Nem bánok semmit

(ÉSzAH fordítása)

 

"A ki vermet ás másnak, abba belé esik; és a ki felhengeríti a követ, arra gurul vissza."
/Példabeszédek, 26:27/

* * *

Azt mondják, minden tanár legnagyobb reménye, hogy a tanítványa majd egy napon felülmúlja őt. Minden szülő azt reméli, hogy a gyermekének jobb élet - méltóbb élet - jut osztályrészül, mint neki.

Ez így van.

Emlékszem arra, amikor megszületett a fiam. Oly kicsi volt, olyan aprócska. Végig tudtam fektetni az alkaromon. Emlékszem, ahogy láttam felnőni - ugyan csak távolról, miután elment a Roxfortba.
Emlékszem, mennyire zavart az ugrabugrálása - még arra is emlékszem, amikor én csináltam ugyanezt, és emlékszem, az én apám hogyan reagált. Körülbelül ugyanúgy, ahogy én.

Emlékszem a reményekre, melyeket belé helyeztem, és melyeket még mindig táplálok iránta. A reményekre és a félelmekre is.

"Ő különleges lesz." A Sötét Nagyúr mondta ezt nekem, mikor a fiam megszületett. Meglepődtem, de elégedett voltam. Büszke.

Figyeltem őt ma reggel. Draco tudta, milyen nap ez, de ahogy néztem őt a reggelinél, nem látszott rajta a feszültség, a türelmetlenség és a várakozás. Legalábbis ha feltételezem, hogy egyáltalán érzett ilyesmit. Nem hiszem, hogy semmit se érzett volna.
De ahogy néztem, semmit sem láttam rajta.

Csak egyszer az életben szerettem volna észrevenni valami érzelmet rajta - szerettem volna, ha megkérdezi, hogy mi fog történni vagy, hogy milyen lesz vagy bármit, ami lehetővé teszi, hogy ez egyszer apaként beszélhessek vele, nem tanítóként.

De nem kérdezett.

Nem is emlékszem, mikor kérdezett utoljára tőlem bármi… személyeset. Persze szoktunk beszélgetni, de mindig a munkáról vagy a Sötét Tudományokról. A kviddics eredményeknél közelebb sohasem kerültünk egymáshoz.

Most a fiam belép a Sötét Nagyúr legbelsőbb körébe: elfoglalja a helyét és ott fog állni az oldalamon. Erre készítettem fel egész életében. Ez a sorsa, ahogy az enyém is ez volt, hogy apám mellé álljak, amikor a megfelelő korba léptem.

A fiam hatalmas lesz és fölül fog múlni engem - tudom, hogy lassan eléri az én képességeim szintjét - pedig még mennyivel fiatalabb nálam. Már nem sokat taníthatok neki. A Sötét Nagyúr fogja mostantól tovább képezni. Túl fog tenni rajtam, e felől kétségem sincs.

Tudom, hogy egy nap majd elfoglalja helyemet, mint a család feje. Boldogulni fog. Megvan benne a szükséges becsvágy és ambíció hozzá.

Erre neveltem. Keményen bántam vele. Sokat követeltem. És most végre kihasználhatja a benne rejlő lehetőséget. Büszkének kellene lennem. És az is vagyok.

Bánok-e bármit is?

Emlékszem, amikor egy éves volt, talán még annyi sem. A kiságyában térdelt, apró keze szorosan zárult össze az ujjamon.

Emlékszem, amikor az anyja először megmutatta: "Ő a fiunk, Lucius." A nagy szürke szemeibe néztem. Volt valami azokban a szemekben, amit valahogy már akkor megláttam.

Emlékszem, amikor négy évesen elesett és felsértette a lábát. Rászóltam, hogy hagyja abba a sírást, ne legyen ilyen gyenge. Azóta sem láttam sírni.

Emlékszem, amikor egy gyenge butító átkot mondtam rá - gyakorlásképpen a vakáció idején a második éve után - és milyen mérgesen veszekedtem vele, amikor nem tudta teljesen levédeni.

Leszidtam, amiért arra a Parkinson lányra vesztegette az idejét, mikor sokkal fontosabb dolgokkal kellene foglalkoznia.

Megkeményítettem; érzéketlenné tettem.

Így kellett lennie. Lehettem volna kedvesebb, de hogyan illene bele a Sötét Nagyúr belső körébe, ha kedvesebben bánok vele? Keményen kellett nevelnem. Irányítanom kellett őt. Máskülönben nem lenne képes átvenni a helyemet. Érte tettem.

"Draco?"

A hangom száraz. Nyelek egyet. Ő felnéz rám. Szinte hajszálra úgy néz ki, mint én. Az én szemem, az én hajam, az én alkatom. És az én tartásom. Rám néz. A viselkedése tiszteletteljes, kíváncsian várja, hogy mit akarok mondani, de visszafogott, zárkózott.

A fiam túl fog tenni rajtam. De ezzel együtt rádöbbenek, hogy mennyire nem ismerem őt.

"Itt az idő."

Látok valamit átvillanni az arcán, vesz egy mély lélegzetet. De mielőtt bármit mondhatnék vagy tennék már el is illan.

Még mindig kutakodva bámulom, miközben mellettem áll és várja, hogy hoppanáljunk. Hűvösen, nyugodtan, arisztokratikus tartással, az érzelmek legkisebb jele nélkül.

Igen, így van rendjén. És büszke vagyok. Büszke.

Nem … nem bánok semmit.