Fórumozók a frissítés nyomában

Írta: Tipca

Aznap reggel Tipca furcsa késztetéssel ébredt. Úgy érezte, tennie kell valamit annak érdekében, hogy ez a nap ne olyan legyen, mint a többi. A fórumlakók igenis számítanak rá, és hiába próbál ellenállni a sorsának, nem tehet mást. Eldöntötte: ha leül a gép elé, és a DarkArts oldalon nem lesz ott a szokásos, de mostanában egyre inkább el-elmaradozó frissítés adag, akkor...
Na igen, bele sem mert gondolni, mi történik akkor. Hiszen ebben az esetben olyan lépésre kell elszánnia magát, amilyen még nem esett meg az oldal történetében...
Így hát Tipca kinyitotta a szemét, és először is körbenézett. A spaletták résén át beáramló napfény jótékony homályba borította a szobát. Hősünk, a leges legtipcább elfordította fejét a selyempárnán, és szemügyre vette felesége angyali arcát.
Elmosolyodott, és futó csókot lehelt kedvese homlokára, mire az felnyerített álmában. Biztos egy derbin kalandozik - gondolta ő, akit muszáj nevén nevezni, hiszen megérdemli. Tipca.
Felült a baldachinos ágyban, lerúgta magáról a bársonypaplant, és az éjjeliszekrényre meredt. Az alacsony asztalkán ott volt az esküvői fotó a tengerparttal, a számtalan fehér galambbal, a naplementével... Nyuszis mamuszában a teraszajtóhoz sétált, és kilépett a napfényre. Vidoran hallgatta a sirályok énekét, a tenger búgását, és a házi rakétasiló érdes csörgését. Minden békés volt. Szinte már-már idilli. De ekkor eszébe jutott a terve.
Átosont a hálószobán, és levetette magát a gép elé. Kurzor a címsorba, majd www.darkarts.hu. Piton és Lucius ismerős arca. Megpöccintette az egér görgőjét, majd a szívéhez kapott.
2006. március 19. Mikor volt már az? Ez így nem mehet tovább!
Tipca megrázta a fejét, majd egy gyors mozdulattal kiöblítette torkát, és szélnek eresztette gyönyörűen csengő bariton hangját.
- Kupak! Ébredj! Baj van!
A drága feleség álmos, mégis csodaszép arccal támolygott ki a hálóból.
- Mi van már megint? - Szeme férje arcáról a kezére siklott, majd a billentyűzetre, végül pedig a monitoron állapodott meg. - Csak nem? - suttogta rémülten.
- De igen. Megtörtént. Severyn most sem frissített.
- Ne - sikoltotta Kupak elhaló hangon, majd a homlokához kapott, és kecses mozdulatokkal az olaszmárvány padlóra omlott. Szerető férje rögtön ott termett mellette, és befektette a pihepárnák közé, az antik szófára.
- Ne félj! Ezt nem hagyjuk tovább. Már elő is készítettem a kocsit - vigasztalta a feleségét.
- A kocsit? Miért? Hova megyünk? - kérdezte bágyadtan Kupak.
- Hát Roxfortba!
Kupak kis híján lezuhant a díványról meglepetésében.
- Hogy mi van? Minek?
Tipca mutatóujjával tréfásan megintette a szeretett asszonyt.
- Hát vajon mit jelenthet az, hogy nincs frissítés, te kis butus? - kérdezte mosolyogva.
- Nem tudom, mit?
- Severyn minden bizonnyal azért nem frissít, mivel nincsen mit - hangzott a frappáns felelet. - Nem történik a varázsvilágban semmi említésre méltó, ezért nincs mit papírra, avagy képernyőre vetni.
Kupak tisztelettel vegyes imádattal meredt férjére.
- Hogy te milyen okos vagy!
- Hát igen, de nem kell ezt senkinek sem tudni.
- Igazad van - bólintott Kupak. - És akkor most elindulunk Roxfortba, hogy cselekvésre serkentsük a szereplőket?
- Ahogy mondod drágám! - mosolygott Tipca. - Induljunk is most rögtön!
Azzal a pár lement a mélygarázsukba, jobbra-balra kerülgették a Mercedeseket, Jaguárokat, gepárdokat, Porshékat, majd bevetették magukat egy Ford kisbuszba.
- De drágám, miért ezzel megyünk? - értetlenkedett Kupak.
- Egyrészt azért, mert nem tudhatjuk, hogy Angelónak valóban vége van-e, vagy ez is csak egy újabb csel. Nem szabad felhívnunk magunkra a figyelmet. Másrészt pedig, mert nem megyünk egyedül.
- Miért? Ki lesz még ott? - kíváncsiskodott a gyönyörű ara.
- Majd meglátod! - hallatszott a titokzatos válasz.

A Ford kereke sivítva fékezett le a parádésan gondozott pázsitú kis házikó előtt. Tipca megnyomta a dudát, de semmi nem mozdult a kertben.
- Hol lehet? - kérdezte Kupak, hiszen ő már sejtette, hol vannak. - Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy hol lehetnek? - tette hozzá huncut mosollyal.
- Nem igazán tudom, hogy melyik esetben járnánk jobban - jegyezte meg Tipca, majd kiszállt a kocsiból. - Be kéne mennünk.
- Rendben - biccentett Kupak, majd ő is kiszállt.
Tipca elővette a slusszkulcsot, és a hozzá tartozó távirányítón megnyomott egy gombot, mire az ütött-kopott kisbuszt vastag fekete páncélborítás vette körül, és egy narancssárga villogó messziről figyelmeztette a bámészkodókat, hogy inkább ne tegyék azt, amit a fejükben forgatnak.
