Tizennégy év múlva

Írta: Mirax

Zsivaj. Örömujjongás. Izgatott arcok. Üres fecsegések... Mire fel?
Perselus Piton már sokadszorra emelte az égre a tekintetét. Körülötte az iskola diákjainak monoton zúgása csak olykor-olykor tört be a gondolataiba, akkor is többnyire az előzőhöz hasonló reakciót kiváltva.
Keservesen unalmas volt ülni a lelátón a semmit bámulva. Odalent a kviddicspálya helyén tornyosuló labirintus áthatolhatatlan falai mögött a nézők számára láthatatlanul folyt a Trimágus Tusa végső párbaja.
"Egyáltalán mi a fenének ide lelátó?"
Persze! Hogy mindenki tanúja lehessen, mikor Harry Potter diadalmas arccal előbukkan a sövény takarásából, kezében a fénylő Kupával, feje felett glóriával, lába előtt a világgal.
"Két perc, felállok és visszamegyek a kastélyba", határozta el már sokadszorra, de ahogy telt az idő, úgy vált ez csak néma, lázadó, üres fenyegetőzéssé, mint a gyerekeknél, akik világgá akarnak menni, mert nem kaptak ebéd előtt édességet. Végül persze mégis maradnak. Piton is maradt. Nem illemből. Nem kíváncsiságból. Még csak nem is közönyből.
Valami szivárgott felfelé a lábán, mintha alatta a régi deszkák dermesztő hideget árasztottak volna magukból, súlyos, mázsás bilincsbe verve a lábait, egyetlen mozdulatlan kőtömbbé változtatva a gyomrát, összeszorítva a torkát.
Növekvő nyugtalansággal meredt a tömött labirintusfalakra s a felettük lebegő vörös szikrákra, agya kizárt minden zajt maga körül, és egy-egy pillanatban úgy érezte, mély, levegőtlen kútban ül egymagában, s feje felett olyan távoli az ég ovális darabja, mint a legapróbb csillagok.
Odalent végre magához tért Fleur Delacour, és a labirintus szájából az eszméletét vesztett Krum is előkerült egy hordágyon lebegve.
"Igor, szaladhatsz reklamálni!", húzta el a száját gúnyosan, s Karkarov szálas alakjára meredt.
Az őszes férfi azonban csak állt, valahol félúton a lelátók és Krum között. Leginkább egy rémült vadállatra hasonlított, ami a fészke felett próbál őrködni, de túl fenyegető az avar zizegése, és túl csábító számára a menekülés lehetősége.
"Te is érzed, ugye, Igor? Persze, hogy érzed. Reggel óta a színedet se láttam."
Piton elfordította a tekintetét Karkarovról.
- Csak Potter és Diggory maradt - fordult felé lelkendezve Sinistra professzor. - Akárki győz, a Roxfort csak jól jár.
Piton válaszra sem méltatta. Percek óta nem gondolt a Kupára, vagy a lenti küzdelemre.
Hetek óta, napok óta minden jel, minden út egy pontba tartott. Csigalassúsággal, de csalhatatlanul. Mint a szél hátán a magasba libbenő száraz falevél, csak emelkedik, de tudjuk, várjuk, hogy eljöjjön a pillanat, amikor menthetetlenül a föld felé zuhan. Év eleje óta ért ez a feszültség. Év eleje... Nem! Négy éve... tizennégy éve. Csak olvasni kellett a jelekben. Bertha Jorkins, az a Bryce nevű mugli és Kupor eltűnése, meg tébolya, a végtelenül paranoiás Mordon elleni incidens, és az auror felbukkanása az iskolában... és a Jegy. Az újra vörösen kúszó vonalak. A meztelen bőrén önálló életet élő, gúnyosan és kérlelhetetlenül az arcába köpő bélyeg, ami ordítja, neveti az örök szolgaságát, az örök küzdelmét a szabad terek felé, tizenöt év önámítását: Az enyém vagy!
Érezte a zsigereiben, mint a köszvényes öregek az izületeikben az időjárás változását, hogy már les rájuk, hátulról, titokban, a fák sötétjéből. Valami történni fog. Ma. Biztosan tudta.
Egy pillanatra előkúszott annak a majd egy évvel azelőtti estének az emléke, amikor a fürdőből kilépve rápillantott a csupasz karjára, és évek óta először vehette ki tisztán, határozottan a Sötét Jegy vonalait, bár alig voltak erősebbek egy-egy karcolásnál. Akkor még azt hitte - vagy talán azzal áltatta magát -, hogy csak a meleg víz hozta elő a Jegy formáját, de ahogy múltak a napok, úgy lett egyre kivehetőbb, és úgy uralkodott el rajta a sötét meggyőződés.
