Rejtett vér

(Mirax)

XII.

Árnyakból szőtt fény

Elviselhetetlenül meleg volt a teremben. Piton úgy érezte, megfullad a masszív álarc alatt, és érezte, ahogy veríték ütközik ki a halántékán. Tárárá-rim-tádám-tádám, forgott a terem a zenére, mint egy őrült körhinta, talán bóbitás lovak és vágtázó disznók is voltak itt, tárárá-rí, hullanak, mint a legyek, mosolygott némi kárörömmel, ahogy egy nő két lépésre tőle összeesett - meg sem moccant, hogy felsegítse, hideg tárgyilagossággal, részvétlenül szemlélte a szorosra vett fűző mögött hurkákba gyűrt hátat. Negyed órája érkezett, és ez volt a harmadik áldozat - lenyűgöző ütemben fogyott a hűtött, megbűvölt bor is. Csúfondárosan figyelte a parókás, uszályos nőket, ahogy mindegyik impozáns velencei tükör előtt egy-egy lopott pillantást vetettek a tükörképükre, mintha titkos szerető volna.
Velence. Gondolás, csatornás, csipkés pártázatú Velence, igazoltan hordható álarcokkal. Festett mosolyok, csillámpor könnyek.
Már jóval tíz is elmúlt. Ha volt is valakiben méltóság a kezdetekben, az valahol elmaradt két valcer között a parketten, a csipkés, hímzett zsebkendők és pohárcserepek mellett. Nem messze Narcissa kacagott azzal a szokásos társasági nevetéssel, ami már réges-rég magába ölte azt a hajdani, másmilyen nevetését, amire Piton jól emlékezett azokból az időkből, amikor Draco még járni sem tudott. Elfordult a nőtől, mert felbukkant mellette Lucius, és mindenhez inkább volt kedve, mint a férfival beszélni, vagy felfedni előtte a kilétét, nem mintha titoknak számított volna a Nagyúr előtt, hogy ő is itt van. Úgy fest, mint egy pap - igazította jobban az arcára a maszkját Piton, és kritikusan szemlélte Malfoyt a fehér, gyöngyfényű gallérjában és magas nyakú, hosszú mellényében. És te is úgy festesz, simított végig a saját ruháján gyilkos hangulatban. Elment Malfoyék mellett, bosszúsan pillantott a román miniszterre, akit láthatólag nem zavart annyira Malfoy nyugat-európai kiléte, mint ahogy azt Zana felvezette. Minden csak tálalás és pénz kérdése, gondolta fanyarul, ahogy maga mögött hagyta Malfoyt.
Az emeletre sietett a sötét, fullasztó árkádok közé. A csillárok fénye ide nem hatolt be, a szag is áporodottabb volt, megrekedt a nyirkos falak közt. A boltív alatt homályba vesztek a zugok, és ahogy Piton elhaladt mellettük, ölelkező párok sóhajai ütötték meg a fülét, és rögtön eszébe jutott a megbűvölt bor, ahogy a galéria egyik köríve mögött alacsony mennyezetű folyosón találta magát, katonásan sorakozó, diszkrét ajtók között. Valahol nyitva volt egy tetőablak, és friss, éles szél fújt be a boltozat alá. Sokáig állt ott a csendben és sötétségben, a maszkját is levette, hogy érje az arcát a levegő - egy pillanatig úgy érezte, megfagyott a bőrén a veríték. Valamiféle tétlenség lett úrrá rajta, egy végtelen hosszú pillanatban élt már napok óta, ami üres volt, és várakozó, mint két felvonás közt a szünet. Úgy érezte, valamit elveszített, maga mögött hagyott az órák sodródásában, olyasmit, amit eddig nem vett észre; valami, aminek a hiánya nem hagyta ülni egy könyv felett, és arra kényszerítette, hogy talpra álljon, mint aki vendéget vár, benézzen csukott ajtók mögé, elinduljon valamerre, bár nem volt úti célja.
Odalent valaki énekelni kezdett, a mágikusan felerősített hang végigsiklott a falakon, körbetáncolta az oszlopokat. Ráérősen indult visszafelé, és úgy vált ki lassan a homályból, mint egy önálló életre született árnyék. A márványlépcső tetején, görcsösen a korlátba kapaszkodva Zana állt neki háttal, és onnan meredt le a színpadra, ahol egy vörös ruhás nő énekelt az alacsony pódiumon, a táncolók előtt. Piton nem láthatta, hogy néhány perccel azelőtt Zana majdhogynem átzuhant a korláton, amikor felcsendültek a régi francia dal első hangjai, és a félhomályba borult hatalmas termen át hunyorogva próbálta kivenni az énekesnő vonásait, mert egy rettenetes percig azt hitte, a múltja csapta arcon, és Svetlana, az orosz pacsirta, Igor hajdani szeretője énekel odalent - ő sem hagyta ki soha ezt a dalt a repertoárjából. Félig az oszlopok árnyékában állt Zana is, Piton látta, hogyan fürkészi a lenti arcokat, miközben a maszkjával legyezi magát, és a férfi észrevette, hogy kipirult a melegtől - vagy mástól. Ő maga is letette az álarcát a széles korlátra, és csendesen mögé lépett, egy lépcsőfokkal fölé. Zana megint feketében volt, a haját is nagy, gyöngyfényű sötét csattal tűzte össze, egy vaskos tincs a hátára hullott, de a vasorrú bába ruhájáról legalább eltűnt a rettenetes horgolt kendő és a gyűrött anyagú felöltő is, a válla félig szabadon fehérlett a keményített derékaljban. Piton egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mögé áll, vajon milyen lenne a nyakába hajolni, a parfümillatú hajtincsek közé. Ha hirtelen eloltották volna a fényeket, és sötétség borul a teremre, talán megtette volna. Most sem venné észre senki, ujjai észrevétlenül siklanának a halcsonttal merevített ruhaderékra. Sokáig hezitált, aztán mégis mögé lépett. Csak állt ott, és megfejthetetlen mosollyal bámulta. Kíváncsi volt, megérzi-e, de Zana nem nézett hátra. Egészen közel hajolt hozzá, a fehér vállakhoz, a fekete köves fülbevalóhoz. Zana megrezzent, feje egy leheletnyit elfordult tőle, de nem nézett hátra. Nem érzed, hogy arasznyira figyel a vész?, futtatta rajta végig a tekintetét a férfi.
- Jól szórakozik? - suttogta végül. Zana ijedten kapott levegő után, és félig hátraperdült.
- Maga az? Olyan csendesen jött, észre sem vettem - szorította a kezét a nyakához.
Ha kicsit hevesebben teszi, és Piton nem látja a nyakán meggyorsult ütemben lüktető halvány eret, nevetségesnek találta volna, mint egy színpadi játékban. Így csak lekúszott a tekintete a csipkekesztyűs ujjakra, a lágy ívű mélyedésre a kulcscsontok között, és még lejjebb, oda, ahol a gyéren világító kandeláberek fényében Zana ruhaszegélye éles árnyékot vetett a bőrére. Zana visszafordult a színpad felé, testtartásába, a válla vonalába zavar feszült. Pitont a finom gyötrés élvezete szegezte a padlóhoz, és szórakozottan, futólag megérintette Zana szabadon lógó zilált hajvégeit.
- Ez paróka?
Csak most vette észre, milyen szorosan áll mögötte, a jelmezhez újfent feketévé varázsolt tincsek a talárja szegélye alá bújtak, ahogy Zana feje megrezzent.
- Nem, a saját hajam - jött a válasz halvány, bizonytalan csodálkozással, és Zana lapos, mosolygó pillantást vetett hátra. - Nem tetszik?
- Borzalmas - szaladt ki a száján, és hanyagul hozzátette. - Bár majdnem mindegy.
Zana kihívóan hátravetette a haját, és ebben legalább annyi feszélyezettség volt, mint pimaszság vagy hiúság, és Piton azzal a kiváló érzékkel, amivel a kínos pillanatokat a végtelenségig tudta nyújtani, lassan, úgy, hogy hozzá sem ért a nő bőréhez, kiseperte a nyakából a hajszálakat, és kéjelgő gonoszsággal várta, hogy Zana szinte belelépjen a korlátba, de nem így történt. Zana nem mozdult, mint egy faragott madonnaszobor, meredt egyetlen kifejezésbe fagyott arccal lefelé, csak a bőrén futott át némi szín. Piton hátborzongatóan elmosolyodott, szinte látta a nő fejében a gondolatokat, az ugrásra kész kivárást.
- Nos, tehát jól szórakozik? - kérdezte újra minden valódi érdeklődés nélkül. Semmi sem látszott hirtelen ésszerűbbnek vagy vonzóbbnak, mint itt állni az oszlopok árnyékában Zanával, és nem beszélni semmiről, ostobán viselkedni, és ösztönszerűen. Zana karjában mintha megfeszültek volna az izmok, mielőtt egy fokkal, leheletnyit felé fordította a fejét.
- Fogjuk rá. És maga? Látott valamit?
Piton megvetése önkéntelenül kiült az arcára, ahogy a nő válla felett lepillantott a karneválozókra.
- Királynak öltözött bolondokat, tudósmaszkos majmokat...
Piton látta, hogy Zana is futó pillantást vet lefelé, majd teljes arccal felé fordult, ajkán félmosollyal.
- Papruhás gyilkosokat?
Malfoyra gondolt, ezt Piton is tudta, mégis kihívóan felvonta a szemöldökét, száján valami bizarr, kéjsóvár mosollyal, kárörvendően. Zana egy pillanatig megütközve állt, aztán szeme Piton nyakára kúszott, ahol a szürke talár alatt úgy öltözött, ahogy a Roxfortban szokott, fehér gallérszegéllyel a fekete ruhanyak alatt. Piton azt hitte, majd kapkodva elfordul, de csak a szempillája rebbent meg, és nyíltan viszonozta a pillantását. Piton nem húzta vissza a fejét, így ahogy Zana hátrafordult, szinte összeért az arcuk, Piton haja a nő halántékát érintette. Nézték egymást, centiméterről centiméterre, leplezetlenül futtatták a tekintetüket a másikon, mint egy alapos térképész. Piton érezte Zana illatát, a bőréből áradó hőt, volt valami hipnotikus azokban a kék szemekben még így is, hogy árnyék vetült rájuk. Azt hitte, szétrobbannak a sejtjei. Zana szeme lejjebb vándorolt, le az ajkaira, és Piton visszahúzódott. Ő irányított. Nem csak Zanát, hanem önmagát is. Túl esendő volt, és gyenge.
Zana most valóban elfordult, és Piton egy végtelen időszilánkig megrekedt valami hitetlenkedő, zavart állapotban, ami körülfonta, és olyan vattaszerű volt, mint a molylepkék hálója, és semmi sem az volt, aminek látszott, kihúzgálták a fiókjait, és egy kupacra hánytak mindent, amiről eddig azt hitte, hogy helye van a világban, és csak egyetlen egy, de már nem volt neve a dolgoknak többé. Volt valami irreális és valószínűtlen ebben a helyzetben, ami minden váratlanságával szinte kábulatba ütötte, nem erre számított, olyan irányba ment el, amit nem látott előre. Mesterien csinált tréfát a terveiből a valóság, ő csak ki akarta élvezni a testi közelsége hátrányait, amit a gyűlölködő és büszke keserűség a nőkkel szemben felemás előnnyé kovácsolt, és egyfajta szemellenzős, perverz élvezetté, ami megtanult mások viszolygásából táplálkozni. Azt hitte, győzelmi tort ülhet Zana undorán, de a nőben nem undor lett a visszhang, hanem valami egészen más, ami olyannyira idegen volt számára, hogy végül ő hőkölt vissza, még ha ez félig valóban önfegyelem és irányítani vágyás volt is. Ez elől a lehetetlen, kiszámíthatatlan Zana elől fordult el és indult le a lépcsőn, aki csúful meglopta, és akit hirtelen testet szétfeszítő ingerültséggel gyűlölt, és valahogy kívánt is.
Hallotta a finoman kopogó női cipősarkakat a nyomában. Csak akkor jutott az eszébe, hogy a korláton felejtette a maszkját, amikor a lépcső aljában majdnem belefutott Lucius Malfoyba.
Zana rá sem pillantott, ahogy elment mellette, könnyedén siklott be a tömegbe. Lázasnak érezte magát, kapkodó kézzel leemelt egy pohár bort a lebegő ezüsttálcák egyikéről, és csak az utolsó pillanatban jutott eszébe Piton figyelmeztetése róla, bár ebben a zaklatott percben nagyon valószínűtlennek és ízléstelen tréfának tűnt az egész, mégis vizet bűvölt a helyére, és felhajtotta. Égő szemmel, vakon támaszkodott az asztalnak, és arra gondolt, mégiscsak van körforgás, az ő veszélyekkel és fájdalommal játszó bűnös szíve mindig ugyanarra a pallóra vezette, mert csak ilyenkor tudott égni - talán mégis hozzá kellett volna mennie ahhoz a szelíd szemű fiúhoz sok-sok évvel azelőtt, mennyi minden másképp lett volna, mennyi mindentől megkíméli magát - szédítő volt a gondolat... és csáberő nélküli. Az a nehéz természetű, magának való férfi a terem valamelyik végében már visszafordíthatatlanul beleforrt az életébe, nem szépítgette többé önmaga előtt, és voltak dolgok, amik ellen nem lehetett küzdeni - mindig könnyen megadta magát...
