Rejtett vér

(Mirax)

XIV.

Omen est nomen

A Roxfort lángra lobbant ablakaitól fényárban úsztak a park hókásás, szürke lankái. A hangzavar felriasztotta a baglyokat a Nyugati-torony elzárt bagolyházában, és visszatartotta őket az éjszakai vadászattól. Csapatostul ültek az ablakpárkányokon, nagy, fényes szemmel bámulták az iskola folyosóit, ahogy a döbbenet lassan, lomhán kibontotta és szétterítette a szárnyait az épületben. A végérvényesség fekete, ragacsos mocska tapadt a padlóhoz, falakhoz, és beszivárgott a hálókörletekbe is. A tanári szoba asztalokkal és fotelekkel telezsúfolt helyisége most egyszeriben elviselhetetlenül szűknek tűnt.
- Most sikerült csak visszaparancsolni a diákjaimat a klubhelyiségbe - lépett be McGalagony, arcára mély, törtvonalú barázdákat vájt a kimerültség, aminek sem a diákok szófogadatlanságához, sem a kialvatlansághoz nem volt túl sok köze. Ágyúkerekes, földsáncos harcok nyomai voltak ezek.
- Én is az imént értem vissza... Mind meg volt rettenve - jegyezte meg fáradtan Flitwick, és visszasüppedt a gondolataiba.
- Perselus? - nézett a bájitaltan tanárra McGalagony.
- Már rég megtörtént. Minden különösebb küzdelem nélkül - tette hozzá elégedetten, nesze neked, Griffendél. McGalagony szóra sem méltatta, leereszkedett egy szabad karosszékre, és a kezeit bámulta. Hogy tarthattak újra itt?
Bimba támolygott be az ajtón zokogva, mellette Sinistra professzor támogatta a vállánál fogva. McGalagony felpattant, hogy átadja a helyét, és vele együtt többen körbeállták Bimbát.
- A második... - nyöszörögte a gyógynövénytan tanárnő, és feje felett a kollégái komoran összenéztek. Mindenki értette. Zacharias Smith két éven belül a második hugrabugos volt, aki a Roxfort határain belül vesztette életét. Cedric Diggory még túl élénken élt mindenki emlékezetében, és volt abban valamiféle öncsalás, hogy emiatt kizártnak tartottak egy újabb tragédiát.
- Szólok a kísérteteknek, hogy figyeljék a házakat - sietett ki McGalagony nyúzottan. Nehéz, fullasztó volt a levegő odabent. Úgy érezte, nem tud tétlenül ülni; azok hiábavaló vergődése volt ez, akiknek utólag, tehetetlenül kellett szemlélniük az események romjait. Az ajtóban majdnem összeütközött Zanával, aki holtsápadtan, zavarodott arccal engedett utat neki.
- Bezártuk Flitwick professzor irodájába - állt meg a szoba közepén, és olyan csendesen mondta, hogy alig hallották meg Bimba szipogásától. Nem is azért mondta, hogy meghallják. Azért mondta, mert csörömpöltek a fejében a szavak, és azt hitte, ha kimondja, kihullanak onnan; és azért is, mert nem értett semmit, és minden információ úgy kilógott a mindennapok lapos, kényelmes vázából, mint az esernyőtartóból a kopott, csupasz, fa esernyővégek. Ormótlan csavarfejek a csiszolt deszkából. Csak Piton nézte őt, hogy ebben a pillanatban mennyire kilóg onnan ő is, szobában elszabadult léggömb volt most, levegőben lógó pányvával, idegen kis apróság, ami egy érintésre semmivé pukkan. Egy marék használhatatlan limlommá. Csak egy tű kell. Egy szó. Mégis csak nézte szótlanul.
Flitwick tüzet gyújtott a kandallóban, és páran halkan beszélgettek a sarokban. Senki nem merte Pitont megkérdezni, mit mondott Ernie Macmillan és Hannah Abbott, miután rájuk találtak. A két gyereket ő kérdezte ki és küldte Madam Pomfreyhoz nyugtatófőzetért, aztán vissza a klubhelyiségbe aludni. Zacharias Smith lepedővel letakart holtteste ott feküdt a gyengélkedő egyik vetetlen ágyán, bepólyált kézzel, kérdő arccal. Andromedát Dumbledore és Zana vitte fel Flitwick irodájába, mielőtt a kastély végleg életre nem kelt Hóborc színpadias jajveszékelése folytán. Senkiben sem merült fel az élet furcsa játéka, hogy Andromédát ugyanabba a szobába zárták, mint ahova három évvel korábban egy másik Blacket.
- Mit mondott? - kérdezte Piton szárazon. Zana maga köré fonta a karját, és az ablakhoz lépett. Innen látni lehetett Flitwick szobájának ablakát, homályosan derengő négyzet volt fenn, magasan, meg lenn, a park felületére vetülve. Piton csodálkozva vizsgálta a nő homlokán a helyüket kereső ráncokat, a szeme alatt az árnyékba borult árkokat, hogy mennyire el tudták vakítani még azok a kezdetleges, lárva-puhaságú kapcsolatok is, amik kialakultak körülötte. Milyen messze volt ő Karkarov cukordrazséval leszórt, jéggé kockásodott érdekszövedékeitől!
- Semmit. Csak zokogott és értelmetlenül motyogott. Talán azt sem tudta, hol van. Dumbledore professzor még ott van vele, hogy kikérdezze - nem akarta hozzátenni, hogy ő inkább eljött, mert nem bírta elviselni azt az őrjöngést, ami Andromedában támadt.
- Tehát semmi épkézláb magyarázata sincs? - szegezte neki fojtott indulattal Piton. Felbőszítette ez a vakság, a bizalmatlanság hiánya, az ostoba, naiv óvatlanság, és észre sem vette, hogy éppen úgy akarta ő is formába kalapálni Zanát, ahogyan Karkarov is egykor. Zana felkapta a fejét erre az élre a hangjában.
- Nem, nincs. Magának talán van? - rezzent meg a szemöldöke.
- Nem emlékszem, hogy én lettem volna Andromeda Black kebelbarátnője.
- Tessék? - képedt el Zana, és most teljesen a férfi felé fordult. - Sohasem beszélgettünk arról, hogy kire tervezünk halálos átkot szórni, bármilyen meglepő is ez magának. Lehet, hogy azokban a körökben, ahol maga mozog, ez a téma, én azonban más vagyok - szúrta oda ingerülten.
Piton fenyegetően felé lépett, burokban nevelt, nyafka hercegnő, mi a fenét tudhat erről. Néha úgy tudta gyűlölni, hogy úgy szájal vele ezekről az évekről és vétkekről, mintha az bármit is jelentene, hogy Karkarov megosztotta vele a fekete történelem egy emészthetőbb szeletét. Mintha ez bármire feljogosította volna. Mintha ettől már igazi szakavatott lett volna. Mocsokkal a körme alatt nem gondolná többé, hogy olyan könnyű kezet mosni.
- Majd maga elmondja, mi a szokás az én köreimben. Biztosan jól megtanulta - vágta hozzá kajánul. Zana úgy kapta oldalra a fejét, mintha arcon csapta volna, a nyaka védtelenül, fedetlenül felfénylett a kandalló lángjában. A férfi hátrálni akart, valahol tudta, hogy azt kellett volna most, a lába mégis előrefelé mozdult. Zana riadtan ütötte fel a fejét, és meredt rá, hogy úgy mégis mit akar a tanári közepén, leállni kiabálni és egymás haját cibálni. Piton kicsit rálépett a lábára, véletlenül, de azért alaposan megnyomta még a cipője kemény, elnyűhetetlen talpával. Mint gyerekek az óvodában, vicsorgott magában gúnyosan, kiábrándultan, és nézte, ahogy Zana fájdalmasan elrántja a lábát. Talán a nyelvét is kiölti majd.
Egyszerre mintha elhalkult volna a duruzsolás is a háttérben, és Piton a dühén át is érzékelte, hogy a kollégái titokban feléjük bámulnak, de nem törődött vele. A kedvenc része következett.
- Ha jól emlékszem, délután megkértem, hogy keresse meg.
- És meg is tettem - sziszegte Zana összeszorított fogakkal, ujjai vaskapocsként markolták a párkányt.
- Valóban? - nézte őt Piton, a fehér, vékony ujjak satuszorítását, és a lábfejét, amin még ott volt a talpa szürke, elmosódott nyoma. - És mit beszéltek?
Zana megütközött, arca egyszeriben gőgössé vált, és Piton tudta, hogy jó úton jár. A dac mindig az utolsó volt a fegyvertárában. Utolsó, vak és hamis. Gondolkodás nélkül vetődött arra, ahonnan a csapások jöttek, és nem vette észre, ha a hátába kerültek.
- A szobájában volt, fáradt volt, pihenni akart - vetette oda félvállról. - Jegyzőkönyvet nem készít? Szeretnék ügyvédet hívni - gúnyolódott. A férfi kajánul megjegyezte, hogy talán szüksége is lesz rá.
Zana konokul hallgatott, arcára ráfagyott az erőltetett közöny. Piton érdeklődve figyelte a repedéseket a maszkján. Csak a körmét kellett beléjük akasztania.
- Nem ment be hozzá - állapította meg hirtelen magabiztosan. - Maga meg nem törte össze magát, hogy bejusson, és beszélhessen vele.
- Mire akar ezzel kilyukadni? Talán csak nem újfent az én hibám lesz ez is? - emelte fel a hangját kissé Zana. Még mindig a vállán lógott a sálja, a hosszú pamutfonalak körbefonták a blúza gombjait. Piton élvezettel nézte, hirtelen úgy érezte, valaki életet lehelt belé, csonttá, vérré és hússá gyúrta, és Zana dühéből táplálkozott, mint egy májat tépő, vissza-visszatérő saskeselyű.
- Nos... - suttogta vontatottan, gyűlöletes mosollyal. - Nyilván nagyon el volt foglalva a titkos levelezgetéssel, igaz? Másra meg nem futotta az idejéből.
Zana arcát elfutotta a pír, és egyszerre fellobbant a tekintete.
- Hogy képzeli ezt? Nem varrhatja az én nyakamba mások hibáit. Sem Harryét, sem Andromedáét, de még csak Igorét sem - fogta halkabbra, de az indulattól elbicsaklott a hangja. - Honnan a fenéből sejthettem volna? Maga talán látta előre, hogy ez lesz?
- Nekem aztán igazán semmi közöm sem volt ahhoz a nőhöz.
- Hát persze, hiszen kihez van egyáltalán? - köpte Zana élesen, pengevékony ajkakkal. Piton álla megfeszült, szögletes árnyékot vetett a nyakára. - Ujjal mutogatni mindig kiválóan tud, irigylésre méltóan.
- Maga meg figyeljen jobban a kis játékszereire, ha már elhitette velük, hogy érdeklik magát - csikorogta a férfi rosszindulatúan.
- Majd maga fog nekem etikai kérdésekben tanácsot adni - csattant fel Zana hitetlenkedve, és a szája erőltetett kacajba torzult.
- Amennyiben rászorul. Elhiszem, hogy nem volt kitől tanulnia.
Kedvtelve nézte, ahogy Zana felfújja magát, mint egy csúf varangy, és tudta, hogy mérget köpködve fog vitázni vele, árnyékba döfni, Karkarovot védeni, és egyszerre kívánta azt, hogy ez örökké tartson, és azt, hogy egyszer s mindenkorra véget érjen köztük. Valami belső, nyughatatlan kényszer arra ösztökélte, hogy leálljon vele vitázni, akkor is, ha igazságtalan volt. Akkor főleg. Zana a kezében volt, olvasta, akár egy térképet, és jó volt így, biztonságos, kihasználható, veszteségek nélkül tolhatta előre a bábuit a bejárt utakon. És mégis, belül néha úgy szerette volna, ha nem ilyen kiszámítható az egész, ha Zana nem változott volna mindig, ugyanarra a gombnyomásra ostoba dackirálynővé, mindig, folytonosan ugyanazokra a szavakra. Tudta magáról, hogy képes lett volna hetekig, hónapokig ugyanazt a játékot játszani, akkor is, ha nem okozott örömet többé, visszatérni ugyanoda, az ezerszer taposott pontra, és továbbfordulni, akár egy szélforgó, és megérkezni megint; mint aki vár valamire, váratlanra, másmilyenre, ami nem jön el.
Meg tudta volna mondani előre egy évre, egy életre, Zana hogyan reagál ugyanazokra a szavakra. Most is biztosan tudta. De Zana mindig akkor csalta meg, amikor a legbiztosabb volt önmagában.