Borzalmas volt ez a várakozás. Fenn ülni a lelátón a sövényre meredve, és úgy bámulni a sötét foltként elmosódó leveleket, mintha áttetszők lennének. Most az egyszer azt kívánta, bár ott lehetne Potter mellett! Három éve, mióta a Roxfortba járt, minden szál abba a gyerekbe futott bele. Nem lett volna meglepő, ha ezúttal is így történne.
Kiürült aggyal, viszolyogva és sóváran, némán várta a pillanatot. Történjen bármi, csak ne kelljen éreznie a percek ólomsúlyát, számolni a szívdobbanását. Kurta botjával sántikáló, vén perceket vajúdott most az idő, és ő tágra nyílt szemekkel meredt a semmibe, a láthatatlanul pergő homokszemekre, a pálca lassan vándorló árnyékára a napóra közepén, órák cizellált mutatóira. Halántékán egy ér a saját ütemével mérte a pillanatok emlékbe fordulását.
Talpra szökkent. Elfojtott egy ijedt, mégis megkönnyebbült kiáltást, ahogy bal karjába belenyilallt a semmivel össze nem téveszthető fájdalom, s a kárhozottak közös lüktetésével megfeszült a bőre. Visszatért hát!
Lába önkéntelenül tett előre egy lépést, és ő keserűen felnevetett: már indult volna Roxfort határába, hogy hoppanáljon... Milyen különös, hogy ennyi év alatt még nem halt ki belőle ez a reflex! Örökös engedelmesség!
Ez a mozdulat mintha elfújta volna a több éves kitartó munkát, a második esély kecsegtető délibábját: Még most is halálfaló vagy! Az enyém vagy!, pulzálta csúfondárosan a bélyeg, amit, hogy is mondta Mordon, nem lehet eltüntetni, ami örökre megmarad. És ha még csak a karján! De a lenyomata a lelkében...
Nem kellett rápillantania, anélkül is tudta, hogy a Jegy most tintafeketén izzik.
- Piton professzor, nem ül le? Valami baj van? - hallatszott a háta mögül valamelyik kollégája hangja.
Piton gúnyosan horkant. "Miért? Nem látod a semmit?... Amit látnod kéne, az a karomon van!"
Egy pillanatra beteges kíváncsisággal elképzelte, milyen képet vágnának a körülötte ülők, ha egyszer csak szó nélkül felhúzná a talárja ujját, és felmutatná nekik a kirajzolódott Sötét Jegyet. Bizarr kárörömében szinte látta a döbbent, undorodó, halálra rémült arcokat, és szája önkéntelenül torz mosolyra húzódott.
Aztán inkább Dumbledore-hoz sietett. Ahogy az igazgató felpillantott s fürkészőn bámulta az arcát, Piton már tudta, Dumbledore szavak nélkül is megértette, mi történt. Az ősz varázsló csak komoran bólintott, és tekintetét visszafordította a labirintus felé.
Piton szórakozottan a talárja zsebébe süllyesztette a kezét. Már nyoma sem volt rajta az előbbi nyugtalanságnak. Karkarovot kereste a szemével, de nem lelte sehol. Nem lepte meg.
Arra eszmélt, hogy neveket sorol. Régen látott embereket idéz fel az emlékezetében, valaha túl jól ismert arcokat. És számol. Számol és mérlegel. Ikszeket és pipákat osztogat. Vajon kik érkeznek? Vajon hányan lesznek? Hányan, akik maradnak, mert nem akarnak menni? Hányan, akik mennek, pedig maradnának? Hányan, akik nem mennek, pedig úgy megtennék? És hányan, akik mennek, mert menni akarnak?

*

Lassan az utolsó gondosan nyírt bokrot is elnyelte a sűrűsödő homály, ahogy a nap eltűnt a wiltshire-i dombok mögött.
A ház ablakában álló komor férfinek a Malfoy-kúria kertje úgy festett az alkonyi sötétben alaktalan, ijesztő torzóknak ható, katonás rendben sorakozó bukszusaival, mint egy fenyegető, gigantikus sakktábla.
"Egy különös játszmával, ahol a király nyit", döntötte a fejét az ablakkeretnek Lucius Malfoy, és lusta csuklómozdulatokkal megcsörgette poharában a jégkockákat. "És hamarosan nyitni is fog."
A gondolat nem töltötte el megnyugvással. Túl sok volt a bizonytalan tényező, és ő még nem állt kész tervekkel minden eshetőségre.
- Utálom ezt a rohadt kertet! - lökte el magát a párkánytól bosszúsan.
Ez a fertelmes olasz kert is Narcissa mániája volt a maga rendezett csiricsáré virágaival, sóderes ösvényeivel meg vágott bokraival. Sohasem utálta még ennyire a látványát, és sohasem bánta még ennyire, hogy a könyvtárszoba ablaka nem a hátsó vadul burjánzó angolkertre néz.