Alig tűnt fel neki, hogy az asztal túloldalán éppen az orosz miniszter magyarázott fojtott hangon lengyelül valakinek, talán a miniszternek, Zana képtelen volt felismerni, olyan kába volt, és csak lassan jutott az eszébe eltakarni is az arcát, csupán a megszokás kedvéért; Lefagyov szemmel látható gondterheltségében úgysem figyelt körbe.
A szomszédos helyiségben felállított ovális asztalok körül ingre vetkőzve, lármázva kártyáztak a férfiak, Zana mosolygott az olaszokon, ahogy a játék hevében nevetséges sértéseket vágtak egymás fejéhez minden következmény nélkül, egyik sem vette komolyan önmagát, ártatlan komédia volt az egész. Soha máshol nem látott ilyet, csak párbajba fulladó dölyföt, vagy véres színjátékot, muglikat orosz rulettbe belehajszoló varázslókat, megbűvölt pisztolytárakkal - mindig homokba dugta a fejét, pedig biztosan tudta, hogy Igor is számtalan ilyen mulatságban vett részt, és nem csak a halálfaló éveiben.
- Mi a fenét csinál itt? - érezte meg a szorítást a karján. Piton villámló szemekkel állt mellette.
Zana letette a poharát. Az asztal túloldalán már nem látta Lefagyovot és a lengyelt sem. Nem tudott mit mondani, de nem is kellett, Piton a könyökénél fogva húzta maga után, ahogy utat tört a bálozók közt.
- Malfoy az előbb ment el. Mégpedig Narcissa nélkül... - közölte Piton.
- Ilyen korán? - forgatta a fejét a nő a rozetta-órák számlapja felé. Még alig múlt tizenegy. - Narcissa nélkül? Lehet... nem lehet, hogy bordélyházba ment? Velence híres...
- Ezt maga sem gondolhatja komolyan - vágott a szavába lesújtóan Piton, miközben magára terítette a köpenyét, és meg sem várta, hogy Zana is végezzen, sietve kitört az ajtón.
Zana olyan kapkodva követte, hogy a maszkját és kalapját is hátrahagyta. Piton kinn állt a csatornaparton, köpenyén ezüstfények táncoltak, és az arca is túlvilági színt kapott, ahogy a nő felé fordulva egy pontra bökött. A csatornán egy gondola úszott lefelé, és Zana ilyen távolságból is kivette, hogy a benne tartózkodó három férfi közül az egyik Malfoy. A következő pillanatban, mintha csak valamelyikük idézte volna meg, egy újabb, üres gondola úszott be melléjük, és a félrecsapott sapkás olasz fiú maga is meglepődött, amikor Zana szinte invitálás nélkül beugrott mellé. Piton gyilkos tekintettel követte, és Zanát mulattatta a tény, ami bizonyára a férfi fején is átfutott: a város romantikájával túlságosan összeforrt a gondolák karcsú teste. Pitonnal egy gondolában, mosolygott magában Zana, el sem hinnék neki a Roxfortban. A figyelmét azonban nem kerülte el a férfi pillanatnyi elbizonytalanodása sem, ami a giccstől való viszolygástól szembeötlően különböző hezitálás volt.
- Questa direzione, per favore* - fordult az olaszhoz, és helyet foglalt a padozaton. Piton vele szemben ült le, a térdük is összeért, és elbámult a nő mellett a part egy pontjára. Mozgásba lendültek, és Zana csodálkozva nézte Piton hosszú, elfehéredett ujjait a gondola peremére fonódva. Olyan görcsösen és mereven ült, amilyennek még sohasem látta, a vonásai elmélyedtek, mint a legnagyobb összpontosítások közepette, szeme alatt elszürkült a vékony bőr.
- Nem tud úszni? - kérdezte lágyan, de Piton valósággal ráförmedt, ahogy elszakította a tekintetét a parttól.
- Bármilyen meglepő, semmi kedvem télen egy fokos vízben lubickolni. Nem mindenki bízik a muglik rohadt tákolmányaiban.
- Biztos, hogy nem borulunk fel - jegyezte meg békítőleg Zana, és elgondolkodva figyelte a férfi megfeszült állvonalát. - És egyébként sem lenne szégyen az, ha nem tudna úszni, ne nézzen így rám - tette hozzá komoran, ahogy Piton újra felé fordult, és olyan rendreutasítással parancsolt rá, hogy fogja már be végre, amitől kiszaladt a száján a legnagyobb sértés, amit Pitonnak mondhatott. - Úgyis kimenteném, hogyha beleesne.
Egy híd alatt úsztak át éppen, mindkettőjük arca sötétségbe borult, és Zana csak Piton vad szorítását érezte a térdén, de mielőtt a férfi bármit mondott volna, újra kibukkantak a fényre, és Piton csodálkozó pillantással nézte Zana előhúzott pálcáját.
- Meg akar átkozni? - ütközött meg a férfi, arcán a nyilvánvaló döbbenet és megvetés keveredett egy olyan gúnyos kifejezéssel, mintha Zana egy játék-karddal fenyegetőző gyerek lett volna.
Zana közel hajolt hozzá, szabad kezével Piton padjára támaszkodott, a gondola is megbillent kissé, és a férfi megránduló arccal meredt rá, arasznyi távolságból. Piton el tudta képzelni, milyen élvezkedve bámulja őket a gondolás a háta mögött. Zana most meglepte. Provokatív mosollyal felvonta a szemöldökét, hogy ugyan mit akar, vízbe lökni, ijesztgetni, megátkozni - résnyire hunyt szemei Zana szájára kúsztak - bármit is, mind nevetséges volt. Zana vérlázítóan szemtelenül rámosolygott, mielőtt suttogva megszólalt:
- Imperio!
Piton mindenről megfeledkezve fordult hátra, az olasz üveges tekintettel állt a himbálózó hajó tatján.
- Segui quella gondola!** - utasította Zana Malfoyék után mutatva, mire újra siklani kezdtek, ezúttal jóval sebesebben. - Nincs nálam muglipénz, és azt sem akarom, hogy kíváncsiskodjon - közölte tárgyilagosan Piton kérdő tekintetére. Immár a helyén ült, csak a pálcáját nem tette vissza.
- Maga és egy főbenjáró átok? - gúnyolta Piton eltúlzott csodálkozással. Sohasem titkolta, hogy Zanánál mindig pózolásnak vélte a fekete mágiával való kapcsolatát.
- Elfelejtette, hogy hol tanultam és kitől?
- Ó, hát persze, kitől - csikorogta a férfi zordan. - De az is igaz, hogy ez a legbékésebb a három közül...
Zana örömtelenül felnevetett, és félig hátrafordulva kémlelt körbe Malfoyék után.
- Azt hiszi, csak tanórán mertem használni őket? - kérdezte minden büszkeség nélkül, és nem fordult a férfi felé. - A Cruciatust, attól tartok, többet alkalmaztam óraközi szünetekben.
- Karkarov nagy örömére, igaz? - húzta el a száját Piton.
- Nem éppen. Minden alkalommal megkaptam a magamét tőle, mert azokkal sem bántam másképp, akik befolyásos családból származtak. A másik ok pedig: Igor arra akart ránevelni, hogy szavakkal is tanuljak meg érvelni, ne rögtön pálcával.
Zana bezárkózott arccal igazította meg a horgolt kendőt a nyakán, és elhallgatott. Mennyi harag és kétségbeesés munkált benne azokban az időkben! Az apja halála után, a zavartól, gyásztól és önsajnálattól nem volt türelme a társasági játékokhoz, a belsejében tomboló fájdalmat akarta átterhelni másokra, ha kellett, hát Cruciatusszal, nem maradt benne józanság, és azt sem látta meg, hogy ez nem vezet sehova. Igorral szemben is dacban égett, pedig tudat alatt a férfibe kapaszkodott minden kis sejtjével, és tárgyát vesztett ragaszkodásával - akkor kötötte hozzá véglegesen magát.
Piton hallgatagon ült vele szemben. Megpróbált egy másik Igor Karkarovot elképzelni, nem a fennhéjázó és nagyképű konzisztóriumi nagykutyát, nem a mértéktelen és féktelenül kegyetlen halálfalót, se a dagályos beszédű, de érzéketlen igazgatót, hanem egy olyat, aki értelmesen beszél, kitartóan tanít, és a szokásosnál kevesebb alakoskodással és hízelgéssel köt magához egy diáklányt - arra már nem vágyott, egy szeretőként is elfogadhatóan emberi Karkarovot elképzeljen, és úgy érezte, a képzelőerejét is jócskán meghaladja. Bár a hatalom és pénz nagy úr, könnyen elfeledteti az ember hibáit, gondolta kegyetlen cinizmussal már másodjára aznap, és elmélyedve nézte Zanát, ahogy hátrahajtott fejjel, csukott szemekkel támaszkodott a gondola oldalának, haját már régen kibontotta a szél, és most feketén kúszta körül a nyakát, vágott a homlokába, és Pitonba belehasított valami különös, meleg sóvárgás.
Elkapta a tekintetét róla. Utálta a víz nyirkos szagát, és azt, hogy a kis gondolát elviselhetetlenül dobálta, ha a szél feltámadt. Ez volt az egyetlen utálatos dolog számára a Mardekár-klubhelyiségben is, hogy az ablakok mögött a tó masszív tömege áramlott, és diákként bármennyire is tisztában volt azzal, hogy az üveg sohasem törhet be, mégis valami tudatalatti, irányíthatatlan félelem megmaradt benne iránta. Nem, valóban nem tudott úszni, ez is olyan defektje volt, ami túl mélyen, a gyerekkorában gyökerezett, nem tudta kiirtani, és büszke dacból elkönyvelte felesleges képességnek. Mégsem kötötte volna Zana orrára - az emberek csak azokat a félelmeket képesek elismerni, amiket maguk is átéltek, ugyan, hogy értené még ez a nő. Ő maga is idegenül állt olykor ezelőtt, a holtpontok dühítették, és arra sarkallták, hogy elnyomja őket önmagában, de ez is olyasmi volt, amit az apja egy mozdulattal elintézett neki egy életre, harminc évvel korábban, amikor elborult elmével bevetette a vízbe - ha túléli, remek, megtanult úszni, ha nem, hát pusztul a selejtes. Csupán azért élte túl, mert a kutyájuk kimentette, de az is csak addig élt, amíg partra nem húzta, és könnyű célpontot nem nyújtott a halálos átoknak. Az apja bizonyára csak azért nem dobta vissza, mert felocsúdva rájöhetett, bármilyen selejtes korcs is a fia, sajnos az egyetlen utódja, így kénytelen volt beérni ővele, ha fenn akarta tartani a dicső családi nevet és vérvonalat.
- Malfoy kiszáll - tájékoztatta Zanát némileg megkönnyebbülve, ahogy a másik gondola száz méterrel előrébb megállt egy kőlépcső mellett.
Ők is beálltak oda, és Zana a partra szökkent, majd hátrafordult. Piton kis híján ráripakodott, azt hitte, a nő segíteni akar a kiszállásnál, mintha reszketeg vénember lenne, de csak az Imperiust szüntette meg a muglin, és elsuttogott egy Exmemoriamot is. Bevetődtek a tömegbe, ami szinte hömpölygött a kanyargós utcákon, és ahogy kibukkantak a Szent Márk térrel összenőtt Piazzettára, csak még átláthatatlanabb lett minden. Zana két lépés után leszakadt Piton mögül. Dobok mély, ijesztő dobbanása hallatszott, kifestett arcú fáklyások fújták a tüzet, vadul pergő, szikrázó pernyék kavarogtak a fejek felett. Zana csak felfelé látott, körülötte maszkos és abroncsos, csipkés jelmezek alkottak hullámzó, tornyosuló falat. Sehol nem látta Pitont, és a kiáltása (Professzor!) is csak elhalt valahol abban a kis körben, amibe szorult, három maszkos fordult felé arctalanul, megemelve a híres, velencei háromszögletű kalapjukat.
- Buona sera - biccentett az egyik, és Zana megrezzenve, ijedten viszonozta.
Hangok, színek és fények kavarogtak körbe-körbe körülötte. Zúgó füllel, levegő után kapkodva sodródott egy aranymaszkos napmadárhoz, furcsa, sohasem létezett groteszk lények néztek vissza rá, szemek villogtak az álarcok mögött, az ég felé gólyalábasok nyúltak ki. Hang hagyta el a torkát, de maga sem tudta, mit mondott, önállóan mozgott a nyelve. Dobszó, zene, dobszó, csipkegallér, dobszó, pestis doktorok karvalyarca... - valami dobolva akart kiszakadni belőle is.
- Hova lett már megint? - nyúlt a hóna alá Piton a semmiből, ahogy megroggyant a térde. - El ne ájuljon, mi a fene van magával?
Görcsösen kapaszkodott a férfiba, körülöttük síró-nevető dózsék táncoltak hóhérokkal, és lángolt, lüktetett az este. Egy pillanatig nem mozdult a lába, Piton tartotta meg, és maga után húzva, a tömeg széle felé vezette, ahol a bazilika oldalának dőlve bámész turisták fényképeztek lelkesen. Tengeri szél csapott az arcába, és mélyet lélegzett.
- Itt hanyagolhatná a professzorozást, nem túl szerencsés dolog - jegyezte meg mogorván Piton. Zana félig kérdőn, tanácstalanul pislogott, azt hitte, csak egyszer szólongatta a férfit. - Van nevem is, bármilyen furcsának tűnik - értette félre a nő arckifejezését.
