Rejtett vér

(Mirax)

Összefoglaló az előzményekről

XIII.

Terminátor-vonalak

Nehéz hajnal ült meg a városon, volt benne valami időtlen, torokszorító és csapongó. Még alig világosodott, a boltok kilincsébe nyirkosan kapaszkodott a téli éjszaka, és Velence levegője szégyentelenül kúszott be a ruhák alá. Zana néha megállt egy-egy kirakat vagy márványtábla előtt, minden cél és vágy nélkül, mint a felhúzható mugli játékok, és lélekben egészen máshol járt, egészen különös harcok dúltak benne, miközben a selyembrokáton elnyúló üvegdíszek hidegen csillanó éleit nézte, csupa hibátlan szabályosságot, kiszámított, tökélyre vitt szögeket és formákat, csupa idegenséget, amit most nem tudott befogadni, mert ebben az örvényben eltűntek, szétszóródtak volna benne, és lassan minden fogékonyság kiveszett belőle a környezete iránt. Vannak pillanatok, amikor a gondolatok ereje leigázza a testet, és magára hagyja, mozdulni képtelenül, akár egy szürke csigaházat - Zanában is túl sok erőt, túl sok helyet foglaltak le ahhoz, hogy maradjon még benne valami, ami irányítani tudja a lépteit. Észrevétlenül szakadt ki a világból, akár a kövekből felszálló láthatatlan pára, és épp oly feltartóztathatatlanul is.
Olyan húrok pendültek meg benne, melyekről ő régóta azt hitte, hogy szálkákká merevedtek, ősöreg, elcsontosodott érzések koppantak a lelkében, ütődtek egymásnak, akár az elhullott állatok csontjából faragott dobókockák, és beleremegett ebbe a hangba, amit sok éve hallott utoljára, és azt hitte, ugyanúgy beleveszett az élete hínáros útvesztőibe, mint a mocsarak elkorhadt, üszkös fadarabjai. Ugyanazt a rémületet érezte önmaga irányíthatatlanságával szemben, amit akkor régen, és le kellett ülnie egy betonhengerre az öbölparton, mert attól félt, hogy valami végérvényesen és előreláthatatlan következményekkel elszabadul benne. Ujjai kéken fonódtak a lomha lánckarokra. Úgy érezte, felkapja a szél, és elviszi, mint a vásári mulatságokon a krumplicukor papírját, a rosszul rögzített lampionokat, lányok hajából a kék búzavirágot.
Tudta, hogy szerelmes, azzal az igaz, múlhatatlan tűzzel, ami méltó erre a szóra, és nem azért tudta, mert a múlt és a hányattatások ködén át képes volt még tisztán és pontosan emlékezni arra a régi érzelemre, ami egyébként olyan kegyetlen lassúsággal szunnyadt el benne, akár a nyári, gyilkos bozóttüzek, elhamvasztva önnön magát, hanem mert ez is olyasvalami volt, amit az ember ösztönösen és csalhatatlanul megérez az emlékezés torzító tükrein át is, ha képes arra a nyaktörő kötéltáncra, hogy egy pillanatra kíméletlen őszinteséggel magába nézzen. Szerette volna megfeddni magát, szerette volna elhitetni magával, hogy óvatlan volt, és ha jobban vigyáz, nem esik abba a megbocsáthatatlan bűnbe, ami Igort olyan rettenetesen fel tudta bőszíteni, és ami vétett a legfontosabb szabály ellen, amivel az ember köteles volt tartozni önmagának: valaki más előbbre való lett számára saját magánál. Mindig az számít, csakis az, akit a tükörben látsz, Zana. Csak neki tartozol hűséggel ezen a világon. Még emlékezett Igor ragadozó mosolyára, ahogy hozzátette, hogy mindezt természetesen az iránta való hűségen túl kell érteni. Az ott a tükörben nem hazudik, nem csal meg és nem árul el, sulykolta belé ingerülten, mert nem bírta felfogni, miért kell ezt egyáltalán elmondani neki.
Hogy Igor milyen nagyon tévedett ezzel, csak később értette meg. Ő a legnagyobb árulásokat mindig önmaga ellen követte el.
Valamiért azt hitte, ő soha többé nem lesz szerelmes, mert az az első olyan kegyetlenül és feltartóztathatatlanul igázta le, hogy nem létezhetett még egy olyan ember a világon, aki ugyanezt váltja ki belőle. Az a kusza és mégis valahogy boldog kétségbeesés szállta meg, ami azok sajátja, akik olyasvalamit akarnak eltaposni a szívükben, amihez valójában minden fájdalom ellenére reménytelenül ragaszkodnak, mert ez is szép volt és kristálytiszta, és egésszé teljesedett általa. A maga viharverte világában észre sem vette az emberek furcsálló tekintetét. Úgy gubbasztott ott, mint a borzas tollú tengeri sirályok, óceánok parttalanságával a lelkében, arccal a szél felé. Mozdulatlan maradt, mint akit ott hagytak és elfeledtek az órák múlásában, miközben a város tovább ringott az öböl vizén, és arra gondolt, talán így is van ez.
A bágyadt, beteg nap már kínlódó árnyékot rajzolt az utcakövekre, amikor továbbindult, és minden lépéssel egyre inkább rászakadt valami viszolygás, ahogy ahhoz a palotához közeledett, ami egyszerre birtokolta most a múltját és jövőjét. Különös érzés volt, talán visszataszító, épp ide jönni Piton nyomával, emlékével a testén - félt, úgy érezte, minden meglátszik rajta, mint ahogy a fény is átdereng az alabástromvázán. A csatornák közömbös vizében, a kirakatok üvegében most valahogy gyönyörűnek találta magát. Pusztító kis lángocskát őrzött magában, és úgy húzódott vakon közel hozzá, mint az otthontalan didergők. Ujjai újra és újra a nyakához találtak, és összeszorult a szíve, hogy nem tudja érinteni a férfi nyomát, és elzárni, időtállóan, tisztán. Meghamisította és formára csiszolta magában az előző éjszakát, Piton kisiklott érintései elhalványodtak, mert mindent könnyebb és egyszerűbb volt a halálfaló szabványmozdulatok levakarhatatlan, beégett nyomának betudni, mint mindent összeromboló szándéknak vagy kőbe vájt jellemhibának. Ráterhelni valaki másra, elferdült eszmékkel világromboló seregeket toborzóra, marionettvágyakat megcsaló bábjátékosra, akinél ez az eggyel több bűn már mit sem számított, olyan kézenfekvő volt. És talán olyan önámító is. Szó nélkül, lopva hagyta el a szállót, mert úgy érezte, másképpen képtelen lenne eljönni ide, és talán azért is, mert nem tudta, mit hozna a reggel; most túl sok hazugság állt köztük, őszintének lenni csak egy újabb hamis játék lett volna a titkokkal és bűnökkel körülszigonyozott világától innen.
Mióta előző este összefutott a bolgár herceg embereivel, tudta, hogy számára még nem ért véget a velencei út, hiába zárult le a három napos Világkongresszus, amire Dumbledore eredetileg küldte Pitont és őt. Talán el kellett volna mondania Pitonnak, mit is vont maga után az a véletlen találkozás, és hogy a nyilvánosság háta mögött miféle kapcsolat fűzte valójában Dimitar Petkovhoz, de képtelen volt rá. Ehhez túlságosan ki kellett volna adnia magát, visszavonni sietve hazudott szavakat, felvázolni sokágú kapcsolatrendszereket, bevallani kínos titkokat és alantas bűnöket, amikre ő gondolni sem szeretett, és nem tudhatta, Piton miféle következtetést vonna le belőlük. Nem akart a férfinek egy újabb okot szolgáltatni a megvetésre. Épp eleget talált ezen kívül is. Arra sem akart gondolni, hogy talán éppen ezzel követett el egy újabb hibát, és hogy Piton mit fog majd összerakni magának a mai reggel után egyedül a vonatút unalmas, gyűlölt óráiban Milánó felé.
Hevesen dobogó szívvel állt meg a palota előtt, és rájött, hogy hónapok óta olyan az élete, mint a gyors halált halók utolsó pillanata; neki hosszú hónapokig pergett le az élete a szeme előtt, és minden lépése csak azt szolgálta, hogy szembesülhessen a kisiklásokkal és szégyenletes hibákkal, hogy évek távlatából jobban bánja a botlásokat, mint akkor, azokban az őrült és elszabadult órákban, napokban, években. Felnézett a muskátli-pillantású, álmos ablakokra, és tudta, hogy valamelyik második emeleti, magas mennyezetű szobában ott hever ébren, de hunyt szemmel Dimitar Petkov, ahogy mindig is tette a hajnali órákban, hercegi címe minden nyűgével és kiváltságával, és Zana azt is egészen biztosan tudta, hogy abban a pillanatban ugyanúgy őrá gondol, ahogyan Zana is a férfire.
Húsz évesen ő olyan esetlenül, olyan értetlenül élte az életét, mint egy gyerek. Sokat akart, mindent akart egyszerre, de végül semmit sem fogott, és érintetlenül úsztak el mellette a napok. Képtelen volt egyetlen férfi mellett dönteni, mint aki attól fél, hogy ezzel elszalasztja az összes többit, de talán az volt az igazság, hogy igazán soha nem is akart választani egyet a semleges, arctalan férfitömegből. Aztán jött Svetlana az aranyköntösével és parfümillatával, a gyűlölt, átkozott Svetlana, és az élet a Karkarov-birtokon már nem volt ugyanolyan, mint azelőtt, meglebbent előtte valami nagy, egyetemes és igaz, a babaház ablakán túl a valóság szabdalt utakat tárgyilagosan az életébe. Akkor megváltozott benne valami. Világosan, kegyetlenül lecsupaszítva látta meg végre önmagát, és amit látott, az éppoly döbbenetes volt, mint amilyen kétségbeejtően tragikus: a vérrel megörökölt bűnök diadala köszönt rá kalaplengetve, és olyan kegyetlenül és részvéttelenül törte darabokra később a világát, ahogy csak azok árulása képes, akik a legközelebb állnak az emberhez. Ő akkor még nevetségesen idealista volt, olyan naiv bizakodással, amit Igor mindig kíméletlenül gúnyolt benne, beleverve az orrát az élet nagy és bűzlő igazságaiba, hogy ébredjen fel a tündérmeséiből. De húsz évesen akkor ő még mit sem tudott a sorsok és génekkel terjedő családi mételyek szívós legyőzhetetlenségéről, nem tudta, hogy bárhol beszivárognak és felütik a fejüket, mint egy járvány. Ő akkor még szembe akart szállni velük.
Nem várhatta, nem gondolhatott folytonosan azokra a férfiakra, akikkel elment egymás mellett az életük, a lehetőségeket és kérdéseket felvető kapcsolatok közül ki kellett állnia egyért. Értelmetlen volt várni egyre, arra az egyre, akibe nem lehetett, nem kellett volna jövőképeket belelátnia, akinek meg kellett volna maradnia érintetlen, közömbös és színtelen viszonynak számára. Így jött Dimitar. A szomorú tekintetű, különc fiú, akiért ő soha egy ujját sem mozdította, és talán ez volt a kulcs a bolgár szívéhez. Dimitar, aki olyan gyengéden és félve szerette minden egyes nap, mintha az volna az első napjuk, és mit sem tudott arról, hogy Zana néha azt kívánta, bár úgy szeretné, mintha az az utolsó volna; akit csak az ég tudja, mennyire szeretett, és az ég tudja, mennyire másképp, mint kellett volna. És akit akkor ugyanúgy, mint Igort, csúful elhagyott, pedig a bolgár egyetlen bűne az volt, hogy képtelen volt feledést ajándékozni neki.
Egy öregasszony totyogott el mellette, a bevásárlószatyra szájából kókadtan integettek felé a zöldségek ványadt, zöld levelei. Zana látta a szeme sarkából, hogy érdeklődve végigméri, ahogy ott áll a járda közepén, utazótáskával a kezében, mozdulatlanul, szinte a dér is megült rajta, és talán azt találgatta, vajon éppen érkezik vagy távozik onnan, és Zana úgy érezte, maga sem tudja a választ. Ez nem választás kérdése, emlékeztette magát, és az ajtóhoz lépett.
Furcsa volt, hogy soha nem érezte egyetlen találkozásuk előtt sem ezt a szorítást a gyomrában, amit ebben a pillanatban, még akkor sem, amikor először mutatták be a méltán híres bolgár nagyherceg utódjának, aki hűvösen és távolságtartón állt a fogadóterem végében, és akiről Zana jól tudta, hogy még az egyébként bárhová beférkőző és bárkit elbűvölő Igor sem talált rajta fogást és épp úgy ütközött visszautasításba, mint nagyon kevés kivétellel mindenki más. Hiába nehezedett rá az a kimondatlan teher, hogy neki kellett elérnie azt, amiben Igor kudarcot vallott, az első pillanattól fogva olyan fényben látta Dimitart, ahogy a hatalmukat növelni vágyó, szajhahűségű és minden más tekintetben érdektelen vendégek képtelenek voltak; és Dimitar, aki mindig egy kiváló és minden tekintetben tiszteletreméltó apa árnyékában élt, olyan elvárások kereszttüzében, ami gyerekkora óta inkább teher volt, mint követendő példa vagy elérendő cél, megérezte ezt a mesterkéletlen, nyílt jóindulatot. Nem volt szükség egyetlen tanításra sem, amivel Igor formázta macskatermészetűvé, sem a vére alattomos előnyeire. Dimitarral szemben az apja lánya volt, Angus Goldwyn majdhogynem elvesztett tisztaságával. Két, rokon anyagból gyúrt lélek összehajlása volt ez, és ők, akik akkor nem tudták szeretni önmagukat, megszerették a másikat. Amikor Zana becézte Mitkónak, az ő szájából a neve is másképp hangzott, tisztán, lenézés és irónia nélkül, olyan kapcsokat fonva közéjük, amiknek semmi közük sem volt világi értékekhez.
És ahogy most ott állt a lakosztály ajtaja előtt, újra rádöbbent ezekre a kapcsokra, hosszú hónapok és évek kötelékeire, és nem tudta, megvannak-e még vagy csúnyán behegedt sebekké rútultak, ahogyan azt sem tudta, mire számítson most az egyébként is mindig kissé öntörvényű férfitől. Talán a haragját kívánta a legkevésbé, mert Dimitar úgy haragudott, mint a gyerekek, észérvekkel meg nem dönthetően. Kiállhatatlan volt ilyenkor, és dühítő.
Ahogy bekopogott, egy fekete libériás, álmos arcú szolga nyitott ajtót, és még alig mondta ki a nevét, már beljebb is invitálták. Hosszú perceket álldogált az előszobában. Tudta, érezte, hogy várták. Ez a bizonyosság áradt a falakból, az üres fogasok szolgai türelméből, várták, mert ennek a percnek is el kellett jönnie, és mert itt úgy ismerték, ahogy csak nagyon kevés helyen a világon. Tehát semmit sem változtam, merült fel benne, és a pompás tükörből idegesen rámeredő saját arcától elkedvetlenedve próbálta mondatokba bilincselni a gondolatait, de mind szétreppent, amikor a lakosztályhoz vezető aranyveretes ajtón megmozdult a kilincs, és ő rádöbbent, mi az, ami görcsben tartja. Nem Dimitar kiszámíthatatlansága volt, sem az, hogy feladata volt, amit keresztül kellett vinnie. Az igazi ok tudat alatt lappangott benne. Dimitar volt az az egyetlen, biztos forrás az elmúlt két év során, akitől talán hitelt érdemlően hallhatott Igor felől, és akivel éveken át furcsa hármast alkottak. Kicsit olyan megilletődöttséggel állt ott, amikor a kusza hajú férfi hanyagul viselt háziköntösében belépett a szobába, mintha maga Igor haragjával kellene szembenéznie.
- Zana, draga mea - köszöntötte Dimitar éppen úgy, ahogyan régen, és ahogy széttárta a karját, úgy tűnt, mintha két év teljes csendje semmivé foszlott volna. Magához vonta, egészen röviden, barátian, és Zana önkéntelenül Piton érintésére gondolt, aminek számára olyannyira színe és szaga volt, hogy valós félelmet érzett, hogy elárulhatja őt, és hogy Dimitar valamiképpen eltorzíthatja, lesöpörheti róla, amit pedig olyan féltékenyen őrzött.
Dimitar ragaszkodott hozzá, hogy együtt reggelizzenek, és még alig tálaltak meg, ők már túljutottak egy semleges, rövid és kötelező udvariassági körön, ami azelőtt soha nem zajlott le köztük, és amit a távol töltött évek erőszakoltak közéjük. Dimitarnak csak a tekintete lett mélyebb, és a karikák a szeme alatt, hirdetve az alvásért folytatott görcsös hajnali küzdelmek vereségeit, és Zana zaklatottan döbbent rá Dimitar gyógyíthatatlan magányára, s éppen ilyen csalhatatlanul is, mert valami még mindig, ezer és ezer mérföldön és órán át is egymáshoz láncolta őket, és nem csillapodott. Voltak dolgok, árnyalatok, balsorsok és rossz lépések, melyekben szívfájdítóan egyformák voltak. És a magányukban.