Végigtekintett az asztalon: az elmúlt néhány nap termésén. Nyugtalan összevisszaságban hevertek ott az épphogy felütött könyvek, régi családi ereklyének számító pergamentekercsek a maguk unalomig ismert soraikkal és intelmeikkel, félig áttekintett levelek ingatag oszlopai. Itt-ott néhány elhajított vagy ottfelejtett szivarvég árválkodott a ritka művű, fekete szemű kövekkel kirakott díszes markolatú, középkori tőrök és pengék között. Lucius Malfoy figyelmét egyik sem tudta huzamosabb ideig lekötni.
Mondatokat gyártott, engesztelőket, alázatosakat, mozdulatokat gyakorolt, terveket kovácsolt. Taktikázott.
Gyűlölte a kudarcokat, gyűlölt mindent, amit nem irányíthatott; a hangulata és gondolatai most épp ilyenek voltak.
Ingerülten lecsapta a poharát, de az apró szilánkokra tört a tölgyasztal lapján. Ott hagyta, úgy, ahogy volt, a szétfolyt itallal, az olvadó jégkockákkal és a fényt százfelé szóró, prizmaként tündöklő üvegdarabokkal. Ahogy mindig szokta. Aztán mégis visszafordult, és egy pálcamozdulattal eltüntette a cserepeket.
Még a végén jönne valamelyik eszetlen házimanó, és alázatosan piszmogva feltakarítaná az egészet. Nem akart most látni senkit! Fennállt volna a veszélye, hogy mérgében a füleinél fogva a falra tűzi, mint valami groteszk marionett bábut. És akkor megint egész álló nap hallgathatná Narcissa megjegyzéseit, hogy a megnyomorított házimanók tökéletlen munkát végeznek.
Ettől csak hideg dühe lángolt fel újra, hogy ilyen apró bosszantó dolgokat sem hagyhat maga után. Bosszantó? És kit bosszantott volna? Narcissát biztosan nem. Ugyan mivel lehet őt bosszantani?
Annyi nőre vágyott élete során, és így vagy úgy, de mindig megkapta őket. A sors fintora, hogy épp az lett a felesége, akit mind közül a legkevésbé kívánt. Narcissánál tökéletesebbet nem találhatott, ha társaságba akarta menni: művelt volt, gyönyörű, tökéletes arisztokrata, azt a néhány deviáns tagot leszámítva nemes családból származott. Hűvös volt, tartózkodó, éles eszű, számító. Társaságban, otthon, az ágyban. Igen, ott is mintha az öncélú stratégát játszotta volna, és Malfoynak olykor az volt az érzése, önmagával szeretkezik.
Egy alkalommal hullott csak le róla ez a hideg elegancia. Akkor valami világgal szembeni szemrehányással sikította ki magából a fájdalmat, és Lucius olyan kéjes gyönyörűséggel, olyan megmagyarázhatatlan elégtétellel hallgatta azt a nyilvánvaló szenvedést, hogy legszívesebben öröklétűre nyújtotta volna azt az órát. Akkor egyetlen egyszer: amikor Narcissa életet adott Dracónak.
Malfoy kényelembe helyezte magát az egyik öblös karosszékben, s gondolatait visszakényszerítette a jelenbe. Felhúzta karján az ingujját, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a vörös koponyát.
Megerősödött. Ez egyértelmű volt. A Sötét Nagyúr ereje mindennél határozottabban ott lüktetett a Jegyben.
De vajon egyedül vitte véghez? Vagy valaki a segítségére volt? És ki? Valamelyik egykori halálfalója, vagy egy új híve?
Malfoy gondterhelten összevonta a szemöldökét, és számba vette a lehetséges támogatókat. Mind gyáva, ostoba vagy fogoly volt.
Vigyáznia kellett. Bárki segítette is a Nagyúr terveit a visszatérésben, számíthatott a további kitüntetett figyelemre. És ez neki, Lucius Malfoynak semmiképp sem jelentett jót. Mindenáron vissza kellett szereznie korábbi pozícióját a Nagyúr kegyeiben, különben az egésznek semmi értelme számára - de ez, azok után, hogy a kisujját sem mozdította érte, nem ígérkezett könnyű feladatnak.
Visszatekintve, a tizennégy év alatt egyszer sem érezte leküzdhetetlen hiányát egykori mesterének. A Malfoy névvel és a mögötte rejlő hatalommal, tekintéllyel és pénzzel, ami mindenhova szabad bejárást biztosított neki, nem is érezhette szükségét annak, hogy valaki mást szolgáljon. Legalábbis amíg nincsenek nagyra törőbb céljai. A Nagyúrral mindenesetre egy darabon egyfelé vitt az útjuk.
A vörös vonalak egyszeriben feketére váltottak, egészen hirtelen, szinte átmenet nélkül. Utoljára akkor figyelte ilyen árgus szemekkel, amikor frissen felavatott halálfalóként a Nagyúr első hívására várt. Emlékezett rá, hogy egész éjszakán át a Sötét Jegyére szegezett szemekkel virrasztott.