Zana megborzongva nézte a férfi arcélét, és nem azért érezte kényelmetlenül magát, mert nem tudta elképzelni, hogyan máshogy szólíthatná őt, hanem a fáklyák el-eltáncoló fényében olykor mást látott a férfi helyén - ez az egész már megtörtént egyszer vele; ez a két férfi, Karkarov és Piton, néha ugyanazokra a lépcsőkre lépve gyalogoltak át az életén. Zaklatottan, szédelegve állt meg, ahogy Piton is megtorpant a Doge-palota oroszlános kapujától nem messze.
- Malfoy oda ment be - húzódott a fal mellé Piton.
- A palotába? De ilyenkor már zárva... - Lenyelte a mondat végét, ahogy Piton fáradt arckifejezéssel felé nézett. - Akkor menjünk utána - indult el, de Piton megállította.
- Van egy kis probléma - húzta vissza a fal takarásába, és újabb gúnyos mosolyt villantott felé. - És éppen ott áll a kapuboltozat alatt.
Zana óvatosan oldalra pillantott. A faragott kapuoszlopnak dőlve Dolohov figyelte unottan a tömeget.
- Őrt áll? - húzódott vissza, mint akit arcon csaptak. Mielőtt Piton válaszolhatott volna, két félmaszkos férfi lépett Dolohovhoz, aki rövid párbeszéd és néhány pálcamozdulat után résnyire nyitotta a kaput, ami mögött az újonnan érkezettek egy szempillantás alatt eltűntek. A muglik a kapu felé sem pillantottak, és Zana sejtette, hogy ideiglenesen mugliriasztó bűbájjal kezelték, nem mintha a karneváli hangulatban bárki is a sötét ablakú Doge-palotával lett volna elfoglalva.
- Tehát őrt áll, és beengedi az arra érdemeseket - válaszolt a saját kérdésére a nő. - Nem lehetne Imperiusszal átjutni rajta?
Piton rögtön megrázta a fejét, mint aki már többször megrágta magában a gondolatot.
- Nem akarom, hogy rájöjjenek, és nem lenne jó ötlet beavatkozni Dolohov elméjébe. Máshogy kell bejutnunk, más útvonalon, lehet, hogy nem is Dolohov az egyetlen akadály.
Pedig ő is épp elég, hunyta le a szemét a nő. Dolohov. A Maldoni Mészáros. A muglik nevezték el így az ismeretlen tettest, aki lemészárolt egy hattagú családot, nem kímélve még a kutyákat sem. Nem szimplán halálos átkot szórt - amit művelt, az inkább hentesmunka volt. Az volt az első alkalom, hogy a halálfalók nem átokkal kínoztak vagy öltek. Mérföldkő volt, mert ezután rákaptak az ízére, mint a harci kutyák, akik megvesznek a nyers hústól, és megszaporodtak a felderítetlen esetek a mugli rendőrség aktáiban. Mindegyik mehetett a Maldoni Mészáros számlájára, és a név végül Dolohovon ragadt. Karkarov kebelbarátja, együtt jártak... virágot szedni, dübörögtek benne Piton délelőtti szavai, és összeszorult a gyomra. Megrázta a fejét, mint aki reménykedik benne, hogy minden zavaró gondolat kihullik így belőle. Elgondolkodva figyelte a Doge-palota karcsú oszlopait.
- A többi kapunál felújítás van, és belül rá kéne térnünk ugyanarra a lépcsőre, ahol... - megakadt, és egy pillanatig a semmibe bámult. - A régi börtönökön keresztül bejuthatunk a felső emeletekre.
Megkerülték a palotát, sietve átvágtak az épület oldalán elnyúló keskeny csatorna hídján, és tíz perccel később már a szomszédos palotában jártak, ahol legfeljebb csak a mugli biztonsági rendszerek tartóztatták fel őket egy-egy másodpercre. A felső emeleten, egy súlyos, vasrácsos ajtón át beléptek az alacsony mennyezetű, szűk cellafolyosóra, törpeméretű faajtók közé. Pálcáik kékes fényében minden még sokkal kísértetiesebb volt, mint nappal, az örök félhomályban. A falakba, ajtókba ütött lyukakon át alacsony, kicsi, faágyas cellákba láttak be.
Pitonnak az Azkaban sziklakemény tégláiba vájt tömlöcei jutottak az eszébe, a göröngyös falakkal, padlóval, az ismeretlen rendeltetésű sekély vájatokkal, és alig várta, hogy kikerüljenek végre onnan. A szürke börtönfalak mintha össze akarták volna roppantani, mintha egyre szűkültek volna, és néha az a kényszerképzete támadt, hogy egy-egy hirtelen elágazás mögött dementorok áthatolhatatlan tömege állja majd útjukat, de csak a saját elnyújtott árnyékuk mozgott a falakon, mennyezeten. Zana ment elöl. Csak másodjára találta el a helyes irányt, de Piton nem tett megjegyzést.
Váratlanul kiszélesedett egy ajtónyílás, és egy osztott, világosabb folyosóra jutottak, ahol kerek, virágrácsos ablakokon keresztül gyér fény szűrődött be.
- Ez a Sóhajok hídja - suttogta Zana.
Piton látta, hogy ő is feszeng a szűk térben, mintha évszázadok minden szemrehányó, gyűlölködő pillantása kettejükre fókuszált volna most a mindent látó falakból. Megálltak az egyik ablak mellett. Leláttak a csendes, parttalan csatornára alattuk, odalent a kikötő és a lagúnák sápadt fényei pislákoltak, amiből alig jutott valami a zárt hídra, a homályos, apró ablakok mögé - Piton csak ebből tudta biztosan, hogy nem az épületben, hanem a két palota közt 20 láb magasan átívelő, alacsony mennyezetű, szűk hídon járnak már.
- A híd végében az már a Doge-palota. Nem mehet be így - nézett rá a nő, és megsuhintotta a pálcáját, mielőtt Piton egyáltalán felfogta volna, miről beszél. - Ezt vegye fel - tartott elé egy dísztelen, fekete maszkot. A matt felület mintha elnyelte volna a kinti világosságot.
Piton lassan nyúlt érte, hezitálva, miközben összekapcsolta tekintetét Zanáéval. Múltban született, gúnyos félmosollyal forgatta a kezében, és azon töprengett, vajon Zana véletlenül-e, a tudatalattijából előrántva, vagy szándékosan éppen ilyen maszkot adott neki. Lassan feltette az arcára, és kimért mozdulattal a fejére hajtotta a köpenye csuklyáját, tükör nélkül is túl jól tudta, hogy fest - így nézett le Zanára, fekete szemekkel a tömény feketeség mögül, a szeme fehérje sem látszott, és a nő ekkor húzódott hátra zavartan, mindent értve. Perselus Piton állt előtte, a halálfaló. Megdermedt a vére is, soha azelőtt nem látta még emberen azt a ruhát, és megrémítette az az arctalan, névtelen fenyegetés, ami most Pitonból áradt, még úgy is, hogy tudta, ki rejtőzik a maszk mögött. Tehát ilyen arcot öltött a halál, gondolta elborzadva, tehát ilyen lehetett ő is - hasított belé. Ilyen volt akkor a világ, és most is ilyen lesz...
A férfi gyönyörködött benne - a beharapott ajkakban, arrébb rebbenő, tétova tekintetben, a félelem és zavar finom kis jeleiben; milyen régen érzékelte már ezt a mélyről jövő, halálszagú reszketést áradni valakiből, még ha ilyen szilánkokban is, mint ahogy Zanából jött - más volt, fekete szomjat oltó és egyszerre okozó is, nem olyan, mint a diákok felületes, utálkozó ellenszenve vagy gyermeteg, elnagyolt vonalakkal felvázolt, csattogó állkapcsú félelme. Most nem számítottak azok a nyomorultak, akikkel szemben a Nagyúr visszatérése óta kihasználta ezt a hatalmat, a félelemkeltés kéjes hatalmát - mind semmit sem jelentett abban a pillanatban, hogy Zana, akit jól ismert, és akit nem tudott végérvényesen sem megfélemlíteni, sem maga ellen fordítani, akiben belül rejtőzött valami, amit sehogy sem tudott apróra zúzni, az a nő most ugyanazzal a megfoghatatlan, de halvány riadalommal, bár kicsit rácsodálkozva nézte őt, mint sokan mások előtte, és ebben volt valami izgató, ami elzsibbasztotta a gyomrát. Még akkor is, ha talán nem is őt félte, nem is a jelmezt, az eszmét, a hatalmas urat mögötte, hanem a felismerés csapta arcon, látta a szemein - hól nézd meg, kit istenítesz, mosolygott az álarc alatt.
Zana ekkor fojtottan felkiáltott. A tömlöcök felől szürke, borzalmas kísértetek úsztak feléjük fenyegetően. A Véres Báró szelídnek tűnt mellettük, csupa püffedt, torz arcú, dülledt szemű, akasztott kísértet, bezúzott fejű, vízbe fúlt, metszett torkú, tőrszúrásokkal teli - fél évszázad óta jártak az egykori vesztőhely körül. Zana hírből tudta, hogy miattuk borzong meg itt annyi gyanútlan mugli turista, amikor keresztüllépnek rajtuk.
- Menjünk innen - nyögte Pitonnak, amikor körberepülték őket. Hiába tudta, hogy jeges hidegségen kívül semmit sem árthatnak neki, mégis viszolygó, babonás félelemmel meredt rájuk, az idegen nyelveken suttogó, vad szellemekre, akik elfelejtették, hogy meghaltak. Sejtette, hogy Piton rosszalló gúnnyal nézi az árnyékból, de nem törődött vele, szapora léptekkel hagyta el a hidat.
- Csak tudnám, mit tartanak ebben olyan romantikusnak a muglik - intett vissza a Sóhajok hídja felé Piton megvetően, és úgy nézte a nő hátát, mintha ő is egy lenne a bolond muglik közül. Zana előre tudta, hogy szóba hozza majd, már régóta várta a megjegyzést, mert észrevette Piton fitymáló arckifejezését már akkor, amikor beléptek a hídra.
A torkában dobogott a szíve még akkor is, amikor már kijutottak a tágasabb folyosóra, és még annak a kevés, lidérces fénynek is úgy tudott örülni, ami a hatalmas, padlótól mennyezetig nyúló ablakokon bekúszott odakintről. Futkározott a hátán a hideg mind a kísértetektől, mind a falakról és mennyezeti kazettákról szigorúan bámuló pápák és hadvezérek képeitől, akiknek csak a szemük fehérje és világos tógájuk látszott a sötétben, vagy a kivont kardok pengéje. A falakból tátott szájú oroszlánfejek ásítottak rájuk sötét torokkal. Ez a Cenzorok lépcsője, ez a Tízek tanácsának terme, kalauzolta Pitont, csak hogy szóljon valamit a hideg csöndben, félelmetes hírű, baljós helyeken jártak most, ahol a múltban életek felett döntöttek olykor hanyagul, néha elfogultan, vagy inkvizítorok pöffeszkedtek mogorván a fapadokban, és nem kellett messzire vezetni az elítéltet sem - de Piton felmordult, hogy nem kért idegenvezetést.
A Tízek tanácsának terméből Zana óvatosan lépett ki, egy rövid előtérbe értek, amelynek a túlsó végében egy zárt, pompás teremajtó állt. Egy percig némán hallgatóztak.
- Itt vannak - moraj hallatszott a teremből. - Ez a Négy ajtó terme. Ezen a falon nyílik még egy ajtó, Malfoyék azon járhatnak be, mert itt, ennek az előtérnek a fala mögött, az aranylépcső oda vezet. Ha itt megy be, talán észre sem veszik, mikor került oda.
- Menjen vissza a szállóba - szólt rá Piton, ahogy Zana az ajtóhoz lopózott, és mintha kitalálta volna, mit akar, erélyesen hozzátette: - Egyedül megyek, nincs szükségem rá, hogy bajba sodorjon - gúnyolta.
Zana keze rosszkedvűen esett a kilincsre, de szinte azonnal fojtott kiáltással el is engedte. Egy hosszú pillanatig csak a zihálása hallatszott, és mindketten ugrásra készen figyeltek az ajtó felé, de senki sem nyitott rájuk.
- Megőrült?! Mit nyivákol? - gyújtotta meg halványan a pálcáját Piton, és a nőre világított vele. - Ezek után, remélem, nem csodálkozik, hogyha visszaküldöm.
Valójában élvezetét akarta lelni a nő arcának fájdalmas kifejezésében, azonban Zana megmerevedett vonásokkal állt szemben vele, csak a szeme nyílt tágra, és nedvesen csillogott, meg egészen elsápadt az arca, éles kontrasztot alkotva fekete hajával. Zana hunyorogva elfordult, görcsösen szorongatva a kezét - Igor mellett nem volt ismeretlen számára a fizikai fájdalom, nem csak amiatt, mert a férfi olykor kezet emelt rá, hogy eleredt az orra vére is tőle, bár sohasem igazságtalanul kapta - a férfi olyan feladatokat jelölt ki számára, melyeket, ha nem végzett el kellő odafigyeléssel és magabiztossággal, megbosszulták önmagukat; sötét varázslatok, visszafelé elsülő átkok, rontások. Piton türelmetlenül megragadta a nő csuklóját, kirántotta a másik keze szorításából, hogy ne álldogáljanak már ott olyan bárgyún. A csipkekesztyűn felpergett szélű lyukak tátongtak, Piton egy rántással lehúzta a kesztyűt Zana kezéről. Összevont szemöldökkel nézte a vörös, hólyagos sebet Zana tenyerén és ujjain, szinte a kilincs csigamintáit is ki tudta venni.
