Kőszobor

Írta: Raven

Éjszín köpönyeges, szálegyenes tartású férfi lábal felfelé a széles lépcsőkön. Arca az egykedvűség rezzenetlen maszkjának; hosszú, fakó haja tejfehérnek tűnik a riadtan meghőkölő fáklyafényben.
Hogy a köpeny feléjük rebbenő rideg árnyéka, vagy maga a sötét ruhás alak kényszeríti gyáva meghunyászkodásra a lángokat, nem tudni, ám az bizonyos, hogy az évszázadok során a hatalmas kúriát uraló család megtanította félni és rémülten szűkölni a vén falakat és a zsíros-fekete földet, mely oly sok idegen nő és férfi vérét itta be a hatalmi harcok, aljas cselszövevények és árulások során, melyekből a Malfoyok rendre mind erősebben kerültek ki.
Késő éjszaka van most, mély álmuk alusszák a vén kövek, a cseppfolyós sötétség is rég elszunnyadt a sarkokban. Egy helyen éber csak a gomolygó árnyék: odalent, a nedvességet és penészt izzadó pincék mélyén; a fekete ürességben nyomorékká alázott emberroncs nyöszörög vakon, tehetetlenül, reményét veszítve. Élve nem kerül már ki a napfényre, tudja jól. Egyike ő azoknak a botor, meggondolatlan varázslóknak, akik elkövették a hibát, hogy megpróbálták útját állani a Malfoy család diadalmenetének. S mikor felkel a nap, egyike lesz azoknak, akik a burjánzó virágoskert termékeny földjét teszik még kövérebbé, hogy a ház asszonya büszkén nevelhesse tovább élettől harsogó, hószín rózsáit és nárciszait, a kálák és bódító illatú liliomok hadát.
Az ódon kúria zegzugos folyosóinak, tágas termeinek, falak mögött és padló alatt megbúvó rejtekeinek méla csendjét csupán a gőgös arcú férfi sétapálcájának koppanásai törik meg. Lucius Malfoy hatalma és nagysága teljes tudatában vonul a sárgán táncoló fényben, majd egyszerre megtorpan. Gyors mozdulattal fogást vált sétabotján, s a kígyófejet formázó ezüst markolattal hármat koppant az útját álló ajtón.
Nesztelenül lép be a feltáruló résen, hideg-szürke pillantása kutatón villan át a szobán. Sem fáklya, sem gyertya, sem kéken pislákoló varázsláng nem ég odabent, csupán a kíváncsian bekandikáló, kerek képű hold vonja lágy derengésbe a helyiséget.
- Nagyuram…
A férfi úgy pillant le az alacsony, galambősz öregemberre, mintha csak most ébredne tudtára jelenlétének. A szikár, csontos arcú alak vonásain aggodalom ül; vontatott mozdulattal veszi le pápaszemét, s törölgetni kezdi egy gyűrött kendővel, mely foltos az izzadságtól. Úgy pillog fel nagy, nedvesen csillogó, barna szemeivel a ház urára, mintha attól félne, a férfi a magasba emeli kígyófejes sétapálcáját, hogy halálra sújtsa vele. Hiába szolgálja évtizedek óta a családot, tudja, hogy nincs biztonságban. Túl jól emlékszik még elődjére: arra a doktorra, aki képtelen volt megmenteni a kis Alcyone életét, s ezért ő maga is a föld alá került - mégpedig élve, mert a jéghideg Lucius Malfoy nem tudott uralkodni vonyító fájdalmán.
- Igen, doktor?
Az ősz öregember összerezzen a halk hang hallatán, és varázslatos gyorsasággal erőt vesz magán.
- A fiának magas láza van, uram - válaszol gyorsan, reményei szerint határozottan. - Még nem sikerült csillapítanom, ám minden erőmmel és tudásommal azon vagyok, hogy…
- A tudás igen fontos, doktor - vág közbe Lucius Malfoy, s szürke szemeivel az orvos ráncos arcát fürkészi, mely mintha pergamenből hajtogatott, ügyetlen maszk lenne csupán. - Ám az odaadó igyekezetnek sem szabad híján lenni. Vajh miért ácsorog idebent ahelyett, hogy gyógymódot keresne a fiam tüdőgyulladására?
A nagy, barna szemekben felháborodás és mélységes megbántottság villan. Az orvos nadrágja zsebébe gyűri kendőjét, vékony sasorrára illeszti a maszatos pápaszemet, s gyors meghajlással kisiet a szobából, magára hagyva a ház urát, s a fiút, ki a halál mezsgyéjén egyensúlyozva küzd a tébolyultan vigyorgó Lázzal, mely csontsovány, tűzforró testével ott ropja őrült körtáncát a szobában, a veríték és elmúlás nehéz szagát árasztva.
