Egy angyal végzete

Írta: 24

Ez volt a háború utolsó napja, az utolsó harc, s ez is a végéhez közeledett. A nap fénye sápadtan küzdötte át magát a földet borító ködtakarón, melyet még mindig sűrűn világítottak meg a különböző átkok sugarai, a lángnyelvek, a szikrázó robbanások. Szinte talpalatnyi üres föld sem maradt, mindenütt halott tetemek hevertek, megégetve, megcsonkítva, eltiporva.
Hosszú hónapok, rengeteg harc és szenvedés után érkeztek el ide, s mindegyikük eltökélte, nem hátrálnak, míg csak egy is áll az ellenből. Sok embert vesztettek, ezzel tisztában voltak. Reményük is egyre fogyott, hiszen az ellenfél csak egyre több és több lett - hiába, a Sötét Nagyúr páratlan meggyőző eszközökkel rendelkezett. Egy idő után azonban a sorozatos támadások abbamaradtak, Voldemort a végső csatára készült, minden haderejét egyetlen hatalmas légióba gyűjtve. Nyilvánvaló volt, mi támadásának célpontja, de ez nem érdekelte. Arrafelé indult, ahol azok az emberek éltek, akik iránt a legnagyobb gyűlölettel viseltetett: vagyis a Roxfort irányába. Dumbledore, az egyetlen, akinek ereje vetekedhetett az övével... Piton, aki olyan csúful elárulta őt... és egyáltalán, utált mindent, és mindenkit, aki azzal az átkozott muglibarát Dumbledore-ral szimpatizált. De a legjobban persze azt, aki miatt 14 hosszú éven keresztül élet és halál között kellett tengődnie... Harry Pottert...
Az iskola épségét még sem kockáztathatták, a diákokét pedig még inkább nem. Ezért minden diákot hazaküldtek, csak néhány hetedéves maradhatott, és azok, akiknek a szülei is a harcolni készültek, és engedélyt adtak a maradásra gyermeküknek. Földsáncot emeltek pár mérföldre az iskolától, a rengeteg előtt, hogy menekülni is tudjanak, ha úgy hozza a sors.
Már az első napokban sok embert vesztettek, sok volt a sérült, és minden gyógytudásra szükségük volt... A helyzet pedig azóta sem változott. Igyekeztek mindenkit megmenteni, akit csak lehetett, de a csata hevében, főleg ha még ilyen sűrű is a köd, az ember nehezen tud a másikra figyelni. Mindenki elsősorban a saját bőrét mentette, közben ügyelve, hogy az ellent tudása szerint a legnagyobb mértékben pusztítsa.
Egy fekete taláros férfi egyetlen átokkal három figyelmetlen halálfalót döntött le a lábáról, egy gyors mozdulattal előttük termett, s véget vetett életüknek. Mozdulatai oly gyorsak voltak, hogy szinte lehetetlen volt követni. Megszámlálhatatlan halott bestiát és halálfalót hagyott már maga mögött. Életkorukra nem volt tekintettel, hiszen rendkívül elvakultak voltak.... és azért is, mert a Sötét Nagyúr sem volt kíméletes senkihez. A különbség csak abban mutatkozott, hogy ez a férfi nem ártatlan életeket ontott ki.
A csata hevében észre sem vette a nőt, aki alig tíz méterrel lemaradva mögötte haladt, vagy talán nem is akart tudomást venni róla. A nő pedig minden erejével azon volt, hogy irtsa a pokolfajzatokat, de gondosan ügyelt rá, hogy mindig a férfi közelében maradjon. S ha egy pillanatra elveszítette a ködben, rögtön aggódva pillogott körül, saját biztonságára fittyet hányva, míg újra meg nem pillantotta. Ez a nő egyike volt azon keveseknek, aki még ilyen helyzetben is képes volt valaki más épségének fontosságát a magáé elé helyezni.