- Nem fogok belemenni ebbe, keressen más elfoglaltságot - úgy állt ott a nő, mint aki pislogva ébred a napfényben, és csak akkor veszi észre az útjelző táblákat, hogy erre már járt, körbe-körbe, mindig erre. És ezúttal nem akart továbbmenni. - Egy egész listám van arról, mit gondol rólam vagy Igorról, felesleges minden alkalommal az orrom alá dörgölnie, magamtól is ki tudom egészíteni. Én a teóriáira lettem volna kíváncsi, nem a vádaskodásaira - tette hozzá békülékenyen.
Piton rámeredt, hogy akkor miért nem hagyja faképnél, miért néz rá úgy, mint aki vár valamire, nyíltan és harag nélkül, mintha elfújták volna az előző pillanatot. A fejéhez akarta vágni, hogy sose becsülje alá az ő listáit, de akkor hirtelen McGalagony termett mellettük. Egyikük sem vette észre, mikor jött vissza a tanáriba.
- Ugye nem vitáznak megint? - szegezte nekik rosszallóan. A szemüvege homályos négyzetet vetett az arcára. Nem kapott választ, még csak egy bólintást sem. - Odakint meghalt egy gyerek, maguk meg szinte a holtteste felett egymással marakodnak. Ezzel nem sokat segítenek.
Zana nem szólt semmit, hirtelen nagyon fáradtnak tűnt, nagyon kiábrándultnak, olyan szomorúan nézte a férfit, mintha az a halott fiú a gyengélkedőn a rokona lett volna. Piton mogorván összeszorította a száját, McGalagony csak ne pirítson rá, mintha még mindig elsőéves taknyos kölyök lenne.
- Esetleg hozzam az ásót?
A két nő egy pillanatig szótlanul, döbbenten meredt rá.
- Néha még ennyi év után is meg tud lepni, Piton professzor - jelentette ki végül McGalagony hűvösen, majd egy futó pillantást vetett az ablakon túl a parkra.
Odakint hosszú, sárga fénypászma futott végig a parkon. Egy kisebb csoport közeledett sietve az iskola felé, és az épületből Dumbledore igyekezett feléjük.
- Megérkezett Caramel. És a fiú szülei - mormolta McGalagony gondterhelten, és szó nélkül otthagyta őket, Bimbához lépett, majd csakhamar mindketten távoztak.
Piton jól tudta, mi következik. Smithszel akkor is nehéz volt szót érteni, ha a szokásos elégedetlenkedő hadjáratát folytatta az iskola ellen. Ezúttal fejek fognak hullani, érezte meg. Zana megmoccant mellette, mint aki elindult valahova, de aztán megtorpant. Piton rápillantott, és Zana feszült, tépelődő arca mellett elnézve látta, ahogy egy újabb alak érkezik az iskolához. Rögtön felismerte Nymphadora Tonkst, habár az auror most nem viselt harsány színű, nevetséges frizurát. Kockás, kinyúlt pizsamanadrág volt rajta, a szára a bakancsába tűrve. Piton tekintete visszakúszott Zanára. Tudta, mi zajlik benne. Tisztán látta azt a harcot, ami a nőben kibomlott, és amit évekkel korábban, csak úgy, mint Piton, végérvényesen elvesztett. Talán soha nem is lett volna képes megnyerni. Vigaszt kellett volna nyújtania Tonksnak, de ő Igor Karkarov teremtménye volt, az emberi kapcsolatokat csak úgy ismerte, mintha könyvből tanulta volna, mesterkélten és megjátszva mozdult, hasznosság alapján rendszerezett bugyrokba pakolva az embereket, és éppen olyan idegenül érezte volna magát ebben a helyzetben, amennyire Piton számára is ismeretlen fogalom volt ez.
Tudta róluk, hogy egyébként pedig jóban vannak, amennyire ez Zana szempontjából lehetséges volt, és talán a színházi kellékek és bemagolt, eltanult mozdulatok is többé-kevésbé kivesztek a kettejüket összefonó laza, súlytalan kapcsolathálóból. Tudta Zanáról, hogy imádja a süteményeket, Tonksszal képesek voltak órákra eltűnni Roxmortsban vagy Zana szobájában, és porcukros szájjal előkerülni onnan, mint két szófogadatlan gyerek, akik evés előtt titokban csokoládét majszolnak. Velencéből is egy nagy, díszes dobozt hozott haza az aurornak, tele pisztáciás, mandulás süteménnyel, szalaggal átkötve, ahogy mások a kapzsin csillogó nyakékeket szokták tárolni. Gondolkodás nélkül, melegen ette a kelt tésztát, és nem érdekelte az sem, ha később megfájdult a hasa tőle. Az életben is ilyen volt néha. Belefolyt ügyekbe, vitákba, megvett dolgokat, kimondott szavakat, és megtett olyan lépéseket, amelyeket a pillanat sodort elé, és amiken később órákig rágódott, mert megbánta. Piton sokat figyelte, távolról, felülről szemlélte ezeket a szitakötő vergődéseket; puszta kedvtelésből berepült a szobába, hogy aztán kifelé menet összezúzza magát az ablaküvegen. Sohasem értette ezt meg, sosem értette, miért csak később, utólag képes mérlegelni és tisztán látni, mert ő sosem ismerte, idegen volt tőle az a futó, rebbenő szabadság, amit ezek az ösztönös döntések okoztak. Az ő zúzódásai mindig olyan harcokban keletkeztek, amik elkerülhetetlenek voltak, és amikbe beleremegett a világa is, és képtelen volt egyenlőségjelet tenni a kettő közé. Képtelen volt azt mondani, hogy bármelyik is megérte volna. Nem is rajta múltak talán.
- Miért tette? - kérdezte Zana hirtelen, szemei makacsul a park egy pontjára szegeződtek. - Miért ezt a fiút? Ki volt ez?
Piton rámeredt, és egy pillanatig mérlegelte, hogy válaszoljon-e egyáltalán.
- Nem őt akarta - mondta végül szárazon. Zana kérdőn felé fordult, és úgy fürkészte az arcát, mintha a vonásai, az árkok és vonalak ismeretlen írást alkottak volna, amit csak meg kell fejteni, mint a halott rúnákat. Piton ujjai megrándultak a felöltő durva varrásán. Zavarta, hogy a nő ilyen nyíltan, hosszan vizslatja. - Draco Malfoyt - bökte inkább ki sietve.
Zana hátrahőkölt egy lépést. Tiltakozni akart, de ez éppúgy benne rekedt, mint az iszonyata. Nem kérdezett semmit. Visszafordult az ablak felé, furcsa, összeesett pózban, mint egy különös, önmaga tokjába zárkózó virág. A szemét is lehunyta egy pillanatra, és Piton végignézte, ahogy a fejében összevetülnek az érvek, hitek és vágyak. Most nagyon sebezhetőnek tűnt, Piton tudta, hogy össze is zúzhatná, tudna szavakat, amik a földbe döngölnék; mégsem tette, és nem nézett magába, nem ismerte el, hogy azért, mert nem képes rá. Abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy a hatalmában áll Zanát a mélybe nyomni és kiemelni is onnan, és ettől valahogy gyönyörűnek találta.
Zana hirtelen megfordult, összehúzta a sálját, és anélkül hogy Pitonra nézett volna, kiment a szobából. A férfi szótlanul követte a tekintetével, tudta, hogy Tonks elé megy, ahogyan azt is tudta, hogy máris visszafordulna, de ez is csak egy olyan dolog volt nála, mint süteménnyel degeszre tömni magát, és Piton arra gondolt, hogy Zana néha olyan, mint aki önmaga előtt is ismeretlen, és olykor úgy elrejtőzik, hogy képtelen megtalálni magát.
Néhány perccel később ő is elhagyta a tanárit. Nem volt kedve érdektelen találgatásokba bocsátkozni Flitwickkel, és pláne nem volt szüksége a többi kollégája sopánkodására. Néhány emelettel feljebb Caramel közeledett sietve a folyosó vége felől, mögötte Dumbledore úgy követte, mintha kergetné, és talán nem is álltak olyan messze ettől.
- Mielőtt elviszi az Azkabanba, legalább jöjjön vissza és hallgassa ki, Cornelius - győzködte az igazgató, a szakálla lángolni látszott a fáklyafényben, mint egy ijesztő, pogány istennek. Caramel hessegető mozdulatot tett, és egyszerre próbált sajnálkozó, udvarias és kérlelhetetlenül visszautasító lenni, de ebben a pillanatban leginkább úgy nézett ki, mint egy dacos, türelmetlen óvodás.
- Sajnálom, Dumbledore, az aurorok most tartóztatják le, nincs időm haszontalan és értelmetlen kérdezz-feleleket játszani. Az a nő odabent kész hisztérika.
- Persze, miután három aurorral egyetemben lerohanta - jegyezte meg metszően Dumbledore. Caramel összeráncolta a száját, és dölyfösen szembefordult az idős mágussal.
- Az a nő megölt egy ártatlan gyereket. Nem tudom, mit vár tőlem, Dumbledore - horkant fel utálkozva. - Ja igen, kis híján elfelejtettem! Mielőtt idejöttem, találkoztam a Roxfort felügyelő-bizottságának néhány tagjával, és nagyon úgy tűnik, meg kell fosztanom magát az igazgatói poszttól. Ideiglenesen Minerva veszi át a helyét, amíg el nem döntjük, mi lesz az iskola sorsa.
Dumbledore egy pillanatig némaságba burkolózott, mint akinek elvette a hangját a megrökönyödés, de az arcán semmiféle érzelem nem suhant át. Caramel bánatosan ingatta a fejét, de mindannyian túlságosan ismerték ahhoz, hogy elhiggyék.
- Sajnálom, Dumbledore, de az iskolában túl sok aggasztó baleset történt az elmúlt néhány évben, így azt hiszem, érthető a szülők aggodalma.
- Természetesen - értett egyet udvariasan Dumbledore, és hirtelen, mintegy figyelmeztetésként Pitonra villant a tekintete, aki addig csendben, láthatatlanul figyelt a homályból. Talán attól félt, hogy Piton válaszul előrángatja Harry Pottert, de most tévedett. Mindketten kihallották a megkönnyebbült, elégedett hangszínt Caramel szavaiból, ami Dumbledore elmozdításával mindig szorosan összefüggött. - De legalább hadd beszéljek én majd Andromedával.
- Azt tesz, amit akar, Dumbledore. Majd a tárgyaláson nyilatkozhat az eredményről.
Dumbledore felvonta a szemöldökét: - Vádlottként talán?
Caramel úgy tett, mint aki meglepődik a kérdésen, noha érezhetően szándékosan fogalmazott félreérthetően, mint aki magában mulat a fejleményeken.
- Ugyan már, Dumbledore - vakkantotta végül lekicsinylő mosollyal. - Péntekig van ideje elcseverészni vele. Akkorra hívtam össze a Wizengamotot.
- Már péntekre? - hökkent meg az igazgató, és komoran a miniszterre meredt.
- A szülők mielőbbi döntést akarnak majd, nem húzhatjuk el a végtelenségig. Akkor döntünk majd arról is, hogy bezárassuk-e az iskolát.
- Micsoda? - hördült fel a háttérben Piton, és kilépett az árnyékból. Caramel úgy pördült felé, mintha Piton alattomosan hátba lőtte volna valamilyen kellemetlen rontással. - Ha hazaküldik a diákokat, sokkal nagyobb veszélynek teszik ki őket...
Caramel mérgesen a szavába vágott.
- Ez sajnos már nem igaz. Két éven belül ez a második haláleset az iskolában, és kész csoda az is, hogy csak a második. Nincs az a szülő úgysem, aki könnyű szívvel ideengedné a gyerekét - majd fennhéjázó arckifejezéssel Dumbledore felé fordult, és emelt hangon hozzátette: - Jobban meg kéne válogatnia a tanárait, Dumbledore.
Piton keze ökölbe szorult. Tökéletesen értette a célzást: nem kéne halálfaló korcsokat alkalmaznia, Dumbledore. Az igazgató újfent figyelmeztetően Piton felé pillantott, de mielőtt még bármit felelhetett volna, lentről hangos kiabálás törte meg a viszonylagos csendet.
Kezdődik, ismerte fel Piton Smith hangját. Valahogy úgy érezte, ebbe az iskola is bele tudna remegni. És összeomlani. Caramel gondterhelten felsóhajtott, vetett egy utolsó, szemrehányó pillantást Dumbledore-ra, és a márványlépcsőn lefelé indulva csakhamar eltűnt a szemük elől.
- Sajnálom, hogy nem hagyott más utat nekünk - ingatta a fejét Dumbledore letörten. Csak amikor az igazgató is eltűnt Caramel után a lépcsőn, döbbent rá Piton, hogy fogalma sincs, miféle más útról beszélt Dumbledore.

