"Enyém a leltár..."

- Gilda magántulajdona -

Írta: Severosa

Kollár Márta vagyok.
Reménytelenül mugli név, reménytelenül mugli élet.
Mugli... Milyen sokáig nem volt róla fogalmam sem, hogy mit jelent ez a szó! Most már tudom, és nem hiszem, hogy el tudom felejteni valaha, ahogy azt sem, ami még eszembe jut róla, valahányszor kimondom. Ami... Na persze...
Gyáva... Már megint gyáva, és mellébeszél! ...és elfordítja a fejét, lesüti a szemét... Milyen kiábrándító, milyen semmilyen, milyen mugli! Egyszer legyen mersze a szemembe nézni, ha velem, vagy rólam beszél!
Igen, Róla beszélek, és mint már annyiszor, most sem hagyja szó nélkül, hogy rá merek gondolni, sőt, le merem írni a gondolataimat, láthatatlanul cenzúrázza, amit kimondok, van-e benne valami olyasmi, amit nem viselne el, amit gyűlölne, ami számára megalázó lenne, és én hallom a hangját, ahogy gúnyosan, megvetőn leteremt, pedig...
Nem akarok erre a pedigre gondolni!
Mit is akartam... Igen, leltározni készültem, valami rendet tenni végre a megbolydult, feltépett, sajgó idegek, gondolatfoszlányok, emlékek, értetlenkedő, hitetlenkedő, saját magamnak feltett kérdések között. Leltározni... Hiába, könyvtáros vagyok, rend a lelke mindennek!
Megint látom a gúnyos, fekete mosolyt (furcsa, de tényleg még a mosolya is fekete volt... fekete, sötét, metsző, örömtelen... Nem, nem, nem!!! Elég már!!!), lesajnáló pillantást, ami világosan beszél: A könyvtáros kisasszony rendet óhajt teremteni a maga kis világában? Könyvek egymás mellett, gerincek egymással párhuzamosan, a kilógó darabot addig pofozzuk, míg egyvonalba nem kerül a többivel, a "c" szigorúan a "b" után következhet csak, ott és csak ott, csak úgy helyes, kettővel arrébb helytelen, ugye?
Igen, pontosan, Professzor úr! Ott már helytelen...
Istenem, milyen gúnnyal tudott beszélni a munkámról, az azzal járó "gondokról", az életemről, a "nehézségeimről", mennyire látszott, hogy nem egy nyelvet beszélünk, nem egy világban élünk, nem ugyanazt jelenti számunkra a "probléma" fogalma! Azonos időben, de két világban, két külön úton futó élet, ami a legváratlanabb helyen keresztezi egymást. Szinte hallom, ahogy a nyavalyáimat a szokott két szóval intézi el: Könyvtáros katasztrófa!
A szavakhoz pedig automatikusan kapcsolódik a fejemben egy megvető mosolyra húzódó pengevékony ajak, és egy gúnyosan a homlok közepéig kúszó fekete, ívelt szemöldök.
Érzem a levegőben szinte megszilárduló, kitapinthatóvá váló gúnyt, pedig tudom, hogy a könyvtár véletlenül olyan dolog volt az életében, amit igazán szeretett és értékelt. Ismerte és tisztelte a könyveket! Talán túlságosan is... Engem is akkor volt hajlandó először észrevenni, mikor megtudta, hogy könyvtáros vagyok. Addig csak valami bosszantó kis izé voltam, légy a szobában, ami talán kicsit idegesítő, de figyelmet igazán nem érdemel. Átnézett rajtam, és pontosan tudtam, hogy nem lát, nem engem lát, hanem mögöttem a telefirkált, koszos falat. Aztán egyszerre csak valahogy kimondtam a varázsszót, "könyv", és a szénfekete szempár hirtelen megállapodott rajtam, én pedig azonnal tudtam, hogy nem véletlenül tartanak ettől a férfitől annyira! Az a tekintet, ha igazán rászegeződött valakire, akkor élve boncolt... Csak előbb a tulajdonos eldöntötte, hogy érdemes-e beszennyezni a fényes, steril szikét az illető feltrancsírozásával. Felszeleteljük-e a kis jelentéktelen könyvtáros agyát, hogy lássuk, van-e ott olyan rendszer, mint a polcokon, ahol mindennek megvan a helye?!
Igen, mindennek megvan a maga helye! Egy könyvtárban legalábbis. Lehet földrengés, tűzvész, árvíz, világégés, az ábécében a "c" akkor is a "b" után lesz, most és mindörökké, ámen, tartja a könyvtáros katekizmus. Milyen sokáig hittem azt, hogy az életben is lehet ilyen szigorú rendet tartani a gondolatok, érzelmek között!
Hogy nincsenek túl nagy, szabálytalan alakú könyvek, amik nem passzolnak sehova, és ha mégis akad ilyen, akkor sincs semmi baj, fogjuk a csavarhúzót, és némi káromkodás, erőlködés és pár letört köröm árán átszereljük a polcot, de aminek be kell férni valahova, azt bepasszírozzuk, egy könyvtáros nem tesz engedményeket! Az erkölcsi ítéleteim is ilyenek voltak mindig, volt egy vonal, a legfelső polc merev fája, amin nem törhetett át semmi, eddig és ne tovább! Én nem helyeslek bűntetteket, én nem sajnálok bűnözőket, akasszák fel a gyilkosokat, nem ejtek értük könnyeket, bólintok csak, igen, ez így helyes! Az a vicces (VICCES?!?! Istenem, miket beszélek én?!), hogy még most is így van, most is vallom, hogy bizonyos bűnökre nincs bocsánat, és a büntetésnek jönnie kell, mert különben nincs igazság, és felborul minden, amiben hittem, de... DE! Belebotlottam minden könyvtáros örök félelmébe, A könyvbe, ami nem passzol sehova, kilóg mindenhonnan széltében-hosszában, és hiába próbálkozunk bármilyen módszerrel, a helyére, az egyetlen helyes pontra nem és nem hajlandó beállni, és mi tehetetlenek vagyunk, mert nem gyártanak olyan polcokat, amiken elférne! Egy darabig próbálkozunk, szerelünk, átpakolunk, újra és újra, a magasság már rendben van, de a szélesség még mindig nem megfelelő, mindenki nekimegy, mert messze-messze kilóg (hogy rohadna meg, aki ilyenre gyártotta!!!), lassan megreped a széle, megtöredezik a sarka, és mi napról-napra figyeljük a szaporodó sebhelyeket, míg egyszer azt vesszük észre, hogy minden dühünk ellenére megszakad a szívünk érte. Aztán eljön a pillanat, amikor összeszorított fogaink között szitkokat sziszegve kiemeljük, közöljük a kollégákkal, hogy ha valakinek kell, akkor nálunk megtalálja, és magunkkal visszük, egy olyan helyre, ahol biztonságban van, és kényelmesen elfér.
Új, teljesen szabálytalan szabályokat vezetünk be, annak az EGYETLENNEK a kedvéért.
Aztán jön a leltár, és minden elveszhetett, de ez az egy... ez marad!
Leltározok... Ez a szó sem jelentett mást számomra nagyon sokáig, mint könyveket, számokat, adatokat, port, izomlázat, fáradtságtól hátamra tapadó pólót, némi penészt, és a pecsét halk koppanásait, amint nyugtázza: Igen, ez megvan, helyes, tovább! Csak azóta gondolok arra, hogy nem csak tárgyakat lehet leltározni, mióta megtaláltam azt a naplót, benne pár verssorral...

"Felnőttem, élek, enyém a leltár..." (1)

Vajon felnőttem én is? Már régen illett volna, de nem láttam semmi nyomát, ha a külső jeleket, szaporodó szarkalábakat, ősz hajszálakat nem számítom, és nem is vágytam a felnőttségre soha. Talán alattomosan mégis ideért... nem tudom! Mindenesetre ez a leltár most az enyém, és minden darabért vállalom a felelősséget, az enyém a hiány, én fizetek mindenért, nincs káló, itt nem nézünk el semmit, nem bocsátunk meg semmit!
Kezdjük hát!

A, mint Albus Dumbledore. Magas, szálas termet, hihetetlenül hosszú ősz szakáll és haj, számomra elképzelhetetlenül magas kort rejtő, ráncokkal barázdált arc, fiatalos vidámsággal csillogó kék szem, a szemüveg félhold alakú lencséi fölött kitekintve, és az a néha szinte gyerekesen csintalan mosoly. Számomra vele kezdődött minden, és bizonyos szempontból vele ért véget. Szerettem, nagyra becsültem, csodálatos embernek tartottam, és mostanában, ha a kétségbeesés erősebb, mint a józan ész, azon kapom magam, hogy azt hajtogatom magamban: Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Még az sem zavar, hogy már nem él, akit gyűlölni vélek, csak arra tudok gondolni, hogy miért avatkozott bele az életembe, miért rángatott ki a mugli világomból, saját magával kapcsolatban pedig miért nem volt okosabb, miért nem volt gyanakvóbb, miért nem volt óvatosabb, miért, miért, miért???
Hogy képzelte, hogy ő is lehet ember, hogy neki is szabad ostobának, felelőtlennek lenni, neki is szabad tévedni?! Hogy merte, milyen alapon?! Neki nem volt joga hibázni!!!
Hiszen mindannyian azt hittük, hogy ez lehetetlen! Kivéve Őt! Ő tudta, hogy folyamatosan téved, és mégis, még Ő is elbizonytalanodott néha. Saját magában is...
Sóhajtva ütöm fel a picike kis noteszt, ami egy férfi pár nap alatt papírra vetett gondolatait tartalmazza egészen apró betűkkel, hogy beleférjen a kicsi kis könyvecskébe, amit nem naplónak szántak eredetileg, de valaki mégis annak használta, választék híján. Megkeresem a megfelelő sorokat, pedig felmondhatnám az egész naplót kívülről is, szóról-szóra, de jól esik újra és újra kézbe venni, és figyelni a férfias, szálkás írás kőkemény betűit, amik ilyen parányi méretben is ütnek, gúnyolódnak, hitetlenkednek, és sugárzik belőlük a törhetetlen makacsság és dac.

Sosem fogom megérteni ezt a vénembert. Nem tudott rólam semmit, csak azt, amit elmondtam neki. Nem járt utána a történetemnek, nem ellenőrzött, hitt nekem... Miért? Mi a pokolért? Gyerekek százai, ezrei voltak a keze alatt, miért bízta rám őket? Hogy képzelte, hogy a nyakukba ültet egy egykori halálfalót?! Egykori... hah...

Itt mindig hallani vélem a gúnyos horkantást, és a keserű, halk nevetést.