A fakóhajú férfi néhány pillanatig még mozdulatlanul áll, míg a kárpitozott falú folyosón el nem halnak az orvos ideges léptei. Aztán fordul csak ismét a széles, csúcsíves ablak felé, melyen akadálytalanul ömlik befelé a hideg holdfény, hogy megtisztítsa a betegség dögletes érintésével fertőzött levegőt. Gyermeki ízléssel berendezett, tágas szobát árasztanak el Szeléné sugarai. Egy sarokban, ezüsttel futtatott ülőrúdon hatalmas holló gubbaszt éberen; csillogó gombszemeiben a doktor távoztával kihunytak az ellenséges szikrák. Néhány pillanatig viszonozza a köpönyeges alak hűvös pillantását, majd fejét szárnya alá rejtve elszunnyad: itt az Úr, aki vigyáz a Gazdára - ő most már lepihenhet.
A falakon eleven festmények lógnak: éjkék szőrű unikornisok, smaragdpikkelyes sárkányok, híres-hírhedt, mardekáros kviddicsjátékosok alusszák földöntúli álmuk.
Lucius Malfoy az ablak alatt álló széles ágy felé veszi útját; léptei, pálcájának érzéketlen koppanásai a vastag szőnyeg szálai közé fúlnak. Kisfiú hever a gyapjútakarók alatt, fakó tincsei csapzottan tapadnak verejtékes homlokára. Finom metszésű arcán vérszín lázrózsák virítanak, ám szépségük álnok hazugság csak, mert a mélyben tüskés, csúf indákkal tekerednek a törékeny testre, hogy a Láz feneketlen, mohón cuppogó ingoványába rántsák.
A szoborarcú férfi hosszan nézi egyetlen fiát, kinek elnyílt, cserepes ajkai közül rémült nyögés tör elő. Úgy fekszik a holdfényben, mint a megkapó szépségű Endymion, a pásztor, akit az önző istennő elrabolt a világtól, hogy csak maga gyönyörködhessen benne.
S ahogy múlnak a percek, és minden egyes vergődő szívdobbanással erősebb lesz a láz, az ágy fölé magasodó férfi megszűnik Lucius Malfoynak lenni. Szürke szemeiből kivész a mindent lebíró, akaratos ragyogás, gőgös-rideg vonásai ellágyulnak; nem hírhedt varázsló már, nem kegyetlen ellenség, csak egy apa, aki belül reszket tehetetlenségében, s retteg, hogy második gyermekét is elveszíti.
Lassan a fiú piros orcája felé nyúl, hogy érintésével enyhet hozzon neki, hogy elűzze az őrült képekkel kavargó álmot - ám egy pillanattal azelőtt, hogy megérezné a kis Draco bőrének forróságát, riadtan hőköl hátra.
Szép arcán zavar suhan át, sétapálcája ingerülten reszket meg kezében; néhány kurta pillanat csupán, s előbbi gyengeségének még az árnyékát is magába fojtja. Hitvány volt, elvesztette az uralmát önnön érzései fölött, hagyta, hogy a szigor és szenvtelenség jégburka alatt kushadó szeretet magával ragadja. Esendő volt és sebezhető, mint akkor rég, amikor a kis Alcyone, az elsőszülött, álomszép leány meghalt.
Ennek soha többé nem szabad előfordulnia.
A szürke szempárban ismét fellobban az akarat fagyos lángja, s megint rezzenetlen, érzelmek nélküli kőszoborként tekint le fiára a férfi.
Szép hitvese, Narcissa küldött neki sürgős üzenetet Norvégiába, miután a nagy zivatart követően egy padon kuporogva talált Dracóra, s nem sokkal ezután a fiúnak magasba szökött a láza. Draco nem árulta el anyjának sem, hogy mit keresett odakint - pedig Narcissa mindig is elkényeztette, s bizalmasabb, mélyebb kapcsolatot ápolt vele, mint a rideg Lucius -, ám piros szemeit látva nyilvánvaló volt, hogy sokat sírt.
A szőke férfi elhúzza szépen metszett ajkait. Draco ismét gyengének bizonyult. Mikor érti már meg végre, hogy a szigor és a látszólagos szeretetnélküli hidegség mind az ő érdekét szolgálja? Csak így vésődhet az idegeibe, csak így ivódhat aranyszín vérébe, hogy a külvilág számára ő maga is erős legyen, rezzenetlen és fagyos, mint valami csillogó jégszobor a világ tetején. Mert az alantas, torz férgek tisztátalan, zsizsegő hadának tudnia kell, hogy halál és pusztító kárhozat vár rájuk, ha kezet emelnek egy Malfoyra, hogy letaszítsák az egek magasából.
Csak egyszer gyengüljön el, egyszer nyissa tágra szívét s hagyja, hogy erejének páncélján repedések fussanak végig - ő maga, s a család minden felhalmozott kincse és tudása odaveszhet, mert az ellenség sosem pihen.
S hogy oly kevés időt tölt vele? A világon semmit nem adnak ingyen, a hatalomnak is meg kell fizetni az árát.