*

Lucius lemondóan szétterítette az asztalon a levéltáskát, és egy mozdulattal kiemelte belőle a köteg pedánsan összehajtogatott pergamen- és levélhalmot. Felkészült rá, hogy ezzel ki is merült minden pozitívum, amit felhozhatott az ügyintézőjével kapcsolatban. Következő alkalommal hátha ábécé-sorrendbe rendezi téma szerint. Esetleg hosszúság szerint, gondolta gúnyosan. MacDougal igazi teszetosza tökfilkó volt, aki sokszor addig rágódott a problémán, számhalmazon vagy ügyiraton, amíg végül kifutott a határidőből, vagy tárgytalanná vált az egész. Feleannyira sem volt dörzsölt, mint az apja volt egykor, aki viszont addig ment a dörzsöltségben, hogy magának is kapart néhányat a Malfoyok gesztenyéjéből. Ezt azonban elnézték neki, ahogyan Lucius is elnézte a fiatalabb MacDougalnek a pepecselést, mert ez részben az ő érdekeit is szolgálta: kifelé mindig a tökéletes képet mutatták az ügyletei. Hogy a felszín alatt mi volt, az más kérdés. Ugyan nem egyszer felmerült benne, hogy megszabadul az ügyintézőjétől, és keres egy kevésbé kiborítót, de letett róla. A MacDougalek hosszú évtizedek, talán évszázadok óta pucolgatták fényesre és tisztára a Malfoyok ravasz kis stiklijeit; egyek voltak a Malfoyokat ilyen-olyan módon kiszolgáló, nekik hasznot hózó családok közül, és túl sokat tudtak ahhoz, hogy bármelyik oldalnak megérje felrúgni ezt a kapcsolatot. Persze erre olyankor volt a legnehezebb emlékezni, amikor át kellett nézni a soros elszámolásokat.
Eltelt egy óra, talán másfél is, odakint teljesen besötétedett. Feltámadt a szél, és megzörgette az ablak alatt a csupasz bokrokat. Tíz elmúlt, amikor a kúria bejárati ajtaja becsapódott. Lucius sokkal inkább azért ment le a feleségéhez a földszintre, hogy elszakadjon a levelek mellől, és kevésbé azért, mert kiváncsi volt Narcissa beszámolójára. Nyomában hunyorogva keltek életre a gyertyák a falikarjukban.
- Láttad mostanában Ackerleyék télikertjét? Új orchideákat szereztek be - dobta le a kesztyűit az előszobaasztalra Narcissa. A csizmája felborult a padlón, alatta sáros folt úszott szét a kövezeten.
- Már megint? - morogta Lucius, és bement a nappaliba. Narcissa a ruháját porolgatva követte.
- Teleszórtak valamilyen csillámporral. Érzed az illatát? Fullasztó. Gyönyörűek. Hella mindenkinek mutogatja őket.
Lucius levetette magát az egyik karosszékbe, és üres tekintettel a feleségére meredt.
- Érzem - felelte csak úgy, önkéntelenül, és tudta, mi következik.
- Nekünk is kéne egy ilyen pompás télikert, Lucius.
- Van télikertünk - hördült fel a férfi, de Narcissa szinte rögtön letorkolta, mintha már az is bosszantaná, hogy Lucius egyáltalán szóba hozta.
- Az egy zöldségágyás Ackerleyékéhez képest.
- Azt csinálsz, amit akarsz - legyintette le a férje, és elkínzottan megdörzsölte a nyakát. Narcissa félrebillent fejjel, elgondolkodva nézte.
- Csak nem beugrott MacDougal? - kérdezte bujkáló mosollyal. Lucius meglepett arcát látva mosolyogva hozzátette: - Megint itt hagyta a kalapját. Láttam kinn a fogason.
Lucius fújtatott egyet.
- Az egy idióta.
- Egy nagyon hasznos idióta - lépett mögé Narcissa, és a vékony, elkényeztetett ujjak rátaláltak a férje sajgó vállizmaira.
- Erre emlékeztethetnél többször is - nyögte Lucius, és jólesően behunyta a szemét. Narcissa nagyon jó úton járt a hőn áhított télikertje felé. Ha ezt a kényeztetést kapja, a felesége már rendelheti is a nyamvadt csiricsáré orchideáit. Elpuhult fráter, mondta magának puffogva.
Egy koppanás riasztotta fel. Narcissa keze ijedten rándult egyet a vállán. Egy újabb türelmetlen koppanás hallatszott az ablak felől, és valaki mintha kaparászta volna az ablakkeretet. Narcissa megrökönyödésére Lucius tétovázás nélkül két lépéssel az ablaknál termett, feltépte a szárnyakat, és leoldotta a sötét párkányon gubbasztó bagoly lábáról a levelet. Normális esetben mindig a házimanókra bízták ezt, Narcissa ajkán már ott volt a parancsszó, de ez most nem várhatott. Becsapta a madár után az ablakot. A huzat elfújt egy gyertyát az asztalon, és felhajtotta a csipketerítő szegélyét. Lucius a kandallóhoz lépett, és feltörte a formátlan, láthatóan sebtében odafolyatott pecsétet, amibe sem címer, sem más jel nem volt belenyomva. Mögötte Narcissa megigazította a terítőt, és várakozón nézte a férje hátát. Lucius éppen hogy csak belepillantott a levélbe, elolvasta és szárazon elmosolyodva újra összehajtogatta.
- Ez egy roxforti bagoly volt, ugye? - lépett hozzá a felesége, és felvont szemöldökkel a levélre villant a tekintete. - Mi van benne? Ki írta?
Lucius hanyagul odalökte a levelet. Narcissa lassú, kimért mozdulatokkal hajtotta szét újra, arcán bizonytalanul táncoltak a kandalló lángjai. Egyetlen, kapkodva odavetett mondat állt csak ott, Piton érdektelen kézírásával, életek és halálok tömörültek a közönyös betűkben: Andromeda Black tíz perccel ezelőtt megölte Zacharias Smitht.
- Micsoda? Andromeda? Miféle ostobaság ez? - úgy lobogott zörögve Narcissa kezében a levél, mint egy furcsa, merev zsebkendő. Torz, értetlen mosoly ült a szemében, ahogy a férjére nézett. Lucius nem is figyelt, a szeme ide-oda járt, mintha a szőnyeg mintáit követné a tekintetével.
- Ezek után a Minisztériumnak el kell távolítania Dumbledore-t. Ha az iskolájában ilyesmi előfordulhat, egyszerűen nem maradhat. És remélem, ez az egész az örökösödési perben is meghozza az eredményt...
- Tessék? Te ezt elhiszed, Lucius? - rázta meg elképedve a levelet Narcissa, és erőltetetten felnevetett. - Ez nem lehet igaz. Andromeda soha... ő soha, ő nem olyan... Egyáltalán, ki ez a Zacharias Smith?
- Fogalmam sincs, de teljesen lényegtelen - vágta rá nyersen a férfi.
- Mi az, hogy...? - sziszegte Narcissa türelmetlenül. Megakadt a kérdés közepén, arcán a döbbenetet lassan a rémült iszonyat söpörte félre, tágra nyílt, kék szemeiben ijedt tükörképet vetettek a lángok, ahogy belecsimpaszkodott a férje karjába. - Te jó ég, csak nem Dracót akarta? Lucius, mi van, ha Dracót akarta bántani?
Hirtelen megfordult vele a szoba, eldobta a levelet, és elakadó lélegzettel kapott a nyakához. Az nem lehet, nem lehet, dübörögte a szíve.
- Hogy tehette ezt? Az nem lehet, erre nem lehetett képes - nyögte hangosan, mintha nem bírta volna magában tartani a gondolatot. Dörömbölt benne a féltés, és úgy lódult előre, mint egy gőzmozdony, hirtelen, nagy rándulással. - Oda kell mennünk, látnom kell.
Lucius némán figyelte. Sosem látta még ennyire magán kívül, nem is tudta, hogy képes mást is érezni hidegre jegelt, kimért érzelmeken kívül. Csak akkor szólt utána, amikor a felesége az előszoba felé lódult.
- Higgadj le, nem őt akarta. Dracónak semmi baja.
- Ezt honnan veszed? Miről beszélsz? Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - perdült meg vádlón, és úgy meredt a szoba közepéről felé, mint a toporzékoló kisgyerek. A blúza nyaka gyűrödten meredt az égnek. Lassan megértett mindent. Ahogy ott álltak ketten, a férje a kandallónak támaszkodva, tekintetében a minden szöget és buktatót felmért hideg nyugalommal, közönyösen a benne dúló aggodalomra, valahogy a helyére kattantak a réges-régi gépezet fogaskerekei. Újra felütötték az eltemetett, régi könyveket, felolvasták a varázsigéket, melyekre kitárultak a kapuk, az elmúlt időkben jártak megint. - Te voltál? Imperius?
Lucius nem szólt, félig befordult a kandalló felé, mint aki említésre sem tartja érdemesnek a témát.
- Akár Dracóban is kárt tehetett volna - kiabált rá Narcissa, a keze ökölbe szorult, tett a férje felé egy lépést, de nem tudta, miért, mi célból, és kimerülten a karosszékbe roskadt, ahol alig néhány perccel korábban még a férje ült.
- Ugyan már, Narcissa, nem vagyok ostoba - torkolta le Lucius türelmetlenül. - A dolog teljesen veszélytelen volt Dracóra.
Csak a gyertyák lobogtak a szobában, és a tűz pattogása hallatszott a kandallóból. Kint a szél verte az ablakokat hasztalanul. Narcissa nem szólt. Sápadtan ült a fotelben, és a kezeit bámulta. Valami szivárogni kezdett benne legbelül, maró és keserű, aminek ismerte az ízét, csak elfeledte az évek múlásában.
- Gyilkost csináltál belőle - suttogta hirtelen.
- Talán sajnálod? - kérdezte Lucius, de minden vád vagy él nélkül. Fürkészve nézte a nőt, aki csendben ült tovább, mintha a szavaknak túl hosszú utat kellett volna bejárniuk a szájáig.
- Ezt sosem fogja kiheverni, képtelenség - ingatta a fejét elveszve. - Szinte látom Bellát nevetni, hogy a szentéletű Andromeda hova süllyedt - tette hozzá keserűen, és a gondolatra valahogy sírni tudott volna. Felállt a fotelből, és egy pillanatra a kezébe temette az arcát. Nem értette magát. Nem értette, mi zajlik le benne, és miért, de valahogy ennek nem így kellett volna történnie. Semminek nem kellett volna így történnie.
- Meg kellett tennem. Értünk, Narcissa. Túl sokat hibáztunk mostanában. A minisztériumi eset a jósgömbbel, ez a félresikerült tárgyalás, sehogyse jó ez - odalépett a nőhöz, nyugodtan, kimérten, és egy beleégett mozdulattal átölelte, inkább önkéntelenül. Narcissa maga köré fonta a karját.
- Néha úgy elmennék innen. Annyira fáradtnak érzem magam.
- Nem te csinálod ezt végig, hanem én - horkant Lucius, és visszahanyatlott a karja. Narcissa elsötétülő tekintettel kapta fel a fejét, arca sziklakemény maszkká feszült, ahogy vádlón a férjére nézett.
- Így gondolod? Azt hiszed, engem ez nem érint? Amikor megkínoz téged, egyúttal engem is kínoz. Azt hiszed, nem fekszem álmatlanul rád várva, amikor tudom, hogy ott vagy nála? Minden végigkínlódott éjszakád az enyém is. És azt gondolod, nem vagyok minden pillanatban Dracóval is? Mennyire önző vagy!
Egy pillanatra elhallgatott, de Lucius nem mert megszólalni, a hozzá támaszkodó nő hátában, vállában úgy érezte, valami sűrűsödik Narcissában, kitágul, mint egy szennyes, fekete füstfelhő, és szétfeszíti. Nem tudta, mi zajlik a feleségében, ismeretlen volt előtte, az is meglepte, amit az imént zúdított rá, sosem voltak dagályos vallomásaik egymásnak, ő mindig szerette azt gondolni, hogy a házasságuk pusztán praktikai okokból létezik, és ez valahol így is volt. Nem vette észre, hogy Narcissa számára ez valamikor, valamilyen ponton talán túlnőtt ezen a biztos alapokon nyugvó, érzelmi hullámoktól mentes szövetségen.
- Elegem van ebből az egészből - tört ki hirtelen Narcissa, karjai öntudatlanul átfonták a férje derekát, ahogy arccal a vállára borult. - Én nem akartam Dracóból halálfalót csinálni, aki a halálba ugrik egy parancsszóra, vagy az Azkabanban köthet ki. Nem akarok olyan világot, amiben az olyanokból, mint Andromeda, gyilkost lehet faragni. Néha annyira nem kell nekem ez az egész - nézett szét a szobán, arca kigyúlt, de a nyaka sápadtan fehérlett. Ötszáz éves kárpitok, ékszerek, télikertek. Most olyan ostobaságnak tűnt minden, jelentéktelen apróságnak. - Néha csak...
Nem fejezte be. Nem merte azt mondani, hogy csak ő meg Draco kell, mert félt, hogy a férje kineveti. Talán más pillanatban ő is kinevette volna önmagát. Lucius csak nézte, és arra gondolt, néha milyen nagyon képtelen kiismerni a feleségét. Néha, nagy dolgokban, fajsúlyos dolgokban. Kicsi, mindennapos ostobaságokban mindent tudott róla, de életük mérföldköveinél néha belerepedezett a róla alkotott képe.
- Sajnálom, most már nyakig vagyunk ebben - és tényleg sajnálta.
Amit eddig soha nem látott, most hirtelen világossá vált előtte - Narcissa éveken át tartó hallgatása Andromedával kapcsolatban legalább annyi fájdalomból fakadt, mint amennyi undorból.
Narcissa hozzábújt. Megsiratta az egész ostoba életüket, Luciust, Dracót, és kicsit megsiratta azt a vidám tekintetű nőt is, akihez annyi év folytonos becsmérlése, kitagadása és pereskedése ellenére is fűzte valami vékony, fájdalmas kötelék, ami túl korán fonódott közéjük ahhoz, hogy el lehessen szakítani.
Egy évszázadok során a vérének tisztaságára kínosan ügyelő család szemében talán mindannyiuk közül Andromeda bűne volt a legsúlyosabb, Narcissában mégis maradt annyi józanság, hogy tudja, ő volt közülük a legtisztább, és amíg Andromeda ilyen bűntelen volt, Narcissa úgy érezte, általa, kettejük vére által még benne is megvan az eredendő tisztaság.
Így maradtak egymásnak dőlve még percekig, és Narcissa tudta, hogy amikor majd egy órával később aludni mennek, maguk mögött hagyják ezt a pillanatot, mintha soha nem is történt volna meg, nem hánytorgatják fel egymásnak, és talán még emlékezni sem fognak rá, mert így működött köztük zavartalanul, évek óta ez a kimunkált mederben terelt házasság. De azt is tudta, hogy észrevétlenül beleépül majd ez is a gátakkal övezett partszakaszokba.

