egy pillanatra megakadt a tekintete Ron Weasley vörös üstökén, ahogy sietve tömi magába az ételt. Éhenkórász Weasleyk, lökte meg a nagyterem ajtószárnyát lenézően, és csak akkor jutott eszébe, hogy nem látta a környéken Harry Potter kincset érő fejét.
Elindult felfelé a márványlépcsőn. Nem tudta, miért nem az alagsor felé veszi az irányt. A lábai látszólag önállósították magukat. Valójában nagyon szeretett volna járni egyet, bárhová, csak messzire mindentől, de nem vonzotta a kinti nyirkos időjárás. Az első emeletre érve eldöntötte, megnézi a könyvtárat, hátha rajtakapja Pottert, hogy megint ott lábatlankodik, ahogy az utóbbi időben többször is előfordult. A negyedik emeleten épp bekanyarodott a könyvtár felé, amikor a felső szintekről tompán visszhangzó puffanás ütötte meg a fülét. A hang lassan elhalt a falak közt, és a beálló csendben Piton surranó lépteket hallott. Visszafordult a lépcső felé, és sietve még fentebb indult. Ahogy felnézett, a márványkorlátok összehajló ágai közt megpillantotta egy szoknya elsuhanó szegélyét. Rögtön tudta, hogy Zana az. Megszaporázta a lépteit, és a nyomába eredt. Még alig van itt fél órája, máris beleüti az orrát az iskola ügyeibe. Kettesével szedte a lépcsőfokokat. Talárja rémisztő, vad madárrajként úszott utána, és ahogy kanyarodott egy-egy fordulóban, végigseperték a korlát faragott oszlopait. A zaj valahonnan a tornyokból, vagy a felső emeletről jöhetett, de elképzelése sem volt, mi okozhatta.
Egészen a hetedik emeletig követte a nőt, és ahogy szétnézett, még látta a homályba veszni. A folyosó végén, egy zsákutcában érte be. Zana csípőre tett kézzel bámulta a mennyezetet. Vállai ütemesen emelkedtek-süllyedtek, ahogy a sietségtől szaporábban vette a levegőt. Még át sem öltözött talárba, blúza nyaka félrecsúszott, felfedve a háta halvány íveit.
- Maga is hallotta, ugye, professzor?
Piton felvont szemöldökkel nézte a nő tarkóját.
- Ugyan, most min csodálkozik? - mosolygott rá Zana, ahogy felé fordult. Arcán rózsaszín foltok gyúltak. - A talárja miatt képtelenség összekeverni a járását máséval.
Piton nem szólt, nem tudta eldönteni, hogy ez most bírálat volt, vagy puszta kijelentés. Zana visszafordult a csupasz fal felé. Szemei töprengve futottak végig a fal ősi repedéseinek szövevényén. Piton körbenézett. Háta mögött Badar Barnabás idétlenkedett a trollokkal egy molyrágta, csúf faliszőnyegen. Persze, a Szükség Szobája! Odalépett Zana mellé.
- Érti ezt? - kérdezte a nő a fal mentén halvány csíkban összegyűlt vakolatrétegre mutatva.
- A fal mögött a Szükség Szobája van - vetette oda foghegyről Piton. - Valaki van odabent. És sejtem is, ki lehet az...
- Szükség Szobája? - visszhangozta motyogva Zana, és úgy meredt a falra, mintha átláthatna rajta. - Ez az, amire gondolok?
- Azt hiszi, belelátok a csinos kis fejecskéjébe? - húzta fel gúnyos közönnyel a szemöldökét Piton. Zana szeme mintha megcsillant volna a homályban, és megint kiült az arcára az a derengő, gyomorforgató félmosoly.
- Ha már így rákérdezett, igen, azt hiszem, képes lenne rá.
- Nem tartja túl nagyra magát - morogta Piton megvetően, bár kissé döbbenten is.
- Tudja jól, mire céloztam - fordult újra a fal felé Zana rosszallóan. - Sejtem, mi ez a szoba... Ugye, tudja, hogy ki lehet nyitni kívülről?