Valahogy ez az emlék is felbosszantotta. Mintha azzal szembesítették volna, hogy huszonkét év alatt semmivel sem lett kevésbé gyerekes. Pedig most egészen más érzésekkel várta a jól ismert fájdalmat, mint akkor.
Csak egyetlen percet késlekedett, aztán felsietett az emeletre. A hálóhelyiség titkos rekeszéből előhúzta az összecsavart kis csomagot, amit tizennégy éve nem érintett már, és lassan széthajtogatta a fekete köpenyt, s kibontotta az álarcot is.
Megint megszállta az, ami régen mindig ilyen alkalommal: a legyőzhetetlenség érzése, az erőé, a hatalomé. Az arctalan maszk mögött, a Nagyúr neve alatt megtehetett bármit, gátlástalanul, kedve szerint. És büntetlenül. Mi járt utána? Halál, rettegés, meg az a néhány szánalmas auror, akiknek azok osztogatták a parancsokat, akik napközben szinte összetörték magukat a nagy hajbókolásban néhány koszos és felesleges arany galleonért a jó hírű Malfoy-családtól. Mennyit mulatott akkor ezen a képtelenségen! És már hiányzott ez a pimasz kis játék, ezt be kellett ismernie.
- Újabb éjszakai kalandocska?
Lucius összerezzent. A szoba ajtajában Narcissa állt összefont karokkal. Arcán nem látszott sem őszinte érdeklődés, sem féltékenység, sem szemrehányás. Legfeljebb csak a megszokott néma figyelmeztetés.
Narcissa Malfoy sohasem szólt bele a férje nőügyeibe. Tudott róluk, de addig nem érdekelte egyik sem, amíg nem egy társaságbeli harmadik személytől hallotta vissza. Ezt kereken Lucius tudtára is adta, még a házasságuk első hetében, és erre valóban kényes is volt. A híres Black-büszkeség! Lucius persze mindig óvatosan járt el. Az ő érdeke is megkívánta, hogy a nyilvánosság előtt példás családi életet éljen. A híres Malfoy-büszkeség!
- Éjszakai kaland! - horkant fel ijesztő mosollyal. - Ráhibáztál, kedvesem, nem is tudod, mennyire.
Narcissa szótlanul nézte, ahogy Lucius magára kanyarítja a fekete talárt és kézbe veszi a csuklyát.
- Á, tehát Ő hívott - bámult valami enyhe, elmerengő mosollyal a férje ruhájára. - Eszerint ma visszatért.
- Gondolod, hogy nosztalgikus ruhapróbát tartok? - vágta oda Malfoy, s indulni készült.
- Jól van - fordított hátat Narcissa, és lassú léptekkel kifelé sétált a szobából. - Ó, Lucius, Mr. Borgin küldött egy levelet az előbb. Az a tizenkettedik századi goblin mégis vörös árnyalatú. Visszaírok neki, hogy így nem kell.
Lucius egy percig a felesége hátára meredt, s amíg átfutott rajta a meglepetés, hogyan képes a nő erről beszélni ilyenkor, száján már ott is volt a válasz.
- Rendben. Nem menne a fal színéhez.
Ez volt az ő kis játékuk. Konfliktusmentes. Két egymás mellett elevező ellenséges hajóflotta.
Az igazi játszmára most sorakoznak a bábuk a táblán. És a király majd nyit.

*

A magas, karcsú, homályköpenybe burkolózó alak szinte siklott a jéghideg, durva falú folyosón, az idomtalan, csupasz kőtéglák nem visszhangozták a lépteit sem. Már nyoma sem volt annak a pár pillanattal korábbi kényszerképzetnek, hogy a talárja ujjából oszlásnak indult zöldes kéz mered elő. Ez csak a folyosó torkából áradó halvány derengés játéka volt. Minden méterrel közelebb került a fényhez, ami sápatag, elhalványodó-felerősödő pászmákat rajzolt a padlóra. Köpenyét úgy tépte a szél, mint a kis halászbárkák évtizedes, szakadt vitorláját, és igen... a szélben a tenger sós illata messzi partok emlékszagát fűszerezte nyerssé, áthatóvá, mintha konzerválni akarná őket vas emlékezéssé, tőrpengéjű keserűséggé, halálfejes üvegcsébe zárt vágyakozássá. Állandó sajgássá. Változatlanná. Időtállóvá.
Idő.
Itt nincs idő. Nincs naptár.
Nem az az idő van. Nem az a naptár. Itt a szél írja a maga történelmét, és azokét, akik az ódon falak mögött csak az ő évszázados, egyszer lankadó, másszor ádáz tusáját hallgatva számolhatják a maguk napját, hónapját és évét.
Számolnak. Talán mert úgy tetszik, azzal jutnak valahova, ahogy a vándor is hiszi a dűlőútról, amelyre rálépett. Talán azt hiszik, a számok egyszer csak elfogynak, és ők végre nem a feledésnek átadott, két világ közt rekedt lelkek maradnak. Talán mert az időtlenséget tudni halálosabb teher, mint érezni.