- Egyszerűen megégetett - szólt a nő elfúlva, és Piton kíváncsian az ajtóhoz lépett. - Ne érintse meg! - nézte megütközve, ahogy Piton határozottan megmarkolta a kilincset.
- Látja? Újabb óvintézkedés, és lehet még bent is - lépett vissza hozzá. Zana csodálkozására, hogy ő miért tudta megérinteni, türelmetlenül hozzátette: - A Sötét Jegy, nem újdonság. Talán elfelejtette? Biztosan hallott ilyen akadályokról... Mutassa! - szánta meg végül, és szétnyitotta Zana ujjait.
A nő fájdalma egy percig sem érdekelte, de tudta, hogy a seb elmérgesedik, ha nem tesz valamit, ami csak bonyolította volna az eseményeket. Kelletlenül előhúzta a pálcáját, és halkan mormolni kezdett. Érezte, ahogy Zana csuklója hálásan elernyed a markában, pálcája nyomán a vörös vonalak sápadt csíkokká halványultak. Egy töredékpillanattal tovább tartotta a nő kezét az ujjai közt, mint indokolt lett volna; milyen keskeny a tenyere - feszült egymásnak a bőrük, árkok, hajlatok simultak egymásba idegenkedve.
- Szerezzen rá harmatvirág cseppeket - morogta szárazon. - Meg ne várjon! - figyelte a nőt, mint aki olvas a gondolataiban. Zana kerülte a pillantását, hátborzongató volt, hogy nem tudta, hova kell nézni a nagy sötétségben, ahol Piton arca rejlett a csuklya és maszk alatt. Zana úgy állt ott, mint a cövek, valamiféle halvány iszonyat szegezte a padlónak. - Az ég szerelmére, azok csak kísértetek! - vetette oda lekezelően a férfi, mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött.
Zana sokáig állt a sötétben, még mindig lüktetett a tenyere, és immár az arca is, ahogy a háta mögötti sötét termekre gondolt, és a tömlöcökre, de sokkal jobban sajgott az a része, ami dacolni akart Piton parancsával, az a része, ami arra késztette, hogy csupa szeszélyből megfogja a kilincset - az, amelyik most Piton mellett lett volna, még ha abban semmi ráció nincs is.
Majdhogynem futva jutott ki a börtönökből, a kísértetek hátborzongatóan süvöltötték utána minden tragikus históriájukat, de odakint, az esti szélben már sírva kacagott magán, és hosszú-hosszú percekig bámulta a Doge-palota kivilágítatlan ablakait, amíg haza nem sodorták a jelmezesek és a tenger szúrós szele.

*

Ritkán láthattak olyan különös közönséget az aranyarcú, balkonokat tartó, faragott múzsák, mint ami vasárnap délelőtt elárasztotta a híres színházat - egészen pontosan huszonöt évenként egynéhány napra. Inkább tűnt az egész egy nagy, hóbortos színdarabnak, ahol a szereplők elszabadultak a színpadról, és bevették magukat a közönség közé - furcsa kalapok, ruhák, díszes talárok kavarogtak élénken a bársonyszékek közt, és néha-néha poharak, programfüzetek vagy egyszerű, sebtében rótt levelek röppentek természetellenes ívben keresztül a fejek felett, vagy fel a páholyokba. A La Fenice színház, a muglik híres, annyi művet, sikert és bukást megélt falai közé most a múltjára közönyös, minden kellemtől mentes varázslók és boszorkányok telepedtek be ezen a hétvégén. Csak a földszinten égtek a lámpák, és a színpad felett, ahol egy szónoki emelvényre esett a fényük, amelyen a Varázslókongresszus egy-egy előadója tartott beszédet valamilyen többnyire rettentően unalmas témáról.
Piton a korlátra könyökölve nézett le a zsöllyék közt forgolódó emberekre, fentről, a felső emeleti páholyból mindent tökéletesen belátott. Sohasem tartotta sokra a muglikat, a színházakat se többre, de most megvetéssel adózott a varázsvilágiak felé, akik úgy viselkedtek, mintha piacon volnának, szemernyi méltóságot vagy illemet sem tanúsítottak egy olyan épületben, ahol ez talán elvárható lett volna. A La Fenicét ezúttal kivételesen hivatalosan foglalták el, a színház mugli vezetőitől vették bérbe - túl híres hely volt ahhoz, hogy csak úgy megszállják, viszont tökéletes színhelyéül szolgált a kongresszusi előadásoknak.
Piton sokadszorra pásztázta végig a zsöllyét és a páholyokat, ahol a félhomályba diszkréten behúzódva miniszterek, befolyásos arisztokraták üldögéltek többnyire társaságban. Piton alatt egy szinttel olaszok kártyáztak nevetve, hanyagul elnyúlva a párnázott székeken, úgy játszottak és nevettek, ahogy csak ők tudtak - eszébe jutott Zana, aki olyan nyilvánvaló rokonszenvvel viseltetett mindig ez iránt a nép iránt.
Hiába tartotta nyitva a szemét, nem találta a nőt. Reggel egyedül érkezett, inkább kötelességből, mint valódi érdeklődésből, bár valamiféle lusta kíváncsiság mégiscsak ide sodorta. A nőnek igaza volt: ezen a délelőttön, Európa varázskultúrájának lebilincselő előadásaira a Kongresszusra érkezők színe-java odatolta a képét, találkozókat beszéltek meg, megmutatták a ruhatárukat, és egyébként is úgy viselkedtek, mint a szalonokban szokás. Néhány félnótás jegyzetelt egy-egy sarokban, mintha iskolapadban ülne, pedig bármelyik ócska, szakadt tankönyvben több információt találhatott volna mindenről, ami itt elhangzott.
Már kénytelen volt végighallgatni egy rakás ostobaságot, auraolvasókat, biztos, új technikákkal büszkélkedő jósokat, ősi termékenységi amuletteket népszerűsítő kampánybeszédet, és az északi óriások és emberek közti (nem létező) kapcsolatrendszer titkaiban is bepillantást nyerhetett, mindemellett szabálytalan időközönként bugyuta táncok és szeánszokat imitáló bemutatók szakították meg az unalmat, hogy Piton majd elaludt a kényelmes széken. Most is egy magas, kaukázusi arcú mágus beszélt a hipnotizálást éltetve, amely már több ország aurori intézményét is kiválóan támogatta, és olcsóbb, mint a Veritaserum. Piton ez utóbbiban nem kételkedett, ellenben a módszer - még a legnagyobb jóindulattal is - hagyott némi kívánnivalót maga után; legalábbis egy knútot sem adott volna a sikeréért.
Ha Zana nem jött el..., szorult ökölbe a keze, ahogy megpillantotta a bolgár minisztert. Némi szarkazmussal rebbent a tekintete a lefüggönyzött páholyokra, amelyek rejtekében ki tudja, mi zajlott, titkos tárgyalások, vagy valami egészen más... A meggyőzésnek megannyi formája létezett, és mindnek a homály volt a lételeme. Egy lefüggönyzött páholyért mindig többet fizettek, mint egy olyanért, amiből tökéletes szögben látszott a színpad.
Előző éjjel a Doge-palotából hazatérve kis híján összepakolt, hogy visszamegy Skóciába, nem vesztegeti az idejét vesztett ügyekre, Dumbledore lehetetlen játszadozásaira, de legfőképp erre az átkozott, határozatlan nőre nem. Igazából felesleges volt beszöknie a palotába, tudta, hogy Malfoy egyik remekbeszabott, tökéletesen összerakott toborzó szövegét hallgathatja majd végig, és Lucius valóban úgy beszélt, hogy Pitonnak szinte lüktetni kezdett a Sötét Jegy a karján - nem fájdalmasan, hanem büszke öntudattal. Most is, itt is esélytelenek voltak a Nagyúr hatalmával, világot ígérő szavaival szemben. Mégsem ment el a városból, és nem ostoba reménykedésből, hanem éppen amiatt az átkozott és határozatlan nő miatt, akinek kéjelgő rosszindulatból végig akarta nézni a bukását, még akkor is, ha őt is magával rántja - valamiféle ismeretlen okú büntetés volt ez önmaga felé.
Szkeptikusan figyelte a színpadon a hipnotizőrt, aki szemléltetésképp elsoroltatta egy önként jelentkezővel, mit csinált előző este, és mindez rögtön az elején nevetésbe fulladt az otromba pikantériától. Elhúzta a száját. Amit ő úgy általában mesélni tudna, azon senki sem nevetne.
Oldalra nézett, ahol a mellette lévő páholyból egy ősz hajú, szakállas dervis figyelte merően, leplezetlenül, ruhája és egész megjelenése is az odalent szónokoló kaukázusiéra emlékeztetett. Öreg volt már, kezei összekulcsolva pihentek egy faragott sétapálca fején, mégis úgy ült ott egyenes háttal, mintha vasszöges ágy lenne alatta. Remek, gondolta magában Piton, éppen egy sarlatán hipnotizőr mellé kellett leülnie! És hirtelen mégis azon kapta magát, hogy alig tudja elviselni a dervis átható pillantását, nem érezte, hanem egyenesen biztos volt benne, hogy a vesééig belelát. A dervis szomorúan, komoran vizsgálgatta, tekintete Piton korláton nyugvó bal karjára siklott, és a bájitaltan tanár nyugtalanul elkapta onnan. A dervis csak nézte őt, mint aki vizsgáztat, mint egy megfáradt bíró, aki számba veszi az előtte álló jó és rossz cselekedeteit - úgy festett, mint az ókori keleti bölcsek, akik napokig tudtak mozdulatlanul ülni fügefák tövében; békés volt a tekintete, és hipnotikus is, ami magához kötötte, megnyugtatóan, álmosítón. Piton rosszkedvűen dőlt vissza a páholy homályába, mint aki csúfosan megbukott. Dumbledore tudott így nézni, ennyi bölcsességgel, ilyen tisztán, és Pitonnak ő is bőven elég volt. Betörtek a területére, a saját fegyverét fordították ellene, és ez cseppet sem tetszett neki - ő szokta kiolvasni, palatáblára kifeszíteni, mint egy nyúzott állat bőrét, kritikus felsőbbrendűséggel mustrálni és elítélni mások életét egyetlen pillantás alatt. A szkepticizmusa régen tévedett akkorát, mint ezúttal.
Tíz perccel később már ott sem volt, magában dühöngve szedte a lépcsőfokokat a La Fenice bejárata előtt.

*

Azon az estén Velence valóban Casanova városa volt. A tenger lágy ködöt sóhajtott a házak közé. Szélcsend volt, a lagúnák vize mozdulatlanul pihent a mederben, és talányosan verte vissza a lámpák ködben százszor megtört és eltompult fényét. A város most a romantika minden kellékét és vonását magán viselte, ezt Piton is felismerte, de mindezt olyan tárgyilagosan és távolságtartón, mintha egy enciklopédia oldalain olvasta volna, nem pedig ráérzésből vagy fogékonyságból. Csupa kacérság és rejtély volt minden, a repkény mögül leskelődő loggiák, a keskeny erkélyek szemérmes homályban várakoztak már hosszú-hosszú évtizedek, az utolsó kalandvágyó szerelmes óta, aki még vállalkozott az éjjeli falmászásra, de kicsit mégis őriztek valamit azokból a hajnali, boldog búcsúzásokból és házfalak közt visszhangzó, kockaköveken surranó futó léptekből, melyeket rég elsodortak az új szelek.
Piton már a negyedik Casanovába botlott, mióta megérkezett az estélyre, egyik szánalmasabb volt, mint a másik, az utolsó például legalább olyan kövér volt, mint Caramel - talán éppen ő az, gondolta gúnyosan. A dózsékból is kiállítást rendezhetnénk, húzta el a száját.
Idefelé jövet is egy inkvizítor bukkant elő a ködből, marcona arccal meredtek egymásra, ő lenézően végigmérte a püspöklila talárt, vörös parókát, amaz meg olyan mogorva homlokkal figyelte az ő ruháit, amibe szinte évszázadok törvényekbe kalapált előítélete vegyült, mintha megérezte volna, hogy máglyára való, tiltott tanokat űző varázslóval van dolga - aztán megenyhülve biccentett, mint aki ledobott egy álarcot magáról. Piton két lépéssel később kameraállványok közt idegeskedő muglikba ütközött. Merlinre, morogta magában, ahogy az este első Casanovája kivont karddal várta, hogy megigazítsák a parókáját, aztán minden eltűnt mellette a ködben.
Annyian voltak a teremben, mint soha addig. A térnyerő bűbáj alkalmazásakor alaposan alábecsülték a résztvevők számát, így kénytelenek voltak azt a kis termet is kibővíteni, ahova eredetileg a kártyázók fészkelték be magukat. Piton közönyösen, akár valamelyik fali gipszstukkó, nézte a maszkok kavalkádját, és egyben pontosan olyan kritikusan is, mint aki alájuk lát: a szép és gőgös nők, mint Narcissa Malfoy, és a titokszívó, fizetett nők, akik a vendégek közt jártak áldozatok után kutatva, legfeljebb félmaszkot hordtak, vagy aranypálcás álarcot forgattak a kezükben - csak a csúf nők viselnek egész maszkot, szögezte le kegyetlen iróniával.
