Rejtett vér

(Mirax)

VIII.

Mába hanyatló tegnapok

Nem mozdultak meg a hegyek, és a tízcsapás sem jött a Roxfortra azzal, hogy Zana, ahogy Piton magában megfogalmazta, befúrta magát a tanári karba, és ez szinte meglepte a férfit, de nem tette számára elviselhetőbbé a helyzetet. A nő folytatott mindent ott, ahol nyár végén abbahagyta, úgy szivárgott be az iskola életébe, pont olyan alattomosan és észrevétlenül, mint ahogy a pocsolyavíz átjut a pincék repedésein, ahogy a dudva ezer gyökeret ereszt a falak mentén. Vagy ahogy a méreg szivárog a sejtekbe, gondolta mindig kedvetlenül.
Zana a legnagyobb természetességgel foglalta el Enigma asztalát és székét a közös tanáriban és a nagyteremben. Ha létezett jó oldala a dolognak, az a nő időbeosztása volt. Csütörtök estétől kedd reggelig tartózkodott a Roxfortban, a hét többi részét valószínűleg a Minisztériumban töltötte, olykor még hétvégeken is távol maradt az iskolától. Pitonnak volt egy olyan gyanúja, hogy olyankor nem a Minisztérium rimánkodására hagyja el az épületet - biztos volt benne, Zanának megvannak a maga sötét kis ügyletei, de hogy milyen jellegűek, arról elképzelése sem volt.
Az első napokban sokkal kényelmesebbnek érezte abban a hitben tetszelegni, hogy Zana üresfejű szalmabábu, akivel biztos felemelő érzés lehetett bevonulni giccses, magamutogató estélyekre. Legféltettebb titka legfeljebb az lehetett, hogy honnan szerezte be jutányos áron a fülbevalóit. Gyerekként is biztosan olyan volt, aki naphosszat az anyja ruhájában illegette magát a tükör előtt, és eperlekvárral rúzsozta a száját.
Ő maga nemigen beszélt a nőhöz. Az érzelem- és konfliktusmentes jóreggelteken és ideadná-a-sót jellegű kommunikáción túl nem vágyott egyébre. Ellenben sötét érdeklődéssel hallgatta, Zana hogyan, miről beszél másokkal. Volt ebben tapasztalata: ő soha nem élvezte a társaságot, hanem feltérképezte, törésvonalakat és gyűjtőpontokat kutatott, stratégiákat leplezett le, kereste a szavak mögött rejlő szándékokat. Csendes, biztos távolból figyelő volt, akár egy csillagász, rögtön tudta, hogy a beszélgetésekben ki a vörös óriás, és ki a sárga törpe. Zana a legkevésbé sem volt beszédes, de egy-egy szavával olyan boszorkányos ügyességgel tudta úgy terelni a témát, hogy a partnere, főképp az agyalágyult fajtájú, még arról is beszámolt volna, ha történetesen ágyba vizel. Akkor volt igazán elemében, ha többen tartózkodtak a szobában. Csak meglökte a dominókockákat, és azok borultak maguktól: az emberek milyen ostobák, teljesen elvesztik a józan eszüket, ha a középpontba kerülnek, és mindent kiadnak, csak rájuk figyeljenek - méregette ilyenkor a társaságot idegenül Piton, akik észre sem vették, hogy egymást túllicitálva lovalják bele magukat a kínos kis részletekbe. Zana meg mosolygott, csendesen, ravaszul, és az asztallap felett őt figyelte. Tudta, hogy Piton rajta tartja a szemét. És a viccelődő, hangoskodó helyiségben ők ketten egymást nézték, a dominókockák csonthanggal borultak, és kettejüknek járt az agya, felmérte a másikat, az egyetlent, akivel számolni kellett, mint két felnőtt a favonatot tologató, maszatos képű kölykök felett. És Piton vonásaiban, szemeiben benne volt a leleplezés, hogy tisztában van Zana játékaival, és Zana mosolyában szemtelen kihívás ült, az ártatlan szemrebbenések mögött acélfalú dac. Az igazi harc itt zajlott, és Piton megsejtette, hogy bizonyos szempontból talán alábecsülte Karkarov szajháját, a kérdés az volt, mennyire. Kétségtelen tény volt, Zana remekül alkalmazta a tanokat. Egy idomított kutya pontosságával. És önállóságával, gondolta kegyetlen bírálattal.
Amit nem tudott nem észrevenni, azok Zana holtpontjai voltak, amiket rendkívül ügyesen kikerült egy-egy társalgás alkalmával, Piton mégis tisztában volt a meglétükkel. Zana titkolt valamit, és ez ingerelte. És itt nem a Karkarovhoz fűződő viszonyának szaftos kis részleteiről volt szó. Ezt a gyanút erősítette, hogy nem egyszer látta a nőt Dumbledore társaságában, ami kizárólag azt jelenthette, hogy valamiért értékes az igazgató számára, mert Dumbledore-t kevéssé érdekelhetik a bűbájos szempilla-rezegtetései. Dumbledore, meg az ő kis sakkjátszmái, ahol minden bábunak megvan a maga akarat nélküli szerepe, most kapott egy újabb figurát a tilitolihoz.
Piton nem is tudta, milyen közel jár az igazsághoz.

Zanáról többen tudtak valamit, de csak Dumbledore és McGalagony tudott mindent. Andromeda Blacknek önként árult el egy-két részletet, maga se tudta, miért, és ott volt Mordon, akiben a sejtés hamar bizonyossággá érett, és szabadon áradó megvetéssé. Zana nem törődött az aurorral, és azzal sem, hol bukkant rá ezekre a részletekre, de azt sem tartotta kizártnak, hogy Dumbledore árulta el a vén bolondnak.
A halloweeni puskaporos este után Zanából elpárolgott minden indulat. A Roxfortban úgy érezte, megnyugszik, leülepszik benne az elmúlt évek hordaléka. Megint beleszeretett a magas ablakokba, a festmények mindentudó porrétegébe, olyan könnyűnek érezte magát, mint utoljára nyáron, és azelőtt nagyon régen. Lelopózott, úgy, hogy Pitonba nehogy beleütközzön, az alagsor zegzugos, katakombaszerű folyosóira is, és magával vitte a szobájába a patkányok surranó neszét, a fáklyák nedves lobbanását, a falak nyirkos érintését a bőrén, Piton birodalmának csodáit. Éjszakánként ezeket rejtette a párnája alá, szépen, csendesen szorította hátra a vad erdőt, lopta a területet a tisztásnak, ahol szél éri az arcát, eső és fény, és ahol a tócsákban viszontlátja a felhőhajú tükörképét. Rekeszekre osztotta az agyát, kicsi, egymásba illeszthető dobozokra, melyek közül a legbelső érintetlenül lapult a többi mélyén, nem nyitotta fel soha. Láthatár mentén gyülekező viharfelhő volt, amiről tudta, hegy eljön majd egyszer, de addig kinyújtotta a lábát a fűben, és pitypangkoszorút font magának. Volt nála esernyő, kicsi ugyan, és talán csálé is, de felkészült.
Olykor mégis szívesebben vette volna, ha egy reggel, amikor felébred, üresen találja az iskolát. Szeretett volna egyedül lenni, érdektelen lenni, mint az eső, könnyű, mint a falevelek, semmilyen. Lét nélküli, sodródó, felhőkre felfekvő. Vágyta a kősziklák évezredes, halott nyugalmát, melyek ugyanolyan egykedvűen, érzéketlenül figyelték önnön pusztulásukat, mint másokét. Ha felbukkan egy ember, gondolta letörten, értelmet nyernek olyan fogalmak, mint őszinteség, bizalom. És ebből megszületnek mások, azonnal, ikertestvérként, ólomsúlyú, arzén alattomossággal beszivárgó, vért izzasztó fogalmak, összeroppantóak, szomorúak, hazugság születik, és titkok, álarcok, alakoskodások és gyanakvások, féltékenység és harag, annyi-annyi minden, és egyik se kéne, és lehetne másképp is, nemcsak ez a fárasztó, végtelen karnevál, tükörlabirintus, ahol árnyképektől riad az ember.
Olyan lassan nyílt meg bárkinek, mint a régi, míves zenélő órák kicsiny ablakai és kapui, amiken át dülöngélő, darabos mozgással lendülnek előre a faragott, festett bábuk, kosarakkal, macskákkal, de türelmes volt önmagához.
Nem volt mindig ilyen kőfalba zárt, viaszba öntött arcú. Nem mindig tűfokon át engedte szabadon az érzelmeit.
Akkor is szerette a világot, amikor gyerekkorában, a nagyanyja falujában bogánccsal dobálták meg a mugligyerekek, boszorkány, boszorkány, kiabáltak, és kacagva-ijedten menekültek előle. Nem is értette őket, nevetett utánuk, mert végül mindig visszatértek. Kíváncsi, nagyszívű, óriásbátorságú törpeemberek. Az apja vére volt, aki összeszedte a szomorú szemű kóbor kutyákat, puha levélágyba temette a fészkükből kihullott verebeket, aki épp olyan tiszta szemmel állt habzó szájú farkasokkal, mint zajra rebbenő őzekkel szemben. Azt hitte, ez adomány, de megtanulta, hogy fogyatékosság, súlyos jellemhiba.
- Összezúznak, mint egy agyagedényt - nézte fitymálva Karkarov az ő tizenegy éves nyílt bakfisarcát. - Legyél kemény acél, puha arany, vagy folyékony higany, ki mit kíván, de soha ne ez a rózsaszín vattacukor. Mállatag vagy, és elvisz a szél is.
Ő nem érette, miről beszél Karkarov, hazament, és kacagva elmesélte az apjának. Az igazgató úr biztos bányásznak készül, kacsintott rá az apja, de gondterhelten, nehéz öleléssel engedte őt vissza Igor közelébe.
És amikor mégis visszatért hozzá, ugyanaz a képlékeny vattacukor volt, mert azt hitte, Karkarov is csak olyan habzó szájú farkas, ami végül a tenyeréből eszik, és szerette őt minden jéghideg pillantásával együtt. De hamar kiderült: halászhálóval vadászott lepkékre, lepkefogóval szúnyogokra, az ő nagy érzelmei magukra maradtak, Igor hidegvérrel és visszafogott érzelmekkel, alig volt szelídségű gyengédséggel irányította őt. A férfiben a ragaszkodása volt a legerősebb, és ez évről-évre, ahogy Zana idősebb lett, túlnőtt kettejük tárgyilagos aggyal megszerkesztett kapcsolatszövevényén.
De ezelőtt volt négy hosszú év, amikor mint az ingák aranyfeje, úgy lökődött jobbra-balra két, egymástól olyan szívfájdítóan távoli világ között: apja és Igor szavai záporoztak rá kétfelől. Hosszú hónapokig, a Durmstrang falai közt vérteket aggattak rá, véres-verejtékes munkával, milyen nehezek voltak a vaspántok, és ő minden nyáron ledobta magáról őket a házuk kapujában. Csak lassan vette észre, hogy a mély bevágások, a vaspántok nyomai megmaradtak. Az apja halálát követően nem is vetette le többé őket, az élet Igort igazolta, és a férfi halhatatlan kitartással, lassan az akarata alá hajtotta őt, díszítést kovácsolt a vértjeire. Karkarov a saját képére gyúrta őt, először nehezen állt össze, rögökre bomlott az ujjai közt, akár a nedves homok, aztán végül mégis összeállt. Ujjai képlékeny, mindig változó nyomot hagytak, mint a dagasztó asszony keze a tésztán. Készen lett, s az a fajta, aki legbelül az emberek felé könyörtelen szigorral és bírálattal fordult, de bűnbánóan bocsánatot kért egy csigától, ha véletlenül összeroppantotta a házát.
Igor adott is, elvett is, és ő sohasem nézte a mérleg háromszögletű réznyelvét, nem érdekelte. És nem érdekelte most sem. Igor minden kettősségével, szavainak megannyi vetületével ellentmondásos érzelmek összemosódó kavalkádját okozta benne, számára a kapcsolatuk túl volt már minden meghatározhatón, behatárolhatón, értékelhetőn, jó és rossz semmitmondó jelentésein.
Azok az évek beléégtek, egyszerre hagytak benne vágyakozást és elrettenést, és rájött, hogy ezt csak enyhíteni, halványítani lehet, eltüntetni nem, és nem is akarta többé. Magán viselte, immár máshogy, a saját elképzelése szerint, a saját vágyaival átszőve, az apja örökségével díszítve, megbékélve, elfogadva, és talán kicsit büszkén is, de magán viselte Igor nyomát.