Zana olyan könnyen és gördülékenyen beszélt a hivatalos megbízatásáról, mint Velencében addig még soha - megnyugtató és viharmentes volt olyan vizeken járni, ami sekély volt és szelíd. Feszengve gondolt arra, hogy ez a kényelmes, veszélytelen téma egyszer véget ér.
A délelőtt észrevétlenül kúszott el, ugyanolyan tudatos táncot jártak mindketten egyetlen kényes téma körül, mint egykor régen a márványpadlós báltermekben, mikor már minden vendég elment és ők ketten maradtak a nehéz levegőjű, kongó ürességben, csupán saját lépteik ritmusára forogva, olyan bámulatos összhang volt köztük, hogy az ajtók mögül szájtátva bámulták őket a szolgák. Zana szíve összefacsarodott, milyen nagyon nem szabadott volna elrontani mindazt. Dimitarra nézett, aki ott ült a függöny árnyékába húzott karosszékében, egy olyan szelíd mosollyal, ami nagyon hasonlított a régi mosolyára, de amiben eltört valami, ami akkor benne volt, és Zanát jobban karcolták ezek a szilánkok, mint bármi más az elmúlt két évben; úgy érezte, utána kell kapnia a múltnak, mielőtt több sebet ejt rajta. Elfordította a fejét, vakon kibámult az ablakon, és vele szemközt a férfi olyan végtelen mindentudással hallgatott, mint aki teljes bizonyossággal tudja, hogy az a két éve sötétbe zárt, rettegve bújtatott és önmaga mérgében érlelődött kérdés következik, ami annak a napnak a legfontosabb kérdése volt.
- Láttad őt mostanában? Hallottál róla? - szólt Zana csendesen, és nem kellett nevet mondania, ahogy a kérdést sem kellett volna feltennie, mert mindketten tudták, hogy ide tartanak.
- Igen, láttam - válaszolt Dimitar egyszerűen. Köztük nem voltak játékok és fogócskák. Azelőtt sem voltak soha. Milyen nagyon más, mint Piton, futott át Zana agyán a gondolat, de ugyanúgy ködbe veszett, mint az egész világ Dimitar két szavától. Láttad, motyogta megütközve, vagy csak gondolta, de nem számított, a döbbenete testet öltött a szobában, szétfeszítette a falakat, talán egész Velencét is. Valami ősrégi és masszív bomlani kezdett benne, és ő úgy érezte, az omladékok el tudnák most nyelni nyomtalanul és végérvényesen.
- És hogy van? - suttogta.
- Úgy általában vagy veled kapcsolatban? - nézte Dimitar cinkosan összeszűkült szemekkel.
Zana nem nézett rá, úgy felelte halkan, hogy mindkettő. Belül kővé vált a gyomra, mintha minden törmelék oda gyűlt volna, és émelyegni kezdett tőle.
- Általában jól van, ami, mint tudjuk, azt jelenti, hogy elviselhetetlen - mosolygott a férfi az emlékillatú szavakon, de hamar elkomorult. - Veled kapcsolatban mondjuk úgy, hogy már megnyugodott.
- Biztosan nehezen viselte - kapaszkodott Zana az üres szavakba, mert valamibe kellett, különben lezuhan a világ is. Odakint valaki elbiciklizett a palota előtt, futó árnyék kerekezett végig a házfalakon, és halk dudorászás foszlányai szűrődtek be az ablak résein, de megálltak a párkánynál, és némán visszahullottak, ahogy minden megdermedt kicsit odabent. Dimitar felhorkant, ahogy hitetlenkedve előrehajolt a karosszékben.
- Nehezen? Te nem láttad őt akkor, Zana! Ijesztő volt. Tombolt. Hiszen tudod milyen, komolyan féltem - mélyedtek az ujjak a karfába. - Aztán mintha elvágták volna. Ha lehet, az még rémisztőbb volt. Csalódott benned.
- Tudom - nyögte rekedten a nő; árulások mocska tolult fel a torkán. Bár soha ne jött volna el ide. Bár soha ne jött volna el onnan... - Hol van most? Te tudod?
- Persze. Én vagyok a titokgazdája.
- Te? - nézte a férfit elvadultan, életre kelt szemekkel, és különös íz kúszott fel a torkán. Különös, szégyenletes íz. Hirtelen megint Piton jutott eszébe, milyen játszi könnyedséggel leplezné le most, hogyan gúnyolná ezért az újabb kudarcért, ezért a megmagyarázhatatlan, örökké élő féltékenységért. Úgy érezte, megrabolták, valami mély és bensőséges része az életének, ami csak Igorra és rá tartozott, ami összefonta őket, eltéphetetlenül és biztosan, ha mégoly sötét és végzetes volt is, most már nem volt többé az övé, mintha Dimitar befurakodott volna oda, ahova előtte csak neki volt belépése.
- Én. De mindegy, mert innen is továbbköltözik rövidesen. Ne nézz így rám - ingatta a fejét letörten a férfi. - Te lennél a titokgazdája, ha mellette maradsz. Én csak jobb híján vagyok az. Nem hiszem, hogy különösképpen bízna bennem vagy bárki másban. Ezek után semmiképpen.
Valami felágaskodott Zana lelkében, valami gyerekes vágy, ami bizonyítani akart, önmagát igazolni, és kiábrándítóan nevetséges volt.
- Én sohasem árultam el őt! Soha. És eszemben sincs most sem.
- Persze, drágám. Már csak a saját érdekedben is, ugyebár.
- Ezt hogy érted? - pillantott a férfire kérdőn, és megütközve figyelte a szoba homályában lánccá fűződő férfiujjak sziluettjét. - Te tudsz a kötésről? - szakadt ki belőle megbántottan és azzal az újjászületett, gyűlölt féltékenységgel.
- Tudok. Látom, meglep. Elmondott egy-két dolgot. Most mi a baj? Tudod jól, ha minden a tervei szerint alakul, mára már házasok vagyunk, és ő megköti általunk élete üzletét... - húzta el a száját kissé csúfondárosan Dimitar.
- Ne legyél ilyen kegyetlen - suttogta Zana erőtlenül. - Mi álltunk hozzá a legközelebb.
Nem folytatta. Nem is volt ez így igaz. Annyi hazugság volt abban a kapcsolatban, annyi titok és bűn, hogy nem akarta még szavakkal sem újrateremteni. Dimitar nem szólt semmit, és Zana eltöprengett, vajon mennyit ismer abból a hazugsághálóból, érdek-, önzés- és szégyenfonalú szövevényből, amit ők ketten Igorral vetettek a fejére, más-más okból, de egyívású bűnnel.
- Elmondjam, hogy találkoztunk?
Zana az ablakhoz lépett és megragadta a párkányt. Minden összezsugorodott, az angliai élete, az utazásai, a mérföldek a háta mögött terepasztalon felállítgatott centiméter-utak és játékboldogságok voltak műanyag fenyőfák alatt. Belopózott a nagyok világába, eltologatta a bábukat, arrébb húzta a kerítéseket, de ez nem az ő asztala volt, nem az ő játéka, talán nem is az ő élete. És Igor itt járt, már az előszobában, az ajtó előtt, és neki megvolt a választása, hogy önként nyit ajtót vagy hagyja, hogy rátörjék. De tévedett. Ez a választás sem adatott meg.
- Felejtsd el a kérdést, elmondom - jelentette ki hirtelen Dimitar. - Úgyis rájönne, hogy hazudok. Benne lennél a mosolyomban.
Zana ránevetett, annyi szeretettel, amennyit régóta nem tudott kimutatni senki iránt.
- Te semmit sem változtál - jegyezte meg évődve.
- Én nem - nézte a férfi meredten, talán neheztelve is, de nem hagyta, hogy kimondatlan sérelmek elvigyék őket egy olyan irányba, ahol soha azelőtt nem jártak, és nem is akartak. - Üzensz neki valamit?
Zana magában keserűen felnevetett. Annyi mindent akart volna mondani, annyi terhet lerázni, fájdalmat szavakba önteni, megbánásnak formát adni, de erre nem léteztek betűk és hangok, a lelke és a torka közt áthidalhatatlan távolság feszült.
- Ugyan mit? - futott végig az ujja az ablakkeret kérgén, észre sem vette a bőrébe álló kékre mázolt szálkákat, benne gerendaként állt a keserűség. - Minden olyan semmitmondó lenne, mint egy műanyag Rialto-híd.
- Na, ezt a mondatot fogom átadni neki, teljesen rád vall, imádni fogja.
Elkúszott az idő. Puhán, diszkréten, párnákba ágyazott síneken szaladt el, hang és nyom nélkül. Zana a maga szabta, átmeneti, lopott életében minden percet az utolsóként élt meg, mert tudta, hogy a palota falain kívül, Velence határain túl az iszonyat bontogatja a szárnyait, veszteségek és árulások szökkennek szárba, és a félelem kicsi spóráiból telepekben felnövekvő gyűlölet végül majd betör hozzá is, át falakon, ajtókon, zöldre festett rolettákon, öncsaló tagadásokon.
Egy napon megkérte Dimitart, hogy kísérje ki az állomásra. Dimitar csak nézte meglepetten, hogy talán búcsúzni akar. Ő, aki pedig mindig elmenekült, és hiába hangoztatta, milyen nagyon maga mögött akar hagyni dolgokat a múltjában, amikor a legutolsó lépés elől örökösen elriadt, gyűlölt búcsúzkodni, és gyenge volt véglegesen lezárni, ahogy mindig is kissé gyáva volt kimondani az utolsó, végleges, nagy, súlyos szavakat. Úgy hurcolt ezért lezáratlan kis periódusokat maga után, mint az elkergetett kutya a farkára kötött konzervdobozokat, és azok minél inkább megsokasodtak, annál hangosabban csörömpöltek.
Mindketten tudták, hogy nem búcsúzni akar. Csak adósságot leróni.
A vízibusz lustán siklott végig a vízen. A köd szitálni kezdett, és a szürke homály mögött eltűntek a part menti házak színes homlokzatai. Pirosra csípte az arcukat a szél. Zana tudta, hogy akkor látja utoljára a várost, a ködbe süppedve, álmosan, és belül gyászolta. Milyen különös volt, hogy Velence most éppen úgy táncolt el előle, rejtőzött rongyos, foszladozó ködpalást mögé, ahogyan ő szokott elhagyni állomásokat a múltjában - búcsú nélkül.
A Santa Lucia vonatfüttyében nem volt mit mondaniuk egymásnak. Egy csapat mugli futballszurkoló vonult el mellettük harsányan, a vörös-fekete zászlók boldogan lobogtak a peronok felett. Nem volt tíz perc hátra a milánói vonat indulásáig. Most látlak utoljára, akarta kezdeni Zana, de nem merte, és egy hosszú pillanatig úgy érezte, nem is lenne joga hozzá. Mennyi minden állt hát mégis közéjük!
- Fontolóra veszem, amit mondtál erről az egészről - jegyezte meg Dimitar. Zana csak bólintott. Töltelékszavak voltak egy töltelékpillanatban.
Valami csendülve koppant nem messze tőlük, és súlyosan gurult végig a padlón. Egyszerre hajoltak le a sápadt, fénytelen kristálygömbért, végül Zana emelte fel. Furcsán, súlytalanul és melegen simult a tenyeréhez. Dimitar tétován kinyúlt a gömb felé, ujjai úgy érintették az üveget, mintha a mögötte kavargó testetlen füstöt akarná megragadni. Egy magas, békés arcú dervis lépett feléjük, és egy pillanatra, ahogy hármuk ujja találkozott az üveggömb felületén, mintha megsűrűsödött volna a szürke homály a gömb belsejében, és nyugtalan örvénylésnek indult. Zanában hirtelen felötlött, milyen komikusan festhetnek a Santa Lucia forgatagában, ő, Dimitar és a dervis a hatalmas, barna köpenyében, várakozó csodálkozással meredve erre a gomolygó, méla füstre az üvegben.
- Shukran - bólintott a dervis, köpenye szárnyában vonakodva tűnt el a kristálygömb. Hosszan, kutatón nézett rájuk, a még mindig összeérő ujjaikra, a búcsúzásra a szemeikben. Több száz évnyi mágia vibrált a levegőben azzal a természetességgel, ami azokra a népekre jellemző, ahol a muglivilág hosszú évszázadok óta szoros kötelékben állt a varázslók világával. Amikor újra megszólalt, furcsa ízű, de hibátlan angolsággal fűzte hozzá: - Találkoztok ott, ahol a gyermekek tapsolnak a halálnak.
Valahogy látták a kristálygömb lágy körvonalát a köpeny érdes anyagán át is, vagy talán csak érezték. Csak egy újabb bólintás, távoli és ködszerű, és a dervis eltűnt a kerekes bőröndök, összetorlódó kabátok és útiköpenyek tömegében. Egymásra néztek. Érezték, valami lógott a levegőben, ami talán addig is ott volt, csak sosem kapott nevet és formát. Mindketten érezték.
- Találkozunk még, látod - mosolygott a dauphin könnyeden, vigasztalóan; már sípoltak a vonat elejében. - Bábszínházak környékén mindig keress engem.
Zana nevetve kapaszkodott fel a vonatlépcsőn. Bábok, zsinórok, előre megírt sorsok. Milyen nagyon illett ez most ide. Szótlanul állt az ajtóban, Dimitar magányosan várakozott alatta a peronon, nagyon fiatalnak látszott hirtelen, és Zana úgy érezte, sose szerette jobban, mint akkor, és sose félt még ennyire attól, ami rájuk várt. Már dohogott alatta a vonat padlója, amikor az ajtónyílás felé hajolt. Önmaga előtt is csak most lett világos, miért vannak ők ketten itt, miért rángatta el Dimitart a pályaudvar forgatagába. Ki kellett mondania valamit, ami napok óta ott lappangott benne, de sosem merte, sosem akarta, mert a szavaknak teremtő ereje van, tönkretett volna mindent, és az ő utolsó békés kis révébe behozta volna a valóságot. Megidézni vele olyan árnyakat, amik évek óta várakoztak hátul, a falak tövében, amiket ők maguk idéztek meg, de visszaszorított tizenegynéhány öncsalással és felejtéssel teli év - nem akarta ezt, és nem akarta, hogy belevetüljenek kettejük minden pillantásába. Utánuk vetődő fáradhatatlan, névtelen és arctalan vadászok túrták fel a földeket, és zörgették meg a bokrokat hujjogva, csaholó, éhes kutyákkal. A kimondott szavak közelebb hozták volna őket, érezte, a sejtés és újságpapírbetűk tényekké csontosodtak volna.
Már meglódult kissé a vonat, amikor megszólalt:
- Keresteti őt, Dimitar - erőtlen volt a hangja, elvitte a vonatdohogás, a férfi mégis megértette. Most sem kellett neveket mondania. Nem is tudott volna. - Nagyon keresi őt.
Dimitar feléje lépett, aztán tétován megállt. Keze furcsán megdermedt a levegőben, kitárt tenyérrel.
- Tudtuk, hogy így lesz. Mindannyian tudtuk - jelentette ki komoran.
- De csak most kezdte igazán. Mondd meg neki, hogy vigyázzon! - kapaszkodott görcsösen a fogantyúba. Most valahogy fontosnak tűnt megértetni vele, mi zajlik benne belül, mintha ezzel át tudta volna adni a rémülete egy részét. A vonat lassan kigördült, úgy kiáltott Dimitar felé búcsúzóan. - És te is vigyázz!
Elmosódott minden. Az emberek a peronon, a Santa Lucia pályaudvar lapos teteje, a lagúna, az elkövetkezendő hosszú percek. Olyan volt, mintha valami végérvényesen, javíthatatlanul eltört volna.
A vonat álmosan siklott végig az Alpok árnyékában, és Zana újra, mint mindannyiszor a múltban, úgy hagyta el Itália földjét, hogy sem Rómában, sem Ferrarában nem járt, ahova pedig minden helynél a világon jobban húzták vissza az évszázadok sötétségébe nyúló családi örökségei.
Még nem volt kész rá, mintha attól félt volna, hogy ezekben a városokban, ezt a levegőt szívva, ahol az élete bölcsője ötszáz évvel korábban komor és bűnös sorsszerűség árnyékában ringott, ahol megszületett és lezajlott minden nagy és iszonyatos esemény, ami aztán hosszú generációk során makacsul újra és újra felütötte a fejét, ahogy minden megismétlődik egyszer a világon, talán valóban attól félt, hogy rárakódna valami még súlyosabb és múlhatatlanabb végzet, mint ami már addig is a vállát nyomta.
A hideg ablaküvegnek dőlve úgy érezte, messzire lát a csendes lankák felett, végtelen mérföldeken, ködön és erdőkön át, el egészen Ferrara várfokoktól szögletes, erőteljes körvonaláig valahol a tenger kanyarulata mögött, és a vonat mintha minden előírt sínpálya ellenére is arra szaladt volna. Behúzódott az ülés kemény támlái közé, be a durva posztófüggöny mögé, és az a múlhatatlan szorongás, ami mindig hatalmába kerítette itt, most is kiterjedt benne, keveretlenül összetolulva valamiféle zavarbaejtő és ősi vágyódással, ami taszította és vonzotta is a csalhatatlan vérét.
Bizonytalanul, halványan azt érezte, hogy ez volt az utolsó útja ezen a számára misztikummal és súlyos titkokkal teli földön.

