Rejtett vér

(Mirax)

X.

Néma rianás

Az érintetlen hótakaróval olyan volt a szelíd völgybe simuló falu, mint a fenyvesek közt meleg fényű ablakszemekkel pislogó festett házikók a mugli képeslapokon. Békésen aludtak az utcák a szürke ég alatt, a hólepte kerítések mögül csak a fazékkalapos hóemberek figyeltek fekete szénszemükkel. Karácsony harmadnapja volt, Harry úgy nézett végig az utcán, mintha régi idők emlékei után kutatna a fejében. De csak egyet talált volna úgyis, a legrégebbit, az örökkévalót a zöld fénnyel, a kiáltásokkal.
- Azt hiszem, az utca végén lesz, Harry - szólt mögötte lágyan Lupin. Végighaladtak a kertekből kinyúló csupasz faágak alatt, hajukba csillogó hópelyhek tapadtak. A vége felé az utca vetett egy szelíd kanyart, és szinte megtorpant a falut félig körbeölelő tölgyrengeteg szélén, a vastag hó alatt is látszott, hogy az út itt repedezetté, elhagyatottá vált, és Harry szinte látta, hogyan veri fel a gaz nyaranta. Az érintetlen hólepelből rögtön tudta, hogy a falu lakói is messzire kerülik a helységnek ezt a végét. Az utca jobb oldalán az utolsó ház - nem, annak már legkevésbé sem lehetett nevezni - komor ellentétet alkotott a fehér sapkás, ezüst füstű kéménnyel pöfékelő otthonokkal. A bedőlt, korhadt kerítéslécek mögött az udvart bár hó fedte, mégis látszott az egyenetlen felszín, a szétvetett, elszórt különböző méretű téglák, cserepek, lécek halmai. A néhai ház tető nélküli, még megmaradt falai csupaszon, talán baljósan álltak az ég felé meredve, és kissé figyelmeztetően. Harry megtorpant a kifordult kapuszárny előtt, és hallotta, hogy Lupin is így tesz. Csak nézte a falakat, úgy rebbent ide-oda a tekintete, mintha fel akarná építeni magában az egykori házat. A kapuszárny nyikorogva mozdult egyet, mindketten riadtan kapták oda a fejüket, ennek a helynek más illata volt, mint a falunak, más, rettenetes. Az ég is mintha komor szürkébe öltözött volna, ahogy a kaput szélesebbre tárta a szél láthatatlan keze, mintha hívná befelé az egykori gazdát, és Harry belépett a szomorú előkertbe - a tölgyek ágai csonthanggal üdvözölték.
Lupin fázva követte. Még sohasem járt itt. Nem lett volna képes rá, egyszer készült ide igazán, egészen más érzésekkel, elkésett néhány nappal, az is tizenöt éve volt, amikor még ugyanolyan takaros ház állhatott a ledőlt falak helyén, mint a többi épület Godric's Hollowban. Azóta mindenki közül, akit ismert, csak Hagrid és Sirius járt itt, de ő elhessegette őket, finoman, de gyorsan más témára terelte a beszélgetést; ha néhanapján szóba került az a nap, Godric's Hollow neve olyanná vált számára, mint egy száraz adat valamelyik mágiatörténet könyvben, mindenki úgy emlegette, micsoda nagy fordulat volt, az évtized szenzációja, eltűnt, nem tűnt el, ebben nem maradt semmi személyes, azon az éjszakán számára nem adatokat írt meg a sors. Itt állva nem volt nehéz elképzelnie a Potter család életét a néhai falak közt, és látta maga előtt Siriust a borzalmas repülő motorjával, értetlenül, döbbenten, a szipogó Hagridot, a csecsemőt, aki látszólag olyan rendíthetetlen nyugalommal állt most mellette, amit szinte irigyelt tőle.
Harry óvatosan kerülgette a hó alatt megbúvó törmelékeket, és összeborzadt a gondolatra, mekkora erő lehetett az, ami így szétvetette a házat, mintha színes ceruzákkal színezett kartonpapír babaszoba lenne. Két fal maradt viszonylag épen egy csonka tető alatt, és Harry szomorúan figyelte a másfél évtized alatt lassan leázott tapéta elrohadt csíkjait. Itt állhatott az ő kiságya. Az épen maradt falak oltalmában találhatott rá Hagrid, ebben nem is kételkedett. A valahai szoba átellenes sarka festett a legszomorúbban, egyetlen távoli félfal állt csak, még mindig hatalmas koromfekete folttal az oldalán, amit eső sem mos le róla soha, és a téglák úgy hevertek egymáson, mint egy rendetlen gyerek fakockái. Nem mert közelebb menni. Ott állhatott Voldemort, ott az édesanyja, és... inkább elfordult, ez nem vitt sehova, hálát adott a hónak, hogy belepett mindent, és ő nem látja, mi van elszórva a téglák közt.
Hát ez az a hely, ahol kifordult sarkaiból az élete, ahol minden elkezdődött, itt született meg a Fiú-Aki-Túlélte, ő egy évesen meghalt, majd újjászületett, de már nem ugyanúgy, más élettel, más jövővel. Sokadszorra képzelte már el, mi lett volna, ha Voldemort Neville-t választja inkább, milyen lett volna annak a Harry Potternek az élete, aki szüleivel nőtt volna fel egészen máshol, nem is tudná, hogy valahol a hegyek közt létezik egy falu, amit Godric's Hollownak hívnak, és ott nem lenne romba dőlt ház, ahol tótágast állt a világ, őt sem ismerné senki, nem veregetnék hátba idegenek, és nem kéne hadba vonulnia Voldemort ellen... és Sirius... és minden más lenne.
Lupinra nézett inkább, aki zsebre dugott kezekkel bámult egy pontba - hány ember élete fordult meg ezen a helyen, azon az órán! Lupin reggel ment el érte a Roxfortba, Harry biztosra vette, hogy ő is tud a halloweeni ballépéséről, de nagy megkönnyebbülésére nem mutatta, hogy szándékában áll megfeddni, vagy beszélni vele mindarról, amiről Dumbledore is tette. Felajánlotta neki, hogy ha szeretné, elhozza Godric's Hollowba, és Harry rögtön igent mondott. Legbelül már évek óta, első évfolyam óta el akart jönni ide, maga sem tudta, mit keres itt, mit vár egy romos, borzalmas emlékű háztól, és most sem volt okosabb. Csak a halványan lüktető kényszer szűnt meg benne, és bármilyen baljós volt a környék, valahogy megnyugodott. És biztos volt benne, hogy Lupin is erre számított, ezért hozta ide.
- Megnézed a temetőt? - kérdezte Lupin halkan, és ő meglepetten fordult a férfi felé, de némán biccentett. Még egy utolsó pillantást vetett a házra, a kapu csikorogva intett utána, és ő Lupin nyomában átvágott a falun.
A temető félig felkapaszkodott a hegyoldalra, és megült egy széles, lapos mélyedésben. Ez a temető, így, hogy a sírkövek alig tűntek ki a fehérségből, nem borzasztották úgy össze, mint annak a temetőnek az emléke. Az egyszerű márványtáblára a temető szélén, egy magyalbokor árnyékában találtak rá. Harry lassan fél térdre ereszkedett. Már az is meglepte, hogy a szüleinek egyáltalán van sírja, soha senki nem említette ezt neki, és ő sem kérdezte, nem hallott róla, hogy temetést rendeztek volna. Nem bírta megkérdezni Lupint, hogy a márványlap alatt valóban ott fekszik-e a szülei földi maradványa, vagy mindez csak jelkép. Nem akarta tudni a választ - azok után, hogy látta a házat, végképp nem. Ott, az elburjánzott kertben, egy rémületes pillanatig azt hitte, a romok alatt még mindig ott hevernek a szülei, vagy bármi, ami megmaradt. Végigsimított a vésett betűkön, ujjai nyomán száraz repkényszárak peregtek a hóra. Kézzel foghatóvá vált a tény, hogy árva, és ettől elcsendesedett benne valami harsogó, utat kereső, ész nélkül mozduló. Most találkozott a múlttal, és meg kellett teremtenie a jövőjét, olyan hiábavaló volt hadakozni az ellen, amit kimértek rá, keseregni felette, és létezett még annyi mindenki, akiért talpra kellett állnia; azon a távoli éjszakán nem az ő földbe döngölt, igazságtalan élete született meg, hanem a szelíden pislogó remény - itt muszáj volt elmosolyodnia, ez a gondolat úgy hangzott, mintha Rita Vitrol írta volna valamelyik szívhez szóló cikkében.
Már teljesen átázott a térdén a nadrág, mikor végre felemelkedett. Szótlanul sorjáztak ki Lupinnal a temetőből, nem volt mit mondani, a legnagyobb változások csendesen jönnek el, nincs is szó rá. Csak egy percre állt meg a lankán, hogy körbenézzen, onnan fentről a lerombolt ház sem látszott tisztán, puha köd ereszkedett a tájra. Valahol belül tudta, hogy soha többé nem tér ide vissza.

