A megszállott

Írta: Severyn Snape

Fáradt vagyok. Jéghideg kezeim átölelik magzati pózba gömbölyödött testemet, és magam is úgy érzem, olyan parányi vagyok, akár egy csecsemő az anyaméhben. Már két napja kuporgom ebben a koszos sarokban, elhúzódva az ajtótól, amennyire csak lehetséges. Messze a fejem fölött a szellőző rácsain túl kétszer váltotta fel a nappali derengést az áthatolhatatlan feketeség.
Gondolkodom. De rettenetesen nehéz. Elmémben lázálmok, látomások követik egymást, kiűzve onnan az értelem legapróbb szikráját is. Összpontosítok. Minden erőmmel azon vagyok, hogy agyam kitisztuljon, a rozsdás fogaskerekek pedig végül beinduljanak. Gyengeségem és tehetetlenségem elkeserít. Időnként hevesen megrázom a fejem, hideg tenyeremet halántékomra szorítom, de hiába…
Csend van. Ez jó jel. Most talán menni fog. De kell hozzá egy kis idő. Találgatom, vajon mennyi van még hátra az ebédosztásig. A szó puszta gondolatára is gúnyos fintorba rándul a szám széle. De nem tudok rá jobb kifejezést.
Elnézem a szűk helyiség nedves talaján keresztülmasírozó csótányt. Ő is éhes. Csápjaival eleség után kutat, de azt ugyan nem talál itt. Igaz, a csótányok mindig éhesek, az ő bioritmusuk nem úgy működik, mint az emberé. Ebből ugyan sosem fogom megtudni, mennyi időm van még.
Csak annyi biztos, hogy nappal van. A fény halványan dereng valahol a magasban. Cellám mélyébe alig jut el. De hogy mikor kelt fel a nap, arról fogalmam sincs. Idebent az ember elveszíti az időérzékét. A lázálmok és a tisztább pillanatok egyik percről a másikra váltják fel egymást. A sötétség és a derengés pedig összeolvad.
Roxfortban van - villan be agyamba a gondolat, és úgy éget belülről, akár a pokol tüze. Hihetetlen, de úgy tűnik, a tizenkét év végre kezdi elnyerni értelmét. Eddig úgy tűnt, mintha csak álmodnék. Az ébrenlét és az eszméletlenség, az élet és a halál keskeny határán egyensúlyoztam. Nem tudtam, merre tartok, mire várok, mi volt és mi lesz…
Most viszont kezdek rájönni. Az események eddig érthetetlen történések láncolataként peregtek előttem, de nemrég világossá vált, hogy csupán ostoba balek voltam. És öntelt magabiztosságom az évszázad legnagyobb átverésének áldozatává tett. Drágán fizettem meg tévedésemért, túlságosan is drágán… Néha nem tudom megállni, hogy arra gondoljak, milyen kevés kellett volna hozzá, hogy minden másképp alakuljon. És hogy mindez rajtam múlt…
Tompán döng a fal, ahogy öklömet beleverem. Nem szabad a múlton rágódni… Csak az számít, ami még nincs veszve…
Szemhéjam ólomsúlyú, de lassan mégis felnyitom. Tekintetem nehézkesen vándorol a nedves padlón, és erőlködve próbálja beazonosítani a tárgyakat a félhomályban. Aztán meglelem, amit kerestem: Az újság… Felizzik bennem a gyűlölet, a bosszúvágy, a tenni akarás és a leláncoltság feletti düh. Belsőmben felcsapnak a lángok, tekintetem szinte kiégeti a pergament azon az apró ponton; a fiú válla felett.
Felpattanok. Az ízületek sírva tiltakoznak a hosszas mozdulatlanság után. De szinte észre sem veszem. Szemem őrülten kutatja a kiutat, agyam lázasan dolgozik. Roxfortban van… És a tanév lassan elkezdődik… Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, mi minden történhet…
Tennem kell valamit! Istenem, hiszen senki sem tudja, csak én! És talán Remus… Vajon ő hol lehet most? Egy pillanatra megállok. Talán ő is felismerte Petert a Próféta címoldalán. Talán már hetekkel ezelőtt értesítette Dumbledore-t, aki megtette a szükséges óvintézkedéseket. Hirtelen fellélegzem. A remény kis sugara ellazít, megnyugtat egy percre.