Nem volt varázslatosan gyönyörű - akár a királylányok a tündérmesékben-, de mégis természetesen szép, s valamilyen csodálatosan furcsa bájt hordozott magában. Arca finom ívű, és sötét hullámos haja most a laza fonat helyett kócosan és csapzottan keretezte. A félhomályban szinte világított szeme fehérje. Ez volt az egyetlen, amit külsőre igazán különlegesnek mondhatott magán: szép metszésű, mélyzöld, csodálatosan tiszta szemei. Minthogy sok órája harcolt már, talárját régen elhagyta, kezén és lábán megszámlálhatatlan karcolás éktelenkedett. Éppen egy boszorkánnyal volt elfoglalva, mert már jó ideje egyikük sem engedett a másiknak.
A férfi ekkor éppen végzett egy bestiával, s bár ő maga is ostobaságnak tartotta, ösztönösen lopva hátratekintett a nőre vállig érő, hollófekete haja mögül. Verítéktől nedves arcába tapadt a haja, csipetnyi korom, és sok cseppnyi alvadt vér. Ruhája több helyen is szakadt volt, de komolyabb sérülést még ő sem szenvedett.
Ez a pillantás a hosszú évnyi szenvedés után minden kincsnél többet ért volna a nőnek, de nem láthatta. Csak arra figyelt fel - miután végre végzett a sötét boszorkánnyal -, hogy a férfi felkiált fájdalmában. Mikor meglátta, hogy egy átok telibe találta bal felkarját, habozás nélkül elindult hogy a segítségére legyen. A férfi azonban pillanatnyi megtántorodás után azonnal folytatta a harcot, szinte újult erővel, melyet a fájdalomért érzett bosszúvágy adott neki, pálcája egy pillanatra sem nyugodott, míg ellenfelét a földön nem találta.
- Milyen kellemes meglepetés - hangzott egy kimért, rideg hang a nő háta mögött. Rögtön megfordult, és már kétség sem fért hozzá, kivel áll szemben:
- Lucius Malfoy. Örvendek.
- Alora Camhen. Hölgyem, ha megbocsát - egy fejbiccentéssel és egy gunyoros mosollyal indult volna tovább. Akármennyire is megviselte a harc, gőgjét változatlanul megőrizte. Alora ezt azonban nem hagyhatta annyiban.
- Talán nem tart méltó ellenfélnek? - kérdezte tettetett közönnyel a hangjában.
- Nem harcolok gyönge nőkkel - válaszolt Lucius gondosan artikulálva a két utolsó szót. Alorának azonban ennyi is elég volt, felesleges is ilyen szócsépléssel tölteni az időt egy csata közepén. Meg akart küzdeni Luciusszal, meg akarta mutatni neki végre, hogy nem fog behódolni neki mindenki az ő akarata szerint. Erre pedig itt volt a remek alkalom, a csatában harcolni kell, lesz ami lesz, az ellenség mibenléte pedig nem számít.
- Impedimenta! - kiáltotta, úgy irányítva az átkot, hogy éppen elsuhanjon Lucius füle mellett. Gyávaságnak tartotta volna hátba támadni, még akkor is, ha ilyen mély utálatot és megvetést érzett iránta.
- Hát rendben. Tegyünk egy próbát.... - a férfi még mindig gunyoros mosolyát mutatva megfordult, s ezt csak úgy mellesleg egy könnyed és gyors pálcamozdulattal toldotta meg.- Crucio!
Alora kissé későn kapott észbe, de még épp idejében sikerült elhadarnia a védővarázslatot. Ezután különös párbaj bontakozott ki. Mindkettőjük igen gyors volt, szemmel alig lehetett követni, hiszen reflexből cselekedtek. Bár Alora többnyire csak védekezni tudott - ami épp eléggé bosszantotta is -, Lucius mégis egyre dühödtebbnek látszott hogy képtelen elbánni egy nővel, nemhogy egy átokkal, de még tucatnyival sem.
