Rejtett vér

(Mirax)

XI.

Álarcok hullása

- Máskor nem várok magára egy percet sem! - koppantak szigorúan Piton cipősarkai a kockaköveken. Szögletes, nyers mozdulattal rántott egyet a köpenye szegélyén. A lagúnák felől nedves, éles szél kapott a ruháikba. A karneváli díszbe öltözött városban nem keltettek feltűnést a különös ruhadarabjaik, az utcákon maszkos-taláros emberek sétáltak ráérősen a diszkrét fényű lámpák alatt. A Canal Grande túloldalán, a Szent Márk tér harangtornyában elütötték a kilencet, ahogy Piton, Zanával a sarkában, bevágott egy szűk sikátorba. Csak libasorban tudtak haladni, felettük, egymás felé nyúlva terpeszkedtek az ereszcsatornák, szűk erkélyek és színes zsalugáterek. Valamelyik ablak mögül édes süteményillat áradt ki az utcára.
- Nem gondoltam, hogy ennyire türelmetlenül várja, hogy ott lehessen - jegyezte meg a nő enyhe gúnnyal, ahogy kibukkantak egy tágas téren. Egy vaskos falú zömök templom nézett le rájuk sötéten, homlokzata mintha rájuk dőlt volna, alvó vadállatnak látszott. Piton egy rövid pillanatig úgy tűnt, nem válaszol, mint akiben vérre menően hadakozik Zana megjegyzésének igazsága és az undora egy olyan giccses esemény iránt, mint a Karnevál és a Varázslókongresszus nyitóbálja.
- Minden jobb, mint egy zajos szállóban magára várakozni - közölte végül csípősen, és csak egy leheletnyit lassított a léptein.
- Ha maga mondja... Nekem még nem volt részem ebben.
- Milyen szellemes ma - kúszott Zana fülébe a férfi hangja. Két lépéssel örökösen le volt maradva, úgy sietett utána, mint némely roxforti diák, aki kérdéseivel zaklatni meri a bájitaltan tanárt.
Mióta délelőtt behurcolkodtak a szállóba, nem is találkoztak. Magát a szállót térnyerő bűbájt alkalmazva egy mugli cipőbolt mellett rejtették el, belül nyüzsgő volt, kicsi, barátságos, zsúfolt szobákkal meg szűk, labirintusszerűen kanyargó és elágazó folyosókkal, melyeken minduntalan eltévedt vendégek kóvályogtak. Valahonnan, egy földszinti helyiségből örökké zeneszó szivárgott fel, és friss kávé illata. A kacskaringós folyosók falán, akár a városban mindenfelé, rézveretes táblák mutatták finom nyilakkal jelölve a lépcső irányát, a szobák számát, de hamar kiderült, hogy legalább annyira félrevezetők, amennyire olykor az utcatáblák, és állandóan változtatják a helyüket. A néhol kiaggatott, velencei kalapot, kaftánt, pápaszemet viselő festett olajportréktól sem lehetett útbaigazítást kérni, a szálloda egykori tulajdonosai kizárólag olaszul beszéltek, a merész átalakításokat kritizálták, vagy a nőket bámulták naphosszat, fütyörészve. Zana egy kanyarral arrébb lakott Pitontól - a férfi nem lépett be hozzá, amint lerakta a csomagját, szó nélkül elhagyta az épületet. Semmi kedve nem volt a nő bizonyára előre alaposan eltervezett városnéző körútjában részt venni, színes nyilakkal és keresztekkel kicsinosított térképet lobogtatni, fényképezőgépet kattintgatni, vagy egyáltalán végighallgatni a remek javaslatait, pedig feleslegesen aggódott.
Zana egyedül vetette a forgatagba magát. Először még diákévei után járt itt, alig emlékezett rá, úgy elhalványultak azok a napok a rázuhanó évek sodrásában, mintha csak futó álomképek lettek volna. Másodszor másfél éve volt Velencében, kora nyáron. Most a téli utcákat róva csendesen sajdult belé a könnyű székek hiánya a kis terek kávézóinak teraszáról, ahol nyaranta a színes napernyők alatt a hosszú szárú kanalak gondtalan csilingeléssel ütődtek a fagylaltos poharaknak, bár akkor is kívülálló volt egy kicsit. Azon a nyáron végig beteg volt, furcsa ájulásokkal, elsárgult arccal. Egy meleg, júniusi estén kezdődött, amikor összeesett a nyílt utcán, és fél tucat segítőkész mugli állta körül, pergő nyelvvel hadarva, hűs vizet tartva az orra alá. Akkor még nem tudta, hogy jó pár ezer mérfölddel nyugatra a történelem kereke zökkent vissza egy rég elhagyott csapásra, olyasmi született meg, ami el sem pusztult soha - a Sötét Nagyúr visszatért.
De ő nem tudta ezt. Valami megfoghatatlan, ismeretlen halálra készült, és tele volt csodálkozással és azzal a tárgy nélküli rémülettel, ami mozdulatlanságra kényszerítette, és belevásott a csontjaiba. Azt hitte, ez a büntetése. Egy gyáva sem fut elég gyorsan.
Beteges arcú idegenként, fáradtan bámulta a turistákat, kicsi, elhagyatott, távoli templomokba menekült, hogy békét leljen a muglik szentélyében, de hasztalanul; valami tovább ordított benne a nyugodt arcú, szelíd mosolyú szentek képei alatt, össze tudta volna zúzni mindet, olyan nagy volt a kontraszt a ködös, vad árral zúgó gondolatai és az áhítatos csend közt - talán a hite hiányzott hozzá. Azóta persze tisztában volt vele, hogy Igor különös lenyomata támadt fel benne.
Mindig úgy érezte, ez a város a fűrészfogas pártázataival, vízben tükröződő ablakszemeivel örökösen mozdít egyet a sorsa kerekén, ki tudja, milyen irányban. Valamit keresett Velencében, valamit, amit a múltban nem talált meg, és most sem tudott beazonosítani. Hajszolta egy különös érzés, talán vágy, talán hiány, ködszerű, s talán csak a képzelete teremtette. Furcsamód akkor is éppen ebben a városban járt, mikor az újságok először közölték tényként a Nagyúr visszatértét. Valamelyik téren üldögélt újsággal az ölében, amin a muglik miatt mozdulatlanná bűvölt képek semmitmondóan feketéllettek a lapokon. Akkor is fordult egyet az élete. A hűség nem sokat nyomott a latban az életével szemben, amit a mélybe húzott ez az immár nagyon is megmagyarázható rémület, és végül megírta Dumbledore-nak azt a levelet, ami fél év után, kanyargós ösvényeket bejárva, Anglián keresztül újra ide juttatta.
- Remélem, elhozta a meghívókat - szólt hátra a válla felett Piton vészjóslóan, minden szavának a Ponte dell'Accademia hídjának fadeszkáin koppanó léptei adtak nyomatékot.
- Maga járt már Velencében? - állt meg Zana hirtelen, és a híd korlátja felett végignézett az alattuk szürkén elnyúló csatornán. Piton türelmetlenül fordult vissza felé.
- Bármilyen meglepő, de ha tizedszerre kérdezi is meg, akkor is nemleges a válaszom.
- Akkor hogy tud így, egyetlen pillantás nélkül átrohanni a hídon? - nézett a halvány, sejtelmes fényekre a part menti utcákon és a lassan úszó vízibuszok fedélzetén. Velence mintha puha, fátyolos takaróba öltözött volna, valami zavarba ejtő diszkréció áradt feléjük ezekből a fényekből, mintha inkább a homályba csábítottak volna, mint a világosságra, csak a házfalak fénylettek ezüstösen-kéken, ahogy a víz tükröződött rajtuk táncolva. Sokarcú Velence nyáron játékos volt, könnyed és talán buja is, telente viszont csupa titok. Piton utálkozva, megvetően felhorkant.
- Ha ez egy újabb szentimentális baromság, kíméljen meg tőle - indult tovább. Zana vonakodva követte. - Miért érzem úgy, hogy maga egyáltalán nem siet eljutni oda? - pillantott oldalra.
Zana alig látott az arcából valamit, mégis zavartan elfordult. Különös neheztelés kúszott fel benne, mint akinek szóvá tették egy titkolt bűnét, kicsi botlását, és Piton egy hosszú, vizsgálódó pillanatig rajta felejtette a tekintetét.
- Megnyugodhat, Igor Karkarov biztos nincs ott - vizslatta merően. Egy hosszú lépés erejéig egészen közel kerültek egymáshoz, ahogy Piton kikerült egy karneváli maszkokkal teleaggatott állványt. Lassan beszélt, gúnyos mosollyal a szája szegletében, ami valahogy élesebbnek tűnt a kirakatok sápadt fényében. - Vagy éppen az a baj, hogy nem lesz ott? Így már nem is az igazi ez a felhajtás...
Zanának görcsbe rándult a gyomra. Nem Piton piszkálódásától, nem a nyilvánvaló lekezelő hangvételtől, hanem az igazságtól. Nevetséges, együgyű félelemmel hetek óta, mióta Dumbledore felkérte az útra, úgy hitte, itt belebotlik Igorba. Annyira képtelenség volt, ezt a józan esze is tudta, mégis... mégis... bárcsak. Bár ne. Úgy szeretett volna megállni gondolkodni, ez a kérdés annyira leterhelte a testét, hogy a járás sem ment önmagától, de nem lehetett. Piton előtt semmiképp. Már réges-rég úgy érezte, tejszínű üveg mögül nézi önmagát, és nem tudta megérinteni a gondolatait, az érzelmeivel együtt távoliak voltak, és nem jelentettek többet, mint egy könyv borítója a kirakatban, vagy egy sütemény terjengő illata.
- Igaza van, nagy kár, hogy nem lesz ott - jegyezte meg kissé keserűen. - Többre mennénk vele, mint velem.
- Remek, jókor szól - húzta el kritikusan a száját Piton. - Úgy látszik, mégsem volt elég alapos a tanítás? - a szeme sarkából nézett csak a nőre. - Vagy a tanítványnak lassabb a felfogása...
Zana fanyar pillantást vetett rá, és összébb húzta a kabátját.
- Mondtam már, hogy olykor félelmetesen emlékeztet Igorra?
- Ha ezzel most vérig akart sérteni, van egy jó hírem - horkant Piton utálkozva.
A Szent Márk térről szűrődő zene áradó hangjaiba tűzijáték durranása vegyült, és az épületek teteje egy pillanatra lilába fordult. Rátértek egy elhagyatottabb utcára, maguk mögött hagyva a kivilágított kirakatok közt bámészkodó járókelőket. Nem szóltak többet egymáshoz. A sikátor vége egy keskeny járdaszakaszba torkollt, egy mellékcsatorna partján. A falak itt kopottak voltak, egy elmosódott vonal mutatta, hogy dagálykor meddig emelkedik a csatorna vize, és egy kis kiszögellésben zöldre mázolt, egyszerű faajtó húzódott meg szinte láthatatlanul. Piton gyorsan körülnézett, a keskeny csatorna túloldalán a szemközti ház ablakai vakon, függönytelenül bámultak vissza rá, csak egy lehúzott roletta mögül szűrődött ki világosság. Zanával a sarkában sietve belépett az ajtón, és egy teljesen más világba cseppent. A piszkos ajtó mögött a lehető legnagyobb kontrasztként, egy gigantikus, velencei stílusban pompázó terem állt. Piton megállt a homályos, magas falú előcsarnok márványoszlopainak árnyékában, úgy pillantott be a pohárcsilingeléstől, zenétől hangos, fényárban úszó terembe. Fényűzés, nézte a metszett, aranyfüstös keretű tükröket és muranói üvegcsillárokat rosszallóan, török márvány és festett freskók váltották egymást a falakon. Zana egy röpke pillantást vetett minderre, körülményesen kikászálódott a kabátjából. Két éve már járt itt, véletlenül tévedt az akkor elhagyatott terembe, a portás, aki olykor felügyelt az épületre, szívesen beengedte, csak legyen kivel beszédbe elegyednie. Akkor nem így nézett ki az egész. Padlótól a mennyezetig minden négyzetcentiméterét megbűvölték, a leghíresebb velencei szalonok és palotatermek vonalait ötvözték benne, májusban, mikor itt járt, minden kopott volt, csak a visszhangzó, pusztuló falak álltak itt szürkén, megfakult festményekkel.