*

Az ajtón túl a Roxfort a tanulás csendjébe burkolózott. Az igazgatói irodában is csak a kis ezüst szerkezetek pöfögtek halkan a komódokon és távoli polcokon. Dumbledore a tintásüvegbe mártotta a penna hegyét, és elgondolkodva meredt az elé terített kisimított, üres pergamenlapra.
Hagyta visszaperegni a tinta fekete, céltalan cseppjeit. Bill Weasleynek készült levelet írni, aki aznap tért vissza Egyiptomból, ahol a Gringotts nevében volt kiküldetésen. Szükségük volt minden információra, amit a koboldoktól megszerezhettek, akár ha csak elejtett megjegyzések formájában is; ínséges idők köszöntek rájuk, fel kellett szedegetni a lehulló morzsaszemeket a padlóról. Mióta a Gringotts számára képbe került a kelet-európai Csorobanka minden befektetésével és területével, a koboldok minden addiginál zárkózottabbak lettek - nem mintha valaha is túlzott közlékenységgel lehetett volna vádolni őket. Hiába tartoztak egy fajba, az angliai és a keleti koboldok viszonyát elsődlegesen az általuk birtokolt hatalom és vagyonmennyiség határozta meg. A Gringotts mindig irigyelte a Csorobankát, a hatalmas keleti-európai térségét, a befektetési és terjeszkedési lehetőségeit, miközben a kontinensen ők csupán Párizsban és Amszterdamban rendelkeztek egy-egy kisebb bankfiókkal, azon kívül is csak Egyiptom és India területén néhány kutatócsoporttal, de ezeken túl nem nyúlt a kezük, már csak a Csorobanka miatt sem. A keletiek ezzel szemben arra a biztos, erős és hatalmas bázisra vágytak, amit Nagy-Britannia jelentett a Gringottsnak.
Pénz kérdésében a koboldok sohasem alkottak összetartó egységet, de valamiféle egyensúly mindig fennmaradt köztük azáltal, hogy nem háborgatták egymás területeit. Most azonban Voldemort megbillentette az aranymérleg kis tálcáit. Azzal, hogy a Csorobanka alatt megingott a talaj, a Gringotts koboldjai éhes, mohó szemekkel kezdtek kelet felé figyelni.
Dumbledore letette a pennát. Nagyon fáradtnak érezte magát. Megint a régi mese, a könnyű út a nehézzel szemben, az álmok a realitás ellen - Voldemort úgy ismerte mindenki legbelsőbb vágyát, mintha az a sajátja lenne. Hiába nézte le és vetette meg a koboldokat, tökéletesen biztosan látta, mi az, amivel megfoghatja őket, mert mindenkinek vannak vágyai, és mindez kiterítve, lecsupaszítva hevert előtte a tervezőasztalon. Így fordulnak át az álmok pórázakká, gondolt Dumbledore a halálfalók megannyi generációjára, a nagy álmodók és mélyen gyűlölők táborára, akiknek minden félelme és minden akarata Voldemort nélkül talán csak ártatlanul önmagát sütötte volna ki.
Nem hagyhatták, hogy a Gringotts és a Csorobanka összefonódjon. Annak, hogy Voldemort bármiféle befolyást szerezzen a Gringotts felett, szörnyű következményei lettek volna, messzebbre, mélyebbre húzzák a világot, mint tizenöt évvel azelőtt. Az egyetlen fegyverük az lett volna, amit hosszú évszázadok óta megtagadtak a koboldoktól. A jogok.
És itt jött a képbe a nagy és gyászos háromszög harmadik csúcsa: a Minisztérium. Caramel amilyen konokul tagadta egy évvel korábban Voldemort visszatértét, olyan makacsul tagadta most a visszatérés valós veszélyét és ezáltal a külső segítség vagy akár az évszázados jogok megadásának szükségességét. Ha bele is kezdett volna bármi tárgyalásba a koboldokkal, Dumbledore tartott tőle, hogy ugyanolyan botrány és sértődés robban ki belőle, mint az előző századok sorain végighúzódó konferenciákon, amelyek eredményeképp a kentaurok és a sellők tiltakozásul lemondtak az értelmes lény besorolásról, és inkább a bestiákhoz csatlakoztak. Caramel és a legtöbben, akik körülvették, képtelenek voltak lemondani az évezredes kiváltságaikról, és ebben a tekintetben semmiben sem különböztek Voldemorttól és a halálfalóktól, és ezzel maga a Nagyúr is tisztában volt.
Dumbledore újra kézbe vette a pennát, nekikezdett a levélnek, rövid, lényegretörő sorokkal. Azon a délelőttön volt a Malfoy-Black örökösödési tárgyalás újabb menete is. Ez sem tett éppen jót az ügyének, még akkor sem, ha az az egészen egyedi eset alakult ki, hogy valamiben ugyanazt akarták Caramellel - minél inkább elhallgatni a tárgyalás részleteit: az ügy teljességgel megjósolhatatlan kimenetele óvatosságból megvonta tőle a publicitást. A fél mágusvilág szemében Sirius Black - Caramelnek hála - még mindig bűnöző és halálfaló volt, nem vetett jó fényt az iskolára, hogy az egyik tanáruk ráadásul a végrendeletben örökösnek megjelölt, Siriusszal szimpatizáló oldalon bukkant fel ebben a históriában, de ez csak a pillanatnyi állás volt.
Caramel más tekintetben is elzárkózott a nyilvánosság elől. Újabban eluralkodott rajta az üldözési mánia, és csak előre egyeztetett időpontokban volt hajlandó fogadni másokat - na persze így sem akárkit... Ha a dementorok még a Minisztérium oldalán álltak volna, nyilván néhány közülük naphosszat Caramelt védte volna. A miniszter ostobán és vakon építgette a falait, kívül rekesztve rajta mindenkit, Voldemortot és Dumbledore-t is, de nem tudta, hogy a Nagyúr be tud kúszni a falak résein, mert úgy ismeri a köveket, mint senki más. Amit ő, Dumbledore tenni tudott, azt kétségkívül árulásnak nevezték.
Rémszem morgolódott még az előző télen, hogy mennyivel egyszerűbb lenne kiállni egy szál pálcával szemtől-szemben, és elintézni ezt az egészet egyszer és mindenkorra. Ez nem az ő asztala, elégedetlenkedett, sokkal inkább Dumbeldore-é. Kihúzgálni egymás alól a szőnyeget... Ilyenekkel mennek el évek és életek. Fák mögül kiabálnak egymásra, találgatva a másik homlokára írt számot, miközben a sajátjukat takargatják. Én ehhez túlságosan auror vagyok, dörmögte valamelyik gyűlés után a Grimmauld téren, és Sirius, az akkor még élő, és talán élve eltemetett Sirius keserűen bólintott. Igen, kiállni szemtől-szemben. Voldemort és ő. Voldemort és Mordon. Voldemort és Dumbledore. Milyen egyszerű.
És mennyire lehetetlen. Ez csak egy pihenő lett volna, egy lépcsőfok, egy kőlap az úton, mert a végállomás egészen máshol feküdt.
Voldemort és Harry.
Ide tartottak. Még csak nem is most vagy tizenöt éve. Onnantól fogva, hogy Tom Denem ennek az iskolának a falai közt rálépett arra az útra, ami végül, évekkel később a legyőzéséről szóló jóslathoz vezetett a Szárnyas Vadkan egyik ócska szobájában. A világ nagy egyensúlya volt ez. Nagy és kegyetlen egyensúlya.
Minden, amit ők most tettek csupán kősáncok építése volt, ami mögé időlegesen elbújhattak a végső lépés elől, de Dumbledore tudta, hogy nincs más út. Egyetlen perc, másodperc alatt dől el minden, hosszú évek háborúja, a varázsvilág sorsa egyetlen varázsigén fordul majd meg valamelyik irányba. Csak időt nyertek ezzel a fiúnak, hogy addig felkészüljön. Vagy hogy éljen.
Másmilyen harc volt az ő harcuk, másmilyen ellenfelek voltak. Ők folytatták volna a legvégéig. Mordon nélkül, Dumbledore nélkül. Harry nélkül. A másik oldalon azonban egyfejű sárkány állt szemben velük, aminek ha levágják a fejét, ha igazán, valóban levágják a fejét, nem nő vissza, és a maradványai végérvényesen, veszélytelenül hevernek a földön széthullva. Csak szárnycsapások maradnak utána. Vergődések. Ezt pedig már jól ismerték. Csak egyetlen varázsige kellett. És idő.
Dumbledore meggyújtott néhány gyertyát. Odakint folytonos szürkület tompította a tájat. Elmélyültek az árnyékok a szoba sarkaiban és Dumbledore homlokán. Néhány egykori igazgató hunyorogva ébredt fel a képkeretében. A fény ráesett a régi könyvre, amit Zana fordított hónapok óta, a felszín alatt folyamatosan örvénylő zárókő tompán megcsillant a gyertyalángban. Különös könyv volt ez. Zana jegyzetei gyűrötten nyúltak ki alóla, csupa kelet-európai babona, hiedelem és mágiatörténet, érdekes, ritka, de valójában semmitmondó anyag. Dumbledore többször kipróbált rajta néhány fordítóbűbájt, de semmi nem fogott a könyvön, még csak lemásolni sem hagyta magát, és ez meglehetősen furcsa volt, ha a tartalma érdektelenségét tekintette.
Összehajtotta Bill levelét, és megcímezte. A spanyolviasz sercegve olvadt a lángban, és egy pillanatra ellobbant a gyertya az asztalon, ahogy lepecsételte a levelet. Valami azt súgta, már visszafelé számlálják az időt, mindennek a vége felé, csak azt nem tudta senki, mennyinél tartanak.