Kupak olyan arcot vágott, mint aki kétkedik a férje épelméjűségében.
- Most mi van? - húzta a nyakát a vállai közé Tipca.
- Te most komolyan úgy gondolod, hogy olyan környékre költöznének, ahol szükség van az ilyesmire? - kérdezte Kupak a ház felé intve.
- Honnan tudjam? Lehet, hogy becsapta őket az ingatlan ügynök...
- Pont őt?
- Kegyetlen világban élünk, drágám!
Eme valóban tartalmas bölcsességet követően Tipca és Kupak átvágtak a keskeny kis ösvényen, ami az ajtóhoz vezetett, majd bekopogtak. Csend.
- Gondolod, hogy... - kezdte volna Kupak, de a férje közbevágott.
- Majd azt mondjuk, véletlen volt.
- Micsoda?
Tipca egyetlen jól irányzott rúgással kiszakította az ajtót a keretéből.
- Hát ez.
- Mi lehet a véletlen abban, ha berúgod az ajtót? - vonta össze a szemöldökét Kupak rosszallóan.
- Hát... majd azt mondjuk, hogy megbotlottam, és nekiestem...
Kupak felvonta a szemöldökét.
- Na jó, majd azt mondjuk, hogy elvesztetted a fejed, és nem tudtalak megállítani...
- Hé! Én nem szoktam...
Hirtelen valami zaj hallatszott odabentről.
- Mi volt ez? - kérdezte riadtan Tipca.
- Valami pattant... Nem kéne inkább otthon maradni?
- Ugyan már, drágám! Egy pattanás miatt nem maradunk otthon!
Azzal Tipca megindult a ház belseje felé. Alig tett meg pár lépést, jobbról egy ajtó nyílt. A megrendíthetetlen ólomkato... azaz főhős a kilincsért nyúlt, de az ajtó váratlanul megremegett. Tipca visszakapta a kezét.
- Csak nem félsz? - vonta fel a szemöldökét Kupak kárörvendőn. - Azt hittem, bátor vagy.
- A bátorság nem egyenlő a vakmerőséggel - rukkolt ki Tipca egy újabb bölcsességgel, majd gyorsan a lépcső felé kapta a fejét, mintha hallott volna valamit. - Hallottad ezt?
Kupak is arra fordult.
- Én nem hallottam semmit. Inkább nézd meg az ajtót.
- Én... szerintem a lépcsőnél valami sokkal érdekesebb van - vonta meg a vállát Tipca könnyedén, majd megindult a keskeny folyosón. - Menjünk fel az emeletre.
A fokok baljósan nyikorogtak a pár talpa alatt. Valahonnan a távolból zeneszó hallatszott. Ahogy felértek az emeletre, rögtön beazonosították a hang forrását. A folyosó másik végéből nyíló ajtó mögött szólt a magnó.
Lassan megközelítették az ajtót, majd mikor már közvetlen előtte álltak, Tipca vett egy nagy levegőt, és belökte azt.
- Már megint nem volt frissítés - hallatszott egy türelmetlen hang. - Tudom, tudom, a herceg most jobban számít Sevnek, de akkor is... Jézusom! Hát ti mit kerestek itt?
Kupak és Tipca, akik végül beléptek a szobába, elmosolyodtak.
- Neked is szia, Titu, hogy vagy?
Titucilla lecsúsztatta az öléből a laptopot, és egy kicsit fentebb ült az ágyon.
- Kupak, Tipka, a szívbajt hoztátok rám! Sziasztok...de mit kerestek itt?
- Ca - mondta Tipca.
- Tessék?
- Mondom, ca.
- Na de kérlek - háborgott Titu. - Nem vagyok én malac.
- Úgy értem TipCA. Nem pedik TipKA.
Hirtelen kinyílt a szoba másik faláűból nyíló ajtó, és Perselus Piton lépett ki rajta félmeztelen. Csupán egy törölköző volt a derekára csavarva, míg egy másik törölközővel a haját szárította éppen.
- Szóltál, szívem? - kérdezte a férfi, majd ahogy kinézett a törölköző mögül, felsikított, és két karját a mellkasa elé kapta. A hirtelen mozdulattól azonban a derekát takaró anyag indult meg a föld felé, mire ő még nagyobbat sikított, és igyekezett egész testében elbújni két kinyújtott karja mögött, majd visszarohant a fürdőszobába.
- Kicsit szégyenlős - magyarázta Titucilla. - De most komolyan: miért jöttetek? Nem mintha nem örülnék nektek, de nem szoktatok ti csak úgy meglátogatni...
- Azért jöttünk, hogy elhívjunk téged Roxfortba.
- Roxfortba? Miért?
- Mert Tipca rájött, hogy a DarkArtson azért nincsen frissítés, mert a szereplők nem tesznek semmi érdekeset - magyarázta Kupak.
- Hát... igazatok lehet. Azt akarjátok, hogy én is elmenjek?
- Hát persze - bólintott Tipca.
- Rendben, de akkor Perselusnak is jönnie kell. Nem hagyhatom egyedül szegényt.
- Nekem nincs ellene kifogásom - vonta meg a vállát Kupak.
Ebben a pillanatban kicsapódott a fürdő ajtaja, és Piton jelent meg benne teljes harci díszben, azaz a szokásos fekete talárjában.
- Mit kerestek ti itt? Kik vagytok? - kérdezte mogorván.