Egy házimanó jelent meg a kabátjukért. Piton megvetően dobta oda az úti köpenyét. Ismerte a pletykákat: a házimanók - természetesen néhány befolyásos, és mindenből gátlástalanul hasznot húzó varázsló utasításra, akik szíveskedtek nagylelkűen kölcsönadni egy-egy házimanót a rendezvény idejére - minden kabátot átnéztek, a leveleket, feljegyzéseket lemásolták, rengeteg féltve őrzött titok, nagy nyereséggel kecsegtető üzlet úszott már el így, és mennyi zsarolási alapot nyújtottak ezek a kis jegyzetek! Olykor állítólag a zsebekben talált pénzérméket is, utólag teljességgel bizonyíthatatlanul, leprikón-aranyra cserélték, ha volt olyan bolond, aki a kabátjával együtt azt is leadta, és bizonyára mindig akadt ilyen - de talán ez is csak a Kongresszus köré szőtt hajmeresztő legendák közé tartozott. Nálam aztán kutathatsz, méregette ellenségesen a házimanót, ahogy a kezükbe helyezett egy-egy ezüstös bilétát, és ellenőrizte a meghívójukat. Kényszeredetten felvette a maszkját. Olyan nagy volt odabent a nyüzsgés, hogy a maradék kedve is elszállt az egésztől.
- Csak azt ne mondja, hogy ezzel a jelmezzel vacakolt annyit - a maszk mögül fojtottan, letompítva érkezett a hangja.
Ingerülten nézte Zanát, aki borzalmasan festett fekete, durva posztóból varrt ruhájában, hatalmas, horgolt vállkendőjében, az álarca a mugli mesék vasorrú bábáját idézte. Most vette csak észre, hogy a kalap alatt fekete volt a haja is. Zana a megjegyzésre egy szót sem szólt, a szeme sem látszott a kiugró papírmasé-szemöldök alatt.
- Nem valami bizalomgerjesztő, méltóságteljesnek meg végképp nem mondható - folytatta kemény hangon. - Így akar szövetségeseket nyerni? Kétlem, hogy bárkiben is mély nyomot hagyna a jelenléte.
- Éppen ez a cél. Ma ez még csak terepfelmérés. - Zana hangja is erőtlenül, mélyebben szólt a maszk alól.
- Valóban? Kúszni is fogunk a földön? - gúnyolódott Piton, és belépett a fénybe. Haza kellene menni, villant át az agyán megint.
Zana feszülten követte. Az álarc árnyékából szabadon, feszengés nélkül nézhette meg a férfit. Ha ő maga csúfan festett is a jelmezében, a férfi egyenesen riasztó volt, már-már gyomorforgató. Egyszerű szürkésfekete köpenyt viselt, ami nem sokban különbözött szokásos talárjától, csupán foszladozottabb volt, tépett szegélyei fenyegető hullámzással csapkodtak körülötte. Kimerevített, torz arckifejezésű maszkja egyszerre volt kegyetlen és szenvedő, fehér-lilás foltjai mozogni látszottak a gyertyafényben - egy halott arcát idézte. Zanát az egész megjelenése a régi novellabeli Prospero herceg bálján felbukkanó Vörös Halál jelmezére emlékeztette a nagy járványok idejéből. És ahogy a műben, itt is megfagyott a hangulat egy pillanatra a közelükben állóknál.
Piton beljebb lépett, és egyetlen szó nélkül eltűnt a tömegben. Látta a szép, íves álarcszemek mögött a tekinteteket, és kárörvendve figyelte, ahogy az élénk rúzsú, karcsú nők, tollbokrétás kalapok, rizsporos parókás fejek borzongva elfordulnak tőle, vagy közelebb húzódnak egymáshoz. Hát még ha azt a másik maszkot viselné, jutott eszébe gyilkos fanyarsággal, és egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, milyen reakciót váltana ki a karnevál csillagporos fényében és csipkelegyezős, keménygalléros jelmezeiben bárgyún mulató vendégseregből, ha a halálfaló ruháját öltötte volna magára. Talán fel sem tűnne nekik. Talán morbid viccnek tartanák, de két perc múlva már bevonnák valami ostoba körtáncba, vagy ráemelnék a poharukat. Az emberek néha képtelenek elhinni, mennyire közöttük jár a rettenet, és nem csupán egy gyűrött újságpapír hasábjaiba szorított távoli történet az egész. Azt sem fogják fel, hogy a halottak is mind azt gondolták, velük ez nem történhet meg...
Úgy tervezte, legkésőbb tizenegykor elmegy; mindenki, aki számít, addig bizonyosan megérkezik, így is másfél órát kellett végigkínlódnia. Zanát itt hagyja, csináljon, amit akar, neki úgysincs mit mondania. A végletekig felingerelte azzal az átlátszó határozatlanságával, ki tudta volna rázni belőle a lelket is, hogy ébredjen fel a nyavalyás érzelmei és ábrándjai közül, mert a világ ébresztését örökre megemlegeti, de ő örökösen csak visszafelé, másfelé tekintett, és úgy pásztázta a falakat, padokat is az utcán, mintha várna egy jelre. Olyan jó lett volna nem is találkozni vele többet, legalább itt, Velencében ne. A vonatút óta belelopózott valami, talán nem is akkor, már jóval korábban, csak nem vette észre, valami nyugtalan vibrálás, ami elnyomhatatlan volt, irány nélküli, és Zana minduntalan felriasztotta benne.
Megkerülte az ételektől roskadozó asztalokat. A teremben, az üvegcsillárok felett galéria húzódott körben, a márványkorlátok mögött sötét, boltíves árkádok nyúltak el a homályban. Itt állt meg, a terem szélén, a galéria párkányzata alatt, az árnyékban. Tudta, mi van odafenn, és elhúzta a száját. Majd ha beérik az éjszaka...
Bársonyba burkolt csőcselék, figyelte a beszélgetőket, a színes kelmékben hadonászó bohócokat, a java részük nem is értette, mit mond a másik. A legtöbben nem viseltek maszkot, a homlokukra tolták, vagy elhagyták a terem valamelyik végében - ellehetetlenítette volna az ismerkedést. Varázslókongresszus. Binns jutott az eszébe, hogy egyszer el kéne vetődnie egyre, még csak ki sem lógna a sorból, vizslatta a nevetséges, mugli babonákat idéző jelmezeket - vajon honnan veszik a muglik, hogy a szellemek láncot csörgetve közlekednek? Binns soha többé nem tartaná említésre méltó eseménynek ezeket, ebben majdnem biztos volt.
Egyszer sikerült kiszúrnia Zanát, éppen olyan tisztes távolból figyelte a tömeget, mint ő maga. Terepfelmérés, na persze. Egy nagyszájú csitri volt ő mindehhez, aki ismert pár nevet, de nem rendelkezett Karkarov behízelgő, csúszómászó, de kétségtelenül hatékony stílusával, pláne nem a hatalmával. Arrébb ment az asztal mellől, ahol a hatalmas ezüsttálcán újabb pohár bor-sereg jelent meg, és majdnem lesodorták a lábáról a tolongó, szomjas vendégek. Nevetni tudott volna rajtuk - micsoda meglepetésre ébrednek majd...
Valahol a terem másik végében Zana kétségbeesetten állt meg egy falmélyedésben. Minden sejtjével azon volt, hogy visszaemlékezzen az Igor mellett töltött napokra, az estélyekre, a férfi szavaira és kézmozdulataira, neki olyan könnyen ment minden, játszva, ösztönösen, hogy egyszerre nézte viszolyogva és lenyűgözve, és nem tudta, akarja-e ő is mindezt. Most akarta volna. Olyan szerencsétlenül lézengett a vendégek közt, vagy kezdett társalgásba velük, mint aki lélekben máshol van, nem volt benne semmi furfang, könnyedség vagy találékonyság, nem tudta arra terelni a beszélgetést, amerre ő akarta, és visszahúzódott. Amikor nem volt igazi tétje, amikor egy-egy személlyel szemben kellett viselkednie, amikor a saját mulatságára kíváncsiságból vagy puszta unalomból nyúlt vissza a régi időkhöz, minden egyszerűbben ment, ahogy a Minisztériumban vagy a Roxfortban is, de most nem tudta, hogyan kezdhetne bele, és olyan nagyon távolinak tűnt minden. Elmerengett rajta, hogy vajon mindig ilyen volt-e - valahol félúton a Karkarov-villa és az első vasútállomás közt lehullott róla az az akarat, amivel kényszer alatt is éppen olyan határozottan és tisztán tudott gondolkozni, mint egyébként. Ott maradt Igor vasujjai közt.
Néhány méterrel odébb az előző orosz mágiaügyi miniszter támasztotta az asztalt, kiállítást rendezhetett volna az előtte sorakozó üres poharakból. Eszébe sem jutott odamenni hozzá. A lába ugyan elindult felé, de végül csak egy pohár bort vett magához. Pedig tudta, hogy a vén, sovány emberke, bár már három-négy éve nem ő volt a miniszter, még most is tekintélyes pozíciókat tudhatott magáénak. Undorodva nézte mellette a magas, szőke nőt, akibe úgy csimpaszkodott, mint egy mankóba. Ő sokáig azt hitte, hogy a lánya, és nem vette komolyan Igor gúnyos megjegyzéseit, amíg nem látta őket együtt a saját szemével. A férfi volt akkor a miniszter, amikor Igor megszerezte a Durmstrang igazgatói székét, és ebből tagadhatatlanul a miniszter is kivette a részét. Akkoriban Igor már évek óta tömte pénzzel és információkkal, nem volt hát meglepő, hogy nem egészen fél évvel az azkabani szabadulása után a Durmstrang már vele kezdhette az új tanévet. Ő maga akkor lett első évfolyamos, miután Igor frissen választott igazgatóként már nyáron megjelent a házukban, de őt kiküldték a kertbe sétálni, és csak addig maradt, amíg Igor futólag megnézte őt magának.
- Tehát te vagy Zana - méregette csekély érdeklődéssel, és az anyjára kúszott a tekintete. - A vér, igen. Kétségtelenül a te lányod.
Micsoda irónia, hogy soha többé nem hallotta ezt a mondatot tőle, attól fogva, hogy Igor jobban megismerte, már csak az apja lánya volt, annak minden becsmérlő jelentésével együtt.
Nem szeretett erre gondolni, mert nem Igor iránti érzelmeit torzította el, hanem az anyjáét.
Az orosz Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjének termetes alakja bukkant fel az ex-miniszter társaságában, és Zana mosolygott a maszk alatt. Két régi kártyalap, két kopott aprópénz. Mindketten Igor zsebében voltak. Igor már a Nagyúr érája alatt építette a saját hatalmi hálózatát, nem sajnált sem pénzt, sem időt arra, hogy megvesse a hazájában is a lábát. Egyik kelet-európai társa sem gondolt ilyesmire, Anglia, a Nagyúr hatalmának határain túl nem létezett számukra világ, a vak bizalommal csak veszíthettek, megérdemelték, gúnyolódott sokszor Igor, és ő döbbenten hallgatott.
- Ugyan, Zana, semmi sem tart örökké, még az ő uralma sem. Mi értelme valamit csak egyetlen oldalról megtámogatni? - felelte egyszer. - Az erődöket is négy oldalról veszi körbe árok.
Minél több a kártyapartner, annál valószínűbb, hogy nincsen végső lap, mondta még. Egy-egy partnerrel szemben lehet veszíteni, de a játszma folyik tovább. Láthatod, drágám, ez nem az Azkaban, tette fel a lábát hanyagul, sokatmondóan a faragott, antik asztalra a Karkarov-villa valamelyik szalonjában.