Egy alkalommal Piton döbbenten lépett be a Grimmauld tér 12. konyhájába. A hosszú ebédlőasztal mellől ugyanis többek közt Zana nézett fel az ajtónyitódásra. Piton már korábban, a csúfos halloweeni este után pár nappal ferde szemmel, gyanakodva hallotta, ahogy Zana a Grimmauld teret említi, és olyan tényeket, amiket biztos nem Dumbledore-tól tudott meg azon a néhány perces megbeszélésükön. Nem sok kétsége volt afelől, hogy Zana számára ezek nem új keletű információk voltak. Csupa gyengeelméjű van a Rendben, valamelyikük ügyesen hagyta magát kifaggatni. Ezek után csak még nagyobb rosszallással fogadta a nő megjelenését a Rend főhadiszállásán.
Piton néhány székkel odébb ült le, úgy, hogy rálásson. Zana az egész gyűlésen egy régi, szakadt újságba meredt, és láthatólag jobban érdekelték a Lockhart-stílusú, posztervigyorú, idétlen varázslók képei, meg a Black-család címerpajzsai, mint a megbeszélés. A gombjaival babrált, és álmosnak tűnt. Mi a fenének jön ide az ilyen, lövellte olykor felé a megsemmisítő pillantásokat Piton, de Zana csak ritkán emelte fel a fejét, akkor sem a bájitaltan tanárra nézett.
Piton nem tudhatta, hogy Zana akkor ilyen, amikor zavarban van. Az ismeretlennel szemben, a még járatlan terepre érve csupa közönyösnek tűnő pótcselekvésbe fog, kétvonalas, torz rajzokat firkál, papírhajót hajtogat, salátát szed magának, újságot olvas. A Karkarov-birtokon töltött nyarakon alakult ez ki benne, amikor Igor pattogó, érdes beszédét kellett hallgatnia, amikor feszélyezte a helyzet, és nem tudta, mire számíthat valójában, tele volt feszült várakozással meg daccal, és összezavarodott. Az újság lapja mögül könnyebb volt lopva körülnézni, könnyebb volt elviselni a vihart, ami a nyakába szakadt. Attól félt, ha felnéz, szemeiben ott ül minden bizonytalansága és zavara. Tedd el azonnal, és nézz rám - Igor ilyenkor rögtön ráparancsolt, halkan, de félelmetesen, és Zana kezéből akkor kiesett az újság. Jobban szerette, ha a férfi kiabál, a forrongó dühe sokszor kioltotta önmagát, de a hideg fenyegetéssel nem tudott mit kezdeni. Most nem volt senki, aki kitépje a kezéből az újságot, és ő öntudatlanul ugyanazt a játékot űzte.
A gyűlés végén aztán, amikor már mindenki kifelé indult, halkan megjegyezte, ahogy Piton elment a háta mögött:
- A Nagyúr feloszlatta a Konzisztóriumot?
Piton megtorpant. Hagyta elmenni maga mellett Tonkst és Shackleboltot. Zana még mindig az újságot nézte, de a lapok csálén félrecsúsztak az ujjai között. A halálfalók egymás közt gúnyosan Konzisztóriumnak nevezték a Nagyúr legközelebbi híveiből álló tanácsot, amellyel a Nagyúr általában megosztotta a gondolatait vagy terveit. Az első érában természetesen Karkarov tagja volt a tanácsnak, a legnagyobb kutya, hercegi koronával, pálcával, térdszalagrenddel, és lankadatlanul marták egymást Malfoyjal a Nagyúr háta mögött. Mind a kettő titokban forrongott legbelül az elégedetlenségtől, hogy nem ők valósították meg mindazt, amit a Nagyúr. És mind a kettő vele született előjogának tartotta azt, nem pedig kitüntetésnek, hogy a konzisztóriumi tagsággal a többi aljanép, a közrendű halálfalók fölé emelkedtek. Dölyfös kakasok a szemétdombon...
Piton sohasem említette ezen a néven a tanácsot, kizárólag a halálfalók előtt. Ezen a gyűlésen sem ejtett szót, csak a dementorokról és néhány kiszemelt aurorról. Hogy jön ez ide, akarta kérdezni.
- Össze sem hívta - mondta végül. Úgy érezte, úgy áll ott az ajtóban, mint egy idétlen ruhafogas. Zana letette az újságot, és lassú, méla mozdulatokkal kesztyűt húzott. Szép, harmatszövésű, női kesztyűt. Olyan akkurátusan, mint a boncmester a halott felett. Engem ugyan nem fogsz boncolgatni, nézte ridegen Piton a finom ujjakat.
- Mindenki tud valamit, de valójában senki sem tud semmit, igaz?
- Ezt miből gondolja? - ütközött meg Piton, és kinyúlt a kilincs után, csak hogy mozduljon.
- Erre-arra randalírozó dementorok, pimasz, nagyszájú aurorok, settenkedő óriások - kanyarította magára a kabátját a nő. Hideg volt odakint, november.
Tehát mégis figyelt a gyűlésen, nézte Piton sértetten, bezárkózva. Legszívesebben felképelte volna. Hogy meri, hogy van hozzá képe így a szemébe mondani, hogy a hírek, amiket hozott, semmit sem érnek?! Éppen ő, aki fél órája édesgette be magát a Rendbe! Megérdemelné, hogy a hajánál fogva elrángassa a Nagyúr elé, megnézné, mit kezd ott a nagy szájával. Settenkedő óriások, a pokolba is...
- Úgy látom, félreértett. Én nem becsülöm le, amit tett. Nem is hibáztatom, azt hiszem, egyikünknek sincs fogalma róla, mennyire a kés élén táncol - fordult szembe vele Zana békítőleg, komolyan. Pitonnak csak a szeme rebbent, és tartózkodón viszonozta a nő pillantását. Most meg mit akar, hogy hasra essen a dicsérő szavaitól?
Zana egy szék támláján nyugtatta a kezét. Valahogy sajnálta, hogy Piton mindig félreérti. A konyha ellobbanó gyertyái elnagyolt vonalakat hagytak a férfi arcából, durva cikkekre osztva azt, feketére, sápadtra. Milyen dohos, vén szagú ez a ház, gondolta idegenkedve. Miért néz ilyen metszően?
- Én csak azt szűrtem le, hogy a Nagyúr óvatosabban viselkedik a halálfalói irányában. Már nincs senki, akit teljes egészében beavatna a terveibe, igaz?
Köszönheti egyes szószátyár halálfalóknak, akarta mondani Piton, de meggondolta magát. Tudta, mi lenne erre Zana válasza: ránézne, és szemtelenül megköszönné. Semmi kedve nem volt ehhez. Így csak bólintott. Megrántotta az ajtót, és a szemével sürgetőleg intett a nőnek. A bejárati ajtónál is előre engedte. Egy percig sem udvariasságból. Megvárta, amíg Zana elindul valamerre, és ő megcélozva a másik irányt, köszönés nélkül elsietett.
Pedig felesleges volt. Zana nem is a Roxfortba tartott.

A legkülönbözőbb helyeken futottak össze, és voltak pillanatok, amikor Piton biztosra vette, Zana utána szaglászik. Többnyire szó nélkül elmentek egymás mellett, de megesett, hogy Piton egy-egy türelmetlen, gúnyos megjegyzésére Zana finom, mosoly faragta nyilacskákat lőtt vissza. Vihar előtti csend. Terepfelderítés.
Hátul, az egyik lezárt üvegházban Piton fenntartott magának egy kisebb részt néhány hozzávalója számára. Voltak olyan alapanyagok, amiket maga szeretett begyűjteni, veszélyes, ritka növényekről. Már az is éppen eléggé irritálta, hogy meg kell bíznia egy patikusban a többi kellék terén. Egyébként is szüksége volt a mozgásra, és arra a másfajta koncentrációra, amit ezek az üvegházban töltött órák nyújtottak. A komposztban turkálás ugyan nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, de inkább ő csinálta, minthogy Bimbára vagy másra bízza. A többnyire meglehetősen monoton munka közben könnyebben elrendezte a gondolatait.
Elképzelése sem volt, Zana itt hogy találhatott rá. Legfeljebb a kiszűrődő fény vonzhatta oda, mint a bosszantó éjszakai rovarokat. Idegesítően zümmögnek és az ember képébe másznak. Amikor Piton nyersen kérdőre vonta, mit bóklászik erre, Zana azzal a jól ismert ártatlan kifejezéssel az arcán válaszolt:
- Sétálok.
- Az üvegházaknál... - meredt rá Piton szkeptikusan. - Persze, én meg hintalovat ácsolok...
Mindketten tisztában voltak vele, milyen nyilvánvaló, hogy Zana takargat valamit, de a nő tudta, hogy Piton egészen rossz irányba terelődött. Zana valójában azt hitte, Bimbát találja a piszkos, zsúfolt munkaasztal mögött. Bár volt már rá példa, hogy Pitonba botlott az üvegházaknál. Mindig furcsa volt ott látni a férfit a rengeteg zöld levél közt, talár nélkül, hátrasepert hajjal. Valahogy olykor nehezére esett elképzelni Pitont az alagsor durván faragott, nyers kőfalai nélkül, hiába találkozott már a férfival más helyeken is, mintha Piton élettere kizárólag az alagsorra, a Roxfortra korlátozódhatott volna. Ha máshol futott belé, mindig megborzongott az újszerű képtől. Ilyenkor érezte a férfit igazán veszélyesnek, éppen azért, mert szokatlan volt. Ahogy itt, a megnyugtató üvegházban is az volt.
- Talán azt hiszi, követem? - kérdezte a férfit évődő mosollyal, és érdeklődve lehajolt a cserepekben burjánzó növényekhez.
Érintsd csak meg, szuggerálta Piton, ahogy Zana egy mérgező termésű, halálos érintésű példányt bámult. Az se izgatná, ha itt esne össze a legnagyobb kínok közt. Átlépne felette, bezárná az üvegházat, és a szobájába menne egy pohár forralt bort inni. Illatos fahéjjal, reszelt narancshéjjal.
- A hallucinogén főzeteihez kell? - indult kifelé a nő pár perc múlva. Nem is kérdés volt ez, csak egy halk, suta megjegyzés, lógott a levegőben, mint az eresz alá akasztott, szárítani való hosszú dohánylevelek, ragacsosan, szurokfeketén. Nem érintett meg semmit, azokat a növényeket főleg nem, amelyeket nem ismerte, több óvatosság volt benne ahhoz, hogy ilyen meggondolatlan legyen. Piton szenvtelenül végignézte volna a halálát, jól tudta. A bájitaltan tanár kertjében a halál gyönyörű virágot hajtott, de talán a kertész volt a leghalálosabb mind közül.
- Nem tudom, miről beszél? - fordult vissza hanyag, unott mozdulattal a munkaasztalhoz Piton. A metszőolló fémesen koppant egy virágcserép oldalán. - Egyébként sincs kedvem olyanokkal cseverészni, akiknek a fejében csak a hajnövesztő bűbájok meg aphrodisiacumok férnek el.
Zana erre Piton három saját készítésű, hallucinogén főzetét is felsorolta, a hatásaikkal együtt. Mosolyogva, félvállról, mintha a mai menü lenne, és Pitonnak volt egy olyan rossz érzése, ha kérné, Zana még a receptet is felmondaná.
- Azt hiszi, ezzel sakkban tarthat? - mordult rá lekezelően, de Zana csak a fejét ingatta. Megállt az ajtóban, és félig visszanézett. A tető üvegén át besütött rá a kikerekedett hold sápadt fénye. Odakint a feltámadó szél végigszánkázott a konyhakerten, és hangos csörömpöléssel feldöntötte Bimba vödreit.
- Talán azt kéne tennem? - kérdezett vissza Zana. - Legfeljebb a lelkiismerete üldözi, professzor, de nem én.
Piton bevágta utána az üvegház ajtaját, hogy csak úgy rezgett az üveg.