*

A hatalmas, gyönyörű kovácsoltvas kapu döndülve csapódott be, a szárnyak találkozásában a finoman megmunkált lánc kígyóként tekeredett körbe a díszes M betűn. A sötétség már előkúszott a bokrok alól, kapuoszlopok mögül, és lustán elnyúlt az ösvényen, megtörve a hótakaró egységes fehérjét. A gondosan nyírt bokrok mögött elegánsan terpeszkedett a Malfoy-kúria ősi homlokzata.
Lucius Malfoy öles léptekkel sietett végig az úton, egyetlen pillantást se szentelve a mögötte igyekvő feleségének, aki meglehetős küzdelemmel taposta a havat magas sarkú csizmájában. Malfoy még mindig ingerült volt, ha arra gondolt, hogy a Mágiaügyi Minisztérium hoppanálás-gátló varázslatot tett a Minisztérium épületére, így oda kizárólag a Hop-hálózaton keresztül, illetve az utcaszintről, a telefonfülkén át lehetett bejutni. Neki egyikhez sem fűlött a foga, kormosan, szutykosan kászálódjon elő a kandallóból, mint az aljanép Weasleyk? A Minisztérium, miután a Nagyúr megtámadta mind a Szent Mungót, mind a Gringottsot, egyre több szigorítást vezetett be az épületben. A hoppanálás gátlásával akartak megelőzni egy hasonló támadást - mivel a Hop-hálózaton keresztül külön engedéllyel lehetett csak a Minisztériumba jutni (a dolgozókat leszámítva, akiknek állandó összeköttetésük volt a bejárati csarnokkal), és ez természetesen három-négy bagolyfordultát, aktatologatást és nyolc munkanapot jelentett. Nem mintha egy szűkös, emberi kipárolgástól büdös, saras mugli telefonfülkében jobb lett volna nyomorogni, még valamelyik nyavalyás firkász le is fotózta, ahogy undorodó fejjel kikászálódott a fülkéből, nyakán Narcissával, aki a köpenyét féltve siránkozott a fülébe. Nem baj, hadd lássa mindenki, milyen véleménnyel van a Minisztérium újításairól. Mintha ezzel éppen megállíthatták volna a Nagyurat, ha neki pont a Minisztériumban akadt volna dolga!
- Annak a nevetséges, idétlen csitrinek volt képe citromsárga hajjal megjelenni a Wizengamot előtt - furakodott a fülébe Narcissa kissé elfulladó hangja. A felesége, mióta kitették a lábukat a Minisztériumból, egyfolytában a családja deviáns ágát pocskondiázta, ezúttal a metamorfmágus aurorbohócot, Nymphadora Tonkst.
Lezajlott végre a Malfoy kontra Black-Tonks ügy első fordulója, ha minden jól megy - és miért ne ment volna jól, a dominót már meglökték, borult az magától, főleg ha rázták alatta az asztalt is -, igen hosszú és puskaporos sorozatnak néztek elébe. Már maga a tárgyalás is idegtépően hosszúra nyúlt, négy szünetet is beiktattak, legalább hét tanút meghallgattak, bizonyítékokat mutogattak, Black lyukas zoknijától kezdve a végrendeletéig minden előkerült, persze Dumbledore nem rángatta elő Shackleboltot, nagyot kockáztatott, be kellett ismerni, remekül alkalmazta a visszanyert tekintélyét: az ő szava, és a Minisztérium független vizsgálóbizottságának jelenléte, miszerint semmi ismert módosító bűbáj nyoma nem található Black végrendeletén, elég volt ahhoz, hogy a halálát elfogadott tényként mondja ki az egyébként igencsak családias hangulatban, tíz - válogatott - fővel ülésező Wizengamot testület. Legalább a szünetek arra jók voltak, hogy megmutathatta magát a kint unatkozó fotósoknak, leadhatott néhány interjút, és látványosan gondterhelt, rosszalló arcot vágott, harapnak az ilyesmire az emberek, ez sokkal drámaibban hatott a fekete-fehér képeken, mintha fogsorvillogtatóan vigyorogna. A tárgyalás végén persze fellebbezésről harsogott az ügyvédje, minden élőt-holtat megkérdőjelezett, mi az, hogy ismert módosító bűbáj, és mi van az ismeretlenekkel, tudta a dolgát, ő maga már oda sem figyelt rá, egyébként sem tetszett neki, hogy Dumbledore láthatólag még aznap ítéletet akart kicsiholni, elkerülve az elnapolást, amit Malfoy sokkal jobban szeretett volna. Miután lerázta Caramelt, aki teljes támogatásáról biztosította, nagy megelégedésére a terem előtt egy falkányi újságíróba botlott, akik estére és másnap reggelre bizonyára mind az "Exkluzív" jelzővel fogják közölni a vele készült interjút. A tény, hogy az ügy másik érintettje láthatóan elzárkózott a kérdésözön elől, csak még nagyobb visszhangot adott a témának, találgatások tömegét indítva el, elégedett volt, és az lesz a Nagyúr is.
Kis híján becsapta a bejárati ajtót Narcissa orra előtt. Olyan ritkán jártak el kettesben, hogy elszokott attól, hogy valaki követi. Az előszobában azonnal fellobbantak a lángok, fényük többszörösen visszaverődött az antik keretes tükrökből. Malfoy ledobta magáról a köpenyét a legközelebbi szék karfájára.
- Mit tehet Sipor a gazdáiért? - nyekeregte a háta mögött alázatosan Black retkes, félnótás házimanója, és az orrát szinte beletrancsírozta a szőnyegbe, ahogy meghajolt.
- Ha lehet, ne mocskold össze a szőnyeget - rúgta le Malfoy a latyakos cipőt a lábáról, és még mielőtt Sipor a körülrajongott úrnőjéhez igyekezhetett volna, felé lendítette a cipőit. - Tisztítsd le ezeket, de egyetlen sóvirágot se lássak rajta, megértetted?
A nyavalyás muglik minden utcáján térdig lehetett gázolni a sóban, hamuban meg faforgácsban, teleszemetelték vele a várost, miután az éjjel jégpáncéllá fagyott a latyak.
Sipor kissé kényszeredetten hajlongva fogta meg a cipőit, és Malfoy mérget vett volna rá, hogy egy vágyakozó pillantást vetett Narcissa sáros aljú kabátja és csizmái felé. Magában gúnyosan mosolyogva fordult ki az előtérből - Dracóval egymás közt csak Narcissa szobalányának hívták a rühes, vén házimanót. Miután Black elpatkolt, Sipor náluk kötött ki, az egyetlen olyan Black-ágnál, akiknek - szerinte - engedelmességgel tartozhatott, és körülrajongta Narcissát. Ravasz volt, ezt meg kellett hagyni, addig úgy vette, hogy nem köti semmi kötelezettség, amíg döntés nem születik a végrendelet perében, és szabadon választott a Black-vérvonal ágai között, amely nem volt túl szétterjedt, Bellatrix páros lábbal rúgta volna ki, Tonksékhoz meg, akik már nem is számítottak Blacknek, nem volt hajlandó menni.
- Ha megjön az Esti Próféta, rögtön hozd be, a zeneszalonban leszek - szólt oda még a házimanónak.
A fűzöld színben pompázó szoba egyetlen zenével kapcsolatos tárgya egy ezer éves hárfa volt, állítólag még Hugrabug Helga tulajdonából - egyikük sem értett igazán a zenéhez, ő maga többnyire unta, Narcissának meg rettenetes hallása volt.
A felesége csakhamar követte, és beült vele szemben a kandalló mellé, ölében azzal a könyvvel, amit már legalább fél éve olvasott, de inkább csak az ölében melengetett, ehhez sem volt elég kitartása, ahogy semmihez sem az életben. Úgy keringett állandóan a házban, mint egy alvajáró, úgy, ahogy valószínűleg tízévesen is, kár, hogy nem ismerhette akkor, nem mintha bármit is számított volna az úgyis létrejövő frigynél, hogy a gyönyörű arának világ életében a feneke alá nyomták a széket, a szájába az ételt, és kizárólag azért nem halt bele az unalomba, mert azt is unalmasnak találta - mindez apró betűs szöveg volt a szerződés alján, de a legbosszantóbb fajtából, mert öröklődött: Dracóba vegyült néha ez a lányos lágyság, gyengeség, talán gyávaság is. Már az elején látta, hogy Narcissa elrontja a fiút, érzelmeket adott neki az állandó rajongásával, Draco naphosszat az ölében meg a szoknyája mögött bujkált, de már nem tudta úgy elvadítani az anyjától, ahogyan szerette volna, túl kevés ideje jutott rá, és ez az ő kudarca volt. Hiába tartotta már javarészt a saját kezében Draco irányítását, Narcissa mégis rajta hagyta a nyomát, Draco olykor dühítően nyámnyila volt, ez is csak Black-vér lehetett. Az egész Black család degenerált volt, Bellatrixba szorult ugyan tűz, nem is kevés, de azt a nőt mindennek el lehetett mondani, csak épelméjűnek nem. Hát még a többi, a Dumbledore háziállatainak sorát bővítő Sirius Black meg az öccse, az a nyápic Regulus, aki miatt Bella majdnem végérvényesen megütötte a bokáját a Nagyúr előtt, ugyanis ő ajánlotta be valamikor halálfalónak a tejfölösszájú kölyköt, aki végül alkalmatlannak bizonyult minden szempontból, és gyáván elmenekült. Maga Bellatrix hajtotta fel, emlékezett rá, micsoda diadallal, elégtétellel, vérben forgó szemekkel cibálta vissza a félholt, felismerhetetlenségig agyonkínzott gyereket a Nagyúr színe elé, egyenesen rémisztő volt, és végül részesülhetett abban a kegyben, hogy ő maga végezhette ki az áruló kuzinját - azt a kuzinját is. Nem lehetett kérdés, hogy elnyerte ezzel a Nagyúr bocsánatát.