*

Piton nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyien bezsúfolódtak volna Dumbledore igazgatói irodájába. Az idős mágus a teljes tanári kart összehívta egy rövid tájékoztatóra. Tintás Trelawney ott állt hátul a sarokban, a viharvert esernyők, kopott útiköpenyek és ócska sétapálcák között, csupa kacat öltözékével pompásan odaillett. Tudtam én, tudtam én, hajtogatta folytonosan, az első pillanattól, hogy belépett, és úgy nézett szét a kollégáin, mintha Dumbledore már bármit is megosztott volna velük. Mellette, az ajtónál az árnyékba húzódva ott állt Zana, olyan tartózkodással, mintha legjobb meggyőződése ellenére lenne ott, és nem tartozna közéjük. Nem is tartozott. Piton neheztelt rá, mert a szoba hátsó, láthatatlan szegletében az az ő helye volt.
- Úgy látom, mindenki itt van - jelentette ki Dumbledore elégedetten, de az arca gondterhelt maradt a tompán csillogó szakáll és szemüveg mögött, ahogy körbenézett a kollégáin. - Ígérem, csak pár percet rabolok az ebédidejükből. Néhány perce érkeztem a Minisztériumból, és ugyan a tárgyalás eredménye csakhamar nyilvánosságra kerül a Prófétának köszönhetően, mindenképpen előbb szerettem volna közölni magukkal. Nincsenek jó híreim. Sajnálatos módon a Wizengamotot nem tudtam meggyőzni arról, hogy az iskola jóval biztonságosabb a gyerekek számára, mint odahaza, így mondhatni azonnali hatállyal bezáratta a Roxfortot.
Elhallgatott, ahogy a tanári kar egyöntetűen felhördült, és mindenki egyszerre kommentálni kezdte a Wizengamot döntését. Piton a mellkasa előtt összefont karral állt, és Dumbledore-t nézte, aki hivatalosan már két napja nem volt igazgató, de ennek ellenére az irodája előtt strázsáló kőszörnyek ugyanúgy beengedték, mint ahogyan egy évvel azelőtt megtagadták a belépést Umbridge-től, láthatóan magasról téve a Minisztérium határozataira. Dumbledore-nak egy pillanatra összevillant a tekintete Pitonéval, és a bájitaltan tanár jól látta rajta a tárgyalás minden idegölő, hiábavaló percét, és látta rajta a vereséget is, de nem tudhatta, hogy ez nem a tárgyaláshoz kötődik, hanem kőbe vésett elvek fejben már elfogadott bukásához. Nem csak emberek hullottak ebben a háborúban.
Az elmúlt két napban gyakorlatilag nyitva voltak az ablakok a bagolyzuhatag miatt, amit az aggódó és felháborodott szülők zúdítottak az iskolára. Néhány gyereket már másnap reggel hazarángatott a családja, és lezajlottak a kötelező nagyjelenetek is a Griffendél részéről, hogy márpedig ők nem hagyják el a Roxfortot. Piton csak forgatta a szemét a folyosói melldöngetést hallva. Smith igencsak kitett magáért, a Prófétától kezdve az összes hírújság az ő családi tragédiájukkal volt tele, a tolakodó újságírók megkísérelték még Amos Diggoryékat is megszólaltatni az ügy kapcsán, de a férfi elhajtotta őket, és végül rájuk küldött egy sikítószellemet. Bill Weasley szerint másnap a Minisztérium Smith ordibálásától volt hangos, Piton nem is várt tőle mást. Végül az aurorparancsnokság fejének, a mindig józan Amelia Bonesnak kellett nyilatkoznia, mert a pánik már kifeszítette a Roxfort és a Minisztérium kapuját, elöntötte az utcákat, az emberek menekülőutakat kerestek és fejeket követeltek. McGalagony meg is jegyezte, hogy már csak a rögtönítélő székek hiányoznak, meg az útmenti bitófák. Nagyon rosszfelé haladtak. Ott tartottak, mint néhány hónappal korábban, amikor a halálfalók feldöntötték a trafalgar téri emlékművet, és elárasztották kígyókkal a Szent Mungót. Az ilyen látványos, fennhéjázó mutatványok keltették a legnagyobb visszhangot. Meg néhány jó helyen elkövetett gyilkosság, tette hozzá sötéten.
- Azonban... - emelte fel a hangját Dumbledore, tisztán és keményen zengett túl minden hangzavart. Úgy állt be a csend, mint a nagyteremben is szokott, a régen halott igazgatók is megmerevedtek a képkeretekben. - Annyit sikerült kieszközölnöm, hogy az előkészületekre való tekintettel csak kedden kell elhagyni az iskolát, így a hétfői tanórák meg lesznek tartva. Még megkíséreljük meggyőzni Cornelius Caramelt, hogy bírálja felül a döntést, így akár az is előfordulhat, hogy mégsem zárják be az iskolát, legalábbis év vége előtt nem.
Piton kétkedve felvonta a szemöldökét, és egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy Dumbledore maga vajon mennyire hisz abban, amit mondott.
- Kérem, amennyiben a diákok kérdéssel fordulnak magukhoz, azt feleljék nekik, amit az imént mondtam. Elkezdhetik összeszedni a holmijukat, de még semmit ne vegyenek biztosra. Addig is hivatalosan Minerva tölti be az igazgatói posztot, az órabeosztás és helyettesítés kérdését pedig még átgondoljuk.
Piton elhúzta a száját: McGalagony pont annyira volt az elmúlt két napban az iskola tényleges igazgatója, mint amennyire példának okáért Hagrid. Az átváltoztatástan órákat is ő tartotta, mintha mi sem történt volna, legfeljebb gyakrabban járt az igazgatói irodába, mint azelőtt.
- Van esetleg kérdésük? - nézett végig rajtuk Dumbledore. Újra csend állt be, most még nyomasztóbb, mintha mindenki ugyanazt a kérdést akarta volna feltenni, de senkinek nem volt mersze hozzá. Fawkes rázta csak a tollait, és élénk tekintettel bámult rájuk a rúdjáról.
- És ő? - kérdezte végül Flitwick halkan. - Róla hogyan döntöttek?
Dumbledore egy pillanatig csendben maradt, mint aki azt latolgatja, vajon kire vonatkozik a kérdés. Ujjai a szakállába mélyedtek, és végigszaladtak az ősz szálak mentén. Mindenki tudta, mit jelent ez.
- Azkabani fogságra ítélték - mondta végül. Súlyosan, idegenül koppantak a szavak, és valami mély és komor suhant át a tekintetén. - Mondhattam bármit - tette hozzá szomorúan, mintegy magának. Hagyták, hogy két napon át mellette legyen az Azkabanban, és azokban a tiszta pillanatokban, amikor nem lett úrrá Andromedán a kétségbeesés, megpróbáljon rájönni, miért és hogyan történt mindaz azon az éjszakán, hogy aztán ott, a tárgyalóterem lánccsörgető ellenállásában szinte végig se hallgassák. Tudta, hogy az Imperius-átok a kulcs, de ennél mélyebbre nem látott.
- Ha nincs más kérdés, akkor jó étvágyat. Minerva, Perselus, Zana, kérem maradjanak még pár percet.
Piton ellenségesen nézte, ahogy Zana félreáll az ajtóból, és utat enged a a többieknek. Minek kell mindenbe belevonni, ráncolta a homlokát rosszallóan. Trelawney útban kifelé fennakadt egy főnixfejű fogasban, és hangos csattanással feldöntötte.
- Atyaég - nyögte valahol Piton mögött McGalagony, és türelmetlen mozdulattal lekapta a szemüvegét, hogy megtörölje. Szeme alatt fáradt barázdák húzódtak.
- Kérem, csukja be az ajtót, Zana, köszönöm - ült le az igazgatói asztal mögé Dumbledore, ahogy az utolsó tanár is elhagyta a szobát.
- Komolyan gondolta, Albus, hogy beszél Caramellel? - tette fel a kérdést McGalagony minden bevezető nélkül, és Piton egyetértően bólintott. A szeme sarkából látta, hogy Zana leereszkedik mellette egy székre; szürke árnyék a fotel mélyén.
- Azt nem mondtam, hogy én személyesen beszélek vele - javította ki Dumbledore -, de azt komolyan gondoltam, hogy megkíséreljük... hogy úgy mondjam, jobb belátásra bírni.
Piton kétkedve felhorkant, és magában megcsóválta a fejét. Caramel valószínűleg azóta kinyitotta valamelyik palack nagyon értékes ribizlirumát, hogy megünnepelje Dumbledore hivatalos trónfosztását. Annak az esélye, hogy Dumbledore meggyőzi az ellenkezőjéről, pont annyi volt, mint Trelawneynak józanul végignyűglődnie egy napot.
- És ezt hogyan visszük véghez? - tette fel a kérdést szkeptikusan. Dumbledore egy pillanatig az arcát fürkészte, aztán csendesen továbbvándorolt a tekintete, és megállapodott Zanán, aki szótlanul, kicsit elkalandozva üldögélt a helyén.
Az elmúlt két napban folyamatos ingázásban volt a Roxfort és a londoni lakása között, mert képtelen volt az iskolában tölteni az éjszakát. A szűk és poshadt levegőjű bérlakásban, az utcáról és a szomszédból átszűrődő zajban, és cigarettafüstszínű tapéták közt mégis örökösen a Roxfort hideg kőtéglás szobáiban érezte magát, ismeretlen eredetű surranó neszekkel és zegzugos folyosókkal körülvéve, és nem tudta magáról lerázni sem a benne született döbbenet keserű páráját, sem Piton vádló szavait. Tompa ürességet érzett, mintha valaki kitépett volna egy oldalt az élete könyvéből, de maga sem tudott rájönni, melyiket is.
Csak késve vette észre, hogy az igazgató őt nézi; a gondolatok kínlódva vergődtek a felszínre a fejében, és álltak össze egy olyan képpé, amit túl jól ismert régről. Összeszorult a gyomra, mert ez is egy olyan dolog volt, amiről tudta, hogy eljön egyszer, mert mindig, bármilyen utakon járt, felbukkant az életében, de túlságosan elhitette magával, hogy ez itt, a Roxfortban másképpen lesz. Hogy Dumbledore nem olyan. Nem gondolt arra, hogy talán Dumbledore valóban nem is, de a világ mindenképpen igen. Hirtelen Igor jutott az eszébe, hogy mennyire ingerelték a férfit az ő ártatlan légvárai, amelyek védelméből jóhiszeműen tekintgetett körbe a világban, és nem vette észre, hogy a falak minden csalódással csak halványodtak körülötte, ahogyan arra sem akart soha ráeszmélni, hogy Igornak talán mindvégig igaza volt.
- Ugye tudja, mire gondolok, Zana? - kérdezte szomorúan Dumbledore, és Zana biztosan tudta, hogy az igazgató tisztában van vele, mi zajlik most benne.
Fásultan bólintott. Miért gondolta, hogy ez itt másképpen lesz? Hogy mindez itt nem számít majd. Igor szavai jártak a fejében, amelyek akkor csorbultan pattantak vissza az öncsalás vakon vájt pajzsairól. Fesd csak a fákat szivárványszínre, pingálj a falakra bárányfelhőt, az attól még sötét erdő marad és kegyetlen fal. Milyen bolond vagyok, mindenki egyforma, futott át az agyán; és az maradok, aminek születtem. Mennyire gyűlölte ezt; ez az engesztelhetetlen érzés volt az egyetlen, ami változatlanul maradt benne hosszú évek óta.
- Megértem, ha nemet mond - fűzte hozzá csendesen Dumbledore. Senki nem szólt, Zana magán érezte a másik két kollégája tekintetét, de nem mert rájuk nézni. Lehangoltan a kezeit bámulta. Mit számít az egész, miért kerülgesse olyan labirintusutakon, amelyek mindig átvezetnek ugyanazon a ponton, bármerre fordul is. - Nem így terveztem, ezt tudnia kell. Nem sok választásunk maradt. Nem vagyok kibékülve azzal, hogy így alakultak a dolgok.
Zana megrázta a fejét. Mit számít az egész. Talán az utolsó várfalak váltak levegővé ezzel a mozdulattal.
- Mit kell tennem pontosan? - kérdezte halkan.
Dumbledore szótlanul fürkészte, mintha azt akarta volna megtudni, mennyire erős az elhatározása. Vagy mennyire gyűlöletes.
- Két dologról lenne szó - felelte végül. - Az egyik természetesen a Roxfort ügye. És szeretném, ha megköttetne végre egy megegyezés a varázslók és a koboldok közt. Itt az ideje, hogy jogot kapjanak. Szükségünk van a szövetségükre. És a félszerzetekére is.
Zanától balra Piton felszisszent, mint aki egy gúnyos nevetést nyomott el, hallotta ő már elégszer Caramelt azzal a kifogással élni, hogy szerinte egy ilyen döntés felháborodást keltene a varázstársadalom soraiban. Dumbledore hiú ábrándokat kergetett. McGalagony azonban mérlegelve előrehajolt.
- Hogyan akarja bejuttatni hozzá Zanát? Gyakorlatilag mindenkitől elzárkózik, folyamatosan aurorokkal veszi körül magát, lehetetlen időpontot kérni tőle.
- Ez nem lesz probléma, természetesen nem én kérek időpontot tőle, mert az eredménytelen vállalkozás lenne.
- Kik lesznek ott? - szólt közbe Zana. Zsibongott a feje. Megpróbált visszaemlékezni, mire kellett figyelnie régen, amikor Igor adta parancsba ugyanezeket a küldetéseket, de mintha áthatolhatatlan ködön kellett volna átvergődnie.
