Keresztút

Írta: Mirax

Vigasztalan idő volt. Az órák óta tartó havas eső feláztatta az addig makulátlan hótakarót, és mindent piszkosbarna, kásás latyak borított. Az alkonyodó égboltot viharszürke, tömör felhők bélelték. Az a néhány sötétbe öltözött alak mégis úgy mozgott az eldugott falut övező erdő fái között, mintha semmit sem érzékelnének a körülöttük dühöngő természetből. Egykedvűen megálltak az egyik háznál, s a kert rejtekéből bámulták a kivilágított ablak fűre vetülő négyzetét, és hosszú percekre ebbe a mozdulatlanságba dermedtek. Csupán az eső csepegett ütemesen a talárjuk szegélyéről.
Perselus Piton nem érzett sem izgalmat, sem undort, sem beteges örömöt az elkövetkezendő percekre gondolva. Mindegyik fázist végigélte már, s mostanra kihalt belőle mindaz, ami egykor életben tartotta lelkesedését, reményeit, elhivatottságát. Már csupán fásult volt és riasztóan üres, akár az idők viharait megélt korhadt törzsű, vén fák, ahogy újra itt, a vadlesen kuporgott. Már nem ismételgetett, nem mormolt magában izgatottan átkokat, ahogy egy évvel azelőtt, már nem szédítette meg a gondolat, hogy büntetlenül életeket olthat ki. Akkor úgy hitte, ez a hatalom. Valahol az is volt. De ő nem egészen erre vágyott.
Egykor dacából, vak büszkeségéből és emlékezetéből kitörölhetetlen sértett érzésekből szőtt fékevesztett, nyers álmokat, s a Sötét Nagyúr úgy olvasott ebből, mint egy groteszk ábrákkal teli, durva fonalú falikárpitból, de nem segített alakot adni a kezdetleges formáknak, s a szálak lassan foszlani kezdtek, mígnem egyenként el nem pattantak. Ám a Sötét Nagyúr vigyázott. Minden szál helyébe egy újat húzott drótból s ínból, élőt s vérzőt, fájót s szaggathatatlant, hatalmasat s elbódítót, gyönyörűt s bűnöset; s az álmai lassan kibontakoztak a maguk romlott, kápráztató valójukban, amilyenné a Sötét Nagyúr formálta őket az ő félig kész, ködös árnyképeiből. S Perselus Pitonnak tetszett, amit látott. Mert a Nagyúr ügyelt rá, hogy így legyen. Saját titkon dédelgetett vágyaikból, hegeikből, kérlelhetetlen bosszúszomjukból vert béklyót a lábukra, s rajta minden egyes láncszem csak még tovább erősítette ezt a köteléket. De a Nagyúr orsója szúrt, sebzett, bár csak halványan, de éppen eléggé ahhoz, hogy a lelke felébredjen delíriumából - a lelke, ami sohasem tűrt rabságot, sem irányító akaratot, csupán a sajátját.
Ismeretleneken úgy állni bosszút, mintha tettek volna ellene valamit... Nem sajnálta őket, nem érzett bűntudatot. S éppen ez volt a baj. Mert nem érzett semmit. S ez az üresség mérgezőbb volt minden keserűségnél, gyűlölködésnél és oktalan dühnél. Akadt volna olyan, nem is egy, akit hidegvérrel, kaján gyönyörrel lemészárolt volna, de ezekben az érzelemmentes öldöklésekben nem talált rációt. És ha előre nézett, csak még inkább elkomorult. Reményt sem táplálhatott a változásra. Sem a menekülésre, sem a szabadulásra. Csak az az örökös hideg, ami kínozta, s ami nem hagyta magára egyetlen percre sem, az maradt neki. A belülről emésztő, csontfagyasztó hideg.
Borzongva bámulta a háborgó, sötét égboltot, és egy pillanatig elgyönyörködött ebben a vad, nyers erőben.
Eddigi életében azt hitte, csak egy helyről nincs visszaút. De most már tudta, hogy nem a halál az egyetlen, ahonnan nincs visszatérés. Bár amit tett az elmúlt másfél évben, az maga volt a halál. Ő maga volt a halál. Mérlegelt, ítélkezett, elvett. Akár egy isten. Noha istennek lenni mást is jelent. De sohasem tudta, mit jelent adni.
"Adni! Miért, nekem adtak már valaha is valamit? Pedig sohasem kértem sokat, az ördög vinné el!"
Csak valakit. Bárkit. Aki mögé lépne, a vállára terítené a köpenyét, mint akkor régen az a kedves-szomorú arcú nő, és aggódva vonná be az eső alól.
