Megjegyzések:
- A magid kifejezés és annak háttere Cassandra Claire Draco Dormiens c. művéből ered. Sajnos magyar megfelelője (egyelőre) nincs, de talán még lesz. :-)
- Piton és Lupin barátságának körülményei Asd Farkaskaland c. művében keresendők
- Vengerov professzor nevét kedvenc hegedűművészemtől, Maxim Vengerovtól kölcsönöztem :-)
- Néhány jelenet ötlete teljességgel Asd agyszüleménye, sőt helyenként szó szerint is idézek tőle :-)
- A múltra vonatkozó utalások azért lehetnek ködösek, mert ez a mű az alaptörténet toldalékának készült, csak valahogy hamarabb lett kész :-)


Sok évvel később

Írta: Severyn Snape

A beosztási ceremónia éppen olyan unalmas volt, mint mindig. A zsivajtól és a tömegtől máris fájni kezdett a fejem. Bosszúsan gondoltam arra, hogy megint egy vesződséggel és értelmetlen csatákkal teli tanévnek nézek elébe. Szerettem tanítani, de tisztában voltam vele, hogy igazán a kutatómunka az én területem. Világ életemben bolondultam a rejtvényekért, a kihívásokkal teli, megoldásra váró feladatokért. És imádtam terveket szőni, talányokat megfejteni. Igazán otthon a könyvtárban és a laborban éreztem magam, nem pedig a katedrán. Nem is próbálom szépíteni; sosem volt türelmem a diákokhoz.
El lehet tehát képzelni, milyen sötét gondolatok gyötörtek, miközben udvariasan szemléltem az éppen besereglő elsősöket és az őket vezető McGalagonyt. Tudtam, hogy gondolataim tökéletesen rejtve vannak hűvös viselkedésem mögött, bár Dumbledore könnyedén megfejthette volna őket, ha csak egy pillanatra is figyelemre méltat. Ám miért is tette volna? Abban a percben igazán nem volt fontos, mi jár éppen az asztalnál ülő bájitaltan professzor fejében. Az én sötét gondolataim ráadásul nem is voltak olyan rendkívüliek és ritkák, hogy érdemes lett volna különösebb figyelmet fordítani rájuk. Még magam is kezdtem őket hanyagolni, hiszen immár hosszú évtizedek óta kísértették elmémet így szeptember tájékán.
A szépreményű elsősök most is csetlettek-botlottak. Lelkemnek jólesett a káröröm, amivel rájuk tekintettem. Mint a zsákmányára leső vércse, úgy vizslattam őket szemeimmel, és felvillanyozott a gondolat, hogy hamarosan az újoncoknak is adhatok egy kis leckét az élet kegyetlen dolgaiból - avagy kíméletlen tanítási módszereimből - kinek hogy tetszik. Tény, hogy némi felüdítő változatosságot csempész szürke hétköznapjaimba az a néhány hét, amíg megmutathatom az elsősöknek oroszlánkörmeimet. Az arcukon megjelenő rémület és a későbbi beletörődés pedig elégtétellel tölt el. Ezzel a módszerrel teljes biztonsággal elejét vehetem a későbbi tanár-diák konfliktusoknak. És ami eddig bevált, azon miért is változtatnék?
A kicsik végre felsorakoztak hosszában a tanári asztal előtt. Atya Ég! - gondoltam. - Olyan ifjak még! Néhány év múlva rájuk sem lehet majd ismerni. A most látható félelemnek és megilletődöttségnek nyoma sem lesz majd arcukon, merészségüknek és arcátlanságuknak pedig senki nem szab majd határt. Még maga Dumbledore sem. Bár igaz, ő soha nem is tört effajta babérokra...
Elnéztem őket, és a kárörvendést lassan felváltotta bennem a szánalom. A talár szinte kivétel nélkül úgy lógott rajtuk, mint egy sátor. Szinte láttam magam előtt, ahogy a lépcsőn feljövet botladoztak benne. Szántam ezeket a pici gyerekeket, hogy ilyen hamar el kellett szakadniuk szüleiktől és a családi fészek biztonságától, és egyedül kellett helytállniuk egy számukra ez idáig teljességgel ismeretlen világban. Aztán rájöttem, hogy gyomorforgatóan érzelgős vagyok. Egy gúnyos fintorral sikerült helyreráznom a gondolataimat, és újjáéledő figyelemmel vettem szemügyre őket.
Tényleg kicsik voltak. És mint mindig, most is akadt köztük egy legkisebb. A pöttöm fiú nem csak hogy alacsonyabb volt társainál, de határozottan fiatalabbnak is tűnt náluk néhány évvel. Majdnem a sor végén állt, és ha az ember csak egy pillanatra nézett felé, az az érzése támadt, hogy egy foghíj van a sorfalban, nem pedig ez az apróság. A fiúnak gondosan nyírt, fekete haja volt. Feje búbján éles fényt vertek vissza a levegőben táncoló gyertyák. Fekete szemei meghökkentő ellentétben álltak sápadt, szinte átlátszóan fehér bőrével. Alkata vékony volt, talárja viszont egészen csinosan állt rajta, és ahogy ott állt, tartásában volt valami méltóság. Egyfajta hűvös tartózkodás, amivel mintegy fölötte állt a többieknek.
Arcából ítélve nehéz lett volna megmondani, mi járhat a fejében. Semmilyen konkrét érzelmet nem lehetett leolvasni róla. Higgadt volt és mozdulatlan, mintha csak felkészült volna arra, ami rá vár, vagy pedig beletörődött volna elkerülhetetlen sorsába. Tetszett nekem ez az apró fiú. Kedvtelve nézegettem, és csak remélni tudtam, hogy az első óránkon nem kell majd keserűen csalódnom benne.
A gyerekek jöttek és mentek. A Süveg pedig kántálta a házak neveit. A Mardekár említésére szemeim összeszűkültek, úgy bámultam az újabb szerencsést. Gondolatban szóltam hozzá néhány keresetlen szót büszke házunk magas elvárásairól és az elvárandó méltó viselkedésről, de a diákok nem mutattak fogékonyságot a gondolatátvitelre; hanyatt-homlok menekültek a legdicsőbb ház hosszú asztalához, hogy aztán megkönnyebbülten roskadjanak bele az első útjukba eső üres székbe.
- Joshua Grey - hallottam a következő nevet, és gyomromba hirtelen görcs állt. Erre a szóra mindig összerezzentem, még ha csak a színről beszéltek is. Könnyedén tudnám kontrollálni érzelmeimet, ha felkészülhetnék rá, hogy hallani fogom, de ez persze lehetetlen. Sosem tudhatom, mikor kiált fel mellettem valaki: "Ej, de szürke ma az égbolt, öregem! Ebből aztán jó kis eső lesz, nekem elhiheted!" A döbbenet néha bizonyára kiült arcomra is, ezt a hozzám szóló reakciójából lehetett sejteni. Abból a "hát-ezzel-meg-mi-rosszat-mondtam?" kifejezésből. De kit érdekel? Többet úgysem tudnak meg, mint amennyit én akarok, én pedig azt akarom, hogy ne tudjanak meg semmit. És ezzel a téma lezárva.
A név hallatán a pöttöm, fekete hajú fiú indult útnak a háromlábú szék és a viharvert Süveg felé. Járásán elámultam. Nem csak hogy nem botladozott, de egyenesen kellem volt abban, ahogyan lépkedett. Mozgása harmonikus volt, léptei megfontoltak. A székhez érve megfordult, kezébe vette a Süveget és leült. Az ütött-kopott fejfedő a vállára csúszott, amint a fejére tette. A teremben tapintható volt a csend. Igen, hisz a G betűnél jártunk, ilyenkor még van némi érdeklődés és udvariasság a jelenlévőkben. Ilyenkor még figyelnek némiképp. A Süveg tanakodni látszott. Nem tartott sokáig, de nekem mégis mintha minden másodperc ólomlábakon járt volna. Nem tudtam megmagyarázni, - és abban a percben nem is foglalkoztam a kérdéssel - hogy miért várom ilyen felfokozott izgalommal a választ, mégis így volt. Idegszálaim megfeszültek, önkéntelenül is előredőltem kissé ültömben, majd ahogy felhangzott a szó "Mardekár", ernyedten dőltem hátra és hosszan kifújtam a levegőt.
Tehát hozzám került. Boldog voltam és elégedett. Különlegesnek tartottam ezt a gyermeket, és úgy gondoltam, nálunk a helye mindenkinek, aki valamennyire is különleges. Igaz, ez irányú elvárásaim a legtöbbször nem teljesültek, hisz a rendkívüli képességűeknek ott volt a Griffendél is, de én sosem adtam fel a reményt, és bármikor is sikerült "megszereznem" egyiküket, az az elégtétel kárpótolt a többiekért, akiket "elveszítettem". Ez a különös fiú pedig immár az enyém volt. Csak az enyém.
- Gratulálok - hallottam hirtelen a bal fülemben a fojtott hangot. Odanéztem, bár erre semmi szükség nem volt. Mellettem Flitwick ült, a bűbájtan tanár, ezt nagyon jól tudtam. Mégis önkéntelenül odakaptam a fejem. Nem volt szokás ugyanis, hogy gratuláljunk egymásnak a házunkba felvételt nyert diákok ürügyén. Kérdőn vontam fel szemöldököm, és meglehet, hogy sikerült némileg értetlen képet vágnom, ugyanis hozzáfűzte: - Magid. Nem is tudta?
- Tessék? - hebegtem elképedten.
- A fiú egy magid. Másképp nem is kerülhetett volna ide nyolcéves korában! - felelte kollégám fojtottan, amit - sipító alaphangját figyelembe véve - igen bajosan lehetett csak érteni.
- Hogyan? - kérdeztem vissza, és igyekeztem uralkodni megdöbbent hangomon. - Csak nyolc éves?
- Annyi bizony - bólogatott Flitwick. - Nem irigylem a kis fickót, de a képességei alapján nem fog elmaradni a társai mögött, az egyszer biztos! Nos, majd meglátjuk, hogy boldogul.
Nem feleltem. A körülmények nem tették lehetővé, hogy hosszabb eszmecserét folytassunk a fiú szépreményű jövőjét illetően, de őszintén szólva nem is vágytam ilyesmire. Az iménti információ épp elég volt ahhoz, hogy hallgatásba burkolózzam és elmélyedjek gondolataimban. A magid olyan ritka volt ugyanis, mint a fehér holló. A muglik közt csodagyereknek hívják az ilyet, ha jól tudom. Nálunk pedig azon varázslókat illetik e névvel, akik képességeikben messze kitűnnek az átlagból. És magidnek születni kell. Tanári pályafutásom során csupán hárommal találkoztam közülük. Két diákom rendelkezett a kivételes képességekkel: Draco Malfoy és természetesen a nagy Harry Potter. A harmadik magid Roxfortban pedig nem volt más, mint maga Dumbledore. Persze a Nagyúr is magid volt, de ez más tészta...
Most mégis elgondolkodtam. A különös ugyanis az volt, hogy attól, mert egy gyermek ezzel a képességgel születik, még nem teszik be idejekorán Roxfortba. Rendszerint kamaszkorban derül ki, hogy a képességek egyáltalán előjönnek-e vagy rejtve maradnak mindörökre. Az nem létezik, hogy ez a pöttöm fiúcska már most birtokában van rendkívüli varázserejének... Vagy mégis? Egy ideig összevont szemöldökkel gubbasztottam székemben, de bárhogy is törtem a fejem, nem jutottam előrébb. Aztán hirtelen felnéztem. Hiszen nem is fontos, miért került ide éppen most. A lényeg, hogy mardekáros lett. Egy magid a Mardekárban! Tudtam, hogy a mai napomat már senki és semmi nem ronthatja el.