*

A Roxfort magas, emeleti ablakain szilánkokra törve vetült be a hideg napfény, és elhalt, mielőtt eljutott volna a távoli sarkokig. Piton is csak egy fekete árny volt a folyosók mélyén és a hosszú évek büntetőmunkái során fényesre suvickolt lovagi páncélok acélján, ahogy elsietett a márványlépcső felé. Szombat délelőtt volt, diákok legfeljebb véletlenül tartózkodtak a tantermek és a könyvtár közelében. Csak Hóborc horkolt szinte tüntetően hangosan az egyik pókhálós csilláron. Előző este olyan fülsüketítő csetepatét robbantott ki az egyik hollóhátas diák ellen, hogy zengett az egész iskola. A ruháján még mindig ott szürkélltek a vakolatdarabok, mintha bóvli harci kitüntetések lennének. Frics egész este káromkodva seperte a padlót és rakta helyükre a szétdobált iskolai kitüntetéseket, szidta az egykori tulajdonosokat, hogy mindet inkább élve el kellett volna ásni Hagrid tökágyásába jelvényosztogatás helyett.
Piton lesietett a lépcsőn. Az imént fentről, az ablakból látta, hogy odakint a parkban diákok csúszkálnak a tó jegén. Hogy ezeknek miért kell minden lépésére odafigyelni, lüktetett a halántéka. Késő éjjel arra ébredt, hogy a rianó jég hátborzongató visszhangot ver az épület csendjében. Ezek meg rámennek korcsolyázgatni, tépte fel a bejárati ajtót, de még be sem csapódott mögötte, mikor megtorpant a bejárat boltozata alatt. Flitwick megelőzte, de ahelyett hogy leparancsolta volna őket, egy pálcaintésére gyönyörű és masszív jégpáncél szikrázott végig a tó közepe felé. Flitwick néha nem csak termetében volt annyira gyerek, nézte fanyarul.
- Legalább addig sem odabent gubbasztanak és szedik darabokra a kastélyt - lépett mellé elégedetten McGalagony. Piton felkapta a fejét. Észre sem vette, hogy a tanárnő is ott áll a boltozat árnyékában. - Vagy a Tiltott Rengetegben szédelegnek - szúrta oda hamis szikrákkal a szemüvege mögött.
Piton tudta, mire céloz. Egyik nap Hagrid felhurcolta két-három mardekáros diákját a kastélyba, akikre az erdőben bukkant rá, és messze lepipálták a Szárnyas Vadkant minden kecskebűzével és whiskyszagával együtt. A vadőr persze nyomban kötelességének érezte, hogy nagy felhajtás közepette eléje toloncolja őket. Monstro böfögve eléje tántorgott, hogy ők csak fáztak, és Piton egykedvűen arra gondolt, miként hasonlíthat mindenben ennyire arra az ostoba apjára. Emlékezett rá, hogy két évvel korábban a Durmstrang különítménye fetrengett vodkásüvegek között a roxforti tavon horgonyzó hajójuk fedélzetén ugyanerre az okra hivatkozva. Ott ez ugyan bevált, mivel a dicsőséges igazgatójukat egyáltalán nem érdekelte, mi történik a diákjai sorában, miközben a Sötét Jegyét borogatva a kabinjában vinnyogott. Fürödjenek meg, ennyi volt Piton reakciója, és a fiúkról kihívóan Hagridra nézett, ahogy a kölykök nyomában elvonult, hogy bizony, bizony, fürödjenek csak meg mind. Nem felejtette el, hogy a vadőr év elején Seamus Finnigant és Dean Thomast kapta ugyanígy rajta, amint nagyban ünnepelték a Griffendél kviddicsgyőzelmét. Akkor persze Hagrid mindenféle dobpergés és harsonaszó nélkül elküldte őket aludni.
- Való igaz - biccentett oda McGalagonynak. - Vagy legalább nem a Szükség Szobájában randalíroznak - emlékeztette Potter valamennyi zseniális rendbontására.
McGalagony fújt egyet, hogy ez döntetlen, és ennyiben is maradtak.
Ahogy a tanárnő elindult keresztül a szürke parkon, Piton piszkálódva utána szólt, hogy csak nem ő is beáll korcsolyázni. McGalagony kissé sértetten felszegte az állát, hogy már miért ne, és a tó felé kanyarodott.
Hideg, csípős szél fújt be a fal tövébe. Árnyéktalanul nyúlt el a táj, a fémszínű égen csak sejteni lehetett a napot. Andromeda Tonks vágott át lassan az üvegházak felé, szinte botorkált a park göröngyei közt. Piton látta, hogy vissza se köszönt egy csapat hollóhátasnak, akik mellette futottak el kurjongatva. Két napja zajlott le a Malfoy-Black tárgyalás ki tudja hányadik nevetséges köre, és Andromeda úgy tért vissza, mint aki a lelkét valahol a tárgyalóterem fapadjain és száraz paragrafusai között hagyta. Lassan, gondosan őrölte fel a dicstelen rokoni viszálykodások malma, úgy roppant szét és fogyott el az összesúrlódó érdekek és mocskolódások közt, akár az apró búzaszemek, egyszerre próbált Black és Tonks maradni, nővér és kuzin, és egyszerre bukott bele mindegyikbe. A tanári szobában, a fárasztóan tapintatos légkörben is meghagyták a magányában, miközben Piton elégedetten figyelte, hogy lám, megint igaza lett, ez a nő szánalmasan gyönge.
Elindult az ellenkező irányba. Kisebesedett kezein szinte pikkelyekben felpergett a bőr a csontkemény széltől. Napok óta megszállottan temetkezett bele az alagsor párlatfelhőibe, az aprítókések elfogulatlan pengesuhanásaiba, és amit eddig soha nem tett, most egyszerre több kísérletbe is belevágott, mint akit nem hagynak nyugodni a polcain sorakozó idegen kis üvegek és könyvek - a velencei patikából hozott szerzeményei félig letépett csomagolópapírjukból meredtek rá a szobája homályából, talányosan és incselkedőn, míg fel nem sorakoztatta mindet az üstnél, a később ingerült mozdulattal összegyűrt, teleírt receptlapok közé. Képtelen volt rendesen végigvinni egy-egy bájital előállítását, pedig néha a bájitalmesterek csalhatatlan megérzésével tudta, hogy egyetlen lépésre van csupán a megoldástól. Valahogy másképpen folyt most minden. Nem a bájitalfőző csillapíthatatlan, de építő étvágya munkált benne, hanem valami pusztító vágy, ami inkább legyőzni akarta az újszerűt, belesimítani a megszokottba és jól ismertbe, a keze alatt egyformává, jellegtelenné kopott fényű üvegek egyensoraiba. Mindennek helyet és feladatot kellett találnia a maga uralta térben.
Medeától egy pillanat alatt visszavette a bájitalórák fonalát, és visszahelyezte őket a napjai rendszeres és kikerülhetetlen eseményeinek megnyugtató folyamatába.
- Nagyon izgulok - jelentette ki Medea a Roxfort tanári szobájában, időtlen pimaszsággal sandítva rá -, ha rossz munkát végeztem, még a végén utólag valahogy Trollra rontatja a Ravasz-jegyemet, igaz, Piton professzor?
Piton látványos elégedetlenséggel csak arrébb rakta a negyedévesek házidolgozat kupacát, hogy ő azt hitte, az eleve Troll volt. Látta, hogy McGalagony csak mosolyog rajtuk, a szavaiknak már tizenhárom évvel korábban sem volt sok éle. A bájitalfőzés homogén szenvedélye hasonlatossá tette őket, elsöpörve Házak ellenségeskedésének évszázados berögződését, bár nem ment egy csapásra. Ez a fajta felfedezés, a tanár büszkeségének távolságtartáson is átcsapó ereje, hogy talán ékkőre talált a sárban, csak kezdő tanári éveiben jött elő, aztán soha többé. Ha kitüntetett is figyelmével egyes tehetségesebb diákokat, azok szinte kivétel nélkül a saját házából kerültek ki, mint ahogy Draco Malfoy, és inkább eszközként szolgáltak arra, hogy bosszantsa a többi ház tanulóit. Nem mintha lehetetlen lett volna bájitalfőzésre fogékonyabbakat találnia, kezdve példának okáért Hermione Grangerrel a sort, akinek azonban az az elnézhetetlen bűne volt, hogy Potter ellenállhatatlan bűvkörében repkedett.
A diákok szempontjából ugyan kiesésnek semmiképpen nem lehetett nevezni a velencei távollétét, azért mégsem hagyta ki egyszer sem, hogy elejtsen egy-egy megjegyzést arról, mennyi pluszmunkával jár neki rendet tenni Medea után - minden egyes szó címzettje Dumbledore volt, és az ő hatalmas ötletei, amik számára olykor csak egy újabb szálkát jelentettek a körme alá. Hiábavaló játék volt, tudta. A bábok nem beszélnek.
Megesett, hogy alig gondolt őrá. Hibátlan folytonossággal csörgedezett tovább az élete, csak a felszín alatt úszott folyvást, fáradhatatlanul, akár egy sikamlós testű hal, a nő emléke, megfoghatatlanul, elűzhetetlenül. Napok óta, azon este óta nem hallottak felőle, és minél inkább elmaradt, Piton annál inkább kívánta, minden tartalom és bűntudat nélkül, hogy bár soha ne is térne vissza, bár találnák meg valamelyik csatorna sápadtzöld vizében, mert az sem elég, hogy ott jár valahol a világban, biztonságos és messze mérföldekre Angliától, mintha soha nem is keresztezte volna az életük egymásét. Amennyire szeretett volna semmissé tenni minden szót, mozdulatot és tettet, ami köztük valaha megesett, - és nem azért, mert megbánta, hanem mert úgy fújt szét és borogatott fel minden egyensúlyt, mint a szobába betörő huzat -, épp annyira kívánta, hogy mindezzel együtt a nő is tűnjön el a világból, mint egy elpukkanó buborék. Nyomtalanul. Lenn, az alagsori szobájában a velencei patikáról, a főzeteinek áporodott párájáról és a málló könyvlapjairól, az évszázados titkos tudás suttogva továbbadott szavairól, minden üvegcse és kilincs elkopott fényéről le akarta választani Zana emlékét, a csupán derengő, színtelen jelenlétét a velencei bájitalműhely ajtajában, akár egy párlatot, ami lassan csordogál végig a vékony üvegcsöveken, színtiszta, tömény, de üvegbe zárható cseppekbe gyűlve, de a nő lenyomata sokkal mélyebben gyökerezett ezekben a részletekben, semhogy képes lett volna elkülöníteni tőlük. Erőnek erejével elfelejteni valakit - ez is a világ nagy és nevetséges abszurdumai közé tartozott.
A közös tanáriban érintetlenül állt az asztala, minden elveszettnek hitt, törött pennájával és célját vesztett levelével együtt. Nem volt különbség. Zana élete azon az asztalon éppen úgy mutatkozott meg, amilyen valójában volt, kicsit itt is élt, és kicsit máshol is, de igazán talán sehol sem volt. Ő lökdöste vissza a nyitva felejtett könyvek és ott hagyott teásbögrék közé a pergamentekercseit, amikbe mindig belekapott a szél, meg a vaskos leveleket, biztosan szépítőszer-katalógus mind, mi más, dobálta őket egymásra megvetően.
Még látta őt akkor, aznap reggel, hajnalhasadta előtt, miközben összegyűrt ruhában és bőrrel ott hevert a velencei hotelszobája ágyán, mellkasában a kaftán fémgombjainak lenyomatával, és Zanáéval. Mellette az ágyon egy süppedés volt csupán Zana helye, és a takaró gyűrődése. Amikor érzékelte, hogy még sötét van, látta a ködhajú utcai lámpafejek fényében a nő szoknyaabroncsának önmagába roskadt tányérját, a kibomlott szalagokat és sebtében felkapott tárgyak fénytelen suhanását, megértette, mi történik, mint aki évek óta érti, évek óta várja ezt. És talán így is volt. Értette, ismerte a mozdulatokat, a soha fel nem pillantó szemeket, a széthagyott ruhák közt neszező, botladozó lépéseket, és ismerte az ajtó csukódását. Olyan nagyon árulkodó volt mind. Annak, hogy néhány órával azelőtt megrabolta a nőt, ez éppen olyannyira magától értetődő része volt, mint a fizetett szerelmek pénzcsörgése. A világ gyönyörű, kegyetlenül következetes és szabályos menete volt ez.
Nem mintha igazat adott volna a nőnek, egyáltalán nem bírálta az eseményt, s legfőképpen nem önmagát. És még csak nem is azért, mert Zanával - vagy akár bárki mással - szemben mindig vonakodott önmagát kritikával illetni, hanem mert mindez, ami és ahogyan történt, épp olyan természetes és megváltoztathatatlanul adott volt, mint akármelyik testrésze, éppen ezért fel sem ötlött benne, hogy mindezt megkérdőjelezhetné. Réges-rég, még a kezdetekkor mondta neki valamelyik kétgalleonos nő a Kikötő mélyéről, - már az arcára sem emlékezett, nem is volt fontos, mind egyforma volt a funkció jellegtelenségében -, hogy ő úgy ad, mintha közben inkább elvenni szeretne, és így sosem lesz belőle nagy bajnok. Teszek a bajnokokra, fortyant akkor gőgösen, vagy azért, mert sosem tűrte a kritikát, főképp ha az elevenjébe mart, vagy mert érezte, hogy ezen a területen ő kívülállónak számít majd mindig. A fizetett nőknek úgyis csak a pénz fontos, gondolta akkor hidegen, kamasz fejjel, és most szédítő volt belegondolni, mennyire pontosan látta a saját jövőjét.
Azon a hajnalon Zana hátrahagyta a félmaszkját is. Azt a félmaszkot, amit aztán reggel Piton úgy vitt a nő ajtajához, mint egy különlegesen tapintatlan győzelmi trófeát, hogy milyen jó lesz majd Zana orra alá tolni, hogy a nagy sietségben ott felejtette, máskor ne veszítse el a fejét, milyen gyűlöletesen jóleső lesz emlékeztetni erre a botlására, hogy ilyen az, amikor elszámítja magát. Nem mindenki hősszerelmes Igor Karkarov. Sietősen nyílt az ajtó, türelmetlenül, Piton arcán mintha évezredes kőbe vésték volna ezt a gyilkos, talán mindkettőjüket megsemmisítő mosolyt, ami végül önmagát mérgezte meg - észre sem vette, hogy a legnagyobb rúgásokat néha úgy tudta csak másoknak adni, ha egyúttal önmagába is belerúgott. A szőke varkocsú nő, aki ajtót nyitott, félig kitöltötte az ajtónyílást, és a legkevésbé sem hasonlított Zanára, vaskos markában visszautasítóan nyikordult fel a kilincs, ahogy kicsapta az ajtót, vitára torzult szájjal.
- Ja, was wollen Sie? - förmedt rá, mögötte egy nagyhasú, ideges német bizalmatlanul méregette Pitont. A padlón félig kipakolt utazótáskák tátongtak. Már igazán csak a vikingsisak hiányzik, viszonozta a pillantást Piton minden gazdátlanul maradt rosszindulatával. Vagy Thor pörölye.
A szálloda portásától tudta meg, hogy Zana napkelte előtt kijelentkezett, és nem, nem hagyott üzenetet, ingatta a fejét együtt érzően, mint aki ért mindent, és Piton meg tudta volna átkozni azért az ostoba arckifejezésért, ami nem értett semmit a világon, de azt a legkevésbé, hogy Zana csupán megfosztotta az ő kétes és eltorzult kis elégtételétől.
És talán éppen ez a záróakkord hiányzott ahhoz, hogy félre tudja söpörni azt az egész éjszakát, napokat, heteket, egymással ölre menő gondolatokat és Zanát, minden terheset, amit ő jelentett neki hosszú szétcsúszott hónapok óta. Kellett ez az ízetlen győzelem, vörös jóváhagyó pecsét a levelek végén, ff, fiat ut petitur, úgy legyen, akár a pápai kérelmek alján, hogy látsszon, minden úgy lett, ahogy én akartam, és nem pedig mert így sikerült.
Az is épp elég volt, hogy McGalagony és még néhány más tanár tanúja volt dicstelen diákéveinek, ez a nő még ezer mérföld távolságból se legyen úgy részese az életének, hogy ő nem formálta benne olyanná az emlékeket, amilyenné neki tetszett. A legkényesebb emlékeket. Nem akarta, hogy Zana is egy újabb olyan elvadult szörnyeteggé nője ki magát, mint Lupin, Potter vagy az apja sárga pecsétes levelei az asztalfiókja mélyén, pókhálós szekrényekből és sarkokból ráugró mumus volt az összes, a saját kudarcainak rongyaiba öltözve.
És mégis, valahol éppen azt várta, hogy Zana bukkanjon fel, és maga sem tudta, mi okból, mert abban a találkozásban nem lett volna köszönet. Talán önkínzás volt ez, valami kifordult és kíméletlen önigazolás. Talán perverzió. Hogy lám, igaz, csak a gyűlölői palettája nő évről-évre, ő mindig is mondta. Abból az iróniából táplálkozott ez, amivel mások iránt viseltetett, de ami néha a legkegyetlenebb pontokon saját maga ellen irányult. Összehúzta magán a köpenyét, és keserűen összeszorította a száját, mert hirtelen rádöbbent, hogy talán nem is így van ez, hogy talán még annyi év után is élt benne a gyengék öncsalása - az a nevetséges ábránd, hogy Zana arcán nem az ő újabb kudarca köszön majd vissza.
Kövér, jóllakott varjak reppentek fel az útjából, és károgva vegyültek bele a kviddicspályán gyakorló hugrabugosok sárga, elmosódó foltjaiba. A nyakukon volt a következő mérkőzés és a folyosói csetepaték. Meg a büntetőmunkák.
Egyszerűen nem tudta, hova tűnt receptszigorral megszabott korábbi élete, ahol unciapontossággal kimérve sorakozott minden és mindenki, akár a szorobán egyforma, rendezett golyói, és éppen ennyire meglepetés és váratlanság nélkül is. A sínek és fagolyók világában csak tények voltak, jobbra vagy balra tolt számok, helyes-helytelen, igaz-nem igaz - leképezhető és tévedhetetlenül felvázolható rendszer. Most leszaladtak a golyók, használhatatlanul és értelem nélkül hevertek. Pont így maradtak okok és következtetések nélkül az ő érvei és gondolatai. Valami örökösen dagadt és apadt benne, akár a hold fázisaira a vizek, de minden kiszámíthatóság nélkül.
A szél halkan, tisztán hozta felé a thesztrálok különös hangját a Tiltott Rengeteg mélyéről. Mintha siratóének szólt volna, gyászoló és mély. Néha úgy érezte, nem ért semmit - ha magába nézett, olykor összezavarodott, mint akiben túl sok ellentmondás feszül. Most is így volt. A hó érintetlenségében csak még mocskosabbnak érezte magát, és hiába volt hosszú és keserves évek minden fáradozása, nemes árulása, minden kockára tett pillanata, mintha egyre vastagodott volna rajta élete összes bűne és aljas vétke. És ehhez mérten nyomta a súlyával.
Egy hatalmas, kifulladt bagoly ereszkedett mellé hirtelen, és Piton felismerte Madam Malkin csomaghordó madarát a lábára kötött súlytalanra bűvölt kék kartondobozról. Leoldotta a bagoly lábáról, és fizetett. Tudta, mi van benne, három ing és egy felöltő. Egy fehér, egy szürke, két fekete. Visszament vele az épületbe, és lerakta a munkaasztalára az olajfoltos pengék és szétszórt alapanyagok közé. Fel sem bontotta. Ő így vásárolt, anélkül hogy betette volna a lábát egyetlen üzletbe is. Nem volt hajlandó a súlyfeleslegükön siránkozó nők és fagylaltért nyafogó kölykök közé menni, a legújabb divat szerint varrt dísztalárokat kerülgetni az ajtócsengő folyamatos csilingelése közben. Kelmék, mérőszalagok, próbafülkéért hajba kapók hisztériája, ez túl szűk, ez túl fehér, jaj, ez milyen remekül megy a szeméhez. Nem az ő világa volt. A méretei ott hevertek Madam Malkin abszol úti szalonjának varróműhelyében már évek óta, változatlanul, és csak egy levelébe került, hogy megkapja, amire szüksége volt. Mindig mindenre ugyanúgy, ugyanabban a stílusban, méretben, fazonban. Ebben sosem volt meglepetés, és ez így volt tökéletes. Egy másik csomagot is várt, a Shanda és Sheymesh sznob és giccses talárkölteményei ugyan hidegen hagyták, azonban az ügyesen, lenyomozhatatlanul beszerzett svéd sróforrú sárkány bőrét tőlük tudta a legkönnyebben megvenni. Ő persze nem cipőnek vagy kabátnak használta fel, ahogy a busás árat fizető többi vásárló. A bájitalfőzés során a sárkánybőr védőkesztyű kopott el a leglassabban.
Amikor visszaért a bejárati csarnokba, McGalagony éppen néhány mardekárosát hordta le, hogy miért vágtak léket a tó jegén, a korcsolyázók közé. Ő csak tüntetőleg odaállt, hogy a tanárnő jól lássa, bizony ám, a tavon veszélyes dolog korcsolyázni, ki hitte volna. Gondolta, azért megkérdezi a kölyköket, sikerült-e halat fogniuk, de végül elvetette. Leküldte őket a klubhelyiségbe, hogy büntetésből írják le neki hússzor, a roxforti tó mindenkié.
- Majd átküldöm a teleírt pergamenjeiket az irodájába - biztosította készségesen McGalagonyt. Ez is egy volt az udvarias adok-kapok játszmáik közül. McGalagony rendreutasítóan összeráncolta a száját:
- Igazán nem kell fáradnia vele, köszönöm. Épp menni készültem, hogy én is leírjam párszor.
Ekkor történt az, amitől Piton minden idegszálával irtózott és egyben kívánt is, s ami újra és újra unalomig ismételte önmagát, mint a rossz, karcos hanglemezek, amiket már ripityára törve a szemétre kell vetni. Csak egy halk döndülés volt az egész, olyan, mint régen is, inkább érezni lehetett, mint hallani, akár a besurranó tolvajok mozgását. Talán az is volt. Mindig is az volt.
Hideg szelet hozott magával, és azt a különös, édeskés illatot, ami mindig körüllengte. Megzördültek a réz címerpajzsok a falakon, amikor belépett. Az elnyúlt, riadó gyertyalángokban alaktalan árnyak szaladtak körbe a kőtéglák repedéseiben az ablakpárkányok alatt és az oszlopok közt. Minden mintha megindult volna egy nagy lökéssel, hogy aztán kifulladva megdermedjen újra. Feketén folyó láva volt ez a pillanat. A múlt futott bele Pitonba megint.
- Jó napot - köszönt Zana csendesen, valamiféle űrt akart kitölteni ezzel, de csak tágította azt. Erre is csak ő volt képes. Úgy belépni ide, mintha mi sem történt volna, mintha az elmúlt egy hét összezsugorodott volna apróvá és jelentéktelenné, néhány piros iksszé a naptáron, átlapozott semmitmondó oldalakká. Egyetlen szavától éppen olyan megmagyarázhatatlanul váltak átlátszóvá és pernyekönnyűvé nagy és terhes viharok, mint amennyire bele tudott rokkanni egy-egy ágzörgető szélfúvásba. Tapasztalhatta ezt elégszer nála.
McGalagony visszaköszönt, hogy micsoda kellemes meglepetés. Piton alig nézett rá. Nem csupán neheztelésből, nem az éveken át tökéletessé és bántóvá kalapált társasági eszközei okán. Hiába szégyellte önmaga előtt is, de nem akarta látni, hogy a szemeiben ott van Velence. Vagy azt, hogy hiányzik onnan.
- Nocsak, ki tisztelt meg minket a jelenlétével! - pillantott rá végül egészen röviden, futólag, mintha csak a szél fújt volna be egy száraz falevelet az ajtón, amit később majd apró kis háromszögekre taposnak szét a lábak. A kezét végighúzta a felöltőjén, öntudatlan mozdulat volt, mintha a huzattal, Zanával, a rézpajzsok összecsengő koccanásával láthatatlan, ingerlő por is szállt volna rá, fullasztóan nehezedve a vállára. Talán így is volt.
- Mindig jó érzéssel tölt el, ha örömöt szerezhetek magának, professzor - húzta ironikus mosolyra a száját Zana, de a hangjából hiányzott a gúnyos él. Piton felhorkant, de egy pillanatig nem szólt semmit, mint aki mérlegel, hova is tegye ezt a megjegyzést.
Zana kereste a tekintetét. Amíg a férfi nem nézett rá, nem tudta eldönteni, hogy ez a közöny neki szólt, vagy a színjáték részeként McGalagonynak. Vonattal jött a Roxfortba, szándékosan nem a Grimbusszal, és akkor is így tett volna, ha tud hoppanálni, de korántsem a Nagyúr mindenfelé szétszórt hoppanálásgátló falai miatt, hanem hogy tovább tartson az út, és minden elsuhanó megállónál azt kívánta, bár forognának körbe-körbe, végállomás nélkül. Ahogy átalakult odakint a táj, úgy változott benne is az a velencei éjszaka, száz alakot és színt öltve, nem tudta, mit várjon ezentúl Pitontól, és mit várjon önmagától. Szeretett volna felállítani egy részletekig kidolgozott viselkedési rendszert az elkövetkezendő mindennapokra, hogy ne legyen többé olyan zuhanás, amit nem látott előre és nem tudott kezelni, de minden alkalommal rá kellett jönnie, hogy Pitontól függ az egész. Úgy érezte, a férfi összedönthet benne mindent egyetlen szavával, vagy lángra is gyújthat, de mindkettőtől félt, és ez a félelem egyre hangosabban dörömbölt benne, ahogy közeledtek a roxmortsi állomáshoz, végül amikor a vonat egy rándulással megállt, ő egy pillanatig ülve maradt a kabinban, és úgy meredt ki az ablakon túli peront elöntő fehér mozdonygőzre, mintha a kavargó füst az utolsó, végső választ rejtené, mint egy gigantikus méretű, végtelen kristálygömb.
- Remélem, nem érte baleset... vagy trauma, hogy így távol maradt - vetette oda Piton gúnyosan.
Zanának megfeszült az álla, ahogy a férfire nézett. Néhány méter volt köztük, egy tucat márványlap és nedves lábnyom, meg számolatlan napok minden gondolata és neheztelése. És az az éjszaka.
Zana nem tudta, hogy téved. Azt hitte, azzal, hogy túlléptek egy láthatatlan határon és beléptek egymás életterébe, elkövette Piton birodalmának legsúlyosabb vétkét. Eszébe sem jutott, hogy az az ellopott, ágy alá söpört hajnal sérti olyan engesztelhetetlenül a férfit, a saját húsba billogozott, nyelvét öltögető évekbe visszagyökerező kudarcán túl.
- Trauma? - úgy érezte, elfullad a hangja abban a szívdobbanásban. Elkeserítő volt, mennyire nem tudott soha felkészülni ezekre az elfuserált párbeszédekre Pitonnal. - Igen, ezt a szót kerestem.
Tudta, abban a pillanatban, hogy kimondta, hogy hibát követ el, mert ez most nem kihívás volt, nem labda, amit lecsapni kellett, hanem kérdés, ami tagadásra várt, de bántani akarta a férfit. Talán azért a hajnalért, amikor nem ébredt fel, hogy visszatartsa, talán azért, hogy most nem úgy fogadta - nem is tudta, hogyan kellett volna. Paradoxon módon azzal, hogy testileg közelebb kerültek egymáshoz, még egy pajzs húzódott közéjük, újabb vakolat, újabb réteg alsónemű, amiről nem illik beszélni. Hirtelen sírni tudott volna, hogy megint itt tartanak.
Piton arca hideg maradt és elérhetetlen. Zana is bezárkózott. Ösztönös volt, mint ahogy az ember elkapja a fejét a felé repülő tárgyak elől. Eleven bőrt, húst, sebeket felmetsző kések elől. Nem látta rögtön, hogy ezúttal éppen így hajolt Piton kérlelhetetlenül közönyös és pontos kései elé. Tanulj meg visszavonulni, hányszor hallotta ezt. Néha azzal nyersz, ha visszavonulsz, magyarázta mindig Igor idegesen, mert ezek a szavak nem fogtak rajta, érintetlenül és nyomok nélkül zuhantak át rajta; ő gyerekesen, konokul védte magát a támadások ellen, gondolkodás nélkül, következetesen, akkor is, ha jogosak voltak. Pitonnal szemben sem volt ez másként. Régi játék volt, jól ismerte, ezt talán könnyebb volt játszani, mint egy újat, ismeretlent. Vagy igazat.
Piton is így hitte, olyan akarattal és magabiztossággal, aminek szinte már teremtő ereje volt. És mégis. Az a bizonyosság már most felütötte benne a fejét, hogy talán nehezebb lesz elrejtőznie a nő elől.
- Miután így átestünk a kötelező sértegetéseken, talán beljebb is mehetnénk - szólt közbe McGalagony higgadtan. Ha meg is ütközött a felszín alatt nyilvánvaló nehezteléssel hömpölygő találkozáson, nem mutatta jelét.
Piton félreállt. Menjenek, ahova akarnak, nem fog díszkíséretet nyújtani ennek a nőnek, csak azért, mert végre visszatalált a Roxfortba. Hiénaszemekkel nézte Zanát, a vér ízével a szájában, fémes elégedettséggel, ahogy McGalagony oldalán a lépcső felé indult. Valamiféle gyilkos ösztön áradt szét a csontjaiban, és az a nyugalom, ami a kalitkájába önként visszaszálló kanárira éhes macskát is elfogja. Valahogy minden visszaalakulni látszott. Érezte, ahogy a szerteszéjjel gurult fagolyók újra összerendeződnek az életében, hiánytalanul felsorakoznak a síneken, sorban egymás után. Kipp-kopp.
Csak a sínek görbültek el használhatatlanul.
Egyszer már megtörtént ez, süllyedt le benne az érzés, ahogy felfelé nézett Zana sötét sziluettjére a sápadt fényű ablaküvegben, mintha ezer éve lett volna az a fél évvel azelőtti nyár, amikor a semmiből betoppant közéjük a révedezéseivel és elvakult, vérlázító hűségével Karkarov iránt.
- Csak nem elhagyta Dumbledore professzor esernyőjét? - szólt utána gúnyosan, de rögtön megbánta, mert ez is inkább számonkérés volt, mint bírálat. Zana azonban nem érezte ezt. Megtorpant a mozdulat közepén, és Piton tudta, hogy célba talált, vakon és elpendült húrokkal is, hogy gyönyörűen és aljasul visszaélt azzal az akaratlan vallomással, amit Zana a Velencébe tartó vonaton tett - bizonyosan tudta arról, hogy Zana nem fordult meg. Csak a feje rebbent meg, a válla, az ujjai a táska fogantyúján, láthatatlanul, árulkodón. Defektek. Ez is csak olyan volt, mint a hoppanálás. Nem tudta uralom alá hajtani. Továbbment, anélkül hogy szólt volna, mint aki nem is hallotta, mint akit nem érdekel, és Piton mosolygott magában, de olyan ijesztően, akár a vízköpők groteszk szobrai, mert ő tudta, hogy sok kis sebben éppen úgy el lehet vérezni, mint egy halálos tőrdöfésben.