- Caramelen kívül Cuthbert Mockridge, a mágus-kobold kapcsolatok ügyosztályának vezetője, ő kér majd hivatalosan meghallgatást Carameltől. Be lesz avatva, nem kell aggódnia miatta, régóta ismerem őt. Lehetséges, hogy két auror is a teremajtóban fog tartózkodni, de inkább valószínűsítem, hogy elveszik odakint mindenki pálcáját, és ők maguk kinn maradnak. Továbbá ott lesz Ragnok.
- Ő kobold - fordult Zana felé McGalagony magyarázólag. - Ez jelent bármiféle nehézséget?
- Nem - rázta meg a fejét Zana. - A koboldokra nem csupán hatástalan, hanem észrevehetetlen is számukra.
- Akkor ezzel nem lesz probléma - nyugtázta szárazan Dumbledore.
- Ezzel nem - rándult össze Zana homlokán egy izom. Vonakodva tette hozzá: - De nem értek a legilimenciához. Igor belémverte az okklumenciát, azzal nincsen problémám, de...
Elhallgatott, ahogy Piton ironikusan megjegyezte mellette, hogy micsoda meglepetés. Nem mert a férfire nézni, noha a beszélgetés kezdete óta érezte, hogy Piton feszülten figyel minden szóra, és rezzenéstelen tekintettel vizslatja.
- Nem ismerem eléggé sem Caramelt, sem az álláspontját - magyarázta mereven Dumbledore-ra nézve. - Úgy kell érvelnem, hogy azzal a kétségeit válaszoljam meg, és semlegesítsem az ellenállását. Olyan válaszokat kell beleépítenem, ami a fejében meglévő kérdésekre reflektál A gondolatai nélkül ez nem megy maradandóan. Amint kilépek az ajtón, valószínűleg eltörli az egész megállapodást, mert nem találna benne semmit, ami visszhangot verne a gondolataiban.
- Igen, sejtettem - bólintott az igazgató. - Ezért kértem Piton professzort, hogy maradjon itt. Ha jól emlékszem, tud javaslatot erre a problémára. Hétfőre el tudna készülni a bájitallal, Perselus?
- Bájital? - kapta fel a fejét Zana zavartan. - Létezik ilyen?
- Nos, hivatalosan nem - mosolygott hamiskásan Dumbledore, és elismerően Pitonra hunyorított. - Piton professzor azonban feltalált egyet.
- Ahhoz szükségem lesz Carameltől valamire - szögezte le zordan Piton, kemény pillantással felelve Zana döbbenetére. Mióta beléptek a szobába, Zana először viszonozta a pillantását, kitágult pupillája sötétre festette a szemét, mély, áradó kiábrándultság hömpölygött a tekintetében. Piton semmit nem értett abból, ami körülötte zajlott, és ez csak még inkább dühítette, amikor ráébredt, valószínűleg ő az egyetlen a szobában, akit nem avattak be a részletekbe.
- Ezt vegye elintézettnek - intett a kezével Dumbledore. - Írok Bill Weasleynek. Két nap elég lesz rá?
Piton csak komoran bólintott, majd Zana felé fordulva becsmérlően végigmérte a nőt.
- Ne örüljön előre, ettől nem lesz képes innentől kezdve a legilimenciára. Csupán egy óráig tud majd olvasni, és kizárólag Caramel gondolataiban. A bájital nem helyettesít képességeket vagy hiányosságokat - szúrta még hozzá vontatottan. Hoppanálás, legilimencia; Igor selejtes kis kedvence, nézte leforrázó tekintettel a nőt.
- Egy óra? - visszhangozta Zana, mintha észre sem vette volna Piton gyilkos megjegyzéseit. Sosem tudta megtanulni a legilimenciát, de Igor nem is kínlódott a tanításával sokat. Az okklumenciát mindennél fontosabbnak tartotta - a saját védelméről volt szó. Végül megpecsételte az egészet egy homályos végeredményű átokkal, futtatta végig a hüvelykujját a tenyerében megbújó hegen. Feszengve gondolt arra, hogy valaki más gondolata megtölti az elméjét; néhányszor történt ilyesmi: a hegén át néha érzékelni tudta Igor hangulatát, és emlékezett rá, mekkora nehézséget okozott neki megkülönböztetni azt a sajátjától. Semmitől sem rettegett annyira, mint az elmezavartól; mindig attól félt, hogy a bűnökkel együtt ezt is örökölte a vérében.
- És mielőtt felmerülne a dolog: ez is úgy működik, mint a Felix Felicis, nem lehet többször fogyasztani, mert összezavarja az elmét, és a Szent Mungóban köt ki.
Zana megrezzent, ahogy a félelmei Piton szavaiban öltöttek testet, és ahogy minden babonás ember, ő is kereste ebben a sorsszerűség igazgató ujjait.
- Egyelőre ennyit szerettem volna - hajolt előre a székében Dumbledore Zanára és Pitonra függesztve a tekintetét. - Később még részletesebben átbeszéljük, de most váltanom kell néhány szót Minervával.
Egyszerre álltak fel, a széklábak türelmetlenül, sietősen nyikordultak meg a padlón. Zana lépett ki először az ajtón, de nem azért, mert Piton udvariasan előre engedte - vakon, menekülve tört a férfi elé, és ahogy a lépcső komótosan megindult alatta, zúgó fejjel leszaladt rajta. Nem nézett hátra, de a folyosó közepét sem érte el, amikor tudta, hogy lassú volt.
- Nos, halljam, mi volt ez! - érte be egy szempillantás alatt Piton. Zana csak azért kérdezett vissza, hogy egészen pontosan mire gondol, mert tudta, hogy ezzel felhergeli a férfit. Billenjen csak ki ő is a nyugalmából; hajszolta a régi taktikát. Piton a karjánál fogva állította meg. - Tehát? Miért gondolja Dumbledore, hogy maga képes lesz meggyőzni Caramelt? - szegezte neki a kérdést.
Most egészen olyan volt, mint amilyen tanórákon lehetett, nyers és megfélemlítő. Zana gyerekes reflexből felelt erre a számonkérő szigorra azzal, hogy kérdezze meg az igazgatót, és összerezzent, ahogy a férfi szó nélkül elviharzott mellette, és két nagy lépéssel a legközelebbi tanteremhez érve feltépte az ajtót.
- Befelé - intett. Csontkemény, ellenszegülhetetlen mozdulat volt, Zana ösztönszerűen lépett engedelmesen felé, mert régen, tíz évvel korábban egy másik helyen ez volt az a pont, ez volt az a mozdulat, amikor már nem feszíthette tovább a húrt.
Használaton kívüli mágiatörténet terem, nézte a falakra felaggatott régi ikonok máglyáin elégni látszó boszorkányokat, és a kacskaringósan megrajzolt idővonal körül az évszámuktól elkalandozó híres varázslók képeit. Dohszag volt benn, állott tinta tompa illatával keveredve. Valamelyik pad alatt kékes folt száradt a padlóra. Hatalmas ez az épület, futott át sokadszorra az agyán lenyűgözve.
Piton úgy csapta be maga mögött az ajtót, mintha ebből a révületből akarná felriasztani.
- Hallgatom - tette még hozzá a rend kedvéért. Zana a szeme sarkából látta, ahogy ott áll az ajtóban, feketén, megfeszült arccal. Bárcsak ott maradna, kívánta borzongva.
- Dumbledore kissé túlértékel - felelte, de nem is azért, hogy elüsse a kérdést, sokkal inkább puszta megállapításból. Nem fordult Piton felé, a holdat nézte az egyik elrongyolódott faliszőnyegen, ahol egy unikornis lépdelt keresztül a tisztáson. Milyen bugyuta kép, vizsgálgatta szórakozottan, de érezte, ahogy a karján égnek áll a szőr. - Van egy kiforratlan...
Megakadt. Sosem tudta, mi erre a jó szó, adottság, átok, képesség? Mind egyszerre.
- Egy veleszületett... - tette hozzá tanácstalanul, és azt várta, Piton értse meg anélkül is, hogy kimondaná. A bájitaltan tanár már ott állt előtte, olyan intenzíven fürkészve az arcát, mintha neki kellett volna eldöntenie, melyik szó a helyes. Végül nem mondott semmit. - A muglik is tudnak rólunk, de a legtöbben azt hiszik, hogy csak legenda az egész, mint a boszorkányoké. Félnek. Mindenféle ostobaságot beszélnek eltűnt vándorokról, tisztásokról...
- Mi lenne, ha a lényegre térne? - förmedt rá Piton. - Nincs szükségem mágiatörténeti felvezetésre ahhoz, hogy felfogjam.
Vagy megeméssze, gondolta Zana szorongva. Úgy nézett fel Pitonra, mint aki elhajította minden vértjét és fegyverét, de az izmaiban ott feszült az az erő, ami puszta ökölharcba űzte volna, ha úgy hozza a sors.
- Iele vagyok - mondta, és olyan idegenül hangzott, hogy különös, elviselhetetlenül ismeretlen ízt hagyott a szájában. Még sohasem mondtam ezt így ki, döbbent rá hirtelen. Alig nézett Pitonra, nem volt bátorsága kifürkészni, mondott-e ez bármit is a férfinak. Úgy tette hozzá csapongva, mintha ezt a furcsa, újszerű szédülést akarná csillapítani a fejében: - A muglik néha ielelének hívják, de...
- Iele - vágott közbe Piton. A hangja szokatlanul mély volt, szinte kongva verődött vissza a terem falairól. Súlyosan, megvetően koppant a szó, volt benne valamiféle végérvényesség. Zana szinte látta, ahogy a poros lexikonok hasábjairól összeállnak Piton fejében a kusza információk, és abból az arckifejezésből, ami megjelent a szája és szemei körül, jól tudta, hogy nincs szükség további magyarázatra. Hirtelen gyűlöletet érzett, de nem tudta volna megmondani, önmaga, a vére vagy Piton iránt a leginkább. Talán azt az undort gyűlölte akkor, ami kivirágzott Piton arcán, és tükörképet vetett az ő lelkében is. - Tehát véla.
- Iele - szegte fel az állát makacsul, és utálta magát ezért a mozdulatért, mert nem is őbenne született, hanem generációkkal korábban a vérvonalában. Piton letorkollta, hogy ne menjenek bele néprajzi elnevezésekbe, mert ez csak szőrszálhasogatás. Egy pillanatig csendben maradtak, Zana várakozón, Piton összehúzott, gyanakvó szemmel.
- Remélem, nem taposom földbe a hiúságát - húzta el a férfi végül a száját gúnyosan -, de nem úgy néz ki, mint egy véla. Vagy iele - tette hozzá vontatottan. Zana maga köré fonta a karját, és elkínzottan válaszolt.
- Rejtetten van meg bennem. A generációk során eltűntek a külső jegyek, de a tulajdonság megmaradt.
- Rejtetten - ismételte a férfi, és úgy nézte, mintha ez súlyosabb bűn lenne, mint a véla-vér maga. Talán az is volt.
Zana nem bírta elviselni a tekintetét. Azt már el sem akarta mondani, hogy még a neve is erről árulkodik; az anyja románul tündérnek nevezte el, és soha egy pillanatra sem sejtette meg, a lánya mennyire undorodott attól, hogy az az idegen, ijesztő én, aki benne lakott, és néha minden előrejelzés nélkül előtört belőle, már a nevében is alakot öltött, és sohasem tudta eldönteni, vajon melyiküknek van inkább létjogosultsága, melyikük a gazdatest, és melyikük a parazita, hol kezdődik ő, és hol az a másik. Piton nem látta volna benne ezt az örlődést, éppen úgy, ahogyan az anyja, nagyanyja vagy maga Igor sem, nem látott volna a határtalan lehetőségek és a hírhedt véla büszkeség díszes paravánja mögé. Igor is értetlenül állt mindig az önutálata hasadt, irracionális kitörései előtt, mert ő is csak a fegyvert látta benne, nem az öntudat zavarát és csorbulását, sem a saját értékeinek megkérdőjelezését. Vagy önmaga keresését.
Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, mert a gondolatai átcsaptak a biztonságos gátakon. A faliszőnyeghez lépett, ujjai végigfutottak a fonalak elkopott szálain, cérnafűszálon és pamut holdfényen. Bár el lehetett volna most is rejtőzni az erdőben, mohás fatörzseken aludni, ahogy gyerekkorában tette, ha elsodorta a dagály!
- Vannak dolgok, amik előhozzák - csúszott ki a száján, mintha csak magának mondaná. Mintha csak valaki másról beszélne. Érezte, ahogy mögötte Piton utána fordul, és érezte a kimondatlan kérdés hegyét a hátában. - A telihold fénye... - nem akarta folytatni, mert ezt sem kellett volna. Ez volt a vár kulcsa, önként átadni másnak nem megadás volt, hanem öngyilkosság. A csuklójára kötözött marionett-fonalak sohasem pusztán a saját kezébe futottak vissza, ezt már megszokta, de nem akarta, hogy Piton akár csak ráébredjen arra, hogy vannak gazdátlan, szabadon lógó fonalvégek, és hogy bárki kezében fegyverré válhatnak.
Nem láthatta Piton arcán azt a démoni kifejezést, ami hirtelen átsuhant rajta. Régóta kallódó téglák fordultak a helyükre a fejében, egy szempillantás alatt futott át rajta hosszú hónapok minden pillanata, amit nem tudott hová tenni, ami a puszta létével is a saját megtéveszthetetlenségének kudarcát hirdette.
- Hesperis tristis - szisszent elégedetten, és torz mosollyal várta a nő reakcióját. Zana döbbenten, űzött tekintettel kapta felé a fejét, hogy honnan tudja. Most sebzett, rémült vad volt megint, de mentes attól a kiszámíthatatlanságtól, amitől bármelyik pillanatban a torkának ugorhatott volna. - Emlékszem tavaly nyárról Bimba rejtélyesen kipusztult estikéire.