Piton rámeredt. Zana hangja halk volt, már-már suttogó, mint egy összeesküvőnek, és sötéten viszonozta a férfi pillantását. Piton elfordult, és előhúzta a pálcáját. Hogyne tudta volna, éppen akkor suhant át az agyán a gondolat. Valóban létezett egy mód rá, hogy kívülről kinyissák a Szükség Szobáját, nem tudta, hogy valaha történt-e már ilyesmi az iskolában, de a varázslat nem tartozott azok közé, amiket nagy lelkesedéssel végzett volna el a Roxfort falai között. Kétkedve figyelte, ahogy Zana is a fal egy pontjához érinti a pálcáját. Erősen megkérdőjelezte, hogy a nő valóban ismeri a módszert, de legfőképp azt, hogy képes elvégezni. Az, hogy Karkarov ismerte, abban biztos volt, de az még nem jelentett semmit. Aztán eszébe jutott, hogy Zana végül is a Durmstrangba járt, a fekete mágia bizonyára tőle sem állt távol.
- Ez nem tananyag szintű varázslat - nézett rá gonosz meggyőződéssel Piton, de Zana csak sürgetőleg a fal felé intett.
Piton kedvetlenül engedelmeskedett, és a következő percben ott álltak falra szegezett pálcákkal. Piton látta a szeme sarkából, hogy Zana ajkai hangtalanul mozognak, arcára, testtartásába az összpontosítás merevsége kúszott be. Pitonban élt a gyanú, hogy Zana csak blöfföl, de ráhagyta. Be akart jutni végre a szobába.
A fal hirtelen színét változtatta, a burkolat éktelen ropogással megrepedt, és csikorgó, egymáson súrlódó kövek hangjával porrá vált, majd felfedte a Szükség Szobája bejáratát. Az ajtó közepén domború, felpergett szélű, szálkás repedés futott keresztül, mintha valaki belülről teljes erejéből nekiszaladt volna. Valaki, aki legalább vasból volt, méregette Piton az ajtót. Zana gondolkodás nélkül megragadta a kilincset, és pálcáját előreszegezve belépett, nyomában a szkeptikus arccal lépkedő Pitonnal. Odabent por lepett mindent, egy helyütt a mennyezet egy darabja hevert a földön. Piton némi fényt gyújtott egy fali fáklyával. Mellette Zana halkan felkiáltott, és az oldalsó falhoz sietve beletérdelt a porba. A padlón, a sarokban feküdt valaki, és Pitonnak nem volt szüksége Zana közlésére ahhoz, hogy tudja, beigazolódott a sejtése. Közelebb lépett, ahogy Zana Harry homlokához érintette a pálcáját.
- Minden rendben? - hangzott a nő kissé ijedt hangja, ahogy a fiú nyögve felült. Mögöttük Piton undorodva forgatta a szemeit.
- Azt hiszem, hányingerem van - motyogta Harry, és kipislogva a szeméből a port, a nőre nézett. - Maga? De... hogy... hogy kerül ide?
Arcára nyilvánvaló zavar ült ki, és feszengve megigazította a szemüvegét, majd arckifejezése egyenesen riadttá vált, ahogy észrevette Pitont. A bájitaltan tanár úgy állt felette, mint egy kiéhezett keselyű, villogó szemekkel, de a számonkérő, gúnyos szemöldökívbe most némi elégedettség is vegyült.
- Potter, lám, lám. Bevallom, nem szoktam hozzá, hogy már tanév elején megörvendeztetsz minket a botrányaiddal.
Harry leszegett fejjel, tétova mozdulatokkal porolni kezdte a talárját. Hirtelen nagyon örült neki, hogy az árnyékban nem látják tisztán az arcát. Mindig, de mindig Pitonba kellett belebotlania, a tanára úgy üldözte, mint egy fáradhatatlan nemezis. Nem bírta állni a bájitaltan tanár pillantását, de Zanáét sem. Rettenetesen érezte magát, de a szédülés, a hányinger és a fejfájás volt a legkisebb baja. Hirtelen azt se tudta, mi vitte rá ekkora őrültségre, miért mindig a baj után lesz okosabb az ember, morfondírozott keserűen. Úgy szégyellte magát, hogy még Piton sem tudta feléleszteni benne a haragot, vagy bármi más érzelmet a bűntudaton kívül.
- Eddig is minden létezőt elkövettél, hogy felhívd magadra a figyelmet, de el kell ismernem, az iskola lerombolása az összes kísérletedet túlszárnyalja - mosolygott álnok kárörömmel Piton, és körbenézett. - Remélem, ezúttal megkapod a jutalmad a leleményességedért.