*

Szokatlan izgalom uralkodott el rajtam, ahogy az első órámra készültem velük. Az elsős griffendélesekkel és mardekárosokkal. Mivel kénytelen voltam összevont órákat tartani, mindig úgy intéztem, hogy ez a két ház együtt legyen. Azt akartam ugyanis, hogy diákjaim méltó ellenféllel mérhessék össze tudásukat és képességeiket, és mi tagadás, az is igen felvillanyozó volt, ha tanúja lehettem az ádáz versengésnek. Az első óráknak mindig megvolt a maguk varázsa. Mindig ugyanaz a panelszöveg, ugyanazok a panelkérdések és ugyanazok a panelreakciók. Imádtam ezt a tökéletes koreográfiát. És ezúttal azt is tudtam, ki lesz a kiszemelt célpontom.
Igaz, rendszerint a griffendélesek közül választottam ki a szerencsést, és az eset mindig példaértékű volt a diákok számára. De most nem tudtam ellenállni. A magid fiú azóta nem hagyott nyugodni, mióta először megláttam. Tudni akartam, milyen. És még az sem érdekelt, ha saját házamat szégyenítem meg vele a griffendélesek előtt. Vállaltam a kockázatot, csak hogy eleget tegyek sürgető kíváncsiságomnak.
Megilletődötten várakoztak rám, ahogy az mindig is szokás volt az első órákon. Az alagsori terem atmoszférája megtette hatását. Ehhez jött még az én megjelenésem és viselkedésem, mint hab a tortán. Majd pedig az előadás tárgyam szépségeiről és a szigorú elvárásokról. Megszeppent arcok, visszafojtott lélegzetek, remegő pennák. Imádtam. A kis Joshua, akit szemem sarkából figyeltem, továbbra is higgadtnak és megfontoltnak tűnt. Akár egy miniatűr felnőtt. Szinte már komikusnak hatott, mégis volt benne valami szánni való.
- Mr Grey - fordultam villogó szemekkel a pöttöm fiú felé. - Mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek?
A fiú egy percig csak nézett rám. Hatalmas fekete szemeiben meglepődést, és mintha könyörgést véltem volna felfedezni. Vérmes reményeim szertefoszlani látszottak. Magabiztossága szemlátomást addig terjedt, hogy állta tekintetemet - habár ez sem volt éppen csekélység. Már nyelvemen volt a megsemmisítő vélemény, amikor is megszólalt:
- Az élő halál eszenciáját - felelte. Hangja nem volt több suttogásnál, én pedig olyannyira megdöbbentem, hogy csak bámultam rá.
- Helyes - nyögtem ki végül, mire gúnyos nevetés hangzott fel a hátsó padokból. Ösztönösen odakaptam a fejem és nem akartam hinni a szememnek! Saját mardekárosaim nevették ki csoporttársukat. Visszanéztem a fiúra, és összeszorult a szívem. Arcára kiült a szégyen és a megbánás, szemeiben könny gyűlt. Mérhetetlenül dühös lettem és restelkedtem diákjaim helyett. Indulataimat néhány fellengzős griffendélesen vezettem le, és mire végeztem velük, úgy éreztem, helyrebillentek a dolgok lelkemben. A kis magiddel pedig úgy döntöttem, jobb, ha nem foglalkozom.
És ez az, amit könnyebb volt elhatározni, mint betartani. Szemem sarkából folyton őt figyeltem. Bármit mondtam, csak az érdekelt, hogyan reagál. Ő pedig higgadt volt és csöndes, kifogás nem lehetett ellene. Az óra második felében egy egyszerű gyógyfőzetet készíttettem velük. A fiú párja szemlátomást nem díjazta az ülésrendet, és ha csak tudott, rosszindulatú megjegyzéseket tett Joshuára. A munkamegosztásról is igen érdekes fogalmai lehettek; amíg ő a gőzölgő üst tartalmát kevergette és nagyvonalúan adagolta a hozzávalókat, a kis magid fiú szárított csalánt és tarajos sül tüskét méricskélt, kígyófogat porított és kesudiót aprított.
- Hogy lehetsz ilyen ügyetlen?! - förmedt rá a padtársa, amikor a tüskék átadása közben néhány szem a földre hullott. Joshua nem szólt semmit, csak lehajolt és összeszedte őket.
Ezután a feszültség még érezhetőbb volt közöttük, a fiú arcán pedig dacos, eltökélt kifejezés jelent meg. Munkájának az addiginál is nagyobb figyelmet szentelt, én pedig nem győztem ámulni az apró kezek ügyességén. De hiába volt minden igyekezete, mert az egyik dió kipattant a kés pengéje alól, és meg sem állt egészen a tanári asztal lábáig. Azt hiszem, ebben a pillanatban a fiú ugyanarra gondolhatott, amire én, ugyanis egyszerre kaptuk tekintetünket a padtársára. Amaz elmélyülten kevergetett, de mindketten tudtuk, hogy bármelyik pillanatban nyújthatja kezét az újabb hozzávalókért.
Joshua lopva körbenézett. A többi diák is mélyen bele volt merülve munkájába. Ekkor kinyújtotta jobb kezét az elgurult dió felé, mire a szökevény egy ugrással tenyerében termett. Ekkor vehette észre megdöbbent tekintetemet, mert ahogy pillantásunk találkozott, halvány pír futotta el arcát és lehajtotta a fejét. Az esetet nem tettem szóvá. Hogy is tehettem volna? Döbbenetem kiűzte agyamból az értelmes gondolatokat. Mert amit láttam, az döbbenetes volt.

*

És még heteken át hallgathattam. Komolyan mondom, egy idő után már úgy éreztem, üvöltve állok fel az asztaltól, ha nem hagyja abba. Flitwick általában nem volt problémás asztaltárs, de nyilvánvaló, mennyire felvillanyozták az új jövevény körüli események. Láttam rajta, hogy alig várja, hogy helyet foglaljak mellette, máris belekezdett: "Képzelje, ez a fiú egész egyszerűen nem tud pálcát használni! De ne úgy képzelje ám, hogy ügyetlenül hadonászik vele és szikraesőt csinál, mint a legtöbb elsős, mert szó sincs róla! Egyszerűen nem működik a pálca a kezében! Azt mondta, egy egész délutánt töltött Ollivandernél, de nem találtak egyet sem, ami megfelelt volna... Szegény gyermek! Na de amit a kezével művel... Az aztán lenyűgöző! Egész egyszerűen bármit képes megcsinálni, méghozzá varázsige nélkül! Komolyan mondom, szinte már ijesztő."
