A fátyol mögül

Írta: Morgan Le Fay

Darren Forewood álmosan nyitott be a Mágiaügyi Minisztérium Rejtélyek Ügyosztályának következő termébe, de miután itt is mindent a legnagyobb rendben talált, folytatta körútját. Évek óta ugyanazt a végletekig unalmas munkát végezte: éjjelente a Minisztérium folyosóit járta, szobáról szobára.
Fáradtan rogyott le a székére, ahogy visszaért az őrhelyére. Végigjárta mind a kilenc emeletet, a lába sajgott, s bele sem mert gondolni, hogy egy órán belül ismét fel kell kerekednie. Unottan fürkészte a mágikus ablakon át látszó tájat, s minden erejével küzdött a rátörő álmossággal.

A telihold ezüstös fénybe vonta a hegyeket és a völgyeket, amíg a szem ellátott.
A fennsík közepén magányos alak várakozott a csillagokat fürkészve. Ahogy az órájára pillantott, szitkozódva rúgott arrébb egy a lábánál heverő követ. Még két óra legalább, és neki azt itt, a semmi közepén kell eltöltenie!!!
Egyik zsebéből cigarettát vett elő, és rágyújtott. Ha már várnia kell, legalább kellemesen tegye.
Mire megjelentek a keleti égbolton a Nap első sugarai, számolatlanul hevertek az eldobált csikkek a földön, a férfi pedig az egyik lapos kövön ülve nézelődött. Ahogy pedig a napkorong a láthatár fölé emelkedett, halk pukkanások hallatszottak, s egyik pillanatról a másikra három társa vette körül a várakozó alakot.
- Minden rendben ment? - kérdezte az egyikük az álarca mögül villanó sötét szemekkel.
- Természetesen - bólintott a férfi, miközben feltápászkodott.
- Hol van? - fürkészte a környéket az újonnan érkezettek vezetője.
- Ott - mutatott a halálfaló egy a közelben álló kisebb földhalomra, melyen látszott, hogy nemrég megbolygatták. Sőt, mintha a föld azóta sem nyugodna, és ki akarná vetni a bele temetett testet...

Messze északon, Little Hangleton határában egy hatalmas fekete madár szelte át a városkára leereszkedő ködöt. Két-három kört tett meg a régi temető fölött, mielőtt a régi Denem kúria felé vette az irányt. Egyenesen a második emeleten nyitva álló ablak felé repült, ahol már régóta várták.
- Jól van, Darrah - nyújtotta ki a karját a szobában levő nő, s a holló elegánsan szállt rá gazdája kezére.
Bellatrix Lestrange ujjai végével simogatta meg a madár fejét, majd miután becsukta az ablakot, elindult, hogy jelentse Mesterének a jó hírt. Átvágott a sötét folyosókon, felkaptatott a meredek lépcsőkön, hogy a padlástérben kialakított egybefüggő terembe jusson. A kétszárnyú ajtónál még csak le sem kellett lassítania lépteit, az ott álló két fiatal halálfaló fejet hajtva nyitotta meg előtte.
- A fenébe, hogy a legjobbjaink most az Azkabanban senyvednek, és csak ezek a senkiházi zöldfülűek maradtak - futott át az agyán, bár tagadhatatlanul élvezte, hogy ezennel ő állt a ranglétra egyik legmagasabb fokán.
A terembe lépve különös-ismerős szag csapta meg az orrát. Mintha egyszerre érezte volna a tömjén és a rothadó hús szagát, melytől nehéz volt a levegő, s melyet csak még elviselhetetlenebbé tett a fáklyákból áradó füst.
- Nagyúr - ereszkedett féltérdre és hajtotta le a fejét, óvatosan felemelve a karját, hogy a még mindig rajta ülő Darrah le ne billenjen.
- Nocsak - nyújtotta ki hosszú, krétafehér ujjait Voldemort, s a madár azonnal hozzá is szállt. - Mikor érkeznek meg? - kérdezte, miközben a hollót figyelte összeszűkült szemekkel, mintha tőle várná a választ.
- Közel járnak, Nagyúr - felelte Bellatrix, miközben ura jelére felemelkedett. - Egy óra, talán annyi sem.
- Helyes, nagyon helyes - bólintott a Sötét Nagyúr elégedetten. - Most elmehetsz.
- Köszönöm, Nagyúr - hajolt meg a nő, majd kihátrált a teremből.
Odakinn erőt vett magán, egyenes háttal ment le a lépcsőn, s csak a szobájában engedte, hogy a hosszú ideje fojtogató érzés erőt vegyen rajta, és az ablakpárkányra támaszkodva hosszan, fájdalmasan köhögni kezdett. Ezt is annak az átkozott helynek köszönhette, a szervezete - ha ezt nem is ismerte volna be soha - már sokkal kevesebbet volt képes elviselni, mert lám, pár perc a Nagyúr színe előtt és itt fuldoklik, mint valami szerencsétlen sárvérű. Átkozott legyen az Azkaban és az, ki oda juttatta...

