Mementó

Írta: Joy


Ady Endre: Krónikás ének

Iszonyú dolgok mostan történnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngülnek.

Mindenkinek kell egy hely, ahol önmaga lehet. Egy otthon. Az én otthonom Roxfort. Roxfort. A hatalmas. A varázslatos. A titokzatos. A kifürkészhetetlen. Az otthonom. Most és mindig. Egyszer és mindenkorra. Örökkön örökké. Hozzon bármit a sors.
Harry Potter vagyok. Varázsló. Árva. Egészen tizenegy éves koromig nem tudtam, hogy mi vagyok igazából. Nem volt otthonom. Egyedül voltam a semmiben, és minden nap egy újabb szenvedéssel teli végtelen üresség volt.

Ember hajléki már rég nem épülnek,
Szívek, tűzhelyek, agyak de sérülnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűdnek,
Ha ő szívükben hív érzések fűlnek.

Aztán jött Hagrid és elvitt tőlük. Hazavitt. Haza, ahol végre önmagam lehettem. Barátaim lettek. Csodálóim. Istenítettek. Igen. Istenített az egész rohadt világ. Velejéig romlott az egész. Imádtak, mert az anyám feláldozta az életét azért, hogy én élhessek. Csodáltak, mert meghalt az anyám. Bálványoztak. Pedig őt kellett volna. Az anyámat. Ő a hős, az ő dicsősége, hogy Voldemort tizenhárom évig tengődött. Őt kellene csodálniuk.
De most már nem számít.
Most már semmi sem számít.
Mindennek vége.
Mindig is vége volt.

Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenenek igába görnyülnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesülnek,
S hogy mégis idegen pokol lángján sülnek.

Itt állunk a döntő összecsapás előtt, és nekem nincs erőm.
Semmihez.
Dumbledore meghalt.
Miattam.
Értem adta az életét.
Csak ez az égő érzés szűnne a torkom mélyén…
Hagrid is halott.
Ő is értem halt meg.
Ron is.
Voldemort végignézette velem, ahogy megöli.
Aztán azt mondta, hogy soha sem fogok szabadulni tőle. Addig nem öl meg, amíg nem szenvedtem annyit, mint ő.
A csípő érzés a szemem sarkában egyre erősebb…
Meghalt Hermione is.
Nem fogok sírni… Azon már rég túl vagyok…
Mindenki meghalt. Lupin, Neville, Mordon, Mundungus, Mr és Mrs Weasley… mindenki, aki valaha kedves volt nekem. Voldemort tudatosan vadászott rájuk.
A Sötét Nagyúr elől pedig senki nem menekülhet.
Minden eldőlt már abban a percben, mikor Voldemort megszületett.
Mind meghaltak…

Itt most vér folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt a régi jó átkok mélyesre mélyülnek:
Jaj, mik készülnek, jaj, mik is készülnek?

Ma is látom magam előtt a képet, ahogy Hagrid betöri a tengeri kalyiba ajtaját az első találkozásunkkor… Ahogy nevetett… Ahogy Norbertre nézett… a szeme mindig megtelt könnyel… olyan komolytalan volt… felelőtlen… ahogy bejelentette, hogy az órákon milyen állattal fogunk dolgozni… Ahogy Malfoy megölte… még élvezte is…

Ron… Ron Weasley… a legjobb barátom. Látom a táblát a szobája ajtaján: "Ronald rezidencia"… ahogy mindig megvakarta az orrát, ha nem tudott valamit … ahogy feláll a vörös haja… Ahogy a kinőtt pizsamájában áll a hálótermünkbe vezető lépcsősoron… a szeplői csak úgy izzottak a tűz fényében… ahogy kínlódva vonaglik Voldemort előtt… Az utolsó szavait nem értettem tisztán valami ilyesmit mondott: "Harry, te vagy az utolsó lehetőségünk"…

Mrs Weasley… amikor megmondta, hogyan lehet bejutni a kilenc és háromnegyedik vágányra… ahogy integet nekünk… milyen boldogan nézett a Roxfrort Expressz után… Élete szerelvénye viszont örökre megállt… Voldemort egyik csatlósa állította le… milyen érdekes… még a nevét sem tudom… képtelenség, hogy ennyi jóságot el lehessen pusztítani…

Hermione… Hermione Granger… ahogy könyvekkel megpakolva igyekszik tanulni… ahogy égnek emelt karral jelentkezik… ahogy Viktorral megjelent a Trimágus Tusa karácsonyi bálján, milyen szép volt… milyen boldog, békés idők voltak… ő volt az első… Dumbledore professzor azt mondta, várható volt, hogy Hermione az elsők között hal meg… hiszen mugli származású volt… azontúl nagyon közel állt hozzám… oszlopos tagja volt a lázadásnak…

Dumbledore… Rá emlékezni a legrosszabb. A legrosszabb. Megpróbált megvédeni tőle… Megpróbálta megölni… Pedig tudta, hogy nem sikerülhet…

S egyik meghal a másik keze által,
Mert nem élhet az egyik, míg él a másik…

Csak én ölhetem meg… Csak ő ölhet meg… Egyikünkkel sem végezhet más varázsló. Egymást kell elpusztítanunk. Ez a sorsunk.