Alora egyre inkább úgy érezte, hiba volt kihívnia maga ellen a sorsot, de igyekezett minden alkalmat megragadni a támadásra. Egy ízben el is találta ellenfele vállát, ami nem kis elképedést okozott neki. A nő azonban már vesztésre állt, amikor egy földöntúli hang félbeszakította küzdelmüket.
Halálsikoly. Mintha egyszerre ezer torokból szólt volna. Nem emlékeztetett egyetlen világi zajra sem. Fájdalmas volt, és haragos, mély és magas, s oly szívet tépő, hogy ha egyetlen pillanattal is tovább tartott volna, mindenkit sírva fakasztott volna. A ködön át is jól lehetett látni a fekete fényt a távolban. Megtörtént hát, amire olyan régen vártak....
- Nem lehet - suttogta megsemmisülten Lucius, s mire a nő újra rápillantott, már eltűnt a ködben.
Nem így a többi halálfaló. Egy páran elmenekültek ugyan, s a legtöbb szövetséges is a sötét oldalról, de voltak, akiknek szinte eszét vette az elkeseredés, uruk halála, s megsokszorozott erővel vetették magukat az immár reménnyel telt ellenségre.
Alora tekintete rögtön a férfit kereste, s elindult arrafelé, ahol a legutóbb látta, de ebben a pillanatban valami leírhatatlan fájdalmat érzett szétáradni a mellkasában. Hirtelen levegőt sem tudott venni, tüdeje összeszűkült, még csak kiáltani sem tudott fájdalmában. Mintha egy hatalmas vasmarok fűzőként szorongatná, s nem eresztené, míg össze nem roppantja. Minden erejét összeszedve sikerült felemelnie fejét, így megláthatta támadóját. A halálfaló még mindig viselte álarcát, bár az már tiszta korom és karcolás volt. Sötét talárja tépetten lógott a válláról, egyik lábszárán hatalmas marcangolt seb tátongott, melynek következtében szinte fél lábon egyensúlyozott.
Acélkék sugár kötötte össze pálcáját Alorával, s álarca mögül tébolyodott nevetés hallatszott. Ha lehet, ez még fojtogatóbb volt, mint az átok.
A párás levegő csak még inkább megkönnyítette a halálfaló dolgát, s Alora előtt kezdett elsötétülni világ. Már nem is hallott semmit csak a sátáni kacajt, és csak a fehér álarcot látta maga előtt. Levegőt akart venni, de mindhiába. Mintha párnát tapasztottak volna az orrára és a szájára. Utoljára még tett egy erőtlen próbát a pálcája felemelésére, de mozdítani sem tudta a karját. Végül megszűnt körülötte a világ, már nem hallott és nem látott semmit. Teste ernyedten lógott a láthatatlan vasmarok ujjai között.
Végtelennek tetsző pillanatok után tompán érzékelte csak, hogy teste a földre hanyatlik, s a szorítás megszűnt. Viszonylag puhán ért földet, egy halott varázsló mellkasán. Azonban az első erőtlen szippantás a levegőből is mintha új életet öntött volna belé, s hamarosan bőrén érzett egy gyógyító bűbájt is. És bár mellkasa iszonyúan zsibogott, mégis mintha pár perc múlva kutya baja sem lett volna.
Nehézkesen feltápászkodott, tüdejét még mindig szűknek érezve zihálva vette a levegőt. Körültekintett, vajon ki siethetett segítségére, bár szinte biztos volt a válaszban. Ujjait pálcája köré kulcsolta, s igyekezett felmérni a helyzetet. A halálfalók megfogyatkoztak, olyannyira, hogy némelyikre még kettő vagy több varázsló is jutott, s úgy tűnt, a csata pillanatokon belül véget ér. Ekkor azonban megpillantotta a férfit, akire a többiekkel ellentétben egyszerre ketten is támadtak, bár ezt látszólag csak ő vette észre.