Persze Zanának igaza volt: a nagy részük valóban a hallucinogén főzeteihez kellett, de ezt nem kötötte senki orrára, érthető módon. Ezekkel a főzeteivel szerezte meg kétes értékű népszerűségét a halálfalók köreiben, és tagadhatatlanul hozzájárult annak kialakulásához, hogy a halálfalók élvezni és nyújtani kezdték az egyébként is hosszas leszámolásokat. Avery szórakoztató kis limonádéknak nevezte őket, és most is ugyanolyan heves érdeklődést mutatott irántuk, mint egykor. Az újonnan kikísérletezetteket pedig nagy hanggal követelte magának, így mindig ott volt, amikor valakin kipróbálták. Éppen Zana kíváncsiskodó látogatását követő éjszakán egy Perkins nevű vénember került sorra, aki a Minisztériumban a mugli tárgyakkal való visszaélési ügyosztályon dolgozott Arthur Weasley munkatársaként.
- Mugliimádó söpredék - röhögött Avery harsányan, ahogy Perkinsen kijött a szer hatása. Piton karba tett kézzel szemlélte az öreget, és arra gondolt, a patkányokra milyen silányul, jellegtelenül, minden különösebb látványosság nélkül hatott a főzet, azt Avery biztosan nem élvezte volna.
- Van hozzá ellenanyag? - ásított Malfoy, és levetette magát az egyik díványra. Előtte pálcájával fitymálva leseperte az ülést. Az első perctől fogva úgy mozgott a házban, mint akinek lelki szenvedést okoz a tény, hogy a házigazda a muglik védelmében dolgozik. Piton elővette a kis üvegcsét, de Avery lehurrogta:
- Ne rontsd el a játékot, Piton, rakd azt el!
Piton félreállt Perkins hadonászó karjai elől. Jó lett volna már kijutni innen, éhes volt, és semmi élvezetet nem talált Perkins összefüggéstelen motyogásában vagy kalimpálásában. Nem is igazán volt kedve eljönni, ezer más dolga lett volna, de a Nagyúr szerint jobb, ha nem jönnek ki a gyakorlatból. Avery ezt kitüntetésnek vette. Jó, hogy ünneplőt nem húzott magára. Egyikük sem volt elég gyors, sem túl eltökélt, hogy az öreg után ugorjon, amikor az félőrülten kitámolygott a szobából. Piton talpa alatt megcsikordultak az összetört üvegtárgyak cserepei, ahogy a korláton áthajolva a földszintre nézett. Perkins ott feküdt az előszoba kopott szőnyegén, furcsa pózban. Ránézésre a nyakát szegte. Egész úton hallgathatták Avery morgolódását, hogy Perkins nem érdemelt gyors halált.
- Beugorhatnánk a másik mugliimádóhoz, Weasleyhez - vetette fel Avery. - Van még a limonádéból, Piton?
- Nincs - hangzott a tömör felelet. Piton kedvetlenül forgatta az ujjai közt az ellenszérum karcsú üvegcséjét. Érezte, hogy Malfoy érdeklődve megmozdul a jobbján.
- Nem baj, anélkül is jó - folytatta Avery lelkesülten.
- Nem fogom összekenni a cipőmet abban a dagonyában, Avery. Az még várhat - hűtötte le Piton nyersen. - Úgysincs otthon senki. Az összes kölyök a Roxfortban vagy a Minisztériumban van. Feleslegesen hallgathatnánk az anyjuk sivítását.
- Pedig az sem rossz - vigyorgott rá kéjesen Avery.
Befordultak egy sikátorba, ahova mintha London összes mocska odagyűlt volna. Piton gondolatai máshol jártak, a Priori Incantatem jutott az eszébe: ha elvégeznék a pálcáján, most az utolsó varázslata miatt újból egy csillogó zöld jel ugrott volna az égre. Nehéznek érezte a talárzsebét tőle, évtizedek bűne húzta le ólomsúllyal. Jó lett volna elvégezni gyorsan valami mást, legyen az akár a Vingardium Leviosa, vagy más gyermeteg baromság.
- Szép lassan úgysem marad Caramel számára olyan, aki pátyolgatja neki a muglikat - sziszegte Malfoy.
- Akkor intézzük el most - erőszakoskodott Avery. Pitonnak elfogyott a türelme. Egyébként is hosszú volt ez az éjszaka, és sötét.
- Nincs magánakció, nem arról volt szó? Nekem amúgy is dolgom van a Kikötőben.
Két lépéssel elérte a sikátor végét. Még hallotta Averyt utána röhögni: oda kellékekre is szükséged lesz, Piton, nem üstre meg ilyen vackokra, más kellékekre. Piton utálkozva ment tovább. Avery sohasem unta a saját poénjait. Undorodva félrerúgott egy részeg alakot az útból, és megállt egy tömör téglafal előtt. Elmormolta a varázsigét, és a fal ugyanúgy, ahogy a Foltozott Üst mögötti átjáró az Abszol útra, itt is átrendeződve utat engedett neki a túloldalra. A téglafal mögötti területhez képest mi volt az Abszol út maga tükörfényesre sikált kirakataival! Festett babaház szófogadó gyerekeknek. A Kikötő volt a varázsvilág vigalmi negyede, a szégyenfolt a világuk testén, fertőző kelés, a képmutató, álprűd, nagyhangú ostorozók kedvenc célpontja, amin köszörülhették a nyelvüket gyöngyöző pezsgőspoharak és magas méltóságú urak között, és ahova aztán az éj leple alatt kilopózhattak. Ám a legtöbben inkább nem is említették. A bűn melegágya volt, sok-sok különböző, elfajzott szárat hajtott, édes, de mérgező gyümölcsöt termett. Piton jól ismerte a helyet, minden ocsmány szegletét, figuráját, tiltott szerét és buja ölét. Némelyiket túl jól is. Tizenhét évesen még tátotta rájuk a száját, ahogy mindenki, aki először téved a korlátlan lehetőségek és fantázia birodalmába, ahol látszólag mindent szabad, név és arc nélkül, múlt és jövő nélkül, amíg bele nem hal. Halálfalónak lenni sem volt sokkal több ennél...
A hátsó részbe tartott, ahol a koszból nevelt nők pénzéhes odaadással nyújtogatták felé a karjaikat. Az egyik túlságosan is hevesen akaszkodott rá, de Piton pillantásától rögtön visszahőkölt. Épp jókor, mielőtt szájon vágta volna. Mind egyforma volt, gyertyafényben, vagy sötétben, mindegy volt. Egyformán kifejezéstelen tekintet, önbecsülés nélküli engedelmesség, megtanult mámor. Lelkiismeret-furdalás nélkül ütötte meg akármelyiket, ha alkalomadtán feldühítette a viselkedése. Vagy ha más őrölte fel az idegeit. Bűntudat nélkül, ahogy az ember eltapos egy férget, összetör egy üres üveget, széttép egy hivatalos levelet. Egy-két kézmozdulat. Mik voltak ők: csorba bögrék, repedt tükrök, használati tárgyak, mint egy koppintó vagy egy piszkavas, amit ha már nem kell, visszahajítunk a helyére, semmik, mint bekötni egy cipőfűzőt, észre sem veszi az ember.
Nem értette magát. Napról-napra növekedett benne valami homályban, ismeretlenben született feszültség, aminek nem látta sem az okát, sem az irányát, ami néha elviselhetetlenül dörömbölt benne. Fásultnak érezte magát, kiégettnek, és olyan fénytelennek, mint az eldobott, elfeledett üveggolyók, amiket belep a por, és a siető lábak a fal mellé rugdosnak. Néha, fáradt pillanatokban úgy érezte, ő is sodródik valamerre, parttalan távolokba, tompán kongva ütődik éles sarkoknak, falaknak, pofonoknak. Gyorsabban elhessegette ezeket a szánalmas, gyenge pillanatokat, minthogy tapadós tüskéikkel megragadtak volna benne. Kormányzott tovább, vitorlát feszített, szelet fogott be, éles szemmel mérte fel a zátonyok színes, halálos veszélyeit. És üresedett. Ő volt fenn, átlátott mindent, a pókhálóban megragadta a maga fonalait, és azokat ő mozgatta évek óta, biztos kézzel, elégedetten. És néha mégis, megmagyarázhatatlanul kongott belül.
Ahogy haladt a megkövesedett diszkrécióból ácsolt épületek között, egy távolabbi kocsma mögött, épp ahol a függönyön átszűrődő fény vörösen vetült a szeméthalmokra és a hátsó lépcsőre, Piton egy percig biztos volt benne, hogy Zanát látja. A nő elmélyülten, bizalmasan összehajolva tárgyalt egy gyanús külsejű alakkal. Idegenül festett ott a tántorgó részegek és mocsokhegyek közt. Piton azt is nehezen tudta elképzelni, hogy be meri tenni a lábát ilyen alvilági helyekre, nemhogy leálljon beszélni akár eggyel is ezek közül. Mielőtt azonban jobban megnézhette volna, az idegen férfi hanyagul a nő derekára csúsztatott kézzel kivezette a fényből.
Piton továbbindult. Mit érdekelte, ha Karkarov kitartottja máshol folytatja pályafutását, biztos hiányzik neki egy új patrónus. Kíváncsi lett volna, vajon Karkarov is ilyen helyről szedte-e össze egykor. Felötlött benne, hogy utánamegy és megkérdezi, mennyi a tarifája, igazán érdekelte volna, mi különlegeset tudhat. Ismerve Karkarovot, aki nem érte be középszerű, fantáziátlan nőcskékkel, Zana is biztosan nagyon tehetséges lehetett bizonyos téren. Végül meggondolta magát. Intézgesse csak a saját piszkos ügyeit. Én is intézem a sajátomat, lökte be határozott mozdulattal maga előtt az egyik kihívóan billegő nőt a legközelebbi kockaház ajtaján. Nem akart Zanára gondolni, se arra, hogy mit keres a Kikötőben, se a sötét üzelmeire, legyen az csak Dumbledore gondja, merre tévelyeg az új kedvence. Bevágta az ajtót. Hangosan, ellentmondást nem tűrve.
De a gondolatok nem szoktak kopogni. Azok bekúsznak a kulcslyukon is.

*

A közös tanári étkezőt belengte Zana mentateájának illata. Szombat délelőtt lévén, a tanárok ráérősen válogattak a péksütemények halmaiból. Zana teáskanala halkan csendült a porcelán alátéten, és zöld foltot hagyott a virágmintákon. Lassan, elmélázva lehúzta a kesztyűit.
- Így fázik? - nézte mosolyogva Andromeda a mellette lévő székről. - Pedig a Durmstrangban igazán hozzászokhatott.
- Mikor volt az már - mosolygott vissza Zana. - Egyébként ott is mindig fáztam.
Az ölébe ejtette a kesztyűit, és egy pillanatig elidőzött a különös anyag redőin. Az anyjáé volt. A vékony, szinte áttetsző kesztyűn át nem érezte a hideget, mégis első pillantásra úgy tűnt, nincs is semmi a kezén. Mintha vízből szőtték volna, napfényből, szélből, illatokból - az otthonából. Szinte sohasem vette le. Éppen úgy, ahogy iskolás éveiben sem. A Durmstrangban sohasem gyújtották be a kandallókat, kizárólag varázslásra használták őket, de azóta elszokott attól a csontfagyasztó hidegtől, és a Roxfort lobogó kandallói ellenére is elkékültek a körmei. Különös volt, hogy semmi más nem kísérte végig az életét, csak ez a pár kesztyű, és évekkel ezelőtt, a Durmstrang fagyos termeiben ülve egyetlen megálmodott jövőképében sem szerepelt a Roxfort és annak tanári szobája. Sem az út, ahogy eljutott idáig, sem a gyökértelen mindennapok. Azt tervezte mindig, hogy otthon fog meghalni, Románia fái alatt, egy szél borzolta, avarral borított kertben, csendes mosollyal, de most mindez olyan távolinak tűnt. Űzött volt, és nagyon szeretett volna megérkezni valahova, újra tartozni valahova. Ide, a Roxforthoz, talán Angliához is. Úgysem intettek még a vén fák feléje.
Kinyúlt a teáscsészéjéért, és összeakadt a pillantása Pitonéval. A bájitaltan tanár rosszallóan nyugtázta az előző kijelentését, és visszafordult a könyvéhez. Na igen, ő az, aki biztosan nem fázik soha, kortyolt a teájába Zana, és eszébe jutott Tonks korábbi megjegyzése, hogy a férfit valaha bizonyára jégből faragtak ki. Igorról is ez a hír járta, ez ült a szemeiben, a sarkvidékek töretlen, hátborzongató jege, ami néha ugyanolyan égető és sebző volt. Egy anyagból készültek mindketten, figyelte Zana belefeledkezve Piton kifejezéstelen arcát.