És a csúf férfiak, igazította meg durva mosollyal a saját maszkját, és mint a hiú nők, úgy nézte ő is magát a tükörben, a krémszín csipkezsabót és a hosszú, hímzés nélküli kaftán kézelője alól előbújó bő ingujjakat. A maszkja most fekete volt, kicsit olyan, mint a hóhérok háromszög szegélyű csuklyája, csak a homlokon és a szemzugban csillogott egy-egy rövid ezüstcsík - most utálta, mert az álmos fényben üvegkönnynek látszott.
Egy vörös ruhás, karcsú nőt nézett a kristálytükörben, aki fekete csipkés legyező mögül méregette a férfiakat, és Piton eljátszadozott a gondolattal, hogy mi lenne, ha... hogy miért is ne... Maszkban, névtelenül, múlt és jövő nélkül... Sokáig figyelte a nőt, akár egy hiúz, éhes, aljas szemekkel.
Hazudott magának az okokról, hogy miért jött el az utolsó estélyre is, átlátszó érveket sorakoztatott fel, és Dumbledore szavait, mintha bármelyik is nagyobb súllyal bírt volna egy falevélnél: beszélnie kellett Zanával a Doge-palotában történtekről, legalábbis jó volt ezzel takarózni. Először levelet akart írni, de nem bízott a szálloda házimanóiban, egy hosszú névsort tartalmazó levélnek pedig kellemetlen következményei lehettek, ha alkalmatlan kezekbe kerül. És egyébként sem fog levelezgetni a nővel, tisztelt kisasszony meg üdvözlettel, Piton professzor... nevetséges.
Egy idő után észrevette, hogy egy nő figyeli az egyik asztal mellől, csipkekesztyűs ujjai közt ezüstpálcás maszkot tartott. Lám, lám, mit tesz a ruha, futtatta végig az ujjait Piton a kaftánja gombjain, a haldokló ember jelmezében inkább elfordultak tőle, mint megnézték. Magában vállat vont. Neki mindegy, melyik nő, vörös ruhás, kék ruhás, nem ő lesz az, aki bánni fogja, gondolta kegyetlenül, és szemtelenül megbámulta a nő melleit.
Színes virágeső hullott le a semmiből, mintha igazi esőcseppek lettek volna, ahogy nyáron szivárványszínekkel megtörik rajtuk a fény - Piton fintorogva seperte le a vállairól a szirmokat. A terem ezüstös holdfénybe burkolózott, aztán a színpad helyén fellángolt egy máglya, amelyen elégették a Karnevál Hercegét, ahogy a muglik is szokták - csak éppen ez nem szalmabábu volt... Volt abban egy jó adag gúny a muglik felé, ahogy a díszes ruhájú Herceget egy kiáltással a tűzbe vetették. Mindenki nevetve tapsolt és lábujjhegyre állva leskelődött a színpad felé, ahogy az álarcos Herceg komédiázva sokadszorra is kiugrott onnan, hogy aztán újfent tűzre vessék. Még a varázsvilágban is érdekes mutatványnak számított egy élő máglyaégetés, hiszen senki sem élt az inkvizíció korában - Vadóc Wendelinről és számos megégettetéséről is csak a legendák meséltek már -, a Maleus Maleficarum pedig a diákok kedvenc komédiája volt generációk óta. Nem telt el még úgy tanév, hogy ne kellett volna megfegyelmezni a Boszorkánypörölyön hahotázó diákokat. Pitont ugyan nem érdekelte, de McGalagony szerint ízléstelen dolog volt nevetni ezen, szem előtt tartva a rengeteg tévesen kivégzett szerencsétlen mugli sorsát - de ezek csak ostoba kölykök voltak, Piton sohasem értette, hogy várhat el tőlük McGalagony értelmesebb megnyilvánulást... A Mardekár hálótermeinek faláról persze a könyvből kitépett oldalak köszöntek rá, és ő egy szót sem szólt.
Hirtelen érezte, hogy megragadják a könyökét, és meglepve látta, a kék ruhás nő vonja maga után a lépcső felé. Egy pillanatig engedelmesen, kíváncsian követte a bámész vendégek közt, a derengő fényben kissé rálépett a nő abroncsos szoknyaszegélyére. A lépcső aljában azonban megtorpant, és nem mozdult. A nő türelmetlenül fordult feléje, és Piton a testtartásából kiolvasta a csodálkozást is. A nő leeresztette az arca elől a maszkot, és Piton megütközve látta, hogy a Commedia dell'arte cserfes szolgálólánya nevet vissza rá - egy újabb maszk lapult a másik alatt. Valami veszélyérzet kúszott fel a hátán, hogy ez a nő gyanús vagy csak nagyon rút, de mindez rögtön meg is szűnt, amikor megérezte, hogy a nő mosolyog az álarc rejtekében.
- Azt hittem, azért követ, mert felismert - bukkant elő Zana a maszk alól, és kissé szemrehányón mérte végig a férfit. - Látom, sikerült meglepnem - tette egy félreeső asztalra a mosolygó álarcot.
Végre, pumpálta veszettül Piton vére, és kiverte a víz is hirtelen. Nem kérdezte meg, hogyan jött rá, hogy ő rejtőzik a maszk alatt - Zanának nyilván lett volna egy-két jól irányzott megjegyzése válaszul.
- Fenn beszéljünk inkább. - Ahogy Zana elindult a lépcsőn, a férfiben bennragadtak a szavak, és eltompult értetlenséggel nézte a nő meztelen vállát a fehér gyöngyökkel kirakott, kék csipkéjű fűzött ruhaderék felett, és az előző esték nevetséges jelmezére gondolt. Zanán most kékesfehér, tornyozott paróka volt, néhány sárga virágszirom pettyezte a loknikat, a beletűzött, levegőben álmosan ringó dísztoll mintha kalap lett volna a fején - Piton nem csodálta, hogy nem ismerte fel őt, azt se nagyon értette, hogy a nőnek hogyan sikerült rábukkannia. Mellé lépett, és szemtelenül, nyíltan járatta a tekintetét rajta, ahogy egykor Rookwood széparcú talármodell feleségén, akit mindenki megkaphatott, aki csak akarta - ő volt a jó öreg Augustus "közhasznú adománya", ahogy Avery nevezte. Valahogy az a nő jutott most Piton eszébe, halálfalók játékszere, ahogy Zanára nézett, a ruhaszegély felett a meztelen bőrre, de mindez szertefoszlott, amikor találkozott a pillantásuk - Zanának túl beszédes volt ahhoz a tekintete, hogy a hasonlóság csak egy pillanatig is fennmaradjon.
- Nem tudtam, mi hiányzik még! - mordult fel aztán mély megvetéssel. - Véla...
Zana döbbenten, elnyílt ajkakkal fordult felé. Piton felfelé bámult, ahol a lépcső tetején egy fátyolruhás, ezüstszőke nő lépkedett szinte súlytalanul egy öregedő, aranyfonalakkal átszőtt köpenyű férfi mellett, akin már méterekről látszott a ködös tekintetéről, hogy nincsen teljesen magánál.
- Gondolom, nem ez az egyetlen, akit bevetettek a szervezők... nagy hagyománya van ennek - magyarázta gúnyosan Zanának, aki tágra nyílt szemekkel, meredten nézte a vélát, mintha rá is hatással lenne a bűvköre.
Piton undorodva állt félre, és mögötte Zana is megtorpant, lehajtott fejjel, esetlenül állt a korlátnál, mint egy első bálozó kamaszlány, aki túl nagynak érzi a lábait, és a ruhája is úgy áll rajta, mint egy fogason, de nem bírta megállni, hogy a szeme sarkából ne bámulja kissé megigézve a másik nőt. A véla egyetlen elbájoló oldalpillantást vetett csak Pitonra, ami rögtön gőggé alakult, amint észrevette, hogy a férfi tüntetőleg elfordítja a fejét, és felszegett állal lépett tovább Zana előtt, a derékig érő ezüsthaj szinte súrolta Zana csipkekesztyűit. Piton már éppen továbbindult volna, ám ekkor a véla megtorpant, és félrebillent fejjel, kifürkészhetetlen arccal megállt Zana előtt. Mögötte a férfi bután toporgott a lépcső közepén. Egy hosszú pillanatig mindenki mozdulatlan maradt, mintha megállt volna az idő. Zana végül sután felpillantott, mint aki szégyelli magát a másik nő mellett, és a véla arcán egy egészen különös, nem-emberi kifejezés suhant át.
- Vitajte, moja príbuzný - susogta mély, távoli hangon, mint egy közelgő vihar, olyanok voltak a szavai. Zana szótlanul, zavartan bámulta, és halványan, bizonytalanul elmosolyodott. A véla egy pillanatig még fürkészte, biccentett, és szinte a talajt sem érintve továbbment.
- Ez meg mi volt? - kérdezte Piton megütközve. - Mit mondott?
- Honnan tudjam? - motyogta Zana bénultan. - Biztos valami csinos kis sértést vágott hozzám.
- Mit ne mondjak, megérdemelte volna - mérte végig Piton csúfondárosan. Zana egészen sápadt volt, szinte fehéren világított a bőre, amit csak még inkább kiemelt a holdfényszínű fáklyafény. - Ahogy ott állt... Talán nem látott még vélát? - húzta össze a szemeit.
Zana eligazította a szoknyája ráncait, majd sietve Piton mellé lépett.
- Nos, ami azt illeti, azt hiszem nem. De nem maradtam le sokról, nem igaz? - pillantott vissza halvány, gúnyos mosollyal a férfire. Piton lassan, elgondolkodva mozdult, mint aki kérdezni akar valamit. - Jöjjön már, majd aztán annyit bámulhatja azt a vélát, amennyit akarja!
Piton megvetően felhorkant, és éppen valami csípős megjegyzést akart tenni, amikor észrevette Zana mosolyát. A nő türelmetlenül megragadta a könyökét, és elindult felfelé, de Piton, mint akibe villám csapott, úgy rántotta el a karját. Érezte, hogy libabőrös lesz a ruha alatt, és veríték ütközött ki a halántékán. Kissé kábultan követte Zanát, nem nagyon érdekelte, miféle mondanivalójuk lehet egymás számára, a vörös ruhás nő járt az eszében, Rookwood felesége meg a véla, és mind egyszerre kavargott a bőre alatt, sohasem érzett, képzelt illatokkal és ízekkel. Az árkádok alá lépve csak Zana fehér bőre világított előtte a homályban, és Piton tűnődve hallgatta a lépteik kopogását.
Zana belépett egy boltív alá, ahova csak a lenti derengő fény szűrődött be annyira, hogy egymás körvonalait láthassák. Várakozva álltak, odalent zeneszó csendült fel, és valaki hangosan felnevetett.
- Nem venné le a maszkot? - kérdezte kissé idegesen Zana, és összefonta a karjait.
- Talán nem biztos benne, hogy én vagyok az? - gúnyolta Piton, de azért lekapcsolta az álarcát. Zana ironizálva fújt egyet.
- Hát mi tagadás, nem vágott elég sértést a fejemhez, úgyhogy elbizonytalanított. Mellesleg maga nem ismert fel engem, ha jól vettem észre...
- Ebben a maskarában nem is lenne csoda - feszült meg Piton arca, de már akkor megbánta a megjegyzést, amikor még el sem hagyta a száját.
- Mintha eddig valami ilyesmit követelt volna rajtam, nem? - Nem kellett látnia, hogy tudja, Zana pimaszul mosolyog rajta. Nem felelt, mint aki lezártnak tekinti a témát, és Zana sem szólt, mint aki hangsúlyosabbá akarja tenni a visszavágást. Végül Piton vesztette el a türelmét.
- Nos? Esetleg még a fűzőjéről is szeretne tárgyalni, vagy valami mást is mond végre?
Zana kissé erőltetett kacérsággal felnevetett. Igazából mulattatták Piton megjegyzései, amelyek elárulták a férfit, de ezúttal szó nélkül hagyta.
- Beszéltem az orosz miniszterrel - kezdte halkan. - Hajlandó volt fogadni, rám szánt egy órát, udvariasan végighallgatott, egyetértett velem, megjegyezte, hogy ők is figyelemmel kísérték az angliai eseményeket, felmerült már, hogy komolyabban is át kell beszélniük ezt az ügyet, azonban még nem kerítettek erre sort, és...
- Lerázta - szögezte le Piton komoran. Zana hümmögve forgatta az álarcát a kezében.
- Olyasmi. Azt hiszem, kivárnak. Úgy éreztem, mintha várna valamire, talán mindkét oldalt meg akarja hallgatni...
- Az már megtörtént - vágott a szavába Piton. Nem látta Zana kérdő tekintetét, de a csendből olvasni tudott. - Biztos vagyok benne, hogy tegnap este a Doge-palotában Lefagyov is ott volt az álarcos meghívottak közt.
Piton hallotta, hogy Zana szaporábban lélegzik, ahogy kíváncsian közelebb húzódik.
- Nem mind viselt maszkot, például a régi kedves ismerőse, a román miniszter sem, de az álarcosok közül is egyértelműen felismertem egy-két embert, a lengyel képviselőt, és ahogy mondtam, az orosz minisztert is.
- És mi történt még? - türelmetlenkedett a nő. Piton vállat vont, és rosszkedvű gúnnyal a hangjában válaszolt.
- Lucius csinos kis beszédet adott elő, és hülye az, aki visszautasít egy ilyen jövőképpel kecsegtető együttműködést.