A minden lépésnél a széllel dacoló alak nem volt egyedül. Nem vette észre, vagy csak nem vett róla tudomást, hogy valaki áhítatos tétovasággal, óvatos, ám neszező léptekkel követi.
Bellatrix Lestrange nem mert közelebb menni. Félt, hogy az árny alaktalan halmazzá bomlik szét, mint a lobogó tábortüzek füstje, vagy a nyári bárányfelhők, melyekbe beleláttunk álmokat meg félelmeket, nevetést meg gyászt.
S az alak végre kiért a fényre, végre megfordult, hogy magához intse őt, s Bellatrix megdermedt.
A hátravetett csuklya alól, a szemébe csapó fekete tincsek mögül nem az az arc nézett vissza rá, akit úgy vágyott látni. Szemben vele Sirius Black nevetett harsányan, eszelősen, mint azon a sok évvel korábbi újságképen egy rommá dőlt utca közepén, egy nappal az után...
Sirius Black arca.
Ahogy mindannyiszor, már hosszú-hosszú éjszakák óta.
Bellatrix verejtékezve ébredt. Bőrén azonnal megérezte a cella maró hidegét, és felhúzott térdekkel a fal tövébe kuporodott.
Sirius Black. Black. Az ostoba. A család szégyene. Vére árulója. Akinél a rendkívüli eszén és tagadhatatlanul első osztályú külsején kívül semmi más nem utalt arra, hogy ezt a nevet viselheti.
"Külseje", horkantott kárörvendőn Bellatrix.
Az álmaiban Sirius még mindig ugyanaz a jóképű fiatal kölyök volt, amilyennek utoljára látta tizennégy éve. Az Azkaban bizonyára vele sem tett kivételt.
Bellatrixot, ahogy mindig, most is elöntötte a keserű düh.
Azt a kivételes eszét jobbra is fordíthatta volna, mint az agyalágyult Dumbledore nézeteinek szajkózása. Az meg, hogy aranyvérűként jöttment korcsokat pátyolgatott, túlment minden ésszerűségen. Black mindig is idealista lázadó volt, akit csak az ellenszegülés heve villanyozhatott fel, és annál jobban érezte magát, minél több embert kergethetett őrületbe a maga túllihegett, gyerekes teóriáival. Minél nagyobbat szólt, annál vadabbul nevetett. Erről szóltak a nagy családi összejövetelek - Mindenható Sirius Black, kontra a Black-család teljes tekintélye és évszázados tanításai. Benne valahogy túltengett a Blackekre jellemző felsőbbrendűségi érzés. Ő már egyenesen más akart lenni! Más, mint a család. Más, mint bárki.
Még hogy a Nagyúr kéme volt! Ugyan már! Állíthatta akár az egész halálfaló gyülekezet, Bellatrix akkor is tudta: ha volt valami, ami erősebb volt Blackben az önfejűségénél és ostobaságánál, az a konok következetessége volt. Akkor is, ha tévedett, akkor is, ha megbánt mindent, Sirius Black kitartott a saját agyszüleményei mellett. Inkább, minthogy beismerje a tökéletlenségét. Black lehet, hogy kinyírta azt a rakás muglit, de nem a Nagyúr kedvéért tette, az biztos!
És a nyomorultnak sikerült! Sikerült, ami senki másnak!
Bellatrix csak még fojtogatóbb gyűlöletet érzett, ahogy felidézte emlékezetében a két éve megneszelt híreket - Black megszökött Azkabanból!
És a rémálmai minden éjjel újra és újra szembesítették ezzel. És minden álmában a Nagyúr lépteit követte, hogy aztán végül Black arca nézzen vissza rá, és Bellatrix azzal a csalódott érzéssel ébredt, hogy Black meglopta őt. S minden ésszerűtlenség ellenére csak még inkább gyűlölte ezért, és táplálta magában ezt az érzelmet. Ennyi gyűlölet, ami benne munkált, egy egész sereg rab épeszűségét is megtartotta volna, ha kétszer ennyi dementor őrködik is Azkabanban! Így megadatott neki, hogy ne a maga nyomorult véget ért múltján, ordító ballépésein, a sikertelen pillanatok miértjein rágódjon naphosszat. Mindig kellett valaki. Az elején Karkarov, aztán amikor ráunt, jöhetett válogatás nélkül Malfoy meg Avery meg mindenki, aki odakint volt. Két éve pedig pont jókor jött Sirius Black. Már egyébként is kezdett kifogyni az alanyokból. Gyűlölet és fanatikus bálványozás! Egyszerű recept.
Nem kellett látnia az örökös félhomályban ahhoz, hogy érezze az erősödő jelenlétét. Nem a fájdalom útján. A vörösödő vonalak nem jártak kínnal. Belül érezte ugyanazt az izgatott remegést, amit mellette mindig. Kitöltötte benne az űrt, ami jeges nyúlványait úgy nyújtogatta, mint egy amőba, és ezt a dementorok jelenléte sem tudta elnyomni.