- Egy hűség létezik csak, önmagad felé. Számodra is egy van, és ez összefügg énvelem - vonta magához a tenyerét, és hüvelykujja egészen lágyan rajzolta meg azt a halvány, hússzínű heget az ujjai tövében.
A Durmstrang igazgatói posztját is ezért akarta. Sehol sem talált volna magának jobb pozíciót, ahol kizárólag a társadalom elit, vezető rétegével, tehát az aranyvérűekkel került egyszerre hatalmi és szolgai helyzetbe. Kártyapartnerek, nevetett rajtuk kissé sajnálkozó lenézéssel, ahogy az asztala megtelt meghívók túldíszített, aranycikornyás tömegével. Ő azért volt, hogy a nyavalyás, ostoba aranyvérű kölyköket megnevelje, de nem volt mindegy, milyen eredménnyel. A sok debil és vérfertőzéstől korcs gyerek apja nagyon készségesen és éppen ilyen diszkréten fizetett a jobb tanulmányi eredményekért, amiket nem kellett eltitkolni a fennhéjázó aranyvérű társaság többi tagja elől. Minden évben lelkes adományok érkeztek a Durmstrang részére, amit Igor természetesen csak csekély mértékben használt fel az iskola javára. És emellett persze állandó, kihagyhatatlan tagjává vált a társasági esteknek, nem akadt senki, aki ne akart volna jóban lenni vele. Igor a saját aranyvérűségi mániájukat használta fel ellenük, annak ellenére, hogy ő maga is hitt a felsőbbrendűségükben - minden aranyvérű család kötelessége ugyanis a gyanún felül álló utódnemzés volt.
A Karkarovok mindig véres komolysággal ügyeltek arra, hogy legfeljebb harmadfokú rokonság álljon fenn egy-egy frigynél, így az aranyvérűségen kívül nem számított nemzetiség, viselkedési norma vagy bármi más. Nem mintha ez alól nem akadt volna súlyos kivétel a generációk során - Igor dédapja például kitagadta volna a saját fiát emiatt, ha ez nem okoz problémát az örökösödési kérdésben. Attól kezdve még inkább, szigorúan, íratlan családi hagyománnyá lett a közeli rokonok házasságának tilalma.
Igor valamennyire titkolta ugyan, de egy-két kivételtől eltekintve utálta a diákokat, és ez többnyire kölcsönös volt, vagy legalábbis mindenki félt tőle kissé, de a szigor és katonás rend arrafelé nem elfogadható, hanem alapkövetelmény volt. Az a hír járta, jutott hirtelen Zana eszébe, hogy az irodája falai közt megrontja a magához parancsolt diáklányokat, de senki sem tudott nevekkel szolgálni. Emlékezett rá, hogy minden józan érvelés ellenére, gyásza mellett is, mennyire rettegett, amikor megtudta, Igor magához veszi őt. Persze egy nyár után már világossá vált számára, hogy ettől kár tartania, Igor kis csitrinek tartotta, és ezt nem is nagyon titkolta előle.
Kissé felemelte a maszkját, és belekortyolt a borba. Édes volt, és fűszeres illatú.
Hirtelen valamiért Svetlana jutott az eszébe, aki nem szerette a pezsgőt, mert a buborék ártott a hangjának, és mindig bort ivott helyette, Svetlana, a vörös hajú pacsirta, az estélyek fénypontja, amikor dalra fakadt. Ő már egy-két éve kijárta a Durmstrangot, mikor Svetlana a Karkarov-villába költözött. Zana gyűlölte őt, és azzal, hogy a nő nem igazán adott okot az ellenszenvére, csak még inkább kerülte. Soha annyi indulat nem munkált még benne, mint akkoriban. Utálta a nőben a kacagását, az édes-bús, szenvelgő dalait, a mindent belengő parfümjét, de valahogy leginkább az örökösen a kerevet karfáján hagyott, aranyfonalú lepkékkel hímzett selyemköntösét és a finom kis papucsát gyűlölte az első perctől fogva, de sohasem mutatta.
Svetlana eleinte nem tudta, hogyan álljon hozzá. Az első napokban még lekezelően viselkedett, ahogy a megtűrt, befogadott lelenckölykökkel szokás bánni, de Zana és Igor viszonya egyértelművé tették számára, hogy tévedett. Igor ugyan sohasem emelt szót Zana érdekében, neki magának kellett kivívnia a jogokat és tiszteletet, amihez ragaszkodott. Svetlana attól fogva amilyen királynőien tudott viselkedni a színpadon, olyan elbájoló volt a négy fal közt, és ez csak jobban súlyosbította Zana későbbi kis bűnét, mint ha hárpiaként uralkodott volna a villán.
Soha előtte nem sétált annyit a birtokon, mint abban az időben. Nem bírt a házban maradni akkor sem, mikor a másik kettő eltűnt az emeleten. Akkor pláne nem.
Igort nem nagyon érdekelte a két nő viszonya. A jelenlétében és azon kívül is napvirágos harmónia lengte be a házat, senki sem tudta, hogy Zana sosem bírt aludni éjjelente. Elérte az alakoskodás mesterfokát. Végül lépett. Lassan, hosszú kitartással úgy alakította az életük legapróbb mozzanatait is, hogy végül Svetlana önszántából költözött el onnan, és mindezt úgy, hogy Zanára egy panaszszava sem lehetett. Lassú mérget, kételyt és viszályt csepegtetett a pillanatokba, szorgos kis méh volt, állhatatos, mint a sziklák. És talán épp olyan kegyetlen is. Akkor a végletekig elégedett volt önmagával, és látszólag Igor sem vett észre semmit.
Csak egy-két évvel később, néhány elejtett megjegyzésből derült ki számára, hogy Igor mindvégig tisztában volt az ő kis ármányával, de nem avatkozott bele, sőt, Zana valahogy biztos volt benne, hogy teljes megelégedésére szolgált minden. Talán ez is egy próba volt, nem tudta, nem ismerte tisztán az okokat, a mozgatórugót, vagy nem akarta ismerni, de valószínűleg egyikük sem látta előre, hova is vezet mindez.
Megforgatta a borospoharát. A lágy metszéseken tompán siklott végig a gyertyák fénye. Letette a többi közé az asztalra. Finom volt a bor, de valahogy túl pikáns. Lehunyta a szemét, mert hirtelen nem a velencei, bágyadt fényű termet látta, nem a kavargó maszkokat, máshol volt, máskor, és megborzongott. Talán a bor íze tette, vagy a karcsú poháron a levélszerű minták, lágyan visszasüppedt az emlékeibe, melyek laza, ismeretlen láncolattal alkottak füzért.
Azokban a hetekben Igor durván, türelmetlenül bánt vele, minden apróságot a szemére vetett, olyan dolgokon fortyant fel, amelyek addig nem jelentettek problémát neki. Ő nem tudta, mi bántja, más gond gyötri, vagy őt akarja elidegeníteni, néha egyenesen kerülte őt. Nem volt nehéz rájönnie, miért hagyja egyedül minden délután, egész éjszakákra. Értetlenül, talán már-már féltékenyen gondolt a szajhákra, akikért Igor olyan könnyedén meg tudott róla feledkezni. Évek óta megszokta a különböző nők jelenlétét, és bizonyos határon belül érzelem nélkül megtűrte őket, mert egyikkel sem kellett soha két szónál többet váltania, Svetlana volt az egyetlen kivétel, de ő akkor már a múlt része volt. Mégis, akkor ugyanúgy makacs harcba kezdett fantom, arctalan nők ellen. Igorral szemben nem volt igazi fegyvere. Mindent, amit ismert, a férfitől tanulta, az átlátott rajta, mint egy üres vázán. Minden elítélése ellenére tisztában volt vele, hogy a gőgje munkál benne lázasan, egy olyan első helyet védelmezett ádázul, ami talán sohasem létezett Igor életében - önnön magán kívül legalábbis. Nem engedte elmenni a férfit, falevél könnyűségű szavakkal tartotta otthon, de Igoron mindig látszott, hogy nem figyel, annyit ért az egész, mintha pitypangszárakkal kötötte volna a székéhez, csak a férfi haragját korbácsolta fel maga ellen. De őt nem érdekelte, beszélt tovább, süteményt hozott, felnyitott egy üveg bort is, mint azok a nagynénik, akik sosem veszik észre, hogy kényes kérdéseikkel és avas süteményeikkel ingoványos talajra érkeztek.
Igor kezében akkor szilánkokra pattant a vékony, metszett borospohár. Zana akkor még nem tudta, hogy abban a pillanatban a pohárral együtt ugyanígy hullott darabokra az ő korábbi élete is, tizenkét év, huszonhárom év, a nyilakkal felvázolt, botokkal felparcellázott, hatalmas tervezőasztalon megszerkesztett napjai. Ő akkor csak aggódva felugrott a pálcájáért, hogy ellássa Igor vérző tenyerét, de a férfi ráförmedt, hogy hagyja a francba. Hagyta. Amikor eszébe jutott, még most is táncot jártak a falak és a szíve, a színek az arcán. Meghalt a világ is, némán, nyomtalanul, és mindig meghalt kicsit ő is. Azt képzelte, ha nem gondol rá többé, eltörölheti mindazt, ami történt.
- Végig itt bámészkodott, vagy csinált is valami hasznosat? - hallotta váratlanul a számonkérő hangot. Piton megállt félig a háta mögött. Zana ahogy ránézett, megrémült a rettenetes maszktól.
- Ma még képtelenség ilyesmiről beszélni velük - ingatta a fejét letörten, kissé sietve. - Egyszerűen lepereg róluk. Az ázsiaiak ugyan egyetértenek minden ellenállással, de nem törődnek sokat vele, amíg közelebb nem kerül hozzájuk a baj. A nyugatiak felismerték a veszélyt, rájuk lehet számítani, de ott meg Caramel kezében van a dolog, ezt még ő sem ronthatja el.
- Úgy tudtam, a keletiek miatt vagyunk itt - jegyezte meg Piton metszően. - Példának okáért kezdhetné mindjárt hazai pályán. A román miniszter épp most próbálja a sárga földig leinni magát. Még azelőtt menjen oda, mielőtt sikerrel jár.
Zana zavartan arrébb lépett egy arasznyit, ujját végighúzta a terítő ráncain.
- Az nem lenne túl jó ötlet. Őt ki kell hagynom.
- Mégpedig? - hökkent meg Piton. Tudta, mi jön, egy újabb kifogás, amiből, úgy tűnt, ezen az úton a nő kifogyhatatlan.
- A vérem - bökte ki Zana megvetően. A körme végigcsikordult a terítőn. - Tudja, Romániában nem is az az elsődleges elvárás, hogy aranyvérű legyen valaki, bár kétségtelen tény, hogy őket becsülik leginkább, hanem az, hogy ne keveredjen a vére idegenekével, és főleg ne nyugat-európaiakéval. - Röviden, gúnyosan felnevetett, a maszkja csak még keserűbbé tette ezt, és a hangját kissé lehalkítva hozzátette: - Látja, micsoda irónia, a Durmstrang esetében apám aranyvére segített hozzá, hogy az iskolában tanulhassak, Romániában viszont éppen emiatt vagyok számkivetett a magasabb körökben.
- Remek - morogta Piton ingerülten, és egy pillanatig olyan villámló tekintettel nézett a nőre, mintha ő tehetne minderről. - Ezek szerint teljesen feleslegesen jöttünk ide?!
- Dehogy - vágta rá a nő sietve -, ez csak a román fél. Máshol nem származott még hátrányom ebből.
Egyikük sem szólt. Hirtelen zene csendült fel, bár zenekar sehol sem látszott, és a dallamok mintha a falakból áradtak volna. Többen az egyik színes freskó felé mutogattak. Olajfestett hangszerein ott játszott egy soktagú, középkori, epekedő trubadúrtársulat. A terem egyik felében máris forgolódni kezdtek az alkalmi párok, és a freskóalakok is táncra perdültek. Valahol a közelükben eltört egy pohár.
- Ezért végképp felesleges volt eljönnöm, őt még maga is felismerné - nézett a tömeg felé Piton.