- Micsoda románcot olvas, Piton professzor - jegyezte meg McGalagony bujkáló mosollyal, ahogy ellépve a férfi széke mögött, vetett egy röpke pillantást Piton könyvének lapjaira. Zana fejjel lefelé is látta a díszes metszeten a különféle kínok közt szenvedő vallatottakat. A muglik kínzási eszközeinek fejlődéstörténetéről szólt a könyv, megfűszerezve némi középkori boszorkányüldözéssel. Érdekes volt, bár kissé morbid is, Zana bele is lapozott, amikor egy alkalommal Piton véletlenül ott felejtette a tanári szoba egyik félreeső foteljében. A lapszéleken a férfi egyszavas jegyzetei díszelegtek, és néhány mondatot halványan alá is húzott.
- Ez nem románc, hanem komédia - lapozott most faarccal Piton, és felvont szemöldökkel nézte kolléganői felvillanó mosolyát.
- Majd egyszer kölcsönadhatna egyet a drámái közül. A komédiák untatnak - vajazta somolyogva a pirítósát Zana.
Piton vetett rá egy lesújtó pillantást, majd belekortyolt a teájába. Reménykedett benne, hogy a nő nem őt jelölte ki a következő betörendő alanynak, miután módszeresen végzett a tanári kar java részével.
- Paródiával tudok csak szolgálni - húzta ki kissé a könyve alól a Reggeli Prófétát, és tüntetőleg visszafordult olvasni. Zanát legalább olyan nehéz volt figyelmen kívül hagyni, mint elkerülni. Akár egy örökmozgó óramű, folytatta a puhatolózó kis játékait.
- Franz Groß öngyilkos lett? - hallatszott most Zana döbbent hangja, és Piton önkéntelenül felpillantott.
- Tessék? - de Zana nem őt, hanem a Reggeli Próféta kilógó csücskének egyik cikkét bámulta. - Igen, miért? Ismerte?
- Az túlzás - ingatta a fejét Zana kissé hitetlenkedve. - Futólag... Valahogy nem az a fajta ember volt, aki csak úgy öngyilkos lesz. Tudja, amolyan élvhajhász, aki kihasznál minden lehetőséget az élvezetre. És megvolt hozzá a kétes eredetű anyagi háttere is.
- Nos, a hitelezői marakodnak a vagyonán - húzta elő az újságot Piton majdhogynem vizsgáztató arckifejezéssel. - Úgy tűnik, a nagy tivornyában végül csődbe ment. Ez talán elég ok lehetett neki.
Zana kétkedő arccal átnyúlt az asztal felett az újságért. Emlékezett a sunyi képű, harsány, hiú kéjenc egyik estélyére. Egy hétig tele volt a botrányaival az ottani sajtó, Groß sohasem tudta diszkréten intézni még a fürdőszobai ügyeit sem. Személyesen csak egyszer találkozott ugyan vele, amikor Igorral Ausztriában jártak, de az éppen elég volt neki ahhoz, hogy ne gyászolja túlságosan a varázslót.
- Hát, nem is tudom... - motyogta, ahogy a mellékelt képen egymást taposó, hitellevelet lobogtató, felbőszült tömeget figyelte, akik között nem egy koboldot sikerült felfedeznie.
- Tudja, így van ez az élvhajhászoknál is, egyszer fent, egyszer lent - jegyezte meg Piton sokatmondóan, és hüvelykujjával elégedetten végigszántott az állán. Zana rezzenéstelen arccal ugyanezt a vonalat követte a szemével. Tudta, Piton ilyenkor a reakcióját várja, a bezárkózást, az elkomorodást, vagy felháborodást. Hogy sírva fakadjak, morogta magában, majd könnyed mozdulattal visszadobta a férfinek a Reggeli Prófétát.
- Még jó, hogy egy élvhajhászt sem ismertem soha személyesen - tette hozzá, és somolyogva figyelte, ahogy Piton ujjai lassan visszatalálnak a könyv lapjaira.
Tonks lépett be váratlanul az ajtón, és miután mindenkinek jó étvágyat kívánt, az anyjához sietett.
- Dumbledore-nál jártam, és gondoltam, ezt személyesen hozom el - rakott az asztalra egy felbontott levelet, és leereszkedett a szomszédos székre. Kicsit nyúzottnak tűnt, és kedvetlennek, ahogy szétszórt mozdulatokkal játszani kezdett egy kiskanállal.
- Nem kér, Nymphadora? - tolta elé McGalagony az egyik süteményes tálcát.
- Köszönöm, már reggeliztem - legyintett Tonks, de szórakozottan elvett egy tökmagos buktát.
- A Wizengamot? - törölte Andromeda az ujjait ráérősen, és a levél után nyúlt. - Csak nem beperelt végre téged a kedves húgom?
- De, attól tartok, valami olyasmi lesz belőle - morogta Tonks, és lecsipegette a tökmagokat a bukta tetejéről. McGalagony udvarias érdeklődésére álmosan felelgetett. A Minisztérium kész bolondokháza, mindent meg kell szorozni kettővel, amit a Reggeli Próféta ír a benti állapotokról, közölte letörten, és egyetértő pillantást váltott Zanával. És nem csak a Minisztérium volt felbolydulva. Halloween éjszakáján például megszórták az Auror Parancsnokságot téves riasztások tömegével, mert a varázslók halálra rémültek a jelmezes mugliktól, akikről azt hitték, hogy halálfalók.
- Micsoda? - meredt döbbenten a pergamenbe Andromeda. Most egyszerre minden társalgás elhalt, csak a tűz ropogott bágyadtan a kandallóban. Andromeda ujjai közt felháborodottan zörgött a hivatali bürokráciával kisimított pergamen.
- Mrs Malfoy megkérdőjelezi Sirius Black halálát? - kanalazta érdeklődve a tányérjára a lekvárt Zana.
- Honnan tudod? - pillantott rá meghökkenve Tonks, és Andromeda is meglepetten az ölébe eresztette a levelet.
- Találgattam - rándított vállat Zana, és kesernyésen Tonksra mosolygott. - A helyében én is ezt tenném.
Piton látványosan visszafordult a könyve felé, de figyelme teljes egészében a beszélgetésre irányult. Sohasem érdekelte behatóan a Black-téma, de a fejlemények most különösen alakultak, és ez nem volt megnyugtató. Az meg főleg nem, ha Zana Goldwyn hatékonyan találgatott. Találgatott, na persze. Zana elgondolkodva tologatta a tányérján a pirítósokat, de Tonks kérdő tekintetére folytatta.
- A halálára nincs tárgyi bizonyíték, úgy értem, nincs holttest, csak szemtanúk, nem igaz?
- Nem értem, miért nem közölték már a történtek idején Caramellel, hogy Sirius is a Főosztályon volt - pillantott körbe kérdő tekintettel Andromeda.
- Azt hiszem, mással voltunk elfoglalva. Meg Caramelt is inkább Tudjukki visszatérésének ténye érdekelte - motyogta félig szabadkozva Tonks. - Ha aznap meghallotta volna Sirius nevét, biztos azt hitte volna, hogy a halálfalók között vonult fel...
- Nem erről van szó. Dumbledore csendben akarta intézni ezt az ügyet - szólt közbe McGalagony. - Nem igazán kívánta nagydobra verni. Az örökösödésnek nincs köze a Wizengamothoz, és minden rendben is ment volna, ha a bejegyzési hivatal nem küldi ki minden élő rokonnak a végrendelet szövegét, akár érintett, akár nem. Narcissa Malfoy pedig, úgy látszik, nem hagyhatta annyiban. Láthatjuk, hogy megkérdőjelezte a végrendelet életbe lépésének jogosságát, és az egész ügyet a Wizengamot elé vitte.
A végrendeletek eredeti példányát őrző hivatal egy bűbájjal látott el minden egyes okmányt: ha a végrendelkező meghalt, a pergamenen feltört a pecsét, kinyílt és olvashatóvá vált az egyébként láthatatlan szöveg. A múlt néhány kellemetlen tapasztalata alapján azonban kiderült, hogy ezeket a bűbájokat nem lehetetlen megpiszkálni egy kicsit, és a hivatalba titokban bejutni sem volt megoldhatatlan feladat. Akadt már néhány bűnöző, akik nagyon szerették volna halottá nyilváníttatni magukat, és ezt a megbabrált végrendeletükkel kívánták alátámasztani.
- És most kénytelenek lesznek a szemtanúkkal bebizonyítani, hogy Black valóban meghalt - fűzte tovább Zana.
- De ez mire jó Narcissának? - kérdezte Andromeda csendesen. Zana hezitálva vállat rándított.
- Nem neki, hanem a férjének, vagyis inkább a Nagyúrnak. Azt hiszem, többek közt ez az egyik pont, ahol talán nyerhet valamit. Mondjuk lebuktathatja a Rendet.
- Micsoda? De hát hogyan? - hápogott Tonks elkerekedett szemekkel, aztán összeráncolta a homlokát. - Persze, és ezzel össze akarja ugrasztani a Rendet a Minisztériummal, ugye?
- Valószínűleg ez lehetne a vége - bólintott Zana. - Egy újabb ürügy Caramelnek, hogy tartogathassa a gyerekes haragját Dumbledore-ral szemben. Mert végül is ki volt ott, aki látta? Egy rakás halálfaló, de azok már árkon-bokron túl vannak, meg egyébként sem tudom, mennyit számítana a szavuk.
- Azért voltunk még ott egy páran - szólt csendesen Tonks, és hirtelen nagyon fiatalnak látszott, ahogy szemlesütve, elkenődve babrált az asztalterítő redőivel. Ő nem látta Siriust meghalni, csak a Szent Mungóban mondták el neki az utolsó napon, amit bent töltött. Egy ártatlan kérdésre válaszul, hogy akkor most Sirius végre szabadon mozoghat? Nem akart azokra a szavakra gondolni, nem akarta Lupin vagy Harry szemeit látni. És nem akart a mellkasához se nyúlni, ahol Bellatrix Lestrange átka eltalálta.
- Két fiatalkorú diák, akiket senki sem venne komolyan. És ki volt még ott? Te - számolt az ujján Zana, és Tonksra nézett. - Csakhogy te nem tanúskodhatsz, mert érintett vagy az örökösödési ügyben. Ott van Lupin, őt meg... szóval...
- Vérfarkas, tudjuk - legyintett Tonks fáradtan. - És amúgy is Sirius cinkosa, arról nem is beszélve, hogy a végrendeletben szerepel a neve, mint Harry nagykorúságáig a vagyon kezelője.
- Pontosan. És ott volt Mordon, akit a Minisztérium félnótásnak tart - folytatta Zana, és egy másodpercre összeakadt a tekintete Pitonéval. A bájitaltan tanár értette a hangsúlyt, az árnyalatnyi gúnyt: nem csak a Minisztérium tartotta annak Mordont...
- Dumbledore - vetette fel Tonks, aztán rögtön hozzá is tette. - Persze, Caramel és a sleppje a hátuk mögött Malfoy sugdosásával egyfolytában, hónapok óta negligálják Dumbledore-t. Narcissa meg rögtön vádaskodni kezdene, hogy Dumbledore a teljes Black-vagyont a kedvencének akarja megszerezni, vagy mit tudom én. Sokaknak nem tetszik Dumbledore és Harry látható jó viszonya, máson sem tudnak odabent csámcsogni.
- Végül is ez pedig egy örökösödési per. Mérget vennék rá, hogy nem teljes Wizengamot-testület előtt fogják tárgyalni - jelentette ki sötéten McGalagony. - Ráadásul Dumbledore-nak el kell döntenie, hogy tanúként vagy testületi tagként vesz részt az ügyben.
- De mi van Kingsleyvel? - kérdezte Tonks.
- Hát éppen ez az - bólintott Zana elhúzva a száját. - Ő a kulcsfigura! Rajta nyerheti meg a csatát a Nagyúr. Caramellel ellentétben ő ugyanis nagyon is tud a Rend létezéséről, és innentől kezdve már nem lehetett nehéz kisakkoznia, főleg miután Dumbledore is megjelent, hogy a Főosztályon harcolók a Rend tagjai, tehát Shacklebolt is, aki egyébként minden bizonnyal a Rend egyik legnagyobb fogása. Kezdjük a problémát ott, hogy a Minisztérium úgy tudja, éppen Shacklebolt jóvoltából, hogy a "halála idején" Black Tibetben volt! Shackleboltnak be kéne ismernie, hogy jószerivel végighazudott egy évet.