- Jaj, cunci, hát ők Kupak és Tipca - duruzsolta Titucilla, s közben megcirógatta férje fülét. - Tudod, meséltem már róluk.
Perselus kissé összegörnyedt, és vigyorogva gagyarászott valamit a fülcirógatás alatt, majd hirtelen elkomorodott, és kiegyenesedett.
- Igen, mintha említetted volna őket.
- Nagyszerű, mert együtt fogunk utazni velük - jelentette be Titu, és közben elsétált egy paraván mögött, mire a hálóinge utcai ruhává változott.
- Utazni? Hova? - értetlenkedett Piton.
- Hát a munkahelyedre, Roxfortba - hallatszott a válasz, és Titucilla már el is indult a lépcső felé.
Odalent az előszobában egy laza mozdulattal kinyitotta a rejtélyes ajtót, és egy kabátot emelt ki belőle.
- Indulhatunk - jelentette be sugárzó mosollyal, ám látva Tipca kíváncsi arckifejezését, megkérdezte: - Mi van?
- Az az ajtó az előbb remegett.
- Jah - legyintett Titu. - Már gyűjtöm a Harry Potter könyveket a nyilvános könyvégetéshez, és egy kicsit már most sok van belőle. Állandóan ki akarnak ömleni a gardróbból, ahol tartom őket.
- Nyusziiiii - búgta Kupak gúnyosan, miközben ellibegett Tipca orra előtt.

A Ford kisbusz búsan zakatolt a sötét árnyak között. Körben mindenhol furcsa ketrecek, és még furcsább látványosságok foglaltak helyet. Az egyik ketrecben Hagrid kitömött hullája porosodott, míg egy másikban Karkarové. Tipca elégedetten csettintett.
- Nem rossz. Ez a park jobban be van rendezve, mint az enyém. Sokkal...hatásosabb.
- Én még most sem értem, hogy miért kell ilyeneket gyűjtenetek - rázta a fejét Kupak.
- Mert megtehetjük. Ennyi az egész - felelte Tipca.
- Semmitmondó válasz, mellyel mindent el lehet intézni - jegyezte meg unottan Piton.
- Figyelj, Titu! - fordult hátra Tipca. - Megengeded, hogy most rögtön megfojtsam a férjedet?
- Nem! Akkor magányos maradnék, azt pedig nem akarom.
- Akkor legalább egy nyolc napon túl gyógyuló sérülést! Légyszi!
- Inkább fordulj előre - rázta a fejét. Titucilla.
Tipca egy nagy sóhajtással engedelmeskedett, és nem sokkal később lefékezett egy kísérteties ház előtt. Az ablakok betörve, némelyik deszka kiállt a falból. A sötét fellegek összetorlódtak az épület felett, és az éjszakára hajazó félhomályt néha egy-egy villámlás tépte fel, majd rögtön utána mennydörgés morajlott a csöndben
- Biztos, hogy itt lakik?
- Igen, ezt a címet adta meg.
A csapat kiszállt, és a rémisztő ház bejáratához lépkedett, és megnyomta a csengőt. Ebben a pillanatban valahol éjfélt ütött egy toronyóra.
- Már ennyi az idő? - kérdezte Tipca meglepetten.
- Nem, negyed tizenegy múlt három perccel - felelte Titu a karórájára pillantva.
Tipca összevonta a szemöldökét, majd sóhajtott, és mivel nem fogadta őket senki, ismét megnyomta a csengő gombját, mire ismét felhangzott a harangszó.
- Hogy elszaladt az idő - szólt Tipca, de Titu hűvös hangja lelohasztotta a lelkesedését.
- Még mindig tíz óra tizennyolc van.
Hirtelen nyikorogva kitárult az ajtó, de senki nem állt a másik oldalán. A csapat tétován lépett be a kísértetházba.
- Hahó! - hallatszott Kupak bizonytalan hangja. - Van itthon valaki?
Az ajtó váratlanul becsapódott mögöttük, majd fény villant. Mindnyájan megpördültek, és észrevették, hogy az ajtó mellett a falnál egy kifejezéstelen arcú nő áll.
- Helló, örülök nektek! - mondta.
- Szervusz, Mogul - köszöntek a többiek is.
Mogul tekintete végigsiklott az egybegyűlteken, s végül Pitonon állapodott meg. Az egyik szemöldöke kissé megemelkedett, de arca semmiféle érzelemről nem árulkodott.
- Ő az, akire gondolok?
- Igen, ő Perselus - sietett a bemutatással Titucilla. - Igaz is, ti még nem találkoztatok személyesen. Perselus, ő Mogul.
- Mogul? - vonta fel az egyik szemöldökét Piton, és gúnyosan elvigyorodott. - Hisz még csak nem is indiai.
- Piton? - kérdezett vissza Mogul. Arca nem árulkodott róla, hogy a férfi gúnyolódása bármilyen érzelmet is keltett volna benne. - Hisz még csak méregfoga sincs.
Perselus ismét szólni kívánt, de Titu még idejében a szavába vágott.
- Figyelj, Mogul! A Roxfortba tartunk, hogy cselekvésre serkentsük a szereplőket, és így legyen frissítés a darkartson. Velünk jössz?
- Nem is rossz ötlet - hallatszott Mogul válasza. Egy pillanatra felvillantott egy mosolyt, de aztán ugyanolyan kifejezéstelen lett az arca, mint előtte. - Én is veletek tartok.
- Hát akkor induljunk tovább! - szólt Tipca, és visszavezette a csapatot a Fordhoz.

