Rejtett vér

(Mirax)

IX.

Porba hullott királyok csendes diadala

"Mi az élet? Őrület.
Mi az élet? Hangulat.
Látszat, árnyék, kábulat,
Legfőbb jói: semmiségek;
Mert álom a teljes élet,
Holmi álom álma csak!"

/Calderón/

 

Az egész nagyterem hangos nevetésben tört ki, amikor Ron Weasley megjelent szőkére varázsolt hajjal, rózsaszín talárban, és idiótán vigyorogva megállt a tanárok hosszú asztala előtti, gyertyákkal megvilágított körben. A Roxfortot ünnepelték aznap. Bár pontos dátum nem létezett az iskola alapítására vonatkozóan, egyes források nyolcszázkilencvenhatra tették az esemény bekövetkeztét, így eszerint fennállásának éppen az ezeregyszázadik éve köszöntött be. A decemberi napot önkényesen jelölte ki a tanári kar. Piton sejtette, abban, hogy éppen erre a hétre esett az időpont, nagyban közrejátszott az is, hogy Dumbledore ekkor töltötte be negyvenedik évét a Roxfort igazgatójaként, McGalagony pedig ugyanennyit átváltoztatástan tanárként. A jeles események megünneplésére a mugliismeret tanár vezérletével a diákok előadást szerveztek. A nagytermet teljességgel átalakították, a hosszú asztalok és padok eltűntek, a falak mentén félkör alakban, mint egy ősi amfiteátrumban, enyhén emelkedő üléssorok húzódtak.
- Gilderoy Lockhart kalandjai - tájékoztatta a nézőket a narrátor szerepében Hermione Granger.
"Na, hála az égnek", gondolta magában unottan Piton. Mintha a hőn szeretett kollégából nem lett volna éppen elég az az egy év! Bár jobban belegondolva, inkább ez, mint Harry Potter dicső kalandjai. Piton leghátul ült, a sötétben, ahova nem ért el a gyertyák vagy az éjszakai égbolton pislákoló csillagok fénye, de ő mindent látott. Az előtte lévő sorban a diákok feszélyezetten, egyenes derékkal üldögéltek a padon, és Piton elégedetten látta, hogy csak visszafogottan merik kinyilvánítani a tetszésüket. Főleg miután a Hugrabugtól hamarjában levont két pontot a fülrepesztő fütyülésért.
Már kénytelen volt végigszenvedni a kifejezetten Dumbledore kedvéért előadott roxforti indulót meg a Hugrabug előadását az iskola négy alapítójáról és a Roxfort létrehozásáról, amely többnyire kitalációkra épült, illetve a Teszlek Süveg elbeszéléseire tekintve, hogy semmiféle írásos anyag nem maradt fenn azokból az időkből. Éppen ezért végtelenül bugyuta volt az egész történet.
Egyszer, évekkel ezelőtt, valahol Cornwall környékén szerencsétlenségére belebotlott egy szabadtéri előadásba. Szent Iván estéje volt, és egy erdei tisztáson egy muglitársulat régi színdarabot játszott. Pitont ott tartotta a kíváncsiság, hogy mit szeretnek ezen az egészen annyira a muglik még felnőttkorukban is - elnézte volna mindezt egy unatkozó gyerekcsapatnak, akik a hátsó udvaron a téglarakások közt egymással háborúban álló birodalmakat építenek, győznek vagy hősi halált halnak, ismerte az ilyesmit, még ha csak többnyire tisztes távolból is. A történet maga kizárólag azért szórakoztatta, mert újfent rácsodálkozhatott a muglik mágiáról és varázsvilágról alkotott elképzeléseire. Ha tudnák, valójában milyen ostobák és rútak a tündérek, vagy mennyire humorérzék híján vannak a koboldok! Sohasem értette igazán, minek kellenek ezek az összetákolt mesék meg kalandregények. Az élet épp elég bonyolult és sötét, nem volt szüksége kitalált alakok kitalált problémáira.
Fél szemmel figyelt csak a Griffendél paródiájára - Ginny Weasley meglepően tehetségesen játszott, ellenben a bátyja igazi ripacs volt.
A két gyerek mit sem tudott arról, hogy a Főnix Rendje megerősítette a védelmet az odújuk körül. Miután Piton tájékoztatta Dumbledore-t Avery Weasleyékkel kapcsolatos vágyálmairól, Dumbledore szó szerint a Weasley-házba költöztette Mordont meg Tonkst, és ellátta a környékét, illetve a Weasley ikrek haszontalan boltját a legkülönbözőbb védővarázslatokkal. Abban mindannyian egyetértettek, hogy felesleges ezzel megrémiszteni a két, Roxfortban tartózkodó kölyköt. Főleg, hogy Averynek látszólag esze ágában sem volt magánakcióba kezdeni, sem pedig megemlíteni a Nagyúrnak a ragyogó ötletet. A Nagyúr kiszámíthatatlanul reagált mindenre, mióta néhány héttel korábban, Monstro meg Pettigrew nem túl megbízható szavaival, hirtelen úgy legyengült, hogy hosszú-hosszú percekig lábra sem tudott állni. Malfoynak volt képe megjegyezni, mikor négyszemközt maradtak a Malfoy-kúriában, hogy a Nagyúr bizonyára valamit elrontott az újjászületése során. Például azt, hogy nem a teljes vérét csapolta meg annak a koszos kölyöknek... az sok problémát megoldott volna. Malfoy még mindig nem tudta túltenni magát azon a megaláztatáson, hogy a Nagyúr milyen nyilvánvaló elégedettséggel hagyta az Azkabanban rohadni, és olyan példás büntetéssel fogadta a visszatérését, hogy három napig nem tért rendesen magához. De legalább szorult belé annyi intelligencia, hogy Piton előtt nem játszotta a körömszakadtáig elvakult halálfalót. Tudta, hogy Piton alaposan kiismerte őt, a nagyravágyó játékait, és Malfoy is tisztában volt vele, hogy a bájitaltan tanár évek óta már inkább a saját útját egyengeti, és csak másodlagosan a Nagyúrét.
Piton a szeme sarkából látta, ahogy néhány sorral lentebb Zana kérdő tekintettel figyeli Bimba hosszas magyarázatát. Persze, ő valószínűleg nem tudja, ki is az a Gilderoy Lockhart. Miről maradt le, vizslatta a nőt merően. Két hete egymáshoz sem szóltak, és Zana hibátlanul eljátszotta, hogy keresztülnéz rajta. És Piton azt hitte, így sokkal egyszerűbb lesz minden, de kénytelen volt rájönni, nehezebb úgy a nővel egy helyiségben tartózkodni, hogy nem kommentálhatja fennhangon a szavait. A büszkeségét piszkálta, hogy Zana ilyen könnyen át tudott lépni rajta, maga mögött hagyni, mint egy üres cukrospapírt, bár nem tudta, mit is várt. Talán nyafogást, átkozódást, gyűlölködést, bármit, csak nem ezt a hideg közönyt, amiben elfullad minden láng, amiről azt hitte, kizárólag az ő fegyvere, és nem szeretett tükörbe nézni. Szerette volna felhergelni a nőt, hogy elveszítse a higgadtságát, ledobja az álarcait, és ő diadalt ülhessen felette. Kutatta, leleplezésre éhesen a mozdulatait, a közönyét, de nem talált hibát, sem megerőltetést vagy megjátszást benne: ha ő jobbra nézett, Zana balra, ha ő kiment, Zana bejött - olyanok voltak, mint a pantomimot vagy tükörországot játszó gyerekek, akik egymáshoz képest mindent ellentétesen csinálnak. Anélkül, hogy tudatában lett volna, kezdett visszaszokni a nagytermi étkezésekre. Nem meghátrált, csak szerette, ha a territóriuma felett az időjárást is ő uralja - és Zana felhőket játszott, amikor ő napot akart, és kényszerítette, hogy levetkőzzön, amikor ő telet várt. Főleg azok után ment el a kedve az egésztől, hogy McGalagony a füle hallatára megkérdezte Zanától, hogy mi ez a mosolyszünet kettejük között. Zana gúnyos nevetése egyenesen irigylésre méltó volt: az a baj, Minerva, hogy én a mosolyra sem emlékszem - és még csak felé sem villant a tekintete. Arra ugyan várhat, kedvesem, kuncogott erre Flitwick a legcsekélyebb bántó szándék nélkül, neki mégis elege lett egy jó időre a közös tanáriból.
Zana tekintete most tovább siklott Bimba arcáról, és egyenesen oda vándorolt, ahol őt sejtette. Piton nem hajolt előre a fénybe, hagyta, Zana hadd meresztgesse csak utálkozva a szemeit. A kisasszony meg van sértődve? Ám legyen. Nem ő tehet róla, hogy nem tudja elviselni, ha a szemébe mondják az igazságot. Hirtelen valahogy azt szerette volna, ha Zana közelebb ül hozzá, vagy ha csak ketten vannak az egész átkozott nagyteremben, a semmi fényű gyertyáktól messze, annyi mindent tudott volna még mondani neki, szépen előkészített, megrágott szavakat, célzásokat, mind mestermű volt a maga nemében. És szerette volna látni Zana ezerszínű arcát, hallgatni az összekapkodott válaszait, szerette volna kegyetlen, szókimondó bírálattal illetni az ösztönösen előkúszó, árulkodó mozdulatait. Szerette volna megint megszorítani, teljes erőből, gyötrően a csuklóját. Annyi mindent szeretett volna, és mind ostobaság volt, váratlanul rábukó, rajta felül álló, megmagyarázhatatlan kívánság.
Lent az alkalmi színpadon a Griffendél végre abbahagyta a bohóckodást. Piton meglepve tapasztalta, hogy Potter nem kapott szerepet a darabban, ehelyett, mint a jó kisfiúk, ölbe tett kézzel, a sor széléről nézte végig az előadást. Hetek óta fegyelmezetten viselkedett. Vagy bűnbánóan, figyelte mindig ádázul Piton. Vagy úgy, mint egy felnőtt.
A Hollóhát vonult elő láncot csörgetve, dühítően ráérősen, és egy mugli drámába kezdtek életről meg álmokról, hogy nincs különbség, hogy a kettő ugyanaz, hogy minden káprázat, minden csak álom - mennyire untatták ezek az okoskodások! Mennyire lelombozták az önkéntelenül meginduló gondolatok. Egy régi illúziókeltő bájitala jutott az eszébe, amit őrült fejjel, kísérletező kíváncsisággal magán próbált ki. Tíz percre csupán, a Sötét Nagyúr rejtekhelyén, a saját vackában. Álmában elárulta a Nagyurat, ledöntötte a bálványt, nem lopva hordta szét a darabjait, hanem emelt fővel, tisztán látva, fennhangon, elismerést nyerve. És nem volt Jegy, és nem volt csuklya, és lélegzett. Más élet volt, más Perselus Piton. És felébredve azt hitte, minden igaz volt, elhomályosult szemeivel hímzésnek látta a függöny koszfoltjait, faragásnak az ajtó repedéseit. Agyára rátelepedtek a képek nélküli érzelmek, és összezavarták. Amíg a folyosón bele nem ütközött Rosierbe. És akkor minden fájdalmasan nyilvánvalóvá vált: a hazug, elbódító falak közé zárt, mélyen, tisztán őrzött veszélyes vágyai, a keserű, döbbenetes ébredése, de nem a bájital delíriumából, hanem a Nagyúr briliáns, elkábító, szemfényvesztő világából. Rosier elküldte a francba, amiért nem néz a lába elé, de neki máshol járt az esze, nem akarta becsapni többé azt, akit megtalált végre, aki bölcsebb lett az évek szédítő rohanásában, aki mást szeretett volna, akinek vágyai voltak, gondolatai, talán megbánása is, akinek eddig bekötötte a szemét, felpeckelte a száját, akihez hűtlen volt. És nekiállt, hogy önmaga leheljen életet abba a kiábrándultság sarából gyúrt álomba, és újfent csalódnia kellett, talán jobban, mint valaha, mert önmagát megalázó, surranó, alakoskodó tolvaj lett, aki felszedi a morzsákat egy hatalmas úr asztala alól, méltatlan volt ez mindkettejük, a maga és a Nagyúr szempontjából is. Igaz ugyan, hogy a Nagyúr mellett hazudtak az évek, de a benne kelt remegő tisztelet örök volt és jogos. Többszörösen megtanulta hát: az ábrándok megcsalnak, tévútra visznek, elveszejtenek. Feleslegesek. Nem számított semmi, csak az éber logika, a soha el nem csábuló, vasfegyelmű mérlegelés, a körzők, vonalzók, a csupa ki-kivel-hol-miértek világa, minden számadat lett, vagy darab, vagy fő, vagy dátum. Strigula a falon. Bábu a táblán.
"Már csak másfél előadás, már csak másfél", járt a fejében. Ha Dumbledore nem hívta volna fel erre az estére külön az ő figyelmét, el se jött volna. Sajnálatos módon Dumbledore túl jól ismerte. Utálta fecsérelni az idejét, ráadásul már-már fájdalmas volt néznie Luna Lovegood ténfergését a színpadon. Nála még ő is jobb volt hat évesen.
