Fordított világ

Írta: Severosa

"Foganni könnyű, világra jöttem,
suhogó kések között születtem.
Felnőttem én is, mint más, dologra,
akár az apám s az anyám, a gondra."

Melegen sütött a nap. A legöregebb londoni sem emlékezett ilyen csodálatosan szép, ragyogó februárra, mint ez a mostani. A tavasz nem kopogtatott szerényen, hanem berúgta az ajtót, mint westernfilmekben a főhős, és egyszerre csak ott volt, megfellebbezhetetlenül, magától értetődő természetességgel.
Néhányan furcsállották, hogy ilyen korán érkezett, de a többség egyszerűen csak élvezte a szikrázó napsütést, a robbanásszerű gyorsasággal nyíló tavaszi virágok látványát, az illatos levegőt, a madarak énekét, és azt, hogy még az eső is (hóról szó sem volt!) mintha rendelésre esett volna - éjszaka, és éppen csak annyit, hogy minden még ragyogóbb, még frissebb, még illatosabb legyen.
- Nincs ez Isten hírével! - csóválták a fejüket az öregek
- Megisszuk még ennek a levét! - morogtak mások.
- Itt valami nincs rendben, vesztét érzi a világ! - sápítozott egy idős asszony derekát egyengetve, és csúnyán nézett arra a két fiatal lányra, akik szemüket forgatva nevettek rajta, ahogy ellibbentek mellette, illatot, vidámságot, fiatalságot húzva maguk után, mint valami láthatatlan uszályt.
- Nem hiszitek? Nem baj, majd meglátjátok! Majd meglátjátok... - kiáltotta utánuk mérgesen, aztán már csak magának folytatta maga elé motyogva: - Tegnap is egész bagolyhadat láttam... Csupa halálmadár!
Az öregek szokása szerint továbbra is magában beszélve barátnője háza felé vette az irányt, mert tudta, hogy ott legalább megértő társaságra talál. Hetek óta figyelték már a furcsa jeleket, amik mintha egyre szaporodtak volna. Nem is értették, hogy létezhet, hogy mások nem látják. Globális felmelegedés... Ugyan már! Egyszerűen itt a világ vége, miért olyan nehéz ezt felfogni?!
A jelek pedig továbbra is csak szaporodtak, és lassan annyi lett belőlük, hogy már mindenki felfigyelt rájuk, csak éppen nem nagyon tudták mire vélni. Baglyok suhantak végig a városon, néha fényes nappal is, ismeretlen eredetű fényjelenségek tűntek fel hol itt, hol ott, és mire június lett, szinte már mindennaposakká váltak. Egyre több ember vizionált és látott olyan tárgyakat a levegőben úszni, amiknek semmi keresnivalójuk nem lett volna ott, de furcsamódon pár nap múlva nem emlékeztek semmire...
Tudósok kaptak hajba a televíziók stúdióiban, és arra is volt példa, hogy élő adásban estek egymásnak, mert képtelenek voltak megegyezni, hogy ufót láttak-e a szemtanúk, vagy egyszerűen csak a környezetszennyezés jutott el olyan pontra, ahol már eddig sosem látott jelenségekkel reagál a kiszipolyozott Föld.
Az emberek reakciója is nagyon sokféle volt. Többen megrémültek, még többen csak legyintettek, és biztos, ami biztos, ittak még egy sört, hiszen akár ufó, akár globális felmelegedés, ami bent van, az már legalább nem megy kárba, akármi lesz is. A legtöbben pedig egészen egyszerűen nem hitték, hogy bármi baj lehet. Vannak, akik sosem hiszik...
Voltak azonban olyanok is - igaz, nagyon kevesen, - akiknek a szemében mintha tudás lett volna, ahogy egymásra néztek.

*

A Privet Drive 4. szám alatt már hetek óta alig beszéltek egymással az ott lakók. És ha mégis, akkor csak félszavakat, tőmondatokat mondtak egymásnak, amik után csak még jobban elmélyült a csend.
- Emlékszel? Tizenhét évvel ezelőtt volt utoljára valami ilyesmi... - suttogta Petunia néni síri hangon.
- Hallgass! - szisszent fel Mr. Dursley ijedten, és furcsamódon a feleségének eszébe sem jutott tiltakozni, csak nagyot nyelt, és a kezét tördelte hosszú percekig, mielőtt újra megszólalt volna.
- Szerinted mi történhet éppen?
- Nem tudom... És azt hiszem, nem is akarom tudni! - vágta rá a férje idegesen.
- Szegény kisfiam! - nézett sóhajtva az asszony egy bezárt ajtóra, amit a biztonság kedvéért öt retesszel is biztosított, és valami furcsa okból fokhagymafüzérekkel dúsan feldíszített az ott lakó. Ha valaki rá tudta volna venni az illetőt, hogy kidugja az orrát és feleljen a miértet firtató kérdésekre, valószínűleg azt a meglehetősen titokzatos választ kapta volna, hogy vámpír, varázsló, dementor, neki egykutya, maradjon mind a seggén, odakint...
- Mi lesz Dudleyval, ha...? Tudod...
- Petunia, kérlek, nem hagynád ezt abba? - nyögte Vernon bácsi idegesen, és máskor vörös arca valósággal elsárgult félelmében. - Az az átkozott kölyök! Meg az az átkozott vén gazember, aki a nyakunkba sózta! Meg az összes átkozott társuk! - csattant fel hirtelen, aztán úgy húzta be a nyakát, mintha attól félt volna, hogy meghallja valaki.
- Talán akkor is így lenne minden, ha nem kerül hozzánk... - sóhajtott a nő, és csontos, májfoltos kezét bámulta mereven, mintha nem értené, kihez is tartozik ez a reszkető végtag.
- Lehet, de legalább nem tudnánk róla! - mondta Mr. Dursley most már csak nagyon halkan, aztán lemondóan legyintett egyet, és ültek tovább maguk elé meredve, szótlanul.

*

A vörös hajú férfi keze meg-megmozdult, hogy átfogja a felesége ujjait, de aztán mindig félbeszakadt a mozdulat, mert nem akarta, hogy az asszony lássa, mennyire remeg a máskor nyugodt, erős kéz. Aztán magában vállat vont, hiszen kit is akar becsapni tulajdonképpen? A házban lévő különleges, furcsa óra egyik mutatóját figyelték mindketten, és az a mutató kegyetlen konoksággal ugyanazt mutatta hetek óta, nem volt hajlandó megmozdulni semmilyen irányba, akárhogy kérlelték a néma tekintetek. Mintha elromlott volna, úgy állt egyhelyben, gonosz kárörömmel, és csak egyvalamit lehetett leolvasni róla: Ron - halálos veszély...

*

A szobában sötét volt, és ez határozottan jót tett neki. Így kevésbé látszott a bántóan színes, kirívóan ízléstelen berendezés, a rengeteg toll, flitter, csipke, selyem, szanaszét hajigált harisnya, csipkebugyi, tele hamutartó, koszos pohár, benne egy majdnem teljesen elhasznált rúzs... Ha valakinek meg kellett volna tippelnie az itt "dolgozó" nő foglalkozását, aligha tévedett volna túl nagyot... Kicsit alaposabban körülnézve az is nyilvánvaló lett volna, hogy az utóbbi időben nem megy túl jól a bolt, és az ágyra nézve az ok is érthetővé vált volna...
Kínlódva sikoltott fel a selyemlepedőn fekvő nő, aztán a fájdalom elmúltával hátrahanyatlott, és magában úgy káromkodott, mint egy sokat látott, meglehetősen részeg matróz. Ha vissza lehetne csinálni... De már nem lehet! Pont most, amikor minden veszni látszik... Hogyan is lehetett ilyen kevés esze, hogy pont Vele?! Mocskos, rohadt élet, hogy sosem jön össze semmi! Újra jelentkezett a fájdalom, de hosszú órák teltek még el, míg végre felsírt a sötét szobában egy pöttöm kisfiú. Nem várta fogadóbizottság, sem virág, sem gratulálók hada, sem ujjongó szülők...
Kéthetes volt már, sokat síró, csenevész fiúcska, napról-napra sötétedő, egyre feketébbé váló szempárral, mikor az addigra tűrhetetlenségig fokozódó, a világban egyre jobban érzékelhető feszültség végre kirobbant.

*

A furcsa óra mutatója megmoccant és lassan, nagyon lassan elindult egy másik felirat felé: Ron - Odú...
Mr. Weasley megdörzsölte a szemét, mint aki nem hiszi, amit lát, aztán a feleségére nézett, és csak akkor hitte el, hogy ez nem álom, amikor látta, hogy Molly szívére szorított kézzel, könnyes szemmel kapkod levegő után, aztán zokogva a nyakába veti magát.
- Megcsinálták! Megcsinálták! Arthur, hallod?! Megcsinálták!!!
És mintha a kiáltás bejárta volna az egész világot, hol itt hangzott fel, hol ott, felkapták és továbbadták, szájról-szájra járt a hír, és mint valamikor tizenhét évvel ezelőtt, megint egy nevet emlegettek varázslók és boszorkányok mindenütt: HARRY POTTER!
Harry Potter MEGINT legyőzte Őt, Akit nem Nevezünk a Nevén! Tudjukki nincs többé!
Mintha táncra perdült volna a világ valakinek a tiszteletére, akit erre szemelt ki a sors, már a születése előtt. Harcolni és győzni jött, viselte ennek jelét, a JELET, és most teljesítette a küldetését. Ikon lett, hős és megváltó, szimbólum és bálvány... Pár évig minden harmadik fiúgyerek a Harry nevet kapta a varázslók világában az ő tiszteletére. És még mindig nagyon-nagyon fiatal volt...