*

Piton kedvetlenül arrébb kotorta a tányérján az ételt, a kés éle hangosan megcsikordult a felületen. Néhány székkel odébb Trelawney feljajdult a hangra, és úgy kapott baljós mozdulattal a seregnyi nyakláncához, mintha valamiféle védelmező amulettet keresne, ahogy a muglik szoktak feltartott keresztek mögé bújni. Piton gyorsan elfordult, mielőtt a jóslástanárnő ebből is valamiféle szívderítő óment találna kiolvasni, nem élhet az egyik, míg él a másik, tette le viszolyogva az evőeszközeit. Kiitta a poharát, és felállt. A tanároknak felállított hosszú asztalnál foghíjas sorban ebédeltek a kollégái. McGalagony és Andromeda Tonks még nem jelentek meg, a rúnatanár széke újra üresen állt, Dumbledore-t pedig az étkezés elején kihívta egy elsőéves hugrabugos diák, bizonyára vendég érkezett hozzá.
Ahogy kiért a nagyteremből, a márványlépcső felé indult. Egyre kevésbé viselte jól, ha valamiből, úgy érezte, kihagyják. Az elején, tizenöt éve, amikor jobban munkált benne a bűntudat és az önmagát vagdaló undor, még csak tudomást sem vett arról, ha észrevehetően falba vagy sokatmondóan összevillanó, titkolózó tekintetekbe ütközött. Úgy gondolta, neki nincsenek jogai ezek közt a falak közt, ahogy azon a zölden szikrázó közös jel alatt összegyűlt körön belül sem, ahol senki másnak sincs. Hosszú évek alatt ült le a vérében az a hordalék, amit a régi halloweeni éjszaka, a beavatása óta görgetett magával, vagy talán már sokkal régebben is, a kezdetektől, ami ahelyett, hogy feloldódott volna, torlaszokat képzett, és mind külön kór volt, amibe olykor talán bele is ingott volna. De Dumbledore a bizalomjátékaival lecsiszolta az akadályokat, valami újra megindult az ereiben, az igazgató csak azt nem tudhatta, hogy amit új életre keltett, már másképpen működik. Szétszedte önmagát, hogy aztán valaki más újra összerakja, Frankenstein elátkozott szörnye lett belőle, de lázadás és vágyak nélkül. Hosszú évek óta nem érezte ezt a felháborodottságot, ami egy éve újra felütötte benne a fejét, követelései voltak és emberré tették.
A közös tanárihoz vezető folyosó kanyarulatában botlott bele Bill Weasleybe és az ostoba, szép barátnőjébe. Nem volt nehéz kitalálnia sem azt, hogy ők lehettek Dumbledore vendégei, sem azt, hogy mi járatban voltak.
- Ragnok? - szegezte Billnek a kérdést, arra a koboldra célozva, akivel Weasley már egy éve kínlódott információszerzés ügyében. Fleur Delacourról a hajszálpontosan kiporciózott köszönésen túl lekezelően szinte tudomást sem vett. Semmi haszna nem volt az efféle alakoknak a Rend közelében, Dumbledore-nak ezen a meghatározhatatlan fogazatú szűrőjén mindig megütközött.
Bill egy gyors pillantást vetett maga mögé, de senki nem járt arra, a fáklyák is mély homályban hagyták azt a szakaszt, összeesküvések pompás helyszíne lehetne valami nevetséges regényben, pásztázta Piton a csupasz falakat.
- Semmi - ingatta a fejét Bill. - A koboldok szinte szóba sem állnak velünk. Érezni, hogy valami forr a felszín alatt, de csak suttogásokat hallani.
Megrebbentek a fáklyafények, most Piton nézett oldalra.
- Nem is tudom - folytatta Bill, egy vörös tincs a homlokába hullott, és árnyékot vetett a szemére -, de ha választhatnának az ősi jogok és a Csorobanka közt, nem biztos, hogy eltalálnám, melyikre voksolnának.
Egy pillanatra megállt a kérdés a levegőben, nem is annyira nyitottan, mint inkább feketén.
- Á pénzrhe - horkant fel Fleur utálkozva, eltorzult ajkakkal. Pitonnak valamiért átfutott az agyán a kérdés, hogy a koboldok iránti ellenszenve vajon a vélahagyomány része-e, vagy csupán egyéni vonás.
Egy surranás hallatszott a kanyar mögül, mind oda fordultak, amikor Zana jelent meg sietve, havas csizmában, könyveket cipelve. A legújabb felállás szerint ő tartotta a felsőéveseknek a rúnatant, a többiek Enigmára maradtak, de Piton erősen kérdésesnek érezte azt, hogy az idős professzor akár erre is alkalmas lenne. Néha észrevette a tanáriban, hogy olykor még két korty tea között is elaludt a kimerültségtől, egyik nap pedig tévedésből rossz terembe ment be, és a legteljesebb lelki nyugalommal helyet foglalt a tanári széken, amire már Binns professzor korábban leült, és éppen mágiatörténet dolgozatot íratott a diákokkal. A folyosókon azóta is mindenfelé azon élcelődtek a kölykök, hogyan dörrent rájuk Enigma, amiért tél közepén nyitva hagyják az ablakokat. Piton szerint csak idő kérdése volt, Zana mikor veszi vissza teljesen a rúnatant. Már persze ha az igen bokros és kétes teendői megengedik. Miután visszatért Velencéből, egy-két napra újra eltűnt, azt mondta, Londonba megy, beugrik a Minisztériumba, de Piton már semmit sem tartott kizártnak vele kapcsolatban. Azóta sem tudta, hol járt azokban a napokban Velencében. Persze ez nem jelentette azt, hogy Dumbledore-nak sem kötötte az orrára. Neki meg ugyan mi köze lenne hozzá. Ő csak díszkíséret volt a kisasszony mellett.
Köszönés nélkül visszafordult Bill felé, hogy vegye csak észre magát, és ne álljon meg mellettük, de Zana kihívóan ránézett, hogy jó napot, professzor, mert nagyon is tudatában volt annak, mennyire ingerli Pitont azzal, ha mindenbe beleüti az orrát, és meg sem várva a férfi válaszát üdvözölte Billt, majd Fleur felé fordult.
- Fleur Delacour - mutatkozott be a másik nő, és Piton látta Zanán, a pillanatnyi megakadásán, és ahogy válaszul kimondta a nevét, hogy táncot jár a fejében valami, amitől kiszakadt az időből. Ilyenkor peregnek a mocskos kis akták oldalai, gondolta Piton utálkozva, de erről a nőről nem fogsz találni semmit, az biztos, húzta össze a szemét rosszindulatúan.
Csend ült meg rajtuk, várakozó, mély csend, és Piton árnyékba burkolózva elmosolyodott magában. Már alig várta, mit fognak mondani egymásnak, két fennhéjázóan szép nő ezen a néhány négyzetméteren, egyikük sem volt híján büszkeségnek egyébként sem. Hogy fogtok majd acsarogni egymásra, figyelte őket ellenségesen, a Beauxbatons ékköve a Durmstrang féltett kincse ellen. Fleur összehúzott szemmel vizsgálta Zanát, a feje is oldalra billent egy kicsit. Bill szólalt meg, mondott valamit, de senki nem figyelt rá. Neki is feltűnt a két némán vonuló hadtest seregszemléje, de nem tudta hova tenni a dolgot. Piton ellenben jól ismerte Zanát, ő látta Velencében, azon az utolsó estén, hogyan lesz annál elbűvölőbb, minél inkább vetélytársra talál. Alattomosan elbűvölő.
Leplezetlenül, tolakodón nézte Zanát, a félhomályban csak az ő bőre fehérlett sápadtan, meg Fleur ezüsthaja. Megint milyen betegnek látszik, futtatta rajta végig a tekintetét idegenkedve, és furcsamód Lupin jutott az eszébe, a bepalackozott bájital és a közeledő holdtölte. Látta elmélyülni a nő pillantását, az az eltökélt villanás színezte át az arcát, amit csak ritkán figyelhetett meg rajta, és azt is csupán akkor, amikor Karkarovot védte vele szemben, ádázul, feltétel nélkül. Elementáris, vérszagú akarat volt ez, soha el nem fáradó. Fleur szólalt meg, a szeme sarkából méregetve Zanát. Mindkét nő haja meglibbent egy ismeretlen légáramlatban. Piton érezte, ahogy vibrál körülöttük a levegő, úgy futott végig a hátán, hogy libabőrös lett a ruha alatt, és önkéntelenül arrébb húzódott egy kicsit.
- De 'iszen te...
- Igen, tudom - mosolygott vidáman Zana, mint aki végre megtalálta a keresett oldalt a hatalmas, titkos könyvben, és Piton döbbenten kutatta az arcát, hol van rajta a megjátszás. - Én is a Minisztériumban dolgozom, múltkor láttalak ott.
Fleurön úgy látszott, mondani akar még valamit, de neheztelve csendben maradt. Piton nem értette a halvány, de tagadhatatlan sértődöttségét, azonban Zana békülékeny hanglejtéséből kiszűrte, hogy valami történt most köztük, némán, a felszín alatt, aminek semmi köze nem volt rivalizáláshoz, és dühítette, hogy ennyire nem látja az összefüggéseket.
- Nincs kedved meginni egy teát a tanáriban? Ott sokkal melegebb van - invitálta Zana. Fleur vetett egy pillantást Billre, aztán szótlanul, kissé gőgösen követte a másik nőt a folyosó vége felé.
Amikor néhány perccel később Piton is megjelent a közös tanári szobában, Fleurnek már nyoma sem volt, és Zana nyugodtan üldögélt az íróasztalánál, jobbra-balra pakolgatva a pergamentekercseit.
Piton leült a megszokott karosszékére a megszokott Reggeli Prófétával, de a lapok mögött, sorok, cikkek és szalagcímek közt is Zana rejtett játszmáin és piti kis hazugságain töprengett. Nagy hangzavar volt, a Hop-hálózaton keresztül Zacharias Smith apja perlekedett éppen Bimbával, amiért a fia kikerült a Hugrabug kviddicscsapatából. Bimba háta mögött McGalagony fáradt pillantást váltott Pitonnal, és a bájitaltanár jól látta, mennyire meg kell erőltetnie magát, hogy ne mondjon a háttérből valami igen gorombát a férfinak. Smithnek újabban havonta akadt valami kivetnivalója a Roxforttal kapcsolatban.
Hirtelen egy bagoly kocogtatott az ablakon. Egy megtépázott kuvik ült a párkányon pisla szemekkel. Piton először azt hitte, az Esti Próféta egy megkésett postása az, a szerkesztők a panaszlevelek ellenére sem szoktak le arról az új szokásukról, hogy kuvikkal küldessék szét az újságot. Ennek a madárnak a lábán azonban csak egy kisebb levél volt összetekerve. McGalagony odalépett, hogy beengedje. Éles, hideg levegő csapott a szobába, a kandallóban táncot jártak a lángok Smith feje körül.
- Zana, magának jött - szólt hátra McGalagony, miután leoldotta a madár lábáról a pergament. Kis itatótálat tolt a kuvik elé, miközben Zana átvette tőle a levelet.
- Milyen figyelmes levelezőtársai vannak - szúrta oda Piton a kuvikra célozva. Nem tudta megállni szó nélkül, és most is ádázul, éhesen kémlelte a nő minden reakcióját. Ha Trelawney most itt lenne, jajveszékelve állítaná, hogy valaki meg fog halni, gondolta szórakozottan, és rögtön kapott is az ötleten. - Ki halt meg? - zörgette meg az újságját közönyösen, de Zana nem figyelt rá.
Ott állt a széke mellett, kissé görnyedt vállal a címzést nézte, és a saját nevét, a dísztelen, erőteljes betűket, talán még a pergament durván, indulattal felszántó penna hegyét is látta a kemény ujjak közt. A retinájába égett ez az írás, nem is most, tizenöt éve. Úgy ereszkedett le a székre, hogy körbe sem nézett, csak szerencséje volt, hogy jó helyre ült. Most megállt minden, hirtelen, hatalmas és kíméletlen fékezéssel, a hátába vágódott két év, tíz év, ki tudja mennyi, darabokra törve az ő lopott életét. Minden körbeér egyszer, mondogatta az apja, és most milyen váratlanul csapott le rá a mondat igazsága. Érezte, hogy remeg a kezében a levél, és égni kezdett az arca. A mutatóujja a pecséten pihent, és ő azzal a halvány, kétségbeesett vággyal fordította meg a levelet, hogy legyen bármi a viaszba nyomva, bármiféle jel, csak az az egy ne, de talán pont az ostoba kívánság miatt lepődött meg azon, hogy a levelet lezáró pecsétben nem talált semmiféle lenyomatot. Micsoda bolond vagyok, gondolta, esetleg világgá ne kürtölje, hogy hol bújik, korholta magát, és majdnem sírva fakadt. A régi, díszes papírvágó késre gondolt, és Igor aranypecsétjére a büszke címersárkánnyal a közepén, és hirtelen mégis látni akarta a Karkarovok ősi címerét.
Szédülni kezdett. Nem is tudta, mi másra számított. Olyan egyenesen és szinte elágazások nélkül vezetett ide az élete már hónapok óta, talán azóta, hogy elhagyta Igort, mint a zsombékok közt heverő kövek a mocsáron át, amire rá kellett lépnie, ha tovább akart jutni, és nem akart megrekedni az ingoványban. Már Velencében tudta, a dauphin palotájában, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor az ártatlanná csiszolgatott elcsellengése már átfordul azzá, ami valójában volt, árulássá. Eljön a pillanat, amikor nincs többé önáltatás, finoman megfogalmazott címkékkel ellátott tettek; ami mindig is ott loholt a háta mögött, testetlenül, gondolatban, az épp úgy beérte, ahogyan mindig is, ahogyan évekkel korábban is tette, amikor kiszökött a Durmstrangból a farkasüvöltésbe, mert különben úgy érezte, felgyújtja az egész épületet, minden tanárával és gyűlölt diákjával együtt, akár még Igorral együtt is, mert az a vergődés szállta meg, ami a vadállatokat is, mielőtt betörik őket, utolsó erőből és végső kétségbeeséssel, és mert szeretett belehempergőzni az önsajnálatba, ami önmagát táplálva azt hazudta, hogy ilyen sorscsapás egyedül számára méretett ki eddig a világon, és azért is, mert apátlanul, hazátlanul azt gondolta, törvényszerű, hogy elvaduljon. Az volt az ő utolsó ellenállása Igorral szemben, egy olyan élettel szemben, amit gyerekkorában, szalagos ruhában, faágon hintázva sohasem képzelt el magának, mégis valahol olyan csábító is volt, mint éjfélkor a temetőkertbe lopózni. Nem is akart ő annyira elszökni aznap, az apja által évek alatt csendesen, szelíden ráecsetelt igazságérzet sóhajtott akkor egy utolsót, kínlódót, mielőtt felrepedezve lepergett volna; így haltak meg benne a babaszobák ártatlan álmai. Egész éjjel az erdőben kuporgott, hogy hadd tépjék csak szét a vadállatok, nem bánja, a lélegzete is elakadt a jeges széltől meg a körülötte felhangzó vonyítástól, és amikor magába nézett, nem látott sem kérdéseket, sem válaszokat, és még csak azt sem, hogy helyes-e mindaz, amiért ő oda került. Azon az éjszakán nem meghalt benne mindaz, aminek meg kellett volna halnia, hanem belefagyott, lassan, állhatatosan csepegve vált vastag jéggé rajta a beletörődés, hogy nincs más út. Talán ez a jég olvadt fel évekkel később, és lökte őt ki Karkarov aprólékos gonddal felépített birodalmából, és űzte őt végül ide, a Roxfortba. Azon a régi, hideg hajnalon, amikor Igor megállt mellette egy szánnal, meleg takarókba burkolózva, teljesen szótlanul, kifejezéstelen arccal, ő csak arra tudott gondolni, azt nem értette hónapokkal később sem, miért nem tépték észrevehetetlen, apró darabokra a farkasok. Sohasem lehet elég messzire menni, mondta akkor Igor, és nem parancsolt rá, hogy üljön be a szánba, csak nézte őt értetlenül, takarók alatt összefont karokkal, és amikor önmagától állt fel és foglalt helyet a férfival szemben, még csak takarót sem nyújtott neki; csigalassúsággal indította vissza a szánt, és azzal a kegyetlen félmosollyal tanulmányozta a hajára fagyott jégkristályokat, amitől Zanának mindig végigfutott a hideg a hátán. Mikor unod már meg ezt a játékot, kérdezte szárazon, elfojtott ingerültséggel, kár, hogy nem támadtak rád a farkasok, lökte be az iskolába egy órával később, és Zana arra gondolt, mennyire igaza van.
Hát most is itt tartottak, egy előre megírt pillanatnál, talán nem így, nem itt, a Roxfort tanári szobájában, nem egy levéllel a kezében képzelte, de eljött végül. Minden körbeér egyszer.
Valaki felborított egy teásbögrét, a porcelán csendülve ütődött a tálcának. Felkapta a fejét. Újra összeállt a világ, továbbgördült az idő, színek lettek, és hangok. Csak ő nem találta már önmagát.