Harry bénultan hagyta, hogy Zana belékaroljon. Valahogy igazat kellett adnia Pitonnak, és ez meglehetősen nyomasztó érzés volt.
- Lemegyünk a gyengélkedőre - próbálta Zana mozgásra bírni.
- Nem kell, jól vagyok - hárította el Harry, és tompa aggyal figyelte, ahogy Piton kimegy a szobából. Mindennél jobban szerette volna, ha most magára hagyják, vagy legalább a bájitaltan tanár. De reményei korainak bizonyultak, amikor Piton elégedett arccal visszatért.
- Hamarosan jönnek - mosolygott Harryre fenyegető nyugalommal. A fiú sejtette, hogy a festményeken keresztül értesítette a többi tanárt. Piton időközben a szoba közepére sétált.
- Mi történt itt? - nézett szét most először alaposabban Zana.
Piton lehajolt, és felemelt a földről valamit, aminek láttán Harry még inkább émelyegni kezdett, ezúttal az idegességtől.
- Nocsak, ez meg mi? - susogta a bájitaltan tanár vontatottan, és egy hosszú pillanatig elmélyülten tanulmányozni kezdte a könyv lapjait.
- Mi az? - emelkedett fel Zana. Piton arca megkeményedett, ahogy összecsapta a könyvet, és egy szempillantás alatt Harry előtt termett. Arcára mély barázdákat vont az ingerültség, fekete szemeiben az indulat keveredett a meglepettséggel. Végül visszakúszott a szájára az előbbi elégedettség, de most egészen hátborzongatónak hatott.
- Fekete mágia, Potter? - nézett le Harryre. Hangja halk volt, és csöpögött az iróniától. - Ó, ha ezt szegény apád megtudná!
Harry összerezzent. Nem a végtelenül, bántóan gúnyos éltől, hanem a mondat igazságától. Éppen ez futott át az ő agyán is.
- Szellemet idézgetünk? Borzongásra vágyunk, Potter? Kinőtted az iskolát, meg a gyermeteg tantárgyakat?... Hadd áruljam el, te ehhez kevés vagy, ne csodálkozz, hogy csúfos véget ért a kis kalandod. Nem tudtad, hogy ehhez koncentrálni kell? Irányítani... erősnek lenni... akarni, Potter! Mint a főbenjáró átkoknál...
Harry összepréselte a száját. Tudta, mire céloz Piton: a minisztériumi átkozódására Bellatrix Lestrange-dzsel, amikor képtelen volt rendesen alkalmazni a Cruciatus-átkot. Abba, hogy Piton erről honnan tudhatott, inkább nem gondolt bele, mert nem lett volna szerencsés épp az ő helyzetében nekiállni vádaskodni - ennyi józan esze mégiscsak maradt. Ha pedig ő, ahogy Piton állítja, valóban kevés a fekete mágiához, annak csak örülni tudott.
- Kíváncsi vagyok, hol jutottál hozzá ilyen könyvekhez? Gondolom nem a mugli rokonaidnál - húzta mosolyra a száját Piton, és újra belelapozott a könyvbe.
Harryt kiverte a víz, ahogy a férfi kisvártatva szinte felhördült.
- Miss Goldwyn? - tolta vadul a meglepett Zana orra elé a könyv belső borítóját, amin, Harry jól tudta, a Merlin Könyvtár aranybetűs címere díszelgett. - Ezt meg tudná magyarázni nekem? - sziszegte a nő arcába számon kérőn, de Zana csak döbbent, sápadt arccal Harry szemeit kereste a félhomályban.
Harrynek összeszorult a szíve azoktól a szemektől. Olyan színtiszta csalódottság és szomorúság áradt felé, hogy mellbe vágta Zana megbántottsága, és mértékekkel bűnösebbnek érezte magát, mint eddig.
- Egyet se bánkódjon, kisasszony - hajolt a füléhez halk, metsző hanggal Piton, és közben le sem vette a szemét Harryről. A homályban, fekete, nyakig zárt ruháiban, álnok tekintetével, és hátborzongató ívű mosolyával olyan volt, mint egy gonosz, ártó szellem, aki csak összezördülést szít, haragot hirdet és sziszegő kígyóhangjával rosszra csábít. - Potter már csak ilyen. Maga még nem ismerhette. Ártatlan zöld szemek, de kihasznál mindenkit, akit csak tud.
