Agyrém

Írta: Morgan Le Fay

A kis szobában szinte teljesen sötét volt, csak a monitor kékes fénye engedte sejtetni a körvonalakat. Az ágyét, melynek végén ülve lehetett elérni a számítógépet, az asztalét, melyen egymásra halmozva feküdtek a legkülönbözőbb használati tárgyak; könyvek, tollak, félig használt és teljesen üres teáscsészék... Tehát olyasmik, amiket csak egy tizenkilenc éves lány képes felhalmozni ilyen mesteri felfordulást teremtve. A késői órára való tekintettel a hangfalakból csak majdnem maximumon szólt valami zene, békésen kiegészítve a klaviatúra ütemes csattogását.

- kérdezte Harry döbbenten.

Vagy inkább...

- nézett vissza a keresztapjára döbbenten Harry.

Nem...

- nézett vissza a keresztapjára Harry döbbenten.

Ez az!

- Tudod, kezd unalmas lenni ám, hogy folyamatosan csak megdöbbenek - szólalt meg valaki az ajtóból, pillanatnyi szívmegállásra és halk sikolyra késztetve az eddig a munkájába merülő Morgant. - Néha kinézhetnéd belőlem, hogy nem csak bután meredek az új információkra - folytatta a fekete, kócos hajú srác, ahogy a lány elé lépett, aki remegő kezeit még mindig centikre a billentyűzettől tartotta, ahhoz is meglepetten, hogy valami kevésbé görcsös pozíciót válasszon.
- De... De... Hogy... - rebegte Morgan az előtte álló fiúra meredve, hol a jellegzetesen kócos fekete hajat, hol a híres villám alakú sebhelyet, hol a zöld szemeket fürkészve.
- Nem a hogyan a lényeg. A miért - szögezte le Harry, majd kihúzta az íróasztal melletti széket, hogy kényelembe helyezze magát. - Hogy vagy képes ilyen kicsi helyen ekkora kuplerájt csinálni? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, ahogy az asztalra könyökölt.
- A zseni átlát a káoszon - dünnyögte Morgan a már jól bejáratott kifogását, amit épp az ilyen alkalmakra tartogatott.
- Na igen... - bólintott Harry - A zseni bizonyára...
- Hé! - csattant fel a lány. - Ha nem tetszik valami, lehet kimenni!
- Jól van, ne kapd fel a vizet - emelte fel az egyik kezét Harry. - Csak beszélni akarok veled.
- És mégis miről? - fonta össze maga előtt a karját Morgan gyanakodva. - És egyáltalán hogy kerülsz te ide?
- Ne legyél ilyen fájdalmasan ostoba - sóhajtott a fiú, hátradőlve a székében, a mozdulattal lelökve az egyik, isteni szerencsére üres teáscsészét, mely a padlón annak rendje és módja szerint esett darabokra.
- Gratulálok - mordult fel a lány ingerülten.
- Maradj csak - intett neki a fejével Harry, miközben előhúzta a pálcáját és halk Reparót mormolt, majd a csészét ezúttal az asztal közepére tette.
- Te meg mióta varázsolhatsz szabadon? - vonta fel a szemöldökét Morgan kissé vádlón.
- Huszonnégy vagyok. Azt, akkor és ott varázsolok, ahol nekem tetszik - vonta meg a vállát a fiú.
- Jó, hagyjuk - legyintett a lány. - De hogy kerülsz ide?
- Pont erre akartam rátérni, mielőtt...
- Térj most!
- Oké-oké - dőlt hátra Harry ezúttal megkímélve a berendezést. - Tehát. Még szép, hogy itt vagyok! Lassan egy éve velem kelsz és velem fekszel. Folyton csak azon töröd a fejed, miket csináltass velem legközelebb.
- Nem is igaz - fintorgott Morgan.
- Persze, hogy nem. De a könyved címe nem Perselus Piton és a Halhatatlanság Próbája. Én vagyok a címszereplőd, és mint ilyen...
- Úgy gondolta, joga van zaklatni a kisasszonyt, holmi nemtetszem kérdésben - csendült fel egy bársonyos hang vészes közelségből.
Morgan már kezdte megszokni a tényt, hogy minden gyerekek kedvence, Harry Potter kereste fel, de az újabb látogató végleg kizökkentette a nehezen visszaszerzett lelki békéjéből. Megbabonázva figyelte, ahogy a Professzor pálcája egyetlen suhintásával rendet tett az asztalán, és még azzal sem törődött, hogy valószínűleg a kedvenc, rongyosra olvasott könyvei ugyanoda kerültek, ahova Neville Longbottom félresikerült bájitalai szoktak.
- Piton professzor... - lehelte elhaló hangon, immár kapaszkodva az ágya szélébe. - Hogy...?
- Volt némi igazság abban, amit Potter mondott az imént. Velem kel és velem fekszik, amióta kiolvasta Ms Rowling könyveit. Éppen ideje volt tehát személyes látogatást tennem önnél...
- Oh... - nyögte Morgan a kislábujjáig elvörösödve, és csak remélve, hogy a monitor kékes fénye ezt jótékonyan elfedi majd.