Jórészt csak bólogattam, és bölcsen hümmögtem szavain. Közben pedig összehúzott szemöldökkel töprengtem. Néhány hét alatt nyilvánvalóvá vált, milyen fájdalmasan kilóg ez a fiú a többiek közül. És feldühített, hogy a mardekárosok nem tudták becsülni, hogy egy magid van közöttük. Lenézték, gúnyolták és kiközösítették. Mert gyűlölték. Én pedig, aki ahhoz voltam szokva, hogy mardekárosaimat védjem és oltalmazzam, most két tűz közé kerültem. A választás mégsem esett nehezemre. A pici fiú ugyanis egyedül volt. Egyedül, mint én.
Egy este, útban a könyvtárból irodám felé megláttam őt. Egy ablakfülkében üldögélt az egyik kihalt folyosón. Kezét egy vékony gerincű, fekete bőrborítású könyvön nyugtatta, ami az ölében feküdt, tekintete pedig az ablakon túli világot fürkészte. Gondolkodás nélkül megálltam mellette és kérdőre vontam, ugyan már mit keres itt ilyen késői órán. Nézése zavarba ejtő volt. Hirtelen azt is megbántam, hogy egyáltalán megszólítottam. Különös, de mégis az az érzésem támadt, hogy nincs jogom kérdőre vonni ezt a gyermeket. És egy percig úgy tűnt, ezt ő is így gondolja, hiszen nem felelt azonnal. Kérdőn vontam fel szemöldököm, és azt hiszem, tettem valamilyen sürgető gesztust, erre aztán jobb belátásra tért.
- Kizártak - felelte nemes egyszerűséggel. Hangjában nem volt sem sértettség, sem pedig szomorúság. Úgy közölte velem a tényt, mintha legalábbis az időjárásról beszélne.
- Hogyhogy kizártak? - kérdeztem automatikusan, és egészen meglepődtem saját gyengeelméjű reakciómon.
Vállat vont és csak nézett rám. Én pedig összevont szemöldökkel méregettem egy darabig.
- És miért nem nyitottad ki az ajtót? - szegeztem neki a kérdést enyhe éllel a hangomban. - Ha jól tudom, ennyi varázslatra már képes vagy.
Tekintete megrebbent szavaim hallatán. Láttam rajta, hogy próbálja felmérni, vajon tényleg kíváncsi vagyok-e a válaszra, vagy csak költői kérdésnek szántam. Kissé megrovóan néztem rá, mire így szólt:
- Mi van, ha megsérülnek?
Bevallom, erre a válaszra számítottam legkevésbé. Természetesen egy elsőstől, aki csak néhány hete kezdte meg tanulmányait, nem várható el, hogy ajtónyitó bűbájt alkalmazzon, egy magid viszont bizonyára könnyűszerrel megoldja ezt a problémát. Arra azonban nem gondoltam, hogy képzetlen lévén nem tudja még megfelelően használni képességeit. Pillantásom a könyvecskén pihenő apró kezekre tévedt, és lelki szemeim előtt láttam, ahogy ezek a kezek berobbantják a hálóterem ajtaját...
Egy percre elgondolkodtam. Ha bekísérem őt a klubhelyiségbe, azzal csak még inkább kihangsúlyozom különleges voltát. Remek ürügyet szolgáltatnék rá, hogy társai gyávasággal bélyegezzék meg. És tudtam, hogy ő sem kérne a lelki támaszból. Szemlátomást nem okozott neki traumát, hogy a folyosón volt kénytelen időzni. Itt viszont nem maradhat...
- Azonnal térj vissza a klubhelyiségbe, különben kénytelen leszek pontot levonni a saját házamtól - feleltem hidegen. Igaz, minden szót kifejezetten nehezemre esett kimondani, mégsem tehettem mást. És nem is akartam. Úgy döntöttem, oldja meg a problémát egyedül. Madam Pomfrey érti a dolgát és bizonyára nem lesz dühösebb a szokottnál, ha néhány horzsolás miatt felverik majd az éjszaka közepén.
Tekintetétől összeszorult a szívem. Akár a nyitott könyvből, úgy lehetett leolvasni arcáról a gondolatait. Láttam rajta, hogy felmérte utasításom következményeit és megértette, miért küldöm vissza. Láttam rajta azt is, hogy fél. De mégis mit tehettem volna? Az égvilágon semmit. Bizonytalan, lassú mozdulattal letette a könyvet, majd lecsúszott az ablakpárkányról. Szemét egy percre sem vette le rólam, mintha csak azt várná, hátha meggondolom magam, és valami alternatív megoldással állok elő. Ám én rendíthetetlen voltam, akár egy kőszikla, ő pedig lassanként beletörődött a sorsába.
Ahogy talpra állt, apró termete szinte mellbe vágott. Eddig ugyanis nagyjából vállmagasságban volt nekem, most viszont alig ért a derekamig. Ácsorgott még néhány másodpercig, én pedig fenyegetően fölé magasodtam, mintha nem volnék egyéb, mint az éles fáklyafényben groteszkül megnyúló árnyéka. A lelkem legmélyén ebben a percben nevetnem kellett.
Végül elindult. Hirtelen határozott és hirtelen mozdult, arcára pedig azon nyomban kiült az eltökéltség. A korábbi riadt kifejezésnek nyoma sem volt. Határozott és harmonikus járása ismét egy pöttöm felnőtt képét idézte fel bennem, és nem mozdultam, amíg el nem tűnt a folyosó végén a kanyarban. Már épp indultam volna, amikor megakadt a szemem az ablakpárkányon. A könyv ugyanis ott maradt. Tétován vettem kezembe, és némi gondolkodás után belelapoztam.
Versek. Mereven bámultam a lapokat és azt hittem, rosszul látok. Atya Ég, versek! Hogy a pokolba kerülhet ilyesmi egy nyolcéves fiú kezébe? Corneille, Chénier, Poe, Shelly... Gépiesen pörgettem ujjaim közt a lapokat, és hirtelen egy darab pergamen is a kezembe akadt. Egy levél volt. Illetve két levél. Az egyiket bizonyára sietve írták a másik hátára válaszként. Egy pillanatra megálltam, majd határozott mozdulattal összecsaptam a könyvet, és végre folytattam utamat.