Az unokatestvérei, amikor eljöttek hozzájuk, sokszor játszottak szerepeket. A házuk, a maga sötét, veszélyes zugaival, elátkozott kárpitjaival, alattomos házimanóival éppen ideális színhelyül szolgálhatott a kalandjaikhoz. Ideálisabb volt ahhoz, mint felnőni benne. A rokonai félelmetes, gonosz sárkányokat alakítottak, nyafogó királylányokat és daliás, hőslelkű lovagokat. Ha néhanapján ő is beállhatott közéjük, mindig csak fegyverhordozó volt, akinek kuss a neve, meg szedd a lábad, és ő tíz perc múlva lázadva a földre hányta a kerti kapát és bádogvödröt, amit cipelnie kellett. Mindenki csak nevetett rajta, és persze távollétében halálra ítélték, teleragasztgatták sebtében rajzolt gúnyos plakátjaikkal a házat, hogy Perselus Piton, körözött bűnöző, nem veszélyes, csak ostoba. Még váltságdíjat sem tűztek ki rá. Aztán feléjük se nézett többé. Mégis, tíz év múlva ő még mindig ugyanezt a szerepet játszotta, törvényen kívül került, lábtörlő volt, a háttérben elsétáló karakter, akinek még a nevét sem tudja senki, talán nincs is neki, tudod, a Nagyúr 394-es számú szolgája. Igen, Nagyúr, nem, Nagyúr, rögtön, Nagyúr.
A Hollóhát befejezte a maga csavaros történetű darabját, és végre megjelentek a mardekárosok, az utolsó előadásra. Már az megnyugvásnak számított, hogy egyáltalán előálltak valamivel, mert eredetileg eszük ágában sem volt csatlakozni "ehhez a baromsághoz", ahogy ők mondták. Neki kellett jobb belátásra bírni a diákjait. Aztán viszont kénytelen volt rájuk parancsolni, hogy a többi Ház számára is fogyasztható művet válasszanak. Tartott tőle, hogy Mardekár Malazár sárvérű-ellenes kifakadásait, és a Roxfort másik három alapítójától történt elszakadását akarnák színre vinni, de szóbeszéd szintjén hallott ennél cifrábbat is.
- Badar Barnabás és a trollok - zengte Draco, és Piton megeresztett egy félmosolyt. A darab nemhogy semlegesnek bizonyult, hanem még szemtelenül rövidnek is, alig tett ki öt percet. A történet mellesleg abszolút Dracóhoz illett. Leállt a tér közepére, és azt csinálta, amit a legjobban tudott: ugráltatta a többieket. A balettozó trollokat az amúgy is gorillaalkatú és borsóagyú Crak és Monstro alakította, meg néhány másik, barna függönybe csomagolt, nagytestű felsőéves. A szöveg megtanulásával sem lehettek gondjaik, nézte őket elégedetten Piton. Végül általános tetszést aratott, amint a felbőszült trollok rávetették magukat Dracóra, és a szőke fiú eltűnt a drapériahegy alatt.
Tapsvihar, éljenzés, hátba veregetés, a diákok kifelé terelése, és végre indulhatott vissza az alagsorba. Zanával egyszerre ért a nagyterem kijáratához. Ez is egy olyan pillanat volt, amit nem ő irányított, menthetetlenül kiszaladt az ujjai közül a vékony, szeszélyes fonál, s nem ő szőtte többé, a csuklóira tekeredett és bábuként rángatta. Meg akarta szólítani a nőt, percek, órák óta, mióta erre az ostoba estére beült a nagyterembe. Talán napok óta is. Megtorpant, majd provokatív mosollyal felé fordult.
- Hogy ne sérüljön az érzékeny lelke - intett elnagyolt udvariassággal az ajtó felé. Zana látszólag hezitált egy pillanatig, mintha már az is meglepte volna, hogy szót váltanak, végül aggodalmasan végigmérte.
- És mi lesz így a magáéval? - lépett ki az ajtón, és sietve átvágott a kiürült csarnokon, ügyet sem vetve a nyomában haladó bájitaltan tanárra. Piton nem akarta így elengedni. Unalmas napja volt, fel kellett dobni valamivel.
- Mit keresett a Kikötőben? - kúsztak utána a szavai. Nem értette, miért ez jutott az eszébe. Hetek óta, mióta meglátta ott, és mióta egyre inkább meggyőzte önmagát arról, hogy valóban Zana bukkant fel a sikátorban, foglalkoztatta a kérdés. Fel akarta használni a megfelelő alkalommal, gúnyosan, vádlón, most mégis kicsúszott a száján. Zana megtorpant, de csak a fejét fordította félig oldalra. Kezei már a korláton pihentek, fehér ujjak a fehér márványon.
- Kikötő? Ejnye, a Roxfort professzora ilyen helyeket látogat?
- Ne terelje a témát, láttam ott magát - lépett felé vehemensen Piton, de akkor már tudta, hogy veszített Zanával szemben, ostobán, elhamarkodottan eljátszotta a lapjait. A nagyteremből kiszűrődő tompa puffanások jelezték, hogy a berendezés újra a régi.
- Remélem, kielégítőnek találta a szolgáltatást - mosolygott gúnyosan Zana. Fölényben volt, testetlen, megfoghatatlan, és Piton, mint az árnyjátékoknál, csak a mozgó, kivetített képre tudott ugrani, azt megmarni, de csupán a vászon feslett szét meg az árnyék, és Zana incselkedve nevetett rajta. A karjánál fogva maga felé fordította a nőt. Inkább magára haragudott, mint rá. Zana kissé rálépett a cipője orrára, de egyikük sem lépett hátrébb. Piton csak azért se, Zana mert nem akart. Nevetségesek vagyunk, futott át Piton agyán, itt nyomorgunk egyetlen márványlapon, mintha nem lenne elég nagy ez a csarnok. Ez az épület. Ez az egész rohadt világ.
- Nem válaszolt - jelentette ki metszően. Zana a szemébe nézett.
- Paranoia terén kezd a jó öreg Mordonra hasonlítani, mindenhol engem lát? Csak azt ne mondja, hogy a Kikötőben engem szeretett volna megkapni, mert csalódnék magában - nevetett hideg gúnnyal.
Piton karja lehanyatlott, és egy leheletnyit, alig mozdulva visszahúzódott oda, ahol Zana árnyékot vetett az arcára. Igen, volt pillanat, egyetlen gyenge pillanat, amikor valóban őt akarta, bosszúból, megalázásból, iróniából vagy puszta testi szükségletből, mindegy volt, zavarba ejtő volt, és elfojtandó. Szerette volna Zana arcába vágni, hogy igen, megkívánta, mint a részeg a következő pohár bort, ami már túl sok, amit utólag gyűlölni fog, mert csak a baj van vele. Kihányni. Megtette volna, csak hogy lássa, amint Zana rémülten elmenekül, kikéri magának, meg egyébként is hogy képzeli. De nem kért ilyen kétes értékű, keserű győzelmekből.
- Egyébként az ex-tagoknak kedvezmény jár, csak a bejáratnál mutassa fel a jegyét... - fordított hátat Zana és felfelé indult.
- Látom, már nem is tiltakozik annyira az igazság ellen - vetette utána Piton.
- Csak azt mondom, amit hallani akar. Kiismertem a halálfaló gondolkodásmódot - fordult hátra ridegen -, miszerint nekik más nők nem valók.
Piton hagyta elmenni. Úgy érezte, lüktet az arca. Ujjai mereven behajlítva megdermedtek az oldalán, görbületükben még őrizve Zana karjának formáját. Az ujjpercek vonakodva egyenesedtek ki, és szorultak ökölbe megint. Piton belebámult a sötétbe. Nekik nem járt más, csak vett, lopott gyönyörök és Malfoy-féle látszat- és érdekházasságok. Hazugságok. Neki sem jár más most sem, és nem is tudna mit kezdeni vele, de legfőképp nem is volt szüksége többre. Ezen a téren nem ismerte a holnapot. Nem tudott osztozkodni, nem bírta volna elviselni a helyzetet, hogy semmi mást nem tudhat a magáénak, csak az ágy egyik felét, a ragaszkodás nyűg volt, a személyes szabadság láncra verése, és nem létezett ember, akinek a jelenlétét hosszú ideig el tudta volna viselni. Hol voltál, mit csináltál, kivel találkoztál - hát őt ugyan senki nem fogja kérdőre vonni. Ezek az alkalmi, fájdalommentes, kötelektől szabad együttlétek pusztán ösztönösek voltak, mint egy belérögzült mozdulat, ami megtörtént, de a fejében nem hagyott nyomot. Nem fogta még háromszor ugyanazt a kilincset.
Éjjel nem tudott aludni. Úgy érezte, az idegein játszik az éjszaka, az apró neszezések, a ropogó tölgyajtó, a vére disszonáns, ütemtelen lüktetése a szemhéjában, susogó fák, szférák zenéje. Úgy feküdt a durva szövésű ágyneműk között, mintha vad, északi kezekkel ácsolt, fövenyre húzott csónak lenne, merev, kifeszített, szögekkel teli, korhadó és üres. Víz nélkül haszontalan, csigák és gyíkok búvóhelye, vízre vonva hánykolódó tákolmány, ami forgáccsá zúzódik az első sziklán. Ugyanilyen nyugtalanul aludt és ébredt, összemosódó határokkal, megbolondított érzékekkel. Végül valamikor az éjszaka közepén a Roxfort folyosóján találta magát. Körülötte csak a fáklyák sercegtek titokzatosan, finom koromréteget festve a göcsörtös, századok-rágta falakra. Az egyik hatalmas, rácsveretes ablak nyitva állt a folyosó végében. Piton lassan, félig kábultan ment közelebb, léptei belevesztek az éjszaka puhaságába. Egy alak elnyúlt, torz mása vetült kivehetetlenül a padlóra és a falakra; a párkányon ott ült Zana, fehér, nyári ruhában, mezítláb, és félig kihajolva az ablakon a parkot fürkészte; mint valami szerelmes bakfis, az éjszakában gyönyörködött. Piton dermedten bámulta. Abban a pillanatban mindennél biztosabb volt benne, hogy Zana beteg. Olyannyira halovány volt, hogy a derengő holdfényben szinte áttetszőnek tűntek a karjai, sápadt nyaka körül a haja vízkék volt, porszemnyi ezüstvillanások alkottak felhőt rajta. Piton attól tartott, a huzat belekap, felemeli és kisodorja az ablakon, mint egy súlytalan, elfeledett papírfecnit. Nem gondolt arra, hogy őt ez sosem zavarná, vigye a szél arra, amerről hozta, mint az idegen vándorokat; odalépett hozzá, és egyetlen határozott mozdulattal visszahúzta maga mellé a folyosóra. Zana minden meglepettség vagy neheztelés nélkül nézett rá, inkább sajnálkozó volt azzal a távoli, álmatag mosollyal a szemeiben.
Az egész valószerűtlen helyzetben Pitont irracionális vonzalom ragadta el, keverve babonás félelemmel, szerette volna eltaszítani magától, visszamenni a szobájába, a párnára hajtani a fejét, mintha soha nem is történt volna semmi, és egyszerre mégis maradni akart, vállán Zana lágy ujjai játszottak ismeretlen gyengédséggel. Nem voltak hangok, nem voltak kérdések, sem mozdulatok. Rajzok voltak csupán egy régi könyv lapjain, egy butuska történet illusztrációi, megmerevedve egy testhelyzetben, talán egy csók csattan majd, vagy egy nevetés, vagy egy pofon. Vagy táncolnak. Vagy szeretkeznek. Vagy csak jó éjszakát kívánnak, és elmennek aludni. Férfi főhős jobbra, női főhős balra. Három csillag, második fejezet.
És hirtelen kétségbeesetten érezte, ahogy Zana teste eltűnik az ujjai közül, szétbomlik megfoghatatlan, utolérhetetlen holdsugárrá, széllé, fák susogásává, színekké, illatokká, testetlen emlékekké.
Zihálva ébredt. Zavart volt, kezei kinyúltak, és vakító fehérré világosodva nem markoltak semmit, hidegek voltak. És magányosak. Érezte, hogy Zana, a ruhája szövete, az ujjait söprő hajszálai beleitták magukat a sejtjeibe. Ébren volt, és az alagsorban, a szobájában, az ágyában. A keskeny, poros ablakon élesen sütött be a hold, éppen a szemébe. A muglik azt tartják, hogy az alvó gyerekre eső holdfény betegséget hoz, derengett a fejében kábán. Ha rám vetül, esztelen álmokat - húzódott a fal felé. Vállán súlyos tehernek érezte Zana soha meg nem történt érintését, és vadul megdörzsölte a helyét, hogy leseperje onnan. Hogy mi a fenét jelent egy ilyen álom, nem tudta, nem is érdekelte igazán: csak egy zagyvalék volt, semmi több, szokatlan zagyvalék. Sohasem voltak kusza, megtévesztő álmai. Mindig annak biztos tudatában ébredt, hogy mindaz, amit álmodott, már megtörtént, vagy a jövőben úgyis bekövetkezik. Túl racionálisnak és tárgyilagosnak tartotta magát ahhoz, hogy mást lásson csukott, mint nyitott szemmel. Ami még fáradtságán is átsütött, az a bosszús hitetlenkedés volt, hogy már olyan mélyre süllyedt, hogy Zanáról álmodik. Mi jöhet még, morogta a sötétbe, és fáradtan, békétlen, de álomtalan álomba zuhant.