Kegyetlen madár a sors… óh, kegyetlen madár…

Nem tudom, hol olvastam ezt, lehet, hogy csak most találtam ki. Végeredményben nem is számít. Csak az számít, hogy az utolsó betűig igaz.
Elmentem Dumbledore professzor temetésére. Nem sokan jöttek el. Mindenki fél…
Mióta meghalt, már senki nem mer szembeszállni vele…
A sírköve fehér márvány… Pont olyan, mint ez itt. Megérintettem… hideg volt és kemény.
Sima.
Egyáltalán nem hasonlít rá… Ő mindig kedves volt… Úgy sajnálom már, hogy élete utolsó éveiben gyűlöltem és megvetettem. Úgy sajnálom…
Nem fogok sírni…
Nem tudtuk, mit vésessünk a sírkövére, ezért csak annyit írtunk:

Köszönöm

Ez mindent kifejez. Az egész életét jellemzi. Aki csak ismeri, köszönhet neki valamit…

Oh, kegyetlen madár a sors,
S nincs többé a fehér galamb,
Ki elűzi a gonoszt…

Azon gondolkozom, melyik pillanat jellemzi legjobban Dumbledore professzort.
Talán az, amikor minden tanév kezdetén felállt a lakoma elején, egy cinkos pillantással végignézett rajtunk és így szólt:

Isten hozott benneteket Roxfortban.

A velejéig rohadt az egész nyomorult világ.
Mindenhol virágzik a fekete mágia, az egykor oly szép, és tiszta Abszol út mocskos sikátorrá korcsosult. És vele együtt az emberekből is szánalmas roncsok lettek.

Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút, zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijedt szelídek szökve menekűlnek.

Voldemort és csatlósai teljes családokat irtottak ki, mugli- és varázslócsaládokat egyaránt. Sokszor szórakozásból elengedte a halálfalóit azzal, hogy öljenek meg mindenkit, akit látnak. Nagyon sokszor. Sokan meghaltak teljesen értelmetlenül. Mostanra az összes halálfalót el lehetne kapni. Akinek a családjából még nem halt meg senki, az biztosan az.
Mindenki tudja, kik azok. De mit kezdhetnénk velük? Elveszteni egy rakás aurort az elfogásuk közben, hogy aztán másnap este Voldemort besétáljon, és kiszabadítsa őket?

Bús kedvű anyák keservesen szülnek,
Emberségesek igen megrémülnek,
Ifjak, kik voltak, hoppra megvénülnek,
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.

De az emberek félnek. És a félelemből kifolyólag ostobák lettek. Nem segítettek, csak követeltek. Régen Dumbledore-on, ma rajtam. Azt akarják, hogy Voldemort tűnjön el, de ezért nem tennének semmit. Félnek, és felejteni akarnak. Nem is tudom, mikor ünnepeltünk utoljára. A Sötét Nagyúr minden ünnep előtt újult erővel támad, öl. Az elmúlt évben még a karácsonyt se tartottunk meg. Mit szeressünk? Az állandó gyilkolászást? A halált? Voldemortot?

S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örülnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.

És megtörtént az elkerülhetetlen. A varázslók többsége Voldemortot akarja a miniszteri székbe. Őt támogatják, mert azt hiszik, így megkegyelmez nekik. Tévednek. Pont ugyanolyan kegyetlenséggel bánik a szolgáival, mint a sárvérűekkel.
Piton - mióta Dumbledore meghalt, és megtudtam miért bízott benne, én is bízom benne, - tavaly visszaadta a bájitaltan tanítását, mert nem győzte erővel. Csak időnként látom. Nagyon megváltozott. A haja őszül, a bőre ráncos, és olyan mintha a szeme helyén két fekete, érzéketlen üveggömb lenne. Neki már nincs sok hátra.
A Nagyúr minél több emberrel végzett a Rendből, ő annál több szolgáját ölte meg.
Nem hiszem, hogy a halálfalók többsége ezt élvezné.
Voldemort csak magára gondol.

Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békülnek.
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak halnak, vadakká törpülnek.

Én vagyok az, aki mindennek véget vethet. Én vagyok az, akinek mindennek véget kell vetnie. De egyedül vagyok. Nincs senkim és semmim. Teljesen elvesztem, elgyengültem.

Harry, te vagy az utolsó lehetőségünk…

Nem tudom, mit tegyek. Az életem már semmit sem ér. Gondolkodás nélkül odadobnám, ha véget érne ez az egész. De nem érne véget.

Harry, te vagy az utolsó lehetőségünk…

Dumbledore, Sirius, Ron, Hermione, Hagrid…
A képek mind élesek és fájdalmasak.
Nem lenne szabad sírnom…

Halál mezőkre bitófák épülnek,
Nagy tetejükre kövér varjak ülnek,
Unják a hullát, el s vissza - röpülnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.