Zana még a szemeit sem látta a maszk árnyékában. A hangja tele volt gúnnyal, de a nő tudta, hogy ez most kivételesen nem neki szól. Piton türelmetlenül Zana álla után nyúlt, és határozott mozdulattal a kérdéses irányba fordította az arcát. Ujja bíbor foltot hagyott a nő fehér bőrén.
- A Nagyúr aranyköpenyes követe, Lucius Malfoy és becses neje. Gondolhattam volna, ugyan ki más?
Zana most már látta őket. A telivér csődör és a díjnyertes kanca, ahogy egyszer Mordontól hallotta. Mindketten keskeny maszkot viseltek, ami éppen csak a szemük környékét takarta, hogy mindenki tisztában legyen vele, ki lépett a bálozók közé. Malfoy elegáns volt, mint mindig, ízléses, méregdrága felöltőben, ezüsthímzéssel a kézelőin. Zana Narcissa Malfoyt még sohasem látta élőben, a férjét is csak elvétve, messziről, a Mágiaügyi Minisztérium előcsarnokában, többnyire Caramel társaságában. Narcissa láthatóan nem maradt el fényűzésben a férje mögött. Szép nő volt, a maszkban csak még szebb, Zana sokat hallott a valahai Black lány fitos orráról. Hetyke, csinos kis kalapot viselt a kontyán, a nyakában és fülében csillogó drágakövekkel, mindenki érdeklődve bámult kettejük után.
Malfoy, az igazi, tökéletes köpönyegforgató. Zana emlékezett rá, az átmeneti, rövid szélcsend időszakában jó pár képmutató, szívélyes levelet váltottak Igorral, mint két régi jó ivócimbora, Malfoy talán még azzal a gondolattal is eljátszadozott, hogy a Durmstrangba íratja be a fiát. Úgy tettek, mintha mi sem történt volna 1981 vérzivatarában, a világuk romjain, az egyik is áruló volt, a másik is egy nagyúr kritikus szemében, csak ki ilyen, ki olyan mértékben - Malfoy előre megszerkesztett útjában kisebbek voltak a kátyúk, és szelídebbek a kanyarok, és íme, Lucius Malfoy most bizonyára legalább olyan lelkesen vetné Igor nyomába magát, mint akármelyik nyomorult, akit a férfi az Azkabanba juttatott.
A terem végében szétvált egy súlyos, mélykék brokátfüggöny, felfedve egy alacsony színpadot. A szokásos megnyitó következett, a muglik karneváli figuráinak jelmezébe öltözve az olaszok egy darabot adtak elő. Zana csak fél füllel figyelt oda. Sokan közelebb húzódtak, és mintha a terem falaira tűzött fáklyák is halványabban világítottak volna. A színdarab olaszul ment, azonban magasan a színészek feje felett, szikrázó, színes betűk táncoltak, legalább öt nyelven mutatva a fordítást, ámbár lényeges beszédet nem tartalmazott, és azokat is remekül érzékeltették a mozdulatok. Tizenegy is elmúlt, nézte Zana a rozetták közé ágyazott, finom szerkezetű órát. Az előadás pikáns volt, és a közönség tetszését egyöntetűen elnyerte. Zana szórakozottan arrébb tolta a poharát. Piton úgy állt mellette, akár a terem rendíthetetlen márványoszlopai, és Zana hirtelen rájött, hogy zavarban van, bár maga sem tudta, miért, talán a félhomály tette, vagy az ősi karneváli orgiákat felidéző színdarab, talán a bor.
- Maga nem iszik valamit? - kérdezte, csak hogy szóljon. Eddig még nem érezte, milyen fullasztó is a maszk alatt.
- Inkább nem - fordult felé az a hátborzongató, haldokló arc. Zana kiérezte a férfi hangjából a kárörömmel vegyült gúnyt. - Évszázadok óta bevett szokás, hogy megbűvölik a borokat.
- Megbűvölik? Hogyan? - rándult meg a nő ajka a maszk alatt. Egy pillanatra az asztalra villant a tekintete, azt sem tudta már, melyik volt az ő pohara, nem mintha számított volna. Nem tudta kiűzni a szavaiból a balsejtelmet, hiába akart közönyösnek látszani, mint aki nem ízlelte a bort, és puszta kíváncsiságból érdeklődik a téma iránt. Szinte biztos volt benne, hogy Piton figyelmét nem kerülte el ez a pillanatnyi rémület, mert feltűnően sokáig hallgatott, mint aki élvezetét leli ebben. Zana hosszan ránézett. Képtelen lett volna megmondani, feszélyezőbb-e így beszélni a férfivel, hogy nem látja csak legfeljebb a szemeit, de végül is mindegy volt. Piton sosem az arcjátékáról volt híres, nem számított, hogy hús-bőr maszkot vagy papírálarcot visel-e éppen. Egyébként is nagyon könnyen - túl könnyen - maga elé tudta képzelni azt az arckifejezést, ami ilyen pillanatokban kiült a bájitaltan tanár arcára.
- Belekevernek valamit, ami elbódít és felajz, sokkal gyorsabban megrészegít - felelt lassan. Az ő ujjai is végigkúsztak az asztal peremén, ahogy valamivel korábban Zanáé is. A nő tudta, hogy mosolyog a maszk alatt, hidegen, dühítően. - Hasonlóan, ahogy a muglik is alkalmazni szokták, de ebben van egy olyan adalékanyag, amitől leküzdhetetlen késztetést éreznek az iránt, hogy kifecsegjék a szánalmas kis titkaikat. Nem, nem Veritaserum - tette hozzá, érzékelve Zana döbbenetét -, az túl drága mulatság lenne. Mindenesetre valamennyire hasonlóan fejti ki a hatását... és a felfokozott vágyú varázslókat szinte ösztökéli, hogy igénybe vegyék a teremben sétálgató bizonyos hölgyek szolgálatait, akiknek szépen beszámolnak az apró-cseprő ügyeikről, legyen az pénz, hatalom, családi piszkos kis titkok, amivel ügyesen vissza is élnek az arra hivatottak. Ne mondja, hogy még sosem hallott ilyesmiről... - fordult felé.
Zana a fáklyák derengő fényében is látni vélte Piton fekete szemeit, a megvető csillogást bennük. Őrá célzott, nem volt nehéz rájönnie, nem is volt szüksége ehhez Piton testtartására vagy tekintetére. Megfeszült az álla, de lenyelte a feltolult szavakat.
- Mit gondolt, mi van odafenn? - bökött az állával a sötétbe burkolózó árkádok felé Piton mérhetetlen gúnnyal a hangjában. Zana bágyadtan figyelte, ahogy egy impozáns, kacagó nő siet fel egy láthatólag kapatos férfi oldalán a márványlépcsőn, egy tollboa úszott lilán a levegőben utánuk, Zana szinte még a nő parfümjét is érezte az orrában, és lassan megértette, mire céloz a férfi.
- De ha már évszázadok óta ezt csinálják, miért isznak annyian? - kérdezte értetlenül. A gyomrában égni kezdett az a néhány korty bor, úgy érezte, Piton puszta szavaira szétáramlott a testében. Még mindig reszketett az ijedtségtől, amit a Veritaserum gondolata váltott ki belőle. Egy bizonyos ponton vagy kérdésen túl több mint egészségtelen lett volna számára a főzet.
- Mindig vannak ostobák és újoncok - nézett vissza rá hosszan Piton. - És a főzet összetétele is változik. Az óvatosak ellenszérumot hoznak, mint Malfoy, mások saját üveget, de az nevetséges, akár Mordon a kulacsával.
- Ellenszérumot? - vonta össze a szemöldökét a nő. - Persze, minden megvehető, igaz? Maga a borba kevert, aktuális adalék összetétele is.
- Gondolja, hogy egy Malfoy pénze előtt létezik akadály?
- De honnan tudja, hogy ő is...? - figyelte Malfoy magas alakját a tömegben. Piton enyhén vállat vont.
- Én magam főztem az ellenszérumot. Nem neki persze, hanem a Nagyúr parancsára - húzta el a száját Zana döbbenetét látva. - Akkor még nem dőlt el, ki jön Velencébe, csak azt tudtam, hogy valaki bizonyosan, Dumbledore-nak igaza volt. Malfoy akkoriban kiesett a Nagyúr kegyeiből a Black-végrendelet és Potter tavalyi hősködése miatt, és büntetésben volt, nem gondoltam, hogy mégis őrá esik a választás.
- Lehet, hogy éppen ez a büntetés - vélte a nő. Piton gúnyosan felhorkant.
- Malfoynak mióta büntetés az, ha még több embernek mutathatja meg a legújabb ezüstgombjait? Nála jobb díszes zászlót nem talált a Nagyúr. Büntetés elnapolva.
Minden második fáklya elaludt. Közeledett a tűzijáték ideje. Piton ellépett Zana háta mögött, de hirtelen megtorpant, és a nő füléhez hajolt.
- És, elnyerte a tetszését a felszolgált bor minősége? - suttogta álnok mosollyal a hangjában, és Zana elpirult a maszk alatt. Egy pillanatra mintha egy röpke érintést érzett volna a derekán a vastag ruhán át. Megborzongott a férfi hangjától, ami a szokásosnál is mélyebben szólt a maszk alól, és nem bírt hátrafordulni, mert úgy érezte, valami megmerevedett a hátában ott, ahol a férfi keze érintette, és a nyakánál ott, ahol éreznie kellett volna a férfi csiklandozó leheletét.
De Piton már rég nem állt a háta mögött. Útban a kijárat felé megcsillantak a haján az első színes, villogó tűzijáték-fények.

*

Lehetetlen lett volna megállapítani, mennyire jár az idő. Odakint szürke, talán hóval terhes felhők borították az eget, a keskeny ablakhoz alig jutott le a gyér fény a szűk sikátortetők között. Zana szórakozottan állt az ajtó mellett felakasztott tükörnél. A keretre gondosan ráterített kendőn át nem is látta a saját tükörképét. Idegen szobákban mindig letakarta a tükröket, néha még odahaza is. Eszébe jutottak a komor arcú, suttogó havasalföldi öregek, amint késő nyári rőzsetüzeknél elrabolt lelkekről regéltek baljósan - órákig tudott keseregni utána titokban. Gyerekkorában, amikor percekre kikerült saját kontrollja alól, azt hitte, az ő lelke is veszve van. Mániákusan azt gondolta, amikor megszületett, nem takarták le a tükröket a szobában, ahogy kellett volna. Bolond mugli babona volt, ő pedig öröktől fogva átkozott vérű, most már felfogta - mégis letakarta a tükröket.
Leemelte a fogasról a kabátját, de csak állt vele esetlenül a szoba közepén. Alig múlt nyolc óra. A kis komódon hidegen csillogott a reggeliről ott maradt ezüsttálca. A szálloda szétszórt házimanója kétszer hozott fel reggelit neki, és mindenáron rá akarta tukmálni valaki más kimosott, kivasalt selyemturbánját.
Leereszkedett az ágyra, mély gyűrődéseket hagyva az ágyneműn. Amint egy órával korábban kikászálódott a takaró alól, az parancs nélkül bevetette önmagát, és a függönyök is engedelmesen széthúzódtak az ablak elől. Hirtelen Pitonra gondolt, aki talán már el is hagyta a szállodát, csak hogy ne kelljen találkoznia ővele, vagy néhány méterrel odébb, két kulcsra zárt ajtó mögött, tüntető közönnyel tartja távol magát mindentől.