- Ennyi év alatt alig változott valamit - szólalt meg mintegy magának Narcissa. Fejével a tűz felé fordult, Lucius nem láthatta, csak féloldalról. Nem volt nehéz rájönnie, hogy Andromedáról beszél, már várta, mikor lyukadnak ki ide, a felesége egyre szűkülő körökben keringett a téma körül, mint keselyűk a dög felett. Narcissa finom metszésű állán mintha ellazultak volna az izmok, az egész bőre életre kelt a narancssárga fényben. Malfoy tűnődve nézte, Dracóval a szíve alatt volt talán utoljára ilyen megfoghatatlan. Akkoriban még kívánta is őt, régen volt, azóta úgy gondolt rá, mint Hugrabug Helga hárfájára, kellék volt a házában.
Narcissa felkapta a fejét, ajkain, orrán már a megszokott fintor ült.
- Képes volt lealacsonyodni egy sárvérű szintjére, mennyit ordított vele az apám, hát még Bella - nem tette hozzá, mennyire gyűlölte ő is Andromedát akkoriban, tizenhárom éves volt, sírva fúrta az arcát a párnájába éjjelente, hogy a szelíd, halk szavú, megbízható Andromeda így elárulta őket, így itt hagyta őt, a nyakán Bella vasszigorával; puszta önzés volt minden könnycseppje. Meg irigység. Neki akkor már le volt foglalva egy hat évvel későbbi nap a naptárában, az esküvője számára, Andromeda milyen jogon bújik ki a család elvárásai alól, amikor az ajtóban már ott toporog egy fél tucat potenciális férj, hátuk mögött évszázados vagyonnal, névvel, ranggal, címerpajzzsal és persze vérrel, a legnemesebbel. Tonks. Miféle őrület vitte rá Andromedát, ő beleszédült akkor, mert nagyon is el tudta képzelni azt az őrületet, még ha az túl is ment minden tolerálható határon.
- Bellára hasonlít, ő is így nézne ki, ha nem csukatja le magát - jegyezte meg Lucius szárazon.
Narcissa nem felelt. Magában felnevetett a férje mondata hallatán, ha a két érintett fülébe jutna, mindkettő kézzel-lábbal tiltakozna - Andromeda olyan más volt, a szemei szelídsége végigömlött a vonásain, és eltűnt minden hasonlósága Bellával. Annyi emléke volt róla, nem is hitte volna, mégis, ott, a hűvös, utálatos tárgyalóteremben rá sem bírt nézni a keserű undortól, ha kérdezték volna, rezzenéstelen tekintettel letagadja a rokoni kapcsolatukat, az összes emléket, hát Andromeda is megtette ezt már jóval előbb, huszonvalahány éve. Talán háromszor ha látta azóta, akkor is messziről, idegenkedve. Még mindig megvolt valahol az üdvözlőkártya, amit a nővére Draco születésére küldött, nem sablonszöveg sablonábrával, Andromeda álmodozó betűi és vidám, mozgó rajzai díszítették, sohasem értette, miért nem tudta kihajítani. Luciust kérte meg, hogy dobja a többi szemét közé, és mégis, mikor a férje elhagyta a szobát, kikászálódott az ágyból, hogy kimentse onnan.
Órák teltek el lassan, Lucius megírt néhány levelet, amiket rendre otthagyott az ajtó melletti kerek kis asztalon, ahonnan később valamelyik házimanó elvette, hogy a Malfoy család egy baglyára bízza. A házigazdák nem foglalkoztak koszos baglyok fogdosásával.
Sipor hozta be az Esti Prófétát, és nevetségesen hajlongva nyújtotta át a tálcán. Malfoy ráérősen széthajtogatta, Narcissa is felnézett a könyvből, addig se kötötte le éppen. Az újság címlapján azonban korántsem az a cikk fogadta, amire számított, bár az oldal alján sorakozó sok apró kép között a sajátját is megtalálta, de a lap közepén Terry Dalton, az Ürge pislogott rá riadt értetlenséggel. Kiöntötték az Ürgét, olvasta a szalagcímet. Narcissa letette a könyvét, a csend sokat mondott, és leült mellé a kanapéra. A Mágiaügyi Minisztérium felgöngyölítette az öt hónapja letartóztatott, ismert üzletember Dalton és néhány társa szövevényes, illegális ügyleteit és kapcsolatát olyan személyekkel, akik bizonyíthatóan halálfaló múlttal rendelkeznek, illetve más köztiszteletben álló családokkal, továbbá egyéb pénzügyi jellegű tranzakcióit korunk legrettegettebb fekete mágusával, Akit Nem Nevezünk Nevén, blabla.
Lucius idegesen átugrotta a másfél hasábnyi bizonyítéklengetést, aprólékos - és ijesztően pontos - részleteket és évtizedes múltra visszatekintő eseményeket taglaló sorokat, az utolsó bekezdésben ott állt az ő neve is. Most már ráismert az oldalt díszítő képére is, a cikk írója éppen azt a gondterhelt pillantású felvételt tette be róla, amit ő a Black-ügynek szánt. Ez a firkász sem éri meg a jövő hetet, nézte a cikk elején a nevet vicsorogva.
Türelmetlenül tovább lapozott, figyelmen kívül hagyva Narcissa ciccegését, hogy még nem ért a cikk végére, a második oldalon is az Ürge életének dögunalmas krónikája folydogált a bölcsőtől a végső szarkavarásig mindent megemlítve. Harmadik, negyedik oldal, halálfalók, alvilági kapcsolatok, pénzügyi támogatások, dátumokkal, összegekkel, nyilakkal, háromszögekkel és négyzetekkel, olyan pontossággal, hogy kiverte a víz is. A nyolcadik oldalon talált rá a tárgyalásról szóló beszámolóra, egy rövid hasábra kép nélkül, alaposan megvágott, és kissé átköltött interjúval. Nem akart arra gondolni, mi lesz ebből.
Narcissa ölébe gyűrte az újságot, ahogy káromkodva felállt.
- Talán a holnap reggeliben több lesz a tárgyalásról - simogatta szét a lapokat a nő.
- Te tényleg nem érted? - perdült felé a férje. Szikrázott a szeme.
- Nem te vagy az egyetlen, akinek kapcsolatai vannak a Prófétánál. Caramel valószínűleg résen volt - vont vállat Narcissa, a szép veretbe foglalt smaragdköves fülbevalók ezerfelé szórták a hideg fényt.
- Az hülye ehhez - legyintett Malfoy ingerülten. - A vén bolond Dumbledore keze van a dologban.
- Csakhogy nem hivatalosan a Minisztérium irányítja az újságot, ahol tavaly is hülyét csináltak Potterből meg az igazgatóból. Mindegy, kinek a javaslatára, Caramel jól időzített, rápirított az újságírókra, megvan hozzá a hatalma - nézte a címlapot Narcissa. - Gondolod, véletlen, hogy ez most pattant ki?
- Érdekli a francot az egész - lódult az ajtó felé Lucius. Nem akarta még azzal is tetézni a rosszkedvét, hogy igazat ad a feleségének. - Honnan a pokolból jöttek rá?
- Gondolom, köpött az Ürge - indult utána Narcissa. Lucius az emeletre tartott, a dolgozószobájába. Mire Narcissa beérte, már az asztalfiókok tartalmát borítgatta a földre.
- Az lehetetlen. És nem azért, mert ellentétes a nyavalyás érdekeivel. A Próféta többet tudott, mint maga az Ürge. Magával rántott olyanokat is, akikről ez a barom nem is tudhatott. Narcissa, ezek csak egy-egy oldalt olvastak a könyvből, a Nagyúr ügyelt erre, nem ismerhették az egész tartalmát, a francba is, még a halálfalók sem ismerhették... - türelmetlenül abbahagyta a beszédet, fene fog most leállni magyarázgatni, nem volt ehhez idege, tovább túrta az iratokat, pennákat, régi leveleket, kifordította a kabinetszekrény festett kis fiókjait is. Tizenöt éves porszag keringett a levegőben, átverések és harácsolások árulkodó bűze.
- Mit csinálsz? - nézte őt Narcissa higgadtan.
- Ebből előbb-utóbb házkutatás lesz. Az a nyomorult Weasley, gondolom, már alig várja, hogy újra betehesse ide a koszos lábát, nem lát sokszor normális házat belülről. De az is lehet, hogy a drágalátos unokahúgocskád lesz a vendégünk - válogatott a levelek között metsző gúnnyal a hangjában. - Valahova el kell rejteni ezeket - hányta kupacokra a hitelleveleket, kötvényeket, uzsoraszerződéseket, mindent, aminek köze volt az Ürgéhez, vagy a Nagyúr cégére alatt összegyűlt hiénákhoz, ők a mi futtatóink, röhögött mindig Avery, és észre sem vette, hogy magát gúnyolja ezzel a leginkább.
- Ne a szalon padlója alá - emlékeztette Narcissa, mire Malfoy utálkozva felhorkant. Azóta se jött rá, honnan szerzett tudomást Arthur Weasley négy évvel azelőtt a rejtekhely hollétéről, ahol a tiltott, illegális mérgeit és néhány fekete mágiás tárgyat tartott. Felnyalábolta a papírokat a padlóról.
- A pokolba ezzel is! Nincs jobb dolga, mint újságot olvasni? - hányta vissza az egészet, a válla is belerándult hirtelen. Narcissa felvont szemöldökkel állt félre az ajtóból, ahogy Lucius elviharzott mellette. - Nincs elég bajom e nélkül is, rejtsd el az iratokat! - tért vissza köpennyel, maszkkal a kezében. - Ezért duplán kapok ma.
Narcissa komoran nézte a hátát, és arra gondolt, hogy legalább volt tizennégy háborítatlan évük.