*

Az irodámba érve leraktam a könyvet az asztalra. Tettem-vettem, ahogy az ilyenkor szokás, de szemem folyton odatévedt, mintha csak vonzotta volna magához. A pergamen sarka kilógott a lapok közül. Megadó sóhajjal ültem le asztalomhoz, és közben gúnyos megvetéssel szemléltem önnön gyarlóságomat. Fel nem tudtam fogni, miért akarom annyira tudni, mi áll bennük. Mégis akartam. És amint döntöttem, már nem is volt semmi kivetnivaló abban, amit teszek. Mégis milyen titka lehet a fiúnak, amiről a házvezető tanára nem tudhat? És mégis milyen titok lehet az, amit én, Perselus Piton, a titkok tudója kifecsegnék? Ha pedig olyan titokra akadok, amiről úgy ítélem, hogy az bizony nem maradhat titokban, akkor tiszta haszon, hogy tudomást szereztem róla, nemde? Íme a lelkiismeret megnyugtatásának tökéletes módszere.
Titokról azonban szó sem volt, csupán néhány sietve lekörmölt banális mondatról. Habár a fiú sorai még csak sietősnek sem voltak mondhatók. Levelében ez állt:

Kedves Anyu!

Most az iskolából írok neked ahogy megígértem. A Mardekárba osztottak be és négy fiúval lakom egy szobában. Elég kedvesek, csak ők nagyobbak nálam ezért nem sokat beszélgetünk. Most még nem tanulunk semmi érdekeset, csak az alapokat. A legjobban az átváltoztatástan és a bájitaltan tetszik. A tanáraim is kedvesek de kicsit szigorúak. És nem tudok pálcával varázsolni pedig próbálom. Az iskola hatalmas nagy és nagyon szép. A birtok is nagyon szép és nagyon nagy. Én jól vagyok. Üdvözletem küldöm Roxfortból.

Josh

A lap hátoldalán női írás díszelgett. Első pillantásra meg lehetett állapítani ugyanis, hogy női kéz véste őket kapkodva a papírlapra. A betűk jobbra dőltek, a szárakat pedig felfelé is, lefelé is érzelgősen elnyújtották. A racionalitás leghalványabb jelét sem lehetett felfedezni bennük.

Drága Kisfiam!

Örülök, hogy jól érzed magad az iskolában! Nagyon sokat gondolok rád, és nagyon hiányzol! Remélem, hamarosan barátokra is találsz, ha pedig bármilyen problémád van, a tanáraidhoz bizalommal fordulhatsz. Gratulálok a Mardekárhoz, büszke vagyok, hogy oda kerültél! A pálcahasználatba pedig biztos, hogy hamar belejössz. Gyakorolj, amikor csak teheted! Ha bármire szükséged van, írj azonnal! Vigyázz magadra és jó tanulást kívánok!