Nem sokkal később már egy sokkal kedvesebb környéken rótták útjukat hőseink. Egy helyre kis kertváros főutcáján robogtak a mesebeli Ford kisbusszal.
- Olyan ismerős ez a környék - mondta Kupak.
- Hát persze, hogy ismerős, ma már voltál itt - legyintett Titucilla. - Ez a mi utcánk.
- Nem, nem az - szólt Piton, és arcát az autó ablakának nyomta.
- Hogy érted, hogy nem az?
- Ez az utca... - Hangja elcsuklott. A négy szempár várakozva meredt rá. - ...épp a tükörképe a miénknek.
Titu összevonta a szemöldökét, majd alaposabban szemügyre vette a házakat.
- Valóban. De miért mondtad ezt két részletben?
- Csak beiktattam egy hatásszünetet - felelte Perselus.
- Ez vicces volt - jegyezte meg Mogul vidáman, habár az arca még mindig érzelemmentes maradt.
- Jé, ott a házunk mása - mutatott előre Titu, mire Tipca megállt az épület előtt.
- Ide jöttünk? Ki lakik itt? - kérdezte Kupak.
Hirtelen kiáltozás ütötte meg a fülüket.
- Hahó! Sziasztok! De jó titeket látni!
Hamarosan a hanghoz tartozó test is megjelent a ház sarkánál. Kezében egy locsolókannát, és egy kislapátot tartott. A lapátot elhajította, és tenyerét sietve kertészoveralljába törölte.
- Szevasztok, srácok!
- Szia, Anyn. Velünk jössz Roxfortba, hogy felébresszük a szereplőket? - kérdezte Titu, miközben kikászálódott a Fordból.
- Miért is ne! Úgyis...
Anyn hirtelen elhallgatott. Döbbenten meredt Titucilla mögé, meglepetésében még a kanna is kiesett a kezéből. Piton eközben ellépett a kocsitól, és a nőre meredt.
- Szervusz, Anyn - mondta halkan.
- Szívem, kik azok? - rikoltotta a hátsókertből egy hang, majd lépések zaja hallatszott, s végül egy másik Perselus Piton jelent meg ugyanott, ahol nemrég Anyn is. Ugyanolyan kezeslábas volt rajta is, mint a feleségén, csak ő a nagy munkában még a homlokát is összepiszkolta. Tekintete végigsiklott az egybegyűlteken, s ahogy meglátta a saját magát, arca elkomorult. - O-ó!
- Mi ez az egész? - fordult hátra Anyn.
- Igen, ezt én is tudni szeretném - bólogatott Titucilla.
A két Piton szótlanul odalépkedett egymáshoz, és alaposan megnézték egymást. Pár percnyi szünet után egyszerre fordultak a két feleséghez.
- Nézd, drágám - fordult Tituhoz az egyikük. - Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek téged.
- Én pedig téged - fogta meg a másik Anyn kezét.
- Annak idején, mikor megismertelek... - folytatta az előző.
- ...tünk.
- ...megismertünk titeket, az énem két részre bomlott. Az egyik felem Tituba volt szerelmes, míg a másik Anynba. Így hát készítettem...
- ...tünk.
- ...tünk egy bájitalt, ami szétválasztott bennünket, és így boldogan élhetünk, ki-ki a maga párjával.
Tipca egy kicsit közelebb hajolt a feleségéhez, és odamorogta neki az orra alatt:
- És még a mi házasságunk különös!
- De hát... - Anyn ennyit tudott kinyögni, aztán döbbenten széttárta a karját, és Tituhoz fordult. - Nos, jól van. Elvégre nem ugyanaz a teste a férjünknek, csak a személyisége.
- Így van - bólintott Titucilla, majd megvakargatta Piton füle tövét. - Te sosem csalnál meg engem, pubi, ugye?
- Ööö...Titu!
- Igen, Anyn?
- Ő az én férjem.
- Ó - Titucilla a szájához kapta a kezét. - Bocsesz, csak tudod, olyan egyformák...
- Az egyiken kezeslábas van, a másikon talár. Nehéz megkülönböztetni őket - jegyezte meg Tipca.
- Hát ez a helyzet olyan vicces - nevetett Mogul kifejezéstelen arccal.

A Ford brummogva állt le az erdő közepén. Addigra már jócskán eltelt az idő, és a csapat nem egy taggal bővül.
- Miért álltunk le? - kérdezte Dubh.
- Mert fogalmam sincs, merre kell menni a Roxfortba - ismerte be Tipca.
- Hmm, akkor miért indultunk el? - hümmögött Hmm.
- Mondtam, hogy inkább hoppanálni kellett volna - jegyezte meg Lucius Malfoy fölényesen.
- Mintha az olyan könnyű volna - rázta a fejét Blooming Barty Jr.
- Muglik - sóhajtotta Lucius, mire Luciana szája elé tett ujjal lepisszegte.
- Akkor most merre tovább? - kérdezte Kupak.
Tipca leállította a kocsit, és kiszállt a volán mögül. Körülnézett, majd még egyszer körülnézett.
- Azt hiszem, eltévedtünk - mondta, mire a többieken felháborodott moraj futott végig.
- És akkor most mégis mit csináljunk? Itt éjszakázunk, vagy mi? - kérdezte Titucilla.
- Hmm, szerintem nem kéne itt maradnunk. Olyan félelmetesen sötét ez az erdő - mondta Hmm.
Tipca éppen mondani akart valamit, mikor hirtelen felcsendült valami. Mint mikor valaki megüti a triangulumot, vagy megráz egy aprócska csengettyűt. A hang egyre csak közeledett.