Aztán összeszedem magam és megpróbálom átgondolni újra. Nem, Remus nem ismerhette fel… A remény elillan jóval azelőtt, hogy kiélvezhetném rövidke jelenlétét. Sóhajtva dőlök a falnak, tekintetem felolvad a derengő fényben. Hiszen nekem is napokba telt, mire felfedeztem! Az egyetlen dolog, ami leköthette figyelmemet éber pillanataimban, ez a néhány papírlap volt. A cikkeket lassan kívülről fújtam, a képeket pedig órákig elnézegettem. Másképp fel se tűnt volna… Nem. Kizárt, hogy Remus észrevette…
Újra felsóhajtok. Arcomat jéghideg kezeimbe temetem. Elmém lázasan dolgozik, de már hiába; a szavak elvesznek valahol tudatom útvesztőjében, az érzések elenyésznek lelkem legmélyén. Fülembe tépnek a távoli sikolyok, üvöltések, nyöszörgések. Eljött az idő…
A földre rogyok. Két karom abroncsként záródik fejemre, és a torkomba maró fájdalomból sejtem, hogy üvöltök. Remegő végtagokkal araszolok a távoli sarokig, de végtelenül lassan haladok előre. Tekintetem elhomályosul, mintha fagyos köd gomolyogna előttem. Hangokat hallok; kiáltozást, sírást, jéghideg kacajt, dörrenést, puffanást. Testem görcsös remegésén nem tudok úrrá lenni. A szoba legtávolabbi sarka most távolabb van, mint eddig bármikor…
A külvilág zajai tompán, vontatottan szűrődnek be tudatomba. Az elhúzott reteszek csikorgása egyre közelebbről hallatszik, és a sikolyok is hangosabbak már. Közelednek.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy visszanyerjem tudatomat. Érzem, hogy ha most nem sikerül, akkor holnap sem fog. És holnapután sem… Próbálom rendezni ziháló légzésemet, és elmém legmélyéről összekaparom legszebb emlékeimet. Megjelennek előttem barátaim, újra átélem a legnagyobb csínyeket, amiket elkövettünk. Aztán ott vagyok a diplomaosztón, majd James esküvőjén, végül régi kedvesem karjai között…
Most sikerülni fog! Érzem, hogy önuralmam némileg visszatért. A hangok tisztán jutnak el fülembe, a látásom is élesebb. Már nem az emlékekkel foglalkozom. Hiszen át kell változnom… Bánom, hogy nem tettem meg korábban, de az elhatározás oly gyorsan jött és oly erős, hogy nem tudok mérlegelni. Most kell, hogy megtegyem.
Idegszálaim megfeszülnek, torkomból mély morgás tör elő. Izmaim görcsbe rándulnak, majd ellazulnak, csontjaim zsugorodnak és nyúlnak, látásom, szaglásom élesedik, elmém tompul. Sikerült.
Most már könnyedén mozgok. Érzem a félelmet, a halált magam körül, és ösztöneim feszülten keresik a kiutat. Az ajtó mellé kuporodom. A retesz megcsikordul. A zsanérok sírva engednek az erőszaknak, az ajtó kitárul. A fagyasztó levegő és a rothadó bűz szinte mellbe vág. Nyüszítve hátrahőkölök, és a csuklya a hang irányába fordul. Remegő lábaim alig tartanak meg, de szemem a keskeny résre tapad az ajtó és a köpeny széle között.
Elrugaszkodom. A csuklya lassan fordul, a test még lassabban. Nem nézek se jobbra, se balra. Csak érzem a csontig hatoló, lelket bénító hideget. Futok, ahogy erőmből telik. Sőt, azon felül is. Nem nézem, merre, csak el innen, ki innen! A folyosó végén egy rácsos ablak állja utamat. Kinézek. Valahol lent, nagyon mélyen a tenger morajlik. Hullámai tajtékot vetnek a sziget peremén. Többé már nem nézek vissza.