- Féltem kimenni miattuk a parkba - hajtotta le a fejét, mintha az a néhány kókadt virág nyomná a lelkét, pedig valójában a várkulcsot vesztette el. És az irányítást önmaga felett. Milyen nevetséges, hogy egy maroknyi ártatlan növénytől már nem vagyok önmagam, hunyta le a szemét. Hogy valaki másé vagyok.
- Más vélák megérzik, igaz? Hiába rejtett, hiába nem látszik - folytatta Piton könyörtelenül, mintha bonckés pontos, következetes és akkurátus vágásaival fejtegette volna fel a felszínt, amíg el nem ér oda, ahol már nincs mit darabjaira szedni.
Zana csak elkínzottan bólintott, hogy olyankor nehezebben marad rejtve, de olyan elhaló volt a hangja, hogy Pitonnak tennie kellett egy lépést feléje.
- És mit akar Dumbledore? Beküldeni Caramelhez egy csokor estikével? - szúrta oda ironikusan, mert vérszemet kapott, akár a sebesült rókát űző kutyák, ő volt fölényben, és Zana csak kábán, bokorról bokorra járva tudott elrejtőzni előle, lassan és hasztalanul. Semmi büszkeség nem volt benne, semmi a korábbi tűzből, gyanakvásból vagy óvatosságból. Az a Zana, aki most ott állt előtte, összeesett, fakó váza volt annak, akit ő hónapokon át megpróbált összezúzni vagy pusztán kiismerni, aki körül lassú, idegörlő körökben járta a maga kegyetlen táncát. És volt benne annyi éleslátás, hogy tudja, most sem az ő csapásai szedték darabokra, belülről esett szét, mert már az alapok is, amikre épített, ingatagok voltak.
- Az akaratommal elő tudom hívni - rázta a fejét Zana. Mintha tényleg nem is önmagáról beszélt volna, forgott vele a világ. - Mint Tonks a metamorfmágiát. Alig van külső jele, csak hatása. Caramelt könnyűszerrel rávenném arra, amit Dumbledore kér, de nem hiszem, hogy tartós lenne. Ezért van szükségem a bájitalára. Így több lesz, mint az Imperius, mert Caramel részévé válik az én akaratom.
- Látom, Karkarov alaposan kitanította - állapította meg Piton szárazon, megvetően.
Most már értette, Karkarov miért fonta bele olyan állhatatosan az élete undorító szövevényébe egy tíz éves idétlen csitri életének szálait. Egy olyan fegyver került a karmai közé, ami láthatatlan volt mindenki számára, és ha tökéletesíti, akkor kivédhetetlen. Arra azonban így sem talált magyarázatot, miért hagyták el Zana szülei Angliát, és költöztek egy kevert vérű gyerekkel olyan területre, ahol az egyetlen valamirevaló iskola csak aranyvérű diákokat fogadott a falai közé. És mindezt akkor, amikor Igor Karkarov legfeljebb álmaiban gondolhatott a Durmstrang igazgatói székére, így nem volt senki, aki mindent kockáztatva képes lett volna meghamisítani egy gyerek családfáját.
A profilját látta a nőnek - kifejezéstelen, megmerevedett vonalak; a terem homályában csak az ujjai mozdultak a régi szöveten. Pitonnak keserű íz kúszott a torkába, úgy érezte, átejtették, eltitkoltak előle olyan tényeket, amikről mások tudtak, és ő úgy tűrte meg Zanát a korcs és alattomos vérével a közelében, hogy nem tudta, milyen fegyver lapul az ártatlanul révedező arc mögött. Eddig azt hitte, Zana csupán Karkarov perverz naplója volt, gyűlölt szembesülni azzal, hogy valójában az orosz által feltalált átok, amit bármikor kimondhattak rá. Ökölbe szorult a keze. Talán már ki is mondtak.
- Vagy őt is a bűvkörébe vonta? - rúgott bele jólesően. Már nem is tudta, lehetséges-e, hogy erre igenlő a felelet. Zana arca lángra lobbant, olyan volt most, mint egy halvány lápi kísértet, aki jobban fél az arra tévedőtől, mint az tőle.
- Nem, én ellene... - elbicsaklott a hangja.
Soha, akarta mondani, de benne rekedt minden. Nem csak azért, mert ez így nem volt igaz. Az ellene szó hagyott fémes ízt a nyelvén, mert most is, még mindig úgy gondolt erre, mint egy alattomos ragályra, amit bármikor másokra lehet szabadítani. Igor hasztalanul ócsárolta érte, azt ismételgette, bár lenne csak feleannyira olyan, mint az anyja; ő ehelyett az anyja emlékétől idegenedett el. Folytonosan levedző, gyógyulatlan seb volt ez, és nem akarta, hogy Piton kedvére belenyomja az ujját.
Csupa kudarc volt számára ez a képesség a kezdetektől fogva, mert nem volt benne sem alázat, sem elkötelezettség vagy büszkeség, csak idegenkedés és babonás félelem. Egyszer merte használni Igorral szemben, puszta dühből, fejetlenül, ahogy a komédiákban dobálják a vázákat egymáshoz a szereplők, de a férfira nem hatott. Igor csak állt vele szemben, elfehéredve, kissé gyöngyöző homlokkal, eltorzult, elnyílt ajkakkal, de ez csupán egy pillanatig tartott.
- Velem szemben ne merd használni, te csitri! - rázta meg elfúlva, Zanának az állkapcsa is összecsattant a mozdulattól. - Rám nem hat. Nem, ha ilyen sután csinálod. Nézz magadra, nem vagy több egy sápadt kis fúriánál. Ha el akarsz érni valamit, tanuld meg használni, és ne vaktában lövöldözz! Nem akarsz menni? Hát hajrá, győzz meg róla!
Aznap este tartották a végzős bált a Durmstrangban, és ő nem volt hajlandó részt venni rajta. Amikor meglátta az iskolába beáramló szülők tömegét, valami jéggé fagyott a gyomrában, és őrjöngve szaggatta a függönyöket a hálóteremben, amikor egyedül maradt. Elrejtőzött Igor elől, mert tudta, hogy keresni fogja, és kényszeríti, hogy elmenjen, ahogy mindenki más is tette. Igor mégis rátalált, ahogy mindig is rátalált, bárhova bújt is; és ahogy mindig is tudta, hogy gyötrődik, akkor is, ha képtelen volt megérteni. Dacból feketébe öltözött, abba a ruhába, amit az apja temetésén hordott, és ami időközben már csak a bokájáig ért. Savanyú temetőszaga volt, talán még a földrögök is ott csüngtek az alján, de nem érdekelte. Senki sem miatta jött ide, kiabálta Igornak. A férfi csak nézte, az undor úgy terült szét az arcán, mint egy fénytelen máz.
- Ez volt az utolsó nyafogásod. Még egyet meghallok, puszta kézzel csaplak agyon - torkollta le hirtelen. A szája gúnyorossá görbült, ahogy hozzátette: - Tudod, miért nem bántottak a farkasok? Mert a sok önsajnálattól a véred is besavanyodott.
Aztán visszapenderítette a szoba közepére, hogy meg ne lássa rajta azt a göncöt, vagy apró darabokban tépi le róla. Akkor komolyan megijedt, hogy Igor megteszi, és kiszáradt torokkal roskadt a sarokba. Igor azt akarta, hogy a bálon használja a képességét, diszkréten, rejtve, de elbűvölően. Eszében sem volt. Igor ráparancsolta a jellegtelen vörös iskolai egyentalárt, és egyetlen hideg pálcasuhintással felhorzsolta a bőrt az arcán, hogy egy pillanatra benne rekedt a levegő.
- A képességed nem a külsődben rejlik - magyarázta tárgyilagosan, mintha csak tanórán lennének. - Több annál, mert sohasem múlik el. Hálásnak kéne lenned érte, te ostoba.
Sohasem múlik el, dörzsölte meg az arcát. Még most is érezni vélte azt a régi horzsolást a szeme alatt, és azt a rettenetet, amit azon a bálon érzett.
Vele szemben Piton szótlanul vizslatta, mert úgy állt ott, falfehéren, mint aki alatt megnyílt a föld. Most nehéz volt elképzelni, hogy megbűvölő vélák vére folyik az ereiben. Hirtelen Zana egyik mondata tolakodott az agyába, alig van külső jele, csak hatása, és érezte, ahogy valami súlyos jéghidegen megüli a gyomrát. Alig van külső jele.
Valami szöget ütött a fejében. Neki megvoltak a maga fegyverei arra, hogy a földbe döngöljön másokat, és ezt folyamatosan érzékeltesse velük, és bizonyos mértékben Zana ellen is működött ez, még ha olykor ki is táncolt az ujjai közül, mint a pára. Ökölbe szorult a keze. Lehetséges volt, hogy Zana is felhasználta a maga fegyvereit ellene, miután a felszínes, megtévesztő érdeklődésekből, meg a párbeszédek és szavak közti ügyes lavírozgatásból álló tárháza, amivel másokat olyan könnyűszerrel elaltatott, ellene nem működött. Ha neki lett volna ilyen fegyver a kezében, bizonyára gondolkodás nélkül használja. Karkarov satnya másolata aligha működhetett másképp.
Eszébe ötlöttek azok a megmagyarázhatatlanul irracionális pillanatok, amikor önmaga legjobb belátása ellenére is belefolyt végtelen és hiábavaló szóváltásba, amikor belekötött Zanába akkor is, amikor ő csak veszíthetett a csatában. És eszébe jutott az a ködszerű, értelmetlen utolsó éjszaka Velencében, egy idegen hotelszoba idegen ágyán, talán idegen akarattal mozdulva. Az is csak egy csata volt, amit valójában nem ő indított, ahogyan eddig hitt, hanem talán Zana? Megcsikordult a foga attól a dühtől, hogy ő sem több azoknál a szánalmas, gyenge alakoknál, akik teljesen elvesztették józan eszüket egy véla közelében, és akiket mindig a felsőbbrendű elmék gőgjével könyörtelenül megvetett. Megalázó volt, hogy végül nem ő kúszott be a réseken, a küszöb alatt, hogy belülről rohassza el a nő ingatag bástyáit, hanem Zana az övéin, alattomosan, titkos tőrökkel. Milyen ostoba is volt.
- Látni akarom! - parancsolta hirtelen.
Zana úgy kapta fel a fejét, mint akit arcon csaptak. A félhomályban felvillant a szeme fehérje, ahogy vadul cikázott a tekintete a férfi arcvonásain. Nem akart hinni a fülének, azt hitte először, hogy félreértette, és Piton talán másra gondol. Egy pillantás elég volt, hogy az idő kereke visszaforduljon hátrahagyott évekkel korábbra. Ugyanaz a tömény, mohó és erőszakos kíváncsiság lángolt fel a férfi arcán, amit korábban már Igorén is látott, a lehetőségek egymásba fonódó, végtelen hálózatát. Elfogta az undor. Már maga a parancs is, a két egyszerű szó egymás mögött, úgy hatott, mintha nem lenne több egy vásári lónál. Egy dísztárgynál, amiről le kell rántani a külső, értéktelen leplet. Úgy beszéltek neki mindig arról a másikról, csupa kicsorbult perverzióval, mintha a legteljesebb arcátlanság lenne, hogy elrejti előlük. Mintha amaz lenne az ő esszenciája.
- Nem - szorította össze a száját, és a csalódottságtól megremegett a hangja. Mindenki egyforma, szorult össze a gyomra. Nem is sejtette, hogy Pitonban nem a kapzsi kíváncsiság dolgozik, hanem a sértett önérzet, és nem a hatalmát akarja precízen lemérni, hanem egy félresiklott éjszaka terhét a nyakába varrni.
- Mutassa meg! - dörrent rá türelmét vesztve Piton. Tudnia kellett. Látnia kellett.
Fenyegetően közelebb lépett. Kalitkában vergődő madár volt a nő, azt gondolta, csak összeszorítja körülötte a markát, megroppantja a csontjait, és engedelmeskedni fog. Úgy magasodott fölé, mint egy irgalmatlan, fekete fényű istenszobor. Nem sejtette, hogy mekkorát tévedett. Zana szeme egyszeriben fellángolt, kék tűzzel, elvadultan, úgy fénylett fel az arcában, mintha különös színű zsarátnok volna egy barlang mélyén; nem is emberi tekintet volt az. Megkeményedett az arca, kőbe vésett, dühödt elszántság volt minden vonása, és Piton tudta, hogy előbb hagyná halálra zúzni a tüdejét a szorításával, minthogy fejet hajtson előtte.
- Nem! - vágta rá keményen, talán kétségbeesetten is, de megmagyarázhatatlanul a hangjában tanyázó rettegés olyannyira ellentmondást nem tűrővé tette, hogy Piton önkéntelenül hátrahőkölt. Mintha valahogy megnőtt volna, feketén, erőteljesen feszült bele a szoba tömör levegőjébe, készen arra, hogy visszadöfjön. Vagy önként beledőljön a kardjába. Aki akkor ott állt előtte, csak nyomaiban volt az a bizonytalan, folyton önmagát megkérdőjelező nő, akit eddig ismert. Most ki volt fordítva, lecsupaszítva, azt a folyton lobogó erőt fedte fel, ami összetartotta. Piton döbbenten nézte; mintha hirtelen a Föld magjába látott volna le. Érezte, ahogy ez az erő a mellkasának feszül, akár egy áthatolhatatlan fal.
Piton gyűlölködve, megvetően végigmérte, és azzal a biztos tudattal vágta be mennydörögve maga mögött a teremajtót, hogy Zana csak egyetlen okból titkolhatja előle az elbájoló kis fegyverét. Mert már használta ellene.
Egyetlen percre sem merült fel benne, hogy egy régi, gyűlölt játékot játszatott Zanával újra. Régi fájdalmakat, kétségeket meg sértettséget.
És szűkölő félelmet.