Millió puszit küld Édesanyád

Egy percig üveges tekintettel meredtem a sorokra. Gondolataim a fiú és az anyja körül jártak. Volt valami fájdalmas irónia ebben a szűkszavú levélváltásban. Nem tudtam eldönteni, vajon Joshua szántszándékkal nem panaszkodott, hogy ne szomorítsa el az anyját, vagy netán teljesen őszinték voltak a sorai. Meglehet, hogy kiközösítésben már korábban is volt része, ha pedig ez így volt, akkor elképzelhető, hogy mostani helyzetét is könnyebben viselte, mint azt az ember gondolná.
Hirtelen megrohant a szánalom ez iránt az apró fiú iránt. Igazságtalannak éreztem a sorstól, hogy kivételezett helyzetét büntetésként rótta ki rá, és magid mivoltát úgy kell viselnie, akár ha egy nehéz követ cipelne a vállán. A levelet elgondolkodva tettem vissza a lapok közé, a könyvet pedig automatikusan talárom zsebébe csúsztattam. Járattam az agyam, és közben az ablakhoz sétáltam, ahogy azt ilyenkor szoktam. Kibámultam az éjszakába, fel egészen a csillagokig. Elég későre járhatott, mert a többi ablakból már nem szűrődött ki fény, szemem pedig hamar hozzászokott a sötétséghez, és tökéletesen ki tudtam venni a fölém tornyosuló épület körvonalait a maga megannyi beugrójával, kiszögellésével és csipkézett tornyával. Pinceablakomból persze csak egy töredéket láthattam a kastélyból, mégis akárhányszor elnéztem, úgy tűnt, mintha változna. Talán valóban változott is.
Ezen az éjszakán azonban nem csak, hogy változott, de egyenesen mozgásban volt. Igen, valami határozottan mozgott odafönt. A tetőn járt valaki! Nem volt nehéz megállapítanom, hova esik az épületben az a rész, így aztán gondolkodás nélkül útnak indultam. Az ominózus folyosón járva viszonylag hamar ráakadtam a padlásfeljáróra. Odafent vaksötét volt, de pálcám fényénél már könnyűszerrel ki tudtam venni a gerendázatot és a tetőablakokat. Ügyeltem lépteimre, időről időre mégis megcsikordult lábam alatt az ódon fapadló, a gyenge fényben pedig ködként kavargott lábam nyomán az évszázados por.
Azon töprengtem, az a másik hogy kerülhetett oda fel, hiszen innen nyilvánvalóan nem mehetett. Mindent érintetlenül borított a por, sehol egy lábnyom, sehol egy ujjnyom. Mégis tudtam, hogy itt van valahol fölöttem. Óvatosan nyitottam fel az egyik ablakot és kibámultam a bársony kék légbe. És ott volt. Ültében hátát az egyik vaskos kéménynek vetette. Apró térdeit átkulcsolta apró kezeivel, én pedig hirtelen úgy éreztem, mintha alakja, vonásai már évezredek óta bevésődtek volna tudatomba.
Egész biztos, hogy hallotta közeledő lépteimet, hallotta a nyikorgó zsanért, mégsem mozdult. Lábaim bizonytalanul tapogatták az utat maguk előtt a csúszós és göröngyös cserepeken. Felötlött bennem, vajon hogy a pokolba juthatott oda a fiú, de a kérdés nem tűnt túl fontosnak ahhoz, hogy behatóbban is foglalkozzak vele. Kéménytől kéményig araszoltam, akár egy lopakodó démon, vagy egy hatalmas denevér sötét árnyéka, és arra gondoltam, talán valóban az vagyok; fenyegető veszély, ami a fiú felé oson. A bizarr gondolatot azonban elhessegettem magamtól, és a közelébe érve tapintatosan megálltam.
- Azt hiszem, ez a tiéd - mondtam semleges hangsúllyal, és kihalásztam talárom zsebéből a könyvet.
Lassan fordult felém, majd tekintete megállapodott a kezemen. Meglepődésnek nyoma sem látszott rajta, és a legapróbb gesztussal sem árulta el, hogy fontos lenne neki a könyv vagy a lapok közt megbúvó két levél. Az arcomat fürkészte rendíthetetlen nyugalommal, én pedig lassan kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Közelebb léptem és leültem mellé, a könyvet pedig a kezébe adtam. Szótlanul vette át.
- Történt valami? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.
- Megsérültek - felelte, és arcára kiült a bűntudat.
- Nem hinném, hogy Madam Pomfreynak bármiféle gondot okozna a károk helyreállítása - feleltem enyhén felvont szemöldökkel. Titkon azt reméltem, hogy sikerül felvidítanom, és közben nem értettem, miért is fontos nekem annyira, hogy jobban érezze magát.
De ő csak hallgatott. Fejét lehorgasztotta és mereven bámulta a lába alatt húzódó mélységet.
- Ideje lenne aludni - jegyeztem meg kissé megrovón, mire eltökélten megrázta a fejét.
- Haza akarok menni - jelentette ki.
Hátborzongató volt ezeket a szavakat egy ilyen pici fiú szájából így hallani. Semmi dac, semmi hisztire utaló előjel, ám annál több rendíthetetlen eltökéltség.
- Most még nem lehet - feleltem nehézkesen. - Majd karácsonykor.
- De én most megyek haza - jelentette ki, miközben egész felsőtestével felém fordult.
Lázasan járattam agyamat, mit is mondhatnék erre, míg végül úgy döntöttem, kijátszom az adu ászt:
- Mit fog szólni az édesanyád, ha megtudja, hogy otthagytad az iskolát? - kérdeztem kegyetlenül.
Szempillája megrebbent és egy percig hallgatott, majd hirtelen felvetette a fejét és a szemembe nézve válaszolta:
- Meg fogja érteni.
- Én nem hinném - jegyeztem meg.
Sokáig nem szólt megint. A csönd, ami körülvett minket, szinte áthatolhatatlan volt. A távolban felhangzott egy bagoly huhogása, a gyenge szellő pedig felborzolta bőrünkön az apró pihéket. Joshua megborzongott, majd rám nézett.
- Rendben - felelete, és felállt.
Határtalan megkönnyebbülést éreztem, de ezt nem mutattam. Megfordultam és elindultam a tetőablak felé, ahonnan jöttem, a fiú pedig követett. Apró léptei ritmusosan kopogtak a cserepeken. Időnként hátrapillantottam, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, de nem tudtam magam elé engedni, mert a járható ösvény még egy embernek is szűk volt, nem volt hova félreállni. Végre az ablakhoz értünk. Megfordultam és ránéztem.
- Én megyek előre - jelentettem ki.
Létra ugyanis nem volt, azt pedig nem akartam, hogy kificamítsa a bokáját, amikor földet ér. Hangosan reccsent talpam alatt a padló, ahogy egy ugrással a padlástérbe értem. Felnéztem, ő pedig némán nézett le rám. Kinyújtottam felé mindkét kezemet és intettem, hogy ugorjon. Nem mozdult.
- Gyerünk - szűrtem a fogaim közt a szót. A fiú makacskodása kezdett az idegeimre menni.
Bizonytalan mozdulatot tett és közelebb lépett az ablakhoz, ám a következő pillanatban úgy tűnt, megbotlott valamiben. Vészesen megingott, két kezét madárként tárta szét, hogy visszanyerje egyensúlyát, de a könyvet még ekkor is elszántan szorongatta jobbjában. Egy pillanatra úgy tűnt, sikerül megállnia a lábán, ám a következő másodpercben eltűnt a szemem elől. Ereimben meghűlt a vér. Dermedten bámultam az égboltnak azt a kis darabját, ami az ablakon át hirtelen a szemem elé tárult, és fülemtől csak lassanként hatolt el agyamig a cserepek hátborzongató zöreje.
Bénultságom azonban nem tartott tovább egy másodperc töredékénél, és egy szemvillanás múlva a tetőn voltam ismét. Miközben kimásztam, halk koppanást hallottam a padlón, és tudtam, hogy a pálcám kiesett a zsebemből, de nem értem rá ezzel törődni. A legrosszabbra számítottam, ám félelmem végül is alaptalannak bizonyult. Fellélegeztem, amit megláttam a sötétségből kibontakozó apró testet. Istennek hála nem zuhant le. Néhány méterre feküdt a lábamtól.
A lejtős tetőn eljutni hozzá meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult. Összeszorított fogakkal araszoltam centiről centire, és közben cipőm orrát és ujjaimat használtam, hogy úgy-ahogy megkapaszkodjak. Végre elértem, és első dolgom volt, hogy a pulzusát ellenőrizzem. Gyenge volt és lassú, ám ez nem számított. A lényeg az, hogy volt. A fiú azonban nem mozdult. Halottfehér arca holdként világlott ki a mindent beborító sötétségből, szája pedig résnyire kinyílt. Csak nagy üggyel-bajjal tudtam felvonszolni az ablakig, beemelni viszont még ennél is nehezebb volt. Vészhelyzetekben azonban meglepő, mi mindenre vagyunk képesek mi, emberek.
Karomban a gyermekkel úgy rohantam a gyengélkedő felé, mint egy eszelős. Lépteim durva zajt csaptak a tökéletes csöndben, talárom suhogása beillett volna szélviharnak, ziháló légzésem pedig egy haldokló hörgésének. Hajam vadul verdeste arcomat, és szemem türelmetlenül fürkészte az utat, mely célomtól elválasztott. Azt hiszem, nagyon gyorsan haladtam, de talán még életemben nem tartott semmi ilyen sokáig.
Durván berúgtam a gyengélkedő ajtaját, a fiút pedig az első utamba kerülő szabad ágyra fektettem. Nem telt bele sok idő és kinyílt a másik ajtó is. Madam Pomfrey köntösbe bugyolált, szikár alakja jelent meg a keretben. Két lépéssel mellettem termett és aggódva vette gondjaiba a gyermeket. Félreálltam és úgy követtem minden mozdulatát, akár egy marni készülő vipera. Tudtam persze, hogy kiválóan érti a dolgát, háborgó érzéseimnek mégsem voltam képes parancsolni.
- Mi történt vele? - kérdezte a matróna kisvártatva.
- Elesett - feleltem kényszeredetten. - Nem láttam pontosan, de nem tűnt különösen nagy esésnek.
- Ez furcsa - mormolta a nő elgondolkodva. - Semmiféle sérülést nem látok rajta. Valószínűleg agyrázkódása van.
- Súlyos? - kérdeztem összeszorult torokkal.
- Azt nehéz megmondani - felelte. - Amíg eszméletlen, nem tehetünk semmit. Várnunk kell.
- De meddig? - csattantam fel ingerülten.
- Ezt szintén nem tudom - morogta a matróna, és közben villámló szemekkel meredt rám. - Készítek egy erős főzetet illó olajokból. A gőze remélhetőleg segíteni fog.
- Az remek lesz - motyogtam kissé zavartan, és elfordultam tőlük.
Az ablakhoz sétáltam és kibámultam. De szemeim semmit sem fogtak fel a kinti világból. Hallgattam az edények tompa koccanását és a fémeszközök csilingelését a porcelánon, ahogy a matróna a főzetet készítette. Agyamon bénultság lett úrrá Fel fog ébredni... Mindjárt felébred - hajtogattam elszántan, de közben rettegtem attól, hogy talán mégsem így lesz.