*

- Most mit fogsz kezdeni Vele? - intett a szőke nő fejével hanyagul a kiságy felé.
- Mit gondolsz?!
- Megtartod?
- Neked elment az eszed! Mit kezdenék vele?!
- Ez előbb is eszedbe juthatott volna!
- Nézzenek oda, de okos lettél egyszerre! - horkant fel dühösen a másik idegesen simítva hátra kócos, fésűt napok óta nem látott fekete haját.
- Édesem, a mi melónkban vagy nagyon ügyetlen az, aki teherbe esik, vagy nem normális! Esetleg szerelmes, ami valahol ugyanaz... Igen, tudom, te véletlenül sem voltál szerelmes, ismerlek! - tette hozzá, válaszul a gúnyos horkantásra. - De akkor miért?
- Miért, miért? Akkor jó ötletnek tűnt...
- Jó ötletnek? - nevetett fel a másik hitetlenkedve.
- Igen, jó ötletnek! Tudod jól Leia, hogy akkor kicsit mások voltak a körülmények... Úgy nézett ki, hogy a Nagyúr mindent megszerez, és Ő lehetett volna a jobb keze azok után, hogy...
- Mondtam, hogy ne kezdj Vele, Sylva! Mondtam, hogy amint lehet, lépj le, vagy hagyd őt elmenni, ne akard megfogni, mert nem fog menni! Ismertem, és mindig kilelt a hideg, ha rám nézett, pedig Halálfalók szajhája voltam, mióta az eszemet tudom, láttam köztük pár életveszélyes alakot! Mondtam, hogy nem érdemes próbálkozni Vele, mert született vesztes! Mondtam...
- Persze, te mondtad! Te mindent megmondtál! Azt is mondtad, hogy erre a pasasra mintha egyáltalán nem hatnának a nők, és mégsem tudott ellenállni a szépségemnek!
- Midnek? - tágult kerekre a szőke nő szeme, aztán valósággal hanyatt vágta magát a karosszékben a röhögéstől.
- A Nagyúrtól kapott téged jutalomképpen! Tudod kinek nem tudott ellenállni? Neki! Nem hülye, hogy azt mondja az Ő ajándékára, hogy kösz, nem kérem!
- Fogd be! - sziszegte az asszony dühösen, aztán mintha nem érdekelné tovább az egész, a gyerek felé fordult, felemelte, és a már odakészített mózeskosárba tette.
- Árvaház? - vonta fel szemöldökét a látogató mérsékelt érdeklődéssel.
- Ühüm...
- A legjobb megoldás! És mit írsz? Regényt is mellékelsz hozzá benne az élettörténetével?
- Csak pár szót, hogy kicsoda, és a nevét... - suhant át a gyűrött, fáradt arcon egy kegyetlen mosoly.
- Mutasd csak! - kapta ki a hosszú, vörös körmök közül a kis cédulát Leia. Egy pillantást vetett rá, aztán elsötétedett az arca, és úgy ejtette vissza a kosárba, mintha kígyó marta volna meg.
- Jobban járna ez a szerencsétlen kölyök, ha egyetlen szó nélkül tennéd ki...
- Ki akarja, hogy jobban járjon?! Tönkretette az életemet, ráment egy évem, megkínzott, és semmi hasznom belőle!
- Erről mondjuk ő tehet legkevésbé...
- Ha ennyire sajnálod, te is örökbe fogadhatod!
- Na, menj a fenébe, kicsim, jó?! Én csak azt mondom, hogy egész életére megbélyegzed ezzel a névvel. Minek?
- Nem érdekel! Viselje csak a nevét, ennyit igazán kaphat az apjától, nem gondolod? Ha már egyszer azt sem volt időm elmondani neki, hogy fia van!
- Felőlem aztán... - vont vállat Leia.
Keresztbe vetette hosszú, formás lábát a fotel karfáján, és a körmét kezdte reszelgetni hatalmas műgonddal, de közben szempillái alól oda-odasandított a kosárra, annak aprócska lakójára, és magában a fejét csóválta. Ezt azért nem kéne... Sylva dühös, ez tiszta sor, és miután a sorson, vagy a már halott férfin nem töltheti ki a dühét, marad a gyerek. Ő viszi el a balhét mindenért... De neki tulajdonképpen mi köze ehhez? Mindenki úgy él, ahogy akar, meg ahogy tud!
Csendben figyelte, ahogy barátnője a kicsi kezébe nyom egy cumit, látta, ahogy az aprócska ujjakat szorosra zárja a fogóreflex a kapott, tapintásra olyan ismerős holmi körül, aztán felemelkedik egy pálca... Pár varázsigét hallott, és a kosár kis lakójával együtt eltűnt a szobából. Még látta, vagy talán inkább csak látni vélte, ahogy a kicsi száj tágra nyílik a döbbenettől, a parányi körmök elkékülnek, annyira kapaszkodnak abba az egyetlen elérhető dologba, a cumiba...
A zsupszkulcs tökéletesen működött.

*

- Nézz oda, már megint küldtek nekünk valakit!
- Lássuk, ki az új jövevény!
- Ilyen csöpp gyereket nem lenne szabad zsupszkulccsal küldeni valahova! Úgy meg van rémülve, hogy még sírni sem tud! Csoda, hogy túlélte... - háborgott az idősebb ápolónő, aztán jobban szemügyre vette a kisfiút, és méla undorral elkobozta tőle a cumit, ami magával rántotta, magában nagyon csúnya dolgokat mondva bizonyos szülőkre.
- Nézd, a bal kezével is szorongat valamit, mi a csoda lehet az? - kérdezte a másik nővér. Óvatosan kivette a görcsösen ökölbe szorított kis ujjak közül a papírlapot, aztán kisimította, és megdermedt, görnyedten, abban a pózban, ahogy a kosár fölé hajolt, mintha kővé változtatta volna valami gonosz varázslat.
- Bele is halhatott volna, én nem tudom, mit képzelnek némelyek... - mérgelődött tovább az idősebb, kezével önkéntelen mozdulattal igazgatva a kicsi takaróját.
- Talán jobb is lett volna... - felelte a másik halkan, de kőkeményen.
- Megbolondultál, hogy mondhatsz ilyet?! - kapta fel fejét az asszony, és csak most vette észre a változást társa arckifejezésében, aki nem válaszolt semmit, csak összepréselte a száját, és felé nyújtotta a papírszeletet, amit talált, közben, biztos, ami biztos, hátrébb lépve pár lépést.
"Mi ütött ebbe a libába?!" - dühöngött a rangidős ápolónő magában, és nem először állapította meg, hogy a fene megette a mai szakmai képzést, ha ilyen alkalmatlan, ostoba, érzéketlen...
- Merlin és az összes varázslók irgalmazzanak nekünk! - suttogta aztán maga elé döbbenten, ahogy rápillantott a papírdarabra, és úgy rántotta el kezét a fiúcska közeléből, mintha megégette volna.
- Miért pont ide?! - tette aztán fel a szónoki kérdést inkább csak magához, mint a másik nőhöz intézve.
- Nem küldhetnénk tovább?
- Hova?!
- Akárhova... Csak el innen!
- Nem nagyon van hova...
A fekete szemű kisfiú ezt a pillanatot választotta ki, hogy halkan, de elkeseredetten sírni kezdjen. Nem tudta, mit érez, de nagyon nem volt jó... Hideg, ami körbeveszi, fojtogatja... És valami mardos is, ott belül! Nem tudta, hogy ez éhség, és nem tudta azt sem, hogy a másik érzés, ami elfogta, sokkal tovább fog fájni...
- Mindegy, már itt van, valamit tenni kell vele... Mondjuk, meg kellene etetni!
- Én ugyan nem!
- Nem válogathatsz, ápolónő vagy, ez meg egy csecsemő, akárhogy hívják is! Etesd meg, és kész! Ne mondjam még egyszer!
- Rendben van! - szorította össze a száját a másik dühödten. - De nem vagyok boldog a feladattól! - szögezte le elkeseredetten.
- Nem mondtam, hogy boldogan csináld! Ezt senkitől nem várnám el... - mondta az idősebb, és komor pillantást vetett a kosárra. "Szép kis évek jönnek, nem mondom!" - morogta magában, és volt egy olyan érzése, hogy az a tizenegy év, ami rájuk vár, míg végre megszabadulhatnak ettől a gyerektől, elviselhetetlenül hosszú lesz...