Előző éjjel még csalódott volt, hogy a férfi szó nélkül otthagyta az estélyen, lángoló arccal sietett végig jóval éjfél után az elcsendesült utcákon, a végén már szaladt, maga sem tudta, hogy valami elől, vagy valami után, csak zakatolt benne a kényszer és az a bizonytalan képzet, hogy az erejével együtt a gyomrát szorító görcs is eloszlik. Zihálva, sajgó mellkassal támasztotta percekig a cipőbolt kirakatát, mert úgy érezte, nyomban megfullad, de nem a sietségtől, és nem érezte az éjszaka pengeéles levegőjét sem a torkában, csak Piton végtelen közönyét, ami még sohasem fojtogatta úgy, mint ezekben az elveszett órákban. Bárki mással jobb lett volna eljönni, ötlött fel benne már annyiszor, de mindig rájött, hogy ő is legalább akkora távolságot tart mindenkivel szemben, mint amekkorát Piton vele. Arra gondolt, ha most meghalna, éppen az történne, amitől a nagyanyja annyiszor óva intette, idegenek kaparnák el, mint egy kutyát, valami jeltelen sírba. Ha hagysz valakit magad után, aki meggyászol, már érdemes volt élned, mondogatta, de ő csak legyintett rá, hogy túl dagályos, talán gyermekkorában tetszett csak a mondat romantikája. Nyomtalanul eltűnni, forgatott egy súlytalan lúdpelyhet az ujja közt komoran, most valahogy szúrt ez a gondolat.
Le akart menni az utcára, a csípős szélbe, névtelen, néptelen csatornapartokra.
A folyosón vetette a hátára a kabátját. Valahol egy macska nyerregett hangosan, ellenségesen elhúzta a száját. Velence híres volt a macskáiról, de hirtelen nem emlékezett, hogy konkrétan miért is. Nyávogó fagolyók, ingatta a fejét, ahogy közelebb ért. Mugliugrató trükk volt, a vicces kedvű varázslókölykök elrejtették a kicsi golyókat bokrok tövébe, fák gallyai közé, padlásokra, és a szerencsétlen muglik hiába meresztgették a szemüket, másztak fel a pórul járt macskát megkeresni, nem találtak semmit, és az egyszer innen, egyszer onnan felhangzó nyávogás is elhallgatott olyankor.
Megtorpant, és elnézett balra, ahol a kanyar mögött Piton lakott az egyik szobában. Úgy indult abba az irányba, mintha külön akarat hajtaná, léptei zaját elnyelte a vastag szőnyeg, és szerette volna, ha őt is elnyeli kicsit. Csupa bolond kifogással mentegette magát ezért a pillanatnyi oktalanságért, és mondvacsinált ürügyek jártak táncot a fejében, esetlen ötletek és szavak, amiket majd mondani fog. Megállt az ajtó előtt, szórakozottan nézte a kis rézszínű számokat az ajtófélfán, mögötte egy gyerek tipegett el a szanaszét guruló, nyávogó golyókat kergetve, Zana elnézte, hogyan pattannak vissza a falakról, és menekülnek tovább incselkedve. Azt sem tudta, minek áll ott, a pillanat végtelenségében érezte, hogy ez már megtörtént egyszer, ő, Piton, és mindig az ajtók kettejük között. Meg szavak. Vagy szavak hiánya.
Úgysincs odabent, mondta egy józan hang a fejében, reménykedő és kedvetlen egyszerre, ökölbe szorultak az ujjai, hogy majd kopogjon egyszer, ha eljön az ideje, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Zana rádöbbent, hogy fogalma sincs, mióta állt ott ugyanúgy, szobormereven, zavartan. Piton felvont szemöldökkel nézte őt, és furcsamód egyáltalán nem mutatta jelét, hogy ki akarna lépni a szobából, csak éppen egy váratlan akadályt talált a küszöbön. Nem szólt, és ez csak még inkább zavarba hozta Zanát. A férfi ujjaira kúszott a tekintete, ahogy acélos merevséggel feszülnek az ajtófélfának. Olyan elutasító volt, hogy megkövültek az inai.
Piton inkább meglepett volt, nem mintha nem számított volna erre a megtisztelő látogatásra, egy zavarbeejtő pillanatig úgy érezte, egyenesen várta ezt, elmehetett volna már rég, vagy érdektelenül az ajtó felé se néz, még ha két kézzel dörömbölnek is rajta, de nem tette, mégsem gondolta, hogy az ajtót feltárva tényleg Zanát találja a folyosón ácsorogni tágra nyílt szemekkel, mint aki nincs is teljesen magánál. Percek óta volt egy olyan furcsa megérzése, hogy valaki áll az ajtajánál, azt hitte, megint valamelyik pofátlan szomszéd kölyök ólálkodik a kulcslyuknál, rá akart rivallni, és már a száján volt a szitokszó, amikor felismerte a nőt.
- Nos? - kérdezte szárazon, miután Zana nem szólt. - Kihallgatózta magát?
- Nem! - ütközött meg a nő. - Illetve nem ezért jöttem...
- Valóban? - kérdezte a férfi kétkedve, és cinikusan megvillantak a szemei. - Feltételezem, a szobámra kíváncsi, ami, biztos vagyok benne, hajszálra olyan, mint a magáé.
- Szó sincs erről - felelt Zana valamivel hűvösebben. Elnézett Piton mellett, mert így volt kényelmesebb, és nagyon szerette volna, ha a szobájából kijövet mégsem veszi magára rögtön a kabátját. - Velencében van egy régi, eldugott bájitalpatika. Bizonyos körökben elég híres. Biztosan hallott már róla. Járt tegnap ott?
Piton mereven nézte. Előző nap végig abban a reményben rótta az utcákat, hogy rálel az üzletre, de nem járt sikerrel. Velence legalább olyan híres volt a mérgeiről, mint a kanálisokról, Firenze nagy vetélytársa volt ebben a történelem során. Nem csak a keletről hozott különös hozzávalók és ismeretlen mérgek érdekelték, ezekben a zugboltokban maga az évszázados tudás ült a polcokon, a legnagyobb alkimisták és boszorkánymesterek titkos hagyatéka. Zana nem járhatott ott, futott át az agyán, érdemtelen rá. Olyan, aki az aphrodisiacumain túl nem látja meg, hogy minden eszközként használható, ha értő kezekbe kerül. Zana a tárgyakat csak rendeltetésük szerint használta, nem látta meg bennük a lehetőséget a hatalomra, életre, halálra - mérgezett parfümök, hajtűk, könyvlapok, a leleményesség végtelen tárháza állt rendelkezésre - ez a nő az érdektelenségével még arra sem volt érdemes, hogy megérintse egy ilyen hely kilincsét. Mogorván végigmérte, és nem szólt addig, amíg Zana rá nem pillantott. Csak most tudatosult benne igazán, hogy Zana, mióta Velencében vannak, talán már azelőtt is, mennyire gyakran kerüli a pillantását, és ez valahogy felhergelte. Remek, gondolta sötéten, zavar, kis titkok, bizonytalanság: egy-egy feszesre húzott kötél a sötétségben, amiben aztán menthetetlenül elbotlik. Épp jókor.
- Most hirtelenjében így vágyik a társaságomra? - vonta fel a szemöldökét cinikus mosollyal. Csak hogy ne kapja meg olyan könnyen a pontját...
- Dehogy - felelt erőtlenül a nő. - Csak miután már a házimanók is visszautasítottak.
- Nincs valami nagy vonzereje - jegyezte meg csípősen a férfi. - Nem kell énrám fanyalodnia, mondja el, hol találom a patikát, és megkímélhetjük magunkat egymás felemelő társaságától.
- Az nem fog menni - bizonytalanodott el a nő. Piton eltúlzott, fáradt sóhajjal fonta össze a karjait, mint aki tudja, mi következik. - Csak egyszer jártam ott, régen, pontosan nem tudom, hogy jutunk el oda.
- És velem a sarkában akarja kibarchobázni? Remek mulatság lenne - Zana hátrahőkölt, ahogy az ajtó hirtelen bevágódott az orra előtt.
Egy pillanatig hezitálva álldogált ott, mintha sár ülepedett volna ki a véréből, és szögezte a lábait a padlónak. Egy hónappal korábban felháborodottan vitázott volna, de mostanra valami sokkal nagyobb és megfoghatatlanabb dolog lopta belé magát, és feszítette - fáradt volt tőle, és szinte folyamatosan lázban égett. Liliommintás tapéták folytak össze a szemei előtt, és ő szaladt egyre lefelé a lépcsőn, beleburkolózva a szinte örökösen bekapcsolt gramofonból áradó recsegő, szívfájdító régi dalba, ami elringatta, mint a szél a búcsúzó falevelet. Eszébe jutott Byron, a mugli költő, aki sajnálkozva jegyezte le, hogy Velencében a gondolások már nem énekelnek, és ha kérik őket sem ismernek egy-két dalnál többet, és Zana rádöbbent, mennyire hiányzott ez neki is a város csordogáló, konduló, suhogó hangjából.
A válla mellett Piton jelent meg váratlanul, rá sem pillantott, úgy ment mellette, mintha nem is ismernék egymást, és kissé meg is előzte őt, mint aki másfele megy. Az utcán, a cipőbolt mellett mégis bevárta őt, olyan arccal, mint aki órák óta ott áll már.
Szótlanul mentek végig utcákon, sokszor parttalan szakaszokba botlottak, ahol vasrácsos, keményfa ajtók a csatorna vizére, a semmire nyíltak, és kénytelenek voltak visszafordulni - Piton szája egyre keskenyebb vonallá feszült. Zana sokszor belefeledkezett a kirakatokba, a templomajtók mellett felszögelt márványtáblák kopott betűibe, színes velencei cipőktől roskadozó standok látványába, olykor elfelejtette figyelni az utcatáblákat, de mindegy is volt, azt sem bánta volna, ha körbe-körbe keringenek, minden utcasarkon elcsábította a forralt bor illata, vagy egy pékség mutatós kirakata.
- Nem kellene inkább a Kongresszusra mennünk, valamelyik érdekfeszítő előadásra? - felelt Piton kérdéssel Zana kérdésére, hogy iszik-e ő is forralt bort, türelmetlenül várta, hogy a nő fizessen, és belekortyoljon az italba, addig nem lehetett hasznát venni, olyan volt, mint egy nyűgös gyerek, meg kellett adni neki, amit akart, hogy induljon végre. Kárörvendve nézte, hogy fonódnak az ujjai fázósan a pohárra, még a szája is elkékül lassan, állt mogorván a nővel szemben. Éles szél csapott le rájuk, és ő majdnem odanyúlt Zana arcához, ahogy egy irritáló hajtincs a nő szájába vágott, de a keze már a zsebe korcánál megállt, és elhalt a mozdulat egy ideges rándulásban, mielőtt még teljesen megszületett volna.
- Megnéztem a mai programot - válaszolt a nő percekkel később, mikor már újra az utcákat rótták. - Ma távoli földrészek tartanak előadást, ha érdekli, elmehet, de a mi szempontunkból nem lényegesek, túl messze esnek Angliától, és a mi "privát ügyünktől", ahogy azt néhányan megjegyezték - keserűen csengett a hangja. Mindkettőjük arcán átsuhant ugyanaz az árnyék, a határok krétarajz-állandóságáról. - Holnap jelennek meg az európaiak is, a fontosabb személyek most a várost járják.
- Remélem, nem így akar becserkészni valakit. Meglehetősen lehetetlennek tűnik.
- Dehogy - mosolygott halványan a nő. Piton csak most vette észre, milyen fáradtnak látszik, sápadtabbnak, mint valaha. - De azért szívesen megnézném, mit csinál például Malfoy.
- Nem sok olyan hely lehet Velencében, ahol ő megszállhat. Gondolom, a legfényűzőbb palota a városban - horkantott Piton.
- Igen, ebben lehet valami, van egy-két tippem - pillantott a távolba a nő.
- Komolyan hiszi, hogy megtalálja azt az üzletet? - kérdezte később Piton, mikor megálltak egy percre valamelyik kőhíd hátán. Alattuk tömzsi csónak úszott el tejes-rekeszekkel a tatján, és besiklott egy vízbe vezető lépcső mellé.
- Igen... azt hiszem - tette hozzá a nő óvatosan. - Lassan nyolc éve, hogy ott jártam, de abban biztos vagyok, hogy a környéken van.
- Tehát tényleg járt ott? - vonta fel kissé hökkenten a szemöldökét Piton. Zana némi visszatetszéssel nézett rá, de hamar elfordult. - Nehéz elhinnem.
- Mindjárt gondoltam - vetett rá egy újabb oldalpillantást, és szája szinte ráncba szaladt a rosszallástól. - Biztos megnyugtatja a háborgó büszkeségét, ha elmondom, hogy csak Igor kísérője voltam.