Másnap késve ébredt, és nyúzottan. A szobájába hozatta a reggelijét, de szinte hozzá sem nyúlt. Az első órája után felment Frics szobájához. A patkányok most már a tolerálható mértéket túllépve garázdálkodtak az alagsor mélyebb, sötétebb szakaszain meg a bájitalteremben. Őt ugyan nem érdekelte különösebben a jelenlétük, sem a sírógörccsel küszködő elsőéves, székeken felhúzott lábakkal gubbasztó diáklányok, de azt nem akarta, hogy a nyüves rágcsálók ráfanyalodjanak a bájitalalapanyag-készletére. Frics csináljon valami értelmeset is, ahelyett, hogy egész álló nap köpköd és Hóborcot hajkurássza. A márványlépcső aljában és szerte a bejárati csarnokban egy tucat diák lézengett ráérősen. Lépteik kopogásába épp akkor hasított bele a csengő hangja. Piton megtorpanva végigmérte őket. Rettenetes hangulatban volt, és úgy érezte, ha maga Dumbledore jelenne meg, őt is kész lenne lehordani valamiért.
- Ha jól hallottam, most csengettek be - tájékoztatta őket vészjóslóan. Mindegyik elhallgatott, és várakozva viszonozta a pillantását. - Mivel nincsenek órán, attól tartok...
- Velem vannak, professzor - Piton megfordult. A márványlépcsőn épp akkor sietett lefelé Zana, a télikabátját gombolva. Csak futólag nézett a férfire, félvállról, mintha Piton egy lenne a nyelvüket öltögető kőszörnyek közül a lépcsőfordulóban. - Az én homokórámból nyugodtan levonhatja a késésemért azt a pontot, már ha van még miből - mosolygott kihívóan, aztán a diákok felé bökött. - Én kértem meg őket, hogy gyülekezzenek itt. Elállt a szél, gondoltam megsétáltatom őket.
Piton felvonta a szemöldökét. "És arra is vigyáz, nehogy gödröket ássanak a gyepbe? Vagy körbevizeljék a magyalbokrokat?" méregette Zana zárkózott arcát. A nő elvette a prédáját, és ezzel ki is jelölte magát a helyére.
- A hirtelen ötleteit esetenként meg kéne osztania Dumbledore-ral, nem gondolja? Nem sétálgathat el csak úgy a diákokkal - jelentette ki hideg rendreutasítással.
- Az igazgató úrral közöltem, hogy el kívánom rabolni a tanulókat, és átadni őket a Nagyúrnak - lépett el mellette Zana. - Nem volt ellenvetése.
Piton nem reagált. Valahonnan a tarkójából előkúszott az álmosság, az éjszaka nyűgjei tolták-vonták kéretlenül, kitartóan. Zana látványára tompán felrémlett benne minden. Úgy érezte, a nő olyan helyre hatolt, ahova nem volt joga. Dumbledore felvette őt rúnatan tanárnak, ő maga elviselte a jelenlétét az elkerülhetetlen helyzetekben, de a kis praktikáival bekúszott a küszöb alatt, lecsepegett a falakról, éjjel beszökött a holdfénnyel. Ennél minden jobb, gondolta magában háborogva. Ha rajta múlik, ugyanilyen fehér bottal, szelíd kutyával botorkáló, egymás életében átutazók maradnak mindig, süketek, némák, világtalanok. Vagy egymásnak feszülő, viharral terhes őszi szelek.
De nem csak rajta múlt.
Zana odakint még szorosabbra húzta a kabátja nyakát. A park rozsdás füvéről a szürke égbolt pislogott felé a tócsákból. Hűvös volt, de szélcsend. A lapulevelek alatt tálcaként kifeszült pókhálón üveggyöngy-vízcseppek rezegtek. Még nem esett le a hó, a fák csupaszon, vádlón böktek ágaikkal az ég felé. Futni tudott volna. Vagy lefeküdni a dérvirágok közé.
- Mr. Nott, a kapukhoz megyünk - szólt félmosollyal a mardekáros fiú után, aki kissé elkalandozott a többiektől.
Zanának végül mégis akadt útitársa, de nem Piton személyében.
- Örülök, hogy adódott még enyhébb idő ehhez a rendhagyó rúnatanhoz - jegyezte meg mosolyogva Dumbledore, ahogy Zana mellé ért, és derűsen biccentett a diákok köszönéseire.
- Remélem, a többi osztályt is ki tudom hozni, anélkül hogy egész órán a pergamenjeiket kellene kergetniük - viszonozta a mosolyt Zana.
- Ugye, nem zavarja, ha elkísérem? Nekem sem árt egy kis séta - Dumbledore szerencsére nem várt választ erre a lehetetlen kérdésre, mert hamar folytatta. - Hogy boldogul velük egyébként?
- Meglepően jól. Az alsóéveseknél még könnyű fegyelmet tartani, mert nincsenek annyira elkanászodva. A felsősök közül viszont, hatod- és hetedévre általában olyanok járnak erre az órára, akiket valóban érdekel a tárgy, így ők is odafigyelnek - felelte, majd egy pillanatig a gondolataiba mélyedt. A kesztyűin játszó téli napsugarakat figyelte. Dumbledore mellett mindig úgy érezte magát, mint gyermekkorában, amikor az apja bölcs, türelmes hallgatással sétált az oldalán, és ő beszélni tudott. - Szeretek itt lenni, és tanítani is. Olyannyira magamat látom bennük, a szemeikben, hogy visszatér belém a régi lelkesedés.
Dumbledore mindentudóan rápillantott a szemüvege mögül.
- Mások is ismerik a Roxfort gyógyító erejét - jegyezte meg végül komolyan, szelíden. Zana kérdőn felé nézett. Azt hitte, Dumbledore céloz valakire, de az igazgató akkor már a diákok rendezetlenül vonuló sorát mustrálta. - Azért alkalmatlankodok itt egyébként, mert egy szívességet szeretnék kérni magától - szólalt meg újra, és Zana várakozó hallgatására folytatta. - Arról a könyvről van szó, aminek a kulcsát nekem ajándékozta.
Zanának egy pillanatra elakadt a lélegzete. Az utóbbi hónapokban szinte teljesen elfeledkezett a Dumbledore irodájában pihenő, sokat üldözött könyvről, az ő ürügyéről, ami Angliába hozhatta.
- Úgy gondoltam - folytatta immár leplezetlen, hamiskás mosollyal Dumbledore -, hogy ha van rá olykor ideje és kedve, belenézhetne, hogy miről is szól. Végül is felismert néhány rúnát belőle, és egyébként is magát illeti a fordítás joga.
- Örömmel - biccentett visszafogottan Zana, de belül a régi izgalom fojtogatta. Dumbledore elégedetten nyugtázta a válaszát.
- Azt hiszem, jó ötlet volt lehozni ide a diákokat - pillantott az idős varázsló a szárnyas vadkanokkal díszített, vaskos kapuoszlopok felé, ahol már várakozva gyűltek össze a tanulók a láncokkal átfont vasveretes kapuszárnyak előtt. - Szerintem nagy részük még észre sem vette a bevésett rúnákat az oldalán.
- Miss Grangert és Mr. Nottot leszámítva valóban senki - értett egyet Zana. Hermionéra siklott a tekintete, aki máris sietős mozdulatokkal megtisztította az érdes kockaköveket az egyik oszlop oldalán. Az évszázados por és a futónövények kacskaringós szárai alatt a Roxfortot védő számtalan bűbáj egyikének látható jelei húzódtak: réges-régi védelmező rúnák halványuló sorai. Aztán Zana a mardekáros fiút kereste a tekintetével, és mély hallgatásba burkolózott.
- Ne temesse előre a jövőt, Zana - szólalt meg hirtelen Dumbledore szelíden, halkan, és Zana meglepetten fordult felé. Dumbledore most öregebbnek látszott a szemében ülő huncut csillogás nélkül, most az évtizedek vonulásában generációkat kibomlani és elszáradni látott igazgató volt, akinek gondos kezei alól messzire sodorta a sorsokat az élet, és minden veszteség valahol az ő vesztesége is volt. Zana szemei visszakúsztak Nottra, és elidőztek a vékony fiú közönyös mozdulatain.
- Nem tehetek róla - ingatta a fejét szomorúan, és úgy érezte, le kell nyelnie azt a valamit, ami megakadt a torkán. Emlékezett az első órájára a hatodévesekkel, amikor a névsort átfutva megakadt a szeme Theodore Notton, és emlékezett rá, hogy kissé meg kellett kapaszkodnia, mikor arc is párosult a névhez, egy tizenhat éves fiú jövőképek ezreit hordozó, és máris minddel szemben elbukott arca. Az apjáról tudott mindent, a gyerekről semmit. Sohasem gondolt bele azelőtt, hogy a tanulástól kifáradt, diákcsínyektől csillogó szemű, nagy vágyakat dédelgető gyerekek között előre megírt sorsú, pusztítást magukban hordozó halálfaló-sarjak ülnek. Ő csak Draco Malfoyról hallott előtte, róla ki ne hallott volna, és őt mindig úgy képzelte, mint az apja kicsinyített mását, elvonatkoztatta mindenki mástól. Theodore volt az első, akinél rádöbbent, hogy a halálfalóknak gyerekeik vannak, a Roxfortba járnak, mint bárki más, és már vár rájuk egy hely a körben, az apjuk mellett. És ekkor rémítette meg igazán a Nagyúr fekete fenyegetése, ekkor értette meg, miben áll ennek igazi veszélye, végzetes tragédiája; közel került hozzá, megfoghatóvá vált az egész rettentő szervezet, minden kilépett a személytelen akták és újságcikkek közönyös lapjaiból, a szeme előtt zajlott le az eszmék alattomos terjedése, a szolgák toborzása, ami olyan biztos és olyan kikerülhetetlen volt, mint a paraziták beszivárgása és rombolása a sejtekben, választást nem hagyó. Az apák tetteit látta a fiak arcára pillantva, de olyan idegenül, mint ahogy a vetítővászon elé állt alak testén mozognak, torzulnak a diaképek ábrái. Oda nem illően. Sokáig úgy képzelte, hogy a halálfalók valahol messze vannak, és a koszból, sikátorokból, sötétségből kiemelt alakokkal bővítik a soraikat, nem hitte, hogy a kezei alatt formálódó diákok is ott köthetnek ki, hogy már most is oda láncolja őket valami széttéphetetlen, öröklődő kötelék. Eszébe jutott Piton megrezzenő arca, mikor emlékeztette a férfit a hiedelemre, hogy a Mardekár-ház diákjai mind elkárhoznak majd, látta a kiismerhetetlen szemekben fellobbanó, mély katlanban született lángot, ami már sebzett, ami soha ki nem hunyt, és kudarcokból, tehetetlenségből táplálkozott. Nála jobban nem érthette senki, mit jelent egy-egy vereség. - Megszakad érte a szívem. Olyan tehetséges gyerek.
- Ne feledje, nem mindenki válik végül azzá, akinek indult - szögezte le csendesen Dumbledore, és a magáéhoz láncolta a nő tekintetét. Zana zavartan hallgatott. Annyi mindenkire érthette ezt Dumbledore, talán kezdve vele magával. Most tudta, hogy ez célzás volt, és rejtőzött benne igazság is, de Zana nem érezte vigasznak ezt, sem bátorításnak, mert önmagát látta, és Pitont, és annyira másképp, mint Dumbledore; letörten megcsóválta a fejét.
- De mindig marad nyoma - fűzte hozzá keserűen. - És akkor üljünk ölbe tett kézzel, amíg lassan, de biztosan beérik, mint a penész?
- Néha igen, azt kell: hagyni mindent haladni a maga útján - mondta Dumbledore nyugodtan, de fáradtan.
Zana elnézett a távolba, túl a Roxfort határán. Néha lehet, hogy valóban azt kell. Néha bölcsebbek, megfontoltabbak leszünk a horzsolt, varas sebektől a térdünkön, gondolta magában. Nem minden az lesz, aminek indul, emlékezett Dumbledore szavaira. Fázósan összefonta maga előtt a karjait. Az elmúlt két hétben úgy érezte, megfagyott benne valami. Pitonra gondolt, és a férfi állhatatos megvetésére, ami szögekkel kifeszítve állt benne, és olyan időtállónak tűnt, mint a sóba ágyazott tengeri halak, és ő örökösen beléütközött. Tudta, hogyan kell mesterkéletlenül, erőlködés nélkül levegőnek nézni valakit, de fárasztotta. Azzal áltatta magát, hogy nem akar konok, büszke haraggal élni, de talán csak kihívás volt megrepeszteni Piton tömbbé sűrűsödött előítéleteit.
- Viszont néha lépni kell, ha képesek vagyunk rá - tette hozzá halkan, elszántan. A fák zörögve hajladoztak a gyenge szélben. Havat ígért az ég.