*

A hatalmas termetű férfi magában dörmögött és idegesen járkált fel-alá. Ilyet még soha nem érzett... Általában alig várta, hogy végre befusson az expressz, és ő szemügyre vehesse a Roxfort újoncait, de most nem is tudta, mit szeretne jobban, ha megérkezne a vonat, vagy ha inkább visszafordulna. Ennél nagyobb érdeklődéssel csak egyszer vártak egy új diákot, talán napra pontosan tizennyolc évvel ezelőtt, de akkor mindenki csupa lelkesedés volt, csupa kíváncsiság... A kíváncsiság most is megvolt, de a lelkesedés... Arról nem nagyon lehet beszélni!
Emlékezett a pillanatra, amikor megtudták, hogy érkezik... A Roxfort tanári karának tagjai mindig nagy izgalommal várták azokat a perceket, mikor végre felbonthatták az évi aktuális listát benne a leendő elsősök neveivel. Ilyenkor nézték át, hogy vannak-e ismerős nevek a pergamenen, próbálták megtippelni, hogy melyik név milyen személyiséget rejthet, a tulajdonosa melyik házat fogja gazdagítani, vagy éppen szerencsétlenné tenni a jelenlétével. Lehetett fogadásokat kötni, hogy ki hova kerül, ki kire hasonlít, mit lehet várni az elkövetkező tanévtől. Jó hangulatú értekezletek voltak ezek, ilyenkor még minden nyitott volt, még minden lehetett...
Ebben az évben is így zajlott eleinte minden, egészen addig, míg fel nem tűnt a papíron egy név... Feltűnt, és az arcokra ráfagyott a mosoly, a szemekbe kiült a döbbent hitetlenkedés, és a Griffendél házvezető tanára, az ő legjobb barátja úgy rohant ki a tanári szobából és vágta be maga mögött az ajtót, hogy a több száz évet átvészelt tölgy ajtószárfa majdnem kiszakadt a falból.
Most pedig itt áll, és azon gondolkodik, hogy hasonlít-e Rá, felismeri-e, ki tudja-e választani a sok gyerek közül?
Hirtelen összerezzent, mert csak most vette észre, hogy miközben gondolkodott, a Roxfort Expressz befutott és hangosan csikorogva fékezni kezdett. Az óriás megrázta magát, felvetette hatalmas, busa fejét, és a vonat felé sietett.
A diákok letódultak a szerelvényről és tanácstalanul álldogáltak kisebb-nagyobb csoportokba verődve.
- Elsősök! Minden elsős jöjjön ide! - kiáltotta Hagrid és figyelte, ahogy a gyerekek bizonytalanul elindulnak felé. Mindig mosolyognia kellett a riadt kis arcokon, amiken általában megjelent a döbbenet, ahogy meglátták az ő óriási alakját, ugyanakkor szívet melengető volt az érzés, ahogy körbeveszik, mint kotlóst a csirkék, és felnéznek rá.
Most is elmosolyodott, ugyanakkor torkában dobogott a szíve, ahogy körülnézett. Keresett valakit... Biztos volt benne, hogy nem a nagyobb csoportokban fogja megtalálni, legalábbis ha egy kicsit is hasonlít az apjára!
A magányosan álldogáló fiúkat vette szemügyre elsősorban, és egyszerre csak úgy érezte, hogy földbe gyökerezik a lába. A sínek közvetlen közelében teljesen egyedül ott ácsorgott egy kicsi, nagyon vékony fiú fekete talárban, vállig érő fekete hajjal, karba font kézzel, és komoran bámult maga elé. Aztán felemelte a fejét, és az ő szemébe nézett...
"Merlin, segíts!" - sóhajtott fel Hagrid magában, mert ebben a pillanatban már teljesen biztos volt a dolgában, és nagyon rossz érzései támadtak...
"Mit bámul rajtam ilyen döbbenten ez az embertorony, mintha ismerne?" - gondolta magában a fiú, aztán elhúzta a száját és vállat vont. Mióta az eszét tudja, mindig bámulja valaki, mintha valami kétfejű kígyó lenne, ő maga sem gondolta komolyan, hogy itt majd nem így lesz! A furcsa csak az, hogy általában ki szokták várni, míg megmondja a nevét, akkor kap a szívéhez, vagy a varázspálcájához mindenki, ez az óriás meg mintha már most tudna valamit... De legalább nem hadonászik, ez is eredmény!
- Gyertek utánam és vigyázzatok, hova léptek! - kiáltotta Hagrid és előreindult nagy nehezen hátat fordítva a fekete szempárnak.
Soha nem végezte még a munkáját ilyen automatikusan. Szétosztotta az elsősöket, betuszkolta őket a csónakokba, és elindultak a tavon az ezer fénnyel szikrázó Roxfort felé. Mint mindig, most is hallani lehetett az elragadtatott, meglepett kiáltásokat, kapkodó levegővételeket, ahogy egyre közelebb értek a száztornyú kastélyhoz, ami sok-sok éve várta már ugyanígy a leendő diákokat.
Az óriás a kicsi fiút nézte, az ő reakciója érdekelte...
A szénfekete szempár tágra nyílt, ahogy beitta a látványt, a fiú pedig majdnem elmosolyodott, aztán, mintha észbe kapott volna, vagy eszébe jutott volna valami, újra elkomorodott.
"Tiszta apja, ezt sem hatja meg semmi!" - állapította meg magában Hagrid fejcsóválva, keserűen.
- Mit szólsz, marha jó, nem? - bökte oldalba a gyereket egyik társa fülig érő szájjal.
A sovány, vékony kis arc a beszélő felé fordult, és a fekete szemek hűvösen végigmérték a vörös hajú fiút.
- De... Marha jó... - mondta aztán halkan és elfordította a fejét.
Nem akart beszélgetni, a vonaton sem állt szóba senkivel; ha nagyon muszáj volt, akkor tőmondatokat mondott, tudta, hogy ez mindig bejön, egy idő után mindenki megállapítja, hogy lökött vagy elviselhetetlenül arrogáns, és faképnél hagyja, neki pedig nyugta lehet. Minek beszélgetést kezdeni, úgy tenni, mintha elhinné, hogy még barátai is lehetnek? Pár perc után úgyis a bemutatkozás jönne, és annak csak az lehet az eredménye, ami mindig szokott.
Most különösen szerette volna, ha békén hagyják. Csodálatosan szép volt ez a kastély, varázslat áradt minden kövéből, és ő pontosan érezte ezt! Mindig megérezte a varázslatot, olyan természetes és ismerős volt, mint a saját szívdobbanásai...
Jó lenne itt új életet kezdeni, jó lenne maga mögött hagyni mindent! Persze ez lehetetlen...
- Én Ron Weasley vagyok! - mondta a lángolóan vörös hajú gyerek és fáradhatatlanul vigyorgott. - A nagybátyám után kaptam a nevemet, biztosan hallottál róla, nagyon híres varázsló!
- Ühüm...
Hagrid elmosolyodott és legszívesebben megsimogatta volna a fiú vörös fejét. Az idén sem lesz Weasley nélkül a Roxfort, hiába! Bill fia...
Azonnal tudta, amint az állomáson meglátta, hiszen szinte rikított a haja a tömegben, mint minden rokonának, csak akkor mással volt elfoglalva, nem erre figyelt... Megint egy Ronald Weasley a Roxfortban! Ron, Harry, Hermione... Micsoda évek voltak azok, micsoda remek kölykök! Hoppá! - csapott a saját szájára gondolatban. Nem illik már a jelenkor legnagyobb varázslóját és a barátait így emlegetni!
- És te ki vagy? - firtatta a gyerek újra oldalba bökve a másikat.
- Közöd?! - kérdezett az vissza jéghideg éllel.
- Tudod, ki kíváncsi rá meg rád is?! Beképzelt majom! Ahelyett, hogy örülnél, hogy valaki szóba áll veled, ahogy kinézel...
- Boldog vagyok! - mondta gúnyosan a meglepően mély hang, és a mogorva fiú újra az épületet kezdte nézni látszólag tudomásul sem véve, hogy van mellette valaki, aki majd' felrobban dühében, azt pedig csak ő érezte, hogy milyen vadul ver a szíve. Egyszer ki kell derülnie, a tanároknak mégsem mondhatja, hogy mi közük a nevéhez...
- Hagyd ezt a temetőbogarat, én egy fülkében utaztam vele, tiszta dilis! Te tényleg Ronald Weasley unokaöccse vagy?! Hú, öregem... - lehelte áhítattal az a szőke srác, aki szintén az ő csónakjukban kuporgott, és eddig le sem vette szemét a Roxfortról, de most teljes figyelmét a vörös hajú gyereknek szentelte.
- Igen, ő tényleg a nagybátyám! Talán majd megismered, megígérte, hogy meglátogat! És téged hogy hívnak?
- Az állati jó lenne! Ja, a nevem Ian McKinnon, szervusz!
A kézfogásra még éppen volt idejük, aztán a csónak orra a parthoz koccant.
- Kiszállás, rajta! Óvatosan, az orrotok elé nézzetek! - kiáltotta Hagrid és sorban partra segítette azokat az elsősöket, akiknek nehezebben ment a kikecmergés. Ron már a parton állt, mikor odaért a csónakjukhoz, nem volt szüksége segítségre, így csak gyengéden hátba veregette, aztán még időben elkapta, mielőtt a vízbe hasalt volna a szeretetteljes gesztustól, és rákacsintott.
A fekete fiúnak nehezebb dolga volt, lévén kicsi és nem is kifejezetten sportos alkat, de őt valahogy nem volt kedve partra segíteni. Szeme sarkából figyelte azért, hogy ha semmiképpen nem tudja megoldani a kiszállást, kiemelje, de nem volt túl sok kedve megérinteni, ha nem muszáj. Nem volt muszáj... A gyerek egy darabig küszködött, aztán mikor már másodszor csúszott bele kis híján a vízbe, összeszorította a száját, és Hagrid meg mert volna esküdni rá, hogy magában csúnyán káromkodik. Felemelte a fejét és némi tanácstalansággal nézett az előtte álló felnőttre.
"Kérj segítséget, pajtikám! Akkor talán más vagy, mint az apád!" - sugallta neki gondolatban.
"Azt lesheted!" - jött a válasz hangtalanul, és az óriás nagy, meleg tekintetű fekete szeme tágra nyílt, mert úgy érezte, mintha egy kísértetiesen ismerős hang egyenesen a fejében szólalt volna meg. A fiú alig hallhatóan mormogott valamit, és a következő pillanatban a parton termett, aztán többé nem nézett senkire és semmire, csak a kastélyra, a férfi hátán pedig végigfutott a hideg. Mintha több évtizedet forgott volna visszafelé az idő kereke...