Piton fürkészve nézte őt az újságlapok felett. Várakozón. Mintha az élet egy pillanatra hátrahagyta volna kettejüket, mozdulatlanul megrekedtek ebben az időszeletben. Zanának meglódult a vére.
- A házinéni - emelte meg a levelet, amikor észrevette Piton tekintetét, de alig jött ki hang a torkán. Érezte, hogy belepirul a hazugságba. Piton hosszasan bámulta, cinikus, felsőbbrendű vonással a szája körül, de a pillantása éles volt, és metsző.
- Na igen - emelte feljebb az újságját, és úgy nézte Zana kezében a levelet, mintha belelátna. - A házinéni.
Zana elmosolyodott, de tudta, hogy remegnek az ajkai, és fintorrá torzult a szája, ahogy kínos gonddal megkomponált, minden erejét felemésztően könnyed mozdulattal a felső fiókba dobta a levelet. Úgy érezte, belehal ebbe a játékba, megfullad a maszkja málló rétege mögött. Ki nem mondott szavak súlyán elvérezni - hányszor érezte már ezt.
Piton mintha elégedettnek tűnt volna, ahogy ráérősen lapozott egyet az újságban. Zana az órára nézett. Néhány perc volt csak a következő tanóráig, maga elé húzott egy pergament, hogy elkészítse a jegyzeteit, de csak elcsepegtette a tintát. Reggel még azt hitte, a legnagyobb baja az lesz, hogy nem találta az anyja régi, különös kesztyűjét, amit a hideg roxforti falak közt hordani szokott, és sehogy sem lelte sem itt, sem a londoni lakásában, de egészen máshogy alakult a napja. Mindig a legátlagosabb pillanatban fordul meg az élet, gondolta sokadszorra. Egy orosz, téli estén, vagy egy könyvtárszobában, vagy egy tanári szobában.
A szeme sarkából figyelte, ahogy lassan kiürül a tanári, de Piton úgy ült ott megkövülve, akár egy őrszobor. Én így nem tudok órát tartani, dübörgött benne, Igor bontatlan levelével az asztalfiókban.
- Nem jön, Zana? - állt meg McGalagony az ajtóban. Zana körülnézett. Már csak hárman tartózkodtak odabent. Pillantása megállapodott Pitonon. A bájitaltanár leeresztette az újságot, és az arcán megjelent az a kifejezés, amitől Zanának görcsbe rándult a gyomra. Egy szót sem szólt, olyan volt, akár egy illusztráció egy regény lapjain, fekete-fehér, durva vonalakkal. Most jön a csattanó, ígérték a szemei.
- Perselusnak lyukasórája van - mondta helyette McGalagony. - Milyen szerencsés!
Piton megzörgette a Prófétát, hogy az órarend összeállításhoz művészi érzék kell, mire McGalagony bosszúsan felhorkant, hogy csak jó volt a mentora, de Piton nem figyelt rá, Zana felé fordulva felvonta a szemöldökét, hogy erre mit lép, újabb kis hazugság, Miss Goldwyn, és volt valami a mosolyában, azt sugallta, hogy mindent ért.
Zana felállt, találomra felkapott néhány könyvet, és az ajtóhoz lépett, pedig úgy érezte, lángol körülötte a padló és a falak. Még visszanézett Pitonra, a győztes biccentésre, és meg sem tudta volna mondani, mikor és hogyan jutott el McGalagony oldalán a lépcsőig.
- Zana, egészen véletlenül nem beszélt mostanában Andromedával? - kérdezte McGalagony halkan.
Zana felé fordult, megállt a folyosón, ott, a lépcső tetején, egy korláton kuporgó kőszörnnyel a háta mögött, és éppen ilyen megkövült arccal nézett a másik nőre, mintha sohasem találkoztak volna korábban. McGalagony megigazította a szemüvegét. Félreértette Zana merev tekintetét, aki nem tudott semmi másra gondolni, mint Igor levelére a fiókban és Pitonra, aki egy egész órára egyedül marad a szobában, meg erre az egész abszurd helyzetre, vele, Pitonnal, Velencével és Igor levelével. Értem, motyogta McGalagonynak, és észre sem vette, hogy nem illik oda a válasza. McGalagony furcsállóan pislantott egyet, és továbbindult, hogy elkezdődött az óra, de Zana képtelen volt követni.
Sietve visszaindult, hogy a tanáriban hagyott valamit, és úgy nyitott be a szobába, hogy a kilincs keservesen, leleplezésre éhesen felnyögött a keze alatt. Piton úgy ült ott a karosszékben, újsággal a kezében, ahogyan ott hagyta. A bájitaltanár udvariasan csodálkozó kifejezéssel pillantott fel rá, amit más esetben gúnyosan megdicsért volna, hogy remek alakítás, de most képtelen volt szavakat alkotni.
Piton zörögve eltűnt a lepedőlapok mögött. Zana nem tudhatta, hogy visszafelé számolta a perceket, és előre bekészítette azt a pillantást, amivel fogadni akarta, amikor visszajön a levélért. Mert visszajön, ezt mindennél biztosabban tudta. Még a szavait is kitalálta. Most jön az, hogy mit hagyott itt, gondolta megvetően. Túl egyszerű ez. Úgy gyűlölte ezt az egészet.
Zana az asztalához lépett. A haja egy helyen kibomlott a hajtűből, és az arcába lógott.
- Itt felejtettem egy könyvet - vetette oda magyarázatként, noha kérdés nem hangzott el, csak a csend volt várakozó, és rögtön tudta, hogy ez jobban elárulta, mintha szótlan marad.
Az újság mögött Piton elégedetten bólintott. Mégis valamiféle érthetetlen és megmagyarázhatatlan düh áradt szét benne komoran, letelepedett a tüdején, mint a szénpor, feketén, halálosan, fullasztóan, mint a bányalég. Robbanásra készen. Legbelül azt kívánta, bár ne lenne igaza, és ettől összezavarodott. Lopva Zanára nézett, ahogy hátat fordítva neki az asztalán rámol, céltalanul rebbenő ujjakkal. Azt kívánta, bár tűnne el azonnal a szobából, mert úgy érezte, abban a pillanatban képes lenne megütni, egyenként eltörni azokat a vékony, hazug ujjakat, olyannyira elvette tőle a levegőt az a semmiből jött ingerültség.
- A felső fiókba tette - közölte színtelen hangon, és belül azt akarta, Zana nézzen rá olyan tökéletes őszinteséggel, hogy nem érti, miről beszél, amit még ő is elhisz neki, akár megjátszott, akár nem, de nem ez történt. A nő megmerevedett, esetlenül, mintha egy muglifotón volna, a feje félig oldalra fordulva. Egy rövid pillanat volt csak, és a keze visszatalált az érdektelen pennák kupacára, mintha csak neszezést hallott volna. Fülelő kis őz volt megint, de Piton ezúttal nem évezte a vadászlest. Nem is fülelő volt már. Sebesült.
Már csak egyetlen lövés kell, bámulta Piton meredten, titokban. Mennyire szeretett volna odalépni; Zana nyakszirtje meztelenül, védtelenül fehérlett a ruhaszegély felett.
Zana hátraseperte a haját. Tisztán érezte Piton hangján, hogy a férfi gúnyosan mosolyog a háta mögött. Törődjön a maga dolgával, akarta mondani, de ez beismerés lett volna. Egyébként is úgy volt, hogy némajátékot játszanak, gondolta gúnyosan, de fáradt volt most mindenhez, és abban sem volt biztos, hogy a hangja nem árulta volna el még inkább. Nem is válaszolt. Erre nem lehetett mit. Annyira undorodott ettől a játéktól.
Felkapott egy könyvet az asztalról, leginkább csak azért is, és kihúzta a fiókot. A levél ott hevert, címzéssel lefelé fordítva, ahogyan bedobta oda. Gőgösen a könyvhöz csapta, hadd mondjon Piton, amit akar, az egész lénye elbújt most a dac mögé, mert ez maradt az egyetlen fegyvere arra a néhány lépésre, ami az ajtótól elválasztotta.
- Adja át az üdvözletem a házinéninek - szólt utána Piton, amikor az ajtóhoz ért. Zana keze megállt a kilincsen, és vele együtt mintha a vére is megállt volna. Ez volt az előörs, csapódott le benne kiábrándultan. A férfi összehajtotta a Prófétát, és letette maga mellé a teázóasztalra. Úgy figyelte, mintha egy ostoba, felkészületlen diák volna, akit ki kell oktatni, hogy a béke elixírjébe porított holdkő kell. Meg hunyorszirup. - Csak nehogy aztán a Nagyúr is átadja neki a magáét - fűzte hozzá csúfondárosan.
Zana érezte, ahogy kiszalad a vér az arcából. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy Piton megnézte a levelet és felismerte rajta Igor kézírását, de a férfi túl öntelten ült a helyén ahhoz, hogy ez legyen a magyarázat. Talán végig tudta, már akkor tudta, amikor a kuvik berepült a szobába. Tudta arról, ahogy kézbe vette a levelet, hogy senki más nem lehet az, csak Igor Karkarov. Az én hibám, gondolta letörten, hát ennyit Igor tanításairól, bírálta magát fásultan.
Elfordult és lenyomta a kilincset, mert nem bírta elviselni, hogy Piton és Karkarov újra összekeveredjen a fejében és az életében. Talán mindkettőt hátra kellett volna hagynia, de egyik sem ment.
Piton lesimította a felöltője ujját. Ordítani tudott volna a nővel, hogy mit futkos fel-alá egy átkozott levél miatt, hogy mi a fenének omlik össze Karkarov felbukkanásától évek, mérföldek és árulások távlatából. Akkor nesze neked, szorította össze a száját, és úgy, azzal akart belerúgni, amitől Zana a leginkább félt. Így kell a mélybe űzni a hegyi zergéket is. Lépésről lépésre.
Már csak egyetlen lövés kellett.
- Apropó, mondtam már, hogy a Nagyúr új embert bízott meg a hajtóvadászattal? - állította meg mézes-mázos hangon. - Igazi kiéhezett kopót. Így lesznek a társakból ellenségek - tette hozzá kárörvendően.
A lövés talált, figyelte Zana halvány profilját kínlódva. Mindkettejüket eltalálta, mert már nem tudta úgy romba dönteni a nőt, hogy közben önmaga ép maradjon. Többé már nem. Barbár, őrjöngő harc volt ez, amiben ha csapásra emelte a karját, védtelen maradt a teste, de ami megsebezte, az nem a válaszcsapás volt, hanem a szemébe verődő szilánkok - csakhogy az a fajta harcos volt, aki kész volt levágni a saját karját, hogy a másik pusztulhasson. Zana szemét figyelte, a szempillák áruló, hűtlen rebbenését és az árnyékot, ami vetettek. Megint ott volt benne valami olyan törékenység, amivel Piton nem tudott mit kezdeni. Hátradöntötte a fejét, és úgy vizslatta kíméletlen, árgus szemekkel, mit érdekel engem, rettegj csak. Pedig érdekelte.
Zana elborzadt. Zúgni kezdett a füle, és arra gondolt, hogyan képes Piton mindig taszítani rajta még egyet, amikor ő már azt hiszi, nincs tovább lefelé. Nem bírt a férfire nézni, mert hirtelen ő maga sem tudta, mi kavarja fel jobban, az információ vagy Piton halálos pontosságú tőrdöfései.
Becsapta maga után az ajtót. Nem kellett neveket mondani, előre tudta, hogy így lesz egyszer, törvényszerű volt, hogy Antonyin Dolohov vegye üldözőbe Igort. Hirtelen felfordult a gyomra. Megint a Maldoni Mészáros. Annak idején, amikor Dolohov csatlakozott a Nagyúrhoz, Igor felkarolta az angolul csak hézagosan beszélő oroszt, de Dolohov más téren nem szorult segítségre. Mindenhez megvolt a családi múltja. Apja és nagybátyja, - akit később maga Antonyin ölt meg, miután szenilis öregemberként unokaöccse távollétében hagyta a családot kiforgatni minden vagyonából -, jó pár évtizeddel korábban Gellert Grindelwaldot követték, éppen úgy, ahogy a következő generáció soraiban Antonyin a Sötét Nagyurat. Dolohov ismerte mind közül a legjobban Igort, de Karkarov szerencséjére azt a tizennégy évet, ami alatt Igor egy egészen új életet épített ki magának, Antonyin nem ismerhette. Akkoriban esetleg a dementorokat számolgathatta az Azkaban falai közt. Zana sokszor eltöprengett már azon, vajon miért tart Dolohovtól a leginkább minden halálfaló közül, noha a tetteik elborzasztás terén nem maradtak el egymástól. Talán azért, mert Dolohov minden rémtettét százszorosan felnagyította a tény, hogy Igor társa volt, és mert felmerülhetett a kérdés, hogy mindaz, amit Igor előzékenyen a másik orosz számlájára írt, nem terhelte-e részben a sajátját is. Vagy talán azért, mert Dolohov volt az, akire ha rágondolt, sokkal közelebb hozta, valóságossá tette azt az Igor Karkarovot, akit ő nem ismert, és akitől éppen annyira félnie kellett volna, mint Dolohovtól. Éppen azért, mert mindig tudta, hogy Igor és Antonyin társak voltak, amikor Dolohovról olvasott, menthetetlenül elképzelt minden aljas mozzanatot, és ezek a számokból és betűkből olyan erőteljes képekké álltak össze, mintha a saját emlékei volnának. Nem akarta, hogy mindez átszínezze Igort, mintha beszürkült, piszkos üvegen át nézné a világot.
Leszaladt egy emeletet, és a lépcsőfordulóban nekidőlt a falnak. Úgy dörömbölt a szíve, hogy a kastély is vele dübörgött. Feltörte a pecsétet, és széthajtotta a levelet. A pergamenen egyetlen sor díszelgett, megszólítás és aláírás nélkül.
"Talán Dumbledore köpenye elég messze van?"
Leforrázva állt ott, és belül olyan keserűen nevetett magán, hogy régi sebek minden varrata pendülve felszakadt a lelkében. Sohasem lehet elég messzire menni, visszhangzott a fejében. Most sem lehetett. Az elmúlt tíz évben bizonyos szempontból ő még ugyanaz a hóban kuporgó csitri volt, aki a farkasokat várta az erdő fái mögül, és azt hitte, hogy néha elég elfutni. Igor mellett ő gyerek volt mindig, tanítvány a maga tökéletlenségével, és megtanulta, hogy el kell vetnie mindent, ami nem ver visszhangot Igor akaratában. Nem tudott kiállni önmagáért. Azért a Zanáért, aki mélyen el lett temetve a másik alá, az alá, aki már megfelelt az aranymetszés pontosságával és szigorával megszerkesztett képnek, és kalapálás nélkül beleillett Igor öntőformájába, és úgy épült fel a másik romjain, akár a régi keresztény templomok a pogány szentélyek helyén. Ő sohasem hitt önmagában. Abban a Zanában, akit az apja sírjánál hátrahagyott, abroncsos ruhában, kifejletlen rezdülésekkel. Az az énje csak vörös posztó volt Igor szemében, akkor kúszott elő a homályból, ha gyerekesen dacolni akart a férfivel, de érveket, célokat sohasem hordott zászlóra tűzve. Itt ütött hát csattanva vissza a férfi nevelése: elmenekült, cserbenhagyta Igort - megszöktette azt a Zanát, akit Igor nem akart ismerni, elnyomott, és Zana úgy hitte, idővel a hangját is elvette. Pedig néha csak szavak kellenek, ötlött az eszébe.
- És bátorság - sóhajtott hangosan.
Összehajtotta a levelet, és megpróbálta lenyelni azt a furcsa csalódottságot, ami felütötte benne a fejét. Talán arra számított, hogy igazi levelet kap Igortól, beszámolót kerek mondatokkal és elköszönéssel, ahogyan normális emberek közt szokás. Meg hogy milyen arrafelé az idő, csúfolta magát szarkasztikusan, és ez hirtelen úgy hangzott, mintha Piton gúnyolta volna. Milyen nevetséges volt a gondolat, hogy Igor majd leáll vele levelezni, sok szerencsét kíván az új életéhez, és kéri, hogy látogassa meg, ha épp arra jár. Meg hozzon egy üveg bort is. Milyen szánalmas. Egyszer tartották csak levélben a kapcsolatot, amikor Zana visszaköltözött Romániába, és távol maradt a Durmstrangtól és a Karkarov-birtoktól, de azok a levelek is tele voltak meredtre kalapált ösztökélésekkel, információkkal és tervekkel, és ha Igor lágyabban, simulékonyabban akart szólni hozzá, akkor személyesen jött el. Ez a rendreutasító, földbe döngölő egyetlen sor éppen annyira illett a férfihoz, őt a maga képére formázó szobrászmesterhez, mint amennyire elárulta a dühét, ami olyan szétzúzhatatlan tömbbé állt össze benne, mint az erődfalak bordázata.
És éppen ez az engesztelhetetlen, két éve a múló napokkal táplált harag kínozta meg a leginkább, és állt meg benne, mint a mezőn meredező fakarók.
Elindult az órára, ötödévesek, rúnatan, Merlin kardjának rúnái, mondogatta magában, hogy a gondolatok megkapaszkodjanak a fejében, de keserves küzdelem volt. Igor levele acélsúllyal húzta le a talárzsebét, és ősi szemrehányással.