Piton elképedve hallgatta Zanát. A tájékozottsága most még sokkal riasztóbbnak tűnt számára, mint eddig. Alapos munkát végzett, ezt meg kellett hagynia, de ez sehogyan sem tetszett neki. Látszott Zanán, hogy már rágódott a témán párszor, de Piton nem bírta kiverni a gyanút a fejéből, hogy a nő talán előre megszerezte a Malfoy-Black ügy információit, nem pedig kisakkozta. A kérdés az volt, melyik oldalról...
- Ami fontosabb - folytatta rendületlenül Zana, - hogy mindezt Dumbledore kérésére tette. Most nem csak arról van szó, hogy Caramel nem jár majd örömtáncot, ha megtudja, Dumbledore-nak beépített emberei vannak a Minisztériumban, bár Malfoy számára ez sem megvetendő előny, hanem arról, hogy Dumbledore ezzel elveszít egy embert odabent, aki ráadásul remek pozícióban van.
- Tehát Kingsley a saját és a Rend érdekében nem nyilatkozhat, remek - motyogta lehangoltan Tonks.
- Nem is lesz rá szükség. Ez az egész csak időhúzás - tette fel a szemüvegét McGalagony, és átvette Andromedától a Wizengamot levelét. - Előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy Sirius meghalt, ezen nem mehet a huzavona. Ha Mordon szavahihetőségét sokan meg is kérdőjelezik, Dumbledore-ét azért mégsem fogják annyian.
- Csakhogy itt nem a halál ténye az igazi lényeg, az csak olyan, mint az ünnepi harsonák, semmire se való, de mindenki felfigyel rá, és ez az egyetlen igazi célja - tolta el a tányérját étvágytalanul Zana, és egy pálcaintéssel eltüntetett mindent. - Biztos vagyok benne, hogy a tárgyalás során valahogy szóba kerül majd, hogy Black felmenthető-e a vádak alól.
- Ez ugyanúgy kiderülhet, ahogy az is, hogy meghalt - ellenkezett Tonks.
- Persze, és ki is fog, semmi kétség, mégpedig elég hamar. Mert, attól tartok, ha létezik Black halálának bármiféle előnye Malfoyék, azaz a Nagyúr számára, az kizárólag a Minisztérium újabb lejáratása lehet - szögezte le Zana. - Úgy mégis, mit fognak szólni az emberek, ha kitudódik, a Minisztérium tizenkét évre, sőt valójában életfogytiglan az Azkabanba küldött egy ártatlan embert, aki nem is akárki volt.
- Mégpedig tárgyalás nélkül - morogta sötéten McGalagony. - Ez egy újabb szög a Minisztérium koporsójába.
- És az egész kulcsa az, hogy ezt nem sumákolhatják el a Reggeli Próféta hátsó oldalán közölt hírként - jelentette ki Zana cinikusan. - Ezzel a végtelen huzavonával, hogy meghalt vagy nem halt meg, és bűnös-e vagy sem, az egész Malfoy-per miatt igenis óriási visszhangot fog kapni Sirius Black ártatlansága.
- Hála Merlinnek - hangzott most egy mély, gúnyos hang, és mindenki Piton felé fordult. Zana felvont szemöldökkel, a másik három nő neheztelve, megrovóan vizslatta. Persze, hát hogy máshogy derülhetne ki a nagy Sirius Black szívszorító mártíromsága, mint hatalmas csinnadratta közepette, gondolta magában Piton. Tökéletesen hozzá illő. Esetleg egy arany fokozatú Merlin-díjat is meg lehetne ítélni neki, nézett vissza rájuk megkeményedett arccal, majd szkeptikusan, gúnyos várakozással, némán viszonozta Zana pillantását.
- És mi lesz akkor a végrendelettel? - törte meg gyorsan a csendet Tonks, és zavartan, mereven Zanára nézett, csak hogy ne kelljen egykori tanára arcába bámulnia. Zana elszakította a tekintetét Pitonról.
- Az Malfoy számára csak részletkérdés. Egyébként, gondolom, a végrendelet támadható - fordult megerősítésért Andromedához.
- Valóban - gyűrögette a szalvétáját Andromeda letörten. Korábbi nyugalma, ami akkor ült az arcán, mikor kezébe vette a Wizengamot levelét, levertséggé alakult, és képtelen volt elrejteni a csalódottságát, hogy mégis eljutott oda, hogy a húgával kelljen perre mennie egy rozzant, gyűlölt ház miatt, leköpve, sárba tiporva Sirius végső akaratát. Ő szerette volna csendben meggyászolni, nem pedig mocskolódva, ordibálva marni egymást a halála felett. Ez számára megszentségtelenítéssel ért fel. Ő mindig is szerette Siriust. A létét nem valami utálatos akadálynak tekintette a Black-vagyon megszerzésében. Legszívesebben hagyta volna a fenébe az egészet, ha nem kellett volna az idő Dumbledore-nak, és ha nem lett volna már így is késő. És ha nem lett volna ő is Black, akik elmennek a végsőkig azért, amiben hisznek. - Narcissa bizonyára előrángatná az ezeréves aranyvérűségi örökösödési szokásokat, a Black-család hagyományait, hogy nem lehet Harryre hagyni semmit, mert nem vér szerinti rokon. Te pedig, Nympha, a család kitagadott ágából származol, ráadásul nem vagy aranyvérű. Meg a tanúknak kéne igazolni, hogy Sirius beszámítható volt, de ki hinne Remusnak vagy Fletchernek: az ő beszámíthatóságukat kérdőjeleznék meg először. De ezek azért elég gyenge lábon álló érvek.
- Lebilincselő előadás volt, csak kissé légből kapott, nem gondolja? - szólt ismét a beálló csendben Piton Zanára nézve.
- Meglehet - ismerte be Zana megélénkülő arccal. - Abból indultam ki, hogy Lucius Malfoy feleségének nem lehet szüksége egy tíz éve elhagyott, öreg, piszkos házra, meg egy idétlen, eszement házimanóra.
- Két házra... - javította ki Piton mellékesen. Black másik házát Potter örökölte. Az a viskó nem állt nemzedékek óta a Black-család tulajdonában, és ami fontosabb volt, Blacknek a kitagadása után szerzett vagyonába tartozott, így hiába volt ingatlan, Potter nyugodtan örökölhette, nem ült rajta a Blackek örökösödési tiltása. Ennek ellenére a végrendelet megtámadása erre is kiterjedt. - Egyébként arról, hogy presztízskérdés, vagy arról, hogy harácsolás és telhetetlenség, már biztosan hallott... - jelentette ki Piton lassan, mintha gyerekhez beszélne. Vagy mintha célozgatna.
- Igaza van - dőlt hátra elnagyolt álmélkodással Zana, aztán szemöldöke ívébe színlelt sajnálkozás vegyült. - Magát kellett volna kérdeznem. Szívesen meghallgatom ezzel kapcsolatban egy olyan ember véleményét, aki a Malfoy-család közeli barátja.
Feszült csend telepedett a szobára, és Piton már meg sem lepődött azon, hogy Zana erről is tud. Felforrt a vére attól a kihívó arckifejezéstől, ami felvillant a nő arcán.
- További véleményem nincs az ügyről. Amúgy sem érdekel, hova kerül Black felbecsülhetetlen vagyona - szűrte a fogai közt utálkozva. - De azt azért remélem, maga sem gondolja komolyan, hogy ezzel a paródiával Malfoy romba döntheti a Minisztériumot.
Zana sóhajtva a kesztyűjéért nyúlt. A kandallóban kezdtek kialudni a lángok, odakint a december kergette a novembert, széllel, hóterhes felhőkkel, ahogy az lenni szokott. Kár volt megszólalni, gondolta bágyadtan, főleg Piton előtt.
- Ezek csak teóriák... Tudja, nálam sokáig tart a fésülködés, rengeteg időm van közben - tette hozzá aztán némi cinikus éllel.
- Valóban? - vonta fel kétkedve a szemöldökét Piton. - Meglep, hogy tud egyszerre két dolgot csinálni.
Zana lemondóan elnevette magát. Ha fáradtabb lett volna, lehet, hogy felhúzza magát Piton kijelentésén.
- Én csak azt mondom, Malfoy kisajtolja minden helyzetből a számára leginkább megfelelő eredményt - mondta inkább szelíden.
Pitonnak csak a szeme rebbent. Zanának igaza volt. Több igazság volt a mondataiban, mint az ő véleménytelen elzárkózásában. Zana úgy beszélt Malfoyról, nem csak most, mindig is, mintha évek óta ismerné, pedig Piton legjobb tudomása szerint még sohasem találkozott vele. Téged is évek óta ismer, mondta magának szarkasztikusan, elmébe rótt személytelen sorokból kolléga lettél, megfoghatatlan aktából acsargó ellenség.
- Malfoy a Black-ügyből is már a kezdetektől fogva annyi mindent ki tudott volna hozni - szőtte tovább a gondolatait Zana, szinte szórakozottan, magának. - Belegondolt, mi lett volna, ha néhány mugli rejtélyes körülmények között meghal Black szökése óta? Kire fogták volna? - Nem nézett senkire, a kérdés senkinek se szólt, és mégis mindenkinek.
- Gondolom, a körözött bűnözőre - válaszolta meg McGalagony szárazon. - És ahhoz sem álltak volna jobban hozzá a muglik vezetői, mint a mostani eseményekhez. Rájuk szabadítjuk a világunk mocskát... Még jó, hogy nem történt ilyesmi.
- És Harryt is olyan könnyen megölhette volna - bámulta Zana az asztallapot. - Ha én lettem volna Malfoy, és el akarnám kapni Harryt, és miért ne akarnám tálcán nyújtani a mesteremnek a fejét, biztosan akkor próbálom meg, amikor rá lehet kenni egy Sirius Black féle gazemberre, aki egyébként is köztudottan Nagyúr-párti és Potter-ellenes.
- Harry nem is állt távol ettől. Érthetetlen módon majdnem megkapta a dementorcsókot - állt fel komoran McGalagony, és felnyalábolva néhány könyvet és újságot, kifelé indult a tanári szobából. - Még a végén kiderül, hogy valaki a Minisztériumban engedélyt adott rá Malfoy ármánykodásával.
- Végül is, hogyan lehet megbüntetni egy dementort? - nézett McGalagony után félmosollyal Zana.
- Szerintem egy kicsit túl messzire mentünk! Még a végén kiderül, hogy Malfoy jobban járhatott volna Sirius szökésével, mint maga Sirius - ingatta a fejét Tonks.
- Miss Goldwyn biztos arra akar kilyukadni, hogy Lucius Malfoy engedte ki Blacket az Azkabanból, nem igaz? - nézett Zanára kihívóan Piton.
- Most hogy mondja... - viszonozta a férfi pillantását szenvtelenül Zana, és lehalkította a hangját. - Nem sokkal valószínűtlenebb, mint segítség nélkül megszökni onnan...
- Egy pillanat - csattant fel Tonks, és Zana rögtön látta Piton mosolyán, hogy a férfi csak erre várt. - Zana, te nem ismerted Siriust. Ha akart valamit, azt véghez is vitte! És teljesen eszénél maradt tizenkét éven át!
Zana lenyelte a kikívánkozó feleletet, hogy nem Sirius Black volt az egyetlen épelméjű az Azkabanban, és hogy Tonks se nagyon ismerhette őt. Tudta, hogy meggondolatlanul belelépett Piton tapintatlanságból ácsolt csapdájába, nem akarta megbántani Tonkst.
- Sajnálom, nem akartam lebecsülni az érdemeit - mondta békítőleg. - Mindegy, a lényeg az, hogy a Minisztérium húzza a rövidebbet. Malfoy, illetve a Nagyúr, állandó elfoglaltságot talál nekik. A közvélemény, a muglik, a félszerzetek...
- Az utóbbihoz nincs szükségük Malfoyra - szólt közbe még mindig kissé epésen Tonks. - A Minisztérium elintézi azt magától is.
- De sosem árt felszítani - helyeselt Zana. - Három éve volt Roxfortban az a hippogriff-ügy...
- Hallottam róla - mosolyodott el lágyabban Tonks. - Amikor Csikócsőr meglegyintette szeeegény Dracót - fejezte be elnagyolt sajnálkozással.