*

- Vigyázzon, sok arrafelé a bicegóc! - hozta a szél a hangokat. Zana intett egyet, hogy hallotta, de nem fordult vissza. A napkorongból már alig látszott valami, vérszínbe borította a messzi dombhátakat, miközben Zana lassan leereszkedett a sikamlós hegyoldalon. A kicsivel lentebb kanyargó hegyi utat már megülte a sötétség, azon túl a lápi lidércek csalóka fényei pislogtak.
Az egész hétvégét a skót felföldön töltötte középkori mágikus leleteket kutatva. Mögötte, a magaslat egy szélvédett üregében a Minisztérium háromfős régészcsapatának másik két tagja kuporgott a megtisztított amulettek felett. Előző nap este alig bírták együttes erővel kirángatni egyiküket a mocsárból, ahova sikeresen betévedt a bicegócok segítségével. Vad vidék volt ez, száz legenda lábnyomát őrizte a föld.
Megállt a zsombékok között. Szerette volna, ha a szél kifúj mindent a fejéből. Főleg a kérdéseket. A sérelmeket. A gőgöt. Csak görgesse magával, mint az elszáradt kévéket a tarlón. Még egy-két óra, és újra vissza kellett térnie a Roxfortba. Legalább meleg kandalló mellett ülhet. És újra kivehet belőle minden tüzet Piton egyetlen pillantása. Vagy lángokra lobbanthatja.
Két napja úgy lézengett az érintetlen sziklák között, mint a hazajáró lelkek, szinte az első hó is keresztül hullott rajta. Ő maga akart ide jönni, hát Kartush elküldte. Azt gondolta, innen tisztábban ítél meg több száz mérfölddel arrébb játszódó eseményeket, de tévedett megint. Miért olyan könnyű azt hinni, hogy messzire menekülve, bogáncsvirágok közé, földszagú mélyedésekbe, bele Európába, távol viszi a gondoktól?
Egyszer már megpróbálta, és akkor minden megtett lépés egy-egy órát szakított ki belőle, a múltjából, csavarokkal, rögzítőpántokkal együtt tépte ki őket, lyuk maradt a helyükön, és kiderült, mind gerenda volt, támpillér meg oszlop, és egyszer csak Nápolyban találta magát, vagy Granadában, vagy Lyonban, mindegy volt, és nem tudta, mit is keres ott. Minden olyan kicsi lett, jelentéktelen, a lábainál felállítgatott gyufaskatulya-házakban pálcikaemberke-életek folytak, kavicskutyák hemperegtek könnycsepptavakban. Mögötte meg nem állt más, csak egy gerendái nélkül összeroskadt ház, az élete. Pedig csak beszélni kellett volna akkor is, szavak kellettek volna, meg őszinteség. Bátorság.
Olyan kicsiny dolgokban tudott gyáva lenni, amelyek végül porrá rombolták a világát, mert gigantikusra nőttek, és volt, hogy falakat döntött le, de mögöttük üresen pislogó semmi lapult.
Piton volt a nyílvessző letört hegye a testébe fúródva, és minden mozdulatára egyre inkább széthordta a mérgét a vére. Az ilyen hajthatatlan embereket kell sakkban tartani valamivel, elérhetetlen magasságba felemelt kézben bizonyíték- és titokpórázokat lengetni - így tanulta. Olykor ezt is szerette volna tenni. Olykor csak hátat fordítva arrébb menni. Olykor vad tűzzel veszekedni, számon kérni, szembesíteni. Elküldeni a pokolba. És valahogy mégsem tette egyiket sem.
Szórakozottan számlálni kezdte a bicegócok lámpásait. A szél felé fújta a tőzeg jellegzetes szagát és a lidércek sunyi kacagását. Olyan mérhetetlen béke rezgette a fagyott fűszálakat, amilyet nem bírt meglelni magában.
Nem kellett volna Pitonnal foglalkoznia. Ha rá gondolt, úgy érezte, valami idegen dolog nőtt benne, amit nem ismer, nem ő irányít és nem az övé. És belülről kaparta. Ha rá gondolt, felborult a világ. Ezer fokon égett, megszületett, meghalt egyetlen másodpercben, vénájában egy egész élet rohant át minden keserűségével és gyönyörével, száz akarata volt, és mind mást kívánt. És egy pofon emléke vöröslött a tenyerébe szökve. Meg egy pillantás az íriszében. Meg szavak a fülében. Meg másoké is. Hőbörgő diákoké, fanyalgó kollégáké, idegeneké. Ezekre a szavakra jobban szeretett gondolni, mint Pitonéra. Néha rátelepedtek az ömlesztve kapott jelzők, a kimondatlan vélemények, amik ott ültek az arcokon vagy a félrenézésekben, vagy abban, ahogy a zavart ujjak lesöpörték a láthatatlan morzsákat az asztalról. Piton és a hatalmas rajongótábora. Néha olyan könnyű volt egy legyintéssel elintézni a férfit, besorolni a pokol legalsó bugyrainak egyikébe, talán egy külön bugyorba, vagy elkönyvelni, hogy a maga gúnyos szövegeivel, örök rosszindulatával olyan egysíkú, akár egy papírlap. Nem hozott fel ellenérveket, mint egy elfogult bíró, csak az egyik oldal bizonyítékait nézte, csak a hosszú listán felvázolt rémtetteket ismételgette, és írta hozzá a szóbeszéd hajmeresztő kitalációit és a saját égbekiáltó sérelmeit. Egyértelmű ítélet, visszaeső bűnöző, siralomház. Talán lelkifurdalást jelent agyonlőni a baromfira járó, sötétben lopakodó menyétet? Könnyű volt, mert így nem fájtak a szavak, sem a csend kettejük közt.
Könnyű. És valahol mindig tudta, hogy hamis is.
A rövid ellenlistán, a mérleg másik, egeket verő serpenyőjében ellopott, talált, ügyesen előcsalt pillantások, ádázul őrzött gyengeségek futó árnyképei, álarcok hajszálrepedései árválkodtak, és az ő igazságérzete. Pehelysúlyú volt mind, nevetett rajta a mérleg nyelve is, de neki számított valamiért. Ha másképp lett volna, ő maga sem jobb Pitonnál. A férfire gondolva sokszor az a régi, színházi zsinórpadlás jutott az eszébe, ahova egyszer Igor felvitte, hogy tanulja meg egy szempillantás alatt felfedezni a rendszertelenségben rejlő okságot, a káoszban megbújó rendet, de számára kiismerhetetlen maradt az a félhomályos, veszélyes ösvényű, mélybe nyíló világ, ahol ő volt a kicsi légy a pókhálóban - így akadt fenn Piton járatlan utakkal teli természetén is. Fenn, a himbálózó kötelek közt nehéz léptű, elefántsúlyú szörnyetegnek érezte magát. Nem csoda, hogy először kudarcot vallott ott. Igor jól tudta, hogy a próba kettős, előbb a félelmét kellett legyőznie, ráparancsolt, hogy ne csak a lábfejét bámulja, különben lelöki. Órákig gyűlölte utána a férfit, de a zsinórpadlás terítőre hímzett, ötszirmú vadvirágként már ott lapult a fejében. És talán Pitonnal sem akart mást, csak kibogozni a szálakat, fegyvercsörgés, harci induló nélkül elvonulni egymás mellett. Néha csak szavak kellettek. És bátorság.
Két órával később már a roxforti szobája ablakpárkányán kuporgott átfagyva, forró teáscsészével a kezében. Úgy érezte magát, mint a nagy bocsánatkérések előtt, a büszkesége homokot szórt a fogaskerekek közé, és ő csikorogva mozdult előre, szenvedve, alázat nélkül.
- Méltóság. Büszkeség. Ennyi - visszhangzott a fejében a régi emlék, látta maga előtt a fagyöngykoszorút, ahogy a lángok mohón beleharapnak és elemésztik.
Az első karácsonya volt az apja nélkül, az első Igorral. Hát sikerült emlékezetessé tenniük mindkettőjüknek. Igor a birtokára vitte a téli szünet idejére, és már másnap kitette a házból, hogy menjen, boldoguljon maga, neki ne játssza a világfájdalmat cipelő mártírt. Ő a tizenévesek majd-megmutatom-én-neked vehemenciájával csörtetett a kapu felé. Körbejárta a birtok alatt elterülő falvat, hogy majd dolgozik, mit érdekli őt az egész, akadjon meg a torkán a töltött pulyka. Nem tudhatta, hogy Igor közbenjárásával senki nem akarta felfogadni. Igor arra szerette volna kényszeríteni, hogy megalázkodjon, hogy rájöjjön, milyen lenne nélküle az élete. Ő nem volt hajlandó kéregetni, bevágta maga után az utolsó kaput, inkább koplalt, és majd megfagyott. Kicsinyes elégtétellel gondolt arra, hogy majd csendben meghal valamelyik lyukban, és Igor aztán bánhatja. Csakhogy a férfi látszólag rá sem hederített. Három nappal később felháborodott haraggal tört a férfira a rezidencia ebédlőjében, vacsoraidőben.
- Nem rakhatsz az utcára! Aláírtad a papírokat, hogy magadhoz veszel, amíg ki nem járom az iskolát! - csapta be maga mögött az ajtót. Arca lángra lobbant a meleg helyiségben. - Ha nem tetszik, hogy itt vagyok, küldj vissza a Durmstrangba!
Igor hátradőlt a székben, de nem válaszolt. Egy ideig csendben ízlelgette a bort, lassan megtörölte a kezeit, bekapott egy szőlőszemet, és élvezte a feszültségét. A gyűrűje ráérősen, felsőbbrendűen koccant a poháron. Végül közönyösen őt méregette. Úgy festett, mint egy hatalmas földesúr, aki gazdagon hímzett köpenyében a szobalányok sorát mustrálja.
- Úgy emlékszem, egy szájhős kisasszony az orrom alá dörgölte, hogy már nagykorú. Ez nem kutyamenhely. Itt az én szabályaim érvényesek - pattant fel a helyéről. Most megint a Durmstrang igazgatója volt, a zsarnok despota, a hideg akarat. - És vannak helyzetek, amikor a méltóságot félre kell dobni, nem tudtad megtanulni még ebből sem? Micsoda irónia, nem? A büszkeséged nem engedte, hogy koldulj. Így végül nagy felháborodásodban nálam kötöttél ki, ami ugyancsak a fene nagy méltóságodon ejt csorbát. Méltóság. Büszkeség. Ennyi - hajította hanyagul a lángok közé a kandallópárkányon heverő karácsonyi koszorút. - Festmény egy vak házában, gomb a zoknin, a szék ötödik lába. Felesleges, hátráltat. Az apád volt ilyen - tette még hozzá foghegyről.
Jól emlékezett, hogy kiborult akkor erre a megjegyzésre. Úgy kiabált, ahogy a torkán kifért.
- Ne merj így beszélni róla! És elegem van a hülye tanításaidból! Nem hajítok ki semmit az ablakon!
- Büszkeséggel nem lehet jóllakni - közölte vele Igor szárazon, és ő elsírta magát, hogy legalább tükörbe tud nézni. Igor kegyetlenül kinevette. Megragadta a karjánál fogva, és a tükör elé penderítette.
- Nézz bele, te szakadt, éhes királynő! Büszkeség? Szerinted látszik ez a tükörben? Méltóság? Ugyan hol keressem? A homlokodon? Orrodon? Esetleg a lila szádon meg vacogó fogaidon? Hát legfeljebb ott látszik a te nagy büszkeséged! Ez kell neked? Patyolat lélek, görög halál?
Zana lehunyta a szemeit. Akkor is. Most is. Tizenhét évesen. Huszonhat évesen.
Lüktetett benne Igor szava. Hányszor ócsárolta az ő vadromantikus, patetikus természetét, hogy ez már nem az a világ. Soha nem is volt az. Olyan játszi könnyedséggel tudta megnehezíteni a saját életét. Más volt, mint Igor, aki mint a fakocka tornyot a gyerekek, újra összerakta magát, ha ledőlt. Ő meg csak ült a kockák felett, és siratta, hogy már úgysem lesz minden a régi, többé nem tud ugyanolyan tornyot felhúzni.
Hol látszik a megalkuvás, az elvesztett csaták keserűsége, az ócska győzelmek fénytelen dicsősége? A tükör semmit nem mutatott. Pedig mennyi minden ott lehetett volna, hatalmasan, vörösen, mint a házasságtörő nők mellén a betű! Nem is látszott volna tőlük az arca. És már ő sem látta őket, csak kétségbeesésben, fáradt délelőttökön, amikor odakint szomorúan csepegett az eső az eresz hasadásaiból. De akkor nagyon látta. Mintha neki is a szemébe ment volna a mesebeli ördög millió darabra tört gonosz tükrének szilánkja, a jó nyomtalanul eltűnt, és felnagyítva látott minden rosszat. A kis hazugságokat, dicstelen kisiklásokat, az ő nagy, szégyellt, rejtegetett, mások és önmaga előtt elhallgatott, soha rá nem gondolt, világát felforgató, gyönyörű botlását... Bár az akkor sem látszott, amikor megtörtént, csupán bűnös csillogás játszott a szemeiben. Vagy talán csak ő képzelte oda.
Ujjával kerek, nevető arcot rajzolt az ablaküvegre, és figyelte, ahogy az érintése nyomán a pára lassú cseppekbe gyűlve az ablakkeretbe szalad.
Tudta, hogy végül úgyis le fog menni az alagsorba. Megvoltak a maga kötelező, önkínzó körei, amiket le kellett futnia. Időhúzás. Lemegyek, amikor egyet lobban a gyertyaláng. Majd inkább a következő lobbanásnál... Milyen gyerekesen tudott olykor viselkedni, csak mosolygott magán, bár talán sírt volna.
Az ablakon túl lassú pelyhekben szállingózni kezdett a hó, elfedve a párkány töredezett, lepattogzott tégláit. A sötét parkból csak a fénylő víztükröt és Hagrid házának ablakából kiszűrődő meleg, sárga fényt lehetett kivenni. Közeledett a karácsony. Csilingelő, fenyőillatú, zöld színű, ismeretlen karácsony. Az együgyű rajz az üvegen már nem is mosolygott, inkább könnyezett. Egy mozdulattal letörölte, és leugrott az ablakpárkányról.
Piton nem volt az irodájában, így továbbment a szobájához. Halkan kopogott. Aztán rögtön hármat, hangosabban - még a kopogásom is kérdez, bosszankodott magán. Itt engem bántottak meg, mit keresek itt, kúszott a fejébe a hang, és kis híján visszafordult, de akkor kattant a zár. Piton nem titkolt meglepetéssel, és nagy adag, valamelyest megkésett rosszallással bámult rá. Alig tűnt ki a mögötte honoló homályból, csak az alagsor nedvesen sercegő fáklyái vetettek az arcára némi fényt. Zana arra gondolt, hogy nem látta két napja, és máris nem tudja, hogyan kell szólnia hozzá. Piton bezzeg mindig tudta.
- Ha akar tőlem valamit, az irodámban keressen fel, mint minden normális ember. Már ha tudja, milyen az - húzta el a száját gúnyosan.
- Majd maga megtanít rá - változott tükörré Zana, és kétkedve végigszaladt a tekintete a férfin. - De mivel nem volt ott, ide jöttem.
- Menjen vissza, és próbálkozzon még - kúszott Piton keze a kilincsre, de nem húzódott vissza.
- Ez nálam húsz éve nem működik - közölte Zana lekezelően, de megtorpant. Megint a járt, száz lábnyommal ledöngölt útra tévedtek, nem akarta a ki tudja hányadik verzióját eljátszani a kisiklott találkozásaiknak. Ezért igazán kár volt öt emeletet lépcsőznie. - Nos, ha már a normális embereket említette, gondoltam, viselkedjünk is úgy. Lassan ott tartunk, hogy levélben kívánunk jó reggelt egymásnak.
- Legfeljebb maga. Én nem érzek belül csillapíthatatlan kényszert arra, hogy ilyesmit közöljek magával. Vagy bármi mást.
- Tényleg? Akkor legközelebb ne is faggatózzon sötét, kihalt csarnokokban - vetette oda harapósan. Piton félig érdeklődve, félig kihívóan felvonta a szemöldökét.
- Miért? Talán a Kikötőről akar most beszélni?
- Szerintem ebbe ne menjünk bele, mert én is tudnék kérdezni magától - sóhajtott Zana fáradtan. - Azért jöttem, mert semmi kedvem ehhez a gyerekes marakodáshoz. Látja, még egy üveg bort is hoztam - emelte meg a kezét. Piton tekintete rezzenéstelenül figyelte az arcát, és nem mozdult egy tapodtat sem. - Mi lenne, ha nem az alagsor közepén tárgyalnánk ezt meg? Esetleg nem engedne be?
- Eltalálta - hangzott a tömör felelet, és Piton, ha lehet, még jobban elállta a szűk nyílást, nem mintha Zana faltörő kosokat rejtegetett volna a zsebeiben. Már rég rá akarta csapni az orrára az ajtót, és valami mégis ott tartotta a küszöbhöz szegezve. Élvezte Zana vonásaiban a leleplezett kényszerűséget, bár nem értette az eredetét. Rá szeretett volna jönni, miféle új taktikákba kezdett a nő, néhány perc, és úgyis kiderül, de Zana nem csinált mást, csak az üveg bort lötyögtette a kezében. Szép volt így sápadtan, égő, bizonytalanul rebbenő szemekkel, Piton alig várta, hogy elmenjen végre. Vagy kiabáljon.