Zana a férfi felé fordult, és alig egy arasznyiról belenézett Piton fekete, rémisztő szemeibe, nyugalommal, de nyilvánvaló letörtséggel.
- Maga beszél? - kérdezte szinte hangtalanul. Nem vádlón. Nem is számon kérőn. Az az előbbi szomorúság csengett most a hangjában, ami a szemeiben ült, és a mondat élét vesztve lebegett át a szobán, de a csöndben csak sokkal súlyosabbá vált, és letelepedett Piton vállaira. Hátrahőkölt Zana nagy, bánatos szemei elől, és egy pillanatig úgy tűnt, a torkára forrt a szó. Szótlanul kutatták egymás vonásait, szándékot tapogattak, éleket méregettek, és bezárultak.
- Tessék? - hördült fel végül Piton hitetlenkedve. - Azt hiszem, ebben magának is van némi tapasztalata! Csakhogy most nem velem kéne foglalkoznia, attól tartok, bármennyire kedvenc időtöltése is az ilyesmi - vetette oda megvető bírálattal. Hangján hallatszott, erősen uralkodik magán, hogy ne ordítson a nő képébe. - Potter éppen romba akarta dönteni az iskolát, nem épp csekély sötét mágikus erővel, és nem mellékesen egy olyan könyv segítségével, ami a maga áldásos közbenjárásával került a birtokába! Jobban belegondolva, talán maga kezdhetné a magyarázatot. Tehát?
- Tehát? Mi tehát? Nem én tehetek róla! - csattant fel Zana megütközve, de a felháborodottságtól megbicsaklott a hangja. - Én nem ezért vittem a könyvtárba...
- Szeretném látni, hogy bizonyítja ezt be...
- Bebizonyítani? - emelkedett meg Zana hangja, és elképedése kézzel fogható volt. - Miről beszél? Miért tettem volna?
- Miért nem nézte meg, milyen könyvet vett ki?! - kiabált most már Piton is.
- Miért tettem volna...? - pislogott Zana sápadtan, elszántan, de Piton vádaskodva közbevágott.
- Miért? Talán azért, mert ez egy ostoba, feltűnési mániában szenvedő kölyök, akiben nem lehet csak úgy megbízni...
- Azt mondta...
- Kit érdekel, mit mondott?! - lépett Zana felé türelmét vesztve Piton. - Magára hagyta?! Szabadon garázdálkodott a könyvtárban?
- Igen! Most boldog? - harsogta Zana szinte hisztérikus daccal, aztán visszafogva a hangját kihívóan a férfire nézett. - Miért nem jött velünk, ha olyan bizalmatlan?
- Minek néz? Éppen elég megtűrnöm Pottert! Még pesztráljam is, mint valami gardedám, mert magának kipattant a fejecskéjéből, hogy kirándulni viszi? Maga meg Mordon... remek társaság! Az a vén bolond is csak a szemeteskukákkal szemben tud gyanakvó lenni!
- Ne beszéljen velem úgy, mint egy hülyegyerekkel, érti?!
- Az én hibám! Egyedül az enyém - kiáltott bele Harry. Szavai olyan rekedten törtek fel a torkából, hogy nehéz volt megérteni. Percek óta dermedten hallgatta a két felnőtt veszekedését, akik úgy vitáztak felette, mintha csak egy elszabadult szurcsók lenne, amit nem zártak megfelelően ládába. Elsápadva Pitonra bámult. - Ne őt hibáztassa. Én... én...
Zana zihálva felé fordult, de arcáról eltűnt az iménti felindultság.
- Harry... - kezdte halkan, letörten. Szeme tele volt kérdésekkel.
- Sajnálom. Nem akartam megbántani, se becsapni - motyogta Harry halálra váltan.
- Ó, milyen megható - vicsorgott közbe Piton indulatosan.
- Honnan vetted a könyvet? Bejutottál az Engedélyes Részlegbe? - hagyta figyelmen kívül Piton megjegyzését Zana.
- A könyvet kint találtam az egyik asztalon. Azt hiszem, valaki... valaki magának gyűjtötte oda egy pár másikkal - tette hozzá egészen halkan Harry, és érezte, ahogy az arca kigyullad.
- Mik ki nem derülnek még! - csapott le azonnal Piton, most már hangsúlyozott döbbenettel. - A nagy Harry Potter könyvet lopott valakitől?