Szótlanul vezette be a csapatot a Roxfort hatalmas kapuján és állította meg abban a kis szobában, ahol az elsősök várakozni szoktak, mielőtt bevezetik őket a nagyterembe és beosztják valamelyik házba. Annyira elgondolkodott, hogy nem is hallotta, miről beszélgetnek mögötte, pedig nagyon nagy volt az izgalom most is, mint mindig.
- Te hova akarsz kerülni? - hangzott a kérdés mindenhonnan, ez volt most a legfontosabb, mindenki csak erre tudott gondolni.
- Griffendél...
- Griffendél...
- Griffendél! - jött a válasz innen is, onnan is, egyik szájból kisebb, másikból nagyobb önbizalommal.
- A Griffendél a legjobb hely a világon, a legnagyobb varázslók mind oda jártak! És ráadásul a házvezető tanár sem akárki ott! A legfiatalabb házvezető a Roxfort történetében! Mióta ő áll az élén, a Griffendél még nem veszítette el a házak versenyét! - suttogta egy copfos lány lángoló arccal, izgatottan.
"A második legfiatalabb..." - gondolta a fekete hajú kölyök, aki már belépéskor bevette magát egy félreeső sarokba, és azóta nem mozdult, nem szólt, csak a szívdobbanásait számolta. Egy, kettő, három, négy... Aztán száz után újra, elölről, sokkal gyorsabban. Egy, kettő, három, négy...
- A második legfiatalabb... - mondta egy komor, kemény arcú fiú halkan. - Perselus Piton volt a legfiatalabb!
- Ő nem számít! Jobban tennéd, ha a nevét sem ejtenéd ki a szádon! Ráadásul az nem a Griffendél volt, hanem a Mardekár... Annak az élén bárki állhat!
- Azért talán mégsem... - próbált a másik erőtlenül vitatkozni, de az általános felzúdulás belefojtotta a szót.
- Csak nem véded?!
- Nem Őt... De a Mardekár is egy a négy ház közül, apám azt szokta mondani, hogy nem szégyen oda járni!
- Nem a fenét! - háborogtak a gyerekek most olyan hangosan, hogy Hagrid is felkapta a fejét és rájuk pisszegett.
Egy, kettő, három, négy... - számolt a fiú a sarokban, de most már olyan gyorsan vert a szíve, hogy alig tudta követni. Nemsokára be kell mennie a nagyterembe, és akkor...
- A Mardekár a lúzerek gyűjtőhelye, talán még életükben nem nyerték meg a házak versenyét sem! - jelentette ki egy szőke hajú lány az utasításnak megfelelően sokkal halkabban, de nagyon határozottan.
"De, hétszer egymás után..." - javította ki gondolatban a falnak támaszkodó gyerek, aki úgy simult a kövekhez, mintha szeretett volna beléjük olvadni.
- De, volt olyan időszak, mikor hosszú évekig ők nyerték el...
- Na ne mondd! Mikor?!
- Még Piton idejében, mikor Ő volt a házvezető tanár!
- Na igen, de aztán ide került a keresztapám, és befellegzett nekik, mióta ő megjelent itt, nem nyertek semmit, akármivel próbálkozott is Piton! - mondta Ron vállat vonva.
- Ha még valaki kimondja ezt a nevet, fejbe fogom verni, esküszöm! - mérgelődött egy jól megtermett, pirospozsgás elsős jókora öklét felemelve.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... - számolt magában kapkodva a kicsi, fekete hajú fiú, és úgy érezte, a saját szívdobbanásai fogják megfojtani. Zsebre tette a kezét, ökölbe szorította az ujjait és reménykedett, hogy nem remeg annyira a keze, hogy a ruhán keresztül is látható legyen.
- Miért, ki a keresztapád? - kérdezte Ian.
- Harry Potter...
- Kicsoda?! Ember, maga Harry Potter?!
- Igen! Nekem ezért is muszáj a Griffendélbe kerülnöm, az egész családom ott volt, mióta világ a világ! Nem viselném el azt a szégyent, ha pont én nem kerülnék be oda! Mit szólna az apám, a nagybátyám... A keresztapámról nem is beszélve! - nyögte Ron, aki percről-percre lett egyre sápadtabb.
- Szóval te ismered őt személyesen?!
- Gyakran eljön hozzánk, párszor kviddicseztünk is együtt...
- Fűűűű, öregem, hát ez... Ez egyszerűen fantasztikus! És milyen?
- Hát... Jó fej és elképesztően jól repül!
- Tudod, szerintem te nem vagy normális! Személyesen ismered a világ leghíresebb varázslóját, és csak azt tudod megjegyezni róla, hogy jól repül?! - háborgott csípőre tett kézzel egy okos arcú, szemüveges, barna lány.
- Miért, mit mondjak? Ez az igazság!
- Férfiak! Mondjuk beszélhetnél inkább arról, hogy milyen varázslatokat láttál tőle!
- Tudod, a mi házunkban viszonylag ritkán szokott átkozódni, nem sok oka van rá! - vont vállat Ron idegesen, és megkönnyebbülve fújt egyet, mikor a lány égnek emelte a szemét, és csinos kis orrát felhúzva otthagyta őket.
- Rémesen idegesítő ez a csaj! - állapította meg Ian.
- Ja... Remélem, akármelyik házba kerülök is, ő egy másikban lesz! - mérgelődött Ron, aztán ijedten rezzent össze, mikor Hagrid felemelte a kezét jelezve, hogy csendet kér.
- Most bemegyünk a nagyterembe, ahol be fognak osztani benneteket a Roxfort valamelyik házába! Onnantól kezdve akármit tesztek, az a házatoknak hoz, vagy a házatoktól vesz el pontot. A beosztás úgy történik, hogy...
A fekete hajú fiú ezt már nem hallotta, olyan hangosan dobolt a vér a fülében... Különben sem igazán érdekelte ez a szöveg, elolvasott már minden könyvet, ami az árvaház könyvtárában csak volt és a Roxfortról szólt, az óriás nem nagyon tudott neki újat mondani. Már nem is számolt, arra sem volt ereje, csak arra koncentrált, hogy meg tudjon állni a lábán, és összeszorított fogakkal próbálta bent tartani a gyomrát.
- Álljatok sorba, és ha bent leszünk, várjatok, míg szólítalak benneteket! Aki a nevét hallja, az odamegy a székhez, leül és fejére teszi a Teszlek Süveget. Csak nyugodtan, ebbe eddig még senki nem halt bele! - mosolyodott el Hagrid a halálsápadt arcokat látva.
Kinyitotta az ajtót, és az elsősök lesütött szemmel beóvakodtak a nagyterembe. Velük szemben négy hatalmas hosszú asztal mellett ültek a felsőbb évesek, és kíváncsian fürkészték a kicsiket. Ők zavartan toporogtak a tekintetek kereszttüzében, egyik oldalról a nagyobb diákok, másik oldalról a tanári asztal mögött helyet foglaló professzorok...
Középen, egy díszes, hatalmas karosszékben szikár asszony ült, őszülő, szoros kontyba csavart fekete haján magas, díszes süveggel, méregzöld talárban. Ő volt Minerva McGalagony, a Roxfort igazgatónője, és jobbján ott ült egy fiatal, kócos, fekete hajú, szemüveges férfi... Ő volt az, akit minden gyerek elsőként vett szemügyre, mikor végre fel merték emelni a fejüket és körül mertek nézni. HARRY POTTER! Egy élő legenda!
Nemcsak az elsősök nézték őt, a híres fiatal varázsló is olyan figyelemmel szemlélte az egymás mellett álló, zavarukban lábukat váltogató "újoncokat", mint eddig még soha. Összehúzott szemmel vette sorra az izgalomtól kipirult, elfehéredett, vagy éppen enyhén elzöldült arcokat. Máskor rájuk mosolygott volna, hogy kicsit megnyugtassa őket, hiszen nagyon jól emlékezett, milyen érzés volt életében először állni a Roxfort nagytermében, és a Süveg ítéletére várni, de most ez eszébe sem jutott, észre sem vette a zavarukat, egészen más érdekelte. Gyorsan intett Ronnak, biztatóan rámosolygott és odabólintott neki, aztán tovább keresett valakit, egy másik ismerős arcot... Igaz, lehetne egészen más is a külseje, örökölhette a vonásait az anyjától is akár, de valahogy el sem tudta képzelni, hogy ezzel a névvel ne hasonlítson az apjára!
Nem ő az, nem ő és nem is ő... Hoppá! Hirtelen megmerevedett, ahogy a tekintete beleütközött egy vékony kis alakba, aki fekete talárban állt ott mozdulatlanul, fejét olyan mélyen lehajtva, hogy előrehulló fekete haja teljesen eltakarta az arcát, és csak az orra látszott. Az az orr...!
"Emeld fel a fejed, hadd lássalak!" - sugallta a kölyöknek és előredőlve koncentrált.
A fiú hirtelen felvetette a fejét, hátradobta a haját és egyenesen a szemébe nézett.
Bingó! - mondta magában Harry Potter keserű diadallal. A tankönyvek egyszer még valószínűleg feljegyzik ezt a kifejezést, mint csak a korszak legnagyobb varázslója előtt ismeretes titokzatos varázsigét...
A szénfekete szempár rezzenéstelenül viszonozta a kutató pillantást, és a fiú érezte, hogy fokozatosan lassul a szívverése. Nem panaszkodhatott, kitüntető figyelemben részesült. A híres mágus csak rá koncentrált, a zöld szemek szinte az agyába fúródtak, és minél tovább nézték őt, annál jobban mélyült a színük, vadul lobogó smaragdzölddé váltak, kőkeménnyé és metszőn hideggé is, mint az a bizonyos drágakő. Egyértelmű üzenetet hordozott ez a pillantás, mégpedig azt, hogy Harry Potter nagyon nem kedveli őt.
Nem csodálkozott... Ismerte a régi történetet, ezt várta! Meglepte ugyan, hogy milyen biztosan választotta ki a tömegből, de úgy látszik, ezt is meg kell szoknia, itt valahogy mintha mindenki számított volna rá már jó előre! Tudta, hogy felismerték, kétsége sem volt felőle, hogy pontosan tudják, kicsoda! Logikus lett volna, ha most végleg elszakad a pattanásig feszülő idegek húrja, és vagy rosszul lesz vagy elrohan, de ő sosem így működött. Tulajdonképpen hálás volt Harry Potternek, ez a tekintet sokat segített! Lenézés volt benne, undor, megvetés, és mióta az eszét tudta, rá ez úgy hatott, mint a legjobb élénkítő bájital. A hétfejű sárkánynak is nekiment volna, ha az így néz rá... Érezte, ahogy elborítja a már ismerős jeges düh, elszáll minden félelem, ugyanakkor az agya hűvös nyugalommal elemezni kezd. Összeszorította a száját, és villámló szemmel, kihívón meredt vissza a mágusra.