Néha, mikor egy-egy pillanatra kinyitották a cellaajtót, fénytől elszokott szemeivel azonnal a bal karjára tapadt, hogy könnyein keresztül meggyőződhessen, nem tévedett. Igen, igen, hamarosan.
Nem gondolta, hogy ennyire hamar. Szinte bennrekedt a tüdejében a levegő, és a fájdalom meleg hulláma csapott át felette.
- Én uram - nyöszörögte rekedten. A beszédtől is elszokott már réges-rég. - Visszatértél! Itt vagy megint!
Hát lehet ezt némán, ép ésszel kibírni?
Felpattant, és vakon botladozva a cellaajtóhoz rohant, s puszta ököllel kezdte csépelni az acélt, és fejét hátraszegve felsikoltott:
- Rodolphus! Visszatért! A Nagyúr visszatért! Rabastan! Antonyin! Visszatért!
Tisztában volt vele, hogy mindannyian viselik az Ő jegyét, mindannyian érzik az Ő jelenlétét, de mit számított ez abban az őrült, gyönyörű pillanatban! Magánkívül verte az ajtót, és saját, el-elcsukló, hörgésbe fulladó szavain és a nehéz vasajtón át is hallotta, ahogy a folyosó meg-megremeg a fémre lesújtó öklök tompa döndülésétől, és megtelik zűrzavaros kiáltásokkal. Könnyein át alig látta meg, hogy ajtaján a kis nyílás feltárul, és egy dementor fekete masszája mered rá fenyegetően.
- Visszatért a Sötét Nagyúr! - tántorodott hátra, de arcáról a dementor közelsége sem tudta letörölni a diadalmas, eszelős ragyogást. - El fog jönni értünk. És értetek is. Ő megbecsült majd titeket! Ti is tudjátok. Nemesebb világ közeleg.
A dementor furcsa, lassú mozdulattal behajtotta az ablakot, kizárva a hörgését, a kinti kiabálást, a szűnni nem akaró dobogást. Bellatrix összekuporodott a padlón, és torkából olyan reszelős, elnyújtott nyögés szakadt fel, amiről ő maga sem tudta eldönteni, síráshoz vagy nevetéshez áll-e közelebb.
- Az én uram nem feledkezik meg a szolgáiról!

*

- Rakd az asztal fölé a mocskos kezedet! - dörrent rá Avery az alacsony, kopasz férfire, aki vele szemben lassan vörösödő arccal, bódultan bámult a kártyalapjaiba. - Mindkettőt! Tenyérrel lefelé a szabad kezedet!
- A seggemet csak megvakarhatom, te görény! - hörögte amaz, és kihívóan szemléltette, mire gondolt.
A Sámán Söntése, egy London külvárosában elhelyezkedő koszos, rosszhírű kocsma egyik eldugott sarkában ültek, ahol mintha az egész helyiséget belengő füst- és bűzfelhő legnagyobb része koncentrálódott volna. Az asztal körül Averyn és a vörös képűn kívül csak a kocsma tündére - ahogyan a törzsvendégek nevezték a helyi örömlányt meglehetősen finomítva - lóbálta unottan a lábát egy közeli széken, és egy fogvájóval a körmei alól piszkálta ki a homokot. Valamelyik kretén kuncsaft mindenáron a hátsó udvaron akarta lebonyolítani a dolgot, így jobb híján kénytelen volt beletérdepelni a fonnyadó petúniák faládájába. Avery már legalább félórája elhajtotta maga mellől. Mikor kezdtek rosszul járni a lapjai, és ezzel párhuzamosan ment egyre fentebb benne a pumpa, senkit nem bírt megtűrni maga mellett. Egyébként is megvádolt minden arra járót, hogy a lapjait kilesve a játékpartnere kezére játszik. Ez ment állandóan, mikor megjelent a kocsmában, ám az elmúlt években a többségnek volt szerencséje kiismerni, és már csak az ilyen véletlenül betévedt idegenek álltak le vele kártyázni, mint ez a verejtékező szerencsétlenség. Tündérke meg a vetélytársnői is még azelőtt akaszkodtak a nyakára, amíg bele nem mélyedt teljesen a játékba, és amíg még volt mit a markukba vagy a semmi blúzuk alá dugdosni, és ez legalább ezüstösen csillogott. Onnantól kezdve, ha nem elvesztette, akkor elitta a pénzét. Bár az ivás minden alkalommal záróakkord volt. Ha nyert, azért, ha veszített, azért tesztelte az itallapot, ami egyébként szinte egy az egyben megegyezett a Mágiaügyi Minisztérium tiltott italok és fogyasztásra nem ajánlott egyéb készítmények listájával.