- Nem - háborgott Harry erőtlenül. - Szabályosan vittem ki!
- Csak épp másét, ugye? Ha ezért nem repülsz innen, akkor tényleg semmiért! Itt már pontlevonás meg büntetőmunka sem segít...
- Hagyja már - intette le Zana fáradtan. - Ezt úgysem maga dönti el.
- Hát nem is maga! - vágott vissza Piton lekezelően. - Ne szóljon bele egyébként is! Menjen vissza a szobájába fésülködni.
- Mi az, hogy ne szóljak bele? - háborodott fel Zana kipirult arccal.
Piton unott arccal elfordult. Valójában meglepett volt: nem gondolta volna, hogy ez a nő így ki képes kelni magából. Úgy állt vele szemben, életre kelt, szikrázó tekintettel, lüktető halántékkal, akár egy haragvó, pogány istennő. Már csak a villámok hiányoztak a kezéből. A fene nagy sértett büszkesége ordibál belőle, nézte hűvös egykedvűséggel Piton, hát ordibáljon. Most kéne az orra alá dugni egy tükröt, hadd lássa, milyen remekül fest vérben forgó szemekkel, attól biztos nyomban abbahagyná a hisztizést. Zana most belesápadt a felháborodásba. Piton pont úgy nem vett róla tudomást, mintha egy fecsegő, idegesítő kölyök lenne.
- Nem hallja, magához beszélek! Vegyen már annyiba, hogy rám néz!
- Kicsit túl sokat kér tőlem - húzta provokatív mosolyra a száját Piton. - De hogy meglegyen az öröme: azt kérdi, hogy értettem? Úgy, drágaságom - sziszegte fenyegetően -, hogy semmi köze az egészhez!
- Tényleg? Az előbb elég hevesen éppen azon volt, hogy belekeverjen.
- Az iskolához nincs köze! Idejött egy órája, és azt hiszi, mindenki úgy táncol, ahogy maga fütyül?
- A tanári kar tagja vagyok, bármennyire bánja is! - kiabált vissza Zana most már végképp elveszítve a türelmét. - Ugyanannyi jog illet meg, mint magát, szokjon hozzá! És igenis bele fogok szólni.
Azzal elfordult Pitontól, és remegő ajkakkal Harryhez guggolt. Érezte magán Piton tekintetét, a rosszindulata szinte kipréselte belőle a levegőt. Már azzal, hogy képes volt őt okolni a könyvtári esettel kapcsolatban, annyira felháborította, hogy majdnem belekönnyezett. Ezt utálta magában, haragjában mindig eleredtek a könnyei. Még csak az kellett volna, hogy Piton azt higgye, úgy megbántotta, hogy nekiáll bömbölni! Pedig megbántotta. Még akkor is, ha Zana magában, nagyon halkan, részben igazat adott neki: talán tényleg meg kellett volna néznie, milyen könyveket vesz ki Harry, de a bizalmatlansága gyerekekre nem terjedt ki soha. Igen, talán tényleg hiba volt. Bánta nagyon, hogy így kikelt magából, mert ez gyengeség volt. Gyengeség volt azt mutatni, mintha neki számítana a férfi véleménye. El kellett volna intéznie az egész sárdobálást egy gúnyos legyintéssel, olyannal, amit a férfi használ, de nem... neki bele kellett lovalnia magát! Hadd nevessen rajta, hogy néhány provokatív szótól hülyét csinál magából. A férfi kioktató, lenéző modorától egyszerűen felforrt a vére. Gyűlölte benne, hogy képes úgy beszélni hozzá, mintha egy ocsmány, idegesítő kis légy lenne, és csak arra vár, hogy közelebb araszoljon hozzá, hogy aztán nemtörődöm kézmozdulattal agyoncsapja az előző napi újsággal. Nem a maival, mert azt még nem olvasta el. És nem volt hajlandó magán cipelni Igor hibáit sem, nem akart Piton irányát vesztett nyilainak céltáblája lenni. Hogy képzeli egyáltalán, hogy tűrni fogja, hogy Igor iránti utálatát rajta verje le? Tudta jól, utálja őt éppen eléggé önmagáért is, ahogy mindenki mást, de a szemében örökösen látta azt a másik ellenszenvet is, egy másik ember iránt. Az, hogy őt valamiféle viszony fűzte Igorhoz, nem jogosítja fel Pitont arra, hogy rajta élje ki a dühét ezeréves létező vagy vélt sérelmek miatt. El akarja idegeníteni? Azt akarja, hogy hátat fordítson, és behúzott nyakkal elsomfordáljon az iskolából, mint egy megvert kutya? Vagy hagyja, hogy a sarokba állítsák, mint egy repedt padlóvázát? Próbálja csak meg! Majd meglátja, még csak nem is a saját eszközeivel találja szemben magát.