- Ne hidd ám, hogy csak miattad jött - köszörülte meg a torkát Harry. - Csak ő sincs ám megelégedve a saját jeleneteivel!
- Nos, amennyiben A Fiú, Aki Túlélte szóhoz hagy jutni, - nézett Morgan szemébe Piton olyan áthatóan, hogy a lány kezdte érezni ama sokszor emlegetett végtelen alagútba való zuhanást, - javasolnék néhány apró változtatást a művében.
- Ez azt jelenti, töröld az egészet és ásd el magad - tette karba a kezeit Harry rosszallón végigmérve a bájitaltan tanárt.
- Nem Potter, ez néhány apró változtatást jelent - fordult a fiú felé Piton vészjóslóan.
- Tudja, tíz-tizenegy éves gyerekeknél hatásos módszer a fölétornyosulás, a szemvillogtatás és a fenyegető modor - emelkedett fel ültéből Harry, aki így ha nem is volt magasabb egykori tanáránál, mégis minden erőfeszítés nélkül a szemébe tudott nézni. - De hogy lássa, kivel van dolga, hagyom megtenni azt a "pár javaslatot".
Morgan tágra nyílt szemekkel figyelte a tőle karnyújtásnyira játszódó jelenetet, ám amikor Harry hanyagul biccentve magára hagyta Pitonnal, hirtelen erős ingert érzett, hogy közelebbről is megvizsgálja a még délután berepedt körmét.
- Tehát, mint azt mondottam, lenne néhány javaslatom a művével kapcsolatban - fordult felé a férfi.
- I-igen... - nézett fel rá a lány, próbálva valami kis mosolyt erőltetni az ajkára.
- És mégis mire vár? Hogy én fogom kijavítani a hibáit? - mutatott az íróasztal mellett álló székre Piton, így Morgan kénytelen volt összeszedni az összes hidegvérét és a felkínált, jobban mondva kijelölt helyre ülni.
Az élmény még ruhán keresztül is több volt, mint izgató, ahogy a Professzor alátolta a széket és a hátához ért, úgy érezte, 220 Volt cikáz át a testén megállíthatatlanul.
- Nos - csapott az asztalra egy vaskos dossziét Piton, amely pedig egy pillanattal azelőtt bizonyosan nem lehetett a kezében, ha egyszer Morgan fiókjába zárva várta, hogy újabb lapokat nyelhessen el.
- Ezt meg hogy... - meredt a lány az ő féltve őrzött, legeselgtitkosabb tulajdonára.
- Ugyan, kisasszony - mordult fel Piton. - Önök, muglik naponta látnak nyulat kalapból elővarázsolni, ne ezen döbbenjen meg. Inkább kezdjünk neki - tette hozzá, kinyitva a dossziét és kikapva Morgan füle mögül az ottfelejtett ceruzát.
- Parancsoljon - vette elő az első lapot, melyet igencsak sűrűn díszítettek zöld aláhúzások és apró betűkkel a margóra vésett megjegyzések.
- Ne nézzen ilyen kétségbeesetten. Majd a végén eltűntetem a javaslataimat - intett a fejével a papír felé, miközben a lány kezébe nyomta az imént szerzett ceruzát.
Morgan igyekezett egyenesebb háttal ülni, mint azt bármely régimódi nagymama elvárhatta, és szebb betűkkel írni, mint azt bármely elsőosztályos tanító néni kívánhatta volna, miközben egyre-másra írta át a hibás mondatokat, a véletlenül rosszul betűzött szavakat, bármilyen kihívást is jelentett ez a fél kézzel az asztalára támaszkodó, előrehulló hajával a vállát simogató Professzor mellett.

- Ez pedig legyen inkább "kérdezte" - mutatott az újabb helytelennek ítélt kifejezésre Piton.
Morgan kelletlenül radírozta ki az eredeti kifejezést, majd tessék-lássék bevésett a helyére valamit, amit hosszas tanulmányozás után akár "kérdezte" - ként is értelmezhetett az olvasó. A polcon álló óra hajnali ötöt mutatott már, a Professzor pedig a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy közelednének a dolog végéhez. Amíg Piton eltette az éppen befejezett lapot, hogy újabbat húzzon elő, amin valószínűleg ismét több lesz a javító szín, mint az eredeti, Morgan nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ne támaszkodjon a könyökére és csukja be egy pillanatra fáradtságtól égő szemeit.

Amikor reggel felébredt, az asztalán a megszokott káoszt találta; könyvek, jegyzetek, elöl kis területen szétsöpörve helyt adva egyetlen félig teleírt lapnak. Ahogy jobban körülnézett, a lábánál egy csésze ékeskedett vagy öt darabban, valószínűleg a könyökével verhette le, amikor az asztalra feküdt...
- Soha többet "csak még ezt gyorsan befejezem lefekvés előtt"... - mormolta magában, majd átkászálódott az ágyába és visszaaludt egyetlen perc alatt.