- Igen, az lesz az - nevetett Zana Tonks grimaszain. - Az eredeti vádiratokban Malfoy közvetlenül, és a szövegek meg vallomások alapján nagyon erőszakosan Hagridot perelte, csak Dumbledore nyilatkozata akkor még közbeszólt. Már akkor kirobbanhatott volna egy félszerzet-ellenes botrány, amit az az Umbridge biztos szívesen hagyott volna tovább gyűrűzni. Ő volt az, aki támogatta Malfoy Hagrid-ellenes vádemelését is, rajta van mindenhol az aláírása.
- Látta az eredeti vádiratokat? - dőlt előre összehúzott szemekkel Piton. - Azt hittem, a Mágikus Bazárokkal foglalkozik...
- Na és? - húzta ravasz mosolyra a száját Zana. - Ugyan már, a Brit Mágiaügyi Minisztérium is csak olyan, mint többi Kelet-Európában. Mindig meg lehet találni a megfelelő embereket, csak keresni kell.
Piton elkomorult. A nő tökéletesen forgatta Karkarov szépen kovácsolt fegyvereit. Volt egy olyan megérzése, hogy e mögött is Dumbledore áll. Az igazgató igazi gyűjtögető volt. Az óriásokról Hagrid, a vérfarkasokról Lupin, a halálfalóktól ő maga hozott híreket, és most kiderül, hogy beépítette a Minisztériumba Zanát kémkedni?
- És Malfoy éppen azelőtt akarta a muglibarát Arthur Weasleyt koholt vádakkal bemocskolni a lányán keresztül.
- A napló - sápadt el Tonks. - Tudjukki naplója meg a Titkok Kamrája.
- Na jó - hajtogatta össze a levelet Andromeda, és átnyújtotta Tonksnak. - Most már legalább tudom, miért néz rám mostanában mindig olyan sunyi-elégedetten Draco. Biztos előre tudott az anyja tervéről.
- Szerencsére én nem tanítom - mosolygott fel a nőre Zana elégedetten.
- Kezelhetetlen - legyintett Andromeda. - Borzasztóan el van kényeztetve, persze a húgom hibája. Ő is a szüleink kedvence volt, szép, szőke kislány, és ráadásul, természetesen, mardekáros is.
- Tessék. Már megint ezek a Házak - kezdett el morfondírozni elképedve Zana. - Nem egészen értem, mire jó ez a beosztás. Vérre menő viták, ujjal mutogatások és gúnyolódások szállnak egyik félről a másikra, csak azért, mert amazok épp más állatot hordanak a talárjuk címerében. Elég nevetséges annak fényében, hogy minden diák ugyanabban az épületben lakik, ugyanazt az ételt eszi, ugyanazok a tantárgyaik, a tanáraikról nem is beszélve, és a szabályok is hajszálra ugyanúgy vonatkoznak mindenkire. Akkor meg mi értelme?
- Hogy a szabályok mindenkire ugyanúgy vonatkoznak, abban nem vagyok biztos... - vonta össze a szemöldökét jelentőségteljesen Piton. Zana láthatóan egy pillanatra visszakozott. Persze, a kisasszony is hamar megbocsátott mindenki kedvencének, viszolygott magában Piton. Biztos látványos lehetett, nagy összeborulások, fogadkozó könnyek. Potter újabb ügyéből persze megint nem lett semmi. A tetejében még Dumbledore rájuk is parancsolt, hogy nem beszélhetnek a Szükség Szobájában történtekről senkinek. Potter "heveny gyomorrontással" nyomta az ágyat egy hétig a gyengélkedőn, és bizonyára nem átallotta szenvedő ábrázattal fogadni a sajnálkozó, a hiányával az idegösszeroppanás szélére került rajongótáborát. Nem nagyon kellett elképzelnie, élénken éltek benne ezek a képek. Potter egy, Potter kettő, csapó egy, csapó kettő. - Egyébként pedig én annak nem látom értelmét, hogy egy fanatikus durmstrangosnak ezeréves roxforti hagyományokat kelljen magyarázni - folytatta lekezelően.
- Pedig igazán megpróbálhatná. Attól, hogy engem a Süveg beoszt valamelyik Házba, még ugyanaz az ember maradok, mégis hirtelen egyik oldalról közutálat tárgya leszek, míg a háztársaim azonnal befogadnak. Őszintén, magát talán nem tartotta volna rögtön selejtesnek a családja, ha történetesen a Griffendélbe került volna?
Piton nem akarta mondani, hogy ez a kérdés nála teljesen tárgytalan, tekintve, hogy őt egyébként is selejtesnek tartotta szinte az egész családja. Úgy tűnt, Zana teljesen megkergült, választ sem várva mondta tovább a magáét. Koccintani szokott Trelawneyval? - figyelte Piton vizsgálódva a nő mozdulatait. Nem értette, mi ütött Zanába, most többet beszélt egy óra alatt, mint máskor egy hétig.
- Ha már a hagyományoknál tartunk - folytatta Zana rendületlenül, - néha az az érzésem, hogy Hugrabug Helgákat és Hollóháti Hedvigeket akarnak feltámasztani: egy régen halott alapító jellemkereteibe, egy ház elvárásaiba akarják belakatolni a diákokat, és eszerint kell reagálniuk mindenre. Gondolja, nem merülhet fel olyan eset, hogy egy hugrabugos mardekárosként viszonyuljon valamihez? És vajon mit szólnak ehhez a többiek? Csakhogy ha ezt kiirtják, csupa jellemtelen bohócot kapnak.
- Higgadjon le - intette le nyúzottan, türelmetlenül Piton. - Senki sem akar kiirtani semmit. Kicsit sarkítva látja a helyzetet, nem?
- Nos, szerintem egyedül a Házak versenyének van értelme, meg a kviddicsnek. Ezek legalább a tanulásra és az egészséges versengésre ösztönöznek. De ennyi erővel akár hajszín alapján is házba lehetne sorolni őket.
- Rendben van, Miss Durmstrang, a javaslatait rögzítse pergamenre, és a legközelebbi tantestületi gyűlésen megfontoljuk. Az illetékbélyeget ne felejtse le - vetette oda gúnyosan Piton, és összecsapta a könyvét.
- Most miért ilyen ellenséges? Nem akarok veszekedni magával, csak gondoltam, van véleménye a dologról.
- Ki kell ábrándítanom, ugyanis nincs. Felesleges lenne véleményt formálni olyasmiről, ami úgy van, ahogy, és nem változik. Ostobaságokon morfondírozik.
- Talán nincs igazam? Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, az összes mardekáros diákját be kéne zárni valahova, úgyis halálfalók lesznek végül? - szegezte Pitonnak halkan, de elszántan Zana.
Piton kezei ráfeszültek az asztal lapjára. Emberi erek, faerezet, kérges kéz, tölgykéreg. Jó lett volna fából lenni, kivágottból, korhadtból, nem érezni, nem gondolkodni, nem hibázni. Nem akart belegondolni, nem akart igazat adni, nem érdekelte az egész, és legfőképp, elege volt Zana okoskodó hangjából. Beskatulyázások, előítéletek, sztereotípiák. Látta a mondatokban az igazságot, igaz, felnagyítva, eltúlozva, megvilágítva, élesre csiszolva. Ki nem állhatta a szemellenzős, egy legyintéssel elintézett besorolásokat - ez mardekáros volt, tűzre vele - ismerte nagyon jól. Hosszan, bírálón figyelte a nőt. Előítéletek. Tudta, hogy hibázott, az elmúlt hetek apró cserepei kezdtek összegyűlni, és most kiderült, képet alkotnak, új képet - Piton éppen abba a hibába esett bele, amit olyan nagyon utált mindig. Megítélte a nőt, ránézésre, összefont karokkal, felsőbbségesen, három lépés távolságból - mardekárosok, griffendélesek, Karkarov lotyói... És a nő hagyta, hogy ezt higgye. Az ő kártyáival játszotta az ő játékát, és Piton nem ismerte fel. Mutass annyit, amennyit elvárnak, a fennmaradóval szabadon gazdálkodhatsz.
- Hogy mit? - kérdezte lassan. - Este Mordonnal vacsorázott?
Zana szomorú mosollyal dőlt hátra, nem diadalmassal, amit Piton képtelen lett volna elviselni az arcán. Tekintetét Pitonéba fúrta, olyan rezzenéstelenül, olyan nyugodtan, hogy az már zavaró volt. Szokatlan. Meggondolatlan, gondolta álnokul Piton, de mielőtt megpróbált volna belelátni Zana gondolataiba, kinyílt a tanári ajtaja, és Dumbledore lépett be rajta, McGalagonnyal a nyomában. Andromeda felállt, és az ajtóhoz lépett. Köszönöm, nekem épp elég, hogy a lányom benne van, hárította el halvány mosollyal az igazgató marasztaló szavait, és halkan behúzta maga után az ajtót.
- Ó, remek, itt vannak mindannyian - nézett körbe elégedetten az igazgató. - Hallottam Minervától, hogy már alaposan kitárgyalták a Malfoy-pert, nagyon helyes.
Kedélyesen ráhunyorgott Zanára, majd ez a mindentudó pillantás átvándorolt Pitonra, és egy ideig elidőzött a bájitaltan tanár arcvonásain, melyeken még mindig ott ült némi ellenszenv, a Zanának járó adagból, névre szólón.
- Nos - húzott ki hümmögve magának Dumbledore egy széket az asztal végében, ahol mindenkit jól láthatott, és helyet foglalt. - Most kaptam egy hírt Mundungus Fletchertől. Ő az ügyletei révén meglehetősen belemélyedt... khm, az alvilágba, hogy úgy mondjam. Nemrég éppen Averyvel hozta össze a sors futólag.
Sors, persze, a sorsnak nem sok köze lehetett a dologhoz, forgatta a szemeit Piton. Kíváncsi lett volna, Avery a szokásos magánakcióit intézte, vagy kivételesen a Nagyúr megbízását követte. Fletcher meg... megérte a pénzét. Ő maga egy lyukas, korrodálódott üstöt sem bízott volna rá a világért sem, nemhogy a Rend bizalmas információit. A szeme sarkából látta, hogy Zana összeráncolt homlokkal koncentrál, és ahogy futólag egymásra néztek, a nő tétova tekintete megszilárdult és bizonyossá vált. Avery csinos aktái nyitva állnak, fordult el Piton kárörvendőn.
- Mundungus hírei lehet, hogy épp Averytől származnak, közvetlenül, vagy közvetve, nem tudom - szólt Dumbledore.
- Egyik se lenne meglepő. Avery józan állapotban sem tudja tartani a száját - dőlt hátra Piton a székében, és várakozón összefonta a karjait.
- Ez nekünk csak jól jön - mosolygott szelíden Dumbledore. - A Mundungus fülébe jutott suttogások szerint Voldemort kapcsolatba kíván lépni egy bizonyos Hans Schwindlerrel.
- Micsoda? - kerekedett el Zana szeme, és arcára a döbbenet és rosszallás egyvelege ült ki. Úgy nézett körbe, mintha a többiek elmaradó reakcióját várná.
- Ismeri? - kérdezte kedélyesen Dumbledore, de hangjában egy cseppnyi meglepettség sem volt, mintha éppen erre számított volna. - Bevallom, az én ismereteim vele kapcsolatban meglehetősen hiányosak, bár nem mondom, hogy sohasem hallottam még róla.
- Schwindler ügyvéd, a legrosszabb fajtából - motyogta Zana a gondolataiba mélyedve. - Amellett, úgy mellékesen, műkincsekkel is foglalkozik... Lopott műkincsekkel, persze.
- Mi szüksége egy ilyen emberre Tudjukkinek? - vonta fel a szemöldökét McGalagony.
- Lehet, hogy ügyvédként...? - kockáztatta meg Tonks, de Piton gúnyos horkantására gyorsan elharapta a mondat végét.
- Gondolja, hogy a Sötét Nagyúr valami legális akcióba akar kezdeni? Esetleg jogi kiskapukat keres magának?
Zana elfojtotta a mosolyát, főleg mikor Tonks kipirult arcára nézett. Piton nyers iróniája túlságosan szemléletes és valószerűtlen volt.
- Bármiért is - dörzsölte meg a halántékát, - Schwindler éppen az a fajta ember, aki szíves örömest lepaktálna a Nagyúrral.