Igen, néha már én is elhittem, hogy csak voltam halálfaló! Elgondolkodom mostanában, hogy el tudta volna vajon hitetni velem, hogy tényleg megváltoztam, ha átlép egy határt? Ha a fene nagy bizalmat nem csak másnak hangoztatja, hanem egyszer az életben kimondja nekem is?! Vagy... Ha egyszer úgy néz rám, ahogy Potterékre szokott, nem elszánt "csakazértis" hittel, hanem valami mással a szemében? Ha kicsit...

Itt a napló írója olyan határozott vonallal húzott át egy szót, többször egymás után, hogy képtelenség kivenni, mit is írt. Olyan mélyek a vonalak, mintha a férfi, aki papírra vetette a szót, a nyomát is szerette volna eltüntetni, hogy ilyesmit leírt valaha. Dühös, bosszús, csúnya áthúzás a precíz, kifogástalan, higgadt sorok között, és az utána írt pár mondat lendületesebb, kicsit nagyobb betűin is látszik még az indulat, ami csak lassan fogy ki a szálkás betűk közül.

Eh, ostobaság, semmi jelentősége nem lett volna! Valószínűleg ugyanígy történik minden, bármit tesz is, nem keresek kibúvókat, magyarázatokat, amit tettem, megtettem, vállalom! Úgy látszik, igaz, hogy az ember a halála előtt ostobaságokon kezd gondolkodni, és ostobán kezd viselkedni...

Becsukom a könyvecskét, és mély lélegzetet véve próbálom elfelejteni az utolsó mondatot.
Leltár! - emlékeztetem magam bősz elszántsággal, és már lépek is a következő betűhöz.

B, mint börtön. Itt láttam először...
Soha nem hittem volna, hogy ilyesmire rá lehet venni engem! Én, mint börtönőr! Börtönőre egy vadidegennek, akit még sosem láttam, a nevét is csak futólag hallottam, mikor Dumbledore néhanap, beszélgetés közben megemlítette. Pár gondolat volt csak, amit mondott, ennyit tudtam Róla mindössze, egészen addig, míg hirtelen annyira híres nem lett, hogy immár Róla volt szó mindenütt...
Utálom a börtönöket, a rácsokat, amik nem csak a belső, de a külső oldalukon is fogva tartanak mindenkit, és a börtönőr alig szabadabb valamivel, mint maga a rab. A végére pedig már az sem biztos, hogy különb...
Milyen farizeus vagyok! Legyenek börtönök, legyenek tele olyanokkal, akik odavalók, de nekem lehetőleg ne kelljen látnom!
Nem sikerült megúszni, pedig kézzel-lábbal tiltakoztam, mikor felvetették, hogy segíthetnék egy kicsit, szükség lenne rám abban a világban, amiben mindig olyan idegenül, elveszetten topogtam, kicsinek, tehetetlennek, hasznavehetetlennek érezve magam.
Az ötletet is kikértem magamnak, hiszen mégis, mit képzelnek rólam?!
- Ha vállalnám, akkor is őrültség, képtelen lennék segíteni, hogy gondolják, hogy vigyázni tudnék egy varázslóra?! Ha elfelejtették volna, én mugli vagyok! - meredtem kissé mérgesen a kis szobámban hívatlanul megjelenő "delegációra".
- Abban a házban, ahol őrizni fogják, nem lesz varázserő! Ezért kellenél Te! Az épületen kívül varázslók lesznek, nem is kevesen, csak a házon belül lenne dolgod! - válaszolta csendesen Arthur Weasley.
- Hol itt a probléma? Neki sem lesz varázsereje, nektek sem lesz, kvittek vagytok!
- Nem egészen... Mi nem értünk a mugli élethez, de ő igen! Az illető félvér...
- Akkor miért nem hívtok mást? Nincs elég kvibli és mugli ismerősötök? Nem hiszem, hogy problémát jelentene ilyet találni! - vágtam rá, és duplán dühített, hogy olyan embereket küldenek hozzám, akiket szeretek, és ezzel akarnak befolyásolni.
- Minél kevesebb embert szeretnénk bevonni, kisasszony! Lehetőleg olyat, akit ő nem ismer, és aki ezért talán megbízhatóbb! - mondta az egyik férfi, akiről fogalmam sem volt, kicsoda, bemutatkozott ugyan, de nem jegyeztem meg a nevét, csak azt tudtam, hogy a minisztériumban valami fő-fő funkcionárius. Máris utáltam...
- Az nem jutott eszükbe, hogy ha velem zárnak össze egy bűnözőt, semmi szüksége varázserőre?! Egyszerűen addig szorítja a nyakamat, amíg kapálózom, aztán kisétál! Nézzenek rám, az ég szerelmére! - mutattam végig egy kétségbeesett mozdulattal hosszában elspórolt, asztal mögötti, számítógép előtti ülésben szálkás izomzatúra edzett önmagamon.
- Erre vannak embereink! Olyan férfiak, akik ellen közelharcban, varázserő nélkül esélye sem lehet!
- Akkor?! - tártam szét a karom, és most már végképp nem értettem semmit.
- Nem fizikailag kéne őrizni!
- Hanem?
- Azt kellene figyelni, hogy nem töri-e valamiben a fejét, nem akar-e csellel kiszabadulni, valamilyen mugli módszerrel, amire mi nem gondolunk! Emlékszel a Monte Christo-ra, amiről egyszer meséltél nekem? Tudom, hogy rengeteg ilyen történetet olvastál, hiszen imádod a könyveket! Ez közös bennetek azzal az emberrel egyébként... - mondta halkan Remus Lupin, aki egészen eddig egy hangot sem szólt, csak állt lehajtott fejjel, mintha szeretne kívül maradni ezen az egészen.
- Nocsak! Egy művelt, olvasott gonosztevő? Ez legalább jó pont neki! Még a végén szimpatikusnak fogom találni! - válaszoltam egy lanyha mosoly kíséretében. Poénnak szántam, amit mondtam, és bár tudtam, hogy meglehetősen suta és erőltetett minden szavam, mint mindig, amikor zavarban vagyok, akkora ellenkezésre azért nem számítottam, mint ami kirobbant. Egymás szavába vágva, hadonászva tiltakoztak, de én igazán csak Remus hangját hallottam, ahogy felcsattant:
- Ezt ne!!! Nem mondhatsz ilyet! Róla nem!
Döbbentem néztem a sápadt, korán őszülő férfit, akinek a szelídsége közmondásos volt. Azzal szoktak ugratni bennünket, hogy azért jövünk olyan jól ki egymással, mert mindkettőnk szájában megalszik a tej, és idegesítően békülékenyek vagyunk. Tőle vártam legkevésbé, hogy így rám förmed. Mit mondtam?
- Ne haragudj, de nem tudod kiről beszélsz! - mondta most már sokkal halkabban, kicsit talán zavartan is.
- Miért, hát ki a fenéről van szó tulajdonképpen?! Ki ennyire fontos, hogy nem jó neki az a börtön, ami másnak megfelel?! Kitől féltek ennyire?! Kiről beszéltünk egészen idáig?!
- Arról, aki megölte Albus Dumbledore-t! - válaszolta Lupin halkan, és láttam, hogy megrándul az arca.
- Perselus Piton?!?! - kérdeztem suttogva, hitetlenkedve, és éreztem, hogy elsápadok.
Egy emberként bólintott mellettem mindenki, és láttam, ahogy még a legszelídebb arcokon is megjelenik a gyűlölet. Az is feltűnt, hogy rajtam kívül senki nem hajlandó kimondani a nevét, AZT a nevet, amit hirtelen, egyik napról a másikra annyira szárnyára kapott a kétes hírnév.
Lassan már olyan lesz, mint Voldemort volt, róla is úgy fogunk beszélni, hogy Tudodki... Aki az igazgatót megölte... Az áruló... és így tovább! - gondoltam fanyarul.
Éreztem, ahogy bennem is felágaskodik a gyűlölet, amit csak nagyon ritkán engedtem így elhatalmasodni, de Dumbledore gyilkosával kapcsolatban az egyetlen normális, elfogadható érzésnek tűnt. Hirtelen abban is biztos voltam, hogy megtalálták az egyetlen embert, akinek a kedvéért még ezt az undorító feladatot is habozás nélkül képes leszek vállalni. Bármit... csak jusson oda, ahova való, ahol a helye van! Bitóra vele!!! Vagy mi a nyavalya van a varázslóvilágban?! Nincs is kivégzés talán, hiszen minden halálfaló az Azkabanba jutott, ha jól tudom, vagy legvégső megoldásként jött a dementorcsók, csakhogy már nincsenek dementorok...
- Rendben van, vállalom! Mi lesz vele utána?
- Kivégzik, már megvan a halálos ítélet, csak pár napot kell kibírnod! Gyorsított eljárás lesz, és nincs semmi, amit meg kellene fontolni, a kötelező köröket lefutják és vége! - mondta Arthur tőle szokatlan keménységgel.
- Helyes! - bólintottam nyugodtan, habozás nélkül. Ha van jó, megkérdőjelezhetetlen ítélet, akkor ez az!
- Tehát nem az Azkaban? - kérdeztem azért még rá, csak a biztonság kedvéért.
- Már nincs Azkaban, nincsenek dementorok, különlegesen súlyos esetekben marad a kivégzés, kénytelenek leszünk pár esetben visszatérni hozzá! - sóhajtott fel kenetteljesen a különlegesen unszimpatikus minisztériumi ember, és én hirtelen undorral mértem végig égnek emelt szemétől lefittyedt ajkán át meg-megránduló kezéig.
"Ha szeretnéd átharapni a torkát, miért nem azt mondod, nincs abban semmi, mindenki így van vele ebben a helyzetben, de ne tégy úgy, mintha szomorú lennél!" - gondoltam dühösen.
- Tudsz jönni most azonnal? - kérdezte Remus halkan, és tehetetlenül vállat vonva intettem igent. Holnap sem leszek erre felkészültebb, mint most...
Nem sokkal később kevés kis motyómmal már egy lepusztult, málladozó vakolatú épület hatalmas, vastag vaslemezekből rondán összetákolt, de szemlátomást iszonyúan erős és nehéz kapuján léptem be, torkomban dobogó szívvel, izzadó tenyérrel, páni félelemrohamokkal a szívemben. Mikor már belül voltunk, akkor kezdtem sejteni, hogy miért ezt a helyet választották ki börtönnek. A lepergett vakolat alól előbukkanó fal penészes, salétromos volt, de vagy fél méter vastag, évszázados kövekből rakott, az ősök mindent kibíró építési technikájával készített. A hatalmas kőtömböket leöntötték oltatlan mésszel, ettől az egész valósággal összeégett, összeolvadt, valami csúnya, de csak dinamittal szétrobbantható elegyet alkotva. A pici, inkább lőrésnek látszó ablakokon mindenütt rácsok, az egész épületben dohszag és sötétség, azt pedig inkább nem voltam hajlandó találgatni, hogy mi lehetett az a valami, ami a folyosón lépkedve olyan fura zajjal roppant egyet a talpam alatt...
- Melyik lesz az én cellám? - kérdeztem keserűen, mert az már most látszott, hogy valamiben nem tévedtem, itt én is rab leszek, és talán nehezebben fogom viselni ezt, mint maga Perselus Piton!
Na igen... Ő megszokta a sötétséget, a magányt... Mire idáig jutott, szinte mindent megszokott már! - gondolom most, ahogy arcomat két kezembe hajtva ülök az asztalomnál, kényelmes kis székemben, mégis halálosan fáradtan.
Jó pár hete tart már ez, nem is fáradtság, inkább valami múlni nem akaró zsibbadás... Felsóhajtok, magam elé húzom újra a kicsi naplót, és belelapozok.