*

Piton magában átkozódva fordult ismét a lépcső felé. Dumbledore nem volt az irodájában, a visszataszító kőszörny nem engedte felmenni. Reggel volt, újabb tanítási nap, a pokolba kívánta a visszhangzó iskolát, a kőszörnyet, és legfőképp Dumbledore-t, amikor Sinistra közölte vele, hogy az igazgatót az imént látta a könyvtárba bemenni. Újabb két emelet lépcsőzés, épp amikor ő öregebbnek érezte magát, mint valaha. A feje zsongott az altatófőzettől, amit hajnaltájt vett be, miután órákig álmatlanul hevert az ágyában, kőlepedőn, kőpárnán, úgy érezte, vasból vannak a csontjai, és egyszerre üti mindet egy gigantikus kalapács - olyan elviselhetetlenül fáradt volt, mégsem tudott elaludni. Még most is érezte a főzet agytompító hatását, ébredés óta kóválygott a fejében a kialvatlansággal karöltve. És a fájdalom is maradt. Keserűen elhúzta a száját, hogy lám, milyen könnyű elszokni a rossztól, már el is felejtette, milyen mély benyomással van az emberre a Nagyúr kényeztetése.
Belökte a könyvtár ajtaját. Már előző este felkereshette volna Dumbledore-t, de a lábai egyszerűen megtagadták az engedelmességet - nem mintha sok mondanivalóval szolgálhatott volna az igazgatónak -, épp elég volt visszagyalogolnia Roxmortsból. A könyvtár üres volt, a diákok ilyenkor messze elkerülték a helyiséget, csak Madam Cvikker motozott a polcok között vérszomjasan, hogy nem tették-e a kölykök rossz helyre a könyveket. A könyvtár végében, az egyik asztalnál ott ült Dumbledore, és vele szemben Zana magyarázott belemerülve egy kiterített újságlap felett. Ahogy meglátta a nőt, valahogy még öregebbnek érezte magát, egyenesen furcsának tűnt, hogy nem néz ki Dumbledore-nál is idősebbnek, de amikor odalépett az asztalhoz a szokásos szikár, merev testtartással, nyoma sem látszott rajta a fáradtságnak.
- Á, Perselus, jó reggelt - pillantott fel Dumbledore, és hellyel kínálta. Piton szó nélkül leült, talán máskor nem tette volna, de nem számított. Nem köszönt az igazgatónak, épphogy biccentett, Zanára meg alig pillantott, érdektelenül siklott a tekintete az újságlapról Dumbledore arcára. - Zana épp valami nagyon érdekesre hívta fel a figyelmemet.
- Valóban? - kérdezte Piton színtelenül, kissé rekedten is, valahogy idegenül hatott az egész még az ő szájából is. Fél óra múlva órája volt, épphogy evett valamit, a fejének ki kellett tisztulnia, semmi kedve nem volt végighallgatni azt a nagyon érdekes dolgot, de Dumbledore-t ez vajmi kevéssé izgatta.
- Zana azt kérdezte épp... olvasta a Reggeli Prófétát? - szólt hirtelen Dumbledore. Piton enyhe gúnnyal az arcán felelt.
- Még az Esti Prófétát emésztem.
- Ó - bólintott szórakozottan Dumbledore, aztán hirtelen mindent megértve elkomorult, és némán méregette a bájitaltan tanárt. Piton várakozva viszonozta a pillantást, és inkább sürgető mozdulattal az újság felé intett. Nem kért Dumbledore utólagos részvéteiből meg magyarázkodásából, tele volt velük a polca, a fiókjai, tartogassa ezeket a hasfájós Potternek meg a többi kedvencének, mártíroknak meg siratóasszonyokkal eltemetett hősöknek, ő egyik sem volt, ha akarta volna, itt hagyhatta volna az egész őrületet, de nem akarta. Dumbledore most is visszakozott, ahogy eddig mindig, a bájitaltan tanárnál nem találtak célba a gesztusok. - Tehát... tegnap reggel Pedja Dilics szerb varázslót elmegyógyintézetbe zárták, súlyos tudatkárosodással, még nem tudják, mi baja.
- A szokásos történet - vette át a szót Zana élénken -, a Balkán-félsziget egyik legbefolyásosabb, azaz legtehetősebb embere volt, a vagyona kezelője most a fia, de kiderült, hogy Dilics teljesen eladósodott. Ismerős? Egy hónapja Franz Groß lett öngyilkos, múlt nyáron Panajotisz Lakiszt találták holtan...
Piton emlékezett rá, a Próféta is megírta a gazdag, görög varázsló halálhírét, egy-két napig legalább volt min csámcsognia az újságoknak, tekintve, hogy a Nagyúr nem tette meg nekik azt a szívességet, hogy egy újabb felbukkanásával címlaptémát szolgáltasson nekik.
- Zanával épp arra próbáltunk rájönni, van-e, és ha van, mi az összefüggés az esetek közt - Dumbledore elhallgatott, és Pitonra függesztette a tekintetét. A bájitaltan tanár csak félig volt ott, pillantásával elidőzött valahol félúton az újságlapok szélei és Zana ujjai, a különös anyagú kesztyű alig látható mintái között. Épp úgy kavargott a fejében minden, mint a halvány, karcolásnyi ívek Zana kézfején, ujjain körbefonódva. Enyhén vállat vont, a jelenet kezdett nevetségesen hasonlítani egy figyelmetlen diák órai felelésére.
- Három éve a Nagyúr Albániában járt - jegyezte meg. Dumbledore elégedetten bólintott.
- Én is erre jutottam. És Zana emlékeztetett rá, hogy a szokásos Nagyvadászatot akkoriban Albánia erdeiben rendezték.
Piton megvetően forgatta a szemeit. Kelet-Európában élt a varázsvilágban a vadászszezon szokása, amit a mugliktól vettek át, csak nem puskákkal, hanem varázspálcákkal loholtak a vadak nyomában. Az unatkozó gazdagok játéka volt, az összes, magát valamire tartó varázsló odatolta a képét ilyenkor, társasági esemény volt, hatalom fitogtatása, izgalmakat kerestek, hát lehet, hogy megkapták, kiderül, hogy üldözőből vadakká váltak, és egy sokkal nagyobb, tévedhetetlenebb vadász hajtotta fel őket, fák közt árnyékként lopózó? Az avarban nem őzet zavartak fel, bizony, miért háborgatták a Nagyúr nyugalmát!?
- Azt hiszem, alaposabban utánanézek ennek az ügynek, de a gyanúnk, attól tartok, be fog igazolódni - vette magához az újságot Dumbledore. Piton kérdőn járatta a szemeit az idős mágus és Zana közt.
- Éspedig?
- Valahogyan, talán nagy összegű hiteligénylésekkel, belekeverték az ügybe a Csorobankát is - felelt Zana. Piton rosszat sejtve ráncolta a homlokát. A Csorobanka Kelet-Európa szerbiai székhelyű központi bankja volt, akkora jelentőséggel bírt arrafelé, mint Angliában a Gringotts, ez azonban az egész kelet-európai régiót összefogta.
- Csődbe akarják vinni? Úgy értem, a Nagyúr - tette hozzá rosszkedvűen. Egyre kevésbé tudta tolerálni a Nagyúr zárt információs rendszerét, amely hibátlanul működött, ő egy szót sem hallott a halálfalóktól nemhogy a Csorobankáról, de még Kelet-Európáról sem.
- Van egy olyan megérzésem - vette le a szemüvegét Dumbledore, és ujjával megmasszírozta a bőrébe vágódott kis körívet az orrnyergén -, hogy a Gringotts lába elé akarja vetni a Csorobankát koboldokkal, széfekkel, hatalmas területekkel együtt. Attól tartok, ezek a... balesetek csak a kezdetet jelentik, a Csorobanka befektetései is elúsztak ezzel, a hiteleket sem kapják vissza.
Piton kábán bólintott. A Csorobanka szövevényes kapcsolata a varázsvilág felső rétegével messze földön híres volt. És el tudta képzelni a tömeges hisztériát is, ha kipattan, hogy a Csorobanka talapzata megrendült, mindenki megrohanja a bankot a pénzéért.
- Le akarja kenyerezni a Gringottsot, és ez így utólag, az Ürge-botrány ismeretében nagyon is ésszerű lépés - folytatta Dumbledore. - Tudvalévő, hogy semmi mással nem lehet hatni a koboldokra, csak a pénzzel.
- Neki pedig meglesz az anyagi háttere a hatalma kiépítéséhez - fejezte be a gondolatot Piton, innentől maga is tudta, ismerte a dolgot. A régi mese. Az első éra idején még kicsiben ment az egész, már amennyiben Nagy-Britannia területe kicsinek számított, a Nagyúr immár Európára is kiterjesztette a befolyását. Albániai tartózkodása során nem jelenthetett nehézséget néhány Imperius-átok kiszórása, ahogy Bertha Jorkins kifaggatása és eltüntetése sem erőltethette meg túlságosan. A Gringotts és a Csorobanka koboldjai egyébként is köztudottan fújtak egymásra, mindkét csoport a másik területeit irigyelte, a Gringotts mértékadónak számított az egész varázstársadalom banki világában, a Csorobankának viszont kiterjedtebb területek álltak a rendelkezésére. A Nagyúr nem kérhet olyat a koboldoktól, amit azok ne teljesítenének, ha tálcán nyújtja át nekik a Csorobankát és mindent, ami vele jár. - És a Csorobanka tényleg közel áll a csődhöz? - kérdezte.
- Azt hiszem, igen. Valószínűleg fizetésképtelenek - bólintott Zana. - Tegnap a Gringottsban voltam, hogy pénzt vegyek ki a csorobankai széfemből. Eddig a kérelmemre mindig pozitív válasz jött, ezúttal azonban a keletiek azt felelték, hogy átmeneti banki leltár és átszervezés miatt szünetel a távolsági pénzkivét. Akkor azt hittem, ez tényleg így van, de most már, a hírek fényében kételkedem benne - Piton kissé kárörvendve hallgatta, Zana mintha megérezte volna, mert hozzátette. - Ne ijedjen meg, nem halok éhen, a Gringottsban is van széfem, és részleges hozzáférésem van Karkarovéhoz is.
Mielőtt erre Piton bármit is reagálhatott volna, Dumbledore megszólalt.
- Valamit esetleg közölni akart velem, Perselus? Mi történt tegnap este?
Piton jelentőségteljesen Zana felé nézett, de meg sem várta inkább Dumbledore megjegyzését, hogy a kisasszony előtt igazán nyugodtan beszélhet.
- A Nagyúr nem örült éppenséggel a híreknek - húzta el a száját. - Meg van győződve róla, hogy egy halálfalónak járt el a szája, máshonnan nem tudhat ennyit a Varázsbűn-üldözés.
- És kire gyanakszik? - húzta össze a szemét Dumbledore.
- Mindenkire. Averyre főleg, Malfoyra, mert ő többet tud legtöbbünknél, bár semmi nyilvánvaló érdek nem fűzi ehhez. Mindenesetre a Nagyúr tegnap nem nagyon foglalkozott azzal, hogy kiválogassa közülünk a legvalószínűbb árulót - tette hozzá kegyetlen gúnnyal. Dumbledore-nak mintha sajnálkozva rebbent volna a tekintete. - Malfoy egyébként is jól megkapta a magáét, nem mintha ő tehetne róla, hogy a tárgyalás semmiféle sajtóvisszhangot nem kapott - vetett egy pillantást Zanára a szeme sarkából, de a nő nem figyelt.
Piton asztallapon nyugvó kezeit nézte, az elkékült körmöket és a friss horzsolásokat a kézfején. Ismerte hírből a Nagyúr kollektív büntetéseit, és elszörnyedve nézte Piton szemei alatt a sötét karikákat, az elnehezült szemhéjakat és a szokásosnál is sápadtabb bőrt, de az arcára nem hagyta kiülni a gondolatait. A felöltő magas nyakán és kézközépig érő ujjain futott végig a tekintete, még sohasem gondolt arra, hogy vajon azok rejthetnek-e további sebeket, vagy pusztán Piton jelleméből fakadóan ilyen mindent elrekesztőek és kizáróak. Érezte, hogy egy pillanatra elfutja a pír az arcát, és elkapta a tekintetét a végtelen gombsorról. Sokáig arra sem gondolt, hogy hús-vér ember van a fekete szövetek alatt.
- Az időzítés remek volt, gyanúsan az - felelt Piton valamire, amit Zana nem hallott, arra gondolt, miféle megtorlás vár a férfire, ha egyszer lebukik. Mekkora lelkierőre és tudásra vall a szemébe hazudni a Sötét Nagyúrnak ennyi éven át, és elég egy hiba, nézte szorongva a férfi komor vonásait. - Malfoynak még ott kellett maradnia egy kis magánbeszélgetésre.
- Tehát Voldemort nem tud semmit - simított végig a szakállán elmerengve Dumbledore, ajkán könnyű mosoly játszott. Piton gyanakvó tekintetére azonban legyintve hozzátette. - Nos, a Minisztérium egy kis borsot tört legalább az orra alá, és egy támadás egyelőre elhárítva. Most mindenki az Ürgére figyel, nem a tárgyalásra.