Egy idő után, amikor teljes kudarcba fulladtak a találgatások, Dumbledore másra terelte a témát, de Zana nem nagyon figyelt. Ott reménytelenül elvesztette a társalgás fonalát, amikor a feketepiacra beáramló gyanús árucikkekről esett szó, meg egyes ritka, és nem kevésbé veszélyes termékek horribilis áráról és meglepően magas keresletéről. Nem igazán érdekelte. Schwindleren merengett, meg a róla keringő hajmeresztő pletykákon. Ő személy szerint mindig kerülte a férfit, még véletlenül sem keresztezte egyetlen ügyletével sem Schwindler útját. Az a hír járta róla, hogy nem lehet kétszer feldühíteni... Egyébként sem riadt vissza semmilyen eszköztől. Egyszer egy hivatalos régészeti feltárásról egyik napról a másikra eltűnt minden árverésre, illetve múzeumba szánt lelet, amelynek néhány darabja érdekes módon megszólalásig hasonlított a Schwindler magángyűjteményében hirtelen felbukkanó tárgyakra. Zana jól emlékezett az esetre, mert a varázsló szinte az orra elől lopta el majdnem a teljes állományt. Nem mintha ő maga ilyen úton akart volna szert tenni rájuk. A történethez persze hozzátartozott, hogy Schwindler úgy hárította el a felröppenő vádakat, mintha libatollak lennének, és két nap múlva már mindenki le volt fizetve - az ostobábbaknak nyoma veszett -, akinek nagy volt a hangja. Az volt az egyetlen eset, amin Zana addig hergelte magát, míg végül már kicsinyes, bosszúálló terveket kezdett kovácsolni Schwindler ellen. Mikor hőbörögve előadta Igornak, a férfi csak legyintett, hogy hagyja a fenébe, az ilyen schwindlerek jobb, ha nem is tudják, hogy létezik. Ő nagyban utazik, te pedig minőségben, mondta csillapítva, téged az ismer, aki fontos. Őt bízd rám, tette még hozzá. Igor egy hét múlva beállított hozzá a lopott leletek két legimpozánsabb darabjával. Vigaszdíj gyanánt.
- Schwindler nagyravágyó, de csak olyan, mint a gyerekek. Jobban szereti az üveggolyót, mint az alabástromvázát, mert az csillog - jelentette ki Igor könnyeden. - A külcsín ne tévesszen meg, gondolj az emberi gyengeségekre, Zana.
- Várható volt, hogy Tudjukki előbb-utóbb tőkét nyom a feketepiacba - mondta éppen McGalagony, és Zana félig kábán pislogott körbe.
- Azzal csábítja őket, hogy szabad kezet ad nekik. A régi mese - fűzte hozzá közönyösen Piton.
Zanát továbbra sem kötötte le Avery és a Nagyúr toborzó hadjárata a csempészek között. Arra gondolt, akkor még milyen egyszerű volt minden, amikor Igor csak legyintett. És őt mégis idegesítette a mozdulat, úgy érezte, a férfi lekezelően viselkedik vele, mintha ő nem érhetné fel ésszel, pedig tudta, hogy nem így van. Voltak dolgok, amiket jobbnak tűnt, ha távolról szemlél. Most tessék, bogozd a szálakat magad, ha már ennyire akartad, morogta magának kesernyésen.
- Ha már fényes páncélú lovagokról álmodozik a megbeszélés közepén, a trófeateremben nagyobb sikerrel járna - hatolt a fülébe Piton gúnyolódó hangja. Meglepetten nézett körbe. Kettejükön kívül már senki sem tartózkodott a szobában. Piton számonkérő, rosszalló pillantására kibukott belőle a magyarázkodás.
- Schwindleren gondolkodtam - babrált szórakozottan a ruhaujjával. - Azt mondják róla, még az anyja koporsóját is eladta, holttesttel együtt.
- Nem ő lenne az egyetlen - tolta hátrébb a székét Piton.
- Néha nem értem a célzásait - pislantott egyet Zana. Piton egy percig mintha azt fontolgatta volna, viccel-e. Ajkai bosszús vonallá préselődtek.
- Talán nem ismer olyat, aki a saját érdekében még az anyját is eladná... vagy elárulná?
- Igor nem ilyen, ha rá céloz - lehelte a nő, megbántottan, vagy bizonytalanul, maga sem tudta, mit érez.
- Tényleg? - Piton színlelt meglepettsége egyenesen kihívó volt.
- Talán maga nem árulta el a Nagyurat? - szegezte neki számon kérőn Zana.
- Árulás és árulás között nagy különbség van - szűrte a fogai közt Piton utálkozva.
- Ez csak játék a szavakkal, professzor!
- Az ő árulása gyávaságból történt - dörrent Piton haragos hangja.
- Szerintem csak józanész szerint, mentette, ami menthető - jelentette ki Zana idegtépő nyugalommal és határozottsággal, és kegyetlen mosolyra húzta a száját. - Igazi mardekáros szellem, nem így van? Javítson csak ki, maga ebben jobban otthon van.
Piton arca egy pillanatra elvesztette minden színét. Zana csinos kis zsákutcába kergette, és ezt mindketten tudták. Mi a fenének védelmezi olyan ádázul azt a hülyét, csattant fel magában.
- Itt nem erről van szó. Tőlem úgy menti az irháját, ahogy akarja, de ne tegyen úgy, mintha mi sem történt volna! - koppantak a szavai keményen. - Az a baj nála, hogy a gerinctelensége még a gyávaságánál is nagyobb. Erről biztosan nem tud: amikor két éve erősödni látta a Sötét Jegyet, tudja, kihez szaladt rimánkodni? Nem? Hát hozzám! Nem ironikus?
- Nem - vágta rá elképedve, értetlenül Zana. - Nem értem, miért baj ez? Elvileg mindketten elfordultak a Nagyúrtól... tudom, tudom, van különbség - tette hozzá maró gúnnyal.
Piton egy percig csendben, talányosan nézett rá, aztán lassan hátborzongató mosolyra húzta a száját. Íme a hely, ahol léket lehet vágni a jégen, gondolta elégedetten. Csákányt elő!
- Ó, attól tartok, maga valamiről lemaradt. Beláthatja, hogy nem hagyhatom tévhitben. Vajon a mi hős lovagunk hogyan mesélte el dicső szabadulását Azkabanból?
- Tudom, hogy felfedte a Nagyúr néhány tervét - válaszolt óvatosan Zana. Nem bírta levenni a szemét Piton kárörvendő arcáról, úgy figyelte a férfi minden rezdülését, mintha felágaskodott, támadni készülő kígyó volna, és neki a megfelelő percben félre kéne ugrania.
- Tervét. Kapcsolatát. Igen. Meg neveket. Sok-sok nevet. Remek névmemóriája van, ezt gondolom, jól tudja - húzta el a száját Piton elégedetten. - Jó kismadár volt, engedelmesen csicsergett, higgye el!
- Na és? - feszült meg Zana álla konokul.
- Na és, volt oly figyelmes, hogy engem is megemlített. Most már érti az iróniát, ugye? Volt képe hozzám szaladni nyavalyogni!
Tudta, Zana valahogy tudta, hogy végül ide jutnak. Már várta a szavakat, nem is most, nem ezen a napon, hanem régóta, hetek óta, mert ott derengtek kimondatlanul, körvonalak nélkül Piton mozdulataiban, szemeiben. A súlyos éjszakák, a céltalan, vak séták alatt mindig ide lyukadt ki, találgatott, mérlegelt, rögeszmésen vájkált a múltban, elejtett szavakban - le akarta vetni magáról Igor terheit, Piton meg nem érdemelt utálatát. Nem bírta állni Piton vad tekintetét, és egy elveszett percig szinte bűntudata volt. Nem akarta kimutatni sem a döbbenetét, sem a csalódottságát. Nagyon is Igorra vallott az eset, eszébe sem jutott megkérdőjelezni Piton állítását. Eleinte ő is ellenérzéssel, értetlenül fogadta Igor alakoskodását, aztán hozzászokott, nem szerette soha, de elfogadta, mert nem neki szólt, és igen, meg is tanulta. Nem neki szólt... Ez már nem volt igaz. Lám, Igor előtte is megjátszott, ködösített, eltitkolt. Hirtelen fáradtnak érezte magát, és neheztelt önmagára azokért az érzelmekért, amiket Piton szavai ébresztettek benne. Mi értelme lenne átértékelni messze tovatűnt hosszú éveket, mit számítanak már rég mondott, rég hazudott szavak, elmúlt fájdalmak? Fürkészve nézte Piton arcát, amely magán hordozta az eleven, halhatatlan ellenszenvet, ami, érezte, csak rajta csapódik le, de nem neki címezték elsődlegesen, és mégsem tudta elviselni ezt a pillantást. Ez volna hát a megbocsáthatatlan bűn...
- De maga nem jutott az Azkabanba.
- De igen, bár neki nincs köze hozzá - morogta Piton és felállt az asztaltól. - Akkor már kiengedtek, amikor a terhelő vallomást tette. De nem neki köszönhetem, az biztos.
- Na látja - fonta össze a karjait Zana, és lázasan, feszülten figyelte, ahogy a férfi megkerüli az asztalt. Maradj érdektelen, mint az eső, könnyű, mint a falevelek, kemény, mint az acél. Maradj sebezhetetlen. Kavics a folyómederben, részvéttelen szürke sírkő, moha a fák oldalán.
- Ha rajta múlik, ott rohadnék még most is!
- De nem rohad - lázongott Zana. Piton megállt az asztal sarkánál, és úgy nézett le rá, sértetten, vádlón. Pedig mélyre talált, ezt tudta a nyughatatlan, fáradhatatlan vadászok csalhatatlan megérzésével.
- Jaj, el ne sírja magát, nem bírom a női könnyeket - feszült meg Piton álla, és fitymálón végigmérte a nőt. - Látom, Karkarov alapos agymosást végzett magánál.
- Csak nem össze akarta dönteni a bálványomat? - vonta fel a szemöldökét félig mulatva, félig bezárkózva Zana. - Ahhoz több kell, mint ez a kis leleplezés. Csak hogy megelőzzem a további próbálkozásait, Igor mindent elmondott, ami fontos. Az ilyen részletkérdésekkel nem foglalkozott.
Zana utálta ezt a kis hazugságot, de önző volt, nem akart százszor megvívott küzdelmeket, lepecsételt és újra feltépett ajtókat, tovább akart lépni, könnyedén, erősen, bölcsen és elfogadón. Derekára kötött, múltba futó rugalmatlan szálak nélkül. Piton tekintetén átsuhant valami éles, ijesztő fény, de amilyen váratlanul felbukkant, olyan gyorsan ki is hunyt. Helyére kíváncsi, borzadó feszültség kúszott.
- A mi Igorunk mindent elmondott? - ismételte félhangosan, kétkedve, és összehúzott szemekkel vizsgálta Zana arcát. Szó nélkül közelebb lépett a nőhöz, egyetlen lépés távolságra, és megállt felette. Kinyújtotta a jobb kezét, határozottan, minden hezitálás nélkül, egy régi mozdulattal, és megemelve Zana állát hosszan rámeredt.