Piton olyan hangot hallatott, ami egyszerre volt lesújtó és elutasító. A tény, hogy a nő ilyen bizonyosan ráérzett, hogy a bájitalmester büszkeségét sérti az eset, csak még inkább elkedvetlenítette. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy olvassanak a hangulatában vagy gondolataiban, ahhoz meg végképp nem, hogy valaki egyáltalán elmélkedjen ezen. Az a nyomorult Lupin érzett rá olykor ilyen magabiztosan egy-egy dologra.
Zana oda sem figyelt rá. Valójában már alig emlékezett a szűk, sötét bolthelyiségre, ahol áporodott, csípős szag terjengett, és ő nem lépett beljebb az ajtóból, hátába szinte fájdalmasan nyomódott bele a megfeketedett rézkilincs, és alig várta, hogy Igor végezzen. Hogy beleillett a férfi abba a kétes légkörű, homályos, fekete mágiától terhes kis helyiségbe! Titokban nem is tudta levenni róla a szemét.
Mély, várakozó csend borult rájuk, olyan súlyos, mint villámlás és dörgés közt. Valami ősi feszültség remegett a levegőben, de nem ellenségesen, inkább idegenül.
- Úgy mégis mit lehet annyira kedvelni Karkarovban? Lehetne jobb ízlése is - kérdezte váratlanul Piton olyan kétkedő arckifejezéssel, ami Zana számára rögtön világossá tette, bármit mond is, süket fülekre talál. Meglepte Piton kérdése, bár inkább csak az ideje, mert régóta várta, hogy eljutnak ide. Piton gyülemlő és egyre nyilvánvalóbb ellenszenve Karkarov iránt, és az ő konok lojalitása, amivel az orosz férfiről nyilatkozott, már kibékíthetetlenül feszült egymásnak kettejük felemás, torz viszonyában, és megfagyott a meg nem értéstől. Mélyebbre süllyesztette a kezeit a zsebében, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem is válaszol, zavarban volt, és úgy érezte, most nem tudná elviselni Piton kegyetlen kritikáit, talán kevés is ahhoz, hogy kiálljon Igor, de legfőképp önmaga mellett. Aztán mégis megszólalt, de szinte csak magának, olyan halkan, hogy a férfi teljesen felé fordította az arcát, hogy olvasni tudjon a szájáról.
- Ez nem ízlés dolga. Az ember olykor nem választhat. Igor éppen ott volt, amikor szükségem volt valakire, és ez fordítva is így van. Vagy talán nem is annyira véletlen az egész, nem tudom... - Be volt ágyazva az időbe generációk óta, akarta még mondani, de ez szentimentálisan hangzott volna, és nem kívánta Piton elé hányni, hogy eltaposhassa.
- Ilyen egyszerű? Tehát valóban száraz érdekekről van szó, semmi gyengéd érzelem - nyújtotta el a szavakat gúnyosan, színlelt csalódottsággal Piton. Zana a csatorna felé fordult, színes papírkígyó ázott a víz felszínén konfetti-pettyek közt.
- Összetettebb volt annál a kapcsolatunk, hogy egyetlen szóval meghatározhatnám. Maga le akarja csupaszítani igenre és nemre... persze, végül is szerettem, miért tagadjam? - szorult össze az ökle a zsebében erélyesen.
- Mégis elhagyta - fúrta bele a kis tűt Piton, mint egy halhatatlan nemesis.
- El. - A hangját elvitte a tengeri szél, talán nem is volt neki, úgy született meg a szó, ahogy hajdan a tett is, titokban. Piton látta, hogy remeg a szélben, és hunyorog. Úgy csúsztak ki a száján a szavak, mint aki sokat ismételte magában, ádáz meggyőződéssel, keservesen. - Úgy éreztem, megtelepedett rajtam, uralt, és ezt nehezen viseltem, a favorizálásával nem engem emelt a magasba, hanem ő emelkedett feljebb a vállaimra lépve... túl sokszor éreztem. Nyolc év a közvetlen közelében hosszú idő mellette.
Egy éles szélroham vágott be a karcsú árkád alá, felkorbácsolva a vizet a lábuknál. Zana mintha észbe kapott volna, sietősen, magyarázkodva folytatta:
- Nem bánt rosszul velem. Rengeteget köszönhetek neki. Tudást adott, ami nekem önmagában is elég lett volna, mert az hatalom, de ő másfajta hatalmat is adott, világibbat, utat, eszközt, hogy befolyásoljak másokat. Képzelheti, tizennyolc évesen, árván, mit jelenthetett a tudat, hogy olyan emberekre lehetnék hatással, mint a bolgár herceg, vagy akik itt mind részt vesznek a Kongresszuson. - Piton félelmetes arccal nézett vissza rá, ijesztő, mindentudó arccal, és Zana elkapta a tekintetét. - Nem éreztem akkor, hogy ez nem jó így, vagy máshogy kéne lennie... apám... apám erkölcse elhalványult bennem, nem láttam a választóvonalat jó és rossz közt, hatalom és hatalom közt... Igor biztatott, tanított, hogy aknázzam ki a természet adta tulajdonságaimat, igába hajtsam...
- Mire gondol? - szólt közbe Piton, és összezavarva fürkészte. Zana nem ott járt. Valahova másfele tekintett, olyasmit látott, ami nem volt ott, ami elmaradt az évek hordalékaival, a szeme is nagy volt, lázas fényű. Nem neki beszélt, ezt tudta rögtön. Másnak, valakinek, egy régi, talán soha le nem zajlott párbeszéd foszlányai törtek fel belőle, és porladtak szét a hangjával.
- ...azt akarta, hogy elfogadjam magam, de az ellenkezőjét érte el - folytatta keserűen. Elnézett oldalra, ahol egy kimázolt arcú pantomimművész játszott darabos mozdulatokkal egy alacsony kőkáván, gyerekek mutogattak rá nevetve, csodálkozva. Zana megállt egy pillanatra, üres tekintettel nézte a nagy, fekete esernyőt a férfi kezében. - Később eszméltem csak...
- Nem tetszett talán a hatalom, amit Karkarov nyújtott? - Piton hangja visszazökkentette Zanát a jelenbe, és tovább indult.
- Miért, magának tetszett, amit a Nagyúrtól kapott? - kérdezte, de hangjában nem volt sem vád, sem bírálat, csupán kíváncsiság. Vonakodva hozzátette még: - Bár eleinte bizonyára...
- Az nem hatalom volt. - Most Piton fordult félre, ajkai újfent vonallá keskenyedtek, de Zana nem vette észre, hogy erről semmi kedve beszélni.
- Dehogynem - jelentette ki savanyúan. - Kárhozott hatalom.
Piton röviden, ironikusan felnevetett, és becsmérlő pillantást vetett rá.
- Ugyan már, minden hatalom kárhozott, ne legyenek illúziói! - szinte előre látta Zana válaszát, hogy minden attól függ, mire használjuk, és kíméletlen nyersességgel vetette oda a nőnek: - Ezzel azt állítja, hogy minden hatalomban ott a kettősség, a lehetőség a jóra és rosszra. Ugyan már! Látott már olyan hatalmat, amit kizárólag jóra használtak? Az, hogy , nem is létezik, mert mindig, örökösen a rossz út a könnyű, igazam van? - nézte összehúzott szemekkel. Zana elkenődve viszonozta a pillantást.
- Nem. A kettősség az emberben van, aki használja. - Piton türelmetlenül felhorkant, hogy ez megint csak szőrszálhasogatás, ugyanarról beszélnek, de akkor Zana váratlanul megérintette a karját. - Ott van Malfoy!
Előre mutatott egy oldalsó, keskeny partszakaszra, ahol a színes cölöpök mögött Malfoy ezüstszőke haja még ilyen távolságból is árulkodó volt. Nem kellett figyelmeztetniük egymást, egyszerre szaporázták meg a lépteiket, és csakhamar fel is zárkóztak tisztes távolságban Malfoy mögé, aki határozottan, csak ritkán hezitálva és minden óvatoskodás nélkül haladt előre. A velencei varázsvilágban senki sem adott a körültekintő, titkolózó diszkrécióra, mindenki úgy intézte a leggyanúsabb ügyletét is, mintha abban semmi törvénybeütköző sem volna. Azt tartották, Velencében csak a halottak és a szobrok nem mesterkednek semmiben, így az embereket nem érdekelték egymás ügyes-bajos dolgai.
Sietve áthaladtak egy téren, egy kisebb csődület vidám zenét játszó jelmezeseket bámult és fényképezett, és velük dúdolt súlytalan párafelhőt énekelve. Kicsi, néptelen sikátorokba fordultak, megkopott, levert házfalak közé, ahol turisták már nem jártak, csak a lakók vagy az olyan fekete köpenyes, közönyös arcú idegenek, mint ők. Kissé lemaradtak Malfoy mögött, mert Pitont könnyűszerrel kiszúrhatta volna, ha egyszer is hátrafordul. Az utcai zene hangfoszlányai is lassan elhaltak, a szűk utcákban tompán visszhangzott minden lépés. Zana derengő felismeréssel az arcán figyelte a csukott zsalugátereket és száraz borostyánágakat a sikátorok fölé borulva, erre járt már, sejtette, hogy a bájitalműhely, amit olyan hévvel kerestek negyed órával korábban, ezen a környéken bújt meg valahol, talán épp oda sietett Malfoy is. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, megszólalt Piton:
- Gondolja, hogy oda megy?
- Nem tudom - bizonytalanodott el a nő, ahogy óvatosan rákanyarodtak egy újabb utcára, ami jó néhány méterrel előrébb kissé kiszélesedett, ahogy egy szelíd kőhídhoz ért, és alacsony, réges-régi házak közt folytatódott.
Zana gerincén indokolatlan, megmagyarázhatatlan balsejtelem kúszott fel, és lassan kővé dermedt a gyomra, ahogy már-már andalgó léptekkel követték Malfoyt. Lenézett a keskeny csatorna vizére, és már bizonyosan tudta, hogy erre nem a bájitalüzlet van, hanem valami más, ahova akkor is Igorral érkezett, és összehúzott szemekkel lépett közelebb Pitonhoz, ahogy a férfi megállt a hídfőnél, félig egy házfal takarásában. Malfoy most lassan haladt, a boltok és kopott cégérek feliratait figyelte, amikor messze elöl, az árnyékból kilépett mellé egy újabb alak, hórihorgas, durva léptű, és néhány szó után Malfoyhoz szegődött.
- Nocsak, itt a régi kedves ismerős is. A testőr. Ha a Nagyúr előkelő pávája nem elég meggyőző, jöhet a kutyaképű fenyegetés - jegyezte meg Piton minden meglepetés nélkül a hangjában. - Sejthető volt, hogy Malfoy nem egyedül jön el.
- Úgy érti, a Nagyúr Malfoyt is szemmel tartja? - vonta össze a szemöldökét a nő. Piton vállat vont.
- Könnyen lehet. Mindenesetre jó alanyt választott - húzta éles, kegyetlen mosolyra a száját Piton. Zana kérdőn pillantott rá, majd a Malfoy mellett lépkedő férfi után nézett. Piton élveteg iróniával a szemeiben válaszolt a ki nem mondott kérdésre. - Nem tudja, ki az? Karkarov kebelbarátja, együtt jártak... virágot szedni - fűzte hozzá gúnyosan.
Zana önkéntelenül hátrahőkölt, és finoman beleütközött Pitonba - hirtelen hidegen megborzongott.
- Dolohov? Tehát ez Dolohov - motyogta, a mondat közepén halkan összekoccantak a fogai.