"Ó, igen! Le sem tagadhatnád az apádat!" - gondolta Harry Potter a vadul szikrázó szénfekete szempárt nézve.
- Ő az? - kérdezte mellette egy bodros, fürtös hajú, csinos barna nő csendesen, inkább csak lehelve a szavakat.
- Ő!
- Biztos vagy benne, Harry?
- Hermione, ne kérdezz ostobaságokat! NÉZZ RÁ!!! Különben meg mindjárt megtudjuk! Kezdődik...
A Teszlek Süveg megmozdult, a szakadás szétnyílt, és az ősöreg fejfedő énekelni kezdett, de a sorban álló fekete hajú fiú semmit nem értett abból, amit mondott, ő csak a Griffendél házvezető tanárának magabiztos bólintását látta. Ő az! - olvasta le a szájáról, és magában vállat vont. Most már minden mindegy...
- Abbott, Sarah! - kiáltotta Hagrid, és egy szőke kislány iszonyatos zavarban valahogy kibotorkált, leült a székre, aztán fejére tette a Süveget.
- Hugrabug! - kiáltotta a Süveg, és a lány menekülésszerű gyorsasággal indult a tapsoló asztaltársaság felé. Mától ők lesznek a társai...
- Boot, Harry! - Egy nyurga fiú vált ki a sorból és indult szinte rohanva a szék felé, mintha minél előbb túl szeretne lenni ezen az egészen.
- Hollóhát!
Most egy másik asztalnál csattant fel a taps, és Harryt (nem volt egyedül ezzel a keresztnévvel; a Roxfortban vele és Potterrel együtt ebben a pillanatban éppen negyvenen voltak) a hang vezette inkább a helyére, mint a tudatosság. Lezuttyant a székére és nagyot fújt. Nem a Griffendél, de legalább nem is a Mardekár!
- Crak, Dean!
A nagydarab elsős kihúzta magát, de még így is látszott, hogy citerázik a lába, mert úgy remegett rajta a talár, mintha rázta volna valaki.
- Mardekár! - A többi ház diákjai csendes mosollyal és némi megkönnyebbüléssel nézték a helyére botladozó gyereket, és csak a Mardekár asztalánál hangzott fel nem túl lelkes, de elszánt, amolyan "csakazértis" taps.
A fekete hajú fiú a sorban most már nem hajtotta le a fejét, bár érezte, hogy újra kiszárad a szája, és görcsbe rándul a gyomra, de már nem volt hajlandó foglalkozni vele. Ami jön, az elől nem lehet elfutni...
Szemügyre vette leendő társait, mert eszébe sem jutott, hogy máshova is kerülhetne, mint a Mardekárba. Ha igen, akkor a Süveg nem ismeri a varázslótörténelmet...
A Mardekár így első ránézésre elég kedveszegett társaságnak tűnt, rajtuk látszott egyedül, hogy mintha semmi kedvük nem lenne az egész cécóhoz. Sokan ültek komoran, páran halkan beszélgettek, és furcsa kettősség volt a viselkedésükben. Kerülték a többi diák tekintetét, ugyanakkor dacot sugárzott minden mozdulatuk, minden gesztusuk. Az azért látszott, hogy az elsős, aki hozzájuk került, nem fokozta a jókedvüket.
Akkor mit fognak szólni hozzám? - gondolta a fiú magában és gúnyosan elmosolyodott.
A névsor közben már a géhez ért, a székben éppen "Grey, Lisa" kuporgott, akit a Süveg kis gondolkodás után a Hugrabugba osztott.
- Hunt, Ester! - Az okos arcú szemüveges lány lépett a székhez meglepő önbizalommal és elszántsággal. Habozás nélkül tette fejére a Süveget, ami szintén habozás nélkül kiáltotta:
- Griffendél!
- Jaj, ne, a fene egye meg! - jajdult fel Ron és Ian szinte egyszerre alig hallhatóan, aztán elkeseredve néztek egymásra.
- Nem igazság, ő bezzeg már a Griffendélben van, mi meg a csoda tudja, hogy bekerülünk-e egyáltalán, és ha mégis, hallgathatjuk ezt az okostojást évekig! - suttogta Ian alig mozgó szájjal, hogy rájuk ne szóljanak. Ron már nem is válaszolt, csak az égre nézett, pontosabban a Roxfort elvarázsolt mennyezetére, ami ezen az estén folyamatosan egyre vadabb színt öltött, ahogy a beosztás haladt előre; mostanra ijesztően ólomszürke lett, és lassan már villámok is kezdtek cikázni rajta.
- McKinnon, Ian!
- Most drukkolj! - súgta még oda kapkodva a fiú, aztán igyekezett a lehető legdélcegebben kivonulni a székhez.
- Griffendél!
Ron elvigyorodott, ugyanakkor irigyen nézte új barátját, aki már a helyén ült és szemmel láthatóan malomkeréknyi súlytól szabadult meg.
A fekete hajú fiú éppen ellenkezőleg, úgy érezte, hogy az a malomkeréknyi súly szépen lassan mind az ő vállára, mellkasára kerül. Mindjárt ő következik... És mintha ez nem lenne elég, időről-időre magán érezte Potter kutató, magabiztos tekintetét is.
- Perks, Sally!
- Hollóhát!
Na, most szakadj le! - nézett fel az elvarázsolt mennyezetre a gyerek, és mintha a kérésére akart volna válaszolni, minden eddiginél fényesebb, vakítóbb villám hasította ketté az eget olyan villanással, hogy egy pillanatra mindenki felnézett és elnémult. Ebbe a csendbe kiáltotta bele Hagrid a következő nevet, és lehet, hogy csak a csend miatt, de egészen furcsán csengett a hangja:
- Piton, Perselus!
A fekete hajú, fekete szemű fiú lassan elindult. Az évek során sokszor döbbentek már meg a nevét hallva, de ennyien egyszerre még soha! A csend tovább mélyült, szinte már vágni lehetett volna, csak az ő cipőjének halk kopogása hallatszott. Akik az eget nézték éppen, most úgy kapták vissza a fejüket, mintha a villám tényleg becsapott volna, méghozzá közvetlenül mellettük.
Lassan indult el a suttogás, de amikor elindult, úgy tűnt, sosem lehet többé megállítani.
- Te is hallottad?! Tényleg PITONT mondott?! PERSELUS PITONT?!
- Szerintetek van valami köze AHHOZ a Pitonhoz?
- Biztosan! Nincs olyan elmebeteg, aki csak úgy szeszélyből ezt a nevet adja a gyerekének!
- Hogy kerül ez ide?! Hogy hagyhatják?!
- Remélem, nem hozzánk fog kerülni!
- Na, még csak az kéne!
- Ha valahova, akkor a Mardekárba!
Perselus látta a mardekárosok elsötétülő tekintetéből, hogy ők is éppen ettől tartanak...
Szegény embert az ág is húzza, fiúk! - húzta el a száját kínjában, aztán leült és fejére tette a Süveget.
- Hmmm... Ismerős nekem ez a fej és ezek a gondolatok... Eszed van bőven... Ravasz vagy, de még milyen! Tehetséged van, többféle is! És csupa düh vagy... Hova szeretnél kerülni, fiú? - hallotta a Süveg hangját a fülében, vagy inkább a fejében.
- Miért, ez kívánságműsor? - gondolta gúnyosan, és fogalma sem volt, hogy ezt "hallja-e" a híres fejfedő, de a következő pillanatban elmúltak a kétségei.
- És szemtelen is vagy! Megpróbálhattál volna kérni valami mást, de te tudod! Akkor hát: Mardekár!
- A tehetségem vagy a szemtelenségem miatt? - kérdezte még magában, de a választ már nem várta meg, levette a Süveget és felállt, hogy leüljön jobbról a második asztal mellé. Teljesen nyilvánvaló volt a többi ház diákjainak megkönnyebbülése és a mardekárosok teljes reményvesztettsége. Halálos csendben figyelték, ahogy közeledik, eszükbe sem jutott tapsolni vagy valahogy másképpen üdvözölni, hacsak azt nem tekintette üdvözlésnek, hogy arrébb húzták a széket a mellette ülők, mikor leült, és valaki síri hangon megjegyezte:
- Szerintem az idén jelentsük be, hogy el sem indulunk a házkupáért...
- Alighanem igazad van... - válaszolta egy másik fiú fejét csóválva. - Nincs az a tanár, aki hagyna bennünket győzni, ha Ő nálunk van...
- Ahogy így elnézem, a kviddicset sem vele fogjuk megnyerni...
- Magyarul és egy szóval: felköthetjük magunkat!
"Ez két szó volt!" - állapította meg magában Perselus, de eszébe sem jutott megszólalni. Hiába szokta meg az évek során az ilyen reakciókat, még mindig tudott fájni...
Szótlanul, sötéten bámult maga elé, és csak az töltötte el némi elégtétellel, hogy a híres Ron Weasley, akinek Ronald Weasley a nagybátyja, és személyesen ismeri Harry Pottert, teljes érdektelenségben ült le végül a Griffendél asztalához, pedig valószínűleg arra számított, hogy bombaként robban a neve.
"Ez a bomba most kicsit előbb robbant, hiába, kegyetlen dolog az ábécé!" - állapította meg gúnyosan, meglepő nyugalommal Perselus.
Az eltelt évek alatt már volt alkalma megfigyelni, hogy benne kicsit másképpen zajlanak a dolgok... Mások akkor estek kétségbe, mikor a villám lecsapott, és semmit nem vettek észre abból, hogy lecsapni készül... Ő tudta, hogy jönni fog, ezért már előre rettegett a vihartól, aztán, amikor megérkezett, szinte megnyugodott.
Elgondolkodva, álmosan ült a helyén, és csak monoton morajként jutott el az agyáig McGalagony üdvözlő beszéde. Már napok óta nem tudott enni és aludni, annyira félt attól, hogy mi vár rá. Most, hogy már biztosan tudta, harc lesz, méghozzá elkeseredett és magányos, iszonyúan fáradt volt és halálosan nyugodt. Meg éhes... Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a beszéd véget ért, és a tálak megteltek. Teleszedte a tányérját, és lassan, szinte már félálomban enni kezdett. Alig vette észre, hogy az asztalnál mindenki őt nézi, ki nyíltan, ki lopva. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor az egyik ötödéves megszólította.