Perselus Piton olyan ingerülten csapta be maga mögött az ajtót, hogy az egykor szebb napokat látott vakolat egy része megadta magát és a padlóra hullott.
- Hogy dögölnél meg! - szitkozódott, majd hosszú, energikus léptekkel az előtte haladók elé vágott. Nem volt könnyű dolguk a rájuk bízott feladat teljesítésével, de mint mindig, most is véghez vitte a lehetetlent, elhozta, amit a Nagyúr kért tőle.
A keskeny lépcsőkön ugyancsak nehéz dolguk volt, a fogoly, akivel egész úton kénytelenek voltak küszködni, mintha csak új erőre kapott volna, minden eddiginél jobban küzdött ellenük.
- Ti meg mit álltok ott?! - mordult rá a két őrt álló halálfalóra, akik egyetlen szó nélkül ugrottak, hogy segítsenek nekik.
Ahogy a kétszárnyú ajtó feltárult, Piton orrát megcsapta a túlságosan is ismerős szag, emlékeztetve arra, hogy ha eddig nem is tette meg, most itt az ideje összeszedni magát és lecsendesítenie a gondolatait. Mint mindig, egyetlen hosszú lélegzetvétel most is elegendő volt ahhoz, hogy teljes nyugalommal léphessen Ura színe elé, hogy a tőle megszokott eleganciával hajoljon meg, mielőtt a bevonszolt fogoly után becsukja az ajtót. A szeme sarkából látta, hogy az egyik sötétségbe burkolózott sarokból Bellatrix Lestrange figyeli a jelenetet, de nem törődött a nővel.
Az úton négyen alig voltak képesek megfékezni a tomboló férfit, most azonban már ketten is elegendőek voltak arra, hogy ha nem is nyugodtan, de egy helyben tartsák.
- Hát itt van- húzódott kegyetlen mosolyra a Nagyúr szája, ahogy végigmérte a foglyot. - Sirius Black, Dumbledore hős fia!
Piton mögé lépett és egyetlen a férfi térdére mért rúgással a földre kényszerítette. Ez volt a minimum a kificamított csuklójáért. Black vadul morogva ugrott volna fel, ám a mellette álló halálfalók a földön tartották.
- Nem hat rá semmilyen átok? - nézett rá Voldemort felvont szemöldökkel.
- Nem Nagyúr, ahogy azt előre megmondtad - bólintott Piton.
- Remek! Hadd lássam az arcát - intett a fejével Black felé a Nagyúr, mire Piton lehajolt, megragadta a férfi haját és erővel szegte hátra a fejét.
Voldemort hosszan, elégedetten tanulmányozta a foglyot, mosolyogva mérte végig a szemében lángoló dühöt és őrületet, a vicsorgó száját, melyből csupán artikulálatlan morgás tört elő, az izmait, melyek a hiábavaló küzdelemben pattanásig feszültek, az arcát, amely már rég nem emberi volt, csupán egy koszos, sebesülten tomboló vadállaté.
- Az ősi föld még mindig csodákra képes - suttogta a Nagyúr. - Három nap az Elátkozottak Hegyén, mely feltámasztja a halottat, és a legnemesebb vad is korccsá válik.
Piton csak állt némán, Voldemort további utasításait várva.
Ezúttal nem kellett semmit tennie, nem kellett megmentenie a fogoly életét. Nem, hiába volt Sirius Black, akit a Nagyúr elé hoztak, ez egyszer érdeke volt, hogy sose hagyja el a házat. Még ha Voldemort ezt is akarta...
Ha a hely és az idő nem lett volna alkalmatlan az efféle cselekedetekre, minden bizonnyal cinikusan felnevetett volna. Egész életében azon fáradozott, hogy olyanokat tartson életben, akiket a Nagyúr holtan akart látni, és most tessék, itt egy ember, akit azért kéne valahogy eltennie láb alól, mert Voldemort nem akarja megölni. Ám a Nagyúr jelenlétében még csak gondolnia sem szabadott erre, így minden idegszálával arra koncentrált, ami a szeme előtt folyt.
- A mérgek majd megteszik a hatásukat - fordított hátat Voldemort a fogolynak. - Ahogy megbeszéltük, Perselus.
- Igen, Nagyúr - hajtott ismét fejet Piton.
- Hány napra van még szükséged?
- Kettőre, Nagyúr.
- Megkapod - nézett vissza rá a Sötét Nagyúr. - A maitól számított második estén elhozod a szert és beadjuk neki. Ha úgy reagál rá, mint mondod, ez a szánalmas emberi roncs fog végezni Harry Potterrel. Sirius Black, Dumbledore hűséges híve visszatér a halálból, hogy meggyilkolja a saját keresztfiát, és a kezembe adja a győzelmet. Hát nem zseniális?
- Az, Nagyúr - válaszolt Piton fejet hajtva.

- Mi a fenét csinál itt, Forewood? - törte meg egy éles hang a Mágiaügyi Minisztérium csendjét. - Hogy képzeli, hogy szolgálat közben elalszik? Takarodjon a szemem elől, és vissza ne merjen többé jönni!
A telihold ezüstös fénybe vonta a mugli London utcáit, ahogy Darren Forewood kilépett a Minisztériumból és hazaindult. Valahol, egy távoli fennsíkon magányos alak várakozott egyik cigarettáról a másikra gyújtva, hogy teljesítse, amit Ura rábízott...


Megjegyzés: Rendben-rendben, az ötlet egyértelműen Stephen King: Kedvencek temetője c. művéből lett kilopva, de ez van. :))