- Talán rejteget valamit? - kérdezte Zana fanyarul. - Pedig igazán kíváncsi lettem volna a különleges bájitalgyűjteményére.
- Sajnos csak preparátumokat gyűjtök, de az megfeküdné a maga érzékeny gyomrát - közölte Piton gúnyosan mosolyogva, és kivette Zana kezéből a bort. - Ezt köszönöm. Ja, és itt semmire sem megy egy Alohomorával, meg az állítólagos legendás zárnyitó tudományával - jegyezte meg lekicsinylő tekintettel és bevágta az ajtót. A hangsúly kedvéért most a zár is zajosan fordult egyet.
Zana magában fújtatva meredt az ajtóra. Úgy érezte, ez kihívás volt. Piton meg az ő lenéző, gúnyos modora, amikor úgy néz rá, mint egy létjogosulatlan féregre. Lehet, hogy rátukmálta magát, lehet, hogy az első visszautasításra jobban tette volna, ha vert sereg módjára visszamasíroz a szobájába egy eleve vesztett csatából, de már nem tudott. Már akkor nem tudott volna, mikor negyed órával korábban kilépett az ajtaján. Áltatta magát. Mit érdekelte őt, hogy marják egymást, mint a veszett, tépett fülű kutyák, neki csak az fájt, hogy minek tartja őt Piton. Épp az, hogy nem tartja semmire. Piton, aki maga a pestis, mocskos, ragtapaszokkal lefedett ocsmány fekély, miféle jogon, miféle önkritika nélkül bírál meg akár egy koszos patkányt is? Ő, ha száz Igor Karkarovval fekszik is össze, megvesztegeti a fél világot, vagy egyenesen a Kikötőbe költözik, vagy a fene tudja, mi is a vád ellene, akkor sem ér fel Perselus Piton egyetlen halálfaló-napjával sem. Megint hangosan bömböltek a szavak benne, meg az elfogult bíró, és csörömpölt a kibillent mérleg is. Vért kívánt, mint a sértett pogány harcosok, dárdát verve a nagy tölgypajzsához.
Előhúzta a pálcáját. Ráeszmélt, mire készül, és egy pillanatra visszakozott. Ha most fúriaként betör Piton ajtaján, semmit nem ér el vele, de már abban sem volt biztos, hogy el akar-e érni egyáltalán valamit, vagy csak százegyedszer is elismételni a maga szidalmait. Csakhogy a kihívás ott lógott az ajtóra szögelve. Alohomora, persze.
Néhány perc volt csupán, sok hatalmas szívdobbanás, zár kattanása, ajtó nyílása, üres csend. A léptei halk nesze, az ajtó csukódása a háta mögött. Belebámult az ismeretlen homályba, belélegezte az ismeretlen levegőt.
- Nem gondolja, hogy ízléstelenség a Nagyúr zárvarázsát alkalmaznia a Roxfortban? - kérdezte halkan a csendtől. Nem is az ő hangja volt, hanem egy templomba belépőé, aki suttogva szól és ijedten, és talán megilletődve is. Azt a másik Zanát mintha az ajtón kívül hagyta volna.
- Ezt mégis hogy képzeli? - jött a félhomályból a válasz, valami csattant, és Piton sietett felé oldalról, a semmiből. Zana nem látta az arcát, de az alakját körberajzolta egy eldugott, távoli gyertya szégyenlős fénye. Keze ráfeszült a kilincsre, de nem nyomta le. Félt Pitontól, és attól a vad hangtól, a magasságától, a feketeségétől, a kérlelhetetlenségétől, a múltjától. Attól, hogy ott állt közvetlenül előtte, mint egy fal. Az illatától. A rezdülésétől. Attól, hogy ember. Hogy férfi. Igen, talán attól félt a leginkább. Hogy nem csak egy címszó egy könyvben. Vagy név egy anyakönyvi kivonaton. Mindig ettől félt. Most is, a Szükség Szobájában is, meg a Merlin Könyvtárban, ezer helyen, ha ott voltak ketten. Távolról, a szobája ágyán heverve, vastag tölgyajtóval elválasztva, skót felföldeken, londoni sikátorokban csak név volt, meg elítélt volt, meg címszó. Egy rohadt alak, akinek beleverné az orrát a tükrébe. Valami konok, gyűlölködő fekete lyuk, amiben nyomtalanul eltűnnek a felé szórt emberi szavak, és csak a semmit árasztja kifelé. Valaki, akinek a véleményét meg akarja változtatni, mert ne hordjon a hátán a Föld egyetlen olyan élőlényt se, aki szembesíteni akarja soha el nem követett bűnökkel. Volt neki épp elég nagyon is létező, szükségtelen fantom-kárhozatokat magára vennie. De itt és most több volt annál. Itt lelakatolt könyv volt, végtelen oldallal, nem lehetett elintézni két sértő jelzővel, mert mélyebb volt annál a sekély vizű, félig kiszáradt kútnál, amit mutatott, mert amikor beledobta a maga kis kavicsait, néha hallott mást is, mint a meder koppanó visszhangját. Mert rezdülései voltak.
Nem kiszámítható, orbitális pályán keringő törmelék volt, nem voltak intézményesen meghatározott sablonszavak és tettek, amikkel hatni lehetett rá, bánni kellett vele, és nem ádázul lerohanni. Nem tudhatta, hogy Piton róla is éppen ezt gondolja.
- Az illendőség úgy kívánta, hogy modortalanságra modortalansággal válaszoljak - nézett a férfire halvány mosollyal. Inkább érezte, mint látta Piton haragvó hitetlenkedését.
- Nem emlékszem, hogy valaha betörtem volna a szobájába.
- Elvette a boromat, és egyáltalán nem viselkedett úgy, ahogy normális emberek szoktak.
- Nem kell nekem a rohadt bora, vigye innen a francba - lépett Piton az ajtó felé. Zana alig egy arasznyira állt tőle, kényszeríteni akarta, hogy növelje kettejük közt a távolságot, de Zana nem lépett sem oldalra, sem a kilincset nem nyomta le. Piton jól látta őt, az ő szemei hamarabb hozzászoktak a homályhoz, és az alig derengő fény is a nőre esett. Zana viszonozta a pillantását, azzal az oktalan vakmerőséggel, amivel mindig, résnyire nyílt ajkakkal, éberen. A pillanat izgalma megnyújtotta a csendet, Zana ismeretlen dallamra járta a táncát az ördöggel. Az élni vágyók hallgatják így sínre lehajtott fülükkel a vonatzakatolást.
- Nekem sem kell - felelte szelíden. - A maga hibája, hogy olyan válaszokat sajtol ki belőlem, amiket nem akarok... nem ismerek - tette hozzá akadozva. - Nem akartam megsérteni, és betörni sem.
Piton rámeredt. Ha Zana most nem volt őszinte, akkor alakoskodásban túlszárnyalta még a mesterét is, mégsem tudott hinni neki. Az ő mindig gyanakvó, örökké hasznot kereső természete nem tudta elfogadni, sem elképzelni, hogy valaki csupán azért teszi le a fegyvert elsőként, messziről lengetett fehér zászlóval, előre aláírt biankó fegyverszüneti szerződéssel, mert nyomja a vállát a puskatus, és kényelmetlen árokban aludni. Ő erre seregeket sejtett a dombhát mögött, vagy övszíjba rejtett kínai tőrt, senki nem hagyja el önként a hadvezéri sátrat. De Zana csak nézte őt, és várt. Néhány pillanattal korábban már mozdult a keze, hogy megragadja és kirázza belőle a lelket is, ne merje többé betenni ide a lábát, aztán kihajítaná, hogy csak úgy koppanna. Hozzávágná még a nyavalyás borát is, de meggondolta magát. Hát engedjük közel magunkhoz a kígyót, hogy kiderüljön, mit is akar, egy gyors csapás úgyis lemetszi a fejét, lépett egyet vissza.
- Az elsős diáklányaim is hihetőbben játsszák el az ártatlan tekintetet - jegyezte meg azért. Csak hogy lássa, nem örömében messzire elhajigált bizalmatlansággal enged a játéknak. Nagy vörös ikszet ne fessen a mellére, hogy ide lőjön? - Nem nyúlhat semmihez.
Zana lopva mert csak körbenézni. Arra számított, hogy Piton lakrésze olyan lesz, mint az övé, de itt nem látott ágyat vagy ruhásszekrényt. A helyiséget jobbára könyvekkel halmozták tele, Piton igazi lakrészére a szoba sarkában sötétlő ajtó nyílhatott. Itt nem voltak színes folyadékban ázó "háziállatok", ahogy a diákok nevezték a bájitalterem és a férfi irodájának díszeit. Bár egyetlen gyertya világított a dolgozóasztalra helyezve, a szoba tágasnak látszott, mintha kárpótlásul, amiért az alagsorban kell laknia, Piton kétszer annyi helyet kapott volna. A szeme sarkából a férfira nézett. Nem tudta elképzelni a felső emeletek fényárban úszó szobáiban, hatalmas ablakok előtt. Tekintetével végigsimított a könyvek kopott gerincén, de megérinteni egyiket sem merte, Piton élesen, kitartóan figyelte a mozdulatait a gyertya fénykörén túl. Valójában kárörvendve számolta a perceket visszafelé, amikor Zana majd kínlódva megpróbál magasröptű beszélgetést kezdeményezni, amibe neki esze ágában sem lesz besegíteni, aztán újabb csend következik majd, amit ő kifejezetten élvezni fog, Zana viszont látványosan szenved majd, végül kínos magyarázkodással az ajtó felé somfordál, hogy elfelejtette megetetni az aranyhalát meg égve hagyta a gyertyát is, elbúcsúzik és magában szentül megfogadja, hogy soha többé nem teszi be ide a lábát. Ő pedig majd gúnyosan megköszöni a látogatását, és reméli, jól szórakozott, és máskor is lesz szerencséje a remek társasághoz. Tíz perc. Fejben már számba is vette, mit fog csinálni az este további részében.
- Nem bontja fel? - hallotta Zana hangját. Milyen kiszámítható, húzta mosolyra a száját. Mind irtózik a csendtől, hát kitölti ostobaságokkal.
Zana nem értette a férfi arckifejezését, úgy nézte őt, mint aki tudja, avarral teleszórt, ágakkal lefedett verem szélén áll, amely alján élesre, hegyesre kifaragott cövekek várják éhesen, hogy gyanútlanul hátralépjen. A férfi felé nyújtotta az üveget.
- Miféle bor ez? - pillantott futólag a címkére, a különös betűkre Piton.
- Vörös - mosolygott rá Zana. Na ne mondja, válaszolt a férfi tekintete. - Nem mérgezem meg. A bor egyébként magyar, ha már ennyire érdekli.
Piton megint hátrahúzódott, és a pohara mögül figyelte tovább a nőt. Ha az időjárásra tereli a szót, úgy kirúgja innen, hogy a lába se éri a földet. Zana kissé céltalanul megkerülte az asztalt, és felszisszent.
- Ez nem igaz - lehelte izgatottan. Piton még sohasem hallotta ilyennek a hangját, oldalra lépett, hogy jobban lássa. Zana az ében patikaszekrényt bámulta. - Tizenhetedik század, csont intarziák, ezüstfüstös futtatások, festett mozaiküvegek. Hiányzik egy ládikája és egy fogantyúja, ugye?
- Honnan tudja? - rezzent össze Piton. A régiségkereskedő fennhéjázó, szokásos dagályos szócséplése nem érdekelte, de Zana többet tudott, mint számított rá. Többet, mint indokolt volt.
- Mert nálam vannak, otthon, a régiségboltomban - ingatta a fejét. Arcán halvány foltok gyúltak a felismeréstől. - Hihetetlen, mennyi arra az esély, hogy éppen itt bukkanok rá, hát így néz ki - simított végig a fafaragásokon, a polcokat tartó kígyók fekete fején, ujjai alatt gyíkok kapaszkodtak kilincsek gyanánt. A bíborban játszó üvegtáblák mögött címkézetlen tégelyek és fiolák bújtak meg a vitrinekben, névtelen életek, névtelen halálok. Zana kiszakadt a világból. A helyzet valószínűtlensége a bőre alá kúszott, ebben az egy mesterműben összekapcsolódott a korábbi élete a jelenkorival, látta magát az obszidián szemű gyíkfogantyúval a kezében, vad kutatások közepette. Soha egy percig nem gondolta, hogy a Roxfortban, Perselus Piton szobájában bukkan majd rá. Egyáltalán azt nem gondolta, hogy valaha nekik egy ponton összeérhet az ízlésük. Ezt a szekrényt a férfinak faragták, minden fekete ívével, komor díszítésével együtt, talán már akkor is tudta, odahaza, számba vette a helyeket, embereket, akiknél rálelhet, és minden képzelet mélyén talán éppen Piton lapult. - Szebb, mint gondoltam. Titkos rekesze is van? - kérdezte mosolyogva, és ujja öntudatlanul járta az utat. Ő maga is meglepődött, amikor egy faragott holló szárnya mögül a kezébe fordult egy fekete tárgy.
- Megmondtam, hogy ne nyúljon semmihez, nem? - mennydörögte Piton, és Zana hátraperdült a vészjósló talársuhogásra.
- Sajnálom, nem volt szándékos - pillantott a kezére megilletődve. Egy feslett bőrkötéses könyvet szorongatott. Ujjaihoz évtizedes gyűrődések simultak idegenül. - Azt hiszem, tudom, mi ez.
Piton megtorpant az asztal sarkánál, és nem mozdult onnan. Na mi, kérdezték a szemei villanva. Zana felpillantott rá. Nem ütötte fel a könyvet. Nem merte. Most kisdiák volt, és felelt.
- Az első fele ötszáz éves ősnyomtatvány, bíbor-fekete iniciálékkal, kézzel festve, ahogy kell - kezdte halkan, inkább kérdezte. Pitonnak a szeme sem felelt. - Fekete mágia tanok, a veleje. De a második fele... a Nagyúr kézirata, igaz? Ez a Vörös könyv, de maga átkötötte, és kiszedte a papírtáblát. A színezett metszés ornamentuma árulkodó, bár félig lekopott.
- Örülnék, ha visszatenné - jegyezte meg Piton szárazon. Zana nem figyelt rá, a bíbormetszésű lapokat nézte. A könyv második felét a Nagyúr állítólag a roxforti tanulóévei alatt vetette papírra, akkor alkotta meg eljövendő birodalma alapjait, az eszmerendszert, ami mellé hívek ezreit tudta felsorakoztatni. Tizenévesen. Vörös könyvnek hívták, a tinta után, amellyel íródott. Azt tartották róla, hogy sárvérűek vére színezte ilyenné. Valóban vér volt, Igor példányát sokszor forgatta az ujjai közt, de gyanította, hogy legfeljebb csak kakasok véréről van szó.
- Igornak is volt belőle, nem most látom először, de ez tele van jegyzetekkel - pergette át a lapokat Zana, és a férfi szálkás, apró betűit figyelte a margókon és a sorok mentén, meg a könyvlapok közé betett jegyzetpapírokon. Piton még közelebb lépett, de nem szólt. - Javításokkal.
- Talán kegyeletsértésnek számít? - szűrte a fogai közt. Zana ujja végigszaladt a gerincen.
- Félreértett, lenyűgöz. Nem lehetnek olyan régi bejegyzések, ha Igor nem tudott róluk, a halálfalók sem. A Nagyúr bukása után keletkeztek, ugye?
- Nem éppen - nyúlt Piton a könyvért, és kikapta Zana kezéből. - Vannak bájitalok, amikről jobb, ha minél kevesebben tudnak.
Zana talányosan nézett rá. A Sötét Nagyúr odaadó szolgája talán mégsem volt olyan odaadó? Megvoltak a maga kis titkai, és ügyesen kihalászta a halait a folyóból, mégpedig észrevétlenül, a legjobbakat. Zana rájött, hogy bizony nem Igor Karkarov volt az egyetlen, aki nagy előrelátással előkészítette az útját minden eshetőséget számba véve, Pitonnak is voltak rejtett fegyverei, de ő tisztábban látott, és jó irányba vágott ösvényt a rengetegben. És volt olyan józan, hogy elővigyázatosan nem nyújtott mindent feltétel nélkül tálcán a Nagyúrnak.
- Az apámé volt, nem a beavatásom után szereztem - dobta a rekeszbe a könyvet Piton, és visszazárta. Most ő nem bírta a csendet.
- Az apja halálfaló volt? - kérdezte Zana elhűlve, talán szomorúan.
- Dehogy, ahhoz túl... - nem fejezte be a mondatot. Gyáva volt? Kevés volt? Mindegyik, és mégis... hova vezetett volna? - Egyet értett a Nagyúr eszméivel, és valahonnan megszerezte - tette hozzá. Ironikus, hogy végül a mindig gyűlölt apja nyomdokaiba lépett, s már-már beteges vonzódást érzett a fekete mágia iránt. És ha csak ebben hasonlítottak volna...
- A legendás aranyvérűségi dicskódex - húzta el a száját Zana szarkasztikusan. - Az egész könyvben az ér a legkevesebbet.