- Odanézzetek! - kiáltotta Dubh. - Mi az ott?
A csapat követte Dubh pillantását, és ők is meglátták. Egy furcsa, színes, hatalmas szappanbuborékra emlékeztető gömb lebegett feléjük.
- Mi ez?
- Jaj, de szép!
- Nem is szép.
- Szerintem sem.
- Szerintem vicces.
- Hmm, vajon veszélyes?
Mindenfelől kérdések és megjegyzések záporoztak egészen addig, míg a gyönyörűséges buborék eléjük nem lebegett, majd egy halk pukkanással kidurrant. Egy fehér fényruhába öltözött alak jelent meg előttük, és jóságosan rájuk mosolygott.
- Asd? - suttogta Tipca döbbenten. - Asd, te vagy az?
- Igen, Tipca, én vagyok - felelte a fénybe öltözött alak.
- Hogy-hogy eljöttél? Hisz olyan ritkán látunk téged! - szólt Dubh.
- De ott voltam, ha szükségetek volt rám - mosolyodott el Asd. - Általában. Emlékezzetek vissza, ha valami problémátok volt, én segítettem. Ez a tündérek dolga.
- Te tündér vagy? - kérdezte Kupak elképedve.
- Igen, az.
- Segíts, kérlek! A Roxfortba szeretnénk eljutni, de eltévedtünk itt az erdőben.
- Nem véletlen, hogy eltévedtetek - bólintott a fénybe öltözött Asd. - Ez a hely nem más, mint a Sötétség erdeje, mely körbeveszi az Árnyak erődjét.
- Az Árnyak erődjét? - kérdezte rémülten Anyn. - Hát az nem csak egy legenda?
- Valaha az volt - felelte Asd. - De egy ideje minden megváltozott. Severyn találkozott a herceggel, és felhagyott a frissítéssel. Azóta pusztul a varázsvilág, és egyre inkább erőre kap a pletyka és a pusmogás.
- De hiszen ez szörnyű - mondta Mogul kifejezéstelenül.
- Így van. Meg kell állítanotok. A varázsvilágba vezető utak lezárultak. Ti vagytok az utolsók, akik még átléptétek a képzelet határát. Ha nem szűnik meg a veszedelem, a fantázia elenyész, és mindenkiből könyvelő, vagy ami még rosszabb, ügyvéd válik.
- De merre menjünk? Eltévedtünk - fakadt ki Tipca kétségbeesetten.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek. Mint mindig. Először is meg kell találnotok az Árnyak erődjét, ott keletre kell fordulnotok, és néhány mérföld múlva eléritek a furmati piramisokat. Nem messze a piramistól állnak Storge oszlopai, ami a Roxfortba vezető út kiindulópontja.
- Azt hiszem, megtaláljuk - biccentett Tipca.
- De vigyázat! - emelte fel a mutatóujját a fénybe öltözött Asd. - Amit láttok majd, csupán káprázat. Ha azon az úton indultok, a Senki földjére juttok.
- Akkor merre menjünk? - kérdezte Kupak.
- Storge oszlopainál kell bevárnotok a napkeltét, mikor is meggyulladnak a Zöldlángú Fáklyák. Csak a zöld fény képes megvilágítani a helyes utat.
- Rendben - bólintott Anyn. - Úgy lesz.
- Ennyit segíthettem - sóhajtotta Asd. - Most mennem kell, de ne feledjétek: ha igazán szükségetek lesz rám, és ott leszek nektek.
- Köszönjük, Asd - rebegte számtalan ajak, ahogy a fénybe öltözött alak felröppent, majd apró ponttá zsugorodva eltűnt az éjszakai égen.
- Hát akkor rajta! Mentsük meg a varázsvilágot! - mondta Tipca, és nem sokkal később a csapat megindult az Árnyak erődje felé.

- Ez gyönyörű - suttogta mindenki, ahogy a Zöldfényű Fáklya fénye az eddig láthatatlan útra esett. A Senki földjére vezető ösvény búsan vette tudomásul, hogy ezúttal alul maradt. Az utazók nagyon is jól tudják, mit kell tenniük.
Az igazi út zöldes ragyogása olybá tűnt, mintha csak egy oda vetített hologramról volna szó, de ahogy Tituculla lehajolt, és egy marék port szedett fel a csapásról, mindenki számára világossá vált, hogy bizony nem csak a szemük káprázik.
Bepattantak a Ford kisbuszba, és útnak indultak. Csakhamar megpillantották a monumentális építmény sziluettjét a távolban. Ahogy egyre haladtak a kastély irányába, mintha valami visszafogta volna őket. A motor először csak erőlködött, aztán egy nagy pöffenéssel kilehelte a lelkét.
- Innen gyalog kell mennünk - jelentette be Tipca.
- Imádom a túrákat - jelentette be Mogul, de mivel az arca most is érzelemmentes maradt, senki nem tudta, hogy komolyan gondolja, vagy csak ironizál.
A kis csapat felszedelőzködött, és útnak indult a távolban magasodó Roxfort felé. Út közben furcsábbnál furcsább dolgok történtek velük. Ahogy elhaladtak egy aprócska faház mellett, hirtelen erősödő zaj hallatszott, mintha valaki egy rádió keresőjét csavargatta volna. Csakhogy itt nem zene hallatszott, hanem gyerekzsivaj, és kopácsolás.
- Te jó ég! Odanézzetek! - sikoltotta Kupak, és a hátsó fal felé mutatott.