A háta mögött Piton érdeklődéssel figyelte, hogyan változik az arcszíne, ujjai idegesen simultak a gallérjához. Piton elgondolkodva nézte, ebben a nőben nem volt meg semmi Karkarov keménységéből, az utóbbi hetekben olyan könnyű volt olvasni az arcáról is, mint soha azelőtt, kétségtelen tény - ő volt Igor Karkarov legnagyobb tévedése. Lassan kettejük közé csúsztatta a kezét, Zana horgolt vállkendője fennakadt a gombjaiban, és ügyetlen, elgémberedett ujjakkal kibogozta a hurkot, de Zana a világból kiszakadtan meredt arra a pontra, ahol Dolohov szikár alakja szinte beleolvadt a környezetébe. Piton nem értette ezt az újult bénulatot, de nem hezitált mélyíteni azt.
- Azóta már nem olyan jó barátok - hallotta meg Zana a férfi hangját egészen közelről, a füle mellől. Tompa csodálkozással jutott el a tudatáig, hogy Piton nem hátrált el tőle. És ő maga sem lépett arrébb. - Karkarov eggyel többször emlegette őt a kelleténél.
Zana tudta, hogy Karkarov tárgyalására céloz, de ez nem érintette meg, túl kicsi volt ahhoz, hogy meglássa a felgyülemlett emlékek és gondolatok közt, nem is fért oda, hogy csak egy pillanatig is elgondolkodjon felőle, a szemközti órásműhely keskeny kirakatüvegét nézte, és azt az ódon, kopott ingaórát, ami már nyolc éve is ugyanott állt. Ebben az utcában volt egy régiségkereskedés, ahol annyi bóvli kacatot halmoztak fel, amennyit nem szégyelltek, csupa hamisított ócskaságot, amuletteket, régi híres mágusok állítólagos relikviáit, törött pálcákat, Igor mégis oda ment be. Az öreg tulajdonos ugyanis nem az üzletében tartotta az értékesebb műtárgyakat, azok alig egy-két napig maradtak meg a birtokában, jobbára csak átmentek a kezén. Amitől igazán értékes lehetett Igor számára, azok az információi voltak. Akkor jártak itt ketten, emlékezett vissza, amikor a könyv, ami most Dumbledore irodájában hevert a sok ezüstös, zakatoló műszer között, Nyugat-Európa felé vette az irányt, és egy rövid időre elvesztették szem elől. Valahogy igaznak tetszett az a hiedelem, hogy Velencén minden műtárgy átmegy egyszer.
Malfoy és Dolohov eltűnt egy alacsony boltajtó mögött, valahol az utca kanyarulatánál, és Zana hirtelen megérezte Piton kezeit a derekán, ahogy nyers, türelmetlen mozdulattal eltolja magától. Nem vette észre, hogy még mindig szinte a férfi lábaira taposva állt.
- Ha befejezte a bámészkodást, esetleg megnézhetnénk, hova mentek, nem gondolja? - sziszegte Piton hidegen, és Zana összerezzent.
Fázósan követte a férfit, de már néhány lépés után tudta, hogy Malfoyék ugyanabba a régiségüzletbe tértek be, ahova ő is jó pár évvel azelőtt, és a különös véletlen, aminek kiismerhetetlen játékasztalán már összeütköztek az Igor, az ő és Dolohov valahai könyve nevével felcímkézett golyók magának Dolohovnak a nevével és felbukkanásával, visszhangot vert a fejében.
Talán csak vad képzelődés volt, amit ez az egybeesés generált benne, hogy valahol, valaki egy elejtett fonalat gömbölyített gomolyaggá - csak visszafelé ne hengerítse, kapaszkodott kétségbeesetten a vállkendőjébe. Valaki, valaki, ingatta a fejét kiábrándultan, csak ő lehet, ő.
- Régiségkereskedés - torpant meg Piton tisztes távolságban az üzlettől.
- Ne menjünk közelebb - fordult vissza Zana, de Piton megragadta a karját, és visszatartotta.
- Csak ne olyan sietősen azzal a meneküléssel - vetette oda lenézően. - Magát nem ismerik, nézzen be a kirakaton át.
Zana egy hosszú, feszült pillanatig úgy tűnt, visszautasítja, merev tekintettel állta a férfi pillantását, de mégis elindult. Piton látta, hogy a kabátujjába rejtett pálcájának egy intésével vörös bozóttá bűvölte a haját, és még a durmstrangos szőrmekucsma is ódivatú, förtelmes kalappá változott. Minek ez a Weasley-külső, ingatta a fejét Piton értetlenül, se Malfoy, se Dolohov nem ismerhette őt, túl fiatal volt.
Zana a kirakathoz lépett, és kissé lehajolt, a poros limlomokkal teleszórt padozat felé fordítva az arcát. Óvatosan bepillantott a bolt belsejébe, ahol a tükröződő üvegen át halványan kivette három férfi alakját. Malfoy és Dolohov a pult előtt álltak, fenyegetően áthajolva rajta, és Dolohov széles, darabos mozdulatai szaladtak ide-oda a kopott falap felett. Zana megmerevedett háttal, lüktető halántékkal bámult befelé, Dolohov karvalyarca beleégett a retinájába, más volt élőben, alattomosabb, mint a fekete-fehér újságképeken. Ő a megzápult agyú Dolohov nagybácsit ismerte csak, aki elárverezte minden családi vagyonukat néhány doboz üveggolyóért és hímzett terítőért - Igornak még közvetítőre sem volt szüksége az ügylet lebonyolításánál, annyira bolond volt már, hogy a saját tükörképét sem ismerte volna fel. Ő maga is ott volt, amikor Igor szemrebbenés nélkül semmizte ki az öreget a maradék vagyonából, csak a puszta, üres házat hagyta meg koporsóként neki, meg egy vén házimanót, hogy gondoskodjon róla. Egy éve halt csak meg, látta a Prófétában, és bár nem írták le, biztosan tudta, hogy az Azkabanból frissen szabadult unokaöcs, Antonyin ölte meg, miután rádöbbent, hogy semmijük sem maradt.
Zana a szeme sarkából látta, ahogy a mögötte elhaladó muglik megszaporázzák a lépteiket, és elképzelte, milyen különös látványt nyújthat, ahogy a puszta falat, ereszcsatornát bámulja, vagy ki tudja, mi esik oda mugliszemmel. Malfoy ekkor nézett fel, és a két férfi követte a tekintetét. Elszoruló torokkal vizslatta tovább az egyik kis szelencét, és amilyen nyugodtan csak tudott, felegyenesedett és visszasétált Piton mellé. Jól látta, ahogy a három szempár végigköveti minden mozdulatát. Piton ott várta néhány méterre az üzlettől - mire visszaért, a külseje is a régi volt. Piton egy szót sem szólt, egy erőteljes mozdulattal, a karjánál fogva kormányozta találomra az első mulgiüzlet felé.
- Menjen be, nem láthatnak meg - siettette a férfi, keze már a kilincsen volt. Zana meglátta a saját sápadt tükörképét a fényes kirakatüvegben. A meleg színű helyiségben, színes vázákban virágok tömött csokrai sorakoztak, és álmos arcú eladónő matatott közöttük egy vásárló figyelmétől kísérve.
Olyan vadul és váratlanul hőkölt vissza, hogy Piton keze leszaladt a kilincsről, ahogy nekitántorodott a férfinak. Egy akaratlan ölelésbe fordult bele - a férfi masszívan állt a helyén, kérdőn, rendreutasítón nézve le rá.
- Ne hisztizzen, Malfoy mindjárt kijön! - pirított rá. - Nem mindegy, hova megyünk? - tette hozzá, miután a nő ellenállt.
Döbbenten érzékelte, micsoda erővel támasztja meg magát, egy hosszú pillanatig nevetségesen egymásnak feszültek, Zana kétségbeesett állhatatossággal, ő pedig makacs felháborodással. Zana egészen elpirult, és félrefordította az arcát, kezei is tétován arrébb rebbentek Piton mellkasáról.
- Az allergia muglibetegség, elfelejtette? - nyitotta ki az üzlet ajtaját a férfi, de Zana kisiklott a szorításából, és egy szempillantás múlva már eltűnt a szemközti órásüzletben. Piton nem követte, bár a lehető legkínosabban érezte magát a rakás csiricsáré, illatozó virág között. Egy dézsányi kardvirág közt kibámulva figyelte az utcát és a sötét boltajtót, ami mögött Zana eltűnt. Nem normális, gondolta a legmélyebb meggyőződéssel, és önkéntelenül végigsepert a kabátja gombjain, ott, ahol a nő préselődött hozzá rémülten, és az émelyítő virágillatban alig tudta leküzdeni azt az egészen más irányú érzést, ami az emlék hatására megrohanta. A bőre, az ujjai, a tenyere lázadva őrizték a nő testének formáját.
Szerencsére Malfoy és Dolohov néhány percen belül az utcára léptek, így nem kellett tovább elviselnie az eladónő kérdő, bizalmatlan pillantásait. Zana akkor bukkant elő, amikor Malfoyék már mélyen a sikátorban jártak.
- Ez a magáé - nyújtotta felé Piton azt a szál virágot, amit az üzletből elhozott. - Fehér liliom, az ártatlanság szimbóluma, illik magához - tette hozzá maró gúnnyal. Zana egy pillanatig hezitálva, döbbenten nézett rá, végül elfogadta, és óvatos mosollyal az arcához emelte.
- Köszönöm, szeretem a liliomokat - figyelte gyanakodva Piton összehúzott szemeit.
- Azt hittem, allergiás a virágporra - jelentette ki nyilvánvaló csalódottsággal a férfi, mint akit egy élménytől fosztottak meg.
- Tehát ezért kaptam? - bólintott Zana mindent értve, egyszerre megkönnyebbülten, és halvány nehezteléssel. - Mindig tudtam, hogy mérhetetlenül figyelmes.
- Akkor mi volt az a hiszti a virágboltnál? - fürkészte tovább a férfi.
- Miféle hiszti? - ütközött meg vérlázító értetlenséggel Zana, és Malfoyék után indult. Piton füstölögve követte, a kis hídnál érte csak be, kikapta a kezéből a liliomot, és a csatorna vizébe vágta, hogy mellette ne andalogjon egy nő virágot lóbálva, mint valami első randevús párocskánál.
- Van valami ötlete, mit akart ott Malfoy? - intett a hátuk mögé. Zana valahova oldalra bámult, a semmibe, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Már a kis tér felé haladtak, ahonnan immár nem szűrődött zene feléjük, amikor lassan megrázta a fejét.
- Semmit sem látott a kirakatból? - faggatta Piton bosszúsan. - Malfoy talán újabb csecsebecsét akar a szalonja falára? - Merőn nézte őt, gyanakodva, szuggesztíven. Zana arcéle volt csak határozottabb, mint máskor, ahogy állán megfeszültek az izmok. A nő sokáig hallgatott, amíg újra fel nem fedezték a két férfit a megsűrűsödött tömegben.
- Dolohov beszélt, nem Malfoy - törte meg a kettejük közé telepedett csendet a nő. Nem mondott többet, mintha mindez elegendő válasz lett volna bármely kérdésre.
- Akkor visszamegyünk, és elbeszélgetünk a boltossal - felelt Piton elnyújtott szavakkal, mintha gyerekhez beszélne, és vádlón meredt a nőre. Zana lelombozva leintette, ujjai egy pillanatra a férfi könyökére tévedtek, ahogy megjegyezte, hogy a boltos ért az okklumenciához, semmi értelme nem lenne. - Honnan tudja? - döbbent meg Piton, és fejében hamar összeállt a válasz. - Járt már nála?
- Igor mondta... hasonló lelkesedéssel - pillantott Pitonra a szeme sarkából.
Dolohov igazi harácsoló volt, de nem értett soha a műkincsekhez. Amiről azt a fülest kapta, hogy értékes, valamilyen úton-módon, leginkább vér árán, megszerezte, de könnyű volt rászedni. Igortól tudta, hogy évekkel a Nagyúr bukása előtt felhagyott ezzel az elfoglaltsággal, amikor az elkötelezettsége eltéphetetlenül Angliához láncolta. Malfoy az ő ismereteire hagyatkozna? Az a Lucius Malfoy, aki állítólag Hugrabug Helga hárfáját őrizte a szalonjában, és olyan falikárpitok borították a falait, amikhez hasonlót sehol máshol nem lehetett fellelni, titkosakat, felbecsülhetetleneket - láthatatlanokat, ahogy a Mágikus Tárgyi Emlékek osztályán emlegették, mert Malfoy féltékenyen őrizte őket a szélesebb közönség elől.