Kétségbeesetten indult feléje, amennyire erejéből tellett, pálcáját előreszegezve, de késő volt a segítség. A férfi egy jól irányzott átokkal még épphogy eltalálta az egyik halálfalót, a másik aljasul kilőtt pálcájából egy tucat csiszolt csontra emlékeztető, legalább négyujjnyi vastag tövist. Az egyik pedig a lehető legpontosabban talált... fekete talárját átszakítva a szívén döfte keresztül a férfit, aki rögtön térdre rogyott, majd hanyatt zuhant a földre.
- Hogyan? Micsoda? - hebegte a nő, amíg egy varázsló végül párbajra kelt a halálfalóval.- Nem, ez nem lehet...Pont őt? Nem lehet! NEEEEM!!!! - utolsó szava már nem tátogás és motyogás volt, hanem hosszú, fájdalmas, szívet tépő kiáltás.
És a kiáltással egy időben még egy hihetetlen dolog történt: Alora ruhája kettéhasadt a hátán, és szinte a semmiből szárnyak jelentek meg rajta...hatalmas, fehér - angyalszárnyak.
A férfit ért támadást látva, rögtön a legrosszabb fogalmazódott meg benne, így kétségbeesve emelkedett el a földtől, és szállt le egy pár pillanat múlva a sebesült mellett - mert mint nagy örömére megállapította, a férfi még életben volt.
- Nyugalom... nem lesz semmi baj - suttogta könnyekkel telt szemmel, és kezét félve a tövis felé emelte.
- Hagyd, nekem már nincs több hátra - szólt a férfi elcsukló hangon. Szája sarkában vércsepp jelent meg.
- Perselus...semmi baj... minden rendben lesz - suttogta tovább a nő, és megragadta a tövist. Amennyire finoman csak tudta, egy mozdulattal kihúzta helyéből. A sebből bíborszínű vér buggyant elő, mely még inkább kétségbe ejtette, de ezt nem mutatta Piton előtt. Lassan és vigyázva a férfi hóna alá nyúlt, és felemelte, majd minden erejét összeszedve szárnyra kapott, és elsuhant a kastély felé...

A gyengélkedő embermagasságú ablaka éppen nyitva volt. Üres ágyat viszonylag könnyen talált, bár még a csata nem ért véget, máris rengetegen feküdtek odabent. Alora Miss Pomfreyért kiáltott, aki hamarosan meg is jelent, és bár mérhetetlenül elképedt a szárnyak láttán, azonnal és kérdezősködés nélkül segített lefektetni az immár ájult férfit egy ágyra.
Alora összetörten térdepelt le az ágy mellé, míg Miss Pomfrey ellátta Piton sebesüléseit, aki - bár nem sok reményt fűzött életben maradásához - bíztató szavakkal is szólt a nőhöz.
- Ha a reggelt megéri, életben marad.
Könnyeivel küszködve Alora belátta milyen ostoba volt: hiszen a tövist nem lett volna szabad kihúznia, amíg el nem ér ide, a férfi útközben rengeteg vért vesztett. Átkozta magát meggondolatlanságáért, és ezerszer is megfogadta kétségbeesésében, hogyha Perselus meghal, hát ő is végez magával - bár jól tudta, erre semmi szükség nem lett volna, s halálát még kívánnia sem kellene hogy eljöjjön.
Szárnyai ernyedten ölelték körül, ahogy a kövön térdepelt, könnyektől fürösztött arcát a férfi mellett, karjain nyugtatva. Bár Madam Pomfrey számtalanszor kínálta hellyel, és a szobát is lassan betegek, fájdalomkiáltások, és sürgő-forgó varázslók töltötték be, ő mit sem törődött a külvilággal. Egyetlen dologra tudott csak gondolni, az pedig Perselus volt. "Meg fog gyógyulni, nem hagyhat egyedül. Meg fog gyógyulni, nem lesz semmi baj..."