Patkányok... "Kedves" ismerősök! Vajon ők követnek engem, vagy én követem őket? Ha nem tudnám, hogy már rokonaié, a férgeké lett, nyugodtan hihetném azt is, hogy Pettigrew is itt futkos köztük, és figyel most is, mint mikor a Nagyúr beültette hozzám. A kém, aki a kém után kémkedik! És milyen pocsékul csinálta!
Én pedig bevallom, komor gyönyörűséggel vágtam a mindig mozgó, szimatoló orrára az ajtót, újra és újra, hallgattam, ahogy felvisít, esetleg legurul a lépcsőn, és mellé képzeltem a társait is, az állatsereglet többi tagját! A Nagyúr nem bízott bennem, és meg is nehezítette az életemet azzal, hogy el kellett viselnem ezt a szuszogó, reszkető, koszos, büdös, gyáva patkányt a házamban, de jót is tett velem ezzel... A kezemre adta kényemre-kedvemre, és én élvezettel néztem, hogy mire megy a társai nélkül, akiket előre tolva akkora hős tudott lenni korábban!
Patkányok... Ezek a szerencsétlenek azt hiszik, hogy most nagyon megleckéztetnek a halálom előtt, azzal, hogy egy ilyen helyen kell leélnem az utolsó napjaimat! Ostobák, fogalmuk sincs róla, hogy valami szikrázó napsütésben fürdő tengerpart mennyivel nagyobb büntetés lenne! Nem hiszem, hogy el tudnám már viselni a teljes fényt, a társaságot...
Összenőtt az életemmel a sötétség, a dohszag, a magány, és igen, a patkányok. Én akartam volna így? Lehet... Kezdetben gyerekként muszájból éltem ilyen helyen, akkor még szerettem volna valami mást! Azt hiszem... Aztán a Roxfortban megkaptam az alagsort hivatalból, mint mardekáros! Akkor már sejtenem kellett volna, hogy ez valami elrendeltetés? A legeldugottabb zugot már én választottam ki magamnak, mert oda nem jöttek utánam, következésképp gúnyolódni sem tudtak rajtam, nem látta senki a sebezhető pontjaimat, a napfénynél előbukkanó, mindig felszakadó hegeket, amikből állandóan szivárgott a vér, és odavonzotta a cápákat. Ott nyugalom volt, és az esetek legnagyobb részében békén hagytak. Kivéve néha azt a bizonyos patkányt, és a társait! A nagy négyes!
Vajon ha meghalok, megszűnik ez a gyűlölet is, amit érzek, vagy magammal viszem oda is?
Később bájitaltan tanárként, és a Mardekár házvezető tanáraként újra csak kiszabott részesedésem lett az alagsor, és úgy mentem oda, mint haza. Jó volt ez így, akkor már volt rajtam annyi sötét folt, amivel nem tanácsos fénybe állni, mert még észreveszik mások is, arról nem is szólva, hogy esetleg az én szememet is megüti valami saját magamon...
Jó ez így most is, hadd legyen ez az ismerős környezet! Dohszag, sötétség, magány, patkányok... Ez jó, ezt már megszoktam, és a megszokás segít...

Nekem miért nem segít a megszokás? Meddig tart, míg valaki hozzászokik valamihez? Mindenhez hozzá lehet szokni? Hozzá akarok szokni egyáltalán? Mert valami most már segíthetne nekem is... Segítsen valami, hogy kibírjam!!!
Talán majd a RENDSZER! Gyerünk!

C, mint cellák. Habozva léptem át a sajátom ajtaját, és azonnal láttam, hogy igyekeztek kicsit otthonosabbá tenni, de így is kopott volt, hideg, ami még nem lett volna olyan nagy baj, hiszen eddig sem éltem palotában soha, de végtelenül nyomasztó is. Mintha körbefogtak, és összepréseltek volna a falak, körém zárultak, egyre közelebb jöttek, fojtogattak, a szag megülte a torkomat, és szinte éreztem az ízét is.
Nem tudom, más is szokta a szagok ízét érezni, vagy ezt csak én képzelem be magamnak? Ennek az épületnek nem volt jó íze...
Letettem az ágyra a táskámat, és várakozón néztem a többiekre, ők meg vissza rám.
- Most mi legyen? - kérdeztem, és hallottam a saját hangomat, ahogy idegenül, furcsán verődik vissza a vastag kőfalról.
- Ha te is úgy gondolod, akkor megmutatjuk az ő celláját! - mondta Arthur, és én magamban elkönyveltem a pontot önmagamnak. "Ő"... Név nincs most sem...
Bólintottam, és intettem, hogy menjenek előre, és mutassák az utat, hiszen én még nem ismerem itt ki magam.
Reméltem, más nem sejti, hogy azért is szeretnék hátra maradni, mert így feltűnés nélkül törölhetem izzadt tenyeremet a nadrágomba, és talán az arcomat is rendbe tudom szedni, míg odaérünk, mert egyelőre úgy éreztem, minden félelmem tükröződik rajta, és szabadon szemlélheti a pánikot bárki, aki akarja. Mindig gyűlöltem, ha ennyire meztelen volt az arcom, ha ennyire látszott rajtam, hogy félek! Márpedig most rettegtem...
Milyen lehet ez az ember, kit fogok én most látni? Ki lehet az, aki képes volt ezt elkövetni?! Szörnyeteg, akire rá van írva, hogy "vigyázat, gyilkos!", vagy valami teljesen jelentéktelen figura, aki éppen ezért képes évekig elvegyülni, megtéveszteni? Ebben a pillanatban pokolian bántam, hogy nem rúgtam ki a lakásomból ezt az egész csapatot itt mellettem! Miért nem tudok én nemet mondani?! Miért van az, hogy mások naponta többször mondanak nemet olyan dolgokra is, amik semmilyen erőfeszítésükbe nem kerülnének, de nem akarják megtenni, és mindenki elfogadja a dolgot, én meg egy évben egyszer mondok nemet, de abból mindig botrány van?! Valamit nagyon rosszul intézek az életemben, kapcsolataimban, de csak a jó ég tudja, hogy mi az... És csak a jó ég tudja azt is, hogy miért pont most jut eszembe ilyen marhaság! - gondoltam dühösen. Összeharaptam a szám, ökölbe szorítottam a kezem, és szinte már büszke voltam magamra, mert úgy éreztem, egészen ügyesen adom a hidegvérű, teljesen nyugodt embert, akinek az idegei kötélből vannak, elalszik a hullámvasúton, és röptében, fogával kapja el a puskagolyót. A szívdobogás meg nem látszik! Mert bő a pulóverem...
Ez a megelégedettség ki is tartott egészen a keresett cella vasrácsos ajtajáig, fél pillanattal sem tovább.
A kicsi kis helyiségből nem szűrődött ki fény, talán még sötétebb volt bent, mint előtte a folyosón, ahol két hatalmas termetű férfi állt. Készségesen nyitották ki nekünk az ajtót, és eközben tisztán láttam a pisztolytáskát a derekukon, az automata fegyvert a kezükben, de nagy erőfeszítéssel ellenálltam a késztetésnek, hogy hanyagul odavetve megkérdezzem: "Hm, egy uzi?", mert mi van, ha visszaválaszolnak, hogy: "Nem kisasszony, ez egy kalasnyikov!"?! Vége a látványos és hozzáértő bemutatkozásnak... Inkább csak szótlanul rájuk villantottam egy általam "repesztőlakkosnak" titulált mosolyt, ami saját szótáramban azt jelentette, hogy olyan nehéz, és fájdalmas a világrahozatala, mint mikor a repesztőlakk elkezd felhasadozni a fán, amire felkenték, és alóla csíkokban kikandikál az eredeti festék. Ilyen mosolyoknál én is úgy éreztem, hogy lassan, szinte recsegve hasadozik a bőr az arcomon, és úgy is marad életem végéig. Magamon mulatva léptem be a cella ajtaján, és elégedetten jöttem rá, hogy ma ez az első igazi mosolyom.
Félig vakon néztem körül a homályos, fenyegető szürkeségben, vártam, hogy a szemem hozzászokjon a fényviszonyokhoz, mikor a többiek tekintetét követve felfedeztem a keskeny priccsen fekvő alakot. Nem volt könnyű, úgy olvadt bele a sötétségbe, mintha abból származott volna, szinte nem is voltak kontúrjai, talán észre sem veszem, ha nem mozdul meg. De megmozdult, lassan, kimérten, nyugodtan felkönyökölt, és szótlanul ránk nézett. Nem láttam a szemét, csak éreztem a tekintete súlyát, és az előbbi villanásnyi mosoly úgy olvadt le az arcomról, mint tavasszal a mezőkről az utolsó pár maréknyi hó. Mintha megütöttek volna, minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne hőköljek hátra.
Sosem hittem túlzottan kisugárzásokban, aurákban, de ha van ilyen, akkor ennek a férfinak az aurája olyan volt, mint valami védőkör, amin nem tanácsos belülre kerülni, és nem is lehet, mert mindenkit eltaszít, így védve a gazdáját.
Fájdalmat okozott a vele való érintkezés, és nem lehetett eldönteni, hogy a taszítás fáj-e, vagy a körön belülről jön az érzés, és nem is a sajátom.
- Gyújtson már valaki egy fáklyát, itt az orráig sem lát az ember! - mondta Remus szokott nyugodt, halk hangján, amire most mégis alig lehetett ráismerni. Feszült volt, keserű, fáradt, kicsit talán fájdalmas is, és izzott benne valahol mélyen egy adag gyűlölet.
- Farkasvakság? - érdeklődött az ágyon fekvő férfi bársonyos, mély hangon, és ebből az egyetlen szóból szinte csepegett a gúny, méregként marva át magát a simogató, lágy, sötét bársonyon. Megborzongtam, és attól féltem, hogy mások is meglátják, amint szinte összekoccan a fogam, ahogy a borzongás végigfut a gerincemen, végig a lábamon, karomon, felborzolva, glédába állítva a könnyű pihéket, végigszalad a nyakszirtemen, fel a fejbőrömre, csiklandósan, fogvacogtatón... Az volt a legmegdöbbentőbb, hogy az érzés egyáltalán nem volt kellemetlen!
- Rohadj meg! - suttogta Remus rekedten. Még sosem hallottam tőle ilyesmit, és főleg nem ilyen hangon. Nem mintha nem találtam volna teljesen jogosnak, csak szokatlan volt...
- Türelem! Nemsokára... Pár napot még bírj ki! Vagy van egy még jobb ötletem! Ne gyere ide többé! - javasolta a sötét hang hűvösen.
Lupin nem válaszolt, inkább valami fény után nézett, de mikor közvetlenül mellettem megpróbálta meggyújtani a fáklyát, láttam, hogy remeg a keze.
- Mielőtt felgyújtod a házat, javasolnám, hogy billents egyet azon a kapcsolón a hátad mögött! Mugli dolog, villanynak hívják, kétbalkezes varázslóknak is melegen ajánlott! - jött az újabb javaslat a fekete árnyék felől gúnyosan.
- Majd én! - mondtam halkan, és a következő pillanatban elöntötte a cellát a fény, amitől fájdalmasan összehúzódott a szemem, és ahogy körülnéztem, láttam, hogy a többiek is így vannak vele, még az ágyon fekvő férfi is önkéntelenül arca elé kapta a kezét, amit aztán próbált úgy leengedni, hogy senkinek ne tűnjön fel a mozdulat. Lehunyta a szemét, egy pillanatig úgy maradt, aztán újra ránk nézett.
Jézusom, micsoda tekintet! - futott át rajtam döbbenten. Ez az első, ami most is eszembe jut Róla, ha rágondolok. Szénfekete szempár, kőkemény pillantás, minden fényt elnyelő írisz, intelligencia és düh, fenyegetés és a pokol üzenete...
El kellett telnie pár pillanatnak, míg el tudtam szakadni a szemétől, hogy szemügyre vegyem, ki az, aki teljesen felforgatta az utóbbi időben a varázslóvilágot, és akit gyűlöltem, mielőtt még találkoztam volna vele. Egy magas, vékony férfit láttam, tetőtől-talpig feketében, hosszú, hollófekete hajjal, amiből pár tincs ziláltan az arcába hullott. Az arcába, ami éles kontrasztot alkotva a hajával és szemével, sápadt volt, szinte már fehér, kemény, kőből faragott vonású, kicsit talán elgyötört... Ezen a férfin minden hangsúlyos volt, jellegzetes, hajlott sasorrától magas homlokáig, pengevékony, szigorú ajkától szögletes, dacos álláig.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, most először rám pillantott, és egy másodpercig meglepettnek tűnt, de ez nem tükröződött másban, mint homloka közepéig felkúszó fekete szemöldökében.
- Ez ki? - kérdezte némi undorral felém intve, minden különösebb érdeklődés nélkül.
- Ő fog figyelni rád! - válaszolta Remus halkan.
- Pontosan mire is? - hangzott a kérdés nyugodtan, félvállról.
- Ő mugli!
- Mugli? És?! Az őrök is azok! Miért kell... Aha! Értem már! - A sápadt arcon egy hihetetlenül gúnyos mosoly suhant át, és Piton rekedten, csikorogva felnevetett.
- A Félvér Herceg miatt aggódtok, gondolom!
- Ne hízelegj magadnak ezzel a névvel, te adtad magadnak, de nem lettél tőle fontosabb! - vetette oda Lupin fogai között szűrve a szavakat, és láttam a felvillanó szénfekete szempár gyilkos tekintetéből, a halálsápadt arc megszínesedéséből, hogy most valamit nagyon telibe talált, ez a mondat elevenbe szaladt.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a rab üvölteni kezd, de aztán inkább az eddigieknél is halkabban szólalt meg, jeges nyugalommal:
- Az ember olyan nevet ad magának, amilyet csak akar, ezt neked magyarázzam, Holdsáp?!
- Az a név csak az igazságra utalt!
- Az enyém is! A félvérség tény, a Herceg pedig az anyám neve volt, jogomban állt viselni! Különben ha nem vagyok fontos, akkor felesleges ekkora felhajtást csapni, nem gondolod?! Mióta behoztatok ide, azóta nem tudom eldönteni, hogy négylábú vagy kétlábú patkányból nyüzsög-e több körülöttem!
- Vonzod a patkányokat, ki tehet róla, hogy felismerik benned a rokont? - nyeste vissza a labdát élesen Remus.
- Talán rokonaim, de egyik sem barátom! - húzta el a száját gúnyosan Piton, és nem volt rá szükségem, hogy ránézzek a vékony, korán őszülő férfi elsötétülő arcára, már a fekete taláros mágus tekintetéből látszott, hogy ezt a találatot most ő vitte be...
- Menjünk innen! - mondta Lupin, és úgy tűnt, mintha fuldokolna itt, ebben a cellában, amit annyira megtöltött az itt élő férfi dühe, gyűlölete, hogy levegőnek alig maradt már hely.
Ez volt az első találkozásunk, ha annak lehet nevezni azt a pillantást, ami éppen csak súrolta az arcomat. Tétlen szemlélő voltam ebben a mozdulatlan, szavakkal vívott párviadalban, amiben általam ismeretlen erők, múltak feszültek egymásnak
Most visszagondolva már tudom, hogy azért volt olyan kevés a hely és a levegő abban a cellában, mert minden talpalatnyi helyet megtöltöttek a démonok... Annak a fekete férfinak a démonai, amik most körülöttem keringenek, mintha a naplójával rám hagyta volna őket örökül, és most itt csaponganak, kergetőzve, kiegészülve a sajátjaimmal, hiszen van nekem is bőven! Talán majd nem bújnak elő többé, ha szépen felcímkézve a helyükre tuszkolom őket...
Tehát...