- Hülye, vagy átlát a szitán - igazította ki a nő. Piton komoran hallgatott. - Nos, lehet, hogy Lefagyov egy hasonlóan visszautasíthatatlan ajánlatra vágyott ma délelőtt is. Mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy ezt én nem tudom megadni egymagam. Nincs meg mögöttem a megfelelő hatalom... gondolom olyan volt, mintha a levegőbe beszéltem volna, hiába hivatkoztam angliai ellenállásra... - Zana bizonytalanul elhallgatott, és zavartan a falnak dőlt. - Ugyan felismert, tudta, hogy ki vagyok, de... végül is... Igor másfél éve eltűnt...
- Így omlott össze a nagy hatalma, igaz? - csapott le rá Piton elégtétellel. Zana nem húzódott el, fel sem csattant, tompán felelt.
- Nem... nem egészen... - lehunyt szemekkel elmerengett egy pillanatra. Valahogy akkor is, Lefagyov lakosztályában, de főleg utólag visszatekintve tűnt úgy, mintha a miniszter a háttérben még számolna Igorral, és Zana eltöprengett, vajon Igor csendesen, a felszín alatt, nem tért-e vissza már azóta. A férfira vallott volna, aki minden helyzetből talpra állt valamiképp.
Hirtelen rádöbbent, mitől félt mindig is a velencei úttal kapcsolatban: nem Igor felbukkanásától, mert arról legbelül jól tudta, hogy esélytelen, hanem attól, hogy ha belemerítkezik ezekbe a körökbe, felveszi velük a kapcsolatot, használja a régi hatalmát és ismeretségeit, Igor rögtön tudomást szerez róla, hol van, mit csinál és kivel, és mindez éppen olyan ijesztő volt, mint amilyen fárasztó az elmúlt évek menekülése és saját nyomainak eltüntetése.
- Olyan vizsgálódó volt... - tette hozzá.
- Talán hallott róla, hogy már nem állnak kapcsolatban - jegyezte meg Piton.
- Talán, meglehet. Attól félek, hogy túl korán... - Elharapta a mondatot, de így csak még nyilvánvalóbb volt, hogy meggondolta magát, mintha egy másik befejezést kanyarított volna neki.
- Túl korán menekült el tőle, igaz? - fejezte be helyette Piton kíméletlenül. Zana nem a szokásos dölyffel felelt, hanem kissé letörten.
- Most először bánom ezt igazán.
- Eddig ilyen elégedett volt a döntéssel? - hökkent meg a férfi. Mindig úgy gondolta, a nőnek valójában elég lenne egyetlen levél Karkarovtól, hogy felszálljon az első vonatra kelet felé. Olyannak tűnt, mint egy lepányvázott papírsárkány, amit ide-oda vet a szél, de elszabadulni mégsem tud.
- Jobbára igen. Alapjában véve az okkal nincs baj, mint már mondtam, csak a módszer hagy némi kívánnivalót maga után - ismerte be vontatottan, némi szarkazmussal, és Piton látta, hogy a homály ellenére is a földre szegezi a tekintetét.
- Mert nem hagyott könnyáztatta búcsúlevelet neki? - kérdezte csúfondárosan.
- Csak rúzsfoltos zsebkendőket... - suttogta válaszul, de a hangja olyannyira elvett minden élt a mondatból, ha ugyan volt benne, hogy Pitonban felmerült, ez valójában az igazság volt, nem pedig gúny.
Csend ereszkedett közéjük, Zana falnak döntött fejjel bámult a teremből felszűrődő fénysáv felé. A kontyába tűzött toll úgy simult a falra, mint egy nagy, fehér meztelencsiga. Mintha nem is az ő élete lett volna az. Soha nem érezte magát távolabb attól az élettől, mint most, amikor fizikailag közelebb volt hozzá, mint bármikor az elmúlt két év alatt. Csak Igor hiánya sajgott tovább benne szelíden, ahogy az apja hiánya is űrt hagyott benne tíz évvel azelőtt, amiképp a falról levett képek után is sötét folt marad a tapétán.
Mindketten egy harmadik személyre, egy másik férfira gondoltak - ugyanolyan idegenkedve, csak ezt Piton nem tudta, nem is feltételezte. Olyan volt, mint az a légy, ami véletlenül berepül egy befőttesüvegbe, és bárhogy kavarog is, mindig akadályba ütközik, hiába van nyitva az üveg szája. Zanát sem tudta másképp megítélni Karkarov fényében. Vagy inkább árnyékában. Karkarovéban, akiről elég határozott és színes elképzelései voltak, hogyan bánik a nőkkel. Egyébként az igazsághoz hozzátartozott, hogy Karkarov általában nem vett részt a halálfalók nagy megbecstelenítő játékaiban - persze, nem szánalomból: felsőbbrendűségi érzése nem találta megfelelőnek a mugli vagy félvér nőket. Ha mégis rászánta magát, hát a sor elejére állt. Kész jus primae noctis! Az első éjszaka jogán megelőzte a többieket. Ez valahogy mindig tetszett neki benne, jutott eszébe bosszúsan. Karkarov néha Malfoyjal is vetekedett kényesség terén, máskor meg kézzel evett mocskos tányérból, mint egy földmunkás, ha úgy hozta ki a lépés. Képtelenség volt eligazodni rajta. A szóbeszéd szerint saját titkos háremet tartott fenn csupa általa összeválogatott nőből, akik teljesítették minden bizarr kívánságát. Zana volt a szultán utolsó háremhölgye, nézte a nőt feszülten, kínlódva.
Valami masszív és kőkemény megrepedt benne, ahogy Zana halvány körvonalát nézte, halálfalók játékszerét, és nem megvetést vagy undort érzett, hanem sóvárgást. Hirtelen a torka is kiszáradt a felismeréstől.
- Hogy van a tenyere? - jutott eszébe, de ezt is halkan, rekedten kérdezte, mintha titok volna. Zana egy pillanatig hallgatott, mint aki nem tudja, mire gondol.
- Ó, nem túl jól, de ez már hiúsági kérdés - legyintett óvatos gúnnyal, de Piton felszólítására levette a kesztyűjét. A férfi pálcát gyújtott, és közelebb húzva a nő kezét egy hosszú pillanatig szótlanul vizsgálgatta az imbolygó kékes fényben a lüktető vörösséget a tenyérvonalak mentén.
- Mondtam, hogy szerezzen rá harmatvirág cseppeket - förmedt rá a férfi visszafogottan. Zana halványan felelt, hogy jobb dolga volt, és hogy nem fontos. - Mi lesz így a kecses kezével? - gúnyolta a férfi, és Zana kezébe nyomta a pálcáját. Egy másodpercre kihunyt a fény, és mire újra felpislákolt, a férfi kezében már ott feküdt egy lapos kis tégely. - Tudtam, hogy nem veszi a fáradságot - morogta.
Zana bágyadtan hagyta, hogy a férfi bevonja a hűs, éles illatú kenőccsel a kezét, amitől könny szökött a szemébe. Meglepetten nézte, hogyan csillapodik rózsaszín derengéssé a gyulladás a szeme láttára, és az égető, lüktető érzés is megszűnt benne. Csak Piton állt vele szemben összevont szemöldökkel, ujjai még mindig ívvé feszítették a tenyerét, ahogy egy újabb cseppnyi kenőcsöt dörzsölt a bőrébe.
- Ez nem múlik el - hangjából tisztán kiérződött a meghökkenés és némi szakmai sértettség. Zana közelebb hajolt, hogy jobban lásson. Kissé túl gyorsan rántotta el a kezét, hogy ennyi már igazán nem számít, meg sem érzi. Piton összehúzott szemmel vizslatta.
A nő szándékosan nem nézett fel, a kesztyűjével kezdett babrálni. Piton az átokhegét próbálta eltűntetni. Az örök heget, ami Igorhoz kötötte. Erről nem beszélhetett, és még csak azt sem akarta, hogy szöget üssön a gondolat a férfi fejében. Visszaadta a férfi pálcáját, és a fény egyet lobbanva kihunyt. Nem tudta, hogy Piton szándékosan oltotta el, vagy véletlenül sikerül így, de nem is firtatta. Komótosan elbabrált a kesztyűjével, megigazította a varrást az ujjainál, az anyagot a csuklójánál. Nem látta, csak érezte, hogy Piton visszateszi a tégelyt a zsebébe.
- Köszönöm - ötlött eszébe hirtelen, és még most is játszott benne a döbbenet, hogy Piton gondolt rá, és szerzett a gyógyírból számára. Piton morgott valami válaszfélét, amit nem értett, de nem is számított.
Szótlanul álltak egymással szemben. Piton a nő kesztyűjén át is érezte még a kenőcs eleven, csípős illatát, Zana parfümjét, a falak dohos szagát. Túl közel volt a nőhöz, az abroncsszoknya alján a fodor a cipőorrát súrolta, látta Zana szemöldökét, és az ívéből rögtön tudta, hogy a szempillái alól felfelé, őrá bámul. Valamilyen megjegyzést szeretett volna tenni, felháborítót, aljast, igazságtalant, mindegy volt, de cserbenhagyták a gondolatai. Úgy állt ott, mint egy szerencsétlen kamasz, aki még nem szokta meg a hosszú kezét és lábát, nem tudta, hogy miért állnak még ott a sötétben, amikor már biztos nincs mit mondani, de valami nem engedte. Talán arra várt, hogy Zana lépjen, menjen végre le a terembe, hagyja faképnél egy szó nélkül. Mert ő most nem tudta. Most egészen mást akart. És talán Zana is mást akart.
Találkozott a pillantásuk. Zana épp szólni akart, de benne rekedtek a szavak, mint aki megérezte a változást a férfiban, és várt. Még a sötétben is lesütötte a szemét, ahogy Piton megmoccant. Egy-két arasz, egy fél lépés, néhány sóhaj. Most Piton akart kérdezni valamit, de nem voltak kérdései. Zana felnézett rá, orra a férfi állát súrolta, és elfordult, épp csak egy leheletnyit. Néma válasza körbekúszta a férfi nyakát. Nem is rezdültek. Zanának rebbent csak a szempillája, a homályban Pitont kutatta a tekintete, és érezte kigyúlni a rózsákat az arcán. Kézfejét súrolta a férfifelöltő durva szövete, árnyékok mozdultak egymásba, tétován, lassan, mint a fűre boruló dér, kérdezve. Piton tenyere éppen arra a lüktető érre tapadt Zana nyakán, amiről a nő azt hitte, az egyetlen mozdulni képes dolog rajta. Mindketten megérezték, hogy hajtja őket egy vak akarat, csendben munkálkodó. Zana ezüstpálcás maszkja kettejük közé szorult. Pitoné már a földön hevert. Egy pillanatra minden felborult egy vad lüktetésben, szívdobbanásban. Zana félelem, ellenszenv és undor nélkül kapaszkodott a férfiba, ujjai megpihentek a vállán, belefonódva a szövetbe, mintha a részei lennének. Régen halott, vagy tán soha nem is élt villanás volt ez, ami keresztülrezdült a férfin, és olyan visszhangot vert benne, mint egy harang nyelve. Nem puszta csók volt, lágy női test, sötét falzug vagy testi vágy, ezekre emlékezett. Az egész belesűrűsödött a vérébe, kicsapódott a sejtjeiből, mint egy hónapok óta ott lappangó kór, színe volt, és illata, íze, formája, zenéje, mert már rég kiforrott benne legbelül... és akkor felrobbant benne a felismerés, milyen szánalmas megszállottsággal, milyen elnyomott függőséggel, milyen régóta akarta ezt a nőt.
És elszakadt tőle. Határozottan, végérvényesen. Megint ő irányított. És most csak gőgös haragot érzett.
Karkarov utolsó háremhölgye, meredt ingerülten a nőre, erre a nőre, éppen erre minden nő közül! De Zana nem látta a pillantását a sötétben, csak a tagjaiba kúszott feszültséget érezte, ugrásra készülő vad volt így a férfi. Nem is mert szólni hozzá, csak nézett rá tágra nyílt szemekkel, még mindig arasznyira, és Piton látta őt a gyér fényben is, érezte az ujjait az ingnyaka felett, kínzó meleg pontok voltak a bőrén. Megint kiváró őz volt, és ő a settenkedő farkas, a régi játékot űzték. Volt a nőben valami mesterkéletlen gyengédség, amit nem lehetett hazudni, és Pitonban megpendült ugyanaz a sóvárgás, ami percekkel korábban, de most lenyelte. Elhúzódott, lesimította a ruháját, és elindult kifelé a boltív alól, de mindezt olyan elgondolkodva, hogy nem maradt benne semmi elutasítás, így Zana szinte rögtön követte. Szótlanul mentek le a lépcsőn, nem is néztek egymásra, mintha két, országúton poroszkáló idegen lennének, akiket a szeszélyes szél sodort egymás mellé. Mégis egyfelé haladtak.
- Perselus! - futottak bele Lucius Malfoyba, és Piton másodszorra átkozta magát, hogy elhagyta a maszkját. Biccentett a szőke férfinek, de az arca, úgy érezte, nem mozdul. Zana felé villant a tekintete, aki néhány lépés távolságból égő szemekkel nézte, mint aki most látja először, és Piton érezte, ahogy kiveri a víz.
Egyszavas válaszokat fűzött Malfoy mondataihoz, egyáltalán nem figyelt rá, a legkülönfélébb dolgok jutottak az eszébe, hogy nem hagyta nyitva otthon a bájitalszekrényét Medeának, aki helyettesítette, hogy Narcissának nem áll jól a kék, Malfoy második gombján meglazult a cérna - valahol mulattatta, hogy ilyen mértékben negligálja a másik férfit. Egyébként is tudta, mit tart Malfoy róla, hogy csak egy légypiszok a tiszta üvegen - hála Averynek, aki sohasem tudta tartani a száját.