- Neked tulajdonképpen van valami közöd ahhoz a Pitonhoz, vagy csak...
- Ne reménykedj! - mosolyodott el Perselus sötéten. - Az apám volt...
Pár perces néma csend következett, mindenki ezen a pár szón rágódott, amelyek sokkal emészthetetlenebbnek tűntek, mint a vesepuding.
- Nem tudtam, hogy van egy fia, sosem hallottam...
- Ő sem! - szögezte le a fiú hűvös nyugalommal, és tovább evett.
- Sosem találkoztál Vele?
- Meghalt, körülbelül akkor, mikor én megszülettem.
- Anyáddal élsz?
- Nem ismertem az anyámat.
- Ne törd a fejed, valószínűleg ribanc volt! - szólt át a másik asztaltól egy fiú megvetőn, elárulva ezzel, hogy fél fülükkel ők is a Mardekárnál zajló beszélgetésre figyelnek.
- Valószínűleg! - bólintott Perselus higgadtan. Rég túl volt már azon az időszakon, mikor még verekedést kezdett ezért a mondatért. Párszor felrepedt a szája, eltört az orra, míg rájött, hogy felesleges. A fiút mindenesetre jól megjegyezte magának...
Társai hitetlenkedve figyelték, ahogy nyugodtan tovább eszik, mintha mi sem történt volna. Akár igaz, akár nem, az íratlan szabályok szerint ezt nem lehetne annyiban hagyni!
- Még ez is... Hogy nyelheted ezt le, ráadásul egy griffendélestől?! Hiszen te még gyáva is vagy! - sziszegte oda neki megvetőn, dühösen az egyik felsőbb éves.
"Te meg hülye, ha tényleg azt hiszed, hogy ennyiben hagyom! Csak nem az öklömmel verekszem. Varázslók vagyunk! Már aki..." - gondolta a fekete fiú lélekben vállat vonva, de hangosan csak annyit mondott.
- Ha egyszer igaz... - A szénfekete szempár újra végigmérte a griffendélest, aki vigyorogva, kihívóan bámult vissza, aztán amikor látta, hogy a másik elfordul, csalódottan csapott a levegőbe az öklével. Ez most nem jött össze, de látszott az arcán, hogy még nem adta fel.
"Ebből előbb-utóbb verekedés lesz!" - gondolta Piton és megcsóválta a fejét. Még éhes volt, és semmi kedve nem volt szétveretni a fejét egy egyenlőtlen küzdelemben.
Meg sem lepődött, mikor a Griffendél asztalától átrepült hozzájuk egy sütemény és krémes felével arcon találta az egyik mardekárost. A többiek egy emberként rúgták ki maguk alól a széket, Perselus pedig villámgyorsan eltűnt az asztal alatt, aztán felnyúlt a tányérjáért, azt is biztonságba helyezte a térdén és folytatta az evést ügyet sem vetve a felette zajló csata zajára.
A harc nem tartott sokáig; mikor előre borítékolható módon a Hollóhát és a Hugrabug is beszállt a Griffendél oldalán, azonnal nyilvánvalóvá vált az erőfölény. A tanárok is beavatkoztak és percek alatt rendet teremtettek. Harry Potter pálcájának egyetlen intésével eltűntette a felfordulás nyomait, aztán levont 20 pontot a Mardekártól verekedés kezdeményezése miatt és aludni küldte az egész társaságot.
- Sokra mentünk veled most is, gratulálok! - fakadt ki dühösen a Mardekár prefektusa, mikor végre a szállásukon voltak, aztán döbbenten torpant meg. A fekete fiú, akinek a leszúrást szánta, nyomtalanul eltűnt mellőle.
- Még ez is! Ha eltéved és a folyosókon mászkál, aztán valaki elkapja, az még húsz pont mínusz! Legalább... Ez az év is jól kezdődik!
A többiek lehorgasztott fejjel hallgatták a morgolódását, nem volt kedve megszólalni senkinek. Nyomott hangulatban vetkőztek le és bújtak ágyba, de álom senkinek nem jött a szemére, még a halálfáradt kicsiknek sem. Még el sem kezdődött a tanítás, és már mínuszban voltak...
- Na, befutott a mi kis elsősünk is! Ilyenek jutnak nekünk! - horkant fel egy Greg nevű ötödéves, mikor észrevette, hogy az újonc beóvakodik az ajtón.
- Potter elkapott legalább?
- Nem! - mondta Piton halkan és ő is elkezdett levetkőzni.
- Hol a fenében voltál?
"Majd holnap megtudod!" - gondolta Perselus, miközben szó nélkül magára húzta a takarót és lehunyta a szemét.
- Hát, idegei legalább vannak a kis rohadéknak! - állapította meg Don, a prefektus, mikor a választ hiányolva felkönyökölt, átnézett a másik ágyra és azt látta, hogy a kölyök nyugodtan alszik.
- Vagy fojtsuk meg most, vagy aludjunk mi is!
- Nem rossz ötlet... Alvás!
- Azt hittem, a másik ötletemre gondolsz! - vigyorodott el Sean, a barátja, aki évek óta volt már a Mardekár fogója.
- Az sem rossz, talán még Potternek is tetszene! Lehet, hogy még plusz pontok is járnának érte... Láttad, hogy nézett rá?
- Csodálod?!
- Nem csodálok én már semmit... - sóhajtott fel Don és lehunyta a szemét.
Egy Harry Potter, egy Hermione Granger, egy Ron Weasley és egy Perselus Piton megint a Roxfortban, és amilyen pechje van, pont akkor, mikor ő a prefektus. Min lehetne még csodálkozni a mai nap után?!
Másnap reggel rájöhetett, hogy mindig adódik valami...
- Tudjátok, mi történt tegnap éjjel? - kérdezte izgatottan suttogva Nigel, a Mardekár kviddicscsapatának kapitánya.
- El ne meséld, ha nem akarod, hogy Lisa kikaparja a szemedet! - vigyorodott el Sean.
- Hülye! - dühöngött a barátja, és mindkét karjával hadonászva próbálta elhallgattatni a röhögőket.
- A Griffendélről van szó, de ha titeket nem érdekel...
- Jól van na, ne kapd fel a vizet! Mi történt?
- Képzeljétek, valaki megváltoztatta a jelszót a Kövér Dámánál, és a griffendélesek képtelenek voltak bejutni a saját hálótermükbe! Persze nem mertek szólni a tanároknak sem, hogy milyen bénák, így a folyosón csöveztek hajnalig, mikor végre arra járt Potter és beengedte őket!
- Na ne marhulj! Melyik tanár változtatta meg a jelszót úgy, hogy nem szólt róla?
- Ez a csúcs, hogy nem tanár volt!
- Hanem ki a fene?!
- Nem tudják, de ilyen még nem volt a Roxfortban...
Perselus magában elmosolyodott, és összehúzott szemmel nézte a griffendéles fiút, aki tegnap még olyan harcias volt, de ma időről időre majdnem beleverte az orrát a bögréjébe, és nyilvánvaló nehézséget okozott neki nyitva tartani a szemét.
Don a fejét csóválva próbálta megemészteni az információt, mikor hirtelen a fekete hajú elsősre esett a tekintete, és elakadt a lélegzete. A fiú szája sarkában alig látható mosoly bujkált, és ahogy a Griffendél asztalánál ülőket, köztük a neki tegnap este beszóló gyereket nézte, mintha láng lobbant volna a szemében. Ez a kölyök tegnap eltűnt valahova és nem válaszolt, hogy hol volt és mit művelt...
- Te voltál?! - kérdezte hitetlenkedve, alig mozgó szájjal.
- Ugyan! Ezt te sem gondolod komolyan! Hát tudhatok én ilyesmit? - kérdezett vissza a fiú teljesen logikusan, de az a villanásnyi mosoly, az a gúny az arcán, a hangjában...
- Persze, te ilyet nem tudhatsz, még a helyet sem ismered rendesen! - mondta Don, mintha saját magát győzködné.
- Ugye? - tárta szét kicsit a karját Perselus és öntött még a teából, magában pedig megállapította, hogy ennél sokkal jobban kell uralkodnia a vonásain. Sokkal jobban...
Hirtelen egy hang szólalt meg a háta mögött olyan váratlanul, hogy kicsit össze is rándult tőle.
- Szóval már kezded? Nem lesz ez így jó! - mondta Potter halkan, de nagyon határozottan.
- Nem tudom, mire gondol, Professzor úr!
- Dehogynem tudod! Én tudom, hogy te tetted, és ne legyenek kétségeid, meg fogsz fizetni érte! - suttogta a tanár, aztán továbbsétált, mert a közelben ülő mardekárosoknak szemmel láthatóan nyúlt a fülük...
Azok, akik minden óvatosság ellenére meghallottak valamit, döbbenten bámultak Perselusra. Ha Potternek igaza van, márpedig Potternek tradicionálisan igaza szokott lenni, akkor... Azt a mindenit!!!
Szinte teljes csendben fejeződött be a reggeli, a griffendélesek félig aludtak, a Mardekárnál teljes volt a tanácstalanság és a döbbenet, a Hugrabug és a Hollóhát diákjai pedig nem tudták mire vélni ezt a nagy nyugalmat...
Perselus már a közben kiosztott órarendet fürkészte, és hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
Bájitaltan volt élete első órája a Roxfortban, és magában elgondolkodott, hogy a tanárok nem direkt állították-e így össze az órarendet, mikor meglátták, hogy ő is itt van. Ha nem ők, akkor a sors szórakozik, és magában valószínűleg jókat röhög...
Szeretett volna valahova hátra ülni a teremben, de azok a helyek már elkeltek, így száját elhúzva telepedett le az első asztalnál üresen hagyott székek egyikére. Itt viszont választhatott, hogy melyikre ül, mert valószínűleg teljesen véletlen módon senki nem tolongott, hogy mellé kerüljön.
- Ott a leendő kis eminens, figyelitek? - kérdezte Brian Finch. A fiú griffendéles volt hatalmas kék szemekkel és rengeteg szőkésbarna hajjal. Már most ő volt az elsős lányok egyik kedvence, pedig csak tegnap érkezett.
- Hiába, a név kötelez! - tódította padtársa vigyorogva, és undorral nézte a fekete talár hátát.
- Nézzétek, alig várja, hogy végre mérget keverhessen!
- Vigyázni kéne, hogy milyen alapanyagokat adnak a kezébe!
- Szerintem már most ismer párat! A vérében van!