Persze, tudja ő jól, miért sírt Draco, hogyne tudná… Felrémlik előtte felesége arca - gyönyörű és jeges arc, akár az Enyészet Angyaláé -, s legutóbbi vitájuk.
"- Túl szigorú vagy, Lucius… Annyira vágyik utánad. Oly kicsi még, hogyan érthetné, miért nem vagy soha vele, s miért tilos éreznie? - Keskeny ujjak fonódtak a férfi kezére, csillogó szemek keresték tekintetét. - Még magad sem vagy képes mindig hűvösnek maradni…
Lucius arcán - hitvese szavait igazolandó - bosszúság suhant át, hátralépett Narcissa kísértő közelségéből.
- A gyengék sorsa a bukás - jelentette ki szárazon. - Mi meg nem öl, az erősebbé tesz, s az én fiam erős lesz. Önmaga és mindannyiunk érdeke ezt kívánja.
Az angyalarcú asszony elfordította pillantását.
- Szívtelennek tartasz, tudom jól.
- Draco azt hiszi, nem szereted őt.
Lucius lesütötte fakó szemeit.
- Igen, talán… Talán most így gondolja, ám idővel megért majd - Közelebb hajolt Narcissához, ajkain halovány mosoly játszott. - Azt akarom, hogy hatalmas legyen; azt akarom, hogy tisztelettel és félelemmel hajtson főt a varázslók népe nevének hallatán!
Narcissa kezei ökölbe szorultak, kék szemeiben fagyos harag-szilánkok szikráztak.
- Vak vagy, szép Lucius és süket! - sziszegte ingerülten a férfi arcába. - Nem látod, hogy gyűlöletet és félelmet plántálsz saját véred szívébe, s nem hallod az én hangom sem, pedig valaha adtál a szavamra! Valaha, amikor még nem akartad a fiad boldogtalanná tenni!
Lucius néhány végtelennek tetsző pillanatig csak nézte Narcissa haragvó arcát, a kék lánggal lobogó, gyönyörű szemeket, majd lassan feléje nyúlt, és magához vonta sudár alakját.
- Miért nem értesz engem?… - súgta a mézszőke fürtök közé. - Hogyan volnék képes nem szeretni az egyetlen gyermekemet?"
Mélyről jövő, ugató köhögés tépi darabokra az éjszaka álmos csendjét; Lucius Malfoy kezében megrezzen a kígyófejes pálca, elkalandozó pillantása ismét a fiúra siklik. Draco mákonyos, groteszk rémálmokkal hadakozva vergődik takarói alatt, ujjai erőtlenül marnak átizzadt lepedőjébe. Apja rezzenetlen arccal figyeli küzdelmét. Ő tudja csak, miféle keserűség nyüszít mélyre rejtett, érző lelkében; hogy miféle őserejű aggodalom kapar odabent. Hogyan bírná ki fia halálát, hogyan viselné el Narcissa szenvedését, hisz' annyira szereti őket, olyan nagyon szereti mindkettőt…
A fakó hajú férfi fogai bántó hanggal csikordulnak össze. A vén doktor hasznavehetetlen, sekélyes tudása nem elég, hogy legyőzze a Draco testét emésztő kórt - mire a nap felkel, másik gyógyító áll már a lombikok és üvegcsék fölé görnyedve.
Ő maga nem tud gyógyítani, nem tud győzni a betegség felett, csak ölni képes, mérgeket és tiltott szereket keverni, semmire sem jó löttyöket kotyvasztani - ám addig is, míg Draco magához tér, talán egyvalamiben segíthet. Sétabotját bal kezébe fogja, s jobbját az elgyötörten ziháló fiú homlokára helyezi. Draco megdermed a hűvös ujjak érintésétől, mint valami rémült kis állatka, ha róka szimatol a vacka körül. Apja tekintete néhány pillanatra a semmibe réved, üvegessé és távolivá válik, akár a halottaké - és a kisfiú megnyugszik végre. Arcán nem fakul ugyan meg a láz pírja, ám álma megtisztult a kísértő-hörgő, vérszemű démonoktól apja varázsa által.
Lucius Malfoy, aki jól tudja, hogy valahol a fiú elméjének mélyén ő is ott leselkedik karmát-fogát villogatva, most lapos csomagot húz elő köpenye alól, és csendben az éjjeliszekrényre helyezi. Draco bizonyosan örülni fog, ha felébred és megtalálja az eleven képekkel tűzdelt szörny-enciklopédiát.
Vet még egy utolsó pillantást nyugodtan alvó gyermekére, majd sarkon fordul és távozik. Nem maradhat tovább, sürgős ügyek hívják vissza Norvégiába - hiába, a hatalomért fizetni kell.
Pálcájának egykedvű koppanásai, köpenyének baljós árnya kíséri a táncoló, riadt fényekkel hintett folyosókon. Odalent, a hidegen kongó, penészvirágos falak között utolsót lélegzik a groteszk ronccsá tett, vakmerő varázsló.