A Próféta egy hétre előre el lett látva csámcsognivalóval, az aznapi példányszám is szinte teljesen az Ürgéről szólt, Caramel nem volt annyira ostoba, kihasználta a felbukkanó díszes paravánt, ami mögé a botlásait rejthette. Sem a Hírverő, ahol Luna Lovegood, lányához hasonlóan lojális apja volt a főszerkesztő, sem a Szombati Boszorkány, ahol pedig egy egykori griffendéles diáklánya kezében volt a döntés joga, nem szándékozott a Black-üggyel foglalkozni, annál többet az Ürgével és Malfoyjal.
Piton nem firtatta tovább a dolgot, Dumbledore mindig tudott valamit, amit sohasem osztott meg másokkal, vele meg főleg nem. Ő is hátratolta a székét, mint Dumbledore, de a mozdulat közepén megállt.
- Ó, és majd elfelejtettem, mit hallottam visszafelé jövet Monstrótól - lövellt egy farkaspillantást Zana felé, és elégedett mosolyra húzta a száját. Zana értetlenül ereszkedett vissza a székre, az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, Piton egyetlen mondata most felforgathatja az egész életét. A férfi Dumbledore felé fordult, de szeme sarkából mindvégig őt nézte, hosszú pillanatig kivárt, kiélezve a percet, mielőtt folytatta. - Úgy tűnik, a Nagyúr végre kutatni kezdett az elcsavargott báránya után... el akarja kapni Karkarovot.
Zana nem reagált, csak a szemét hunyta le egy hosszú, kétségbeesett pillanatra. Úgy vert a szíve, mint néha éjszakánként, ha hirtelen hangra felriadt. Belül, nagyon mélyen, ahol kegyetlenül tárgyilagos és őszinte volt önmagával, régóta várta, olyan régóta ezt a hírt, és mégis megrendült. Voltak pillanatok, amikor csalhatatlanul megérezte, hogy egy-egy elejtett szó, eltévedt mozdulat, véletlen botlás olyan láthatatlan pontot jelent, amely körül aztán átfordul az élete egyszer, ez is egy ilyen pillanat volt. Szeretett volna messze lenni, magában Piton mondatával, beleszédült abba, ahogy remegett alatta a világa, olyasvalami volt ez, amit nem tudott kilökni magából, kiadni, hogy könnyebb legyen, a legnagyobb fájdalmak maradnak láthatatlanok kívülről, míg belül porrá zúznak mindent - nem volt ereje arra sem, hogy sóhajtson, az is benne rekedt minden kínnal együtt, kicsinek érezte magát egy ekkora zűrzavarhoz, ami benne tombolt. Érezte magán mindkét férfi tekintetét, és feszengett ettől. Piton ádázul nézte, erre a percre várt, mióta Monstro elmotyogta neki a hírt, tele volt kárörömmel, undorral, hideg elégtétellel, kíváncsisággal, és valami mindenhova beszivárgó keserű haraggal - Zana összeomlott, ő ezt tisztán látta. Észrevette Dumbledore aggódó tekintetét, amely a nőre rebbent, és gúnyosan elhúzta a száját, hogy az igazgató mennyire törődik kedvencei szívfájdalmával - csak a végén nehogy neki kelljen fellocsolnia a nőt, ha el talál ájulni a nagy megrázkódtatástól.
Zana nem értette Dumbledore aggódó pillantását, és zavartan elfordult. Kételkedett benne, hogy van a világon rajta kívül bárki, akinek ez a hír fájdalmat okoz, és ez alól az egyébként mindenkivel nyájas igazgató sem volt kivétel. Ő maga pedig majdcsak túléli valahogy, kár aggódnia... És ekkor mégis rájött, és saját magán lepődött meg, hogy egy cseppnyi félelmet sem érez önmagával kapcsolatban: neki eszébe sem jutott az átok, ami Igorhoz kötötte a sorsát, bárhol legyen is a férfi, mágikus kapoccsal erősítve azt, amit ő egykor eltépett. Ő Igor miatt volt halálra rémülve. Sohasem gondolt bele igazán, hogy egyszer eljön ez is, száműzte az agya hátsó rejtekébe, ahova sohasem nyúlt, mert a gondolatok ott a kezébe haraphattak, mint a homályos fészerben a kukoricászsákban rejtőző egér a gyanútlan ujjakba. Erre nem lehetett eléggé felkészülni, előre elképzelni, milyen lesz majd ez a perc, és lám, felesleges is lett volna - átlagos perc volt ez is, egy homályos, porszagú könyvtárban, a gyertyák is tovább lobogtak a falon, nem tombolt elvadultan, drámaian a szél sem, kint békésen szállingózott a hó, és reggel sem azzal a baljós megérzéssel ébredt, hogy darabokra zúzza majd néhány szó, folyt tovább a pillanat, közönyösen, álmosan. Eddig úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, ő csak valamelyik régészeti lelet után járna, míg Igor továbbra is ott ül a Durmstrangban, és unja a diákokat, ahogy mindig is szokta, az volt a legnagyobb dilemmája, hogy mit mondjon majd, ha egyszer Igor rátalál - micsoda képtelenségnek tűnt most a gondolat, hogy Igor egyáltalán keresi őt -, mintha csak szó nélkül elcsavargott volna egy fülledt szombat estén. Újabb önáltatás volt ez is, menekülés a valóság elől, nem bírt volna arra gondolni, hogy Igor mekkora életveszélyben van, nem gondolt arra, hogy tizennégy év vad gyűlölete és elégtétele liheg a férfi nyomában, ami évekig ketrecbe zárva gyülemlett, és parancsszóra várva feszítette a pórázokat, ideológiák elárulását, nevek bemocskolását, cellák nyűgét kellett leverniük rajta - mindez megmérgezte volna minden pillanatát, ahogy máris beitta magát a mozdulataiba, tekintetébe, a ruhája rejtekében remegő kezeibe, ezt jól tudta, ezen nem tudott változtatni.
Bár sohasem akart volna visszatérni ahhoz a régi élethez. Gyáva is volt szembenézni Igorral, gyenge is, elbukott volna egy szótól talán, mást akart, bár maga sem tudta, mit, úgy járt-kelt, mintha csak egy futó epizódját, kíváncsiságtól fűtött, bűntudattal terelt vargabetűjét járná az életének, ahonnan úgyis visszalép, pedig esze ágában sem volt, mégis azt akarta, hogy valahol, ha messze is, ha haragvón is, de létezzen számára Igor, akihez visszatér, ha szeszélye úgy tartja - színtiszta önzés volt.
Talán a végzet súlyos kalapácsát érezte remegni a levegőben, talán csak Igor különös, visszás, megfoghatatlan hiánya lüktetett a bőre alatt, úgy érezte, valaki rálökte egy lejtőre, amin végig kellett mennie, és ami sehova sem vezetett, sötét, baljós felhők kúsztak föléje. A feje felett megpecsételték a sorsát, bár még maga sem tudta, hogyan, azzal, hogy megpecsételték Igorét - két élet robogott ismeretlen láncokkal összefűzve a szeszélyes sínpályán.
Fáradt volt, és szomorú, megint képzelődsz meg dramatizálsz, nagy szavak, súlyos szavak. - Most is az ő hangját hallotta.
- Egyelőre Monstro meg Travers felel a hajtóvadászatért - mondta éppen Piton, és Zana kényszerítette magát, hogy figyeljen: Monstro, Travers, Monstro...
- Rendben - bólintott mély komolysággal Dumbledore, és a bájitaltan tanár szemébe fúrta a tekintetét. - Kérem, Perselus, ezentúl a legapróbb információmorzsát is ossza meg velem, mindig tájékoztasson, hogy áll a nyomozás. Minden részletről tudni szeretnék.
Piton kissé meghökkenve és kényszeredetten bólintott, cseppet sem titkolta a nemtetszését, és szívesen feltette volna a kérdést, hogy a végeredmény nem elég-e, de Dumbledore most egyenesen gondterheltnek látszott, ahogy felállt, és megkérdezte Zanától, szüksége van-e valamire, majd sietve távozott. Piton Zana felé nézett. Újra a vállain, lábaiban érezte az összes fáradtságot és fájdalmat, ami előző este óta benne fészkelt, tompa volt, és valahogy szikkadt. Zana lassan mozdult, kerülte a pillantását, előre gyászol, vizslatta kedvetlenül, micsoda hűséges tanítvány... És akkor rászakadt a felismerés, olyan nyersen és ordító nyilvánvalósággal, hogy átkozta magát, amiért eddig fel sem merült benne a lehetőség. Most hirtelen egymáshoz illettek a kirakódarabok, Dumbledore huncut pillantásai, a szétterített újságlap, a Kikötő, az Ürge, Karkarov, és Zana, Zana, Zana, a szemei, ahogy a Malfoy-Black ügyről beszélt, és a Cruciatusok kínja sajdult meg a testében.
- Maga volt! - szinte köpte a szavakat, döbbenten, megvetően, szemrehányóan, sértetten, maga sem tudta, hogyan, miért, észre sem vette, mikor állt fel az asztal mellől.
- Tessék? - pillantott fel Zana, csak félig értetlenül. Ahogy végignézett a férfin, az asztalnak feszülő tenyerén, az előre hajló vállakon, a fekete hajtincsek mögött izzó szemeken, megszületett benne a sejtés.
- Maga dobta fel az Ürgét! Hát persze, ki más is köpött volna, csak felmondta a tanult leckét - horkant fel gúnyosan, érezte, hogy a halántékában megremeg egy izom.
Zana keze ökölbe szorult, ahogy hátralökte a székét, volt a tartásában valami mélyről jövő, olthatatlan fájdalom, ami úgy tűnt, legyűri, és ami valahogy a végletekig korbácsolta Piton haragját, ordítani tudott volna vele, azonban Zana végül mégis nyílt daccal nézett vele farkasszemet.
- Maga most végül is melyik oldalon áll?! Érdekelne, hogy miért zavarja, hogy segítek felgöngyölíteni a Nagyúr kapcsolatszövevényét - kérdezte fojtottan, de kihívóan. Piton kissé visszahúzódott. Zanának igaza volt, nem kellett volna zavarnia, az Ürge leleplezése sem az ő személye ellen irányult, ahogy a Nagyúr büntetéséről sem Zana tehetett. Rájött, az bántja újfent, hogy Dumbledore is, a Rend is, de legfőképp Zana megint kirekesztették egy ilyen fajsúlyú ügyből, ő az utolsó, aki megtudja az igazságot, sőt meg sem tudta volna, ha nem rakja össze magának. Persze, az idióta csak menjen a hírekért, mi meg tervezgessünk a feje felett, ha meg belerúgnak, hát nem kár érte, viselje ő a mi kis kombinálásunk közvetlen következményét.
- Engem cseppet sem zavar - rándított vállat érdektelenül, jobbnak látta támadni. Zana erőltetett nevetéssel felelt. Piton jól látta, hogy nyel egyet, mielőtt megszólal.
- Na igen, csak Karkarovot, ugye? - megállt köztük a levegő, Piton úgy érezte, Karkarov neve beékelődött közéjük, akár egy irdatlan, gyilkos jéghegy. Zanának beleremegett az ajka is ebbe a mondatba. Madam Cvikker tett-vett elöl az asztalánál, de csak ímmel-ámmal, Piton sejtette, hogy őket figyeli, megint érdekes látványt nyújthattak, el tudta képzelni, lecövekelve az asztal két oldalán. Legalább lesz miről pletykálnia Bimbával, Piton professzor megint marakodott azzal a kedves, jólelkű teremtéssel, ismerte ezeket a történeteket. - Meg szeretném kérni, hogy ne keverjen vele össze. Ha nem tűnt volna fel, engem nem Igor Karkarovnak hívnak - jelentette ki hűvösen Zana, és kissé nevetségesen felszegte az állát. - És egyébként se érdekelje, kinek mit árulok el, ez az én életem és az én információim, úgy használom fel őket, ahogy nekem tetszik, és ha van valaki a világon, akinek elszámolással tartozok, az kizárólag Igor!
- Akkor siessen, nehogy a Nagyúr megelőzze azzal az elszámolással - jegyezte meg nyilvánvaló élvezettel. Zana arcából ijesztően kiszaladt a vér, elfordult, hogy betolja a székét. A támla tompa csattanással verődött az asztallapnak. A haja rejtekében sírni szeretett volna. Vagy csak békében lenni Pitonnal. A férfi, néha úgy érezte, jobban ismeri őt, mint ő saját magát, és kegyetlen ráérzéssel oda tapos, ahol a legnagyobb munkával építgette meg az életét, mennyire szerette volna, ha ez másképp van, ha nem az erejét emészti a szavaival.
- De ha már annyira aggódik miatta, megnyugtatom - nézett fel végül, ajkain halvány, erőtlen pimaszsággal -, egyetlen olyan információt sem adtam ki, ami hátrányos helyzetbe hozná Igort... vagy akár magát - kerülte meg az asztalt. Piton nem húzódott bentebb, hogy elférjen a könyvespolc és a közte lévő szűk helyen, hagyta őt oldalazva elmenni a háta mögött, megcsapta Zana édeskés, éles virágméz illata.
- Melyik széfbe utaljak hálám jeléül? - szólt utána gúnyosan, Zana mondott valamit, de nem értette, nem is volt fontos, ahogy eltűnt a polcok között, úgy tért vissza a higgadtsága is. Más világ volt az, amiben Zanával keresztezték egymás útját, kiismerhetetlen, különös világ.