Mintha nem is ő lett volna az a remegő ajkakkal ácsorgó kisfiú, aki szorosan, görcsösen ölelte annak a gyengéd kezű nőnek a lábát. Hogy nézhetett akkor félelemmel ugyanezekre a felhőkre? Félelemmel... Talán akkor még volt mit veszítenie. Most már nem félte, hanem vágyta a villámokat, bár tudta, nem őrá fognak lesújtani. Mindegy. Tizenkilenc évig hinni, bízni, remélni és vágyni, küzdeni és csalódni, bizonyítani és elbukni... ezek megtaníttatták vele a leckét: Nem tartozik sehová, s hozzá sem tartozik senki. Nem tartozik sem ehhez, sem ahhoz az oldalhoz.
"De ha így van, miért süllyedjek mélyebbre a fertőben? Miért gyarapítsam újabb hangokkal a fejemben ezt a halálos kakofóniát?"
Odabent a házban egy család mit sem sejtve sürgölődött a szoba melegében. Az apa félvér volt és szókimondó... Bár lehet, hogy csak gerinces. Mindenesetre pocsék kombináció a Nagyúr szemében. Épp karácsonyi vacsorára tálaltak, s az egyik fiú vidáman lobogó gyertyákat helyezett az ablakba. Piton egykedvűen bámulta. Ismerte őt. roxforti diák volt, nála két-három évvel fiatalabb, emlékezett az arcára. Ahogy mindenkiére. Minden gúnyos arcra, kárörvendő arcra, gyűlölködő arcra... és szenvedőre és kétségbeesettre és haldoklóra. Néha mindent megadott volna, ha az emlékeit éppúgy dugó alá tudja rejteni, mint a bájitalait. Bár lenne olyan tompaagyú, mint Monstro, vagy olyan közönséges, mint Rosier! Olykor elege lett abból, hogy egy-egy emlékezetéből előkúszó arcon el kellett töprengenie, vajon őt már megölte, vagy még csak készült rá. Ez volt az ő igazi kálváriája.
De egyre gyakrabban jutott eszébe egy másik arc is. Egy arc, mely olyannyira különbözött az övétől. Fekete haj a fehérrel szemben, fekete szem a kékkel szemben, az ő halotti maszkja a nyájas, bölcs arccal szemben, a fiatalsága a korával szemben... és talán a megbánása a megbocsátásával szemben. Talán épp ebből a különbözőségből merítette ezt az ostoba reményt is.
"Én nem bocsátanék meg magamnak. De ő... ő talán igen."
Csakhogy már valósággal beteg volt a hiábavaló, lehetetlen reményektől. Ha ez volt minden, amit az élet nyújtani tudott neki, akkor inkább vállalta a pofonokat. Abban nincs csalódás.
Valahonnan a távolból karácsonyi dallamot hozott a szél, s Piton orrát megcsapta a sült gesztenye összetéveszthetetlen, édes illata. A Sötét Nagyúr fekete humorára vall, hogy pont karácsonykor számol le az ellenfeleivel. Nem mintha neki, Pitonnak bármit is jelentene a karácsony. Már nem. Nevetséges, giccses, túllihegett érzelgősség.
Hirtelen eszébe ötlöttek a régi karácsonyok, amikor szenteste kiszökött az éjszakába, és összehúzott kabáttal, dideregve járta az utcákat, minden kivilágított ablak előtt megállva sóvárogva bámulta a feldíszített karácsonyfákat, az egybegyűlt rokonok ablak előtt elsuhanó árnyait; a kicsi, vézna, senki által nem szeretett gyermek a nagyok oly távoli, elérhetetlen világát, ami úgy rekesztette ki magából, hogy csak halvány emléket őrzött róla, futó képeket, érzéseket, melyek épp oly tündék és fátyolszerűek voltak, mint a lepkeszárny, s már maga is úgy hitte, soha nem is volt része annak; félig könnybe lábadt szemeivel, mozdulatlanságával olyan volt, mint egy bizarr, fekete jégszobor ősi magányába dermedve.
Mintha nem is ő lett volna az. Mintha egy egészen más életből suhant volna utána ez a kép. Érezte a fiú elhagyatottságát, megsejtette a fájdalmát is, de csak tompán, értetlenül. A vágya is olyan idegennek hatott, mintha egy lopott napló névtelen írójának sorait olvasta volna.