D, mint démonok. A saját példányaimmal már régóta járok kéz a kézben, de nem merném azt állítani, hogy ismerem őket. Talán a természetüket igen, de a védekezést ellenük egészen biztosan nem! Azt már régóta tudom, hogy mi hizlaljuk őket, mi etetjük a szörnyeket, míg olyan hatalmasak nem lesznek, hogy felfalják az életünk nagy részét, és túlnőnek rajtunk, de arra a mai napig nem tudtam rájönni, hogy hogyan lehetne éheztetni őket. Ha legyőzöm az irigységet, és a kishitűséget, jóllakik a szorongás. Kínnal-keservvel háttérbe pofozom a szorongást, és pofámba röhög a magány...
Az én démonaim azonban apróságok a megörökölt démonokhoz képest, és szinte látom, ahogy fázósan húzzák össze magukat az erősebb testvérek előtt, amik kinyúlnak a naplócska lapjai közül, megragadnak, és kényszerítenek, hogy lássam más szörnyeit is, mintha nem lennének éppen elegen a sajátjaim!

Nem akarok gondolkodni...
És nem tudok nem gondolkodni! Ez okozza a vesztemet, úgy látom! Többek között... Mindig túl sokat gondolkodtam. Azt hittem, ez a legfőbb erősségem, de már nem vagyok ebben olyan biztos. Talán néha jobb nem elemezni, hanem menni vakon előre, ahogy a szív diktál? Másoknak persze, hiszen nekem nincs szívem, ezt sokan sokszor megállapították már.
Pedig biológiailag működik, hiszen érzem a dobbanásait, sőt, ha az a két gorilla kicsit abbahagyja a fel-alá masírozást az ajtóm előtt, meg az ostoba, beszélgetésnek alig nevezhető szócséplést, akkor talán hallom is, ahogy dübörög. Nem sokáig már...
Igazuk van, az ilyen ellentmondásokat meg kell szüntetni, én is ezt tenném a helyükben, ami nincs, az ne dobogjon!
Furcsa... Nem érzek félelmet, mégis, mikor a halálomra gondolok, működni kezd bennem valami tiltakozás, elutasítás. Ez lenne az életösztön, ami eddig is talpon tartott?
Feladhattam volna már ezerszer, lett volna rá alkalom bőven, és akkor már teljes nyugalommal, és távolságtartással vizsgálhatnám valahonnan ezt a világot. De honnan?! Mi lehet a túloldalon? Akármi is, én látni akarom! Belőlem nem lesz szellem, én nem fordulok vissza félútról, én tudni akarom, hogy mi van ott, ahonnan még senki nem küldött leírást! Annyi mindenen gondolkodtam életemben, ezen miért nem? Azt hiszem, biztos voltam abban, hogy majd megoldom valahogyan, bármi következett is a sorban, bíztam az ész erejében, a tudásomban... Innen most nem látok kiutat, igaz, nem is keresem igazán... A múltkor is legszívesebben Lupinék arcába nevettem volna, hiszen voltaképpen mulatságos, mennyire félnek attól, hogy lévén félvér, lényemnek a mugli része talál valami egérutat, amire ők nem gondoltak! Mit képzelnek, minden eszköz híján a fogaimmal rágom át magam a fél méter vastag kőfalon, ráadásul úgy, hogy állandóan két ember szobrozik az ajtóm előtt?! Hihetetlen, hogy bár váltják egymást, mindig, mindegyik ugyanolyan! Hogyan képesek ennyire arctalanok lenni?! A mugli Crak és Monstro, egyszerre több kiadásban! Szép kilátások...
Eh, mostanában elkalandoznak a gondolataim, ehhez én nem vagyok hozzászokva, rendet végre!!!
Lupinék... Miért nem mondtam meg egyenesen, hogy legyenek teljesen nyugodtak, innen nincs az az ember, aki varázserő híján kiszabadulhatna? Azt hiszem, élvezem a tanácstalanságukat, gyönyörűség nézni az oktalan félelmüket! Még ezek a torony méretű őrök itt az ajtóm előtt, még ők is félnek, csak ők a varázslótól! Azt tudják, hogy egy emberi lény innen nem juthat ki, de egy varázsló, az más eset... Ha elég időm lenne, megvárhatnám, míg muglik és varázslók egymást ijesztik halálra! Miért nem ismertem fel időben, hogy milyen hatalom van a félvérségemben?! Ugyanúgy, ahogy a Nagyúr, én is gyűlöltem mindig a származásom egyik felét, sőt, titkoltam is, amikor és ameddig csak lehetett! Azt hiszem, inkább használni kellett volna, sokkal többször, mint ahányszor tettem... Ostoba voltam, és bár szentségtörésnek tűnik, de kimondom, hiszen úgyis mindegy már, a Nagyúr is ostoba volt! Üldöztük a tudást, a hatalmat, ami ott volt a kezünkben! Nem akartuk ismerni az egyik világot, amihez az apánk kötött bennünket, csak az anyánk után megörökölt föld izgatott bennünket. Nagyobb varázsló akartam lenni mindenkinél, hogy befoghassam mindenkinek a száját, aki a származásomat firtatja, meg akartam mutatni, hogy félvérként is többre vagyok képes bárkinél, hogy aranyvérűbb vagyok minden aranyvérűnél a tudásom jogán! Hiszen én nem örököltem, én választottam az aranyvért! Meg akartam mutatni az apámnak, akinek az üvöltözése a mai napig a fülembe cseng, hogy nincs és soha nem volt igaza, hogy nem vagyok korcs, nem vagyok eltaposható kis féreg, akit már a pólyában meg kellett volna fojtani, legalábbis szerinte, aki csak az ő szégyenére jött a világra, normális emberek közé!
Anyámnak pedig meg akartam mutatni, hogy sosem leszek olyan, mint ő, aki, miközben olyan hatalom lapult az ujjaiban, ami bármikor padlóra küldhette volna az apámat, hagyta, hogy megalázza, megverje őt és engem is napi rendszerességgel! Hagyta, hogy pokol legyen az életünk minden perce, csak azért, mert szerette azt a patkányt (tessék, megint egy patkány!), az apámat, aki semmit nem érzett se iránta, se irántam, csak undort, és bosszúvágyat, amiért anyám becsapta őt, és nem vallotta be az elején, hogy varázsló!
Én már akkor tudtam, hogy nem akarok szeretni senkit, én nem leszek ilyen sebezhető, engem nem tesz ilyen térdein csúszó ronccsá érzelem soha! Sikerült ezt betartani, vagy csak szerettem volna? Mindegy, ez most nem fontos!
Mindenkit megdöbbentett, hogy a Nagyúr megölte az apját. Engem nem... Én is megtettem volna az enyémmel, ha nem hal meg előbb! Már ott lapult a párnám alatt egy bájital, ami átküldte volna a másvilágra, de szerencséjére, vagy inkább az enyémre, előbb meghalt, mintsem alkalmazhattam volna. Pedig életem talán első tökéletesre csiszolt bájitala volt...
Tudás- és hatalomvágy, makacsság, büszkeség, bizonyítási kényszer, gyűlölet, el nem múló bosszúvágy... Sorban megnevezhetem a felismert démonokat, amik a kezemet fogva vezettek idáig. És nem engedik el az ujjaimat most sem! Kapaszkodnak belém, mint bogáncs a ruhába, lerázhatatlanul. Most már tartsanak is ki mellettem, mert ha hirtelen elhagynak, akkor furcsán egyedül maradok, és attól félek, még felismerek valamit, amit nem akarok... Hogy hiba volt az egész, és végtelenül felesleges...