Amúgy is az egész kártyajáték az összes többi szerencsejátékkal együtt a varázsvilág zugkocsmáiban és zugkaszinóiban nem szolgált másra, mint egy jól megalapozott ürügyre egy kiadós átokszóráshoz. Előbb-utóbb úgyis minden játszma kölcsönös vádaskodásba és alkoholgőzös ordítozásba torkollott, amiből egyenesen következett a vita varázsmódszerekkel történő lerendezése. Ugyan melyik varázserővel bíró személy bízott volna a másikban, amikor még a muglik között is nem egy trükk keringett! Hát még a varázslók mit ki nem találhattak, ha eleresztették a fantáziájukat! A legtöbb csalásgátló bűbáj használhatatlannak számított ilyen körökben.
Most terített a köpcös alak, és terített Avery is. És borult az asztal, lendültek a pálcák, röppentek a szitkok. Az idegen valószínűleg rémálmaiban sem sejtette, hogy partnere a Sötét Nagyúr egykori elkötelezett halálfalója volt, különben ezerszer is meggondolta volna, szóba álljon-e vele. A földre rogyó testről első ránézésre képtelenség lett volna megállapítani, lesz-e valaha alkalma megbánni ezt az estét.
Avery arrébb sétált, és rendelt. Válogatás nélkül, ami épp a csapos kezébe akadt, kerültek az italok az asztalára. Hiába járt ide évek óta, ha elkiáltja magát, hogy 'a szokásosat', nagy dilemmát okozott volna a kocsmárosnak. Ezen a téren sosem volt válogatós.
Nem találta a helyét. Jószerivel másfél évtizede, a Nagyúr eltűnése óta. Meghurcolták, megfenyegették, ő meg tagadott élőt, holtat. Hitte, aki hitte.
Csip-csup, de legális munkákat vállalt el potom pénzekért. Ez volt a felszín. Egyébként pedig próbálta felhasználni a halálfaló-időszakban szerzett kapcsolatait a jövedelmezőbb piszkos ügyleteihez.
De valahogy nem volt az igazi. Milyen élvezetes volt az a kis muglireptetés a Kviddics Világkupadöntőn! Na, akkor végre tényleg úgy érezte magát, mint akibe új életet leheltek!
- Hozzál a Fehér Halálból, Doyle! Nosztalgiázni van kedvem - csapott az asztalra.
A kocsmáros nem ellenkezett. Egy percig tétovázott csak, aztán mégis hátrament a raktárba, és a helyiség rejtekéből előkerült egy poros palack. Kitöltött egy pohárral, és Avery elé tolta a méregerős, extratiltott folyadékot, de az a részegek ellentmondást nem tűrő erőszakosságával kikapta a kezéből az üveget.
- Takarodj innen, mit bámulsz?!
Doyle vállalt rándítva visszatért a pult mögé. Ha Avery halálra issza magát, legfeljebb áttranszportálja a hulláját valamelyik sikátorba, és egy gonddal kevesebb.
Avery közben felemelkedett a székéről, és ünnepélyesen magasba tartotta a Fehér Halál üvegét. Az összhatáson kissé rontott, hogy annyira dülöngélt, hogy másik kezével meg kellett kapaszkodnia az asztalban, ami hangos nyikorgással egy arasznyival előrébb táncolt a padlón.
Avery észre sem vette. Kétszer is köszöntésre emelte az üveget valamely láthatatlan személyek felé:
- Zöld halált a muglikra, Fehér Halált meg ide! - tántorgó meghajlás, majd áhítatos csók következett az üveg címkéjére. Kész szertartás volt.
Aztán leült, és az asztalon sorakozó poharakba töltögette az italt.
- Ez Wilkes, ez Rosier, ez én vagyok - motyogta, és megragadva az egyik poharat felhajtotta a tartalmát, aztán a levegőbe röhögött: - Na, mi van pupákok, nem isztok?!
Nem ittak. Kár volt veszni hagyni az értékes nedűt. A halálfalók itala. Minden átdorbézolt éjszakát ezzel kellett lezárni. Persze csak titokban. A Nagyúr nem nézte jó szemmel, ha bűzölgő csőcselékké alacsonyodtak le az emberei.
Rosier volt a legfiatalabb, mégis úgy ivott, mint egy gödény. Mint akinek nincs is torka, hanem csak egy cső a nyakában.
Averynek hirtelen eszébe jutott egy régi fogadás. Rosier rekordja három pohár volt nyolc másodperc alatt. Szinte behozhatatlan.
Avery részegségéhez képest meglepően pontosan kimérte a három pohárnyi italt, és egyenes sorban maga elé állította őket. Pálcájának csak második intésére sikerült egy vörösen lángoló nullát rajzolnia a levegőbe.
Aztán egymás után felhajtotta mind a hármat. Elsötétülő arcát kísérteties fénybe vonta a szeme előtt vörösen lángoló számjegy.