- Ki az a nő, akivel lejöttél? - kérdezte váratlanul Malfoy. - Ismerted? - nézte úgy, mint aki a nemleges választ hinné csak el. Piton vállat vont, és becsmérlő kifejezés suhant át az arcán, ami látszólag Zanának szólt, valójában azonban a másik férfinek. Malfoy láthatóan meglepődött. - Elég mutatós darab, hol botlottál bele?
Piton felhorkant, hogy a kölcsönzőben, a jelmezhez adták. Részéről le volt zárva a téma, de Malfoy nem tágított. Pitonnak egy pillanatra összeakadt a tekintete Zanáéval, aki Malfoy mögött álldogált néhány lépéssel, megbújva néhány jelmezes közt. Mindketten érezték a pillanat súlyát, az árnyékot kettejük felett, hogy valami baljós elindult Malfoy kérdéseivel, egyikük vagy mindketten elveszhetnek a vékony jégen járva.
- A Minisztérium sózta rám kísérőnek. Valakinek a valakije - vetette oda félvállról, mintha egy kellemetlen rágcsálóról beszélnének. - Gondolom, látni akarta a várost, meg felvenni a maskaráit, és kikönyörögte, hadd jöhessen. Be nem áll a szája...
Malfoy gúnyosan felnevetett, hogy Piton sohasem tudott bánni a nőkkel, de a bájitaltan tanárt nem nagyon érdekelte. Látta Zanát két lépéssel Malfoy mögött, bujkáló mosollyal az ajkai körül, hogy hallott ám mindent, de hamar elkomorult. A szemeiben ott volt az, amivel Piton is tisztában volt: a férfi önként vert be egy szöget a koporsójába.
Malfoy témát váltott, és innentől a bájitaltan tanár számára összefolytak a percek. Nem tudta, mennyi idő telt el, de mikor Malfoy ráunt a hallgatag, fanyar társaságra, és Piton elsétálhatott mellőle, Zana még mindig várta őt egy asztal mellett állva. Némán, céltalanul törtek utat a tömegben, az a kesernyés feszültség vibrált a levegőben, ami a baljós, kényszerű szövetségeket kíséri. Piton tudta, hogy Zana fog szólni először, és eltökélte magában, hogy nem hajlandó kommentálni a tetteit. A kártyázók kisebb terméhez értek, amikor a nő valóban megállította. Egyetlen szó sem hangzott el, Zana nem tudta, hogyan mondja, Piton meg nem akarta - egy pillantásban lejátszották az egész párbeszédet.
- Zsena, izvinyavaite! - hangzott fel mellettük egy érdes hang. Két férfi állt nem messze tőlük, meredten bámulva Zanára. Piton gúnyosan elhúzta a száját, hogy micsoda udvarlói akadtak a nőnek. Felhúzott szemöldökkel figyelte Zana kigyúló arcát, és egy pillanatra látszott a testtartásán, hogy hezitál, elforduljon-e. Végül Piton döbbent meg azon a fensőséges, kissé leereszkedő, de végtelenül udvarias mosolyon, ami a nő arcán feltűnt.
- Dóbr vécser - biccentett várakozásteljesen a férfiak felé.
- Miss Goldwyn - hajtott fejet mindkettő. Piton rájött, hogy félreértette a helyzetet, ők hárman láthatóan ismerték egymást.
Zana egy Pitonra vetett, kissé fáradt oldalpillantás után eléjük lépett. A bájitaltan tanár gúnyosan figyelte - újabb ex-szeretők?, méregette hidegen a férfiakat, kopaszodó, arannyal teleaggatott, öregedő varázslók voltak, az egyik cingár, a másik pedig szöges ellentéte, nyájaskodó, de gőgös arckifejezéssel, kígyószemekkel. Halvány cinizmus ült mindkettő szája sarkában, és hideg távolságtartás.
Nem értette, mit beszélnek, csak azt ismerte fel, hogy bolgárok vagy oroszok, de az arckifejezésekből, az idegen férfiak mozdulataiból legalább olyan jól tudott olvasni, mintha értette volna a szavaikat. A lekezelő magatartást, bármilyen nyelven folyt is, mindig felismerte. És akkor a helyzet megváltozott. Zana valami láthatatlan, számukra nyomasztó fölényt gyakorolt rajtuk, és hiába voltak ők a gazdag, bizonyára befolyásos urak otthon, most csak egy száműzetésében is méltóságteljes uralkodó behódoló alattvalóinak tűntek. Zanában volt nem csekély tanult kellem, amin Piton Karkarov keze nyomát fedezte fel, mégpedig olyan mesterit, hogy gondolatban fejet kellett hajtania a férfinak, de a Zanával született felsőbbrendű báj olyan erőteljes volt, hogy összeroppantott minden gőgöt. A két bolgár hiába volt teleaggatva ékszerekkel, keleti bársonnyal, hiába rendelkeztek bizonyára magas pozíciókkal, mesterien megkreált bájvigyorral, Zana tort ült felettük, és ha az előző napi fertelmes boszorkánykosztümben van is, ez ugyanúgy történik, ebben biztos volt. Egyszer látta Karkarovot ilyen helyzetben - Zana a tükörképe volt, és ettől felfordult a gyomra.
Ekkor fordult meg, és hagyta ott az egészet, mert úgy érezte, szétfeszíti az az újkeletű bizonytalanság, ami feltámadt benne, mert már nem tudta úgy megítélni a nőt, ahogy eddig, feketén-fehéren (inkább feketén), és ami a legfontosabb volt, hogy
elítélni sem tudta, mert már nem az számított, és nem úgy, ahogy eddig.
Sokáig ült a szállodai szobában, meglazított csipkezsabóval, hátradöntött fejjel, és a fátyolfüggönyön át az égbolt egy szeletét nézte a barna tetők felett. Úgy érezte, mindent felborítottak egyetlen perc alatt.
- Felébresztettem? Ruhában aludt? - mérte végig egy-két órával később Zana, ahogy beengedte az ajtón. - Vagy miért van sötétben? - fordult körbe.
Piton nem felelt, csak meggyújtott egy gyertyát a komód tetején álló porcelántartóban. Tudta, hogy Zana be fog kopogni hozzá, számított rá, de csak egy rövid pillanatig merült fel benne, hogy nem engedi be. Összefont karral, kérdőn nézte a nőt, hogy essenek túl rajta, de Zana megadta magának azt a cseppnyi piszkálódó elégtételt, hogy látványosan körbenézett a szobában, miután előző reggel Piton gúnyolódva a fejéhez vágta, hogy másra sem vágyik. A háta mögött összefűzte az ujjait, mint egy öreg pedellus a katedrán - reszketett a keze, és nem akarta, hogy a férfi rajtakapja. Olyan nehéz volt idejönnie, mégis húzta egy láthatatlan zsineg. Úgy érezte, elolvad az arca, mint a méhviasz. Sosem volt még jobban szüksége a tanult vonásokra, mozdulatokra, és arra, hogy elzárja a gondolatait önmaga elől is. Alig bírt Pitonra nézni, így is égette a férfi tekintete és a saját szenvedélye, ami még most is ott pumpált benne, még ha órák teltek is el a csókjuk óta.
- Teát, bort, süteményt? - kérdezte gúnyosan a férfi, és még inkább összefonta a karjait, ahogy Zana mosolyogva szembefordult vele. Tudta, miért nézi úgy, ahogy a karneváli teremben is nézte titokban, Malfoy háta mögül, lassan pásztázva az arcát, és csak eltökéltebben kényszerítette kifejezéstelen maszkká a vonásait, és nézett félre bosszúsan, a megzavart elmélkedők elutasításával, mert irtózott ettől a mélyre látó, vizslató pillantástól. Zana is elfordult, belebámult a gyertyafénybe, mint aki el akarja rejteni a gondolatait, és Piton háboríthatatlanul megnézhette őt a fényes parókában, csipkeszalaggal a nyakán, és feleslegesen tagadta volna, hogy nyers, ösztönös, elnyomhatatlan testi vágyat érez iránta.
- A dauphin emberei voltak - szólalt meg Zana hirtelen, felocsúdva a merengésből. Egy pillanatra majdnem elfelejtette, miért is jött. Piton szinte összerezzent a hangjára.
- Dauphin? - ismételte felvont szemöldökkel, és arcára kiült a véleménye a név hallatán. - Valaki így hívatja önmagát? - Zana egy pillanatig csendes meglepődéssel nézett rá.
- A bolgár hercegről beszélek. A Petkovokról. Igazából azt hiszem, nem a herceg találta ki, rajta ragadt a név.
Piton elhúzta a száját. Kelet-Európában még létezett a fényesre suvickolt címekre és rangokra épített burzsoá, feudalista felső kör, ahol a családi címerpajzsok és birtokok körül csapott véres, évszázados harcok és pereskedések mellett ugyanolyan fontos volt az apáktól örökölt vagy pénzen vásárolt hangzatos rang, amit sosem felejtettek el a név mellé biggyeszteni. A hetedhét országra szóló estélyek is úgy kezdődtek, mint a középkorban, hangos bejelentésre léptek a termekbe a grófok, bárók, őrgrófok, vikomtok, hercegek, és ki tudja még micsodák. Piton tudta, hogy Bulgáriában kivételesen egyetlen herceg létezik, és ha a bolgár varázstársadalomnak lenne királya, akkor az ebből a családból kerülne ki.
- Dauphin, remek. Micsoda parvenü - jegyezte meg gúnyosan, és Zana elmosolyodott rajta.
- Annyira talán nem is. Az anyja francia ugyanis, így talán kisebb a bűne - felelte kedélyesen, és szórakozottan babrálta a kesztyűjét. - Nem olyan borzasztó egyébként... Ismeri Andrej Petkovot, igaz? - fordult felé hirtelen.
Piton bólintott. III. Arany Andrej - ahogy ismertté vált. Kivételesen ő valóban tett az országért valamit, nem csak a saját hasznára pénzelte a minisztériumot, meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett akkoriban, és megnyitotta a bolgár varázsvilágot külföld felé is.
- Az öreg Andrej már jónéhány éve visszavonult minden közélettől, és a fia vette át a helyét. Persze Dimitar Petkov nem olyan nagy jellem, mint az apja. Kissé szeszélyes és akaratos. A háta mögött mindenki Máris Mitkónak hívja, mert minden, amit a fejébe vesz, rögtön kell neki, de ugyanilyen hamar meg is gondolja magát.
- Milyen meglepő. Sosem hallottam még ilyen emberről - fűzte hozzá cinikusan Piton. Nem is kellett ahhoz messzire mennie, hogy ilyet találjon, megvolt a véleménye az összes elkényeztetett, aranyvérű családban kiskirálynak nevelt kölyökről.
- Leülhetek? - húzta elő a pálcáját a nő, és Piton csodálkozva nézte, ahogy a derekához érinti, aztán tesz egy különös mozdulatot, ami Pitonnak kicsit a bundájukból a vizet kirázó kutyákat juttatta eszébe. Csak akkor értette meg, hogy Zana az abroncsától szabadult meg így, amikor a kerevethez lépve ott maradt utána a földön az összecsuklott váz. - Dimitarral tudni kell bánni, akkor kezelhetőbb. Hozzá bejutni lehetetlenség, olyannyira emberkerülő...
- Különös - jegyezte meg Piton minden valódi érdeklődés nélkül, és szándékosan tudomást sem vett Zana apró, kissé célzásnak tűnő mosolyáról. Nem kérdezte meg a nőtől, hogy ő az elmondottak ellenére bejáratos volt-e a dauphinhez, mert biztos volt benne, hogy Karkarov nevével és befolyásával a háta mögött nyitva állt előtte a herceg ajtaja. Nem is tudta, mekkorát tévedett. - És ezért csevegett el a két udvaronccal?
- Nos, mondjuk. Azt hiszem, a dauphin a megfelelő személy, ha Dumbledore valamit kezdeni akar keleten. Akármilyen nehezen kezelhető és szeszélyes, nagy befolyással bír ebben a régióban - magyarázta. - És azt hiszem, nem is zárkózna el ettől teljesen.
Piton szótlanul nézte, ahogy szétterült szoknyában, fél kézre támaszkodva ül az ágy szélén, félrebillent fejjel, elmerengve. Nem ragadtak meg az agyában a szavak, olyan tünékenyek voltak, mint Zana parókáján az ezüstös csillámok, felszikráztak, kihunytak. Egészen más járt a fejében.
Hirtelen megmagyarázhatatlan ingert érzett, hogy letépje azt a nevetséges parókát a nő fejéről, amiben olyan idegennek tetszett. És mintha Zana megérezte volna, óvatosan megszabadult tőle, és kibontotta a csattokból is a haját. Így egészen különösen festett, mint egy titokban a nagyanyja régi ládájából előtúrt ruhákba öltözött gyerek, és Pitonnak az volt az érzése, hogy mindjárt kacagva szalad a tükörhöz.
- És most mi lesz? - kérdezte. Zana leszegte a fejét, ujjai belefutottak a szoknya hímzett, nehéz ráncaiba, elvesztek a fodrok között.
- Most a dauphin lép majd, ha akar - hazudta. Biztos volt benne, hogy a bolgár férfi azóta már mindenről értesült, és azt is tudta, hogy a következő lépés nem a dauphiné, hanem az övé. Piton látta rajta, hogy elhallgat valamit, miért hívatná magához önszántából a nagy bolgár herceg pont Zanát.