Fáradtsága azonban mégis elnyomta, nem tehetett ellene semmit. Álmatlanul aludt, s elcsigázottan ébredt fel. De a hajnal ugyanúgy érte, ahogy az éjszaka hagyta. Első gondolata ugyanaz volt, mint előző nap az utolsó. Egy hirtelen mozdulattal megragadta a férfi kezét, mely legnagyobb örömére meleg volt, talán túlságosan is, de mindenképpen az élet jele, és ezzel hatalmas megnyugvás töltötte el. Örömében halkan fel is kiáltott, mire Madam Pomfrey rögtön előkerült, és csendre intette.
Alora napjai ezután jobbára egyformán teltek: a földön térdepelve, szárnyát ernyedten nyugtatva. Néha kicserélte Piton homlokán a gyógyvizes borogatást, és várta hogy végre magához térjen, mert életben maradása csak ekkor válhatott teljesen biztossá. Egy pillanatra sem akarta magára hagyni, így alig evett, és Madam Pomfrey is csak rengeteg unszolás árán tudta elszakítani a férfitől épp csak annyi időre, hogy legalább nagyjából fürödjön le, és vegyen fel tiszta ruhát - a sebesüléseit kénytelen volt a nő mellé a földre ülve ellátni.
Nap nap után érte... A legtöbb beteg már távozott a gyengélkedőről. Úgy tűnt, a tövis valamiféle méreggel volt átitatva, mert az ájulás csak nem szűnt meg. Alora rendkívül gondos ápolónak bizonyult - semmiről sem feledkezett meg az ételen át a tiszta ruháig. Piton talán kíméletlenül szidta volna, és minden bizonnyal elutasította volna ezt a gondoskodást, de a nőt ez a legkevésbé sem érdekelte.
Két hét múlva is ugyanott térdepelt a hideg kövön az ágy mellett. A terem már szinte teljesen néptelen volt, s egyre kevesebben keresték fel a gyengélkedőt látogatás céljából is. Dumbledore - na meg persze Alora barátai, akik még életben maradtak - természetesen többször is ellátogatott, de teendői mostanában még jobban lefoglalták, mint pár napja.
A férfi arca változatlan volt: szemei lecsukva, szép metszésű ajkai semmitmondóan mozdulatlanok. Alora éppen a borogatást helyezte vissza a homlokára, hűvös ujjaival érintve a férfi arcát. Reménykedve bámulta rezzenéstelen vonásait...mindhiába. Csalódottan csuklott vissza szokásos helyzetébe, szárnyait hátra kinyújtóztatva, mert a zsibbadás először mindig azon lett úrrá. Ekkor azonban megpillantott valamit a levegőben úszni: egy hófehér, pihés tollacskát. A gyönge huzat az ágy felé kergette, és éppen Alora feje mellett szállította le. A nő a kezébe vette, hiszen rögtön tudta mit jelent ez, s egy kétkedő mosoly suhant át az arcán.
Felpillantott a férfi arcára, akinek ajka gyengén megmozdult, és szemhéjai is mintha megrebbentek volna. Piton erőtlenül pislogott néhányat, látása csak nehezen tisztult ki, s lassan oldalra fordította fejét. Alora alig akart hinni a szemének, és a fülének is, mikor a férfi oly sok idő óta először megszólalt:
- Egy angyal... Sosem hittem volna, hát nem csak álom volt? Hát mégis meghaltam?
- Ugyan.
Alora hangja elcsuklott. Fejét felemelte, s közelebb hajolt a férfihoz. Ajkuk gyöngéd, forró csókban forrt össze. Végre megtehette, amire már több mint egy éve várt, és most már a férfi sem tiltakozott érzései ellen.
A tollak lassan peregni kezdtek a szárnyakról, és egyre halványabbnak, fakóbbnak tűntek. A nő arcán egy könnycsepp gördült végig, úgy érezte, életét kapta vissza. A szárnyak pedig lassan eltűntek, a tollak a földre érve elporladtak, majd semmivé foszlottak.