*

Egymáson súrlódó kövek hangjával forgott felfelé a Dumbledore dolgozószobájához vezető csigalépcső, hosszú másodpercekre csupán derengő fényben hagyva az érkezőt. Zana kinyújtotta a karját, a lassan forduló fal kézzel fogható valóságot nyújtott, ujjai fényesre csiszolt, szürke építőkövek lágy vonalú repedésein szaladtak át. Minden csendes volt, a levegővétele is visszhang nélkül elpárolgott a térben - valamiért a Durmstrang igazgatói irodájához vezető nyomasztó folyosó jutott az eszébe, pedig az egészen más érzéseket keltett benne. Az ottani alapítók értettek a megfélemlítéshez. Annak a szerencsétlen diáknak, akinek az igazgató elé kellett járulnia, végig kellett haladnia egy szűk és szinte teljesen sötét folyosón, ahol minden nesz felerősödött és a hideg metszőbb volt, mint bárhol máshol a kastélyban, és mire a folyosó végét lezáró igazgatói iroda ajtajához ért, éppen megfelelően nyomorúságos hangulatba került. Ő sokszor majdhogynem futva tette meg a távot, vakon ütközve neki az oldalfalaknak, hogy hadd büntesse meg Igor gyorsan, nem számít, és gyűlölte a férfit, amiért megtiltotta, hogy a folyosón bárki elővegye a pálcáját fényt gyújtani. Éppen ilyen kegyetlen mosollyal várta az érkezőket is az ablaknak háttal fordított, hatalmas támlájú igazgatói székében, és úgy figyelt az árnyékból, mint egy türelmes, vérszomjas ragadozó. Még a szeme sem látszott, csak az egymásba fűzött ujjai, és rajta a csontfoglalatú gyűrű, hidegen villanó pont volt az is.
Dumbledore szobája egészen más volt, a fényes tölgyajtó hangtalanul nyílt ki, könnyedén, nem ült a zsanérokon és kopogtatón egy évezredes félelem a nehéz vasalat körül.
- Elnézést a késésért - tolta be maga után az ajtót.
Az igazgató grifflábú asztala előtt, Dumbledore-ral szemközt már ott ült McGalagony és Piton. Mindannyian felnéztek rá, de a bájitaltanár tekintete majdnem kisajtolt belőle egy újabb magyarázkodást. Jellemző, mérte végig a férfi bírálóan, és annyi megrovás volt a pillantásában, ami nem szólhatott ennek az egy alkalomnak.
- Semmi baj - mosolygott Dumbledore, és hellyel kínálta.
Zana McGalagony mellé ült le, de érezte, ahogy Piton csúfondárosan figyeli a szeme sarkából, hogy mi az, nem mer mellém ülni, kisasszony, de megacélozta magát, és nem nézett a férfi felé.
- Csupán pár percig rabolom az idejüket - fűzte össze az ujjait Dumbledore, és hátradőlt a székben. - Ma Londonba készülök a Minisztériumba, ahol majd a Rend többi tagjával is beszélek, de gondoltam, magukkal itt is megoszthatom a fejleményeket. Tegnap itt járt Bill Weasley, és legújabb információink szerint a héten tető alá hoznak egy tárgyalást a Csorobanka és a Gringotts koboldjai közt. Azt hiszem, mondanom sem kell, ez hamarosan mit hoz magával.
A vég kezdetét, gondolta Zana sötéten, és a magában kudarcként elkönyvelt velencei út minden súlyával ránehezedett, mintha bankok, koboldok, vérszínű világégések minden mozzanata az ő hibája lenne. Fáradt vagy, mondta magának, és tudta, hogy ez a fáradtság abból a szívós, alattomos fajtából származott, ami az ágyban, hálószobák falán, éjszaka szívja magát kövérre, mint a szúnyogok, és elpusztíthatatlan, mert nincs igazi fészke.
Piton kérdezett valamit, a férfi hangjára eszmélt fel, és kényszerítette vissza a gondolatait valahonnan, ahova mindig eltévedt, és ahova pedig sohasem szabadott volna, lidércek járatlan vidékeire.
- Majd meglátjuk, mi lesz - válaszolt Dumbledore, és Zanára tévedt a tekintete, egyetlen futó pillanatra csupán, mintha tisztában lett volna vele, mi jár éppen a fejében, és másképpen látott volna mindent, a kaleidoszkóp egy más színű és más ábrájú szeletét. Észrevétlenül zajlott az egész, súly és nyom nélkül, Piton mégis felfigyelt rá a részletekből az egészet kikövetkeztetők éleslátásával, és eltette magának oda, ahol az információk gyökértelenül lebegtek a fejében, és százfelé meresztgették az ágaikat, míg ki nem emelte őket, hogy lecsupaszítva beillessze valahova, ahol értelmet nyernek. Valami történt Velencében, miután ő eljött onnan, szűrte le komoran, és egyre gyűlöletesebben gondolt arra a három napra, amit ott töltött. És talán Zanára is így próbált.
Dumbledore még megosztotta velük, milyen lépésekre kell számítaniuk, de láthatólag csak McGalagony figyelt rá igazán. Piton és Zana is máshol jártak, és egyikük sem tudta, a gondolataik mennyire közel is keringenek egymáséhoz.
- Nos, ennyit akartam csak mondani - fejezte be Dumbledore, és McGalagony sietve felállt, hogy neki mindjárt órája van. Piton és Zana úgy maradtak ülve egy hosszú, megkövült másodpercig, mintha mindketten arra vártak volna, hogy egyedül maradjanak az igazgatóval, noha valójában semmi olyat nem tudtak volna kérdezni, amire választ is kaphattak volna. Végül egyszerre álltak fel, Piton azzal az elhatározással, hogy akkor majd Zanát fogja összeroppantani, ha máshogy nem megy, a nő pedig álmatagon, egyfelé fodrozódó gondolatokkal.
A fal melletti komódon ott hevert a Dolohov könyvtárból származó könyv, felütve egy metszetekkel díszített oldalnál. Zana megtorpant. A jegyzetei rendezetlen halomban álltak a nyitott könyv mellett.
- Ha úgy tartja kedve, Zana, nyugodtan elviheti - mosolygott rá Dumbledore az asztala mögül. Piton az ajtóból nézett vissza, közönyös arccal, de mindent jegyző, éles szemmel.
Zana a komódhoz lépett. Hirtelen eszébe jutott a velencei régiségkereskedő, ahova Lucius Malfoyt és Dolohovot követték Pitonnal, és eszébe jutott az is, amikor hét évvel korábban Igorral tette meg ugyanazt az utat, de erőszakkal elnyomta mindkét emléket.
- Lehet, hogy... - kezdte elmélázva, mindkét keze lágyan végigsimított a lapon, de a mondat befejezetlen maradt. Felkiáltott, ahogy a kezeibe éles, metsző fájdalom nyilallt, és egy olyan hátborzongató roppanást érzett, mintha mindkét tenyerén hosszan, keresztben felrepedt volna a bőre. Egy szörnyű pillanatig a keze a könyvlapokhoz tapadt, és képtelen volt elszakítani onnan. A szobában mindkét férfi egyszerre mozdult felé. Zana hátratántorodott, és mielőtt elrántotta a kezét, elborzadva látta, hogy mindkét lapot bíboran, sűrűn elönti a vére, lefolyva a könyv metszésén, átáztatva a papírt. Azt hitte, elájul a látványtól. Ez mind nem lehet az én vérem, zakatolt a fülében kétségbeesetten, és érezte, ahogy a pánik a gyomrába kúszik, ahogy maga felé fordította a vérben úszó tenyerét. Addigra már Piton ott termett mellette, biztosan, határozottan megragadta a karját, és előhúzta a pálcáját.
- Maradjon nyugton - szólt rá, de sokkal inkább volt duruzsoló a hangja, mint rendreutasító.
Zana a szeme sarkából látta, hogy Dumbledore a könyvhöz lép, amin a vér mintha félig felszívódott volna, csak különös csíkokat és alaktalannak tűnő ábrákat hagyva a lapokon. Hűvös suhintást érzett, és szaggatott lélegzettel, dübörgő szívveréssel ernyedten nézte, ahogy Piton eltünteti a vért a kezéről. Mindketten mozdulatlanul álltak a gyertyafény mellett, Piton tenyere Zana kifeszített kézfejéhez simult, és meredten, értetlenül bámultak a nő nyitott, ép tenyerébe. Egyetlen seb sem látszott, csak a régi átokheg kanyargott az ujjai tövében, Piton hüvelykujja vizsgálódva, emlékezve futott át a vonalán, és Zana össze akarta zárni a tenyerét, reflexszerűen, védelmezőn, de képtelen volt rá. Hirtelen kikerültek Dumbledore szobájából, újra a velencei árkádok alatt voltak, ugyanúgy, Piton Zana kezével a kezében, és mindketten tudták, mi következett ezután, emlékeztek az egymásba boruló árnyékokra és a ruhák súlytalan suhogására. A maszkok hullására.
Most nem ez történt. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, éppen úgy és éppen az a tekintet, ami akkor is ott volt, és ami akkor rejtve maradt a sötétben, csupa áruló, őszinte akarat, ami túlságosan leleplezte őket ahhoz, hogy vállalni lehessen. A háború lakat alatt őrzött titkos aktái voltak ezek. Piton elengedte a nő kezét, de mindketten érezték, hogy valamit akaratlanul otthagytak a másikon.
- Ezt én nem értem. Már nem is fáj. És hova lett? - suttogta Zana a kezeit forgatva. - Mi volt ez?
Piton némán, hosszan nézte, nem tudta a válaszokat, de meg sem kísérelt gondolkodni rajtuk. Valami, amiről azt hitte, hogy hátramaradt Velencében, újra belé kúszott és elzsibbasztotta. Az a szörnyeteg, aminek porrá kellett volna hullnia azon az éjszakán, még ott volt benne, és néha úgy szaggatta, hogy minden más ködös vízióvá halványodott körülötte, és az egyetlen valóság az a nyughatatlan, fáradhatatlan vergődés volt, amire nem lelt magában magyarázatot. Milyen szép ilyenkor, járatta rajta a tekintetét keserűen, a félelmében mindig őszinte. Ki akart menni a szobából, hangos döndüléssel bevágni maga mögött az ajtót, és azt hinni, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy mindez ne kísértse többé.
- Én magam sem tudom - szólt Dumbledore, és mindketten úgy kapták oda a fejüket, mint akik elfeledkeztek a jelenlétéről.
Zana az igazgató mellé lépett, és lenézett a könyvre. Minden olyan volt, mint azelőtt, hogy megérintette, vérnek vagy bármi volt is az, nyoma sem látszott.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom - kezdte Dumbledore -, de azt hiszem, újra meg kéne érintenie.
- Tessék? - rándult össze Zana önkéntelenül. Dumbledore töprengve megigazította a szemüvegét.
- Mert amikor én is hozzáértem, visszaalakult - magyarázta, és amikor egyszerre kérdezték döbbenten, hogy vissza, bátorítóan Zana felé intett. - Érintse meg, és meglátja. Elég egy ujjával.
Zana hezitált. Egy röpke pillanatra Pitonra rebbent a tekintete, de az a Piton, aki egy perccel azelőtt a kezét fogta, eltűnt. Most újra a jól ismert Piton állt előtte, a közönyével és hideg, mérlegelő számítással az arcán.
Zana kinyújtotta a mutatóujját, és a könyvlapra szorította. Lenyelte a kiáltást, ahogy újra belenyilallt a fájdalom, de ahogy ugyanaz a bíbor folyadék végigömlött a könyvön, ami korábban is, és ő képes volt visszahúzni a kezét, a fájdalom megszűnt, és nem hagyott nyomot az ujján. Némán figyelte, ahogy a vér leülepszik, átitatódik a papíron, csíkokká, foltokká, végül betűkké áll össze, vörös tintával vésett jelekké és ábrákká. Egy egészen más könyv hevert előtte.
- Lapozzon bele - kérte Dumbledore, és a háta mögött összekulcsolta a kezét, mintha meg akarná akadályozni, hogy önkéntelenül megérintse a könyvet.
Zana kicsit félve pergette át a lapokat, de a fájdalom nem jött elő többé. Ujjai végigrebbentek a sorokon, metszeteken időztek el, címeket simítottak végig.
- Mit lát? - kérdezte hirtelen Dumbledore, és Zana értetlenül kapta fel a fejét. Ahogy meglátta az igazgató és Piton arckifejezését, érezte, hogy a gyomra jéghideg tömbbé fagy. Egy gyanú kezdett formálódni benne. - Mert maga lát valamit, ha jól sejtem.
- Hát persze - lehelte bizonytalanul, és megakadt a torkán a kérdés, hogy ők akkor mit látnak.
- Én csak üres lapokat látok vörös foltokkal, és felteszem, Perselus is - válaszolt somolyogva a ki nem mondott kérdésre Dumbledore, de a szeme komoly maradt, már-már gondterhelt. - Tehát, mit lát?
- Betűket és képeket - bökte ki Zana, és úgy járatta a tekintetét a két férfin, mintha azt kutatná, hogy tréfálnak-e vele. - Ez más rúnákat használ, így hirtelen nem tudom értelmezni. Nem értem, miféle könyv ez? - vonta össze a szemöldökét.
- Nem tudom - ingatta a fejét Dumbledore -, de úgy tűnik, hogy felismerte magát.
Egy pillanatra döbbent csend ereszkedett rájuk. Piton és Dumbledore egyforma, távolságtartó bizalmatlansággal néztek a könyvre, egy másik könyv ötlött az eszükbe, egy régi, ijesztő könyv, ami most ott hevert valahol Lucius Malfoy birtokában, véresen, kilyuggatva. Tom Denem egykori naplója.
- Csak azt nem értem, hogy eddig miért nem történt ez? - töprengett fennhangon Dumbledore. Zana lebámult a kezeire, és lassan megértette.
- Mert eddig sohasem érintettem meg a bőrömmel. Mindig csak anyám kesztyűjén keresztül, de azt elvesztettem.
- És miért magának nyílik csak meg? Nem is sejti? - szegezte Zanának a kérdést Piton, de mielőtt még a nő bármit felelhetett volna, Dumbledore közbeszólt, hogy láthatólag egyikük sem érti, és nem firtatta tovább. Piton összevont szemöldökkel állt mellettük, és mindennél bizonyosabban tudta, hogy Zana egy újabb kicsi titkába ütközött bele, amit elhallgatnak előle.
- Hát akkor ez a magyarázat - bólintott száraz elégedettséggel Dumbledore -, ezért nem fogott rajta semmiféle varázslat. Mert ez a könyv mást rejt, mint amit mutat. Mivel én nem tudok vele mit kezdeni, magával viheti - tette hozzá Zanára nézve, aki úgy csukta össze a könyvet, mint aki egyszerre féli és vágyik utána.
Az utolsó óra volt ebéd előtt. A közös tanári szobában Zana leült az asztalához, bizarr kíváncsisággal, viszolyogva fektette maga elé a könyvet. Piton látta a feszültséget a nő vállaiban, a szája vonalában, és látta előkúszni azt a mély, elnyomott rettenetet, aminek nem ismerte az okát, és ami olyan volt, mint a vízimalmok körbeforgó lapátjai, eltűnt az életében, és egy másik ponton újra felbukkant, hogy arcon csapja. Ezt ő is túlságosan jól ismerte.
Megint lyukasórája volt. Ugyan eredetileg azt tervezte, hogy a szobájában tölti el az időt, most mégis itt maradt, Zana és a baljós könyv közelében. Fekete mágia, ez nyilvánvaló volt, és valami halvány, az agya hátsó részében lappangó megérzés, aminek még sem alakja, sem neve nem volt, itt tartotta. Leült az egyik íróasztalhoz, és nekiállt házidolgozatokat javítani.
Zana csendben maradt, mintha egy hermetikusan elzárt kalitkában ülne, ő, a könyv és az az ősi sejtés, ami gyerekkora óta üldözte, a homályból leselkedett rá, és a ki nem mondott szavakban bújt meg. Ez a sejtés keltett benne ugrásra, menekülésre kész, tagadni vágyó borzadást, mert ez a sejtés kapcsolta össze a tényt, hogy a könyv csak neki nyílt meg, vele magával. Érezte, hogy valami olyasmi került a birtokába, ami jóval meghaladja őt, amibe valamiért mégis joga van bepillantást nyerni; a saját kárhozott vérét örökké ostorozó iszony most is feltámadt benne, és újra csak azt kívánta gyerekesen, bár ne történt volna mindez.
Odakint a folyosón tompa léptek hallatszottak, és suttogó nevetés. Lyukasórás diákok vonultak el az ajtó előtt. Neki nem volt órája már aznap, és eredetileg úgy tervezte, Londonba megy, de most nem volt kedve hozzá. Vagy talán ereje.
Érzékelte Piton jelenlétét a szobában, de nem mert felé fordulni, és nem csak az arcára kiülő feszültség miatt, vagy mert érezte formálódni a férfi kérdéseit, hanem azért is, mert rádöbbent, hogy ez az első alkalom Velence óta, amikor kettesben vannak, és mert Dumbledore irodájában volt egy pillanat, amikor feladta volna önmagát. Úgy érezte, ha volt is puskapora valaha, az régesrég menthetetlenül átnedvesedett vagy megsemmisült valamelyik önmagát elpusztító, céltalan robbanásban.
Piton váratlanul felállt, három nagy lépéssel az ajtónál termett, és feltépte.
- Corner, Boot - szólt ki a folyosóra vészjóslóan, és odakint minden korábbi neszezés elhalt. - Mit tekeregnek itt, és nincsenek órán? Talán rúnatanjuk lenne? - kérdezte vontatottan, és Zana látta, ahogy félig oldalra fordulva gúnyosan ránéz, hogy csak nem elfelejtett valamit a nagy olvasgatásban. Zana lesújtóan viszonozta a pillantást, de nem szólt.
- Sötét varázslatok kivédése - jött a válasz kintről, és Piton láthatóan meglepődött. - A tanárnő nem jelent meg, úgy gondoltuk, akkor elmarad az óra.
Piton jelentőségteljesen Zanára nézett, kicsit úgy, mintha mindez a nő hibája lett volna.
- Maguk inkább azon gondolkodhattak volna, Boot, hogy megkeressék Tonks professzort, vagy jelentsék, hogy nincs tanár - dörrent a diákokra Piton. - Menjenek vissza a terembe. Aki két perc múlva, amikor odaérek, nem ül rendben a helyén, búcsút mondhat a roxmortsi kirándulásoknak, és mehet helyette havat lapátolni Frics úrral - azért a rend kedvéért hozzátette, hogy természetesen varázslat nélkül.
Zana még hallotta, ahogy a két hollóhátas fiú igenis, Piton professzort kántálva elsiet, mielőtt Piton becsukta az ajtót. A férfi Andromeda asztalához lépett, felkapta onnan a hatodéves tankönyvet és kifelé menet foghegyről odavetette Zanának:
- Megyek megtartani az órát. Maga meg keresse meg azt a nőt!
Zana gúnyosan összecsukta a könyvet, hogy igenis, Piton professzor, de a férfi már kint járt. A talárzsebébe csúsztatta a könyv zárókövét, és bűntudattal vegyes aggodalommal Andromeda szobája felé indult.