*

- Mielőtt bezár, jól nézzen körül, főleg a zárolt részben, nem bújtak-e el diákok ott - szólt vissza az ajtóból Madam Cvikker. Zana sokadszorra bólintott. Madam Cvikker láthatóan rosszul viselte, hogy nem ő hagyja el utoljára a birodalmát. Később úgyis visszajön egy ellenőrzésre valamilyen mondvacsinált ürüggyel, hogy itt felejtette az olvasószemüvegét vagy a varázspálcáját, bár az egyik örökösen a nyakában lógott, a másikat pedig állandó készenlétben tartotta a rebellis diákok miatt; minden este eljátszották ezt.
Zana sóhajtva borult a nagy halom könyvtári könyvre, miután becsukódott az ajtó, és futólag elmosolyodott, mikor észrevette, hogy véletlenül szamárfület csinált az egyik enciklopédia lapjain. Szombat este volt, bemehetett volna Londonba vagy Roxmortsba, de mindig lehangolta a karácsony után a boltok kirakatában maradt lámpafüzérek és együgyű mikulásszobrok látványa - legalábbis ezt beszélte be magának. Nem akart céltalanul bóklászni. Egy hete minden energiáját abba fektette, hogy lefoglalja magát, hol a tanítással, hol a minisztériumi munkával, és éjszakába nyúlóan a Roxfort vagy a Minisztérium könyvtárában ült rúnákat fejtve, meg is volt az eredménye mindig, úgy esett néha az ágyba, hogy még a cipőjét sem vette le rendesen.
Borzongva összehúzta magán a talárja nyakát, dermesztően hideg volt a könyvtárban. Előtte a tucat pergamentekercs és könyvtári könyv között ott hevert Dumbledore lexikonja, amit fordított. Az elmúlt egy hónapban végigjárta az útjába eső könyvtárakat, hátha talál fogódzót, de nem járt sok sikerrel. A könyv nem az ismert rúnákkal íródott, olyanok is felbukkantak, melyeket előtte sohasem látott, vagy legfeljebb abban a régi tekercsben a Durmstrang könyvtárában, és bár a könyv használta a szokásos jeleket is, azok láthatóan más hangokat takartak. A régi iskolája könyvtárával, jól tudta, többre menne, de oda nem bírt volna visszamenni. Még így sem, hogy nem Igor irányította.
Lenézett a kezére. A pennájával csúnya foltot ejtett a kesztyűjén, merengve figyelte, hogyan zsugorodik a tintapetty, és tűnik el magától végleg. Így kellett volna maga mögött hagynia a rettenetét is, ami félig-meddig bizarr kíváncsiság volt. Várta a rémálmokat, a megmagyarázhatatlan kényszerképzeteket. Mióta feladta az Ürgét, és mióta Piton beszámolt a Nagyúr Igor utáni hajtóvadászatáról, egyre többet gondolt a ráhelyezett kiismerhetetlen átokra. Sokáig bizonygatta önmagának, hogy az Ürge feladása, azzal, hogy nem érintette Igor érdekkörét, nincs hatással az átokra, azonban azt nem tudta tagadni, hogy az információk, amiket eljuttatott a Minisztériumhoz, részei annak a tudáshalmaznak, amit az átok véd, még ha nem is a legmagasabb prioritással bírtak. Nem ismerte a következményeket, talán maga Igor sem ismerte, ahogy azt sem tudta felmérni, mi van veszéllyel rá, és mi nincs. Hazardírozott az életével, olyan csapdákat kerülgetett, amiket nem tudott behatárolni, és amikbe lehet, hogy réges-rég belelépett, csak nem vette észre, mert az elszámolás úgyis a végén jön el.
A kesztyű áttetsző anyagán át is látta, vagy inkább csak érezte a lobogó fáklyák fénye elől eltáncoló árnyak mélyében a tenyerén átfutó hajszálnyi heget, nem villám alakú, mint Harry Potteré, de átokheg volt, még ha önként vállalt is. Senkinek fel sem tűnt volna, hússzínű, diszkréten a barázdákba simuló horzsolásnak tetszett, csak ő tudta róla, hogy ott ágyazódnak a húsába, az életébe a bűvös kötelek, abban a hegben minden pillanatban Igort hordozta magában. Egy karcolás, amely mentén ő eltolta az életét egy másik irányba, ahol a holnapok végtelen variációja ártatlan pókháló finomságú köntösben táncolt, s talán tőröket rejtett, és elfogyhatott, csak azért, mert máshol, a kötelek másik végén ugyanígy elfogyott. De még ezt sem tudhatta biztosra, számolt a legrosszabbal, mást nem tehetett. Nem adtak használati utasítást az átoktól irányított életéhez, és azon az estén egy távoli könyvtárszobában, ahol Igoréval egymáshoz simuló tenyerüket figyelte, a csuklójukon lefelé futó, végzet-színű vércseppeket, melyek úgy ültek meg az asztallapon, mint egy láthatatlan levél bíbor pecsétje, egy szerződésé, amit csak félig futott át, akkor nem is érezte mindennek a súlyát, hogy majd később masszív bóják terelik végig az úton, mert azon túl harapós sötétség várná; és nem is lett volna baj, ha egy régi halloweeni estén valaki végérvényesen eltűnik a világból. De nem így esett. Mérlegelnie kellett a lépéseit, amit sohasem szeretett; nem langyos, pitypang mezős békeidőket éltek már, feltúrták a földeket, és bekopogtak a házakba, nem akarta megvárni, hogy még rá is törjék az ajtót, lépett, a maga módján - közel ment a bójákhoz, és talán át is lépett rajtuk, nem tudta biztosan. Lehet, hogy csupán képzelődött, úgy érezte, a vékony heg a tenyerében lázas színnel kanyarog. De ez izgatta a legkevésbé. Az ismeretlenből rávicsorgó démonok nem ijesztették meg, amíg elé nem álltak, Igoron járt az esze. Fejben számba vette a helyeket, ahol Igor rejtőzhetett, latolgatta az esélyeit, és rettegve várta Piton híreit a kutatásról.
És még ott volt a velencei út is. Többször kapta azon magát, hogy nem a Kongresszuson mereng, vagy a lehetséges szövetségesek névsorát szedegeti össze, hanem Pitonra gondol, akivel három-négy napot összezárva kell töltenie. Görcsbe rándult a gyomra, ha az eszébe jutott. Ez más volt, mint összefutni a Roxfort folyosóján, ahol bármikor megjelenhetett egy harmadik személy, vagy legalább Hóborc, más, mint lemenni egy fél órára az alagsori szobájához, ahonnan van kiút, ahol a holnap újra hűvös biccentést hozhat, ahol lehet máshoz is szólni a férfin kívül, és ez újszerű volt. Az utóbbi napokban a kapcsolata a bájitaltan tanárral leülepedett, csendesen csordogáló érré szelídült, nem volt sem hangulata, sem energiája arra, hogy rendesen felállítsa a maga falanxait, Piton öntöttvas ágyúgolyói előtt szétváltak a sorai, hagyta magára záporozni az ellenszenvvel átitatott pillantásokat és szavakat, és Piton megunta az egyfrontos harcot. Tisztán érezte, hogy valamivel, maga sem tudta, mivel, megbántotta a férfit. Nem kicsinyes, apró sérelemről volt szó, amit Piton ugyan mindig viharrá dagasztott. A férfi körül mélyben született, kavargó neheztelés ült, meg nem értés, viszolygás, ami elnehezítette a légzését is, nem tudta, miből fakad, hol visszahúzódott, hol szétterjedt, akár a lomha őszi füstök a nedves levélhalmok felett, és Zana elkedvetlenedett tőle. Különös, nyugtalan vibrálás cikázott köztük, ami olykor néhány keresetlen megjegyzésben sült ki, de többnyire csak halmozódott, kitörésre készen, és néha olyan fenyegető ereje volt, hogy beleborzongott.
Becsapta az idegen könyvet, nem bírt koncentrálni. A fémkapocs visszazáródó hangja tompán visszhangzott a magas kőfalak közt, ahogy Zana álmosan bámulta a tenyerébe ugró opálos, félkör zárókövet.