Egy pillanatra mintha hullámzott volna a levegő, és egy nevető férfi jelent meg, aki aprófát hasogatott, és közben a gyermekeit nézte, akik vidáman játszadoztak kissé távolabb. A fiú magasra lendült a hintán... aztán eltűnt. Síri csend lett. Az egész kép köddé vált. A hinta lendületét vesztve pottyant vissza a kiindulási helyére.
Újra erősödő hang hallatszott, mire a csapat megpördült. Csatakiáltások tépték szét a csendet, és a közeli mezőn vadul verekedő, kardozó és rohanó emberek képe villant fel egy pillanatra.
Egy szemvillanásnyi időre világosan látták, hogy messze északon, ahol működő vulkán tört az égbe a tenger mellett, és furcsa fát rejtett magába a part fövenyére helyezett oltárszerű szikla, a sötétség kezdett alakot ölteni, de aztán eltűnt a vulkán, a szikla és a fa is.
- Nagyobb a baj, mint azt gondoltuk - súgta Anyn maga elé. - Sietnünk kell.
A csapat megszaporázta a lépteit, és így csakhamar elérték a kastély szárnyas vadkanokkal díszített kapuit. A fű halkan persegett a talpuk alatt, ahogy a bejárat felé siettek.
- Nézzétek! - mutatott hirtelen Titucilla a tópart felé. A hullámzó villanás számtalan üres széket, és egy fehér márványkriptát engedett látni, aztán a látomás eltűnt.
- Jaj, ne! - súgta Dubh.
Rohanva rontottak be az előcsarnokba. Egy pillanatra látták, ahogy Hermione Julia Roberts vállain zokog, aztán a csarnok kiürült. Felszaladtak a lépcsőn, és találomra benyitottak az egyik terembe.
Egy kerek szobában voltak. Hermione a földön térdepelt, és félve nézett a feléje magasodó, földig érő, zöld nehézbársony talárt viselő alakra. Aztán a varázsló felemelte a karját, és hátralökte a csuklyát. Hermione felsikoltott, de a sikolya a semmibe veszett, ahogy ez a kép is szertefoszlott.
- Hmm, meg kell ezt állítanunk - fakadt ki Hmm.
- Úgysem sikerül! - hallatszott egy hang, mely mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan. - Engem nem állíthattok meg!
A csapat tagjai hitetlenkedve pillantottak egymásra. Végül Tipca volt az, aki fel merte tenni a kérdést.
- Te vagy az, Sev?
- Ki más lennék? - nevetett gúnyosan a szellemhang. - Hát kivel indult ez az egész? Csak egy kicsit kellett volna gondolkodnotok, és rájöhettetek volna, de még Asd-nak sem esett le.
- De hát a frissítés - nyögte Kupak. - A szereplők...
- Nem! Nem amiatt nem frissítettem, mert nem tettek semmit a szereplők, ezért nem volt mit leírni. Ok-okozat, az igaz, de épp fordítva.
- Épp fordítva? - kérdezte Tipca. - Csak nem...?
- De igen! A szereplők azért nem tettek semmit, mert nem volt frissítés. Mi, emberek hozzuk létre a fantázia világát, ám ha nincsen utánpótlás, a részletek előbb-utóbb a múlt ködébe vesznek, és néha csak egy-két mozzanat ugrik be.
- Azért vannak azok a pillanatnyi felvillanások? - kérdezte Anyn.
- Így van.
- De hát miért? - követelte Titucilla. - Válaszolj: miért tetted ezt? Miért borítottad romlásba a varázsvilágot?
- Mert a varázsvilág múlandó - hangzott a felelet. - Előbb-utóbb, mikor az ember felnő, mindent elfelejt. Már nem jár többet varázslatos helyeken a képzeletében, és számára megszűnik az idevezető út. Kérdem én: akkor mi értelme? Nem sokkal egyszerűbb, ha gyerekkorban már meg sem jelenik?
- Nem - kiáltotta Tipca. - Minden gyereknek szüksége van egy helyre, ahova elmenekülhet, ha összecsapnak a feje felett a hullámok. És nincs igazad! Nem minden felnőtt felejti el ezt a fantáziavilágot.
- Teljesen mindegy, Tipca! Ez ellen nem tehetsz semmit. A tervem már majdnem megvalósult. Még egy kis idő, és az emberekből végleg kihal a képzelet - nevetett gúnyosan Sev hangja.
- Megtalálunk, és megállítunk! - kiáltották többen is.
- Erősen kétlem, hogy egyáltalán megtalálnátok - kacagta a hang.
- Hol lehet? - fordult a többiekhez Tipca.
Hirtelen egy rántást érzett a nadrágja szárán. Lenézett, de nem volt ott senki. Már éppen visszafordult volna, mikor halványan felvillant Dobby alakja.
- Dobby? Te látsz minket? - térdelt le Tipca.
- Dobby? - kérdezte Luciana.
- Hol van?
- Hmm, mikor született Dobby?
- Kit érdekel egy házimanó?
- De aranyos - hallatszott Mogul színtelen hangja.
Dobby képe megremegett, és hangja hullámozva jutott el a csapathoz. Néha felerősödött, néha viszont hallani sem lehetett.
- Fórumlakó hölgyek és uraság... Dobby segíteni...kövesse...
- Azt akarja, hogy kövessük - szólt Kupak.
- Hát akkor rajta - szólt Anyn. - Hátha elvezet Severyn búvóhelyéhez.
Dobby az ajtó felé indult, aztán egy villanással eltűnt.
- Hol van? - kérdezte riadtan Titu.
- Nézzétek, már ott jár - szólt Dubh, és előre mutatott a folyosóra.