*

Am I a part of the cure
Or am I part of the disease?(*)

- A sárga bájitalt az, amiről Dumbledore professzor beszélt - emelt fel két vékony fiolát Piton. Borostyánszínű, zavaros folyadék csillogott olajosan az üvegcsék falán. - Kettőt kap, ha az elsővel történne valami, vagy elmúlik a hatása, hogy biztosra menjünk. De csak végső esetben vegye be a második üveget. Használja ki azt az egy órát a tehetségével - szúrta még hozzá cinikusan.
Zana nem is felelt. Elvette a két fiolát, és eltüntette a talárja zsebében. Gondolni sem akart rájuk. Két napja Mordon beállított Pitonhoz, hivatalosan azt a bájital hozzávalót hozta, amire a bájitaltan tanárnak szüksége volt, de ahogy megállt az alagsori labor ajtajában, körbe-körbe forduló üvegszemmel, küszöbhöz szegezett bakancstalppal, inkább tűnt ellenőrzésnek az egész látogatás. Talán arra számított, hogy illegális bájitalműhelyt leplezhet le, hogy Piton talán tiltott, Dumbledore elől is titkolt szerekkel üzérkedik, és ki tudja, miket rejteget a poros, eldugott szertárpolcokon. Hosszú percekig szótlanul állt Piton felett, a szája egy hasadás volt a sok közül az arcán. Nem is kellett mondania, hogy nem tetszik neki ez az egész, anélkül is le lehetett olvasni a vonásai pókhálójáról. Nem számított, hogy egy oldalon álltak. Mindene azt sugallta, azt tartja, ezzel a lépéssel a Nagyurat a saját mocskával öntik nyakon. A méregkeverő, megbillogozott udvaronc meg a gyáva köpönyegforgató pontokat és vesszőket is bemagoló tanítványa. Korcsok. Nem is bízott bennük egy cseppet sem, ezért is járt az aurori felügyelet. A másik férfi nem zavartatta magát, úgy dolgozott az üst felett, mintha a teáját kavargatná, egy kanál cukor, egy-két csepp tej, porított sárkánykarom, nadragulya, még azt is megkérdezte gúnyos előzékenységgel, hogy az auror kér-e belőle egy kis kóstolót. Zana végig ott állt mögöttük a falhoz simulva, mint egy félredobott, meztelen próbababa, aki a kész ruhára vár; Mordon őt is jól megvizsgálta a mágikus szemével, és a szája úgy görbült lefelé, hogy kilátszott sorvadt, szürke ínye. Tudom ám, mi vagy te, mondták az árkok az orra körül, és nagyokat bólogatott magának hozzá. Zana tudta, mi jár a fejében. Tisztában volt vele, hogy az auror azt tartja, a beteg fogakat egy mozdulattal, sajnálkozás és gyógyítási kísérlet nélkül ki kell húzni. Piton is egy ilyen rothadó fog volt. És Zana sejtette, hogy Mordon szemében ő is a társadalom rothadó foga, akitől minél előbb meg kell szabadulni, mielőtt megfertőz másokat. Sohasem volt akkora önbizalma, hogy megkérdőjelezze az erős hangúak állításait.
- És mi a kék? - kérdezte összeszorult torokkal. Piton munkaasztalán egy másik fiola várakozott a megtisztított pengék mellett a sötétben.
- Az ellenszer - gurította felé Piton. Zana döbbent arcát látva unott tárgyilagossággal hozzátette: - Lehetséges, hogy a bájital hatása lassan múlik, az idegen gondolatok visszhangja ott marad a fejében. Ha pedig beveszi a második üveg bájitalt is, mindenképpen szüksége lesz erre.
- Köszönöm - vette el ezt a fiolát is Zana, az ökle úgy fonódott köré, mintha kapaszkodna a vékony, törékeny üvegbe. Nem mert semmit kérdezni, mert attól félt, Piton kigúnyolja. Vagy talán attól, hogy igaza lenne.
- Bűvölje el Caramelt! - szólt utána Piton kíméletlen iróniával, és bevágta mögötte az ajtót, mintha az emlékét is utána akarta volna lökni a szobából.
Még akkor is ez a mondat járt a fejében, amikor húsz perccel később Bill Weasley oldalán sietett a Minisztérium egyik folyosóján Caramel irodája felé. Felfordult a gyomra az egésztől. Azt hitte, ha Dumbledore aranybetűs neve áll a megbízás alján, kevésbé lesz visszataszító számára, de nem így történt. Nem volt biztos benne, hogy így kevésbé megvetendő, mint évekkel korábban, Igorral a feje felett. Hogy ez így elfogadható. Minden hatalom kárhozott, ne legyenek illúziói - ezt még Piton mondta neki, egy más helyen, más időben, talán más életben is. Ő akkor azt felelte, hogy minden attól függ, mire használják, de most elbizonytalanodott. Nem érezte jobban magát Dumbledore sakktábláján, mint Igorén. Fehér-fekete. Előre-hátra. Jó-rossz.
Caramel ajtaja előtt Bill elbúcsúzott tőle. Az ajtókilincs hidegétől kezdve elmosódott minden benne, csak a bájital keserű, maró íze maradt meg a torkában végig, valósan és tisztán, ő maga elveszett abban az őrjítő zűrzavarban, amit önmaga átalakulása és egy másik ember gondolatai keltettek a fejében. Tudta, hogy később gondot fog okozni, hogy szétválassza ezeket, és a helyükre tegye őket, melyik az övé és melyik másé, ahogyan felidézni sem tudja majd tisztán, mi hogyan zajlott - ilyenkor úgy úszott mindig a saját tudata felszínén, mint egy korhadt farönk, partnak verődve, bukdácsolva, és nem tudta, honnan jön és merre tart a folyó alatta. Az egyetlen élő, lüktető gondolat mindig az volt, hogy félt az elsüllyedéstől. Amikor később kimehetett a szobából, úgy érezte, valamit ott hagyott Caramelben, ami az övé volt, és magával vitte a férfi egy részét, sunyin, tolvaj módon.
- Hány óra telt el? - kérdezte Billtől, aki néhány méterrel odébb őrá várt. Tompán hallotta, hogy csak egy krákogás a hangja, és nem értette, miért nem hallja tisztán Bill válaszát. Másfél óra. El sem akarta hinni, hogy csupán ennyi. - Igen, azt hiszem sikerült - bólintott Bill felé kóválygó fejjel. - Majd meglátjuk úgyis.
- Most hallottam, hogy délután Wizengamot ülés lesz - jegyezte meg Bill fojtottan. Sietve mentek a csukott ajtók sora előtt. Nem jó, ha együtt látnak minket, suhant át Zana agyán bénultan. - Ha sietnek, ha addig kiszivárog a megegyezés híre, talán már akkor megtudjuk az eredményt.
Zana zavarodottan ránézett. Valami sürgetően dörömbölt benne, toll, pergamen. Fájt a feje. Bill vörös haja beleolvadt az elsuhanó ajtók cseresznyeszínébe. Én, Cornelius Caramel mágiaügyi miniszter, elrendelem... A halántékához kapta a kezét. Elrendelem... Összefolytak a szeme előtt a színek, nem látta, hogy Bill furcsállva nézi. Valaki ráült a kalapomra? Weasley!
- Weasley...
Érezte, hogy Bill mellélép. Kiszaladt a számon, döbbent meg. Lassan, sűrű ködön át jutott el a tudatáig, hogy a bájital hatása dübörög a fejében. Ezek nem az én gondolataim, sulykolta magának.
- Minden rendben? - hajolt hozzá Bill, de már nem látott semmit az arcából.
- A táskám... az ellenszer... - le kellett guggolnia a régi miniszterek képei és a szürke egyenfalak közt, a fontoskodó léptektől koptatott padlóra. A megbűvölt ablakok szürkévé mosódtak össze, pedig tudta, hogy még télen is verőfényt árasztanak. Miniszteri íratlan rendelet. Bill a kezébe nyomta a fiolát, és ő megkönnyebbülten itta ki a tartalmát. Egy pillanatra minden elcsendesett, a távoli papírzizegések és a lift csilingelése. A saját gondolatai is.
Furcsamód az a régi erdő jutott az eszébe, ami mellett a nagyszülei laktak Romániában. Hogy mindig úgy érezte, éber szemek figyelik a fák közül. Azt gondolta, az erdő ismeri őt. A mugli nagyapja azt mesélte, hogy egyszer, karonülő korában eltűnt a kertből, és alkonyatkor egy medve hozta vissza. Kacagott rajta, mert a nagyapja mindig mindenféle furcsa mesét mondott neki, és elaltató tündérdalt varázsolt elő a fűzfasípjából.
Úgy tört rá hirtelen a fájdalom, hogy visszahanyatlott a padlóra. Egy pillanatig azt hitte, kirobbantak az ablakok. Beszélnem kell a Reggeli Prófétával. Úgy érezte, kettéhasad a feje. Inkább érezte, mint hallotta, hogy hátborzongató hanggal megcsikordul a körme a kövön. A koboldok. A Roxfort. Bill megmarkolta a vállát, de az agyában visszahangzó szavaktól nem hallotta, mondott-e valamit. Összetartozunk, mint hóhér és a bárdja. Egy pillanatra elállt a szívverése is, mert ez nem Caramel hangja volt, és nem értette, miért ez az emlék kúszott elő a múltból. Hóhér és a bárdja. Sosem merte bevallani neki, hogy néha úgy érezte, összetartoznak, mint hóhér és az elítélt. Én vagyok a Büntetőd...
Könny szökött a szemébe, ahogy érthetetlen, pengeéles harag söpört végig rajta, elementáris düh, ami húsig csupaszította a testét, fájdalmas, csontfaragó indulat. Majd meglátja, hogy Dumbledore sem különb. Azt hiszi, ő majd fehérre varázsolja a nyomorult bűneit?! Azt hiszi, ezzel majd megváltást nyer? Ostoba, mint az apja volt. Levegő után kapott, mert ez a hang, és az ok nélkül rátörő téboly mellbevágta, és ugyanúgy megbénította, mint régen. Nem tudta volna megmondani, miért, de félelem kúszott a gyomrába. Nem azért, mert tudta, hogy ennek nem így kéne lennie, Piton szavai nem ezeket a tüneteket vetítették előre. Valami más hátborzongató dolog lapult a fejében szétterült posványon túl. A fák közt. Dumbledore sem különb. Fehér-fekete...
Amikor a hátán a padló márványhidegét érezte, és teljes feketeség borult a látására, akkor jött rá, hogy mi dermesztett faggyá benne mindent. Ez nem emlék volt. Nem az ő emléke. És nem is Caramelé.
Néhány perccel később Madam Pomfrey megütközve botorkált elő a szobájából, és kérdőn pillantott Billre, ahogy az a gyengélkedő egyik bevetett ágyára navigálta a fiatal nőt. Zana karja ernyedten egyensúlyozott az ágy peremén, fehér volt az arca, de a szeme alatt bíbor, felbolydult hálózatot szőttek az erek. A javasasszony kezében még akkor is hasznavehetetlenül lötyögött a hirtelen felkapott gyermeteg hatású erősítőfőzet, amikor pár pillanat múlva a bájitaltan tanár viharzott be az ajtón. A hatodéves griffendélesek órájáról kellett kijönnie, és egyáltalán nem volt ínyére, hogy olyan potenciális belső építészek maradtak így felügyelet nélkül, mint Longbottom vagy Weasley. A padló és a falak eddig is épp elég nyomot őriztek áldásos tevékenységükről.
- Azt hittem, Caramelnek kell elájulnia tőle... - állt meg Zana ágyánál szenvtelenül, felvont szemöldökkel, és úgy nézte a nő mozdulatlan alakját, mint ahogyan a századik alkalommal látott szétfolyt üstöket szokta.
- Rosszul lett, és kérte, hogy adjam oda a bájitalt a táskájából - hagyta figyelmen kívül a megjegyzést Bill. Vetett egy oldalpillantást Madam Pomfreyra, aki még mindig ott állt az ágy lábánál, mint egy ott felejtett, félig kitöltött kórlap. Mikor Piton is ránézett, mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott áll, szó nélkül visszacsoszogott a szobájába, mögötte üveges, sértett zörgéssel csapódott be az ajtó. - Amikor megitta... - tette hozzá Bill, és tanácstalanul az ágy felé intett.
Piton minden óvatosság nélkül tépte fel Zana táskáját, és szórta a kis éjjeliszekrényre a tartalmát. Papírdarabok, csorba pennahegyek hullottak ki belőle, egy kulcscsomó csilingelve zuhant egy feslett borítású könyvecskére; Piton csodálkozva figyelte, se rúzs, se tükör vagy fésű, körömolló, magazin, ahogy várta volna. Teljesen érdektelen és felesleges tárgyak sorakoztak benne, egy velencei éttermet reklámozó gyufaskatulya, egy fél pár fülbevaló és két gomb landolt csillanva a halmon. Kéken, csendülve gurult végig a szekrény lapján a bájitalos fiola.
- Nagy bajban lennék, ha választanom kéne, melyikük az ostobább - köpte oda Billnek ingerülten, magyarázat nélkül.
- Mi történt? - szólalt meg mögöttük Dumbledore csendesen. Hirtelen bukkant fel, teljesen váratlanul és hangtalanul.
- Az ellenszer helyett a szérumot vette be még egyszer - ragadta meg a fiolát Piton. Oda sem figyelt Bill tiltakozására, hogy ő nem tudott az egészről semmit. Az emberi butaságnál alig talált idegesítőbb dolgot. Lenyűgözve figyelte, ahogy Dumbledore nyugodt udvariassággal kiküldte Billt, hogy majd beszélni szeretne vele később. Ő páros lábbal rúgta volna ki Zanával együtt, legyen ájult vagy sem.
- És most mi lesz vele? - kérdezte szelíden az igazgató, de Piton látott valamit az arcán, amitől leülepedett benne az indulat.
- Fogalmam sincs - vallotta be hezitálva. A markában még mindig ott volt az ellenszeres fiola. Tudta, hogy az most hasznavehetetlen, már elkéstek vele. - Kicsit hevesnek érzem a reakcióját. Lehet, hogy erősebb lett a bájital, mint kellett volna. Nem biztos, hogy következmények nélkül marad - fűzte hozzá nyersen.
Dumbledore komoran megkerülte az ágyat. A nehéz, bordó brokátköpeny suhogva söpört végig a padlón és a lepedő durva anyagán. Ujjai elgondolkodva érintették Zana alkarját, futólag csupán, mérlegelve. Piton várakozva figyelte.
- Azt hiszem, talán mégis jobb, ha tud róla, Perselus - bólintott mintegy magának az idős mágus. - Kimondtak rá, bizonyos általa ismert információkra egy bűbájt, ami a Fideliushoz hasonlóan működik.
- Micsoda? - dörrent a másik férfi hitetlenkedve. - Hagyta, hogy Karkarov megátkozza? Ostobább, mint hittem.
Dumbledore csak egy rosszalló pillantást vetett rá, de csendben maradt. Piton indulatosan nézett vissza rá, mintha ő lenne a hibás azért, amit Karkarov tett.
- Nekem ezt miért csak most kell megtudnom? Lehet, hogy be sem lett volna szabad vennie a bájitalt! - úgy érezte, megfojtja az a gyűlölt, keserű érzés, hogy Dumbledore újra csak morzsákat hullajtott neki az asztaláról. Nem az érdekelte, hogy ez felelőtlenség volt, hogy Zana maradandó károsodást szenvedhet, mert egy falakkal felaprózott elmébe belenyúlni akár végzetes is lehetett, amit Dumbledore-nak is tudnia kellett. Attól kapott lángra a haragja, hogy az igazgató annyira sem bízott benne, annyira sem tartotta érdemesnek, hogy megossza vele ezt az információt, még azelőtt, hogy baj lett volna belőle. Csak akkor, amikor már a szemetet kell eltakarítani. Nem tudta elhinni, hogy képesek voltak ekkora kockázatot vállalni, csak hogy eltitkolják a zárat Karkarov ócska memoirján. Ő nem fogja a lelkére venni, ha ebbe belebuknak. Ez legyen az ő saruk.
- Sajnálom. Ő kérte, hogy ne mondjam el senkinek. Mindössze ennyit mondhatok. Ígéretet tettem neki - tette hozzá Piton kérdésére, hogy úgy mégis melyik átokról van szó. Letörten ingatta a fejét. Egy pillanatig teljes csend volt a teremben. Piton olyan meredten nézte a nőt, mintha tőle akarna a kérdéseire választ kapni. Hirtelen az ágyhoz lépett, megragadta a csuklóját és úgy fordította felfelé a tenyerét, mintha el akarná törni az ujjait. Zana kékesfehér tenyerében most durva, vad vörössel kanyargott a különös heg, amit Velencében olyan kétségbeesetten el akart rejteni előle. Kérdő arccal mutatta az igazgató felé, markában megroppantak Zana kézcsontjai. Az ördög pecsétje volt az. Dumbledore kifejezéstelen arccal nézett vissza rá, diplomatikus és udvarias elzárkózással. Piton visszaejtette a nő kezét az ágyra, mintha egy darab elhasznált, gyűrött csomagolópapír lenne, és nem érdekelte, hogy lelóg az ágyról is.
- Akkor sem, ha az épelméjűsége múlik rajta? Vagy az élete? - tette hozzá elégtétellel. Még mindig nem tudta felfogni, hogy rakhatja valaki önként a nyakát a hurokba. Karkarov szeszélyes pórázába. Ismerte az oroszt, ismerte a perverz, kegyetlenségből félrement rontásait, biztos volt benne, hogy ezúttal sem konvencionális, lexikon szabályosságú átkot használt. És ő szépen belepiszkált a pókháló rendszertelen szövevényébe, hogy az ingatag egyensúlyban lévő szálak végérvényesen összekavarodjanak. Most már értette azt a rémületet, ami a velencei estélyen átfutott Zana arcán a Veritaserum említésére. Karkarov meg a mocskos titkai. - Nem tudom megjósolni, milyen hatása lesz ennek az egésznek.
Dumbledore csak nézte, mint aki mérlegel, mennyi Piton szavaiból az igazság, és mennyi a drámai túlzás.
- Egyelőre nem mondhatok többet. Tudom, hogy megtesz majd mindent, ami magától telik, Perselus - mondta távozóban. Nem láthatta Piton eltorzult arcát, hogy nem biztos, hogy akarja is.