A szoba közepére lecövekelve Piton nyílt ellenszenvvel bámulta a nőt. Fortyogott benne az indulat, utálta ezt az egész helyzetet, utálta, hogy Zanának máris sikerült kihoznia a sodrából, utálta, hogy a nőnek így fel van vágva a nyelve, de azt utálta a legjobban, hogy nem tudtak két emberi szót váltani egymással. Nem értette magát, nem értette, miért nem bír úgy elmenni Zana mellett, mintha semmi lenne, mintha egy pókhálós, kongó lovagi páncél lenne, amire senki rá se néz, ami csak arra jó, hogy büntetésből odalökjék elé az olyan hülye kölyköket, mint Potter, akik majd átkozódva megköpdösik, ahogy lesikálják. Senki sem kérte, hogy akár egyetlen szót is szóljon hozzá, most meg úgy üvöltözik vele, mintha presztízskérdés volna, kinek nagyobb a hangja, vagy ki győz végül. Mintha azzal, hogy megvádolja, besározza, több joga lenne ahhoz, hogy tovább utálja. Neki ehhez se ok, se jog nem kell. Nem értette, miért érez csillapíthatatlan vérszomjat, miért akar a torkának ugrani, hogy szétmarja. És ugyan miért akarna mást érezni...
Zana most fényt gyújtott a pálcájával, hogy alaposabban megnézze Harryt, és rémülten felkiáltott.
- Hogy nézel ki? Te jó ég, hát miért nem szóltál?
- Mi? Én jól vagyok... - pislogott riadtan Harry.
- Csupa vér a homlokod - hajolt közel Zana összeszűkült szemekkel, s gyengéden, vigyázva félresöpörte Harry hajtincseit, és úgy elkomorult, hogy az teljesen idegen volt az arcától. - Neked... vérzett a sebhelyed?!
Most Piton is közelebb lépett, és úgy néztek le rá, mintha valami idegen, furcsa bogár lenne. Egy percig csend ült rájuk, csak Harry tapogatta zavartan a homlokát. Zana és Piton váltott egy kérdő, gondterhelt pillantást. Hirtelen szapora léptek hangzottak fel, és Dumbledore jelent meg az ajtóban.
- Mi történt? Zana, Perselus... - ért melléjük kérdő tekintettel, aztán lenézett. - Harry?
Piton gonosz mosollyal Dumbledore kezébe nyomta a könyvtári könyvet, és karba tett kézzel hátra lépett, mint aki jól végezte dolgát. Dumbledore vetett a könyvre egy pillantást, majd szemeivel felmérte a szobát, és megforgatta a lapokat.
- Potter, attól tartok, nekromantiát igyekezett végrehajtani - szúrta oda Piton. Hangja most éppen úgy csengett, mint általában. Hidegen, álnokul.
- Igen, Perselus, én magam is rájöttem - pillantott rá a szeme sarkából Dumbledore. - De jobb szeretném erről Harryt meghallgatni.
Dumbledore óvatosan felsegítette a fiút a földről, aki szédelegve kapaszkodott az idős mágus karjába. Nem bírt felnézni, és most az egyszer nagyon örült neki, hogy úgy káprázott a szene, hogy újra émelyegni kezdett. Valami nedves suhintást érzett az arcán, és mikor hunyorogva odakapta a fejét, rájött, Dumbledore eltüntette a vért az arcáról.
- Hogy érzed magad? Tudsz járni, vagy hordágy kell? - hajolt hozzá Dumbledore. Harry motyogott valamit, amit senki sem értett. Felhúzta a szakadt ruhaujját, hogy kitapintsa a horzsolást a könyökén, és akkor felpattant a szeme. Nem volt horzsolás, de még egy karcolás se ott. Kipislogta a kín könnyeit a szeméből, és megvizsgálta a karját, de az csupán maszatos volt, sebes nem.