*

- Granger ezzel a kezében toporzékolt a tanári előtt - nyújtotta át Piton az összetekert pergament. Zana meglepetten, és kissé zavartan vette át. Majdnem megjegyezte, hogy igazán kedves a férfitől, hogy baglyot játszik, de szerencsére nem tette. - Gondolom, a nagyon becses házi dolgozata - fűzte hozzá gúnyosan. Zana szomorkás mosollyal pillantott a tekercsre.
- Attól tartok, ezt már Enigma professzornak kellett volna leadnia.
Piton tett egy olyan mozdulatot, ami leginkább lemondó kézlegyintésre hasonlított. Enigma néhány órával korábban érkezett a Roxfortba, és bár láthatólag jobb színben volt, rosszabbul látott, mint három hónappal azelőtt, asztalkendőnek nézte a Reggeli Prófétát is, és összecserélte a sétabotját Hagrid förtelmes, rózsaszín esernyőjével, amiben - nyílt titok volt, - a vadőr kettétört pálcája rejtőzött összedrótozva, nem csoda, hogy az a behemót úgy ugrott oda, hogy majdnem leszakadt alattuk az emelet.
- Bejön? - állt félre Zana, csak kicsit tárta kintebb az ajtót, inkább zavarból, mint elutasításból. Piton hunyorogva nézte a szoba meleg, sárga fényében szinte lángoló hajú Zanát, jó lett volna azt hinni, hogy csak azért jött, hogy átadja Granger nyavalyás házi dolgozatát, de ezt maga sem gondolhatta komolyan, és még ürügynek is pocsék volt. Kritikus arccal bentebb lépett, most visszaadja az utálatos, kéretlen látogatást, legalább nem csinál ebből rendszert, ha látja, hogy mindent kamatostól visszakap. Az ajtó halkan csukódott mögötte, Zanánál még a kilincsnek is más volt a tapintása.
- Kissé nagy a rendetlenség - sietett az ágyhoz a nő -, éppen most csomagolok.
Lehajtotta az utazótáska fedelét, és sietős mozdulatokkal túrta összébb a ruhahalmot az ágyon. A szekrényajtók tárva-nyitva álltak, és az egyik szék karfáján egy vadnyúlszőr kalap hevert - Piton rögtön felismerte a Durmstrang uniformisához tartozó prémes sapkát, ez még megvan neki, esett rá a pillantása csodálkozva. Nők, húzta el a száját az összevissza ruhákra pillantva.
- Tudtommal három-négy napra megyünk. Felesleges tizenöt pár harisnyát becsomagolnia - méregette kritikusan az utazótáskát. Egy pillanatra felvillant Zana mosolya.
- A kalapjaim több helyet foglalnak - közölte mélységes komolysággal, és Piton hirtelen nem tudta, viccel-e, újabb lesújtó véleményt fogalmazva magában a nőkről, figyelte a szoba falán súlytalanul szálló pihéket. Zana megbűvölte a falakat, a kék tapétán lassú, szelíd forgásban vándoroltak a törékeny pelyhek, mintha valaki elfújta volna egy pitypang lámpavirágát - esett a hó odakint, a tátongó, sötét szájú ablakok mögött, és mintha bent is esett volna a meleg szobában, behozta az évszakot a négy fal közé. Piton fejcsóválva fordult el, hallotta róla, hogy ősszel hulló faleveleket bűvölt a falakra, így mindig mintha friss avarban járt volna, tudta róla, rajta is kapta olykor, hogy odakint leveti magát a földre, a tekergőző, derékvastagságú gyökerekre, néha egy könyvvel, néha anélkül, és órákig gubbaszt beleolvadva a fák susogásába, az aranyszínű kérgek hátterébe, ha tehetné, a szabad ég alatt aludna - ez is egy újabb dolog volt, amit nem tudott a Zana nevére hónapokkal korábban, futólag vetett betűkkel felcímkézett fiókba gyömöszölni, ennek is egy újabbat nyitott, és lassan egy teljes kabinetszekrény előtt állt, félig kongó fiókokkal, ahol a Zana nevűben találta a legkevesebbet - valahogy tele volt egymással összeférhetetlen tulajdonságokkal.
Zana nem kínálta semmivel, úgyis tudta, hogy Piton visszautasítja, egyébként is ostobaság lett volna, nem mérföld messzeségből érkezett vendég volt, mire lett volna szüksége, amit hat emelettel lentebb nem kap meg. Nem is szóltak egymáshoz. Zana tétován tovább pakolászott, és néha lopva a falra akasztott tükörben a férfit figyelte. Úgy érezte, ég az arca, és kivételesen nagyon szerette volna, ha kevésbé intenzíven pattognak a lángok a kandallóban. Piton elnézte az íróasztalon heverő pergamenvágó késeket, csonka, különös formákban megszilárdult végű spanyolviasz rudacskákat, egy rúnákkal teli papíron félbetört, ócska lúdtoll penna hevert. Piton tudta Zanáról, hogy örökösen elhagyja a pennáit, a diákjai úgy szokták utána vinni a folyosókon, tucatszámra vette az igénytelen, ötösével csomagolt darabokat. Karácsonyra McGalagonytól is egy csúf, feltűnő, harsány lila példányt kapott, amiről közönséges, de lángoló piros sodrott lenmadzag lógott, és ha nem akasztotta a nyakába, úgy tülkölt, akár egy ködkürt. A penna most ott lógott az egyik ablakkilincsen.
- Azt apám csinálta - magyarázta Zana, amikor meglátta, hogy felvont szemöldökkel egy faragott, ezüstveretű fadobozban fenségesen elnyúló, gyönyörű szarkatoll pennát figyeli. - Azzal írtam a Ravasz-vizsgáimat, azóta nem nyúltam hozzá - tette hozzá elkalandozva, csendes mosollyal.
- Talán olyan pocsék eredménnyel zárt? - kérdezte Piton csúfolódva. Zana mosolyába ajtókopogás zaja vegyült.
- Á, Perselus, maga is itt van, nagyon jó - lépett bentebb Dumbledore -, úgyis kérdezni akartam valamit, de előtte ezt átadom.
Zana felé nyújtott egy hosszúkás tárgyat, amit a nő kissé feszengő mosollyal vett át. Piton meglepetten látta, hogy egy csontnyelű, régi, fekete esernyő az, ami már évek óta ott porosodott Dumbledore irodájában, az ajtó mögötti főnixfejű fogasok egyikén.
- Ja, és kilenc - fűzte még hozzá mosolyogva, és Zana Piton vizslató tekintetétől kísérve gondosan a poggyásza mellé helyezte. - Nos, Perselus, még nem mondta, mi lesz a bájitalórákkal - fordult felé az igazgató érdeklődve. A különös megvilágításban, a havazó fal előtt úgy tűnt, mintha a lassan szálló hópelyhek alkotnák az ezüstszakállat, kicsit úgy nézett ki, mint a régi metszeteken a kavargó szakállú hatalmas Merlin. - Elmaradnak, vagy sikerült mégis találnia valakit?
- Nemrég kaptam választ, pénteken és hétfőn is meg lesznek tartva az órák. Ha minden jól megy, még ma este átadhatom a tananyagot.
- Remek - bólintott elégedetten Dumbledore, és hunyorogva hozzátette. - Ha nem titok, esetleg megtudhatnám, ki a szerencsés helyettes?
Piton elhúzta a száját, tudta, hogy a háta mögött az egész tanári kar arra fogadott, hogy hacsak nem támasztja fel magát Merlint, a bájitalórák biztosan elmaradnak, megfelelő tanár hiányában.
- Emlékszik még, igazgató úr, Medea Lizardra? - morogta kényszeredetten.
- Ó, hát hogyne. És az összes szóváltásra és büntetőmunkára - mosolygott vidáman, aztán a kívülállók értetlenségével figyelő Zanához fordult. - Ms Lizard ugyanis a Griffendél sorait erősítette, azt hiszem, Piton professzor legnagyobb bánatára, mert ő szívesen látta volna őt a saját házában.
- Az ő abszol úti patikájából szerzem a hozzávalóimat, és elfogadható bájitalkeverő - jegyezte meg hivatalos hangon Piton, már-már rendreutasításnak tetszett a hangnem, de erre Dumbledore csak még kedélyesebben hunyorogva hagyta el a szobát, miután a mágikus belépőjegynek számító meghívót és a hotelszoba-foglalást igazoló levelet letette Zana asztalára. Bizonytalan, hideg csend ereszkedett a szobára, Piton kissé még füstölögve figyelte kettejük tükörképét az ablaküvegben, nem hiába nem sietett ő felfedni a helyettese kilétét, most majd hallgathatja McGalagony szurkálódását is, pontosan egy pár rendkívül mókás anekdotára volt éppen szüksége, meg néhányak túl élénk fantáziájú kombinálgatására, Zanának is meglehet majd a szórakozása, egyetlen kérdésére száz választ kap, egyik hajmeresztőbb lesz a másiknál. Zana hátat fordítva folytatta a pakolást, de a mozdulatai mentesek voltak minden harmóniától, Piton szinte kézzel foghatóan érezte, hogy Zana bezárkózott.
- Maga mikor indul holnap? - tette fel a kérdést, ideje volt megbeszélni a részleteket, hogy mehessen végre innen.
- Hogyhogy én? - nézett rá meghökkenve Zana. - Azt hittem, együtt megyünk.
- Nem gondoltam, hogy ennyire ragaszkodik hozzám - gúnyolódott Piton. - Úgy vélem, felesleges reggel odacsődülni, délelőtt még órát is tarthatnék.
Zana zavartan kotorászott a papírjai közt. Rettenetes kedvében volt, ha nem kellett volna rendet raknia, már rég beleszaladt volna a havazó világba. Újkeletű nyugtalanság vibrált benne, és valahogy fásult lett tőle.
- Fél tízkor megy egy vonat, arra gondoltam, mehetnénk azzal - pillantott fel egy pergamenből.
- Vonat? - most Piton ütközött meg. - Miféle vonat? Honnan?
- Hát Milánóból - jelentette ki vérlázító nyilvánvalósággal, és a férfi szemeiben tükröződő gyertyalángtól megborzongva lesütötte a szemét; olyan volt, mintha a férfi haragját látta volna fellobbanni bennük. A hangja is szikrázott, ahogy megjegyezte, hogy ő varázsló létére nem fog a muglikkal vonatozni. - Elfelejtette, hogy a Kongresszus idején nem lehet Velencébe hoppanálni? Tíz mérföldes körzetben körülzárták a várost hoppanálásgátló bűbájjal.
Piton összeszorította a száját. Igen, ezt elfelejtette. A nyomorult muglik miatt, újfent, hát mi másért. Néha ijesztően elborította az agyát az a sok szónoklat, amit a Nagyúr szajkózott, vagy más halálfalók, nem tudta tagadni soha, hogy némelyikben több igazságot látott, mint helyénvaló - Dumbledore szerint helyénvaló. Ugyanúgy, ahogy a Kviddics Világkupadöntőn, Velencénél sem kockáztathatták meg, hogy tömegével odaáramlanak a világ minden szegletéből, hirtelen felbukkanva az olasz sikátorokban, tereken. A zsupszkulcs is illegálisnak számított, a városba jutni a legjobb módon mugli-úton lehetett.
- Milánóból három óra az út - magyarázta Zana. - De mehetünk Veronából vagy Udinéból, nekem mindegy. Először Párizsból akartam, de az kicsit hosszabb lett volna.
- Kicsit? - kapta fel a fejét Piton. - Talán hálókocsis fülkében akart velem utazni?
- Nászutasban - igazította ki mosolyogva Zana, de a piszkálódás erőtlenné vált, ahogy elfordult.
- Azt hittem, az a szállodai szobánk lesz - méregette a háta mögött Piton, tekintete végigfutott a halvány ívű lapockákon, a ruha alatt felsejlő gerinc finom vonalán a fehér nyaktól a szoknya korcáig, és talán tovább is. Zana nem reagált, mintha nem is hallotta volna, a gondolattól is rémálmai lesznek, keményedtek meg Piton vonásai, legszívesebben maga felé fordította volna, hadd lássa csak azt a pillantást, amivel vizslatja, az nem volt olyan finomkodó, mint a megjegyzése.
- De ha akarja, mehetünk hajóval is Doverből, odáig meg ott a Grimbusz vagy...
- Grimbusz?! - hördült fel Piton. - Megőrült? Mi vagyok én, valami debil hülyegyerek? Utoljára másodéves koromban utaztam vele, egyszer és soha többé!
- Igen, tudom, de... csomaggal... meg...
- Miért csomagolta be a fél világot? A maga baja - fojtotta belé a szót. Kifejezetten ingerelte, hogy nem néz rá, hanem a hátát mutatva hajtogatja a nyavalyás rongyait, mintha éppen nehezére esne elvégezni mindezt egy akármilyen háztartási bűbájjal. Tudta a nő is, mennyire utálja az ilyesmit, de mit várhatott volna tőle, aki gyertyagyújtáshoz gyufát hordott a talárzsebében, csak mert szerette az illatát. - Mellesleg hoppanálni egy ládával sem nehezebb.
- Az veszélyes - motyogta Zana. - A nemzetközi hoppanálás pedig pláne. Tele vannak blokádokkal a határok. Meg zsákutcákkal. És Anglia is. Nap, mint nap hallani erről.
Piton tudta, mire gondol. A Nagyúr számos hoppanálásgátló falat vont ki szerte Angliában, amelyek úgymond kirántották a hoppanálási útvonalukkal a falat keresztezőket a térbe, ahol többnyire ájulással, amputoportálással, de sokszor súlyos szervi és agykárosodással vagy halállal végezték. A Nagyúr el akarta érni a varázsvilág mobilitásának megszűnését, amivel a varázslók bizonytalansága nőtt volna, illetve a helyhez kötöttsége. Mindazonáltal a sajtó kissé mintha felfújta volna a dolgot.
- Ne legyen nevetséges - legyintett. Léteztek ellenőrzött útvonalak. Zana megfeszülő állal végre most rá pillantott.
- Maga könnyen beszél. Nekem nincs a karomon a Jegy - jegyezte meg élesen. Piton némán figyelte, hihetetlennek tetszett, hogy még arról is tud, hogy a Nagyúr hoppanálásgátló falai és fekete lyukai hatástalanok a Jegyét viselőkre.
- Talán kér egyet? - sziszegte hidegen. Zana horkantva elfordult. - És akkor mégis hogy szándékozik eljutni Milánóig? Talán azzal a lehetetlen mugli repülőgéppel? Esetleg biciklivel? - Zana nevetve tiltakozott, hogy a biciklik csomagtartójára nem férnek rá a kalapdobozai.
- Kockáztatok - bökte ki végül, és pimasz mosollyal a szemében a férfire pillantott.
Piton fejcsóválva hagyta ott, hogy akkor ne nyavalyogjon annyit - nem bírta tovább elviselni azt az illatot, ami a szobában keringett, a színeket, a meleget, se Zana furcsán rebbenő tekintetét, de leginkább az a látvány kergette ki, ahogy Zana finom mozdulatokkal elkezdett visszapakolni a szekrényébe - volt ebben valami bensőséges, amit a háta közepére sem kívánt.