A házimanó valóban ott várt rájuk, és intett, hogy kövessék. A csapat kiszállingózott a kerek helyiségből, Dobby nyomában lement a márványlépcsőn, és belépett a Nagyterembe.
- Mi az ott? - kérdezte döbbenten Mogul.
A Nagyterem távoli végében, ahol máskor a tanárok asztala szokott állni, most egy zöld függönnyel elkerítettek egy részt. Dobby még egy utolsó pillanatra felvillant, amint a függöny felé mutogat, és erősen hadart valamit, de a hangja nem jutott el hozzájuk. A levegő hullámozni kezdett, aztán a házimanó elpárolgott.
- Hiába követitek azt a manót, nem mentek vele semmire! - csattant fel Severyn dühös hangja.
- Ha ez igaz, miért lettél ilyen ideges? - kérdezte Tipca.
- Ha jobban figyelnél, meglátnád, hogy nem ideges vagyok, hanem dühös!
- Akkor miért lettél dühös?
- Hát... mert mindenbe beleköptök, de hatástalan! Engem nem lehet megállítani!
- Azt majd meglátjuk! - szólt Luciana, és egy hirtelen mozdulattal elrántotta a függönyt. Az emelvényen egy hajlott hátú, gnóm arcú emberke ült, és riadtan nézett végig a társaságon. Ezután visszafordult az előtte zümmögő gép felé, és megragadott egy mikrofont.
- Ne figyeljetek arra az emberre! - csattant fel Severyn rémült hangja. - Az csak a szolgám. Neki semmi köze ehhez az egészhez.
Tipca szeme öszeszűkült, ahogy közelebb lépett a fiúhoz. Lassan derengeni kezdett számára a másik kiléte.
- Te...?
- Tipca, te tudod, ki ez? - kérdezte Titu kíváncsian.
- Hiszen ti is találkoztatok már vele - mosolygott megvetőn Tipca az emberkére.
- Mi? Mikor?
- Ő nem más, mint harry potte! - jelentette be Tipca, mire valahol fanfárok szólaltak meg.
- Harry potte? Az hogy lehet? Hiszen őt elüldöztük!
- Így van! Kiutáltatok a fórumról! - kiáltotta harry potte, és leugrott a székről. - Ezt nem tűrhettem.
- Jaj, ne! - sikoltott fel Kupak. - A kezét! Nézzétek a kezét!
A többiek harry potte kezére kapták a tekintetüket, és még éppen látták, ahogy a levegő lágyan hullámozni kezdett, majd egy rövidcsövű gépfegyver jelent meg harry potte tenyerében.
- Hogy csinálta ezt? - kérdezte riadtan Anyn.
- Ez itt már az én világom, kislány! - nevetett eszelősen a görnyedt emberke. - Mint azt már említettem, nem állíthattok meg!
- De hol van Severyn? - kérdezte Dubh.
- Severynnek semmi baja - vetette oda harry potte, majd egy kis fiolát húzott elő a zsebéből, és belenézett. - Igaz, kicsit szűkös lehet odabent, de legalább biztonságban van a világtól, mely aberrált állattá teszi az embereket.
- Attól, hogy te az vagy, még nem feltétlen az mindenki - jelentette ki az egyik Piton, mire a másik is bólogatni kezdett.
- A számból vetted ki a szót.
- Figyelj, harry potte, beszéljük ezt meg! Ne öld meg több millió gyerek álmát!
- De igen! Szenvedjenek, ahogy én is, amiért nekem nem volt fantáziám. Hát nekik se legyen, így egyenlő lehetek velük!
- Ezt nem hagyhatom! - kiáltotta Anyn, és futásnak eredt. Már majdnem elérte harry pottet, mikor az ocsmány kis gnóm legyintett egyet, és Anyn a földnek csapódott.
- Hmm, én sem! - ordította Hmm, és felkapott egy szamuráj-kardot a padlóról, amit csak az író tudja, hogy került oda. Fémes sivítás hallatszott, ahogy a penge keresztülszelte a levegőt, de mikor hozzáért harry potte bőréhez, mintha csak gyémántnak ütközött volna, szilánkokra robbant. Hmm döbbenten meredt a kezében maradt csonkra, aztán harry potte megragadta a pulóvere elejét, és egy könnyed mozdulattal áthajította a Nagytermen.
- Hát nem vagytok képesek felfogni? - mennydörögte. - Legyőzhetetlen vagyok!
- Hűtsd le magad! - szólt hűvösen Lucius, és egy vödör vizet zúdított a görnyedt alakra.
Harry potte végignézett magán, aztán vérben forgó szemekkel Lucius felé fordult.
- Hogy veszed te magad ahhoz, hogy... - Hirtelen elhallgatott, és ismét végignézett magán. Mellkasából maró szagú füst szállt fel, az ing pedig mintha kezdett volna leolvadni róla. - Mi ez? Hogy lehet ez? - sikoltotta. - Neeee! Elolvadooook!
A társaság döbbenten figyelte, ahogy a görnyedt emberke töpörödni kezd, majd térdre esik. Sikoltása rémisztő visszhangot kapott a Nagyteremben. Aztán hirtelen valami megváltozott. A sikoltás elhalkult, majd fokozatosan átadta helyét egy eszelős röhögésnek. A föld morajlani kezdett.
- Tipca, mi ez? - kérdezte Kupak.
- Fogalmam sincs, de semmi jó nem lehet - felelte Tipca.
Mélyről jövő hörgés hallatszott, majd olyan morgás, amitől a jelen levőknek meghűlt az ereiben a vér.