Egyikük sem tudott torzítás és hasítékok nélküli képet összeilleszteni, mindketten elhallgattak valamit a másik elől, de csak Piton volt ennek tudatában. Zanán látszott, hogy úgy forog egyetlen gondolat körül szüntelenül, mint a malomkerékhez bekötött lovak.
Malfoyékhoz időközben csatlakozott Narcissa is, prémes kabátjába burkolózva lépett a férje mellé egy bolthajtás alól, amiről Zana rögtön megjegyezte, hogy Velence egyik előkelő szállodája rejtőzik mögötte, és némi meglepetéssel konstatálták néhány perccel később, hogy Malfoyék a város másik fényűző szállójával szemközt húzódtak be egy kapualjba, és láthatólag vártak valamire. Legalább negyed óra is eltelt, Malfoyon még jelentős távolságból is tisztán látszott a jéghideg düh, és Piton nem állhatta meg kaján mosoly nélkül: Lucius Malfoy sem sokszor bujkál kapualjakban, mint egy zsebtolvaj. Aztán egyszerre mindhárman elindultak. A megbűvölt szálloda kapuján egy magas, őszes férfi lépett ki, karján egy nővel, akinek mind az öltözködéséből, mind a viselkedéséből látszott, hogy a felesége lehet.
- Lefagyov, a jelenlegi orosz mágiaügyi miniszter - tájékoztatta Zana Pitont, aki kérdőn fordult felé. Malfoyék időközben példásan eljátszották, hogy véletlenül éppen arra jártak, hosszadalmas udvariaskodás következett, és Narcissa csupa belérögzült kellemmel és természetességgel vonta maga mellé a miniszter feleségét, hogy a férfiak egyedül maradhassanak, és így haladtak tovább együtt, egy irányba.
- Most már végképp érthető, miért pont Dolohov jött a sok véreb közül. A legnagyobb halat akarják kifogni, és ehhez jól jön a honfitárs - Piton hangja tele volt szemrehányással, ahogy a szeme sarkából Zanára nézett, aki kerülte a pillantását.
- Felesleges követnünk őket, ebédelni mennek. Malfoynak nem eshetett nehezére kinyomozni, Lefagyov mikorra foglalt asztalt a város egyetlen miniszterekhez méltó varázsvilági éttermében. - Még mindig nem nézett a férfire, tudta, hogy a fekete szemekben ott ül a kérdés, hogy neki, Zanának miért nem jutott ugyanez az eszébe, és nem akarta volna bevallani, hogy igenis megfordult a fejében, de ugyanabban a pillanatban el is vetette, mert stílustalannak érezte, és egyébként sem fűlött hozzá a foga. Piton válasza úgyis az lett volna, hogy micsoda meglepetés, Lucius Malfoy nem volt ilyen finnyás, tudta magáról, hogy csak kifogásokat keres, mert nem akar toborzó hadjáratot indítani, pedig ő még ismerte is Lefagyovot, egy évfolyamra járt a lányával, aki ráadásul azon kevés diáklányok közé tartozott, akik Zanával egészen jól kijöttek. - Elkísérem a patikához - ajánlotta inkább, és Piton ugyan kételyeinek adott hangot, de követte.
Két utcára a régiségkereskedéstől valóban megtalálták a patikát, amihez - Velencében majdhogynem egyedülálló módon - két lépcsőfokon kellett lemenni. Piton lépett be elsőként a hosszúkás, nappal is sötétbe burkolózó helyiségbe, nyikorogva záródott be mögöttük az ajtó. A kirakat üvege piszkos volt, és félig lehúzott redőny szűrte ki a kinti világosságot. Zanával ellentétben Piton ezt nem tartotta különösnek, rengeteg bájital-alapanyag vagy elixír, de akár réges-régi könyvek is tönkrementek a napfénytől. Piton már-már otthonosan nézett körbe, Zana alig lépett beljebb az ajtóból, és ott is maradt, ahogy egy oldalsó, lefüggönyözött helyiségből előbukkant egy ösztövér, bogárszemű öregember, aki már nyolc éve is a bolt tulajdonosa volt, Zana emlékezett a bütykös, görbe ujjakra, és talán még a barna kockás mellény is ugyanaz volt, csak az ütemes, fémes, éles pendülés számított újnak, egy ezüstös végű botra támaszkodva lépett a pult mögé, mégis ijesztően szálfaegyenesen.
- Mi járatban? - kérdezte tőlük olaszul, minden köszönés nélkül, és gyanakodva járatta közöttük a szemeit, végül leplezetlen rosszallással megállapodott Zana arcán. A nő megütközve hallgatott, elvégre egy boltba tértek be, így különös volt a kérdés. Mielőtt bármit felelhetett volna, Piton szólalt meg, de nem angolul, és Zanának percekbe tellett, mire döbbenetén keresztül rájött, hogy latinul beszél.
Rövid, lényegre törő párbeszéd következett, amiből ő ugyan nem sokat értett, a boltos összehúzott szemmel megint őrá nézett, és Piton válaszából annyit biztosan leszűrt, hogy nem dicséretet hallhatott, az öreget azonban, ha meg nem is nyugtatta, de nem törődött vele többet.
Megállt ott az ajtóban, ahol nyolc éve is ugyanígy állt, az eltelt időben csak a fekete üvegek, bőrtarisznyák és fadobozok száma növekedett meg, a szag is éppen olyan áporodott, kissé erjedt volt, mint akkor. A hátsó falon világított csak egy fáklya, éppen Piton mögött, és Zana nagyokat dobbanó szívvel nézte a sötét sziluettjét. Igor hajolt ugyanilyen mozdulatokkal a pult fölé, akkor még az ő haja is félig olyan fekete volt, mint Pitoné. A bájitaltan tanár is, akár Igor, olyannyira ebbe a közegbe tartozott, hogy már-már az tűnt furcsának, hogy tud e nélkül élni; ez az alacsony bolt, a falaira lecsapódott évszázados fekete kipárolgással, nehéz, fojtó levegőjével kihozott belőle valami baljós, erőteljes és félelmetes kisugárzást, és mintha megnőtt volna a fáklyafényben, és egyszerre el is nyelte azt - Zana nem bírta levenni róla a szemét, olyan más volt, és lassan rájött, miért érzi így. Piton mintha láthatatlan béklyókat dobott volna le magáról, a mozdulatai, a hangja, de leginkább a tekintete, ami fekete lánggal égett, volt olyan sima, hogy az szinte hipnotikusan hatott rá.
Igorral nyáron járt itt, és emlékezett, mégis mennyire fázott idebenn, Igor is akár egy tömör árnyék, olvadt bele a falakba, polcokba, üvegekben halálosan csillogó mérgekbe, kicsit olyan volt, mint abban a szörnyű, ijesztő igazgatói irodában a Durmstrangban, ahova annyira gyűlölt bemenni, mert a keskeny, hosszúkás ablakon alig vetült be fény a rövid nappalokon, és azt is felfogta Igor magas támlájú igazgatói széke, árnyékban hagyva az arcát. Ő akkor járta ki a Durmstrangot, és Igor hiába szólt rá, még mindig következetesen professzornak szólította, és abban a hátborzongató boltban sem jött volna más a szájára, éppen ezért volt valahogy törvényszerű, hogy onnantól, mikor az utcára, a napfényre kiléptek, ahol újra az a jól ismert férfi lépkedett mellette, akit megszokott, és aki olyannyira különbözött attól az idegen, rémisztő másiktól, már csak Igornak tudta hívni. És ha akkor lett volna egy bátor, őszinte pillanata, bevallotta volna magának, bármilyen hajmeresztő dolog is volt, hogy egy picit, egy röpke másodpercre, órára vagy napra, akár egy iskolás, lenyűgözött, szárnyaló képzeletű bakfis, beleszeretett Igorba, csak mert izgatta az a borzasztó bolt, és a férfi kettőssége.
És Zana, aki már rég nem volt ugyanaz a bakfis, igaz, sem bátrabb, sem őszintébb nem lett az évek alatt, most pirulva kapta el a szemét Pitonról.
Piton és a boltos a lefüggönyözött ajtó felé indultak, csak az öreg fordult vissza felé újjáéledt gyanakvással, mintha akkor vette volna észre, hogy ő még mindig ott álldogál, és Piton odavetette:
- Maradjon itt! - és eltűntek a másik helyiségben, ahonnan lusta párafelhő áradt kifelé. Zana sértetten meredt utánuk. Megfordult a fejében, hogy egyszerűen kicsörtet és bevágja maga mögött az ajtót, Piton úgy parancsolta a sarokba, mint egy kutyát, a következő pillanatban pedig mégis maradni akart, odasettenkedni a függönyhöz, hogy belessen mögé, de mindkettő annyira gyerekes dolog volt, hogy keserűen felnevetett, és csak maradt a helyén, mint a jó kutyák, hideg érdeklődéssel vizsgálgatva a polcok tartalmát. Furcsamód olyannyira kilógott innen, mintha mugli volna, alig várta, hogy kívül kerüljenek végre, de nem az ellenszenves öregember, nem is a sötét bolthelyiség miatt, látott ő már cifrábbat is, valami súlyos bizonyosság telepedett rá idebent, amit nem látott tisztán. Fél óra is eltelt, mire a két férfi visszatért a helyiségbe, az öreg most is úgy nézte, mintha arra számított volna, időközben zsebre tette az egész árukészletét.
Odakint hozzá sem bírt szólni Pitonhoz, pedig olyan hálás volt, hogy friss levegőt szívhat és fényt láthat, és rettegett attól, hogy a férfi megszólal, mert most nem bírta volna elviselni a becsmérlő megjegyzéseit arról, hogy kerülje az ilyen helyeket, és hogy csak neki köszönheti, hogy nem kapott valami csinos átkot a képébe. Kezdett éhes lenni, és le kellett tuszkolnia azt a furcsa érzést, amit magával hozott a patikából, és ami hirtelenségével megakadt a torkán, és nevet kellett adnia neki. Piton hangja zakatolt a fejében, a különös latin szavak, sosem hallotta még Pitont más nyelven beszélni, nem is sejtette róla, hogy tud, pedig kézenfekvő volt, és valahogy úgy érezte, a latin jobban illik hozzá az anyanyelvénél is.
- Mindjárt jövök. Kér valamit? Vagy bejön? - állt meg egy pékség lépcsőjén. Piton lecövekelt a kirakatnál, arckifejezése megadta a választ, hogy mit képzel, ő ugyan nem jár ilyen helyekre, és Zana egy csilingeléssel eltűnt a boltajtó mögött.
Piton megmasszírozta a nyakát. Úgy érezte magát, mint aki két napot végigaludt, és ez az elégedettség odáig vitte, hogy megkímélte Zanát a megjegyzéseitől, amiket pedig nagyon nehezen nyelt le, ez volt a fizetsége azért, hogy a nő elvezette a patikához, ahonnan, volt olyan pillanat, hogy majdnem kihajította. Néha olyan szerencsétlenül tudott viselkedni, hogy megmagyarázhatatlanul felbőszítette, máskor viszont... nem volt máskor, rázta meg a fejét. A meleg fényű, színes farsangi díszbe és lámpafüzérbe öltöztetett kirakatüvegen, tálcákon sorakozó süteményeken át nézte Zanát a porcukorillatú bolt közepén, csokoládés és cukorbonbonok között, sárga lámpafényben, látta az ajkain, hogy olaszul magyaráz, éneklőn, mosollyal, és a boltajtón kiáradó édes illattól és melegtől, Zana kibomlott, mézszínű hajától olyan nagyon másra gondolt hirtelen, mint a jelen pillanat, hogy önkéntelenül ellépett a kirakattól.
Egy perc múlva, mikor Zana papírzacskót csörgetve kilépett a boltból, arcán valamiféle előre felvett fatalista bizonyossággal, nem talált már ott senkit sem.

 

Folyt. köv.

Vissza