- Azt hiszem, agyrázkódása van - hallotta valahonnan Zana hangját, és valaki arrébb támogatta, majd leültette valahova.
- Harry, később majd részletesen elmesélheted, mi is történt valójában, de először, ha összeszedted magad, lemegyünk a gyengélkedőre - nyugtatta a vállán Dumbledore a kezét, és Harry ujjai közé nyomott egy pohár vizet. Harry jólesően kortyolt bele, de ettől is kavarogni kezdett a gyomra, így leeresztette a kezét.
- Mindenekelőtt, Harry - folytatta kitartóan Dumbledore. - Szeretném, ha rám néznél.
Harry csüggedten sóhajtott. Ha volt valami ezen az estén, amit a legkevésbé sem kívánt, az Dumbledore szelíd, megrovó, tiszta tekintete volt. Vagy csalódott. Vagy komor... Legalább olyan bűnösnek érezte magát, mint előző tanév végén, amikor magával rántotta az életveszélybe a barátait is, de most nem tombolt benne indulat, csak a szégyen marta belülről. Biztos volt benne, ha nem most, hát akkor, amikor felépül, de kirúgják az iskolából, legyen akár Kiválasztott, akár Fiú-Aki-Túlélte. Összeszedte magát, és felnézett Dumbledore-ra. Az öreg arc most komoly volt, és aggódó, de a kék szemekben mintha sajnálkozás ült volna, és ettől Harrynek kővé vált a gyomra. Hát valóban el kell hagynia a Roxfortot!
- Meg kell értened, Harry - kezdte halkan Dumbledore, - a halál természetes része az életnek. El kell fogadnod, ezzel is több leszel Voldemortnál.
- Én tudom... - hebegte Harry zavartan. Tudta ő, és el is fogadta, és mégsem értette magát. - Én nem azért... nem tudom, miért... csak... összezavarodtam... Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.
- Azt hiszem, ideje megosztanod a jóslat terhét a barátaiddal, nem gondolod? - kérdezte szelíden Dumbledore. - És ideje megszoknod, Harry, hogy már nem vagy egyedül. Azt gondoltam, öt év elég idő lesz ahhoz, hogy erre rájöjj. Nem te viszed egyedül a világ terhét... és a válaszokat sem kell odaát keresned.
Harry meglepetten kapta fel a fejét. Aztán rádöbbent, megszokhatta volna már, Dumbledore mennyire belélát.
- Ami eddig kimentett a bajból, az most is benned van, tudod, miről beszélek. És ezek értékesebbek bárminél a világon - folytatta Dumbledore megnyugtató hangon. - Értem, hogy most érezted csak meg mindennek a súlyát és komolyságát, és hogy mennyire fontos a te szereped ebben, de nem kell mindjárt arra gondolnod, hogy ez annyira esélytelen is egyben, hogy ilyesmihez kell folyamodnod.
Harry keserűen bólintott. Ha lehet, most még ostobábbnak érezte magát, és nagyon szerette volna, ha valaki inkább felképeli. Piton biztos szívesen vállalná, gondolta lelombozva, és ettől egy pillanatig valahogy nevethetnékje támadt. Dumbledore-nak igaza volt: megint úgy viselkedett, ahogy... ahogy Piton mindig állította... mint aki egyedül van a világon, és senki más nem végzi a dolgát, csak ő, és senki nem ért semmit, csak ő... arrogáns volt, nagyképű és végtelenül önfejű. Hirtelen elképzelte, mit mondhat majd Hermione, ha meghallja, mi történt, és ettől legalább annyira elment a maradék életkedve, mint Dumbledore megértő szavaitól, amiket nem érdemelt meg.
- És... most... - nyögte ki a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta, de a torka annyira összeszorult, hogy nem bírta befejezni. Azonban úgy tűnt, nincs is szükség rá, mert Dumbledore újfent a gondolataiban olvasott.
- Azt hiszem, Harry, nem vetted meg hiába a hatodikos tankönyveidet, ha ez aggaszt - hunyorgott rá csendes mosollyal az idős mágus. - Most pedig, ha elég erős vagy, lemegyünk Madam Pomfreyhoz.
Harry kábán talpra kecmergett, és Dumbledore oldalán kibotorkált a Szükség Szobája ajtaján.