Magam elé meredek, és a szavak összefolynak előttem, fekete masszává állnak össze a fekete tintával írt precíz, tiszta sorok. Percek múlva veszem csak észre, hogy karomat magam köré fonva ülök, de még így is ráz a hideg. Rám fér egy kis mozgás! Készítek egy forró teát, és ujjaimat a bögrén melengetve elkortyolom, miközben fel-alá sétálgatok.
Egészen egy új betűig...

E, mint eskük.
Milyen sok esküt tesz az ember életében, hogy aztán alig egy töredékét tartsa be! Saját magának, újévi fogadalomként, másoknak, fennhangon kimondva, nagy-nagy hirtelen nekibuzdulással, esetleg szerelmesen suttogva, abban a pillanatban még halálosan komolyan gondolva, vagy talán már akkor is az enyészetnek szánva, érdekből, mert így elérhet valamit... Sokszor megfogadtam, hogy én nem fogok hiába esküdözni, ha már úgy vagyunk megalkotva, mi emberek, hogy úgyis megszegünk szót, esküt, hitet, akkor csak úgy mondok ki ilyesmit, ha legalább akkor komolyan gondolom! Aztán pedig megpróbálom betartani, ha a fene fenét eszik is! Mégsem sikerült még azt a keveset sem maradéktalanul.
Erre figyelmeztet ez a kis könyvecske is itt előttem... Milyen könnyű ez nálunk! Nem megy, nem megy, felejtsük el, következmény semmi, legfeljebb egy kis rossz szájíz marad... Nekünk csak ennyi, hiszen nem életek múlnak rajta! Legalábbis azt hisszük... Soha nem szegnénk meg a szavunkat, ha látványosan nagy lenne a tét? Biztosan nem?!

Azt mondják, áruló vagyok... Mihez képest? Mindig tudták, hogy kémkedek. Egy kém mindig áruló! Valamelyik oldalt el kell árulnia, erről szól az egész! Áruló vagy abban a pillanatban, amikor elvállalod... A kérdés csak az, hogy ki küldött kémkedni először, kinek tettél esküt először... Én a Nagyúrnak tettem fogadalmat, ő küldött a Roxfortba, hogy híreket hozzak onnan, ha szigorúan nézem, akkor lennék áruló, ha ellene fordultam volna! Milyen sokszor álltam közel hozzá, hogy így legyen...
Nem hazudtam Dumbledore-nak, amikor azt mondtam, hogy nem akartam a Potter család halálát, és mindenre hajlandó lettem volna, hogy meg nem történtté tegyem azt a napot. Na nem Potter miatt, ezt azt hiszem ő is tudta, de volt ott valaki, akit megmentettem volna, ha csak egy százaléknyi esélyem lett volna rá. Talán ezért hitt nekem, látta az őszinteséget rajtam?
Tudtam, hogy jó legilimentor, de kimondhatom, hiszen a patkányok nem méltányolják a szerénységet, én jobb okklumentor voltam már akkor is. Hagytam, hogy lássa azt, amit akarok, azt, és semmi mást.
Lelkiismeret furdalást, amiért a vesztét okoztam valakinek, aki fontos volt nekem. Azt már nem láthatta, hogy pontosan tudom, ez már nem változtat semmin...
Ha pedig nem változtat, akkor nem mindegy?! Vagy megteszel valamit akkor, amikor lehet, vagy nem teszed meg semmikor, mert nem lesz rá alkalom! Talán ezért szaladtam bele egy másik eskübe, ami aztán eldöntött mindent? Nem akartam, hogy az az ostoba kölyök is meghaljon, és valószínűleg törleszteni is akartam egy régi tartozást. Letettem a törhetetlen esküt, és innentől kezdve már minden mindegy volt. Milyen könnyű elszörnyedni azon, amit tettem! Kíváncsi lennék, hogy a sok feddhetetlen varázsló közül ki hogyan találta volna meg a kiutat ebből a helyzetből! Aki megszegi a törhetetlen esküt, az halott! És áruló... Akkor is, úgy is, mindenképpen! Igen, áruló vagyok, de tehettem volna bármit, mindenképpen az lennék! Megtartottam egy esküt, megtartottam még egyet, és ehhez megszegtem egy harmadikat. Ezért vagyok most itt, és a végén ugyanoda jutok, mintha a törhetetlen esküt szegtem volna meg. Halott vagyok már egy ideje, csak az időpont volt kérdéses... Tanulság - amivel már nem sokra megyek - soha ne esküdj, senkinek semmire! Milyen bölcs lesz az ember a vége felé...

Szinte látom a felkúszó szemöldököt, magránduló ajkat, ahogy a tulajdonosuk most éppen önmagán mulat. Nem tudom, olvasta-e valaha a Cyranót, de olyan volt, mint a főhős. A gúny szikráját sem viselte el mástól, de önmagával szemben kíméletlen tudott lenni, ha éppen nem látta, nem hallotta senki.
Kár, hogy későn találtam meg ezt a naplót, kicsit elkésett a jó tanács. Utoljára nem olyan sokkal ezeknek a mondatoknak az olvasása előtt tettem egy esküt, Arthurnak és Remusnak, Dumbledore emlékére... Megfogadtam, hogy ha rajtam múlik, az a fekete ember nem jut ki abból a szobából soha többé, csak ha kivégezni viszik!
Sosem felejtem el a napot, mikor kijöttünk a cellájából, és néma csendben lépkedve a folyosón, visszamentünk az én szobámba. Senki nem szólt egy szót sem, mintha ott maradt volna a nyelvünk a gondolatainkkal együtt abban a lyukban. Egyedül a jól kiszámított módon lezser, művészi gonddal, hallatlan precizitással hanyagul elegánssá varázsolt minisztériumi varázsló villantott fel egy könnyed mosolyt, egyenesen nekem címezve, aztán hozzám lépett, a vállamra tette a kezét, és jelentőségteljessé, drámaivá mélyített hangon felszólított, hogy tegyek ünnepélyesen esküt, hogy sosem hagyom cserben őket, és mindenáron megakadályozom, hogy Perselus Piton kijusson innen. Nagyon meggyőző... lett volna, ha közben nem túr bele óvatosan a hajába, hogy ellenőrizze, minden szál rendben van-e, és kiürült tekintetében láttam volna valamit, a vágyon kívül, hogy eltűnhessen innen, és végre valami tényleg fontosat csinálhasson! Mondjuk, elmenjen fodrászhoz... Sokért nem adtam volna, ha belerúghatok, és saját magamat is megleptem ezzel a vággyal. Azt hittem, itt csak egyvalakit fogok utálni!
- Hagyd, Jack, nem hiszem, hogy szükség van erre! - mondta Remus kelletlenül, feszengve.
- Már hogyne lenne! Ha már egy vadidegent bízunk meg ilyesmivel, akkor ez a minimum! - fortyant fel a szőke hajú férfi, most először árulva el valami őszinte érzelmet.
Szóval Jack... Egyszer csak megjegyzem! - gondoltam fanyarul, aztán magamban gyorsan azt is hozzátettem, hogy remélem, nem látom annyiszor, hogy ez a katasztrófa bekövetkezzen. Nincs ennyi felesleges hely az agyamban...
- Igaza van, ez elvárható! - mondtam, és már készültem, hogy szavamat adjam, mikor a varázsló, akivel kapcsolatban felejtésre rendezkedtem be, újra megszólalt.
- Várjon, nem ez lesz az egyetlen feladata, sőt, azt is mondhatnám, hogy nem ez lesz a feladata elsősorban!
- Hanem? - ráncoltam össze a homlokomat bosszúsan, és magamban gúnyosan gratuláltam magamnak. Éreztem, hogy nem stimmel itt valami...
- Persze, nem baj, ha figyel rá, nem töri-e valamiben a fejét, de igazán azt szeretnénk, ha kiszedne belőle mindent a halála előtt, amit tud!
- Mi mindent?!
- Bármit... - tárta szét karját tehetetlenül a szőke férfi, és kissé idegesnek látszott, hogy még mindig kénytelen itt tölteni az idejét.
- Ez így kicsit tág kategória, nem gondolja?!
- Mindent tudni akarunk... izé... Róla... Mi volt a terve, mit akart, mit csinált addig, amíg végre elkapták? Biztos, hogy most tényleg halott?! Kik voltak a cinkosaik? Minél több nevet!
- Elment az esze?! Miből gondolja, hogy pont nekem fog ilyeneket elmondani?! Miért nem faggatták ki maguk?! Különben is, nem vagyok vallatótiszt!
- Nem, és ráadásul nem is ismer! Talán éppen ezért elmond egyes dolgokat, amiket nekünk nem! - avatkozott a beszélgetésbe Arthur.
- Ha akarta volna, már elmondta volna, nem?!
- Nekünk nem hiszem! De talán valakinek, aki elég... - A vörös hajú varázsló zavartan elhallgatott, a helyes kifejezést keresve.
- Aki elég jelentéktelen? - fejeztem be a mondatot halkan, és szinte görcsöt kapott az arcom a nagy igyekezetben, hogy ne üljön ki rá semmi.
- Nem így akartam mondani...
- Éppen ezért nem fog velem szóba állni! - mondtam teljes bizonyossággal, és csak legyintettem, jelezve, hogy nyugodtan befejezheti a nyökögést, nincs rá szükség.
- Figyelmen kívül hagyja kisasszony, hogy a halálra készül! Ilyenkor mindenkire rátör a beszélhetnék, és a kényszer, hogy számot vessen az életével! Nekem elhiheti, én tudom! Nem először látok ilyet! - szólalt meg recsegő hangon egy idősebb férfi, aki egészen eddig hallgatott, de most olyan bizonyosság volt a szavaiban, ami szinte ijesztően hatott.
- Nem akarom megtenni! - jelentettem ki idegesen, és közben éreztem, hogy a magabiztosságom körülbelül olyan biztos lábakon áll, mint deszkabudi egy tornádóban. Ha nekem valaki azt mondja, hogy ez nagyon-nagyon fontos, és sok minden múlik rajta sok ember számára, akkor belemegyek, hiszen egyrészt nem vagyok normális, másrészt világéletemben szerettem volna tenni valamit, ami számít. Ami után azt mondhatom, hogy marad utánam valami, nemcsak pár tonnányi újrahasznosított, vagy hasznosíthatatlan, mérgező szemét... Miért akar az ember fontos lenni, miért nem tud csak élni?! Mi ösztönöz bennünket, hogy nyomot akarjunk hagyni magunk után? És miért érzem azt, hogy a Föld lemondana arról a nyomról, amit végül sikerül hátrahagyni? Miért félek ettől? Na igen, szótáram egyik legfontosabb fogalma, valahogy mindig minden ide vezet! - mosolyodok el kesernyésen, némi öngúnnyal.

