Megjegyzések:
Nem szeretem Harryt. De most megihletett, hogy a fene essen belé. Szóval ez van. Megnyugtatásul közlöm, azért odáig nem süllyedek, hogy a fic róla szóljon. A firkálmány egyes részeivel máskülönben én magam sem értek egyet.
Íródott 2003. december 25-én
Korhatár: PG

Gondolatok arról az éjszakáról és az ezután következőkről

Írta: A. Chris

I. Gondolatok a tölgyek alatt

A fűben fekszem, szemem a távolba réved, de nem lát semmit. Üveges, fénytelen lett, nem egyéb már smaragdzöld tükörlapnál, mely a mögötte izzó haragot hivatott tompítani…
Nem tudom, mit kellene éreznem. Dumbledore tudná, de ő az utolsó, akit most látni akarok. Ő a hibás, ki más lehetne? Hiszen, ha nem fordul el tőlem, nem vesz semmibe, elmondja a titkot, amit évek óta dédelgetett, akkor nem rohanok eszetlen birka módjára a Minisztériumba! Átkozott öreg!
Persze, talán tudná más is. Hagrid, például. De most nincs kedvem az érzelgős szónoklataihoz arról a korcsról, akit az öccsének nevez. És persze Ron és Hermione, akiknek mindig van egy mentő ötletük!
Nem; semmi, de semmi kedvem hozzájuk. Dühös vagyok rájuk, mindannyiukra. Talán nincs is olyan dolog, ami most ne ingerelne. Dühít a fű édes illata, a Nap vidám fénye, a lombok halk susogása, diáktársaim gondtalan nevetése, tanáraim sajnálkozó arca, a kastély hűs folyosói, a kerek betűk, a halk huhogás a bagolyházban… egyszerűen minden, ami arra emlékeztet, hogy a Világ él.
A legeslegjobban Siriusra haragszom. Nem tudom neki megbocsátani, hogy képes volt itt hagyni! Miért, miért tette ezt velem? Mostanában gyakran álmodom újra. Siriusról, ahogy félrehúzza azt a függönyt és kilép mögüle, arcán diadalittas mosollyal…
… aztán felébredek.
Két dolog van már csak ezen a világon, amelyek iránt nem gyúlok féktelen haragra, méghozzá két ember. Ember, ha ugyan nem eredendő bűn annak nevezni őket.
Voldemort és Bellatrix Lestrange. Ó, igen. E két férget még el kell taposnom.
Gyilkos vagy áldozat…
Kezdek úgy beszélni, mint Voldemort. Milyen furcsa fintora a sorsnak, nemde?
Fáradt vagyok, elegem van. Elegem van az életből. Miért kell mindig mindent nekem csinálnom? Valaki… Bárki… Mondja már meg, mit tegyek!
A szavak visszhangoznak bennem:
Gyilkos és áldozat…

 

II. Gondolatok egy karszék ölében

A klubhelyiség nyugodt, csendes és igen hűs. A csalfa napsugarak idáig már nem érnek le, hiába, az alagsori szálláshelynek rengeteg előnye van. A súlyos drapériák ezüsttel hímzett zöldje fullasztóan nehezedik rám a kopogóan üres csöndben. Nem is tudom, miért szítottam fel a kandalló tüzét - hisz meleget a hűtőbűbájnak köszönhetően nem ad. Talán csupán megszokásból. A sercegő fa néha meg-megroppan, ez emlékeztet rá, hogy az idő nem állt meg.
Szeretnék sírni. Azt mondják, a sírás megkönnyíti az ember lelkét és elűzi a fájdalom nagy részét. Ha ez így van, én hisztérikusan zokogni akarok, fuldokolva bömbölni, hogy ez a kusza érzés-halmaz - félelem, gyűlölet, aggodalom, bizonytalanság - végre távozzon lelkemből.
Ezt azonban nem tehetem. Apám erősnek nevelt. Nemesnek, igazi, aranyvérű varázslónak. Nem fogok rá szégyent hozni, még akkor sem, ha…
Elharapom a gondolatot, hiszen tudom, hogy a féktelen düh mondatja velem. Apám fantasztikus varázsló, egyike a legjobbaknak. Remek harcos, átkai elől már ifjúkorában is menekültek. Megfontolt, pontos és könyörtelen. Bájitalait gyermekkoromtól rettegem. Az apám csodálatos ember, művelt és módszeres, sosem vezeti a szíve, kizárólag a józan ész….
Ebben különbözik Dumbledore-tól vagy akár Pottertől. Igaz, néha elragadják az indulatai, ez tény. Kíváncsi vagyok, van-e valaki, széles e világon, aki annyi fájdalom, megrázkódtatás után, mint amennyit ő átélt, nem roppan össze, és nem válik érzelmei rabszolgájává. Apám sokat szenvedett, de talpra állt. Kőszoborrá változott, hűvös, kimért kőszoborrá.
Csak anyám és én … Mi ismerjük őt igazán.
Szegény anyám! Elképzelem őt, ahogy egyedül téblábol fel-alá a Malfoy kúriában. Vajon ő mit érez, most, hogy… hogy apámmal ez történt? Egyszer már láttam őt sírni. Akkor nem csúfították el arcát a könnyek, hiszen örömében sírt. Most azonban… elképzelem meggyötört arcát, vörös szemeit, fénye vesztett tekintetét… Innentől jó darabig, én leszek a felelős érte.
Még másfél hónap, és nagykorú leszek. Kevesen élik meg tizenhat évesen a családfő szerepét, és be kell valljam, nekem sem fűlik hozzá a fogam. De erősnek kell lennem. Anyámért és apámért. Addig, míg a Sötét Nagyúr nem győz, mert akkor minden rendbe jön.
Nyílik az ajtó, belép Vincent, Gregory és Theodore. Látom a szemükben a fénylő gyűlöletet és elmosolyodok. Mosolyom most nagyon emlékeztethet apáméra, oly' sötét és kegyetlen. Még ők is meghőkölnek, pedig ők a szövetségeseim.
Helyes. A szerep az szerep, mindegy, ki előtt játsszuk.
Felkelek a karszékből, és megszorítom a pálcámat. Ideje eltaposnom egy alávaló férget.