*

Piton kitárta Zana előtt a nehéz tölgyajtót, bár szívesen végignézte volna, hogyan szerencsétlenkedi át magát rajta egyetlen szabad kéz nélkül, de a türelmetlensége nagyobb volt. Még vetett egy utolsó metsző pillantást a bejárati csarnokban lézengő, és rendkívül elégedett diákokra, akik alig titkolt örömmel nézték a távozását - megjegyezte az arcokat, Boot, Goldstein, Corner, szépreményű Hollóhát. Zana után indult, aki a ropogó hóban a kapu felé gázolt. A bizonyára - megérdemelten - nehéz poggyásza most mellette lebegett derékmagasságban. Zana visszanézett rá, hogy követi-e, egy pillanatig elmélázott, ahogy bevárta, az éles kontraszttól hunyorogva nézte, ahogy a férfi öles léptekkel, az ijesztő talár nélkül, de talpig feketében közeledik. Nyolc ötven volt, egy csapat hugrabugos szaladt el mellettük gyógynövénytanról visszafelé tartva, és hangosan, kórusban köszöntek oda nekik. Piton épphogy biccentett, inkább lehajtotta a fejét, a szemébe fújta a havat a szél, felállította a hosszú kabát gallérját, és összébb húzta a nyakán. Zana haja is kibomlott a kalap alatt, az arca úgy kipirult, mintha lázas lenne. Mélyen zsebre dugta az egyik kezét, a másikban a pálcáját tartotta, és Dumbledore ócska esernyőjét cipelte magával - Piton megjegyzésére, hogy hogyan mer ilyen ódivatú vacakkal mutatkozni, talán mégis rosszul érintette a Csorobanka csődje, nem reagált. Egyébként sem értette a nőket, minek ragaszkodnak ezer különböző méretű táskához, szatyorhoz, csomaghoz, mindkét vállukon és kezükben egy fél tucattal, Zana oldalán is lógott egy, nem igaz, hogy nem tudta volna belerakni a nagyobb táskába - néha az volt az érzése, kifejezetten élvezik, ha felpattanhatnak a vonaton, parkban, kávéházban, hogy jaj, mindenem megvan, remélem, nem hagytam el semmit - az agyára mentek. Persze Zanáéban is csak az iratok voltak, hogyne, meg egy tükörkészlet, fél könyvtárnyi románc a vonatra, mert nem tudhatja, mihez lesz éppen kedve, öt velencei útikönyv, ha szerencséje van, a fényképezőgépről sem feledkezett meg.
- Remélem nem lesz végig ilyen kiállhatatlan - sóhajtott Zana már a bejárati csarnokban, pedig akkor még alig tettek tíz lépést együtt.
Mielőtt elindultak, még benézett a bájitalóra végére, kárörvendőn elmosolyodott a felpillantó diákok ijedt, döbbent, elkenődött képét látva, és egyes asztaloknál bizony ez a belépő újabb pocsék főzeteket okozott. Átadta Medeának a további instrukcióit, és a nő mosolyogva megkérdezte, valójában most őt vagy a diákjait jött ellenőrizni.
- Még nem vontam le pontot a Mardekártól - tette hozzá fojtott hangon, piszkálódva. Nem volt nehéz, a teremben csupa hugrabugos és hollóhátas ült.
Az elmúlt héten többen is a fejéhez vágták, hogy hajlamos azt hinni, nélküle összedől az alagsor, volt benne némi igazság.
- Akkor találkozunk a vonatnál - pillantott az órájára Zana, miután kívül kerültek a kapun. A varjak csapatostól kaptak szárnyra a vaskos oszlopfőkről, és rebbentek károgva a levegőbe. - Én megveszem a jegyeket.
- A Grimbusz csak Angliában közlekedik, ha arra vár - nézte Piton kedvtelve, ahogy nehézkesen megragadja az utazótáska fülét, és hoppanált.
Negyed óra volt hátra az indulásig, mire összefutott végre Zanával a milánói Stazione Centrale forgatagában. Zana még a jegyeket sem vette meg, sietve beállt egy sorba.
- Sajnálom, meg kellett igazítanom a sminkemet - sziszegte vissza zaklatottan, miután Piton lehordta, hogy hol a fenében járt eddig.
Kész csodának számított ezek után, hogy találtak üres kabint. Zana kifulladva rogyott az ablak mellé, és levette a szőrmesapkát a fejéről. Csendes tócsába gyűlt a lábánál az olvadt hó.
- Esetleg van valami létfontosságú dolog a bőröndjében, amit ki akar venni, vagy elvihetem az útból? Fésű, körömreszelő? - kérdezte gúnyosan Piton, és egy pálcaintéssel felhelyezte a poggyászt a fejük feletti polcokra. Egy olasz nő akart betelepedni a kabinjukba három gyerekével együtt, de Piton olyan szúrós szemmel nézett a kölykökre, hogy a legkisebb már az ajtóban rángatni kezdte az anyja szoknyáját, hogy nem akar ott maradni, a sokadik 'non voglio restare qui' után végre tovább vonultak, és Piton hangosan behúzta mögöttük az ajtót, majd meglendítette a pálcáját. Az ajtó egy pillanatra mintha áttetszővé vált volna, és Piton egyetlen mozdulattal behúzta a függönyöket.
- Mugliriasztó bűbájt tettem rá - felelte Zana kérdő tekintetére. Levette a kabátját, majd a sálját is mellé dobta. Zana kissé riadtan futtatta végig a tekintetét rajta, azt a félhosszú felöltőt viselte a kabát alatt, amit már a Roxfortban is látott rajta, hát nem volt éppen mugliruha, legalábbis nem korhű. - Kénytelen lesz kizárólag az én társaságomat élvezni, mert én nem vagyok hajlandó egy rakás zajos mugli közt utazni.
Zana nem akarta megjegyezni, hogy a vonaton varázslók is lehetnek, akikre nem hat a bűbáj, Pitonnak egyetlen pillantása úgyis elég ahhoz, hogy bárkit messzire üldözzön a kabintól. Egyébként is örült az ötletnek, bár a gondolat, hogy végig kettesben utaznak Velencéig, meglehetősen feszélyezte. Piton a másik oldalra ült le, ott is az átellenes sarokba, az ajtó mellé. Ölében ott feküdt a Reggeli Próféta friss száma, de nem nézett bele. Valahova maga elé, a szemközti üléshuzat varrására bámult, Zana meg úgy ült a tenyerére nehezedve, mint egy idétlen bakfis a faggatózó nagynénik tömege előtt. Fázott a keze, és egyébként is feszült volt. Már elhagyták Milánót, mire hátradőlt, és Piton kinyitotta az újságot. Zana is elővett egy könyvet - nem látta Piton gúnyos pillantását -, de csak azért, hogy legyen valami a keze ügyében, még csak fel sem ütötte. Odakint havazott, a talpfákat is belepte a hó, csak a sínpárok csillantak hidegen a vonatablakok elsuhanó fényeiben. Messze a hópelyheken túl az Alpok lenyúló ágai derengtek fehéren-kéken. Szótlan suhantak Velence felé, és Zana néha azt kívánta, bár ne érnének oda soha, csak ülne a meleg vonatfülkében a havat bámulva, félig lehunyt szemekkel, ő és ez a különös, öntörvényű férfi a kabin másik végében. Hogy szerette volna, ha most közelebb ül! Háborítatlanul nézhette a lapokra fonódó sápadt ujjakat és a fekete tincseket, ennyi látszott ki csupán a Reggeli Próféta lepedőlapjai mögül. Piton lapozott, és ő elkapta róla a tekintetét. Nem mert felé nézni, kis körben letörölte a párát az ablaküvegről, és a sínek mellett strázsáló oszlopokat számlálta szórakozottan, valahol huszonötnél elvesztette a fonalat. Piton végzett az újsággal. Vagyis inkább félúton megunta. A vonatzakatolás elálmosította, zsibbadtan nézte Zana halvány tükörképét abban is kis körben az ablaküvegen.
Az olaszok megint hozták a formájukat. Huszonöt évvel azelőtt, az előző Kongresszus alkalmával még helyeztek el zsupszkulcsokat a világ minden táján, ezúttal ez is elmaradt. A világon mindenki tudta, hogy az olasz varázstársadalom a legfegyelmezetlenebb és a legkevésbé kordában tartható. Hiába éltek törvények, szigorítások, ezeket többnyire semmibe vették, vérmérsékletükből vagy életszemléletükből adódóan, mindegy volt. A felelősségre vonást is ugyanolyan könnyedén kerülték ki, ügyes szófordulatokkal, pénz vagy szerteszéjjel ágazó rokoni és baráti kötelékek útján. Köztudomású volt, hogy a Ministero della Magia d'Italia foglalkoztatja a világon a legtöbb amneziátort és muglimagyarázat szerkesztőt, soha sehol annyi probléma nem adódott még a két világ egymás mellett éléséből, a varázslók rendszeresen megfeledkeztek a muglik jelenlétéről, sőt, Olaszországban az a meglehetősen egyedi eset is fennállt, hogy a mugliknak dolgoztak, úgymond az adottságaikat felhasználva - illuzionistaként, bűvészként, jósként. Ezzel a kongresszusi szigorítással csak cáfolni akarták a hiedelmet, hogy ők még a saját portájukon sem tudnak rendet tartani. A Ministero mellesleg a korrupció melegágya volt. A mágiaügyi miniszter az összes fontosabb posztra a testvéreit, fiait, sógornőit és keresztlányait ültette, akik általában rendkívül készségesnek bizonyultak az ajándékozó kedvű varázslókkal szemben. Piton tudta, hogy Zana kedveli a minisztert, mert nem olyan citromba harapott fafej, mint a többi - biztosan tudja, hogy milyen cipőt illik felvenni flanelinghez, és egyszer megdicsérte a frizuráját, gondolta kritikusan.
- Ott fekszik a Garda-tó. Gyönyörű odakint - mutatott előre Zana. Piton tüntetőleg, hangosan zörögve kinyitotta az újságot.
- Mindenképpen szükségét érzi belekezdeni egy lapos, semmitmondó társalgásba? - szólt ki a Reggeli Próféta mögül. - Tíz éve nem esett ekkora hó, nem gondolja? A farkasok is lehúzódtak a hegyekből - gúnyolódott. - Szóljon, ha már az időjárást is kitárgyalta!
- Gondoltam, kicsit unalmas lehet a vonatút... - jött a halk válasz.
- Ó, valóban? - eresztette le az újságot. - Legközelebb, ígérem, nem könyörgök a vonatért.
- Nem volt túl sok választásom - motyogta elhalóan Zana, de elharapta a mondat végét. Letörölt még egy ívet az ablaküvegen, és makacsul kibámult rajta, de érezte, hogy Piton várakozva nézi.
- Ezt hogy érti? - kérdezte végül.
- A hoppanálásgátló bűbáj... - nem nézett rá. Olyan halvány volt az arcának az a szelete, amennyit Piton látott, hogy azt hitte, rosszul van.
- Nem, nem így érti - rakta le az újságot, és egy arasznyit közelebb csúszott. Látta a felszín alatt a csillogó testű halat, hiába minden ócska trükk, már nem bújhat vissza az iszapba. Zana felé kapta a fejét, kicsit elveszve, és kicsúszott a száján:
- Nem tudok hoppanálni.
- Micsoda? - tört elő Pitonból. Zana a karfára könyökölt, ujjai az arcára simultak, de a férfi látta, hogy elpirult. Mintha azt morogta volna, hogy nem tudta, baj van a férfi hallásával, de alig lehetett érteni. - Mi az, hogy nem tud? Ez még az ökör Weasleyknek is sikerült, sőt, megkockáztatom, hogy Potternek is fog, nem tud koncentrálni talán? - rúgott bele egyet. A szigony mértani pontosságú ívvel rontott a kis halra. Zana megbántottan hallgatott. Valamiért azt várta, hogy a férfi nem úgy reagál majd, ahogy szokott, valamiért nyílt akart lenni, ledobni magáról néhány terhes titkot, hát neki is épp egy defektet kellett megosztania vele, miért hitte, hogy nem fordítja ellene... elképzelhetetlen lett volna a férfitől.
Piton fejében értelmet nyertek azok a kis mozzanatok, melyek eddig nem vonták magukra a figyelmét, Zana ragaszkodása a Hop-hálózathoz, a gyalogtúrái, a Grimbusz, és egyre vissza a múltba, a private drive-i zsupszkulcsok, a legelső találkozásuk, amikor azon a nyári estén beállított az iskolába, hogy túl korán érkezett Dumbledore-hoz - benne egy pillanatig sem merült fel, hogy mi lehet a nyitja, ügyesen terelte el a figyelmet mindig róla.
- Az esernyő is zsupszkulcs, igaz? - kérdezte. Zana némán bólintott. - Egyáltalán nem tud hoppanálni? Vagy amputoportált? Talán lemaradt a felbecsülhetetlen hajkoronája?
- Nem tudtam megtanulni - felelte metszően. - Van ilyen. Nem én vagyok az egyetlen.
- És Karkarov nem nyafogott, hogy a drága tanítványának ilyen hiányosságai vannak? - gúnyolódott. Zana ajka gőgös fintorba fordult.
- Épp ellenkezőleg. Megnyugtatott, hogy nem dől össze a világ, felejtsem el, miután az egész nyarat végigszenvedtem a birtokán.
- Hogyhogy a birtokán? - ütközött meg Piton. Zana zavartan babrálta a könyve rojtos borítóját.
- Amikor apám meghalt, ő nevelt fel, nem tudta? Titokban persze, senki sem tudott róla, még az iskolatársaim sem, a papírokat is eltüntette. Ötödéves voltam.
Piton komoran kibámult az ablakon. Ez sok mindent megmagyarázott, a nő kötődését Karkarovhoz, viszont a férfi érdeklődésének oka még mindig ismeretlen volt előtte - képes volt magához venni egy elárvult diáklányát, bizonyára nem azért, mert olyan jótét lélek volt, vagy megesett rajta a szíve. Ő eddig azt hitte, Zana is egy volt a rengeteg diákja közül, akire talán valamivel jobban odafigyelt, valahogy úgy, ahogy az utóbbi időben Viktor Krumra, mert hasznot látott benne, és akivel egy-két évvel később, az iskola után aztán szorosabbra vonta ezt a kapcsolatot - nem gondolta soha, hogy már az iskola alatt ennyire a köreibe engedte volna, még felelősséget is mert vállalni érte; Igor Karkarov, az odaadó nevelőapa, egek, hova jutott a világ.
- Igor tanított hoppanálni. - Piton felvont szemöldökkel fordult felé, nem tett megjegyzést sem, és Zana is kifelé bámult az ablakon. - De egyszerűen nem ment. Megfájdult a fejem, rosszul lettem, megesett, hogy elájultam.
- Elájult? - visszhangozta Piton, a hangja még a szokásosnál is mélyebbnek tűnt most, valójában csodálkozó volt, mentes minden iróniától, de Zana félreértette, túlságosan érzékenyen várta a férfi reakcióit, és most megkeményedett arccal válaszolt.
- Hát persze, maga még hírből sem hallott ilyesmiről! Tudja, ez olyan női dolog.
- Képzelem. Azért remélem, Karkarov a karjába kapta, ahogy hős lovaghoz illik - jegyezte meg becsmérlő mosollyal, de csak félig élvezte ki a percet, mint akit más foglalkoztat, az orrnyerge felett megjelent két párhuzamos ránc, ahogy összehúzta a szemeit. - Azóta sohasem próbált hoppanálni?
- Nem, vagyis igen - morogta Zana. Nem akart erről beszélni, már alig várta, hogy Veronába érjenek, ha megáll a vonat, talán Piton is mással lesz elfoglalva. Valahogy nehézkesen reagált Piton szokásos gúnyolódásaira, és azok mintha mélyebbre találtak volna. Úgy érezte, ezer éve nem aludt rendesen, olyankor volt ennyire szétszórt és nyugtalan. - Egyszer mintha sikerült volna valami, de az olyan volt, mint a véletlen varázslatok... véletlen hoppanálás - nevetett idegesen. - Én nem akartam, illetve nem oda akartam, abba meg majdnem belehaltam, kis híján lezuhantam a szikláról... ez nem a birtokon volt - tette hozzá somolyogva Piton csodálkozó tekintetét látva. - Ott azért hegyek nem fértek el... a határában történt, mindegy... Igor rettenetesen haragudott, úgy ordított... - zavartan elhallgatott, de a beálló kínos csöndtől csak még jobban feszengett. - Megígértette velem, hogy több ilyen baromságot nem csinálok, felesleges volt, eszemben sem volt még egyszer megkockáztatni, akkor sem tudom, mi ütött belém.
Egyikük sem szólt többet. Lassan befutottak Veronába, és a kabinjukba is kaptak útitársat, egy idős varázsló házaspár ült le az ajtó mellé, mire Piton kelletlenül helyet foglalt Zanával szemközt. Zana laposakat pislogva figyelte a tájat, és hamarosan lehunyta a szemét. Csak akkor nézett fel legközelebb, mikor már a lagúnák felett robogtak Velence felé.

 

Folyt. köv.

Vissza