*

Reggelig virrasztottam ágyánál. Ő pedig feküdt mozdulatlanul, az élet legapróbb jeleit is alig produkálva. Egy idő után úgy éreztem, nem bírom tovább elviselni a látványát. Felpattantam és járkálni kezdtem, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Aztán leroskadtam mellé a székre, arcomat kezeimbe temettem, ám mit sem segített. Agyamban egymást kergették a gondolatok felelősségről és tehetetlenségről. Reggelre pedig görcsbe állt a gyomrom a feszültségtől, fejem pedig nyilallt a fájdalomtól.
Ezek után el lehet képzelni, micsoda felejthetetlen órákat tartottam azon a napon. Mi tagadás, a pontozótábla drámai változásokon esett át délutánra. Kollégáim diszkréten elkerültek és óvatos, aggódó pillantásokat vetettek rám szemük sarkából. Bosszantó volt, mennyire ismernek. Ám akkor ez érdekelt legkevésbé. Ebédszünetben rohantam a gyengélkedőre, és ott találtam Dumbledore-t. Nem igazán lepett meg a jelenléte.
Az ágy mellett állt a fiú fejénél, onnan tekintett le rá kék szemeivel. Jöttömre felemelte fejét, pillantása pedig töprengve pihent meg arcomon.
- Már mindent megpróbáltam - mondta a kezét tördelve Madam Pomfrey. - Nem értem, miért nem tért még magához.
- Azt hiszem, ez most kívül esik a maga hatáskörén, Poppy - felelte az igazgató nyugodt hangján, miközben szemüvege fölött a nőre meredt. - Tisztában vagyok vele, hogy a legjobb tudása szerint ápolja a fiút.
- De ez nem változtat a tényeken, igazgató úr! - csattant fel a matróna.
- Valóban nem - felelte Dumbledore elgondolkodva. Egy ideig homlokráncolva nézte az öntudatlan gyermeket, majd felsóhajtott és így szólt: - Meg vagyok győződve róla, hogy a fiú nem akar magához térni.
Szavai furcsa, disszonáns visszhangot vertek az üres kórteremben. Döbbent, értetlen tekintetem szinte átfúrta Dumbledore-t, és Madam Pomprey arcán is saját érzéseimet láttam viszont.
- Hogy érti azt, hogy nem akar magához térni - adtam hangot végül megrökönyödésemnek.
- Meglehet, hogy így próbál védekezni - válaszolta Dumbledore.
- Védekezni? Na de mégis mi ellen? - kapott a szaván Madam Pomfrey.
- Az ellen, ami elől más módon nem tud elmenekülni - mondta az igazgató komoly hangon. - Erős a gyanúm, hogy nem érzi magát igazán jól Roxfortban - tette hozzá, és közben szúrós tekintetet vetett rám.
Elszégyelltem magam, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy megtettem, ami tőlem telt. Az idős varázsló nézése és szavainak hangsúlya mégis azt az érzetet keltette bennem, hogy kudarcot vallottam.
- Na de professzor - szólalt meg Madam Pomfrey. - Csak nem mondja komolyan, hogy a gyermek szánt szándékkal nincs magánál?
- Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy ő egy magid - felelte az igazgató. - A mi szabályaink rá nem vonatkoznak.
- Ez azt jelenti, hogy a fiú akkor fog felébredni, amikor úgy tartja kedve? - mordultam fel.
- Bizony azt, Perselus. És úgy vélem, nem ártana, ha kedvet csinálnánk hozzá.
- Tessék? - meredtem rá értetlenül.
- Ide kell hívni az édesanyját.
Az igazgató tekintetében volt valami különös, ahogy ezt mondta. Áthatóan nézett rám szikrázóan kék szemeivel, mégpedig úgy, mintha a gondolataimban próbálna olvasni. El nem tudtam képzelni, mi érdekelheti őt most annyira éppen bennem, és nyíltan viszonoztam pillantását, hogy lássa, kész vagyok felkínálni neki gondolataimat. Tekintete elidőzött még egy darabig arcomon, majd így szólt:
- A legjobb lesz, ha most rögtön írok neki.