 

III. Gondolatok hideg kőfalak közt

Az ember azt várná, hogy legalább itt csend lesz, nyugalom. Persze, otthon sosincs, szolgák sietnek fel-alá a folyosókon, ügyetlen házimanók törnek el értékes porcelánokat, a kertből felhallatszik a kutyák vonítása vagy a lovak nyerítése…
De itt? Miért nem maradnak legalább itt csendben? A szomszéd zárkában Jugson üvöltözik. Hosszú évek szörnyű emlékei ébresztették fel benne az őrültet, én pedig keserűen elmosolyodok. Milyen ostobák a Fény szolgái! Legtöbb társam több mint tíz éven keresztül raboskodott itt, vagy megszokta már ezeket a cellákat, vagy megőrült, de egy biztos: gyűlöli. Megforgatják a tőrt a régi sebekben, hogy aztán szabadulásuk óráján még szörnyűbb bosszút álljanak…
Igaz, nem az én feladatom ezzel törődni.
Jugson akkor is üvölt. Úgy nyüszít, akár egy kutya.
És Macnair, másik kényszerű szomszédom? Ő lenne a ló? Micsoda idétlen hasonlatok…! De tény, hogy van bennük igazság. Ő is idegesen mászkál fel-alá, akár egy istállóban, és hallgat. Megmaradt szeme dühösen csillog, néha megrovó pillantást lövell felém.
Ó, igen, azt hiszem, keveseknek jutna eszükbe kényelmesen elnyújtózni az Azkaban kőpadlóján. Én sem jószántamból teszem, ám a kő lehűti lázas testemet. Dumbledore tudja, kit hogyan tud lefegyverezni, az én ellenségem a betegség. Nem volt nehéz azonosítanom, ám egyetlen ellenszere a hatalmas szaktudással készített bájital. Ráadásul az undok kór már mélyen a testembe ette magát, alig van hát időm. Napokon belül ki kell szabadulnom.
Ezzel nem lesz különösebb problémám. Én ugyanis, legtöbb társammal ellentétben képes vagyok pálca nélkül is varázsolni. A pálca gyönyörű kiegészítője a mágusnak, ám túlontúl körülményes. Elveszhet, elkobozhatják… Amit megtanulunk azonban, azt senki nem veheti el tőlünk.
Nagyanyám mestere volt a fókuszmentes varázslatoknak. Ő tanította nekem az egyszerűbb igéket, még gyermekfejjel, később pedig a bonyolultakat, mikor ifjúvá serdültem.
Jó ember volt, afféle igazi szentnek való. Segített a rászorulókon, pénzt és ételt osztott a szegényeknek, befogadta a kóbor kutyákat és még egy légynek sem tudott volna ártani.
Aurorok ölték meg, mert a Malfoy nevet viselte.
Még nem tudom, hova fogok menni. Haza semmiképpen, nem akarom bajba sodorni a családomat. Talán Bellatrixhoz és Rodolphushoz költözöm. Sokkal tartozik nekem az a nő, ráadásul mégiscsak a sógornőm. Azt hiszem, ez lesz a legjobb megoldás. Rodolphus kitűnően ért a bájitalokhoz, ő majd segít nekem. Nem bízom Snape-ben. Engem nem ejt át ócska trükkjeivel. A Nagyúrnak hiába magyarázom, hiába kérlelem őt, hajthatatlan. Azt mondja, Snape remek kettős kém. A saját életemért azonban aggódom, és ehhez jogom van.
Újabb lázroham söpör rajtam végig, mit nem adnék most egy korty vízért…!
Nem, nem szabad önzőnek lennem. Most megfizetem a tanulópénzt, mert gyenge voltam és legyőzettem. Csak reménykedhetek benne, hogy a Nagyúr nem bünteti majd helyettem a családomat. Vagy, hogy nem kényszeríti Dracót a szolgálatába. Jó halálfaló lesz, egyszer mindenképp, de nem most. A bujkálás, a hazugságok nem tennének jót neki, főleg nem, amíg a Roxfortba jár. Most különben is rá szakadtak a családfői teendők, és ez hatalmas súllyal nehezedik a vállára - érzem. De nem féltem őt, okos, talpraesett gyerek.
Akarom mondani, felnőtt. Hiszen nemsokára betölti a tizenhatot… Ó, milyen büszke vagyok rá!
És az én drága feleségem, Narcissa? Nyáron ott lesz neki a fiunk, de mi lesz vele a tanév alatt? Szinte látom, ahogy önmaga árnyaként kereng az üres folyosókon hasztalan keresve az élet illúzióját. Látom, ahogy megtörten közös ágyunkba hanyatlik, és keservesen felzokog, látom, ahogy hisztérikusan ordibál a házimanókkal… Ó, szegény királynőm, drága feleségem!
De Narcissa erős, és kibírja. Ő mindent kibír; kibírta az üldöztetés éveit, első gyermekünk halálát… Ez a pár hónap, ami a győzelemig hátra van már semmit sem jelent. És akkor újból kivirul majd.
Akkor hát elég a tűnődésből, most alábbhagyott a láz. Épp ideje elmennem erről a helyről.