F, mint félelem... Gyerekként félelem a megfoghatatlantól, aztán félelem a megmérettetéstől, az elbukástól, a többiek gúnyolódásától, attól, hogy kinevetnek, hogy csalódást okozok azoknak, akik szeretnek, bíznak bennem...
Később rettegés, hogy azt bántom meg, akit legkevésbé akarok... Hogy az bánt meg, akitől legjobban fáj... Hogy elveszítem azokat, akik a legfontosabbak nekem... Félelem és féltés, hol az egyik, hol a másik, de valamelyik szinte mindig jelen van az életemben. Ez befolyásolt akkor is, mikor végül igent mondtam arra a bizonyos feladatra? Féltem, hogy gyávának tartanak, hogy azt mondják, cserbenhagytam őket? Féltem, hogy ha nem próbálom meg, akkor én fogom úgy érezni életem végéig, hogy halála után cserbenhagytam Dumbledore-t?
Sokszor mentem már bele olyasmibe, amitől rettegtem, és tudtam, hogy képtelen vagyok rá, csak azért, mert még jobban rettegtem attól, hogy visszautasítsam. Valószínűleg ez történt akkor is, csak ezzel tudom magyarázni az elmebajomat, ami elővett, és kimondatta velem...
- Rendben, szavamat adom!
- Helyes! - mosolyodott el Funkcionárius Jack elégedetten, és megveregette a vállamat, elérve ezzel, hogy immár tiszta szívből el akarjam törni a kezét.
"Akkor én kitöröm, akkor én kitöröm...
Mit törsz ki tengerész, mit törsz ki tengerész?
A karod remete, a karod remete...
Akarja a fene, akarja a fene..." - dúdolgattam magamban a réges-régi gyerekdalt, némi hisztérikus vihogással, és enyhe rémülettel, miszerint most fogok megbolondulni.
- Jól vagy? - kérdezte Remus, és aggódva nézte az arcomat, rám hozva ezzel a frászt, hogy talán hangosan is kimondtam valamit.
- Persze, remekül, mi bajom is lehetne, végre kaptam egy testhez álló feladatot! - válaszoltam keserűen, összekapva az arcvonásaimat.
- Na, akkor mehetünk, ugye? - kérdezte a szőke minisztériumi varázsló, idegesen pislogva az órájára.
Hoppanálj már, csak a nagy sietségben itt ne találd hagyni valamelyik testrészedet, az ég szerelmére! - morgolódtam magamban. Ja, itt nem lehet hoppanálni... Na még ez is... Ennyivel is tovább fog tartani!
- Menjetek, én még maradok egy kicsit! - mondta Remus, aki még mindig gyanakodva vizsgálgatott.
- Ne! Nem kell! - vágtam rá azonnal, aztán a korán őszülő férfi felvont szemöldökét látva nyugodtabban próbáltam folytatni:
- Köszönöm, de ne aggódj, semmi bajom! Menjetek csak!
- Biztos vagy benne? Talán nem kellene elvállalnod... Ha félsz Pitontól...
- Már kimondtam, és ha kimondtam, akkor megpróbálom! Nem hiszem, hogy sikerül, de megteszem, amit tudok!
- Nagyon helyes! Szerintem induljunk! - ismételte önmagát Hűdefontos Jack, és ezúttal nem is szállt vele vitába senki. Ökölbe szorított kézzel néztem, ahogy becsukódik az ajtó az utolsó varázsló mögött, és amint végre egyedül maradtam, leroskadtam az ágy szélére, és kezembe temettem az arcomat. Mibe másztam bele, te jó ég! Hogy fogok én ebből az emberből egyetlen szót is kiszedni, mikor senki nem boldogult vele?! Ez nem az én asztalom, nem vagyok az a típus, aki könnyen, gyorsan teremt kapcsolatot, aki megnyitja a kulcsra zárt ajtókat. Talán azért, mert magam is bezárt ajtó vagyok, és ha bántanak, a kulcsot is ráfordítom, lehetőleg duplára! Márpedig ez a férfi bántani fog! Ezt olyan biztosan tudtam, mint valami alapigazságot, nyilvánvaló törvényt. Bántani fog...
Eszembe jutott Remus óvatos félmondata: Ha félsz Pitontól... Jé, ő kimondta a nevét! Ezt csak most veszem észre...
Nem, Remus, nem félek, legalábbis nem attól, hogy elharapja a torkomat, tudom, hogy azt nem teheti! Attól félek, hogy belém tapos, hogy belém törli a lábát, hogy megaláz, hogy kigúnyol, és én nem tudok védekezni...
Attól félek, amit érezni fogok, és nem tőle, nem attól, amit tenni fog! Magamtól félek, a tehetetlenségemtől, a gyávaságomtól, attól, hogy belebukom ebbe az egészbe, a saját félelmemtől félek, és gyűlölöm ezt az érzést!
Nem félek... Ó, nem! Én csupán csak rettegek!
Még most is érzem a pánikot, ami akkor elfogott... Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik csak meghatározható, kézzelfogható dolgoktól féltek. Valahogy úgy éreztem, azt egyszerűbb legyőzni, azon át lehet lépni, az kívülről jön, nem belülről, alattomosan, kivédhetetlenül!
Vajon van olyan ember, aki sosem fél semmitől? Sokáig azt hittem, Ő ilyen... Már nem hiszem...

Nemsokára vége... Hallom a beszűrődő hangokat, az eddiginél nagyobb nyüzsgést... Érkeznek a szereplők, és a nézők, már aki elég szerencsés ahhoz, hogy bejusson! Már csak a főszereplő hiányzik, azaz én!

"Kintről már hallom a zajt,
nemsokára sor kerül rám!
Évek óta kerülöm a bajt,
enyém a nagy mutatvány!"
(2)

Azt hiszem, mindig erre vágytam! Magamnak akartam az osztatlan figyelmet, én akartam lenni a nagy attrakció! Különös, és nagyon ironikus, hogy mikor elérem, akkor belehalok... Annyi éven át voltam kiismerhetetlen, sötét ló, legfőbb ütőkártya, a titkos adu, aki egyben fedezék! Mindenki engem akart kijátszani, de minden kártyának az a sorsa, hogy csak egy kézből repülhet az asztalra... Én gondolkodó kártya akartam lenni, aki maga irányítja a partit, és időnként hittem is, hogy ezt teszem! De a kártya csak kártya, és mindig van kéz, ami kever! Az én sorsomat ki keverte? A Nagyúr, Dumbledore, Harry Potter, esetleg egyszerűen csak a vak sors? Létezik eleve elrendeltetés, van fátum? Ha van, akkor most fog teljesedni... Megpróbálok őszintén magamba nézni, hiszen mikor, ha most nem, és feltenni magamnak a kérdést: Félek-e?
Nem, most nem félek! De talán egész életemben féltem... Féltem attól, hogy nem ismerik el a tudásomat, féltem attól, hogy kigúnyolnak olyanok, akikről tudom, hogy a sarkamig nem érnek fel, féltem a Nagyúr dühétől, hiszen tapasztaltam, hogy pokoli és fájdalmas, féltem attól, hogy rosszul döntök, féltem attól, hogy nincs visszaút, és féltem attól, hogy van... Féltem érezni, és féltem, hogy ez az átok, az érzelem, mégis utolér... Féltem, hogy belém látnak, hogy kiismeri valaki a titkomat, és azt hiszem, mindennél jobban féltem attól, hogy ÉN ismerem ki magam!
Harry Potter egyszer legyávázott... A legfájóbb pontra tapintott a kis világmegváltó vakarcs! A szó hétköznapi értelmében sosem voltam gyáva, ezért is dühített annyira, amit mondott! Sosem futamodtam meg harc elől, velem nem nagyon tudott elbánni senki, na persze, ha egyedül vette fel a kesztyűt, és nem falkában, mint Potter és barátai! Elvállaltam a legveszélyesebb feladatokat is, és sikerre vittem, úgy, ahogy senki más! Nem féltem a haláltól, sem az enyémtől, sem másétól! De talán féltem úgy élni, ahogy bárki más! Igaz, sejtettem, hogy úgysem hagynák... Túl sok sebet, túl sok gyűlöletet, túl sok keserűséget, és túl sok tudást vittem magammal már a kezdet kezdetén, és ez így együtt nem jó kombináció, ha bátor, büszke, hőslelkű, vidámságra vágyó griffendélesek közé keveredik az ember!
Éljen az ősi, szent ház, az igazság bajnokainak gyűjtőhelye! Meg a Peter Pettigrew-féle patkányoké...
Nem, nem vagyok gyáva, úgy, ahogy ő gondolta akkor, de más értelemben... lehet...
Most nem félek! Inkább bosszúságot érzek... Fiatal vagyok még, akkor is, ha néha ezerévesnek érzem magam, és a tudás, amit felhalmoztam, elvész velem együtt, anélkül, hogy igazán hasznát vettem volna!
Senkinek fogalma sincs, mi minden van a fejemben, hogy mi volt ott már akkor, mikor másoknak csak a seprű, és pár labda... És mi van ott most!!! Nem használtam ki a lehetőségeimet, nem mutattam meg az igazi tudásomat, és ez dühít!
Arany galleon vagyok, amit nem találtak meg, nem költöttek el, vagy nem költöttek el jól, csak eltékozoltak, elvesztegettek... Nem jó ez így...