*

A délutáni órák ólomlassúsággal teltek. Rendkívül dekoncentrált voltam, ezért nem is törtem magam, hogy a diákok fejét tudással töltsem meg. Inkább önálló feladatot adtam nekik és hagytam őket kibontakozni. Szánalmas volt. Ordított róluk a hozzá nem értés és az elhivatottság tökéletes hiánya. Arra gondoltam, ez itt a jövő nemzedéke az orrom előtt. És a keserű csalódottságtól szinte nevetnem kellett. Legszívesebben kiütöttem volna az üstöt a kezükből, sőt, talán még a pálcát is. Hisz azt sem érdemelték meg, hogy varázslóknak nevezzék őket. Azt hiszem, szörnyen rossz passzban voltam...
Tanítás után elhatároztam, hogy ezúttal távol tartom magam a gyengélkedőtől. Nem tudom megmagyarázni miért, de talán addigra sikerült lehiggadnom annyira, hogy belássam, kissé túllihegtem a történteket, még akkor is, ha én voltam a magid fiút ért baleset egyetlen szemtanúja, és egyben a házvezető tanára is.
Óravázlatokat szedtem elő fiókomból, és kényszerítettem magam, hogy dolgozzak egy kicsit. De nem ment. Feszült voltam és ingerlékeny, és folyton Joshua halottsápadt arcát láttam magam előtt. Azonnal tudni akartam, vajon felébredt-e mostanra. Nem sokáig töprengtem ezek után. Csak úgy vittek a lábaim fel hozzá. Az ajtóhoz érve aztán egy pillanatra elbizonytalanodtam. A kezem már a kilincsen volt, de az elmémbe bevillanó gondolatok megállásra késztettek. Hirtelen kívülről láttam önmagam, és szinte filmként pergett előttem az utóbbi hetekben tanúsított viselkedésem. A legfurcsább pedig az volt az egészben, hogy nem értettem...
Volt már magid korábban is a házamban, méghozzá olyan, akit rendkívüli módon kedveltem. Draco Malfoy is megfordult néhányszor a gyengélkedőn, harmadéves korában ráadásul igen súlyos sérülést szerzett egy hippogrifftől... Én pedig természetesen gyakori látogató voltam betegágyánál, és őszintén aggódtam érte, de nem viselkedtem úgy, mint egy eszelős! Joshua viszont csak nyolc éves... - gondoltam magamban. - Talán zsenge kora és a kirekesztettsége tette őt ilyen különlegessé a szememben. A válasz némileg megnyugtatott és magyarázatot adott gyötrő kétségeimre. Ennyi pedig épp elég volt egyelőre.
Benyitottam. A székben, melyben a múlt éjjelt átvirrasztottam, már ült valaki. Egy nő. Ültében egészen előrehajolt, úgy nézte a fiú arcát, mintha valamit közelről próbálna szemügyre venni rajta. Vállig érő barna haja előrehullott, arcából semmi sem látszott. Mégis ismerősnek tűnt. Nagyon is. Fájdalmasan ismerősnek. Amint megláttam, úgy éreztem, mintha jeges kéz markolta volna meg a szívemet. Dermedten álltam az ajtóban, torkomban gombóc nőtt és kimeredt szemekkel, hitetlenkedve bámultam rá. Az nem lehet, hogy ő az...
Felém fordult. És valóban ő volt. Ahogy meglátott, arca elsápadt, de korántsem tükrözött akkora meglepetést, mint az enyém. Hát persze, hisz ő tudta, mire készüljön. Lassan mozdult, és kissé bizonytalanul felkelt a székről. Tett egy lépést felém, majd megállt és csak nézett rám. Én viszont mozdulni sem bírtam. A félig nyitott ajtóban ácsorogtam kezemben a kilinccsel, ledermedve a mozdulat közepén, amivel belépni szándékoztam fél perccel korábban.
- Zelda? - nyögtem ki végül rekedten. Saját éleselméjűségem újfent meglepett.
- Igen, én vagyok - felelte halkan, és némi védekező éllel a hangjában.
- Mit keresel itt? - szegeztem neki a második falrengetően értelmes kérdést, de amint kimondtam, már nem is éreztem szükségét, hogy a válaszra várjak. Tekintetem a nőről a gyermekre tévedt, és ha lassan is, de biztosan beindultak elmémben a fogaskerekek. Összehúzott szemekkel méregettem őket, lelkemben pedig a kezdeti értetlenséget felváltotta a döbbent felismerés. Egy ideig még latolgattam magamban a tényeket, próbáltam minden eshetőséget számba venni, de erőfeszítésem teljességgel fölöslegesnek bizonyult. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy Zelda nem más, mint a kis magid fiú anyja.
Úgy éreztem, le kell ülnöm. Istenem, ezer éve nem láttam ezt a nőt, és most itt terem a semmiből a fiával együtt! Zelda közben visszafordult a betegágyhoz. Bizonyára úgy döntött, magamra hagy a gondolataimmal, hisz úgyis van mit bőven megemésztenem. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, majd tettem egy lépést feléjük. Tekintetem szinte rátapadt anyára és fiára. Azt hittem, ha elég erősen nézem őket, talán megértek mindent, talán választ kapok az összes fel nem tett kérdésemre. De úgy látszik, ez még csak a kérdések sorjázásának ideje volt, a válaszok pedig makacsul várattak magukra.
Számolni kezdtem visszafelé az időben. Hiszen nem volt olyan rég, hogy utoljára láttam őt... Kilenc éve, azt hiszem. Kilenc! Most már biztos voltam benne, hogy le kell ülnöm. Szabályosan éreztem, ahogy elsápadok. Tekintetem a párnán szétterülő fekete tincsekre tévedt... Aztán a takarón pihenő sápadt kezekre... Bénultan álltam és lassanként összefolyt a kép a szemeim előtt...
- Perselus - hallottam nagyon távolról a női hangot. - Valami baj van?
Üveges tekintettel meredtem Zeldára, és magam is meglepődtem azon, hogy meg bírtam szólalni.
- Nem, dehogy.
Zelda tekintetén átsuhant némi aggodalom, ahogy az arcomat fürkészte, aztán visszafordult Joshuához és aggódó arckifejezése egyszerre fájdalmasan gondterheltté vált.
- A fiam - közölte halkan, amikor újra rám nézett.
- Azt sejtettem - válaszoltam nehézkesen.
Zelda hallgatott egy darabig és mereven bámulta a fiát borító takaró redőit.
- Hallom, hozzád került... a Mardekárba - jegyezte meg végül.
- Igen - feleltem. - A legjobb képességűek rendszerint oda kerülnek.
Elkaptam a tekintetét, és egy ideig szótlanul bámultuk egymást, mintha szavak nélkül beszélgetnénk. Az ajtócsapódás vetett véget néma eszmecserénknek, ugyanis Madam Pomfrey belépett a szobába. Mindketten ösztönösen odébb húzódtunk, hogy helyet adjunk neki a betegágynál, ő pedig sebesen és hangtalanul közeledett felénk. Amikor Joshua mellé ért, megállt az ágyánál és kezét a fiú homlokára tette. Azután felsóhajtott.