- Lám csak, az aranyvérűek társadalmának újabb Weasley-féle selejtjével állok szemben? - vonta fel a szemöldökét Piton. Zana megkeményedett arccal fordult felé. Piton kiélezte a pillanatot, addig nyújtotta, amíg repedezni nem kezdett, és végül kegyesen hozzátette: - Lucius Malfoy szavaival élve.
Zana megvetően végigmérte, majd hátat fordított, és szórakozottan babrálni kezdett egy pennával.
- Mellesleg nem vagyok aranyvérű - mosolygott távolian. Tessék, kérdezte a csend döbbenten. - Az anyai nagyapám mugli volt. Még csak nem is sárvérű, egyszerű mugli... Tudom, mire gondol, valóban, a Durmstrang történetében, főleg mióta Igor az igazgató, valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki nem tisztavérű. Törvénnyé érett íratlan aranyszabály. Na igen, csakhogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, hát még Igornak.
- Karkarov tudott róla? - ütközött meg Piton.
- Hogyne tudott volna! A diákokat mindig alapos vizsgálatnak vetették alá, vér szerinti vizsgálatnak, természetesen, mielőtt meghívták volna őket az iskola falai közé. De Igor azt akarta, hogy oda járjak, a keze alá, bármi áron.
Piton értetlenül hallgatta. Nem tudta elképzelni, mi hasznot látott Karkarov egy gyereklányban, aki épphogy kilépett abból a korszakból, amikor még az orrát túrja, és csattogós szárnyú falepkét huzigál maga után az udvaron. Annyira még Karkarov sem lehetett beteges, hogy a majdani szeretőt lássa benne. Zana félreértette Piton arckifejezését. Aranyvérűként nevelték egy olyan környezetben, ahol csak szék tetejéről voltak hajlandóak egy kevertvérűhöz szólni, hirtelen úgy hitte, Piton vonásaira is ez a tanítás ült ki öntudatlanul, és nem érti, Igor hogyan fanyalodhatott a társaságára.
- Végül is, miért ne állhatott volna szóba velem? A saját mestere is aranyvérűségről prédikált félvérként - Piton újfent megdöbbent Zana tájékozottságán, meg a tényen, hogy a Nagyúr ádázul őrzött titkáról Karkarov, Malfoyhoz hasonlóan mégis tudott. A Konzisztórium nagykutyái még jobban nyüszíthettek a gondolatra, ki parancsol nekik.
- És kreált magának egy makulátlan múltat, ha jól sejtem.
- Valahogy úgy. A nagyapámat kihúzta a képből - komorult el Zana. Ezt sohasem tudta lenyelni. Igor olyan könnyedén retusálta ki a családfájából a nagyapját, mintha soha nem is létezett volna, és mintha nem lett volna több, mint véletlenszerűen egymás mellé pakolt betűk halmaza, helyesírási hiba egy levélben. Kiirtotta a gazt, a család fekete bárányát, a vérvonal szégyenét. Ne beszélj róla többet, nem is létezett, ne ejtsd ki a nevét se, a te nagyapád gyógyító volt egy hegyi faluban, élt, meghalt ekkor és ekkor, itt és itt járt, ennyibe telt eltüntetni egy egész életet. Sokáig nem értette, akkor kije volt az, aki nyaranta fűzfa sípon tanította játszani, de ezt nem osztotta meg senkivel. - Természetesen mélyen titkolnom kellett a származásomat. Igor szerencséjére apám aranyvérű családból származott, vele nem volt gond. Ha kiderült volna a mi kis titkunk, minden terve, minden tanítása és belém ölt munkája kárba veszett volna. Abban a világban, azokban a körökben, ahol érdekelt volt, senki sem hitt volna egy piszkosvérű szavának. És Igor sem állhatott volna úgy eléjük, hogy megcsalta a saját ideológiáját.
- És az új üdvöskéje?
- Ki? - kapta fel a fejét Zana. Megbántottan. Féltékenyen, viszolygott Piton. - Ó, mármint Viktor Krum? Nem, ő aranyvérű, hibátlan múlttal. Viktor a hírnév miatt kell neki, hogy dicsőséget hozzon a Durmstrangnak. Vele lehet büszkélkedni meg parádézni, már amennyire Viktor elviseli - mosolygott Zana kedélyesen. - Én mindig a háttérben, a homályban maradtam. Én voltam az ő titkos naplója, aminek a létezését az ember nem veri nagydobra, a biztosíték, a sakkfigura, amivel mattot adhat - hirtelen elhallgatott, ezer jelzőt tudott volna még találni magára, de így is túl sokat mondott.
- A bábja. A rabszolgája - fejezte be helyette túlzottan készségesen Piton. - Bevallom, nem egészen értem. Minden elcsúszhatott volna egyetlen muglin. Hol érte ez meg Karkarovnak? - Zana nem válaszolt rögtön. Belenézett a tintásüvegbe, és visszacsukta a fedelét.
- Láthatja, nem érte meg. A Nagyúr tett róla - válaszolt kitérőleg. Egy ideig egyikük sem szólt. Zana álmatagon tovább sétált a durva felületű munkaasztalhoz, ami belesimult a sötétbe. Megtisztított kések villantak sárgán a fiolák és szürke fenőkövek között. Különös, kesernyés szag terjengett a sarokba szorulva, önkéntelenül elfintorodott.
Piton fejében nem álltak össze képpé a mozaikdarabok. Az eddig kirakott, egyszerű ábrája újra megnézve torzított, és voltak darabok, amiket nem tudott hova helyezni, szét kellett zilálnia az egészet, és most ott állt egy halom színes kirakóval a lábai előtt. Most már biztos volt benne, a 'Karkarov személyes tanítványa' kifejezés éppen azt jelenti, amit. Zana sokat tudott, túl sokat, olyasmit is, amit senki nem kotyog ki alkalmi szeretőknek véletlenül vagy fennhéjázva. Az, hogy Zana mégsem közszemlére kitett olajfestmény volt, amit kedvére mutogathatott mindenkinek a nagyképű tulajdonosa, teljesen meghökkentette - az már más kérdés, hogy Karkarov később valószínűleg mégiscsak lőtt arra a bizonyos házinyúlra, megkívánva a húsát: a férfi stílusa lett volna, aki nem tudott elmenni semmi mellett úgy, hogy ne érintette volna legalább futólag; olyan volt, mint a sétálni vitt kutyák, amik minden útba kerülő fát lehugyoznak területhódítás címszava alatt. És Zana szavai mögött, hangszínében, ahogy a férfi nevét kiejtette, ezt érezte, a meghódítottak lágy rezdülését. Azt pedig végképp nem tudta megérteni, Karkarov miért kötött a háza elé fényes szőrű pincsikutyát, amikor medvével is őrizhette volna a portáját. Egy törékeny, labilis természetű nőre bízni minden titkát teljes oktalanságra vallott. Zana egyelőre óvatosan járt a gejzírek szabdalta vidéken, nem ment rossz felé, arra felelt és úgy, amire és ahogyan ő akart. De mindenki hibázhat, gondolta elégedetten.
- Emlékszem az apjára a régi Reggeli Prófétákból, auror volt, igaz? Egy ideig Mordon társaként is dolgozott, de persze ő egyedül szerette magát a préda után vetni, és senkit nem tűrt meg sokáig maga mellett - vetette fel szinte mellékesen, csevegve. Gratulálnia kellett magának ezért a hangszínért, a megtestesült üres, hézagkiöltő mondatok dallama vegyült bele. Sajnálta, hogy most nem hallják azok a kollégái, akik szerint ő két szónál többet nem tud úgy egymáshoz rakni, hogy abban ne legyen sértés, és ezek is többnyire a jó reggeltek és jó napotok halmazába tartoztak, a csevegés meg egyenesen személyes sérelemnek számít nála. Nem mintha messze jártak volna az igazságtól. - Ahogy emlékszem, az apja elég eredményes volt.
- Igen - hallotta Zana szűkszavú válaszát. A hátát mutatta feléje, és a hangja suttogó, óvatos volt. Kiváró. Piton szinte látta, ahogy összevonja a szemöldökét, életre kelnek az érzékei, észrevette a ruha alatt megrezzenő izmokat, Zana minden idegsejtjével rá figyelt most. Nem hagyta magát elsodorni, mint egy papírhajót, túl gyanakvó volt ahhoz, inkább kikötött egy csendes öbölben, és onnan kémlelt körbe. Piton engedte lehűlni a csendet, remegni a bizonytalanságot a nőben. A szép őz is tudta, hogy a bokrokon túl a farkas zörgeti az avart.
- Érthetetlen - jegyezte meg. Látta, hogy Zana összerázkódott a hirtelen hangra, és várja a folytatást, ami nem jött.
- Micsoda? - kérdezte végül kissé türelmetlenül.
- Hogy miért lépett ki - csak Zana apró, megrezzenő fülbevalói látszottak és az aprítókést pörgető ujjai. A csontmarkolat sercegve súrlódott az asztallapon.
- Féltett minket, el is költöztünk Angliából - jött a válasz sietve. Piton elégedett mosolyra húzta a száját, bizony, mindenki hibázhat.
- Na igen, ez érthető. Nem sajnálta elhagyni a szigeteket? - kerülgette a farkas az őzet. - Hány éves volt?
- Kilenc - pergett a kés az asztalon. - Nem bántam, a nyarakat így is a nagyanyám falujában töltöttem, nem a teljes ismeretlenségbe mentem. Egyébként is mindig szerettem...
- Kilenc. - Piton váratlanul előre lépett, belevágva Zana szavaiba, és tenyerével a késre nehezedett. Zana ijedten kapta felé a fejét. - Az apjának miért kellett kilenc év, hogy rájöjjön, veszélyt jelent a munkája? - az ívelt szempillák megrezzentek, és árnyékot vetettek a kék íriszre. Zana Piton késre simuló kezét bámulta, és nem válaszolt. Ujjai céltalanul rajzoltak meddő vonalakat az asztalra. Piton kedvtelve nézte, minden oldaláról megvizsgálta az új kirakódarabkákat, de nem jutott sokra. Zana álla vonalára kúszott a tekintete, az összeboruló árnyakra rajta, és a nyakára. Szerette volna... - Lassú felfogású lehetett - tette hozzá inkább. Bizonyára, formálta a szavakat vonakodva Zana szája. - Kivételesen kétlem.
- Valóban? - húzott magához egy teleírt pergament a nő. Már bánta, hogy lejött Pitonhoz. Annyi minden tornyosult körülötte, titkok, amikről nem lehetett beszélni, emlékek, amikről nem akart beszélni, kudarcok, amikről nem mert beszélni. Piton minden szót össze akart fűzni, beilleszteni egy nagyobb rendszerbe, és a használhatatlanokat eldeformálva, gúnyosan visszadobta, akár a tiszttartó a selejtes búzát. Éber szemei aprólékos lomtalanítást végeztek a mondataiban.
- Van egy kiábrándító hírem. Rossz hazugságot választott - közölte szárazon.
- Miért, mi lett volna megfelelőbb? - villant Zana mosolya.
- Például az anyja honvágya, vagy bármi - nézte csúfondárosan Piton. - Használhatta volna a fantáziáját. Azt meg tegye le, mondtam, hogy ne nyúljon semmihez - kapta ki a kezéből a pergamenlapot, a dolgozóasztalhoz sietett és összetekerve az egyik fiókba zárta.
- Gondoltam, ilyen szentimentális választ nem fogad el - Zana láthatólag nem sietett tagadni, hogy nem mondott igazat. Szemei kihívóan rebbentek a férfire.
- A magáé sem volt kevésbé az. Ki tanította bájitaltanra? - váltott témát hirtelen. Most kivételesen valóban érdeklődésből tette. Zana, ha meg is döbbent, nem mutatta.
- Vlagyimir Bugafejev, ismeri? - Piton cinikusan horkantott, hogy akkor nem sok gyógyító elixírt tanulhattak hét év alatt. - Hát eszerint a roxfortosok sem - vágta rá nyílt rosszallással, ahogy végigmérte a férfit. Itt tananyag, közölte Piton fitymáló mosollyal, de Zana nem reagált. - Nem volt ő olyan rossz. Kissé különc volt ugyan... ahogy a bájitalfőző mesterek általában - pillantott kedélyesen Pitonra a szeme sarkából. - Nekem a nyári szünetben, és néha hétvégeken is különórákat tartott Igor utasítására. Akkor olyasmit is megtanított, ami még a Durmstrangban sem került volna szóba tanórákon. Kedveltem, olykor annyira belemerült, hogy észre sem vette a jelenlétem. De négy éve már más tanít helyette.
- Meghalt? - kérdezte Piton. Zana elkomorult, és keserűen, tagadólag megrázta a fejét.
- Rosszabb. Volt egy félresikerült kísérlete... Zárt osztályon kezelik. Egyszer láttam azóta... bár ne láttam volna - halt el a hangja. Furcsán, visszhangozva koppantak a szavai a szoba falain belül, és súlyosan megültek kettejük közt a padlón. Szomorúnak tűnt, és távolba veszőnek. - Ennél bármi jobb.
Pitonnak eszébe jutottak az Azkabanban töltött napjai, a dementorok gyötrő jelenléte, ifjabb Barty Kupor kifejezéstelen, minden emberi vonástól mentes szoborarca, és a saját rettegett félelmei. Volt idő, amikor biztosra vette, hogy ő is így végzi majd, a Wizengamot gondoskodott róla, hogy lásson egy pár dementorcsókos kivégzést... csak úgy, elrettentés végett. Hogy tudja, hol a helye. Néha úgy vélte, ebből a szempontból ők is a Nagyurat veszik példaképnek. Nincs is jobb az álszentségnél. De persze nem is kellett ilyen messzire mennie, elég volt az apjára gondolnia. Most is ott hevert az asztalfiókjában egy sárga pecsétes levél; alig futotta át a szöveget, ami kétévenként úgyis mindig ugyanaz volt, megnézte a végösszeget - magasabb megint, persze, hiszen év vége van, itt a karácsony, miből vennének mazsolás kalácsot a betegeknek... vagy inkább ajándékot maguknak, azokba a nyomorékokba úgyis kár az étel is, azt se tudják, mit esznek, nemhogy mi az a karácsony, - fizetett szó nélkül... hát ez sem az a levél volt, amit olyan régóta várt.
- Ritkán esik meg, de kivételesen egyet értek - fonta össze a karjait Piton. Zana halványan rámosolygott.
- Köthetünk egy egyezséget: ilyen esetben kegyelmet gyakorol rajtam, és vice versa. Mit szól?
- Kész örömmel - húzta kárörvendő mosolyra a száját Piton. Zana könnyeden felnevetett.
- Tudtam, hogy szívesen ajánlkozik majd! Remélem, megnyugtatja, hogy kölcsönös.
- Hogy lássa, nem a levegőbe beszélek, kiválaszthat magának egy saját névre szóló mérget - pillantott a patikaszekrény felé Piton, és Zana bizarr érdeklődéssel vizsgálni kezdte a vitrinben sorakozó üvegeket.
- Bízom az ízlésében, válasszon maga - Piton kiemelt egy bíbor színű folyadékkal teli apró fiolát, hogy ez éppen hozzá illik. - Miért? Talán mindenbe beleüti az orrát, és maga után kémkedik? - csillant vidáman Zana szeme. Piton arcán halvány mosoly suhant át, mielőtt válaszolt.
- Igen, levakarhatatlan. Ha bevette, nincs ellenszer. És pár perc múlva már halálos - mérte végig jelentőségteljesen Zanát, és visszazárta a fiolát a többi közé. - Van egy jó hírem - szólt a nő után, amikor Zana az ajtónál járt. Döbbenten jött rá, hogy elszálltak a percek, mint a pára. - Az utoljára összeállított főzet úgy tűnik, használ Enigma professzor bajára. Akár két héttel korábban is visszajöhet tanítani - nézte Zanát, akár egy keselyű. Ez persze szemenszedett hazugság volt, Enigma állapota nem javult gyorsabban. Szerette volna kínos helyzetbe hozni. Megbántani, látni, mennyire fontos neki a Roxfort tanára cím. Zana arca kifürkészhetetlen maradt. Még nem gondolt arra az időre, amikor majd el kell hagynia az iskolát, de Piton beleszúrta a kis tűt, hogy semmi sem állandó. Hogy nem vagy idevaló. Az óra ketyegett. Elmosolyodott.
- Remek - nyomta le a kilincset. - Úgyis amikor a múltkor meglátogattam, azt mondta, úgy érzi magát, mint egy fehér egér, azzal a rengeteg félrekísérletezett löttyel a gyomrában - a döfés talált.
Két nappal később Zana érdeklődésére Madam Pomfrey lehangoltan közölte, hogy Enigma baját csak a szokásos, hosszú időt igénybe vevő módszerrel gyógyíthatják, nem találtak jobb orvosságot.
Piton legközelebb maga vitte el az öreg professzornak a soron következő bájital adagját, és tőle megtudta, hogy Zana egyszer sem járt nála.