- Valóban ennyire ostobák vagytok? Engem nem tudtok LEGYŐZNI!!!
A Nagyterem elejében vakító fény villant, ahogy harry potte görnyedt teste kiegyenesedett, majd kezdett átalakulni. Csökevényes karjai megduzzadtak, körmei kiélesedtek, és veszedelmes karmokká váltak. Gnóm feje megnyúlt, tűhegyes fogakat eresztett, szájából villás nyelv kandikált ki. Maga a test rettenetes volt. Mintha ötvöztek volna egy gorillát egy gyíkkal. Tipca rémülten összerezzent.
- Pedig már majdnem sikerült - kiáltotta Titu, mivel túl kellett kiabálnia harry potte állati üvöltését. - Vajon mi lehetett a nyitja?
Tipca összevonta a szemöldökét, és Luciusra meredt, akinek a kezében még mindig ott volt a vödör, amiből leöntötte harry pottet. Hirtelen rájött.
- A fantázia! - kiáltotta diadalmasan.
A többiek feléje fordultak.
- Ezt hogy érted? - értetlenkedett Anyn.
- Te és Hmm hozzá sem tudtatok érni, ennek ellenére Lucius majdnem elpusztította. Miért? Mert ti hús vér emberek vagytok, míg Lucius csak a képzelet szülötte. Harry pottenek igaza volt, ez már az ő világa, a kapuk lezáródtak, mi már nem tudunk változtatni a dolgokon, de egy olyasvalaki, aki eredetileg ebbe a világba tartozik, nagyon is.
- De mit tegyünk? - kérdezte Titucilla kétségbeesetten.
- Bízzátok rám! - vetette oda Piton, majd a terem elején dühöngő harry potte szörny felé fordult.
- És rám! - mondta a másik Piton, és csatlakozott a másikhoz. Mindketten lombikokat és aprócska üstöket, mérlegeket vettek elő a zsebükből. Öntöttek ezt, öntöttek azt, és az egyikük csakhamar felemelt egy átlátszó folyadékkal teli fiolát.
- Most vége lesz - jelentette be, majd megindult a szörny felé.
- Ne te menj! - kiáltott Anyn a férje után, de az csak egy pillantást vetett hátra.
- Más nem volna rá képes.
- Nincs is eltelve magától - gúnyolódott Mogul.
A kertésznadrágos Piton tett még néhány lépést a szörnyeteg felé, majd elhajította a fiolát. Csakhogy harry potte észrevette a férfit, és egy erőteljes farkcsapással a falnak csapta. Azonban a fiolát már nem látta. Az üveg csörömpölve tört darabokra páncélos bőrén, ami abban a pillanatban füstölni kezdett.
A Nagytermet idegőrlő ordítás töltötte be, ahogy a szörnyeteg összegörnyedt, és fokozatosan visszaalakult előző formájába. Az állati morgást ezután emberi sikoly váltotta fel, hiszen a töpörödés nem torpant meg. Harry potte egyre kisebb lett, végül pedig egy utolsó sóhajjal az egész gonosz lénye semmivé vált.
- Perselus, ne! - kiáltotta Anyn, és a férjéhez szaladt. Piton szája szélén vérpatak húzódott. - Ne hagyj itt, kérlek!
- Ha ennyi volt, hát ennyi volt! - hörögte a férfi. - Nem minden történetnek van vidám vége.
Eközben a másik Piton harry potte maradványaihoz lépett, és felemelte azt a fiolát, amibe a gonosz fiú Severynt zárta. Könnyed mozdulattal a földhöz vágta, mire ezüstös füstfelhő tört a plafon felé, és egy pillanattal később Severyn gyönyörű alakja magasodott föléjük ragyogó fénnyel a háta mögött. A fény mély, búgó hang kíséretében lüktetni kezdett, végül egy kiterjedt hullám alakjában átáramlott az egész fantáziavilágon, és megnyitotta annak kapuit.
- Köszönöm, hogy kiszabadítottatok! Már régóta senyvedtem a fiola fogságában. Egészen pontosan, mióta nincsen frissítés. De már minden rendben lesz.
- Már hogy lenne rendben, mikor Perselus haldoklik? - kiáltotta Anyn kétségbeesetten.
Severyn elmosolyodott, majd intett egyet a karjával, mire egy főnix jelent meg Piton mellett, és sírni, majd énekelni kezdett. A férfi teste felragyogott, majd visszahanyatlott a kőre.
- Perselus?
- Anyn - suttogta a férfi.
- Ó, Perselus! Jól vagy?
- Remekül.
- Akkor hát, megmenekült a varázsvilág? - kérdezte Tipca.
- Igen, meg - bólintott Severyn. - Megmentettétek a fantázia birodalmát! Ezután már minden vasárnap lesz frissítés, minden harmadik héten pedig még hétköznap is!
- Hát én olyan boldog vagyok! - kiáltotta Mogul, és sugárzó mosoly ült ki az arcára.

Tipca kinyitotta a szemét, és felült az ágyán. Olyan furcsát álmodott. De vajon...
Kiugrott az ágyból, bekapcsolta a számítógépet, és megnyitotta a DarkArts honlapját. Lentebb gördítette a szöveget, és a szíve nagyot dobbant. 2006. április 1. Ma volt frissítés! De mi az?
Tipca: Fórumozók a frissítés nyomában.
Ezek szerint mégis csak sikerült megmenteni a varázsvilágot.
Tipca elégedett sóhajjal dőlt hátra a székén.

 

Tovább a második részhez