Nem, ez nagyon nem jó így... Szeretnék valamit odavágni, tombolni, kiüvölteni magamból a kínt, ami ezektől a mondatoktól mindig elfog, de persze nem teszem. Hiszen én higgadt vagyok és okos! Ha-ha-ha!!! Meg gyáva...
Ha jobban meggondolom, nem történhetett másként, ennek így kellett lennie, hiszen megérdemelte... Gyűlölöm, hogy ezt kell mondanom, gyűlölöm, hogy a független bírónak, aki bennem ülésezik, most is ezt kell vallania, és gyűlölöm, hogy a szívem képtelen egyetérteni az agyammal... Sőt! Pillanatnyilag a szívem veszettül utálja az agyamat, és annak minden megfontolt érvét, logikus gondolatát! Gyűlölöm magam, gyűlölök mindenkit, aki ebben az egész cirkuszban érintett volt, csak egyvalakit nem tudok gyűlölni: Őt!
Őt, akit pont ez a szó hozott el idáig...

Gy, mint gyűlölet. Csak most kezdem sejteni ennek az érzésnek a hatalmát!
Már a szó is olyan, mint valami fenyegetés... Végletes és végzetes... Hányszor mondtam már ki magam is... Szerencsére emberre még nem nagyon használtam, talán csak Perselus Piton volt a kivétel, de csak a jó ég tudja, hogy mennyiszer mondtam már: gyűlölöm a kánikulát, gyűlölöm a hétfőt, gyűlölöm a sarat, gyűlölök esernyőt tartani, gyűlölök várni... Pedig ezek mind csak a "nem kedvelem", vagy "utálom" kategória, ha jobban belegondolok. Persze a gyűlölet hangzatosabb, hangsúlyosabb, miért ne használnánk ezt minden helyett?! Közben pedig sejtelmünk sincs róla - jó esetben - hogy milyen is az, mikor valaki igazán gyűlöl!
Én most már kezdem sejteni! Istenem segíts, hogy ne tanuljam meg érezni is!
Azt mondtam, hogy mindenkit gyűlölök, magamat is. Nem, nem akarom! Nem akarom ezt a fullasztó terhet a vállamra, mert összenyom, én nem vagyok elég erős hozzá!
És rettegek tőle, hogy meg lehetne szokni... Megszokni, lényem részének tekinteni, úgy, ahogy Ő...
Mégis, talán ez volt az egyetlen érzésem, amiben biztos voltam, mikor először léptem be Hozzá egyedül. Egy átvirrasztott, végigidegeskedett éjszaka után szántam rá magam, hogy megteszem az első tapogatózó lépést, van-e egyáltalán esélyem rá, hogy teljesítsem, amit vállaltam, igaza lehet-e annak az idős varázslónak, és a halálraítéltekben tényleg nagyobb-e a közlési kényszer, mint másokban. Remegő térdekkel emeltem át a lábam a küszöbön, és próbáltam nem tudomásul venni a kisördögöt, aki legbelül azzal szórakozott, hogy a küszöb fölött érvénybe lépő többszörös gravitációt emlegetett, máskülönben mi a csodáért menne ez az egyszerű mozdulat ilyen nehezen?!
A fekete férfi, aki most a falnak támaszkodva állt, és a szinte lőrésnek sem nevezhető valamin nézett kifelé (fél méterre van a másik ház fala, vajon mi a fenét bámulhat?! - gondoltam idegesen), megfordult a zajra, és rám nézett, elérve ezzel, hogy a gravitáció a sokszorosára fokozódjon.
Ráadásul valamiféle taszítóerő is működésbe léphetett, mert félúton a küszöb felett majdnem visszafordultam. Úgy nézett rám, hogy az szinte már ütésnek is beillett volna.
Jobb helyeken a ház ura nézhet így arra a fertelmes izére, amit a kutya a kertből hozott be éppen, és lepottyantott a makulátlan, kézzel csomózott perzsára...
Mérget, revolvert, Domestost, de legalább egy lapátot! - sikolt ilyenkor azon a bizonyos jobb helyen a háziúr. A varázspálcámat, MOST!!! - üzente ennek a férfinak a tekintete.
- Elveszített valamit, kisasszony? Pont itt? - érdeklődött olyan kedvesen, hogy szinte hallottam, ahogy megcsikordulnak a fogai.
- Jó reggelt! - válaszoltam jobb híján hangsúlyozott udvariassággal, és elkezdtem körülnézni a cellában, hogy nem látok-e valami rendellenességet, hiszen tulajdonképpen ez is a feladataim közé tartozik, nem igaz? Még mindig egyszerűbbnek tűnt, mint bármiféle beszélgetést kezdeményezni ezzel az emberrel. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy erről a helyről voltaképpen lehetetlen volt megszökni, mert abban a lelkiállapotban azt hiszem, azt sem vettem volna észre, ha akkora lyuk van a falon, amin simán kisétálhatok, és talán csak akkor tűnt volna fel, hogy valami nincs rendben, mikor zuhantamban elérem az első emeletet.
Ennek ellenére nagy műgonddal ellenőriztem mindent, legalábbis az iszonyatos zavar közepette próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, mit csinál.
- Ha elárulja, mit keres, talán segíthetnék! Hátha rajta állok! - jegyezte meg ironikusan, és könnyedén arrébb lépett egyet, aztán már fel is tűnt az arcán egy gúnyos, tenyérbe mászó mosoly, mikor önkéntelenül is arra a helyre néztem, ahol az előbb állt.
Szakadjon rád az ég! - kívántam magamban tiszta szívből, de meglehetősen kis hatékonysággal, mikor éreztem, hogy elönti az arcomat a vér.
- Köszönöm, igazán nagyon segítőkész! - állapítottam meg epésen.
- Különösen, ha meggondoljuk, hogy senki nem hívta ide! - értett egyet velem Piton hűvös nyugalommal.
- Nézze, uram! Ez egy cella, és nem egy hotelszoba! Az a jellegzetessége, hogy bárki bármikor bejöhet az ajtaján, de a lakója csak akkor mehet ki, ha engedélyezik neki! Meg mikor kivégezni viszik! - tettem még hozzá negédesen, minden mindegy alapon. - Tehát nincs szükségem meghívóra!
A fekete szem egy pillanatra összeszűkült, a sápadt arc még fehérebb lett, de a bársonyos hang egy pillanatig sem késett a válasszal.
- Akkor már nem is csodálom, hogy ilyen készséges! Gondolom, olyan férfi szobájába, aki van olyan szerencsés, hogy megválogathatja, kik léphetik át a küszöbét, esélye sincs bejutni!
Anyád!!!!! - hirtelen csak ennyi jutott eszembe, miközben éreztem, hogy bennem reked a szusz, minden vér a lábamba tódul, és az eddig bíborvörös arcom falfehérré sápad. Az elmúlt hónapok porig alázó szakítási hajcihője után ez a mondat olyan volt, mint valami mélyütés. Már sejtettem, hogy mit érez a bokszoló, mikor olyan ütést kap, amiről tudja, hogy ezt nem fogja lábon elvinni. Áll még, de a világ forog, és a térdek gumiból vannak, a biztonságos saját sarok pedig hihetetlenül messze. Az volt a legrosszabb, hogy tudtam, Piton is tisztában van vele, mi a helyzet. Egy pillanatra a szemembe nézett, nyugtázta a találatot, és valósággal láttam, ahogy az agya rutinszerűen elkönyveli az információt. Aztán megláttam azt a pillanatot is, mikor megértette, hogy már nincs szüksége rá, már nem lesz jó semmire, nem lesz ideje, és lehetősége felhasználni... Az arca, ha lehet, még jobban megkeményedett, hátat fordított, és nem foglalkozott velem többé.
Úgy léptem ki a cellából, és jutottam el a saját szobámig, mint valami alvajáró, aztán leültem az ágyamra, remegő kezemre szegeztem a szemem, és vártam, hogy elmúljon a reszketés. Azt hittem, nem tudom jobban gyűlölni Perselus Pitont, mint amennyire akkor gyűlöltem, mikor bejöttem ide... Ó, dehogynem! De mennyire, hogy tudom! Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm!!!
Igen, akkor azt hittem, pontosan tudom, milyen az igazi gyűlölet! Ma már tudom, hogy fogalmam sem volt róla...

Gyűlölöm ezeket a "szembesítéseket"! Mint valami látványosságra, úgy jönnek az új és új látogatók, egyesével, kettesével, csoportosan... Ma éppen Potter járt nálam, hogy "a szemembe nézzen"! Szép kis börtön, ide már mindenkit beengednek?! Itt állt, és bámult rám, mint valami vádló, aki egy személyben bíró is. Kócos volt, fekete hajú, mint az apja, az arcán ugyanaz a jól ismert fölény, és megvetés. A Potterek felsőbbsége, az az ezerszer látott magabiztos öntudat, mint az apjánál, ugyanazok a fintorok, ugyanazok a gesztusok, ugyanazzal a testtel, ugyanazokkal az arcvonásokkal... De semmi nem dühített úgy, mint a szeme... Sosem fogja megtudni, hogy bár egész életemben gyűlöltem rajta minden egyes vonást, ami a drága apjára emlékeztetett, soha semmit nem gyűlöltem úgy, mint a szemét, az egyetlent, amit az anyjától örökölt! Gyűlöltem látni, ahogy James Potter arcából kivillan Lily Evans tekintete... Minden kudarcom egy helyen... Most is gyűlölöm, és nem hiszem, hogy ez már valaha is megváltozik! Kedvem lett volna legalább most utoljára belevágni abba a zöld szempárba, hogy csak annak köszönheti, hogy még él!!! Hogy nincs benne semmi különleges, semmi rendkívüli, az anyja mentette meg az életét, az anyja áldozata tette híressé, sebezhetetlenné! Annak az ostoba, eszelősen vakmerő, bolondul önzetlen asszonynak az önfeláldozása, akinek élnie kellett volna, de meghalt helyette, és még most is vigyáz rá, aki nem olyan rég újra megmentette az életét azzal, hogy ráhagyta örökül azt az átokverte zöld szemét! Ezt sem fogja megtudni soha, nem őrültem meg elmondani neki... Inkább higgye azt, hogy olyan nagy varázsló, amilyen nincs még egy a föld kerekén, hogy legyőzött, hogy mindent megtanult... Talán majd egyszer beleveri valaki az orrát, hogy nem így van! De az már nem én leszek...
Itt állt, és élvezte a diadalát... Gúnyos volt, magabiztos, pofátlan, mint mindig, már az első pillanattól kezdve! Én pedig gyűlöltem, mint a legelső napon, mikor betette a lábát a Roxfortba, és felém fordította James Potter arcát, benne Lily szemével, homlokán a Nagyúr kézjegyével. Igen, minden egy helyen... Gyűlölöm, és utolsó leheletemig gyűlölni fogom! Nem hiszem, hogy ő másképpen lenne ezzel, legalábbis remélem, hogy ugyanazt érzi, amit én, dolgoztam rajta eleget, hogy így legyen! Ha ezt örökül hagyom rá, ha csak egy darabig érzi az érzéseimet, érzi a gyűlöletemet, már nem győztes, higgyen bármit! Azt hiszed, győztél, Potter?! Nem, amíg el tudom érni, hogy úgy utálj, ahogy én téged!