Zana először azt hitte, belé akar látni, igazolva akarja látni a kijelentését, eszébe ötlött, hogy a férfi remek legilimentor. Aztán rájött. Ismerte ezt a pillantást, felismerte az ujjak feszülését az állán, Piton félig lehunyt szemeit. Igor sohasem nézte őt így. Mégis, tudta, ösztönösen érezte, hogy Piton nem úgy érinti, a hüvelykujja nem hagy fehér, körforma foltot a bőrén, az ujjak nem nyomódnak olyan erővel a nyakának, mint kéne, mint ahogy az inak, ujjpercek megszokták, mint ahogy más helyen, más helyzetben tennék, és nem tudta, miért. Volt valami bűnös érzékiség Piton tekintetében, a szempillák ívelt árnyékában az arcán, még így is, hogy az ajkai gúnyos, felsőbbrendű mosolyba torzultak; valami, amitől Zana agya kiürült, ami Pitonéhoz láncolta a pillantását, ami felkúszott a hátán, megmérgezte a vérét, és olyan visszhangot keltett benne, ami megrémítette és összezavarta, akár a hegyi barlangokban ejtett suttogások mennydörgő, pattogó robaja. Halálfalók közös pillantása volt ez, ösztönszerű, egyazon tőről, közös bűnből fakadó, egyazon rettentő mámorban születő, eltitkolhatatlanul az íriszekben égő. Birtokló, fenyegető, latolgató: kellesz-nem kellesz játék. Tele hatalommal. Gátlástalan, zabolátlan és ítélkező. Ijedt, halálra készülő szemek jussa, vagy könyörgésre kulcsolt kezeké, kiszolgáltatottaké, vétek nélküli bűnösöké, s végül szikrázó zöld jelek alatt nyugvóké. Bár sohasem tapasztalta, mégis érezte a csontjaiban, átszivárgott belé az állának simuló bőrből, rázúdult Piton kemény, kérlelhetetlen feketeségével. És Zana nem érezte többé óvatosabbnak ezt az érintést, nem látott többé érzékiséget a pillantásban, mert nem is volt benne, mert nem is csak az volt benne, mert nem lecsupaszított, korcs testi vágyakról szólt: itt az egyetlen szenvedély az a részegítő hatalom vagy rabolt kiváltság volt, amely olyan, mint a Teremtők pusztítása, mellyel visszaveszik azt, amit adtak, ellenállhatatlanul, egyetlen kézmozdulattal, magyarázatok nélkül, mert nem létezhet számonkérés feléjük. Eltaposásról szólt, leigázásról, önkényes rendelkezésről, végtelen, korlátok nélküli uralomról, ami nem azt nézi, mit szabad tenni, hanem hogy mihez van kedve. És most végre arra is rájött, hogy Piton megalázza ezzel a pillantással.
Elrántotta a fejét, és felpattant a helyéről. A szék súlyos csattanással vágódott hátra, de egyikük sem figyelt rá. Zana hevessége mindent elárult Pitonnak: a nő ismerte ezt a tekintetet. Ismerte, tapasztalta. Valószínűleg szó nélkül hagyta nosztalgiázgatni Karkarovot, űzni a régi játékot, élvezni a bábjátékos mindenhatóságát, ahogy kezei közt lehetetlen szögbe merevedett tagokkal úgy táncolnak a bábok, ahogy ő kívánja, és még nevetnek is, ha kell. Zanára pillantott, gúnyosan, színtiszta megvetéssel. Lám, mégis az volt, aminek elsőre látszott, akarat és önbecsülés nélküli porcelánbaba. Valami felkúszott a gyomrából, valami fojtogató, mintha csalódás volna, keserűség. Viszolygás, vélte inkább, és meg kellett szólalnia, bántón, gyűlölködve, hogy visszaűzze az érzést oda, ahonnan jött, ahol nem zavar.
- Azt hittem, az ex-halálfalókhoz készségesebb - vetette oda tömény undorral, de a szája félreérthetetlen, kéjes mosolyba fordult.
Zana pofon ütötte. Nem erővel, inkább felháborodással, Pitonnak alig mozdult a feje.
Csendben maradtak, csak Zana fülbevalói csilingeltek halkan. Piton feszülten nézte a nőt. A megszokott választ adta, a jól ismertet. És ha ő most felelne rá, a régi felelettel, Zana százszor nagyobb fájdalomban feküdne a földön, mint amekkorát egy pofon okoz.
- A másodiknál letöröm a kezét - sziszegte, és megragadta Zana kézfejét úgy, hogy beleroppantak a nő ujjcsontjai, de Zana arca mintha megfagyott volna. Piton nem tudhatta, hogy az erőszakos kéztörések nem számítanak újdonságnak neki. - És ez nem üres fenyegetés. Biztos tudja, hogy van tapasztalatom benne.
- Abban, hogy nőket ver és gyaláz? - tört fel halkan, rekedten a hang Zana torkából. - Hogyne! Örülök, hogy ilyen büszke rá, mert erre osztogatják a Merlin-díjat.
- Ezt remélem, otthon is hangoztatta - nevetett fel röviden, csúfondárosan Piton.
- Kifelé! - csattant fel Zana összeszorult torokkal. Belül egy kőszikla ellenállhatatlanságával nőtt benne valami elviselhetetlen feszültség, fájdalom, de leginkább szomorúság, ami elnyomott mindent, megdermesztette, darabokra zúzta. Szeretett volna sírni, hogy megkönnyebbüljön, kiüvölteni a felháborodást, az alaptalan, vak előítéletek keserűségét, de tudta, hogy egyetlen könnycseppet se lenne képes kisajtolni magából, egyetlen kiáltás sem hagyná el a torkát. Szemei előtt testet öltve jártak, keringtek Piton becsmérlő, arcátlan szavai, mintha mugli fényreklámok lennének, vagy sötét ablakba tett gyertyaláng, amit úgy is lát, ha lehunyja a szemét. És látni fog akkor is, ha mély pincékbe menekül előle, és takarók, párnák közt is, nyomasztó éjszakákon. Mit képzelhet rólam, dübörgött benne a kérdés, szétterjedt a végtagjaiban, és ólomsúlyú volt, mintha a vére választotta volna ki magából a tömény, meredtté kovácsolt vasat. Merev volt, és esetlen, mozdulni képtelen játéklábakkal, játékarccal, üres belsővel.
Piton diadalmas kifejezéssel az arcán ráérősen, kiélvezve az érzést, amit a remegő, feldúlt nő látványa okozott, kifelé indult. Túl messzire mentél, mondta magának kritikusan, és tudta, hogy így van. Meglepte, mennyire a csontjaiban, sejtjeiben vannak még azok az évek, a mozdulatai milyen simák, ösztönösek, és ez kesernyés ízt hagyott a szájában. Kiölhetetlenek, gondolta kedvetlenül. Váratlanul bukkannak fel, mint a vízi hullák, és alattomosan. Kiábrándító volt. Nem is értette, mi vitte rá arra az érintésre, azokra a szavakra, még ha az előbbi lágyabbá is vált, mint szánta, mint kellett volna, és ennek nem látta tisztán az okát. Meg akarta törni Zanát, és ez nem ment a szokásos eszközökkel, és most bántani akarta, kegyetlenül legyőzni, összetörni a pimaszságát, eltüntetni a dacát és kiűzni belőle Karkarovot. És ki akarta élvezni, ameddig csak tudta. Ahogy a kilincsre tette a kezét, visszafordult.
- Érdekes - nézett végig a szobán lassan, vérlázító nyugalommal és megjátszott töprengéssel. - Eddig azt hittem, ez a közös tanári.
Zanában elpattant minden türelem, józanság, a dermedtség lángokká lobbant, és űzte, hajtotta előre, bármerre, csak messzire Piton bántó szenvtelenségétől. Remegve ellökte magát az asztallaptól, és két lépéssel az ajtónál termett.
- Engedjen ki! - meredt Piton kezére a kilincsen. A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét, és mintha gyerekeknek beszélne, türelmesen válaszolt.
- Szerintem nyitva van.
Zana megragadta a csuklóját, de mozdítani sem bírta. A vörös, ijesztő köd leereszkedett az agyára. Egy pillanat alatt a kezébe röppent a pálcája, és ahogy Piton gyomrának szegezte, érezte, hogy a férfi pálcája élesen, fájón az oldalának nyomódik. Farkasszemet néztek, alig egy arasznyira egymás arcától. Már megint itt tartunk, futott át a gondolat Piton agyán, havonta egymásnak ugrunk, mint a harci kakasok. Figyelte a nőt, ahogy ádázul viszonozza a pillantását, az állára kúszott a tekintete, oda, ahol néhány perce érintette, és vadul megrándultak az ujjai.
- Milyen agresszív válasz. Ez otthon Kiválót ért, ha jól sejtem - mosolygott álnokul, és levette a kezét a kilincsről.
Zana kitört az ajtón, nem érdekelte, hogy menekülésnek hat, nem érdekelte Piton kárörvendő nevetése. Megállt odakint, az iskola előtt a jeges szélben, és kapkodva, fájdalmasan szívta be a levegőt. Felőrölte minden idegét, hogy olyan magától értetődő dologra kellett összpontosítania, mint a nyugodt, lassú levegővétel. Szúrt a torka, és tudta, hogy beteges lázzal ég az arca. Piton szembesítette azzal, ami felett olyan véres igyekezettel próbált mindig szemet hunyni, elfelejteni, mintha nem is lenne, szépen, gondosan szabott ruhát adni a seprűnyélre, de minden hiába: az attól még madárijesztő maradt. Halálfalók. Nem volt még tíz éves, mikor elhagyták Angliát, a Sötét Nagyúr mocska nem zubogott el eldugott román falvakig. Angliában ő féltő karok közé zárt kincs volt, amelyek napsütést hazudtak viharban is, nem érhette bántódás, nem látta, mi történik a kapun túl, az utcákon, a házak sötét zugaiban, ágyak alatt, elrejtő pincékben. Nem látott könnyeket és félelmet, azt hitte, keresztes lovagok járják az utcákat, titokzatosak, méltóságosak, hatalmasak. Évek múltán épült rá az elképedés, kissé talán az iszonyat is, a valóság rettenete, de valahogy nem érintette olyan mélyen, ahogyan kellett volna. Ott volt mellette Igor, hosszú, békés estéken át, titokban, a kandalló előtt ülve vizsgálta a férfi arcát, az olvasás közben kisimult, nyugodt vonásokat, a jól ismert kezeket, a rávillanó kérdő, halvány mosolyt. Ismerte a hangját, a pillantásait, a dühét, a keménységét, és nem tudta azonosítani őt azokkal a lélektelen, arctalan szörnyekkel, akikre a régi újságcikkeket bújva rácsodálkozott. Arra gondolt, hogy az olyanokról biztos messziről süt a bűn, azok nem ülnek ilyen szelíden öblös karosszékekben, akkor még nem tudta, mennyi arca van a gonosznak, hogy lehet szép és szelíd, félve rezzenő és alázatos is. Nézte Igor haján a táncoló fényeket, és rádöbbent, észre sem vette, mikor, hogyan alakult ki benne az öncsalás, mentegetés hívogató, kényelmes ál-valósága: azzal áltatta magát, hogy Igor nem vett részt mindazokban a rémtettekben, amikről cikkeztek, Igor szervező volt, magasan állt, és nem látta a túlkapásokat, csak az eszmét szolgálta, mint a világtól elszakadt bogaras filozófusok. Szépen lassan azt is elfelejtette, hogy Igor Karkarov halálfaló volt, mert így akarta, és mert így volt a legkevésbé fájdalmas. És most jött Piton, aki megmutatta, hogy halálfalónak lenni egyet jelent, nincsenek különbségek, egyetlen fekete, bűnös massza, egyetlen akarat hajtotta kutyák, tessék, nézd meg, kit bálványozol, ő is azt tette, amit mindenki más, a Nagyúr meghosszabbított karjai voltunk. Piton kényszerítette, hogy az ellene fellobbanó haragja, megvetése, utálata Igorra is zúduljon. És igaza volt. Mégis Pitontól viszolygott, ahogy a rossz hír hozóját bünteti előbb az ember. Leereszkedett a hideg, nyirkos kőlépcsőre, és kezeit a homlokára szorította. Lehet, hogy önáltatás volt, nevetséges, szánalmas védekezés, de rájött, benne két Igor-kép él. Ő alig gondolt arra a gyűlöltre, ismeretlenre, akiről az újságok írtak, aki a halálozási adatokat tornázta az egekig, aki magán viselte a Sötét Jegyet. Neki az nem jelentett semmit. Csak a másikat látta, aki sokszor kemény kézzel bánt vele is, de nem úgy, nem megalázva, nem megfélemlítve. Mi értelme lenne átértékelni messze tovatűnt hosszú éveket, járt a fejében makacsul. Mi értelme lenne elsiratni soha nem volt ártatlanságot? Sokáig ült odakint, amíg Frics ki nem csoszogott lesöpörni a lépcsőről a faleveleket. Sietve ment a szobájába. Megérintette az állát, ott, ahol Piton ujjait érezte azóta is, maga előtt látta azt a zavarba ejtő pillantást, és úgy érezte, meg kell mosnia az arcát. Pitonnak nem volt joga, bármi vezérelte is, ilyen faragatlannak lenni vele, sem utolsó rongynak nézni, sem megvádolni, hogy halálfaló-csemete gondosan elültetett magokból, rendszeresen formára nyesve. Bárcsak nagyobb pofont kapott volna, nézte magát a tükörben.

Magát, és egy férfi láthatatlan nyomát az arcán.

 

Folyt. köv.

Vissza