"Nem is tudod, milyen igazad van!" - mondta Perselus magában keserűen. Tényleg a vérében volt... Mióta az eszét tudta, úgy ragadtak meg fejében a bájitalok receptjei, mintha mindig ott lettek volna és csak megerősítésre, felelevenítésre vártak volna, hogy előjöjjenek. Senki nem tudta, hányszor töltötték el iszonyattal a képességei, hányszor akart szántszándékkal felejteni, úgy tenni, mintha teljesen tehetségtelen lenne, mert rettegett attól, hogy mit jelent ez, mi fog még kiderülni róla, mi van még ott hátul az agytekervényekben. Olyan volt, mint az alkoholista fia, aki soha nem iszik egy kortyot sem, mert attól fél, hogy genetikailag belekódolták az ital imádatát... Mikor megismerte az apja történetét, sokáig egyetlen bájitalokkal foglalkozó könyvet sem vett a kezébe, azokat a polcokat mindig messzire elkerülte a könyvtárban. Aztán mikor látta, hogy rajta kívül senkit nem érdekel, hogy távol akarja-e tartani magától, vagy sem, így is, úgy is ugyanazt gondolják róla, vállat vont és rávetette magát a saját maga által, saját maga elől titkosított részlegre. Erősebb volt a kíváncsiság, és mostanra tényleg nagyon sokat tudott már... Összeszorította a száját és várta, hogy megérkezzen végre a tanár és véget vessen ennek az egyirányú "beszélgetésnek".
Mintha az ő kérésére jelent volna meg, ebben a pillanatban belépett Morag McKinley, aki ebben az évben tanította a bájitaltant. Mióta Piton eltűnt a Roxfort életéből, lassan már kezdtek arra gyanakodni, hogy ugyanúgy megátkozta a tárgyát, mint Voldemort annak idején, senki nem maradt itt túl sokáig. Legtöbben az ezévi vállalkozónak sem jósoltak hosszú pályafutást...
Mire az órának vége lett, Perselus megállapította magában, hogy a tanárnőnek tényleg minden esélye megvan arra, hogy beteljesítse a jóslatot. Nagyon könnyen zavarba jött, ha kérdeztek tőle valamit, bizonytalanul beszélt, képtelen volt rendet tartani, és a nebulók persze azonnal megérezték a gyenge kezet. Az is kiderült, hogy képtelen kezelni a váratlan szituációkat, hajlamos pánikba esni, ha valami nem várt esemény történik, ami az óravázlatában valószínűleg nem szerepelt. Ennek volt a következménye az is, hogy két üst is szétolvadt az órája alatt, és mindent beterített a tartalmuk, a csoport fele a gyengélkedőn kötött ki, arcuk, lábuk, karjuk tele volt kelésekkel. Perselus is csak azért úszta meg a látogatást Madame Pomfrey felségterületén, mert az egyik át nem gondolt utasítást óvakodott követni, helyette azt csinálta, amit jónak látott, és amire később McKinley is utasítást adott, mikor rájött, hogy valami nincs rendben, de addigra a legtöbb bájital már lobogott, fröcsögött, bugyborékolt...
A mardekáros fiú heves fejfájással hagyta el a termet, úgy érezte, szabályosan az agyára ment ez a tehetetlenkedés, mintha megcsúfoltak volna valamit, amit nagyon szeretett...
Ki van zárva, hogy az apám ilyen béna lett volna! - gondolta magában dühösen, aztán ijedten torpant meg. Régebben soha nem fordult elő, hogy mentegette volna magában az apját, vagy valamit a javára írt volna, mostanában viszont egyre többször kapta azon magát, hogy mintha büszkeséget érezne egyes dolgokkal kapcsolatban. Maga sem emlékezett már, hogy mikor fordult ez át, mikor volt az a pont, amikor már annyi rosszat hallott, hogy az állandósult, de örökké mégsem érezhető szégyen helyét dacos, csakazértis büszkeség vegye át...
Lehorgasztott fejjel bandukolt át a másik tanterembe, ahol a sötét varázslatok kivédésével fognak megismerkedni. És Harry Potterrel... Hosszú idő után ő volt az első ember, aki mióta elvállalta ezt a tárgyat, ki sem engedte többé a kezéből, hét éve tanította már.
Ha volt óra, amitől tartott, akkor ez volt az! Nem mintha attól félt volna, hogy a tananyag nehézséget fog okozni, de a ma reggeli pár mondat után nem várt túl sok jót.
Lassan már begyakorolt módon ült le egyedül abba a padba, ami közvetlenül a tanári asztal előtt volt, szinte a tanár szájában. Valahogy úgy is érezte magát, mintha ott lenne, mikor Potter belépett, és tekintete végigsiklott a diákokon, aztán megállapodott rajta. Nem mondott semmit, csak intett, hogy üljenek le, de a szeme most is smaragdzöldre váltott, és ez nem ígért túl sok jót.
Végigfutott a névsoron, felolvasta a neveket, és fel-felpillantva jól megnézte magának a tulajdonosokat. Az ő óráján rend volt egészen a kezdetektől, csend csak azért nem, mert valaki mindig suttogott valamit a szomszédjának, amit hallott a nagy Potterről és nem tudta magába fojtani, vagy valamelyik kislány motyogott valamit áhítattal maga elé, miközben tágra nyílt szemmel bámulta a nagy varázslót.
Perselus lehajtott fejjel várta, hogy hozzá érjen, és próbált mindenre felkészülni.
- Perselus Piton... Nocsak, milyen híres név... Hogy miről híres, azt most inkább hagyjuk! - mondta enyhe gúnnyal, gyors mosollyal nyugtázva a felcsapó nevetést, aztán oda sem nézve játszadozni kezdett a varázspálcájával, elérve ezzel, hogy az elsősök szeme megbabonázva meredjen a híres fegyverre és az azt pergető magabiztos ujjakra.
- Lássuk csak! Mit is kérdezzek tőled, hogy tudd, milyen sokat várok tőled? Talán próbálkozzunk azzal, amit az apád kérdezett tőlem, mikor idekerültem!
Piton! Mit kapunk, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverünk? Ha szerezned kéne egy bezoárt, hol keresnéd? Mi a különbség a sisakvirág és a farkasölőfű között?
Perselus nem válaszolt, csak szemét összehúzva meredt a tanárra.
- Nos, Piton? Várok... Semmi? Csalódást okozol nekem... Nem tudod? Lám-lám... Milyen érdekes! Apádat pedig nagyon megrázta annak idején, hogy nem tudtam ezt tizenegy évesen!
- Miért, nem tudta? - kérdezett vissza a fiú halkan.
- Ahogy te sem!
- De, ÉN tudom! Csak nem értettem, hogy jön ez ide, a bájitaltannak már vége, azt hittem ez sötét varázslatok kivédése óra lesz!
Hallatszott, ahogy az osztály egy emberként kap levegő után, és Potter úgy összeszorította a száját, hogy szinte megcsikordult a foga.
- Nos?
- Az üröm és az aszfodélosz keveréke altató hatású, annyira, hogy az élő halál eszenciájának is nevezik, a bezoár a kecske gyomrából kivett kő, a sisakvirág és a farkasölőfű pedig egy és ugyanaz!
- Látom, jobban hasonlítasz az apádra, mint bárki gondolná! És mielőtt félreértenéd, ezt nem dicséretnek szántam! - mondta a tanár dühösen, és olyan csattanással tette le a pálcáját az asztalra, hogy mindenki összerezzent, ő pedig egészen közel hajolt a kis fekete hajú fiúhoz, és szinte a fülébe suttogta:
- Még mindig azt kellene hinnem, hogy semmit nem tudsz a Kövér Dámával történtekről?! Ez hiba volt, Piton! Ha azt akarod elhitetni magadról, hogy nem vagy képes valamire, akkor ne villogj a kétes értékű tudásoddal! - Aztán felegyenesedett és csak annyit mondott:
- Nyissátok ki a könyveteket a 12. oldalon! Ja, és mielőtt elfelejteném, 10 pont a Mardekártól Piton szemtelenségéért!
- A jó válaszért nem jár plusz pont? - kérdezte Perselus, és maga sem értette, mi ütött belé, miért nem hagyja a fenébe az egészet. A következő pillanatban felszisszent annak jeléül, hogy a legközelebbi mardekáros pokoli erővel bokán rúgta, és megint hallatszott az a jellegzetes hang, amikor sok ember egyszerre szívja be és tartja bent a levegőt.
- Majd McKinley professzorral beszéld meg, ha akarod, ez ugyanis sötét varázslatok kivédése óra, nem adhatok pontot olyan válaszra, ami nem az én órám anyaga! - mondta hidegen Potter, és csak foltokban kivörösödött arcán látszott, hogy pokolian dühös.
- Mint mondtam, a 12. oldalon nyissátok ki a könyveteket! És újabb 10 pont a Mardekártól!
Perselus az óra hátralévő részében már meg sem szólalt, csendben jegyzetelt és időnként vágyakozva nézett az ajtóra. Annyit mindenesetre megállapított, hogy amit tanulnak, az nem nagy kunszt, szinte már nevetséges... Ha nem az lenne a neve, ami, nem nagyon lehetnének gondjai!
Mikor végre vége volt az órának, és Potter egy utolsó megvető pillantás után elhagyta a termet, ő is azonnal felállt és elindult, rá sem nézett senkire. Úgy érezte, hogy most jobb, ha senki nem kérdez tőle semmit, nem mond semmit, nem köt bele, mert még megátkozná az illetőt.
A következő óra bűbájtan volt a csöpp termetű Flitwick professzorral, aki olyan kicsi volt, hogy még Perselus is magasan fentről tudott volna lenézni rá. Felkapaszkodott a székére rakott könyvkupac tetejére és végigment a névsoron. Mikor az ő nevéhez ért, leengedte a pergament, és kíváncsian szemügyre vette a fiút, aki közvetlenül előtte ült.
- Nagyon hasonlítasz az apádra, mondták már?
- Párszor...
- Remélem, csak külsőleg!
"Erre most mi a fenét kéne mondanom?" - mérgelődött magában Perselus. Honnan tudhatná?!
Magában megfogadta, hogy ha még valaki szóba hozza az apját, mindent el fog követni, hogy ne csak külsőleg hasonlítson Rá. Az órára nem is tudott figyelni, teljesen elege volt. Legjobban az rémítette meg, hogy egyre dühösebb lett, ahogy a nap haladt előre. Azt hitte, nem lehet nehezebb dolga, mint eddig, de itt, a Roxfortban, olyan emberek között, akik személyesen ismerték az apját, minden még sokkal rosszabb volt...