- Zana, Perselus, megtennék, hogy a lehetőségekhez képest rendbe teszik a helyiséget, és lezárják? - szólt vissza Dumbledore, és Harryvel lassan elballagtak a gyengélkedő felé.
Zanának elég volt egyetlen oldalpillantás Piton elégedetlen vonásaira, és tudta, hogy Dumbledore újfent a lelkébe gázolt azzal, hogy Harryt nem küldte vissza a bolond, mugli rokonaihoz. Mikor a férfi hátat fordított, felemelte a földről az ezüstös fényű anyagot. Amint megérintette, tudta, hogy egy láthatatlanná tévő köpeny. Kis csomaggá hajtogatta. Úgy gondolta, inkább tőle kerüljön vissza Harryhez, mint Pitontól.
Piton rezignáltan tüntette el a piszkot a szobából. Nem érzett meglepetést, szó szerint erre számított. Csalódott volt ugyan, de leginkább a felháborodás remegett benne. Mindig beteges kíváncsisággal várta, Dumbledore vajon milyen felháborítóan nyájas szavakkal fogja elhárítani Potter aktuális botrányait. Mit akar megvárni, ha már az sem volt elég, hogy tiltott varázslatokkal majdnem a fejükre döntötte az iskolát? Igazán érdekelte volna, hasonló esetben hogyan járt volna példának okáért egy mardekáros diákja... Jól vagy, Harry, nem fáj a hasad, ja, hogy fekete mágiát használtál, nem baj, csak ne álmodj rosszat az éjjel!? Na hiszen. Kár, hogy nem vitte le a fejét a saját elfuserált varázslata. Ezúttal Piton már tényleg csak azon csodálkozott, az igazgató miért nem ítéli oda Potternek az Önzetlenül az iskoláért díjat. Ja, persze, mert azt már megkapta egyszer, forgatta a szemeit. És megint ez. Potter megint olyan utakon járt, amire Piton sosem hitte volna, hogy rálép egyszer. Ez rajta kívül miért nem lep meg senkit? És miért nem érdekel?
Észrevette, hogy Zana várakozva figyeli. Szétnézett a szobában. A mennyezetről és a falakról eltűntek a repedések, a vakolat újra épen simult rajtuk. Nagy léptekkel elhagyta a szobát, és bevágta az ajtót Zana után.
- A lezárással egyedül is boldogulok - vetette oda.
- Nem is állt szándékomban segíteni - vágott vissza nyersen Zana. Odalépett a férfihez, kikapta a kezéből a könyvtári könyvet, és szó nélkül otthagyta.
Piton lezárta a Szükség Szobáját, és alaposan lemaradva Zana mögött, elindult lefelé. Esze ágában sem volt utolérni a nőt. Égnek állt a haja, ha arra gondolt, hogy mostantól el kell viselnie, hogy ez a nő beleokvetetlenkedik mindenbe. Bárcsak olyan lenne, akit egy ronda pillantással messzire lehetne űzni, vagy hallgatásra bírni, de Zanát minél jobban ütötte, annál keményebbé vált, akár egy rossz rágógumi, és éppen annyira ingerelte is, belevágta volna az első útjába kerülő szemetesbe. Persze, átkozta magát mérgesen, Karkarov mellett mi mássá válhatott volna? Olyan levakarhatatlanra alkotta az a hízelgő kéjenc, amilyen ő maga is volt, olyanná, aki nem veszi észre magát, de Zanát csak még elviselhetetlenebbé tette valami nagy adag vak állhatatosság, amitől ő, Piton, személy szerint a falra mászott. Úgy záporoztak vissza a felé hajított kövek, mint egy gumifalról, és Piton kénytelen volt bevallani, hogy önmagát látja viszont Zana megalkuvást nem ismerő önérzetében. Haraggal és vádaskodással nem lehetett ledönteni a falait, mert belülről vad szemű fúriaként olyan serényen építkezett, hogy elámult rajta. Be kell kúszni, mint a kígyó, a fal alsó résein, gondolta alattomosan, és megmarni. Majd elválik, tud-e ellenmérget kotyvasztani magának, vagy elmenekül, mint a remek példaképe. "Hogy rohadnál meg, Igor Karkarov", szedte szaporán a lépcsőfokokat, "minden kitenyésztett lotyóddal együtt!"
Felfordult a gyomra ettől a naptól.
Halloween, persze, mint mindig, hozta a formáját!

 

Folyt. köv.

Vissza