- Sajnálom - pillantott fel Zana szomorúan. - Már akkor is tudtam, hogy hiábavaló eljönni ide, meg kellett volna mondanom.
Piton fáradtan ereszkedett le mellé. Heteknek érezte az a három napot, amit Velencében töltöttek.
- Nem a maga ötlete volt - csúszott ki a száján akaratlanul, önkéntelenül, és már akkor bánta a szavakat, amikor még el sem hagyták a száját. - Számomra nyilvánvaló volt, hogy Dumbledore túl sokat hisz magáról - tette hozzá metszően, azonban kissé megkésve, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy Zana ne vegye halálos sértésnek.
- Még szerencse, hogy maga jó emberismerő - mosolygott rajta. Piton lesújtóan pillantott rá.
Összeért a könyökük és az alkarjuk, ezt nézte meredten, de nem húzódott arrébb. Zanának fedetlen volt a válla, a gyönggyel kirakott bő vállujj szinte a könyökéig csúszott, és Piton nem mérlegelt, nem keresett okokat és következményeket, még csak szavakat sem - valami elborult benne, annyi minden kavargott a fejében, düh, gőg, keserűség, sóvárgás, hogy képtelen lett volna bármit is helyretenni. Megfeszült izmokkal hajolt bele a nő nyakába. Kezei Zana kezeinél játszottak, úgy görbültek meg az ujjai, akár egy vasbilincs, készen arra, hogy legyőzzenek minden ellenállást. De feladat nélkül maradtak. Zana csak a fejét húzta vissza, hogy megcsókolja a férfit, és Pitonban ekkor csendesült le a vad indulat, ami az izmaiban reszketett, és ami elnyomott minden ésszerű hangot azzal, hogy Zanával, aki Karkarov és ki tudja még kinek a szeretője volt, és mindet bizonyára sietett ügyesen kihasználni, nem kell úgy bánnia, mintha bármi tisztelnivaló volna benne. Az első perctől elkönyvelte a nőt Karkarov szörnyszülöttjének, aki minden téren az orosz bábja, és mindig a hideg szenvedélyt testesítette meg számára, a számító, személytelen, önző szenvedélyt, ami nem nézi, kit ölel, csak önnön vágyát és céljait követi. Nem lángolt, és nem akart lángot szítani.
De most mégis olyan nehéz volt megtalálni magában ezt a hangot, összezsugorodott, mint papír a tűzben, és ő nem bírt mögé bújni... ahogy Zana hozzá simuló karjaira sem volt magyarázat - semmi olyan, amit most ésszerűnek tartott volna. Viszonzásban csak a gyűlöletet ismerte, akaratok és vágyak egymás felé hajlását ritkán tapasztalta, azt sem nővel kapcsolatban - hacsak nem pénz volt a dologban. Az első alkalomtól kezdve az összes csak ösztönös és természetes szükségletek sürgető kielégítése volt, amivel oldotta a testében felgyülemlett feszültséget. De nem élvezet volt, inkább a szomjazóra hasonlított, aki felhajtja a pohár vizet, de nem élvezi egyetlen kortyát sem. Be kell tömni a követelőző, önmagának teret akaró fogoly száját. Egyik sem olyan volt, amit visszakívánt. Fizetett és lopott szerelmekkel a háta mögött nem volt más tapasztalata. Mennyire szerette volna ezt az őrültet is Zana és közte besorolni valamelyik kategóriába.
De ő maga sem tudta, mennyire képtelenség lett volna az. Zana belül egyetlen lüktetés volt, az a különös erő remegett benne, ami a születések előtt vibrál a levegőben - a pillanatokban, mielőtt kinyílik egy virág, mielőtt a kelő nap eléri a horizontot, a folyó áttöri a gátakat, bábból lepke lesz. Az élet ígéretének remegése volt ez, és ő átadta magát neki, nem számított, mit hoz a jövő, hogy hoz-e valamit, nem gondolt világok fájdalmára, könnyekre, visszautasításra, ahogy erőnek erejével sem lehet megállítani a természetet a maga útján.
Piton türelmetlen volt, a gombok kipattantak a kezéből, kisiklottak a szalagok, és zihálva fúrta az arcát Zana vállgödrébe, mint aki inkább elbújni vágyik, mint szeretkezni.
Az elején kíméletlenek voltak egymással, mint két ellenséges ország, amik mind többet akarnak a másikból szerezni, de Zana hamar lecsendesült, lágy lett, és ölelő, és kioltotta a durvaságot a férfiból. Vékony karjai szelíden kúsztak a férfi vállára, és bódultan kapaszkodott belé. Minden összekeveredett benne, a jelen a múlttal, a holdfényszínű nehéz éjszakák, Piton keze a hátán, egy másik férfi érintése a bőrén, Piton acélhuzalokkal telehúzott teste, annak a másiknak a csókjai.
Zana lágyan nyúlt a férfi ruhája felé, ujjai nyomán finoman bomlott a csipkesál, a fekete gombok. Piton feszélyezve érezte, ahogy a felöltő szorítása enyhül a teste körül. Nem is tudta az idejét, mikor vetkőzött le közben utoljára, ha levetkőzött valaha. Nem tudott Zana szemébe nézni. A pajzsoktól és látszatoktól, a mindenkit elriasztó és kizáró öltözettől, amelyek mögé múltja minden elutasítását és önutálatát halmozta, a szimbólumoktól nem lehetett megválni egyetlen heves ölelés alatt, pláne nem Zana Goldwynnal szemben. Utálta, ha megérintik. Ha fizetett nővel volt dolga, akkor sem hagyta soha, hogy hozzányúljanak. Megdermedt, és megállította a nő kezeit. Cseppet sem vágyott erre a feszélyezettségre, Zana arcára meg mégannyira sem.
Ekkor lobbant el a gyertya. És ekkor, a hirtelen elterülő sötétségben éledt fel benne valami, ami tizenhat éve szunnyadt a teste mélyén, akár egy elkábított szörnyeteg - úgy szorította le Zana vállait a takaróra, mint aki meg akarja fojtani, és ahogy Zana megrándult alatta, őrült késztetést érzett magában arra, hogy pofon vágja. Belemarkolt a fűző selyemszalagjaiba, mint aki puszta kézzel akarja szétszaggatni mindet, a hasára fordította a nőt, de a türelmetlen bosszúság vadabbá tette a mozdulatot, mint amilyen valójában volt.
Nem törődött a fűzővel, Zanával sem igazán, felgyűrte az alsószoknyát, nem számított, ha szakadt, az sem, hogy Zana felnyögött, ahogy belevágott a bőrébe a megfeszült anyag - egyetlen mozdulatba telt, hogy benne rekedjen a szusz mindkettejükben, és hallotta, ahogy Zana felzihál a döbbenettől.
Nem kellett látnia ahhoz, hogy tudja, Zana inkább fájdalmat érez, mint gyönyört, de valami, az a szörnyeteg, elhatalmasodott rajta. Valami, amiről azt hitte, maga mögött hagyta, messze a múltjában, de most újra itt volt, és éppolyan részegítő volt, mint akkor. És minél tisztábban érezte a nő fájdalmát, annál durvábban érintette, szemét elhomályosította a saját gyönyöre és a nőből áradó nyilvánvaló kín. Mint akkor régen...
Még a szemeit is lehunyta a gyönyörűségtől, ahogy ráfeszült Zana hátára. Vagy talán azért, hogy ne lássa az arcát a félhomályban.
Alig tartott néhány percig. Úgy hevertek ott, mint két egymásra vetett halott a harctéren, megfeszülve, hunyt szemmel.
Piton visszahúzódva a nőre bámult. Szinte önkéntelen mozdulattal nyúlt volna a talárja zsebébe a pénzért, vagy a pálcája után. Elrendezte a ruháját, hogy fel is út, le is út, mint aki visszaemlékezni sem akar, mi történt, de mégis ott maradt. Zana sokáig nem mozdult, csak a légzése hallatszott, aztán az oldalára fordult, arcát belefúrta a paplanba, nem szólt, csak kezei egy ösztönös mozdulattal védelmezőn a felhúzott térde köré fonódtak.
Piton megsemmisülten fürkészte.
Hirtelen feltört benne valami undor, és először azt hitte, a nyilván sírás szélén álló nő látványától, de amikor ez a mocsok érzésével párosult, rádöbbent, hogy önmagát veti meg. Ritkán lehetett azzal vádolni, hogy áltatja önmagát, de most mégis csalódottan vette tudomásul, hogy az elmúlt évek során sem lett olyan jó ember, mint amilyennek Dumbledore képzeli. Zana önként adta oda magát, legyen bármilyen megvetendő nő is, akkor is bizalmat vetett belé, de ő nem akart, és nem is tudott volna mással törődni, mint a saját kielégülésével, amibe nem fért volna bele holmi játszadozás. Ahhoz valamit éreznie kellett volna Zana iránt, többet puszta dühöngő testi vágynál.
Igazából nem tudta, és nem is érdekelte, miként kell a nőkkel bánni. Ha csupán abból következtetett volna, ahogyan az apja bánt az anyjával otthon, és ahogyan a halálfalósága alatt - és azóta is, gondolta kiábrándultan - érintkezett a nőkkel, úgy hitte volna, hogy a nők csak két dologra valók: hogy levezessék rajtuk a dühüket, csalódottságukat, mint egy gyenge állaton, akibe könnyű és milyen jó belerúgni, vagy hogy kielégítsék testi vágyaikat. Igaz, a kettő sokszor egy volt.
Zanára nézett, és belül várta, hogy majd vinnyogni kezd, bőgni, ordibálni, meg kikéri magának, és hogy képzelte ezt, ésatöbbi, de egyik sem történt. Csak lassan felült, és egy hosszú pillanatig Piton szemeibe bámult. Abban a tekintetben nem volt sem vád, sem harag, még csak sértett büszkeség sem. Egy döbbent pillanatig Piton biztos volt benne, hogy keserű megértés és szánakozás villan benne. Mintha megértette volna az egészet, mintha számított volna rá. Mintha már tapasztalta volna... Dühítette a némasága, sokkal jobban, mintha nyafogott volna. És egyébként se sajnálja őt, mint valami megzápult agyú vénembert, aki képtelen irányítani az életét!
Zana csendesen szedegette fel a földről a ruháit. Piton merengve, faarccal bámulta. Zana úgy festett félig fedetlen testtel, hófehéren, mintha egy mítoszból lépett volna elő - erdei nimfa, ahogy le-lehajolva virágot szed a koszorújába. Ahogy ráesett a hold fénye, gyengén, örvénylő foltokkal, tompán a vékony függönyön átsütve, különös derengésbe vonva az alakját, Pitonnak hirtelen eszébe jutott az a régebbi álma, amikor Zana köddé bomlott a karjaiban, és most önkéntelenül kinyúlt, hogy megérintse őt. Ujjai zavartan fonódtak a vékony csuklóra, és hullottak vissza megint. Odalépett hozzá, tenyere végigfutott a nő gerincén, és lehanyatlott megint, az arca Zana halántékához simult, furcsa ölelés volt ez, talán nem is lehetett annak nevezni, a karjuk ért csak egymáshoz egészen.
Zana összetörten, zavartan, feldúltan döntötte a vállának a homlokát. Sokkal inkább szomorú volt, mint csalódott. Ösztönösen érezte, hogy valami közéjük állt, talán korai volt, talán túl késő.
Hirtelen minden eddiginél jobban érezte a hátán, a karján, a férfi kezének nyomait, keserűség kúszott fel a gyomrából, hogy hagyta magát kihasználni, mint egy utolsó szajha, hogy elhányta a büszkeségét, és most úgy áll itt, mintha a férfi adott volna is valamit, nem csak elvett. A halálfalók halálfalók maradnak, csengett a fülében Mordon hangja valamelyik rendgyűlésről, emlékezett rá, ő maga milyen ellenszenvvel fogadta akkor, hogy mindez szándékoltan Piton füle hallatára történt, de most igazat adott. Piton hiába irtotta ki magából az eszmét, az elkötelezettséget, hiába tudta kivonni magát a Nagyúr bűvköre alól, az ösztöneit, a tudatalattiban gyökerező mozdulatokat és attitűdöket nem tudta uralni. Mégsem ment ki a szobából, ahogy a büszkesége diktálta volna. Tudta, hogy reggelre már mentegetni fogja magában Pitont, most még megengedte magának a tisztánlátást. De bármilyen megalázó volt beismernie, maga a tény, hogy odaadhatta magát, már méltóságot nem ismerő melegséggel töltötte el, és csak ekkor döbbent rá, mennyire a bőrébe itta magát a férfi az elmúlt néhány hónap alatt.
Piton egy rövid perc után ellépett mellette, mintha mi sem történt volna, és úgy heveredett végig az ágyon, hogy csak a felét foglalta el. Zana sokáig állt a szoba közepén, túlcsordult érzelmekkel, kábán, mégis leült az ágy szélére, előre roskadt vállakkal, és hosszan bámulta hold padlóra vetett sárgás fénycsíkját. Nem tudta, miért nem megy el, miért kering ott, mint egy kipányvázott kutya, de képtelen volt eltépni azokat a vékony, remegő szálakat, amik közéjük fonódtak, és talán csak ő képzelte oda őket.
Már kifelé mentek az éjszakából, mikor lefeküdt az ágy másik végébe. Zaklatottan, féléberen, egymásnak háttal hevertek ott reggelig, feszült kivárással, mint a lövészárkokban a katonák.

 

Folyt. köv.

* Ebbe az irányba, kérem.
** Kövesse azt a gondolát!

Vissza