Már csak egyetlen dupla óra volt hátra a mai napon, átváltoztatástan Hermione Grangerrel...
Azzal a Hermione Grangerrel, aki Harry Potter egyik legjobb barátja, társa mindenben, amit átélt... Na, ez is csodálatos lesz!
Leült az első asztalhoz, már körül sem nézett, ez a hely, úgy tűnik, végleg neki maradt, és tulajdonképpen miért ne? Aki akarja, megtalálja leghátul is, teljesen mindegy!
A barna hajú nő mosolyogva lépett be a terembe, és bár az ő tekintete is megtorpant az első asztalnál, nem látszott rajta különösebb változás.
Végignézte a névsort, és Perselus fásultan várta, hogy hozzá érjen, elmondja a szokásos mondatokat, és végre a mai napra vége legyen ennek a mizériának. Annál nagyobb volt a döbbenete, mikor a professzorasszony a nevét mondva csak ránézett, bólintott és minden megjegyzés nélkül továbbment. Még csak ennyi idős és már szenilis?! - vonta fel a szemöldökét meghökkenve, aztán magában vállat vont. Ezen az órán képes volt figyelni, talán azért, mert végre békén hagyták, talán azért, mert ahogy magában elismerte, Hermione Granger jó tanár volt. Kicsit túl precíz, kicsit túl lelkes, de értett ahhoz, amit csinált, nem volt olyan kérdés, amire ne tudott volna válaszolni, látszott rajta, hogy imádja a tárgyát, és az is, hogy ha történik valami, képes lesz megoldani.
Az ő órája volt az egyetlen a mai napon, amin még a Mardekár is szerzett pontokat. Hermione mintha nem is tudta volna, hogy ki melyik házhoz tartozik, de ha tudta is, nem érdekelte. Könnyedén vidrává alakította a névsort és csak nevetett, mikor a nebulók hangosan bíztatni kezdték, hogy meneküljön és lehetőleg minden feljegyzést vigyen magával.
Gyorsan visszaváltoztatta névsorrá, aztán kezdetét vette a gyakorlás. Mindenki kapott egy darab fonalat, ezt kellett volna vékony fapálcikává alakítani, de óra végére sem fenyegetett az a veszély, hogy az általuk előállított tűzifaterméssel fogják hideg teleken fűteni a Roxfort épületét. Perselus tulajdonképpen jól haladt, bár azt mindjárt érezte, hogy ez nem áll olyan közel hozzá, mint a bájitaltan vagy a sötét varázslatok, de tagadhatatlanul érdekes volt... Mikor vége volt az órának, a diákok talán jobb hangulatban mentek kifelé, mint a mai nap során bármikor. Piton is csatlakozni akart hozzájuk, de a professzorasszony halkan odaszólt neki, hogy maradjon. "Na, akkor ezért nem mondott semmit óra elején, most jön..." - gondolta a fiú mindenbe beletörődőn, és minden nehezen összekapart jókedve elszállt.
- Ülj le! - intett Hermione Granger egy szék felé, és ő is leült vele szemben.
Elgondolkodva nézett maga elé, aztán felemelte a fejét és elmosolyodott. A fiú majdnem körülnézett, hogy ki a csoda van még itt rajta kívül, de aztán uralkodott magán és csak várta, hogy ebből mi lesz.
- Gondolom, mióta itt vagy, hallottál az apádról sok mindent...
- Hallottam akkor is, mikor még nem voltam itt! - vont vállat Perselus keserűen.
- Hm... Nem csodálom... Tudod, ezer rossz dolgot lehet mondani az apádra, de ezeket már tudod te is, viszont nem tudom, valaha valaki mondta-e neked, hogy mennyire okos volt és milyen sokra vihette volna, ha... Na igen...
- Nem értem, mit akar ezzel, tanárnő!
- Csak azt akarom, hogy tudd, te nem vagy az apád, de a tehetsége alighanem megvan benned is azok alapján, amiket hallottam rólad! Nem kell szégyellned a képességeidet, azok nem felelősek semmiért, a te dolgod, hogy hogyan, mire használod őket! Használd őket jobban, mint Ő!
- Értem, szóval legyek jó! És mégis hogyan csináljam? - fakadt ki Perselus düh mögé rejtve a kétségbeesést. "És kinek, miért?" - tette még hozzá gondolatban, aztán felpattant és faképnél hagyta a meghökkent, fejét csóváló Hermione Grangert.
Jó pár méter után döbbent csak rá, hogy a teremben felejtette az átváltoztatástan tankönyvét. Fogát csikorgatva fordult vissza és nagyon remélte, hogy már senki nincs ott, de ahogy közelebb ért, be kellett látnia, hogy ebben sincs szerencséje. Hangokat hallott, és nem volt nehéz rájönnie, hogy az egyik Hermione Granger, a másik pedig... Potter! Azt sem volt nehéz meghallania, hogy miről beszélnek, hiszen egyre feljebb kúszott a hangjuk.
- Elment az eszed, Hermione, jó, hogy nem kezded el dajkálni az Ő fiát!
- A fiát, Harry! Ezt te is elmondhatnád magadban párszor! Ez a gyerek nem az a Piton, akit te ismertél, csak egy kölyök és a tanítványod!
- Nem az a Piton, de ugyanolyan! Láttad te ennek a "kölyöknek" a szemét?! Hallottad, hogy válaszol, milyen pofátlanul?! Láttad azt a gúnyt az arcán?! Nem mondhatod, hogy ez csak egy gyerek a sok közül!
- Nem, de ha úgy kezelnénk, talán lehetne...
- Te úgy akartad kezelni és mire mentél vele? Úgy hagyott itt, hogy be sem tudtad fejezni a szívhez szóló beszédedet! Hallottam, láttam!
- Keserű...
- Keserű a francokat! Gonosz és velejéig romlott, mint az apja!
- Tudod, hogy nekem Vele kapcsolatban is vannak a mai napig kétségeim, nem teljesen tiszta dolog, hogy miért...
- Hülyeség! Hermione, ez rajtad kívül mindenkinek kristálytiszta! Ez a kölyök teljesen az apja, és a sorsa is ugyanolyan lesz, remélem!
- Harry! Te régebben soha nem mondtál volna ilyet valakire! - kiáltotta elszörnyedve Hermione.
- Most is csak rá mondom!
- Elég az... Tudod, mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy jobban tetted volna, ha megmaradsz aurornak... Nem lehetsz tanár, ha így beszélsz! Ha Dumbledore hallaná...
- De nem hallja, és mindketten tudjuk, miért, ki miatt nem hallja, szóval ne prédikálj nekem!!! Senki nem tarthat prédikációt Piton és Dumbledore témában pont nekem! Én zártam le ezt az ügyet, senki nem tud többet róla nálam! - üvöltötte Harry Potter és kiviharzott a teremből.
- És én mit csináltam?! - suttogta Hermione maga elé szomorúan. Felsóhajtott és felállt, hogy a szobájába menjen. Harry mostanában könnyebben gurult dühbe, mint régen, de majd elmúlik... Estére már szégyellni fogja, amit mondott és azt, ahogy mondta!
Ez a hite meggyőződéssé változott, mikor este a vacsorához igyekezve kinyitotta az ajtót és egy ágacska fehér hangát talált a földön heverve.
Harry... - csóválta meg a fejét mosolyogva. Ő és Ron... Drága Ron... Ezek sosem nőnek fel, mindig lesznek ilyen gyerekes dolgaik, amik miatt muszáj szeretni őket!
- Megkaptam a virágot! - nézett mosolyogva a vacsoraasztalnál barátjára.
- Milyen virágot? - vonta fel a szemöldökét Potter kicsit megkönnyebbülve, hogy Hermione mosolyog és nem duzzog.
- Hát a hangát...
- Nem tudom, miről beszélsz... Virágot kaptál valakitől? Nocsak! Vigyázz, ha ezt Ron megtudja...! - vigyorodott el Harry, és Hermione most már nem tudta mire vélni a dolgot.
- Hát nem tőled kaptam bocsánatkérésképpen?
- Mi az ördögért kéne nekem bocsánatot kérnem?! Ja, a délutánira gondolsz... Hermione, nekem volt igazam, te is tudod!
- Na persze... - mondta a nő elszomorodva. Ha ez így megy tovább, lassan senki nem mer ellentmondani a legrégebbi barátjának! Ijesztő... De ha nem ő volt, akkor ki? És miért?
Tanácstalanul fogott hozzá a vacsorájához, pedig egy dolgot legalábbis eltalált. A virág tényleg bocsánatkérés akart lenni, valakitől, aki nem szokott hozzá, hogy emberként beszéljenek vele és nem is tudott mihez kezdeni ezzel...
Perselus szótlanul evett és a körülötte folyó beszélgetést hallgatta. Don most tudta meg, hogy az ő jóvoltából újabb húsz pont mínusz a mai nap termése. A prefektus már nem is dühöngött, csak rezignáltan legyintett.
- Nem baj, ebben az évben lefelé fogunk rekordot dönteni! Ha ez így megy tovább, több mínusz pontunk lesz, mint a Griffendélnek plusz!
- Abszolút értékben számolva még akár nyerhetünk is! - jegyezte meg halkan Piton. A többiek döbbenten meredtek rá, aztán önkéntelenül kirobbant mindenkiből a nevetés.
A többi ház diákjai és a tanárok meghökkenve nézték a hahotázó mardekárosokat. Régen volt példa arra, hogy ilyen nevetés csattanjon fel annál az asztalnál... Keserű nevetés volt, igaz, de mégiscsak nevetés!
Miközben a hálótermük felé ballagtak, Don halkan csak annyit mondott Seannak:
- Tudod, talán nem is rossz jel, hogy Piton hozzánk került!
- Értem... Agyadra mentek a mínuszok! Rá se ránts, majd elmúlik!
- Komolyan mondom! Tudod, mikor volt utoljára bajnok a Mardekár? Mikor Perselus Piton volt itt a házvezető tanár! És most itt a fia... Nyerni nem fogunk vele, arra fogadni mernék, de eddig sem nyertünk! Most viszont talán kicsit jobban fogunk szórakozni! Ha igaz az, amit az elsősök meséltek, és tényleg azt merte mondani a nagy Potternek, amit el akarnak hitetni velünk... Még csak elsős!!! Szinte sajnálom, hogy nem leszek itt, mikor végzős lesz! Micsoda harcok lesznek itt akkor!
- Így is lehet nézni... - morogta minden meggyőződés nélkül Sean, aztán elvigyorodott. Végül is... - Hajrá Mardekár! - rikkantotta, aztán hátba verte a barátját, és vad indiánüvöltéssel végigszáguldottak a Roxfort méltóságteljes folyosóin. A Mardekár újra harcba szállt...