*

- Úgy gondoltam, jobb, ha minél előbb szólok. Teát? - intett Dumbledore az asztal szélén várakozó gőzölgő teáskanna felé. Piton türelmetlen mozdulattal elhárította, és Zana is köszönte, nem kért. Dumbledore komótosan töltött magának egy csészével, és leült az íróasztala mögé. Fawkes álmosan pislogott a rúdján, tűzpiros tollai lángoltak a gyertyafényben. - Minervával és a Renddel már beszéltem a dologról, most maguk jönnek - hunyorgott kettejükre. Szemüvege egy pillanatra bepárásodott a tea gőzében. - Február elejétől Velencében megrendezik a szokásos karnevált. És erre az évre esik a Varázslók Világkongresszusa is, mint bizonyára hallottak róla.
Piton undorodva legyintett. A Kongresszust huszonöt évenként rendezték meg Velencében, mindig a Karnevál idején, ugyanis olyankor a sok maszkos, jelmezes mugli közt nem keltett feltűnést a taláros, de főképp a többnyire kevés sikerrel muglinak álcázott varázslók tömege. A Kongresszus évszázadok óta nem volt más, mint gazdag, unatkozó, vagy a népviseletükben parádézó varázslók gyülekezete. Az egyetlen pozitívuma az lehetett, hogy az eltelt évszázadok során egyre rövidebbre kopott a hossza, így mostanra három napot tett ki. Az előző századokban ugyanis az egy-két hetesre nyúlt találkozók végére a "véletlen" varázslatok miatt a muglik gyanakvása már kezdett zavaró mértéket ölteni. Azonban ezzel egy időben az egész esemény ellaposodott, és elvesztette eredeti célját, ami a világ mágikus társadalmainak egymáshoz közeledését, és más mágikus kultúrák megismerését volt hivatott elősegíteni. Így akinek új ruhatára, befolyásos állása, műtárgya, botránya vagy felesége volt, mindenképpen odatolta a képét.
- Ezért nagyon szeretném, Zana, ha elmenne oda - helyezte le Dumbledore a csészéjét komolyan. - Biztos vagyok benne, hogy keletről is sokan megjelennek majd, és örülnék, ha felvenné a kapcsolatot velük. Maga jobban szót ért velük, tudja, kihez kell fordulni. Az a régió úgy érzi, messze van a tűztől, Voldemort keze nem ér el addig, ezért nem is foglalkoznak különösebben ezzel az üggyel. Ideje felnyitni a szemüket. Keleten én nem vagyok otthon, és csupán remélhetem, hogy Voldemort is még csak tapogatózik arrafelé. Jobb alkalmat nem is tudnék erre a Kongresszusnál.
- Azt akarja, hogy ő állítsa az oldalunkra a keletieket? - kérdezte nyílt rosszallással és némileg kétkedve is Piton. Zana királynői büszkeséggel fordult felé, de nem törődött vele. Kissé túlzásnak találta ilyen fajsúlyú feladattal megbízni őt, Dumbledore néha elvetette a sulykot a bizalmának osztogatása terén. Nem mintha sok esélyt látott volna arra, hogy Zana bármit elérhet, még ha valóban ismerősként mozgott is abban a közegben.
- Nem várok senkitől lehetetlent, természetesen. Tisztában vagyok vele, hogy három nap nem elég erre, sem néhány szó, de ez az út igen csekély ár bármi előnyért, amit megszerezhetünk - fűzte össze az ujjait az igazgató.
- El sem kíséri? - keményedett meg a bájitaltan tanár pillantása.
- Nos, Perselus, nem. Azt hiszem, én csak hátráltatnám. Biztos vagyok benne, hogy Zana kiválóan eligazodik majd. Feltéve, ha beleegyezik.
Zana kissé kelletlenül bólintott. Úgy érezte, köveket kötöttek a bokájára, amelyek minduntalan visszarántják a mélybe. Annyiszor hitte már, hogy könnyű továbblépni, egyetlen lépés csak, vidám, gondtalan, jövőbe nevető, nosztalgikus mosolyú, búcsúzó, felejtő. De mindig tévedett, lezárni volt a legnehezebb, örökké ráugrottak a múlt kövébe vésett napok, rázuhantak egy szekrényből, felvillantak egy mosolyban, egy illatban, egy színben. Futó árnyékokban a szélben. Kezére hulló esőcseppben. Találkozz azokkal, akik a ködbe vesztek egy másik élettel együtt, ami már idegen volt, mintha mástól lopta volna, könnyű volt mondani. Özvegyként elővenni újra a lelakatolt ládából a menyasszonyi fátylat. Mintha olyan városban járt volna, ahol minden utcácska ugyanolyan térbe torkollik, ugyanannak az elbukott királynak a lovas szobrába, ugyanolyan macskakövekbe, ugyanazon szökőkútba, aminek alján turisták fémpénzei csillognak a fodrozódó felszín alatt - ő nem dobott bele soha egyet sem, háttal, bal váll felett elhajítva, babonásan, mégis mindig visszatért oda. A sors döngölt utat vájt neki, ő baja volt, ha önfejűen beleveszett a környező rengetegbe, hogy márpedig neki ne mondja meg senki, merre, mi végre, nincs csillagokba pettyezett, előre megírt végzet, végül úgyis mindig visszajutott az útra.
- Remek - nyugtázta bátorító mosollyal Dumbledore. - És ha már így rákérdezett a dologra, Perselus, mert bár én nem megyek, azt szeretném, ha maga ott lenne.
- Tessék? - hajolt előrébb Piton a székében. Nem mintha meglepődött volna. Dumbledore bizonyára nem azért hívta, hogy megkérdezze, kér-e teát, de azért még reménykedett. - Ha a kisasszonynak testőrre van szüksége, kétlem, hogy én vagyok erre a legalkalmasabb személy. Felőlem ugyanis viheti, aki akarja...
- Perselus... - tartotta fel a kezét némileg felháborodva Dumbledore, de addigra Zana megtalálta a hangját.
- Elboldogulok egyedül - pillantott az igazgatóra, majd Pitonra, és arca tele volt elutasítással. - Felesleges jönnie.
- Végre valamiben egyet értünk - méregette hirtelen gyúlt ellenségeskedéssel Piton. - Eszemben sincs akár csak egy lépést is tenni magáért.
- Nekem meg eszemben sincs elviselni magát akár csak egy lépés erejéig is.
- Valóban? Akkor elárulhatná, miért töri magát annyira a boraival és bájcsevegésével... - Zana már levegőt vett, hogy tiltakozzon, de Dumbledore közbevágott.
- Egy pillanat! Perselus, azért szeretném, ha elmenne, mert gyanítom, nem én vagyok az egyetlen, aki lehetőséget lát a Kongresszusban, biztos vagyok benne, hogy Voldemort is elküldi a maga követeit, és jó volna tudni, mire jut - Piton hátradőlt a székben, és fáradtan megdörzsölte a halántékát. Nagyon is valószínű volt, hogy Dumbledore-nak igaza van. A Nagyúr nagyobb céllövöldében akarja játszani a játékait, több mindenkire kilődözni az Imperius-nyilacskáit, vagy halálos átkait, mind több bábut megszerezni magának, egyesíteni a Sötét Jegy alatt. - Maga Voldemort viselt dolgaiban jobban otthon van, Zana fejében csak nevek vannak. Több szem többet lát, és ha már Zana így beleegyezett...
- A kisasszony könnyen beszél. Nekem tanítanom is kéne, tudtommal tanár vagyok, nem pedig valami díjnyertes kutya, amit kiállításokon mutogatnak.
- Hogyne, persze - bólintott nyugodtan Dumbledore. - Rúnatanra talán valóban hadrendbe állíthatjuk Enigma professzort. Egyébként azt hiszem, a Roxfort három-négy napot még maga nélkül is átvészel, Perselus - mosolygott kedélyesen az igazgató. - Arra gondoltam, esetleg Poppy helyettesíthetné.
- Micsoda? Erősen kérdéses, hogy rendesen meg tudná tartani az órákat. Legfeljebb az alsóéveseknek. És neki ott a gyengélkedő is.
- Nos, én beleegyezek bárkibe, akit ajánlani tud, legyen az Cornelius Caramel maga, de azt akkor is szeretném, ha elmenne - vonta össze a szemöldökét valamivel szigorúbban Dumbledore. Piton elégedetlenül nézte. Most még csak kérte, a következő szó az 'akarom' lesz. Csak eggyel futott több kört a Nagyúrnál. - Van még egyéb ellenvetése az utastársán és a bájitaltanon kívül? - tette hozzá félmosollyal. Piton háborogva felhorkant.
- Ha még ez a kettő sem elég, teljesen esélytelen a többi.
- Akkor jó - bólintott elégedetten Dumbledore, és újra megkínálta őket teával. Piton még ahhoz is túl lehangolt volt, hogy visszautasítsa.