Még most is megborzongok, ahogy olvasom ezeket a sorokat. Hogy lehet egy érzés ennyire engesztelhetetlen, hogy lehet ezzel együtt élni nap nap után, minek kell történni egy emberrel ahhoz, hogy ilyen nyomok maradjanak az életén, a lelkében? Hány embernek kellett beletörölni a talpát, míg ilyen lenyomatot hagyott?
Elgondolkodom a fiún, akit emleget... Igen, neki jár egy új fejezet, egy új polc, egy új betű!

H, mint Harry Potter. Őt is a börtönben láttam először... Ki hinné, micsoda frekventált hely ez? Több az egy négyzetméterre jutó híres emberek száma, mint bárhol, ahol eddig jártam!
Alig akartam hinni a szememnek és a fülemnek, mikor megjelent nálam. Az őrök kísérték a szobámba, és egyszerre csak ott állt előttem A Fiú, aki megölte Voldemortot! És elfogta Perselus Pitont... Most pedig jött, mert látni akarta a rabot! Lehet erre nemet mondani? Akkor sem lehetne, ha nem lenne papírja mindenünnen, ahonnan csak lehetséges, hogy engedélyezik a látogatást. Lehetett volna nagyképű, pökhendi, de nem volt... Udvariasan bemutatkozott, és elmondta, mit akar. Nem értettem ugyan, miért akar bejutni Perselus Pitonhoz, pont ő, de ha ezt akarja, akkor így lesz!
Pár pillanattal később már a folyosón lépkedtünk, ő szemlátomást a gondolataiba merült, amik nem lehettek túl kellemesek, ha abból indulok ki, hogy milyen arcot vágott, én pedig őt figyeltem, szándékom szerint feltűnés nélkül. Fekete, kócos haj, zöld szempár, igen ezt tudtam róla, ennyit szinte mindenki tudott. Nem láttam viszont a villám alakú sebhelyet a homlokán, ami olyan híressé tette, azt beszélik, az eltűnt akkor, mikor Voldemort megsemmisült, mintha soha nem is lett volna... Amit nem mondtak el a krónikák, az a korát meghazudtoló keménység a szemében, a túl sok tapasztalat nyoma az arcán, a vékony, nem túl magas alak árasztotta magabiztosság, és önbizalom. És rengeteg keserűség...
Egyetlen hang nélkül értük el a cellát, az őrök kitárták az ajtót, és mi beléptünk. Akkor kezdtem úgy érezni, hogy ezt nem kellett volna, mikor a fekete alak felnézett, és meglátta, ki érkezik. Olyat villant a tekintete, hogy ha nem szégyelltem volna, behúztam volna a nyakam, mint gyerekkoromban, mikor a villámlás után vártam, hogy mikor kezd el mennydörögni. Tudtam, hogy egyik nem lehet a másik nélkül, ha villámlott, dörögnie is kell...
A mennydörgés most mégis elmaradt, Piton némán nézett a belépő fiúra, csupán annyit tett, hogy felállt az ágyról, ahol eddig ült, összefonta a karját a mellén, és várt. Eddigre már túl voltunk pár találkozáson, sőt, pár majdnem beszélgetésen is, úgy éreztem, ismerem annyira, hogy megkockáztassam a feltételezést: azért állt fel, hogy a kiszolgáltatottságnak a látszatát is megpróbálja elkerülni. Fentről akart lenézni látogatójára, hogy egyenlővé tegye az esélyeket. Ezt az igyekezetet a jelenlegi helyzetben kudarcra ítélt próbálkozásnak éreztem, hiszen a helyzet eleve kiszolgáltatott volt, viselkedjen bárhogyan! Mennyire nem ismertem Perselus Pitont!
- Szép jó napot, Professzor úr! - köszönt Harry, gúnyosan megnyomva a megszólítást.
- Potter! - biccentett Piton hűvösen, nyugodtan, szinte már úgy, mintha tényleg egy tanári szobában fogadná a diákját. Csak a szeme... Az nem vett részt a színjátékban, külön életet élt, és egy több lánccal féken tartott ragadozó üvöltött belőle.
- Örülök, hogy látom! Hogy itt látom! Végre a megfelelő helyen, Ön nem így érzi? - kérdezte a fiú hideg megvetéssel, továbbra is ragaszkodva a gúnyos udvariassághoz. Mennyire más volt most, mint mikor velem beszélt! Most kőkemény volt, és eltökélt, rideg, veszélyes... Ilyennek képzeli az ember azt, aki képes megölni Voldemortot.
- Mit akarsz, Potter? Büntetőmunkára jöttél, vagy továbbképzésre? - érdeklődött a cella lakója nyugodtan.
- Az események után szerintem magának kéne továbbképzésre járnia hozzám! Ha nem lenne késő...
- Ó, sosem késő valami újat tanulni, ez csak a te esetedben reménytelen!
- Nyugodtan magázhat is, ha gondolja! Igaz, erre a kis időre... - mondta Harry hideg megvetéssel, én pedig döbbenten néztem rá. Újra meg kellett állapítanom, hogy mintha nem is ugyanazt a fiút látnám, aki velem olyan korrektül viselkedett, nem volt nagyon kedves, nem foglalkozott velem túl sokat, miért is tette volna, de nem volt benne nagyképűség, fennhéjázás sem. Most szinte olyan volt, mint Piton, az ő szavaiból is csepegett a gúny, és az a jéghideg gyűlölet az arcán... Hirtelen az az őrült gondolat villant az agyamba, hogy talán jobban hasonlítanak egymásra, mint azt ők maguk is gondolnák. De nem, bennük nincs semmi közös, ha ezt a megveszekedett gyűlöletet nem számítom!
- Tulajdonképpen miért is vagy itt? - kérdezte a férfi, tudomást sem véve róla, hogy a fiú megpróbálta rendre utasítani.
- Csak a szemébe akartam nézni utoljára! Látni akartam, hogy hol van, hogy van-e ez a hely olyan pocsék, mint ahol Sirius kínlódott évekig. Túl jó magának itt...
- Cserélünk? - vetette közbe Piton komoran.
- Nem élvezi? Akkor jó! Akkor jól tettem... Csak ezt akartam hallani! Jó tudni, hogy nemsokára megfizet mindenért, a családomért, Siriusért, az igazgató úrért!
- Túlértékelsz, Potter, ez nem mind az én művem! - válaszolta a mély hang hidegen.
- Ó, dehogynem! - vágta rá Harry dühösen - Ha maga nem adja ki a jóslatot Voldemortnak... De elmondta, mert gyűlölte az apámat, és megvetette az anyámat, boldog volt, hogy bosszút állhat a kicsinyes kis sérelmeiért, maga... maga...
- Nem mintha nem lenne mindegy, de nem tudtam, hogy kire vonatkozik a jóslat. Ha kicsit gondolkodsz - bár tudom, hogy ez neked nagyon megerőltető - te is rájössz, hogy ezt akkor még senki sem tudhatta!
- Ne mondja, hogy nem tehet róla, ne mondja, hogy véletlen volt, ne próbálja ezt beadni nekem! Maga szándékosan hallgatózott, aljas módon, alattomosan...
- Mondja ezt az a Harry Potter, akinek a fülén ott van a Roxfort összes kulcslyukának a lenyomata! - horkant fel Piton gúnyosan.
- Ne hasonlítson engem saját magához!
- Ne aggódj, ezt sosem tenném! - szögezte le a férfi higgadtan.
- Átkozott gyilkos! - sziszegte a fiú, és a szavaiban egyszerre volt gyűlölet és kétségbeesés.
- Nem fejezhetnénk be ezt a beszélgetést? Kezd egysíkúvá válni a társalgás! - mondta Piton látszólag teljes nyugalommal, de a hangjában volt egy furcsa, rekedt szín, amit eddig még sosem hallottam benne, és azt is láttam, ahogy a keze olyan erővel kapaszkodik az ágy támlájába, hogy elfehérednek az ujjai, kézfején pedig vadul lüktet egy kék ér.
- Igaza van, ebből bőven elég volt ennyi! - válaszolta Harry, és megfordult, hogy elhagyja a cellát, de a küszöbön egy pillanatra megtorpant.
- Van még valami, ezt majdnem el is felejtettem! - mondta csúnya kis mosollyal. - Azért is jöttem, hogy én hozhassam meg a jó hírt! Véglegessé vált az ítélet, Professzor úr! Nem is kíváncsi rá, hogy mi az?
- Sejtem! - a mély hang ezúttal egészen halk volt, de továbbra is nyugodt, higgadt, mintha nem is érdekelné igazán a válasz.
- Jóváhagyták a halálos ítéletet! Van még három napja, utána még egyszer találkozunk! - közölte a fiú fenyegetőn, és számomra tökéletesen rejtélyesen is, aztán többé hátra sem nézve valósággal kirohant a cellából.
Döbbenten, ólomlábakon lépkedve követtem, és nem igazán értettem, hogy mit is érzek most... Ez nekem jó hír, hamarosan vége lesz ennek az egésznek! Miért nem érzek megkönnyebbülést, és hol marad az elégtétel, ami nem is olyan rég még elfogott volna egy ilyen hír, ilyen ítélet hallatán? Mi a csoda történt velem azóta, hogy beléptem ennek az elátkozott helynek a kapuján?! És mikor történt, ami történt, hiszen eddig észre sem vettem, hogy valami változás zajlana bennem...
Ítélet... Egy új szó, ezer lehetséges értelemmel.

 

1 Buda Ferenc: Foganni könnyű

2 Pokolgép: Cirkusz és rács

- tovább -