*

- Most indulok a Minisztériumba. Meglátjuk, a koboldok képviseltetik-e magukat a Wizengamot ülésén - fűzte össze az ujjait Dumbledore.
- Kíváncsian várom - jegyezte meg Piton reszelősen, minden érzelem nélkül. Visszafordult az üst felé.
- Ez csak az első lépés lesz egy hosszú hadjáratban - folytatta mögötte az igazgató, mintha Piton közönye nem lett volna elég beszédes. Gondterhelten hozzátette: - Félek, hogy már későn jött ez az ajánlat feléjük.
- Attól éppen ugyanúgy lepaktálhatnak a Nagyúrral - vont vállat Piton. Nem táplált illúziókat, a koboldok úgyis mindig arra fordultak, ahonnan a legtöbb hasznot várhatták. Ahhoz túl anyagiasak voltak, hogy egy-két hivatalos ceremónia meg kézemelgetős szavazás kedvéért elszalasszanak aranycsengésű lehetőségeket.
- Persze, persze, ettől még igen - értett egyet Dumbledore. - De sokkal jobban meggondolnák. Nem akarják, hogy beleüssük az orrunkat a Gringotts ügyeibe, de ezt úgy, hogy ott ülnének a sorainkban, és nem magukba zárkózva élnének, nehezebb lenne.
Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult.
- Jut eszembe, a Próféta már megírta, hogy év végéig elnapolták az iskola bezárását. Szerencsére ez legalább nem fájdítja a fejünket, de továbbra is Minerva vezeti majd a Roxfortot.
Piton lenyelte a megjegyzést, hogy ez ugyan nem sokat számított eddig sem. Már nyikordult a zár, amikor az igazgató megkérdezte, hogy áll Zana gyógyításával. A nyelve hegyén volt a válasz, hogy ha a nő már így elvégezte a feladatát, akkor nincs is annyira szükség arra, hogy felkeltsék. Csak egy félrelökött bábu a tábla mellett, nemde? Kár belé a nadragulya is.
- Majd meglátjuk - mondta inkább végül félvállról, oda sem figyelve, mert hirtelen egy régi emlék kúszott az agyába. - Azért vegyen tőle könnyes búcsút - tette hozzá kajánul még.
Amikor egyedül maradt a szobában, bizarr, fekete kíváncsisággal lépett a sötétbe simuló patikaszekrényhez. Az egyik mozaiküveggel kirakott ajtó mögött homályosan, halálosan csillantak az apró, csiszolt üvegcsék. Az ujjai várakozva álltak meg a fapolc peremén, mint a fülelő, szaglászó vadászkutyák. Rémlett neki, bíbor folyadék, ami elnyeli a fényt is. Bízom az ízlésében, válasszon maga, csendült a fülébe Zana hangja.
- Eljött az idő - suttogta, ahogy kiemelte hátulról, a sarokból a könnyű, törékeny fiolát, amit Zanának tett félre azon a súlyos estén néhány hónappal korábban. Épp csak a neve nem volt rajta. Elhúzta a száját, mit szólt volna Dumbledore az ő csúf kis egyezségükhöz. Mit szólt volna bárki. Úgy feküdt a tenyerében az üvegcse, mint egy szelíd, nagy bogár, bíbor páncélos, halálos csípésű. Kölcsönös ígéret volt; ahogy ő nem akart az apja sorsára jutni, egy kartoték lenni valamelyik elmegyógyintézet simára kopott fiókjában, úgy nem akart Zana sem a híres bájitalmestere nyomdokaiba lépni. Lehetett volna az akár a pillanat halállal játszó bódulata, két láb magasan zajló kötéltánc, holtvágány sínjeire fekvés, amikor könnyűek a nagy szavak, de tudta, hogy nem így volt, mert Zana súlytalan mosolya végül darabokra tört ebben a halvány, bíbor fényben, és úgy állt ott ijedt, de eltökélt szemekkel, akár egy hirtelen felnőtt gyerek. Tudta, hogy minden szavát komolyan gondolta, mert akkor éppen annyira nem volt megjátszás benne, mint ahogy Pitonban sem. Aztán nehogy elcsábuljon, és a délutáni teámban kössön ki a tartalma, billegtette meg azért a végén az üvegcsét incselkedve Zana. Emlékezett, milyen könnyedén beszélt róla, mintha nem is méreg lenne benne.
A gyengélkedő csendes volt, csak egy elsőéves diák feküdt az egyik elülső ágyban, valamelyik eldugott mellékfolyosón beszerzett vaddisznópatáival. Zana hátsó részen elhelyezkedő ágya köré Madam Pomfrey már korábban felhúzott egy paravánt, amire Piton most csak helyeselni tudott. Sosem lehetett tudni, hátha voltak Harry Potteren kívül más diákok is, akik kutya kötelességüknek érezték hősiesen más dolgába ütni az orrukat.
Zana ugyanolyan szürke arccal feküdt a párnán, mint ahogyan ott hagyta. Az elmúlt néhány óra során elvégzett ráolvasás és megitatott bájital megjósolhatatlan kimenetellel zubogott az ereiben, de már nem volt értelme hatni hagyni - aminek el kellett dőlnie, az már eldőlt az elméjében. Csendesen az éjjeliszekrényre helyezte a pohár nyugtatófőzetet, amit inkább csak azért hozott magával, hogy legyen mibe önteni a kis üveg tartalmát, mint bármiféle hasznosságból. A bíbor folyadék kimutathatatlan volt, ahogy Karkarov játszadozásának eredménye is az volt, ezt nem volt ember, aki számonkérhette volna rajta. Azt sem, ha Zana többet nem ébred fel. Azt persze egy percig sem hitte, hogy erre bármekkora valós esély lenne: ez a baleset ugyan nem kerülhetett a nő életébe, azonban annál inkább az épelméjűségébe. Azért nem ártott előre túldramatizálni az egészet Dumbledore előtt, ehhez igazán jól értett. Mindent meg lehet magyarázni. Főleg azoknak az ostobáknak, akik a furcsa haláleseteket vizsgálták ki a Szent Mungóban, és mind úgy féltek a feketemágiától, akár a tűztől, és éppen ennyire álltak értetlenül minden felbukkanása előtt. Ez is Caramel ostoba politikája volt: amiről nem veszünk tudomást, az nem létezik. Így működhettek háborítatlanul olyan helyek a varázsvilág szívében, mint a Zsebpiszok köz vagy a Kikötő minden mocskával és sötét ügyletével együtt. Vakfoltok Caramel szemén.
Zana egyetlen pálcamozdulatra megrezzent az ágyon, és Piton már ott állt felette, egyik kezében a nyugtatófőzettel, másikban a bíbor méreggel, akár egy ördögi pohárnok; már a kupakot is lepattintotta, hogy csak egy kézmozdulat legyen az egész. Nem nézett magába, nem volt értelme. Ez csak íratlan szerződés volt, semmi több. Abban a pillanatban azonban, hogy a nő kinyitotta a szemét, Piton már tudta, hogy nem lesz szükség az üvegcsére. Zana kába, de tiszta tekintettel nézett vissza rá.
- Idegen gondolatok? - kérdezte szárazon, mintha épp csak azt akarta volna tudni, meglocsolta-e a növényeit otthon. Visszanyomta a kis üveg dugóját, és a talárja zsebébe süllyesztette. Zana olyan arcot vágott, mint aki erősen fülel valamire, végül fáradtan megrázta a fejét. - Azt igya meg - vetette oda a férfi már a paravánon túlról. Az álnok, halálos folyadék vidáman lötyögött a zsebében. Kicsit talán incselkedően is.
A gyengélkedő ajtajában futott össze Dumbledore-ral.
- A koboldok megjelentek a Wizengamot ülésén - újságolta neki az igazgató, arcán a gondterhelt ráncok meghazudtolták a hangja könnyedségét. Behozta magával kintről az olvadó hó illatát, de Piton megérezte rajta a Minisztérium alagsori, hatalmas termének savanyú, kitörölhetetlenül az agyába égett szagát is. Abba a terembe nem lépett be azóta.
- Micsoda megkönnyebbülés - szúrta oda Piton. Utálta a koboldokat. Furcsamód Fleur Delacour fanyalgó arca jutott az eszébe, ahogy a koboldokról beszélt, meg Zana megjegyzése arról, hogy rájuk nem hat a vélabűbáj. A kettő most megállíthatatlanul összekapcsolódott a fejében. Hiúság, húzta el a száját. Számára a hideg kapzsiságuk miatt voltak ellenszenvesek. Neki sosem jelentett sokat a pénz, nem bírt motiváló erővel, így azt is messziről, megvetően szemlélte, ahogy a koboldok minden lépésüket ennek rendelték alá. Ahogyan Malfoyt sem értette meg soha a mániákus, fellengzős kincsgyűjtögetésével. Piton magában gúnyosan elmulatott a gondolaton, hogy Lucius bizonyos szempontból erős rokon tulajdonságokat mutatott a koboldokkal.
- Zana? Hogy van? - hagyta figyelmen kívül a megjegyzését Dumbledore, és egy futó pillantást vetett a gyengélkedőbe.
- Remekül, felébredt - invitálta befelé fanyarul Piton, akár egy nyájas házigazda. Ellépett az igazgató mellett, és félvállról még gúnyosan odavetette: - Épp konfettiért indultam.

 

Folyt. köv.

(*) Coldplay: Clocks

Vissza