*

Este tíz volt, Piton az utolsó ellenőrzést végezte a Roxfort folyosóin, és a klubhelyiségükbe küldte a még járőröző prefektusokat. Éjszaka az iskola Frics meg a nyüves macskája gondjaira volt bízva, és Piton jól tudta, a gondnok milyen vérszomjas állhatatossággal rótta a folyosókat néha még hajnali kettőkor is, amikor pedig még Harry Potter is hősi álmát aludta. Piton gondolatban vállat vont, nem az ő gondja volt, de egyébként sem várhatott túl sokat olyasvalakitől, aki számára a legnagyobb kínszenvedését egy kopogószellem jelenti.
Hirtelen neszezést hallott a folyosó közepe felől, és a sötétben mintha egy árnyék mozdult volna az árnyékban, de ahogy fényt gyújtott a pálcájával, nem látott semmi különöset. Ha megint egy tréfás kedvében lévő diák az, húzta el a száját, nagyon megbánja. Szinte minden évben előfordult, hogy valaki belebújt valamelyik lovagi páncélba és halálra rémisztette az arrafelé felügyelő prefektusokat. A hang irányába indult, de ekkor a háta mögül halk lépteket hallott. Ahogy megfordult, és feljebb emelte a pálcát, Zanát látta kibontakozni a homályból. Kabát és sál volt rajta, az arcát kicsípte a hideg, a haja mintha szikrázott volna a fáklyafényben.
- Mit mászkál itt? - kérdezte barátságtalanul Piton, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy Zanára nem vonatkozott a diákok számára előírt takarodó.
- Friss levegőre vágytam - emelte meg kissé a kabátját mintegy bizonyítékul, és ez most kivételesen igaz is volt. - Tudom, ezzel biztosan megszegtem Frics úr valamelyik tilalmát - mosolygott vérlázító ártatlansággal, és aggodalmaskodva körülnézett. - Hány páncélt kell lesikálnom, professzor?
Piton becsmérlően felhorkant, hogy nincs annyi a világon, és egy mozdulattal eloltotta a pálca fényét, mert nem bírta elviselni Zana életre kelt, lázas szemeit.
- Jutott valamire a könyvvel? - érdeklődött, és sikerült mind az ellenszenvet, mind a mohóságot kiűznie a hangjából. Mély és különös titok lehetett az, ami alapján Zana és egy minden kétséget kizáróan régi és gyanús származású könyv útjai keresztezték egymást.
- Azt hiszem, meg tudom fejteni, de ahhoz idő kell - vallotta be Zana. - Utána kell néznem egy-két dolognak, de most túl fáradt voltam ehhez.
Piton kritikusan felvonta a szemöldökét, hogy ugyan miben fáradt el annyira, de a megjegyzést megtartotta magának.
- Talán a konferencia után nem sikerült kipihennie magát? - tudakolta inkább, de belül rögtön átkozta is magát a türelmetlenségéért, hogy megint, ahelyett hogy egyre szűkülő körökben közelítette volna meg a nőt, egyszerre rontott rá, messziről és felkészületlenül. - Elég ideje volt rá - tette azért hozzá.
Zana arca egy pillanatig kifejezéstelen maradt, aztán töprengve megigazította a sálat a nyakában.
- Most azt szeretné tudni, merre jártam azokban a napokban? - somolygott, és lüktetni kezdett a tenyerében az átokheg, amikor hozzátette: - Felhozzam a Veritaserumot?
Piton felhördült, hogy ő az összes kis hazugságával nem ér annyit, mint egy csepp a szérumból, és ráförmedt, hogy mit álldogál még ott, menjen feltenni az éjszakai arcpakolását, és nem is azért akart minél messzebb kerülni tőle, mert feldühítette ez a titokzatoskodás, hanem mert erőszakkal elfelejteni azt az éjszakát Velencében nem jelentette azt, hogy meg nem történtté tette, és a legkevésbé sem kívánta, hogy Zana egyszer szóba hozza.
- Ellenőriznem kell a kölyköket - vetette oda, és továbbindult a folyosón. Rettenetes hangulatban volt.
Egy emelettel lejjebb a Hugrabug két prefektusa és Zacharias Smith talán felkészült erre, mert óvintézkedésből egy sötét kiszögellésnél álltak meg, a fáklyák fénykörén túl.
- Madam Pomfrey máris kiengedett? - intett Hannah Abbott Zacharias bepólyált keze felé.
- A fenét, ellógtam - horkant a szőke fiú. - Holnap reggel vissza akarom ezt adni annak a tetű Malfoynak. Egész nap cseszegetett a kviddics miatt, aztán meg eltalált azzal a nyavalyás átokkal. Persze marhára nem kapott büntetést Pitontól, de ez nem lep meg.
- Tudod, milyenek. Nemsokára itt a meccs ellenük, mindig ezt csinálják - vonogatta a vállát Ernie Macmillan, és a márványlépcső felé sandított. - Ha viszont Frics vagy Piton itt talál minket, annyi a pontjainknak.
- A pontjainknak úgyis annyi, ha elkapom Malfoyt - jelentette ki sötéten a másik fiú. - Az én apám még a Minisztériumba is bejáratos - utánozta gőgősen a mardekárost, mire a két társa kuncogni kezdett, hogy remek alakítás, Malfoy.
Valami mozdult a sarokban. Mindhárman odakapták a fejüket, és egy pillanatig csak a lélegzetük hangja járt a falak közt. Ruhasuhogás ütötte meg a fülüket és egy rekedt, elfojtott hörgés, hátborzongató, talán nem is emberi:
- Malfoy... Avada Kedavra!
Zöld fény villant, Hannah felsikoltott, és valami tompán puffant a padlón. Ernie előkapta a pálcáját, és az előző évi DS edzéseken bejáratott mozdulattal a sarok felé bökve felordított:
- Capitulatus! Stupor!
Vörös fény lobbant, hirtelen minden vérszínre váltott, és Ernie elvakítva a szeme elé kapta a kezét. Újabb puffanás hallatszott, és egy szempillantással később ő maga lepődött meg a legjobban, amikor az idegen pálca minden ellenállás nélkül a kezének ütődött. Egy végtelen, zuhanó percig rémült, halálos csend ült a helyiségen, Ernie kezében reszketett a két pálca, és úgy érezte, belesüketül a pillanatba, saját zihálásába, abba a gyilkos csendbe. És azokba a mozdulatlan árnyakba a sarokban meg a folyosó padlóján.
A folyosó vége felől sietős léptek hallatszottak. Piton Zanával a nyomában érkezett futva az emeletre. Néhány méterre tőlük úgy torpantak meg, mintha falba ütköztek volna, és döbbenten meredtek a földön heverő testre.
- Szentséges ég - markolt a sáljába dermedten Zana. Senki más nem szólt, mintha megállt volna minden, aztán Hannah felzokogott.
- Mit történt itt? - nézte Piton Ernie-t, kezében a két pálcával, de a fiú képtelen volt megszólalni. Némán a sarok felé bökött, ahol az összesűrűsödött árnyékok közül most kétségbeesett, szinte állatias nyöszörgés hangzott fel.
Piton megkerülte a holttestet, és fényt gyújtott a pálcájával. Egy pillanatig elkerekedett szemekkel, döbbenten meredt a földön kuporgó alakra, majd a két gyerek feje felett kőkemény tekintettel, szinte számonkérően Zanára bámult, aki letaglózva, falfehéren állt Zac teste felett, és képtelen volt befogadni a látványt, amit Piton pálcájának kéken derengő fénye világított meg.
- Az nem lehet - botladozott közelebb, és észre sem vette, hogy rémületében belekapaszkodott Piton karjába. - Andromeda?

 

Folyt. köv.

 

Vissza