- Madam Pomfrey... Mi történt a fiammal? És hogy van? - kérdezte Zelda.
Meglepett, hogy semmit nem tud arról, ami történt. Ezek szerint Dumbledore igen szűkszavú volt a levelében. Amit meglehet, hogy nagyon is jól tett. Nem tudom...
- Amint látja, a fiú még nem tért magához. És ennek már majd' huszonnégy órája - közölte a matróna egy újabb szívszaggató sóhaj kíséretében. - De hogy mi történt vele, arról inkább a professzort kérdezze - bökött felém a fejével.
Zelda meglepett és kérdő tekintetét szinte belém fúrta. Nekem pedig erővel kellett kényszerítenem magamat, hogy összeszedjem a gondolataimat, és fel tudjam idézni az elmúlt éjszaka eseményeit.
- A fiadat kizárták a csoporttársai a klubhelyiségből - feleltem. - A folyosón találtam rá és... visszaküldtem.
Most döbbentem csak rá, hogy tőmondatokba szedve milyen másképp hangzik ez az egész! Vagy talán csak arról van szó, hogy eddig nem gondoltam bele igazán, mit is tettem.
- Visszaküldted? - visszhangozta döbbenten, és olívzöld szemei lángra gyúltak.
- Vissza - feleltem hidegen. - Nem lett volna értelme pátyolgatni, azzal csak rontottam volna a helyzetén.
- De hát még csak nyolc éves! - vágott vissza felháborodottan.
- Nem én döntöttem úgy, hogy nyolcévesen iskolában a helye - feleltem kissé gúnyosan. - Ettől függetlenül úgy tűnik, megbirkózott a helyzettel.
- Hogyhogy? - kérdezte némiképp feléledő kíváncsisággal.
- Kinyitotta az ajtót... varázslattal.
- Négy diák meg nálam kötött ki - jegyezte meg Madam Pomfrey epésen.
Zelda elsápadt.
- Kis híja volt, hogy itt kelljen tartanom őket éjszakára - folytatta a matróna feldúltan. - Így is csak a saját felelősségükre engedtem el őket.
- Ami ugye azt jeleni, hogy kutya bajuk - jegyeztem meg némi éllel, hogy elejét vegyem az asszony további kedélyborzoló törekvéseinek.
A matróna sértetten felhúzta az orrát, de nem feszegette tovább a témát, inkább visszafordult a fiúhoz.
- És Joshuával mi történt? - szegezte nekem a kérdést Zelda.
- A tetőn találtam rá - feleltem érzelemmentesen. Láttam az arcán a rémületet és az értetlenséget, de nem törődtem vele és folytattam tovább: - Beszélgettünk egy kicsit és már indultunk lefelé, amikor megbotlott... Csak pár métert zuhant, és Madam Pomfrey szerint nincs rajta semmiféle sérülés.
Zelda egy darabig szótlanul meredt rám. De úgy tűnt, mintha nem is engem nézne, hanem valamit, amit csak ő lát. Szemlátomást beletelt néhány percbe, amíg felfogta és kellőképp átgondolta a hallottakat.
- Ott voltál, és nem tudtad megakadályozni? - nézett rám hitetlenkedve. Suttogva szólalt meg, de a kérdés végére hangja egészen élessé, majdhogynem hisztérikussá vált.
- Nem lehetett megakadályozni - morogtam bosszúsan a fogaim között.
- Hogyhogy nem? - rivallt rám. - Csak jobban kellett volna figyelned! Uram Isten, ha belegondolok, hogy akár meg is halhatott volna! Hiszen a tetőn voltatok! Úgy kellett volna figyelned rá, hogy semmi baj ne történhessen!
- Jó lenne eldönteni, hogy veszekedni akarnak vagy beteget látogatni - csattant fel Madam Pomfrey vészjósló hangja. - Ugyanis a kettő együtt nem megy.
Úgy nézett ránk, mint egy fiókáit oltalmazó keselyű, én pedig szavai és megrovó tekintete súlyától furcsamód egy leszidott kölyöknek éreztem magam. Még egy lépést hátráltam jelezvén, hogy nem akarom zavarni a köreit, de úgy tűnt, időközben meggondolta magát.
- A látogatási időnek egyébként is vége - jelentette ki, ahogy a faliórára pillantott. - Maga később visszajöhet - fordult Zeldához. - De a gyermeknek most nyugalomra van szüksége.
Mire befejezte mondókáját, már a bejáratnál állt, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal nyitott ajtót nekünk. Zeldára néztem. Arca meglepetést és némi felháborodást tükrözött, de szemlátomást nem mert ellenkezni Madam Pomfreyval. Lehajtott fejjel és szótlanul lépett ki a folyosóra. Én pedig követtem őt. Az ajtó hangos csattanással zárult be mögöttünk, Zelda pedig a szemközti ablakhoz sétált és nekidőlt az ablakpárkánynak, két kezét összefonva mellkasán. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Itt akarsz maradni? - Ajkam körül gúnyos mosoly játszott, ahogy a kérdést nekiszegeztem, de közben gyötrelmesen nehezemre esett bármit is mondani. Mégsem voltam képes otthagyni őt.
- Itt. Miért? - kérdezett vissza élesen.
- Csak úgy érdeklődöm - feleltem továbbra is gúnyosan. Komótosan elővettem zsebórámat és rápillantottam a számlapjára. - Fél tíz van. Mit gondolsz, Madam Pomfrey hány óra nyugalmat írt elő a fiadnak éjszakára? Egyet? Netán kettőt? - Láttam, hogy arcát haragos pír önti el, de a biztonság kedvéért még hozzátettem: - Nos, ha jól számolom, reggel nyolckor már be is mehetsz hozzá.
Nem felelt. Egy ideig a cipője orrát tanulmányozta, majd hirtelen felnézett.
- Gondolom, neked viszont remek ötleted van arra, hol töltsem el ezt a néhány üres órát - jegyezte meg ironikusan.
- Valóban - közöltem bujkáló mosollyal a szám szögletében. - Az irodámban van egy kanapé. Azon elalhatsz ma éjjel.
Tekintetünk összeakadt és halvány pír futotta el az arcát.
- Nem akarok aludni - felelte eltökélten.
- Remek. Akkor mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit? Azt hiszem, nagyon is lenne miről.
Tekintetünk ismét összekapcsolódott, és én lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. Igazság szerint könnyűszerrel kapott volna egy szobát, ha hívja a manókat, de azt hiszem, nem töltött el elég sok időt Roxfortban ahhoz, hogy eszébe jusson ez az eshetőség. Én pedig reménykedtem benne, hogy nem is fog.
- Rendben - felelte végül, és elindultunk.

 

- tovább -