 

IV. Gondolatok a sötétben

Nos, igen, jobban is elsülhettek volna a dolgok. Tény, hogy Lucius hibázott. Én is hibáztam. Lily Potter átka erősebb, mint valaha, és nekem kezd nagyon elegem lenni ebből az átokból.
Már rengeteg álmatlan éjszakán törtem a fejemet, hogyan lehetne végre megszabadulni tőle. Valamikor olvastam erről a bűbájról, de ennek már több évtizede, és az a könyv - jó okom van feltételezni, hogy az egyetlen, mely tartalmazta - azóta eltűnt, elveszett, alábukott a történelem habjaiba. Vagy Dumbledore kezében van? Csak az istenek a tudói.
Tény, hogy jól megizzasztott az öreg. Ó, igen, be kell lássuk, ő sem a régi már, de én sem. Ismét egyenlő hát az erőnk, és folytathatjuk ezt a macska-egér játékot egészen addig, míg az évek lassú folyamában ő idővel elsorvad, én pedig erősödöm.
És hogy mi lesz Potterrel? Potter már nem kölyök, de nem is kész varázsló. Tavaly csúfosan túljárt az eszemen, igen. Azt hiszem, most jobb csapdát kell kitaláljak neki. Olyat, amibe belesétál, vakon. Olyat, amiből nem lesz kiút. Odaküldöm Pettigrew-t, Averyt… másokat is, ha kell. Még Luciust is, vagy akár Bellát. Bárkit feláldozok, ha végre holtan láthatom őt, keserű vereségem okozóját.
Meg fog halni, különben ő öl meg engem. Érzem, itt vibrál a levegőben, itt lebeg a jóslat, és ezt még én is képes vagyok érteni. Pedig egykori jóslástan tanárom szerint bennem a tehetség leghalványabb szikrája sincs meg…
Elmosolyodok, hirtelen mindenféle emlékek tódulnak az agyamba. Jók és rosszak egyaránt, de főleg rosszak. Roxfortiak és olyanok, amik azután történtek. Tanárokról, barátokról… olyanokról, akikhez kötődtem.
Mára már mind halottak. A Fény oldalán állók gyilkolták meg őket radikális nézeteikért.
Ismét elmosolyodok - ezúttal keserűen. Kevesen maradtak olyanok, akiket szeretek. Igen, szeretek, ugyanis a gyűlölet sosem jár egyedül. Aki gyűlölni tud, tud szeretni is, és ez alól még én sem vagyok kivétel. Gyengeség, tudom, de nincs mit tenni, én magam is embernek születtem, és az ember gyarló.
Egy régi barát jut eszembe, Agral, akivel a Tiltott Rengetegben ismerkedtem meg. Hatalmas volt, szerettet baziliszkuszomra emlékeztetett, de ő csak egy egyszerű óriáskígyó volt. Sokat beszélgettünk, nagyon szerettem őt. Ő magyarázta el nekem, hogy miért nem lehet egyikünk sem tökéletes. Beszélt az emberi fajról, a Teremtésről, a világról. Nagyon jó tanár volt, és én gyermekként tátott szájjal lestem minden szavát. Évekkel később Rubeus Hagrid lőtte le őt nyílpuskájával.
Ezért fizetni fog. Azt hittem, Macnair és az óriások elintézik, de tévedtem. Ő is Dumbledore egyik kutyája, vele is vigyáznom kell hát.
De megölöm. Saját vérében fetrengve fog kegyelemért esedezni, és én nem fogom neki megadni, mint ahogy ő sem adta meg Agralnak.
Harmadszorra is elmosolyodok, most kegyetlenül. Boldog vagyok, mert már tudom, hogyan végzek velük. El fogom taposni őket, mint a férgeket. Tervek kezdenek szövődni fejemben, jobbnál jobb tervek. És tudom, hogy van okom az örömre, mert bár csatát vesztettem, a háború csak most kezdődik.