Most is épp így állt, sötét szemeiben a karácsonyi lámások járták vidám, színes táncukat az ablakok körül és az ereszek alatt körbe-körbe futva, de ő megint nem volt más, mint egy titokban leskelődő idegen, mint a bolt ajtaja előtt somfordáló éhes, kivert kutya; s lelkének fekete vizei nem verték vissza a fényeket, ahogy nem ütöttek visszhangot a dallamok sem.
Tompa fájdalommal rémlettek fel a Roxfortban töltött karácsonyok emlékei. Nem mintha azokat élvezte volna, de az iskola olyankor csendes volt, s távol lehetett az otthontól, a zsarnok apától és az anya ordító hiányától. Mégis egy pillanatra megszédült, ahogy tudatosult benne, hova jutott. Az a mély tekintetű kisfiú, de még az a megbántott, világutáló kamasz is másképp képzelte a jövőjét.
Észre sem vette, hogy végeztek odabent, csak mikor az emeletre vezető lépcső panaszosan megnyikordult alatta, mintha tudta volna, mi történt az imént a házban. Nem volt ellenállás, túl könnyű és egyszerű volt. Egy pillanatba telt csak az egész, el sem jutott a tudatáig. Ennyi lenne négy ember élete? Nem jó ez így. Nagyon nem jó. Az ő halála is majd egy gyorsan elfeledett pillanat lesz és egy részvétlen vállrándítás?
"Miért? Eddig azt gondoltad, észrevette volna bárki is?"
Nem, valóban nem.
Minden érdeklődés nélkül folytatta útját az emeletre. Nem volt kedve a többi halálfalóhoz csatlakozni, akik odalent feltúrták a konyhát, s rögtönzött tivornyát tartottak a háziak üveges szemekkel, döbbenten a mennyezetre meredő holttestei mellett. Legalább rugdosták volna arrébb őket az útból! Nem mintha sajnálta volna bármelyiket is, egyszerűen csak nem érzett magában hajlandóságot arra, hogy karácsonyi pulykát faljon, vagy másoknak szánt ajándékokról szaggassa le a csomagolópapírt, és közben örökösen a halottak felett lépkedjen át, bárhova is akar mozdulni.
Rezignáltan hordozta körbe a tekintetét az első útjába kerülő szobán. Mennyire másképp festett, mint az ő egykori szobája otthon! Itt nyoma sem volt a kitaszítottság, a harag fojtogató légkörének. Úgy bámulta a hanyagul az ágytámlára hajított hollóhátas sálon a címert, mintha most látná életében először.
Hollóhát. Roxfort. Már megint ide lyukadt ki.
Egyszerre hiányzott és dühítette az emléke. Hiányoztak a zegzugos folyosók, a könyvtár kiapadhatatlan tudásforrása, a tankönyvek lapjainak sajátos illata és tapintása, a sötét alagsor, a Tiltott Rengeteg komor fensége, a bájitaltanterem fanyar illata, a mérhetetlen tudásszomját oltó tanórák hosszú sora... és ott voltak a megaláztatások, a gúnyos pillantások, a titkolt vagy nyílt nevetések, a meg nem értés primitív értetlensége, a közöny, a Tekergők... a magány, a magány, a magány. Ahogy mindig. Ahogy most is itt, a halálfalók között. Hiába voltak egyazon személy akarat nélküli rabjai, hiába tartottak egyfelé...
Ujjaival szórakozottan bontogatta egy csokibéka dobozát. Tekintete az asztalon heverő bűbájtankönyvre esett. Évek óta nem fogott a kezébe könyvet, s meg kellett acéloznia magát, hogy ne kapjon oda éppoly mohón, mint nyolc évvel korábban, mikor először tarthatta kezében a frissen vásárolt első tankönyveit.
Nem. A múlt le van zárva, s nincs az a bűbáj, amivel vissza lehetne térni, amivel meg lehetne változtatni... amivel el lehetne tüntetni ezt a lüktető, idegen bélyeget a testéről... A múlt le van zárva. S a Roxfort a múlté. Azelőtt sem akarták őt, miért akarnák most? Oda, azokhoz az eszmékhez, amiket képviselt, nincs többé visszatérés, hogyan is lehetne?!
Keserűen ökölbe szorította a kezét; tenyerében halk roppanással kétrét hajtódott a kis csokibéka-kártya. Elmélázva hajtotta szét, és egy percig dermedten bámulta az ezerszer látott képet. Egy ezüstszakállú varázsló hunyorgott vissza rá félholdszemüvege mögül.
A részeg kurjongatásokra határozott léptekkel indult vissza a többi halálfaló közé, s közben gondolkodás nélkül, egy ösztönös mozdulattal a talárja zsebébe süllyesztette a kicsiny, gyűrött képet.