- Láttad ezt, Rosier, láttad, te patkány?! Hat másodperc! Hat! Ide a pénzt, ide a szukát, ide a dicsőséget! Hogy rohadnál meg ott, ahol vagy! - a térdeit csapkodva, rekedten röhögve visszarogyott a székére. - Szófogadó Rosier, most pont azt csinálja!
A saját viccén mulatva végül beesett az asztal alá, ahonnan csak néhány percnyi káromkodás után mászott elő.
- Inkább megdöglik, minthogy fizessen... Semmi sem a régi...
Doyle mögé lépett, hogy összeszedje a poharakat. Pillantásra sem méltatta Averyt, aki csak nehezen tudott a talpára kecmeregni.
- Te csak ne szorongass, jó?! - üvöltött hátra, és úgy lendítette meg a karját, mint aki egy láthatatlan szorításból akar szabadulni.
- Hozzád sem értem, Avery!
- Ki kéne belezni téged - lökte el magától, és megdörzsölte a karját.
Doyle fejcsóválva elkotródott.
Legalább fél perc is eltelt, mire Avery alkoholtól zsibbadt agyáig eljutott: nem Doyle szorította meg - a Sötét Jegy izzott fel a karján!
- Mi a franc? Nyelné el a pokol! - rúgott a székébe, mire az átrepült a helyiségen, és hatalmas csattanással kettétört a szemközti falon.
Egy szempillantás alatt kijózanodott.
- Hív! Itt van, és hív! Megint itt van... - szédelegve a kijárat felé indult.
Nem. Így nem állhat elé. Az rosszabb lenne, mintha el sem megy.
A pulthoz tántorgott, és megpróbálta Doyle-ra fókuszálni a tekintetét. Már ez is túl nagy feladatnak bizonyult.
- Kérek abból a löttyből!
- Mára már elég volt, Avery!
- Nem abból, te barom! A kijózanító húgyból!
Doyle egy pillanatra döbbenten meredt vissza rá, majd szótlanul kivett a pult alól egy kis fiolát, benne sziporkázó kék folyadékkal. Avery némán zsebre vágta, mint aki szégyelli, számolatlanul a pultra szórt a zsebéből minden érmét, és szinte kirohant a Söntésből.
A sikátorba érve mélyet lélegzett a rothadásszagú levegőből, és miután hangos puffanásoktól kísérve feldöntött egy halom rekeszt, beleolvadt a két tűzfal közé szorult örök sötétségbe. Itt előhúzta a gondosan összehajtogatott csuklyáját. Mióta először felfigyelt a Jegy élesebbé váló vonalaira, mindig magánál hordta. Meg egyébként is jól jöhetett bármikor a jótékony arctalanság.
"Csak maradj a háttérben! Semmi feltűnősködés, semmi hangzatos esdeklés! Kuss van, és alázat! Szedd össze magad, Avery!", hajtogatta konokul, de kétségbeesetten. "Nem én tehetek a rohadt Potter-ügyről. Én egy kis senki vagyok. Úgy is kell viselkedni. Ha nincs pofázás, nincs Cruciatus!"
Megmarkolta a fiolát, de még képtelen volt felhajtani a tartalmát. Tudta, ettől egy pillanat alatt kijózanodik, mintha egy csepp alkoholt sem ivott volna, de azt is tudta, hogy a lötty érzelmi labilitással jár és akaratgyengüléssel. Nyámnyilaként a Nagyúr elé járulni kész öngyilkosság volt.
Az alkarjába szinte már lyukat égetett a Sötét Jegy.
- Jól van! Eddig tizennégy évet tudtál várni, most mi olyan sürgős?! - kiáltotta még a részegek kötekedő hangnemében, de rögtön megrémült önmagától. Ködös szemeiben a rettegő, óvatos, hitetlenkedő öröm pislákolt fel.
- Én örülök, hogy visszatértél - szájához emelte a fiolát. - Örülök. Végre minden olyan lesz, mint régen.
Megborzongott, ahogy a kesernyés ital végigfolyt a torkán. Mintha egy súlyos függönyt húztak volna el a szeme elől, vagy mint amikor a fehér vászonnal letakart bútorokról lerántják a szövetet, olyan volt a változás. Egy mozdulattal a fejére húzta a csuklyát.
- Egy szót se, Avery. Csak józanul! Nincs miért bocsánatot kérni, ezért nincs miért megbocsátani, tehát nincs miért Cruciatust kapni.
Nem volt meggyőző.
Fájdalmas vicsorgással megérintette a karján az egyre égetőbb Jegyet.
- Ezt még megdögölve is érezném! Ki lehetne találni erre valami jobb módszert is! - tett két lépést, majd halk pukkanással eltűnt a külvárosi sikátor bűnös sötétjéből, karján a mindennél bűnösebb titokkal.

A Jegy újra izzott. A bal alkar csupasz bőrén, lélekben, emlékezetben.
És talán még hat láb mélyen is.