*

A közös tanárit belengte a puncs és a karácsonyi aprósütemények fűszeres illata. Az ablakpárkányon és ajtókereten piros bogyókkal teleszórt, ezüstös-zöldes fényű magyalfüzérek lebbentek meg egy-egy ajtónyitódásra. A meleg, sárga fényben a Roxfort tanárai jártak körbe csendülő üvegkoccanások közepette, miközben odakint a hó hintette tele az elárvult ágakat.
Aznap reggel mentek haza a diákok a téli szünetre, így estére beiktatták a szokásos ünnepi vacsorát, amíg még minden tanár a Roxfortban tartózkodott. Egyedül Frics nem jelent meg, és ezt nem is nagyon bánta senki. A gondnoknak szent meggyőződése volt, hogy amíg a tanárok gyanútlanul, felelőtlenül a tanáriban lebzselnek és pukkantós bonbonokkal játszanak, a semmirekellő, végletekig alattomos kölykök tönkre zúzzák az iskola folyosóit, és neki kell majd közelharcot vívnia a trágyagránát hegyekkel. Mindenki nevetett rajta, egyedül Piton jegyezte meg, hogy jó is, ha valaki rajta tartja a szemét az iskolán, most, hogy Potter is marad az ünnepekre. McGalagony megrovó tekintetére az ujjain sorolni kezdte, hogy harmadik emeleti tiltott folyosószakasz, második emeleti lánymosdó, titkos átjárók Roxmortsba, könyvtár, konyha, bájitalszertár, mind elővigyázatosan lezárva, mit hagytam ki, ja, és persze a Szükség Szobája, ha esetleg példának okáért valaki nekromantiát próbálna végrehajtani, mosolygott célzatosan. Mindenki a fejét csóválta, hogy hova gondol, Piton professzor, csak McGalagony ráncolta a homlokát figyelmeztetőn. Ő persze tudott Potter kis halloweeni kalandocskájáról.
Zana félrehúzódott a színes gömböktől roskadozó karácsonyfa mellé. Az imént érkezett csak, késve, kipirultan és feszengve, olyan csendesen, hogy csak a gyertyák lobbanása jelezte a jöttét. Szándékosan húzta az időt a Minisztériumban, tett-vett az iratok között, négyszer átfutotta a napok óta megírt tanulmányt, áthúzott benne egy szót, és kicserélte egy másikra, elrendezte a fiókjai tartalmát, nem akart részt venni a karácsonyi vacsorán. Számára a karácsony mindig is az a bensőséges ünnep maradt, amikor gyerekkorában elaludt a kulcslyuk mellett, amin keresztül leselkedve várta, hogy felbukkanjon a fa alatt az ajándéka, látta magát szegfűszeget szúrni a mézeskalács angyalkák szeme helyére, hanyatt feküdni a hóesésben az apja mellett, minden olyan volt mára, mintha könyvben olvasta volna, távoli, ködszerű, érinthetetlen. Az Igor mellett eltelt ünnepek és az utóbbi két év utcai lámpafüzérek alatt töltött karácsonya olyan sivár volt a régihez képest, megszűnt minden varázsa számára, elszokott ettől a hangulattól, rosszkedvű lett, és félt, hogy zavara kiül az arcára.
Elkalandozva bámulta maga mellett az illatos fenyőágon csüggő faragott díszeket. Az egyik hugrabugos diák készítette őket abból a faágból, amelyet néhány hete letört a vihar, és félig a tó vizébe fordulva találtak meg másnap. A Hugrabug borzát és a másik három ház szimbólumát ábrázolták a kissé ügyetlen, kedves díszek, és Bimba nagy örömmel aggatta fel őket a tanári fenyőfájára. Zana a Mardekár türkizszínű kígyóját figyelte, ahogy kecsesen forog a tűlevelek között minden légáramlatra. Egyetlen pillantással felmérte, hogy mindenki a megszokott helyén van, amikor belépett az ajtón. Legtöbben Bimba és Flitwick mókás történeteit hallgatták, Trelawney a helyét nem találva körözött a szobában, akár egy megkergült légy, és Piton távol ült mindenkitől, félig az ablak felé fordulva, elbarikádozva a kancsók mögött, feketén, sötét hajszálai szinte a fényt is elnyelték, Zana sokáig bámulta, hagynak-e színt rajta a gyertyalángok. Az előtte árválkodó félig üres pohárban egy csicsás angyal merült fejjel lefelé az italba, a férfi dobta bele a vacsora végeztével a mindenki előtt táncot járó, billegő, idegesítő asztaldíszt. Zana látta rajta, hogy legalább olyan pocsékul érzi magát, mint ő, és visszafelé számolja a perceket, amikor leléphet végre. Azt is észrevette, hogy mióta ő bejött, alig láthatóan a szoba belseje felé fordította a székét.
Ahogy összeakadt a tekintetük, úgy sodródtak egymás felé a kimondatlan, még gyeplőbe nem vert gondolatok, a pillanatnyi rezdülések, mint két egymásba szaladó folyó, de most nem tolultak fel, nem csaptak versengve tajtékot a levegőbe, hogy zúgva letörjék egymást, hanem összesimultak, mert egy vízből volt mindkettő, és csendesen, rombolás nélkül tovább haladtak. Egyetlen pillanatra csupán. Aztán Piton döngve, vadul lezárta a zsilipet, a folyó elült, és ő száraz, sziklakemény tekintettel felelt csak. Nem szerette ezt a szavak nélküli világot kettejük közt, különös utazás volt, amit nem ő irányított, és nem látta a végcélját.
Zana is elfordult. A szoba átellenes végében Lupin figyelte mosolyogva a tanárok beszélgetését. És Zana, úgy, ahogyan az erre érzékenyek képesek, megérezte a férfiben ugyanazt a kirekesztettséget, amiről azt hitte, csak Pitonban és benne van meg ebben a szobában. Más kirekesztettség volt ez, mint Dilis Trelawney belesüppedése a kristálygömb ködű, teafű mezejű, tenyérvonalakkal szabdalt világába, más, mint Frics mániákus, beteges vesszőparipája az ellenségnek tekintett, kivégzendő diákokkal kapcsolatban, mert ebben derengő csalódottság lapult, tudatos volt, és szomorú is. Egy anyagból gyúrták az ő magányával, és Pitonéval is, bár mindannyiuké máshogy volt kifestve, másképp volt őrizve, elrejtve.
Elkapta a tekintetét, ahogy Lupin ránézett, inkább felállt, és hagyta, hogy Andromeda közelebb vonja a többiekhez. Elvett egy pohár meleg puncsot, és koccintott a kollégáival. Azokkal, akik a közelben álltak. A többiek fekete ködbe vesztek az akarata határán túl. Minden megerőltetés nélkül tett úgy, mint aki figyel Bimba és Madam Pomfrey szavaira, így volt kényelmes, addig sem kellett továbbsétálnia a sablonos, esetlen karácsonyi jókívánságaival, koccintással, kézfogással. A fejek felett Lupint figyelte, és önmaga lecsapódó gondolatait. Nem a karácsony, a szeretet ünnepe, meg egyéb nagy szavak miatt, az már régóta nem jelentett sokat neki - ahogy Lupin ott ült a fotel karfáján, leesett vállakkal, a fények lágyan, csendesen színezték a haját világosabbra, elszégyellte magát. Micsoda álszent, öntelt alak vagy, bámulta önmaga torz képét a pohara üvegén. Ő volt az utolsó a világon, akinek joga volt undorodni Lupintól, vagy menekülni előle, neki, aki ugyanúgy a vérében hordozta a maga keserű, sosem akart, szunnyadó adottságát, átkát, végzetét, amit gyűlölt, de leginkább félt, hogy felébred és eluralkodik rajta.
Sohasem vette a fáradságot, hogy belegondoljon Lupin helyzetébe, egymáshoz kapcsolt, előítéletekkel teli szavak sorjáztak a fejében, és elvágták a megértéstől, mint a csörömpölve zakatoló vonat a sorompó előtt ragadt utazót a túloldaltól. Milyen nehéz volt beismerni a vétkeit, és milyen nehéz volt elnyomni huszonhat év értetlenség és félelem szülte babonáit, az összes fitymálva, utálkozva ejtett szót, nem is volt rá képes. A citromlétől nyúlóssá válik a karamell, vetette közbe Bimba szóáradatába halványan, de már nem figyelt a "tényleg, nem is tudtam, majd kipróbálom" és egyéb lelkendezésre. Továbbment, koccintott Vectrával, megdicsérte Sinistra brossát, és megnémult, ahogy Lupin elé lépett. A puncs tanácstalanul piroslott a gyertyafényben, Lupin szelíden, várakozás nélkül nézte őt. Milyen szép szeme van, villant át Zanán a gondolat, és inkább megemelte a poharát.
- Boldog karácsonyt - mondta helyette Lupin, és ő csendesen elismételte a jókívánságot. Talán mondania kellett volna még valamit, nem tudta, üresen hagyta ezt a pillanatot, fehér lapú nyomtatási hibaként egy könyvben, és letörten tovább lépett, miközben magában újabb kudarcot tűzött színes gombostűfejekkel a parafatáblájára. Nem mert visszanézni Lupinra, sem vádat, sem megértést nem akart viszonzásul kapni. Letette az asztalra a poharát, és szórakozottan töltött rá, bár még ki sem itta teljesen.
- Kész szerencse, hogy a karácsonykor támadt szentimentalizmusa kipukkadt azzal, hogy a vérfarkasnak boldog karácsonyt kívánt - jegyezte meg az asztal túlsó oldaláról csúfondárosan Piton, megvetően elnyújtva a Lupinra utaló jelzőt. - Biztos voltam benne, hogy most én következem - Zana kérdő mosollyal pillantott rá.
- Talán igénye lenne ilyen üres, semmitmondó udvariaskodásokra? Esetleg fagyöngyágak alatt ne csókoljam meg? - piszkálódott. Felemelte a poharát az asztalról. Valahogy bánta ezt a mondatot. Zavarta, de nem a szavak esetlensége, hanem a felismerés, hogy már ott lapultak összerakva, készen a fejében ki tudja, mióta, mintha előre megfogalmazta volna, és most olyan volt hangosan hallani, mintha mélyen őrzött titkot árult volna el, és képtelennek tűnt az egész, a nyelvét öltögette rá kacagva. És valahogy mégsem tudott Piton arcára nézni.
- Minden vágyam - mérte végig fanyarul Piton. - Épp most akartam megkérni, hogy énekelje el velem a Jingle Bellst. Ma még nem hallottam elégszer.
- Díjazom az ötletet - lépett melléjük Lupin mosolyogva. Zana zavartan fordult felé, olyan óvatos mosollyal, mint aki nem biztos benne, hogy Lupin viccel-e.
- Inkább ne. Még a végén kiábrándulnék a professzorból - pillantott laposan Piton felé, mire Lupin röviden felnevetett.
- Nos, amikor azt mondtam, díjazom az ötletet, Perselust nem vettem bele.
- Mi van, Lupin, megtetszett a muglik állandó jellegű társasági kornyikálása, vagy nálad ez is a karácsonnyal jár? Esetleg tünet? - gúnyolódott Piton.
- Olyasmi, kitűnő hallásom van - felelte kedélyesen az őszülő varázsló, és Zanára sandított, aki a poharába bámulva, mereven állt mellette, sóbálvány nyomorúsággal.
- Jól hallom, mi készül? - pakolt egy szelet süteményt a tányérjára Andromeda. - Szerintem tegyél le róla, Remus. Zanának remek hangja van, egész éjjel énekeltetnéd szegényt - karolt a másik nőbe, és összevillant a mosolyuk.
- Dehogy, ilyen könyörtelennek nézek ki?
- Majd máskor - kérte Zana csendesen, a varázslóra pillantva.
Lupin arcán a mosoly halvány érdeklődésnek adta át a helyét. Úgy figyelték egymást, mint az árkádok világot tartó kariatidái. És Lupin megérezte - nem a vérfarkastól megörökölt kifinomulttá vált érzékeivel, inkább azzal a fogékonysággal, amivel az emberek felé tudott fordulni - a másikban lüktető, el nem fogadott, ádáz küzdelemmel a mélyben tartott, idegen végzetet, nem értette meg pontosan, nem látta tisztán, de rádöbbent a jelenlétére, a vénákban áramló, más ritmusra táncot járó irányíthatatlanra, ösztönszerűre, ami hasonlatossá tette őket egymáshoz, és visszakozott.
- Rendben, bevasalom - mosolyodott el, és Andromedával az oldalán elsétált. Piton összehúzott szemekkel nézett utána. Nem kerülte el a figyelmét az a pillantás, amit Lupin váltott Zanával, bár röpke volt, és óvatos. Hiába volt ő éber, gyanakvó, éles szemű és minden részletet összeillesztő, ezt a néma találkozást, a másik két ember egyfelé hajlását nem tudta megfejteni. Hiányzott belőle az érzék, amivel a törékeny testű gondolatokat megláthatta, megérthette volna, ő kemény, törhetetlen, kérlelhetetlen érzelmekhez szokott, tűzben ellenállóvá kovácsoltakhoz, idegen maradt előtte az ilyen rezdülés, mert nem hideg logika szülte, hanem madárröptű megérzés, kívülálló, kirekesztett volt ebben a játszmában, bár az orra előtt zajlott. Tekintete vizsgálódva tovább kúszott Zanára, aki már figyelte őt, látta a feltámadt gyanakvást, és könnyeden rámosolygott.
- Valójában borzalmas hangom van, Andromeda megmentett egy kínos szerepléstől. A büszkeségem nehezen viselte volna a teljes leégést - Piton felvont szemöldökkel hallgatta, és Zana szeme vidáman csillant. - Ez most hihető hazugság volt, vagy megint tudna megfelelőbbet?
Piton elégedetlenül felhorkant.
- Néha mond igazat is?
- Nem, soha. Egyfolytában hazudok.
- Minden spártai hazudik, mondta a spártai - fűzte hozzá Piton kérdőn, és Zana boldog karácsonyt kívánva elhagyta a szobát.

 

Folyt. köv.

Vissza