Ígéret Winternek

(Írta: Shannondababy La Guera, fordította ÉSzAH)

Néma volt. A húgom egyetlen hang nélkül sírt fel. Egy piszkos kis családi titok volt, elzárva egy homályos hátsó szobába, a házimanók gondjára bízva. Először Dobby, majd miután Harry Potter felszabadította tőlünk, egy másik manó, Slinkwit viselte gondját. Néha azon morfondírozok, Potter vajon tudta-e, mennyi kárt okozott ezzel a kis kedvességgel. A húgom hetekig zokogott, miután Dobby elment. Egyedül ő volt a társa születése napjától, és a távozása az egyetlen barátjától és támaszától fosztotta meg. Soha nem gyűlöltem jobban Harry Pottert, mint azon a napon, amikor csendben figyeltem, hogyan sír a húgom a legutóbbi igazságtalanság miatt, ami csak egy volt az ezernyiből.

Az Apám gyűlölte őt. Én legalábbis így tudtam egészen addig a napig, amikor ez a meggyőződésem visszavonhatatlanul darabjaira nem tört nem sokkal a tizenhatodik születésnapom után. A legtöbben úgy hiszik, hogy a Malfoyok - különösen Lucius - képtelenek a szeretetre, de tévednek. Tudom, hogy engem szeretett, és egy téli éjszakán a saját cinikus szememmel láttam, hogy mennyire szerette a húgomat. De a külső benyomás mindig erősebb, és mivel senki nem maradt, aki elmondhatná a történetet úgy, ahogy volt, maradunk, akik mindig is voltunk; a gazember Malfoyok, kapzsi és hataloméhes sznobok szívtelen, lélektelen családja. Apám soha nem beszélt róla senkinek, és megtiltotta, hogy akár csak szóba kerüljön közöttünk. Számunkra ő nem is létezett.

Mivel a húgom nem létezett, így senki nem is láthatta őt, és nem beszélhetett vele. Már nagyon fiatal koromban figyelmeztettek, hogy soha ne menjek az alagsori folyosó legtávolabbi végén nyíló szobába. De megtettem. Először kíváncsiságból, aztán dacból, legvégül szeretetből. Akármit is mondott Apám, ő az én vérem volt. A bizonyíték ott volt az arca minden vonásában. Furcsamód még a járása is tipikus Malfoy volt. Minden lépésében ugyanaz a macskaszerű büszkeség. Bizonyos dolgok tényleg benne vannak a vérben, úgy hiszem. Mindenesetre elég volt egyetlen egyszer látnom, és már nem voltam képes távol tartani magam tőle.

Mindig óvatos voltam. Csak az éjfél utáni legsötétebb órákban lopóztam be a koszos, szűk kis szobájába, amikor Apám méltóságteljes szuszogása halkan visszhangzott a termekben. Még a lázadásaim legmélyebb mélységeiben és küszködéseiben is arra törekedtem, hogy büszke legyen rám, és tudtam, ha rajtakapna, hogy az alagsorunk pókhálóval beszőtt átjáróiban ólálkodom és a kúria szellemlakóját keresem, minden esélyem az elismerésére, melyre oly mohón vágytam, kicsúszott volna a kezemből. Mindig is gyáva voltam, még a szeretetemben is. Az is maradtam.

Még emlékszem az első alkalomra, amikor átléptem a határt az ő világa és az enyém között hét évesen, a kíváncsiságtól hajtva, mely erősebb volt, mint a félelem Apám hajthatatlan kezétől. Anyám céltalanul bóklászott a szalonban, unottan, mint mindig, belefáradva a szerepbe, melybe Lucius Malfoy feleségeként vagy még inkább zsákmányaként kényszerült. Apám távol volt valamilyen üzleti ügyben. A bordélyban, vagy a legújabb hódításánál, azt nem tudom. Akkor még túl fiatal voltam, hogy átlássam az ilyen dolgokat.

Micsoda kaland volt! Olyan járatokban és termekben settenkedni, melyeket még soha nem taposott a selyempapucsba bújtatott lábam. Annyira vakmerőnek és felnőttnek éreztem magam. És aztán ott volt az ajtó, az, amellyel szemben esküvel fogadtam, hogy soha nem érintem meg. Ellentétben a kastély többi ajtajával, melyeken szépen csiszolt borítás csillogott, ez egyszerű volt, barázdákkal és lukakkal szabdalt. A por vastag, krétaszerű rétegben borította, és amikor kinyúltam, hogy megérintsem, szürke csíkot hagyott az ujjamon. Senki, még a Malfoy kúria takarításáért felelős házimanók sem érintették meg már nagyon hosszú ideje.

A kezem megakadt a sárgaréz ajtógomb előtt. A várakozás egyre nőtt, megdermedt a torkomban és összeszorította a mellkasomat. Apám figyelmeztetésének emléke egy félelmetes isten távoli hangjaként kavargott a fejemben. Három éves voltam, és néztem, amint magasan a fejem felett ezüstborítású kígyófejű pálcáját pont arra az ajtóra irányította, amely előtt éppen álltam. Hideg, hosszú ujjaival megragadta az én tömzsi meleg kezemet. "Most pedig Draco, nagyon figyelj! Soha, jegyezd meg, soha nem szabad kinyitnod ezt az ajtót. Még csak a közelébe sem szabad menned. Valami borzalmas él idebent, és ha kinyitod, az a legkomolyabb következményekkel fog járni. Megértetted?" A rémülettől tágra nyílt szemmel bólintottam, mire ő rám mosolygott és elvitt a Zsebpiszok közbe, hogy valami ajándékot vegyen nekem megvesztegetésképpen. És az a bizonyos ajtó soha nem is jutott többé eszembe. Ez idáig.

Mindent átgondoltam. Az ajtó túl csábítóan hívogatott tiltott titkával. Viszont a régi félelem még mindig ott ólálkodott körülöttem. Mi lesz, ha kinyitom az ajtót, és a szörny megesz? Még annál is rosszabb, ha kiszabadul és elrejtőzik a folyosókon, az árnyékos párkányokon, he lekuporodik mondjuk Apám gazdagon díszített dolgozószobájában, és gusztustalan váladékával összenyálazza a drága szőnyeget, miközben arra vár, hogy felfalhassa Apát. Még akkor is szerettem őt, és ez a lehetőség rémisztő volt.

Végül mégis kinyitottam. Minden magára valamit is adó hétéves így tett volna. Az ajtó kitárult kínlódva csikorgó sarokvasain, és a csuklóm egyetlen mozdulatával feltárult előttem Pandora szelencéje. Egy örökkévalóságig álltam ott bámulva befelé, képtelenül, hogy felfogjam, amit látok. A szörnyről lehullt a lepel.

Merlin tudja csak, mit gondolhatott rólam, ahogy tátott szájjal ácsorogtam a klausztrofóbia e birodalmának kapujában. Csak azt tudom, hogy én mit gondoltam róla, ahogy ott ült csendben a padlón, meglepetéstől tágra nyílt szemmel, egy csomónyi piszkos rongyot - nyilvánvalóan valami szánalmas rongybabát - lóbálva a kezében. "Egy baba. Egy élő porcelán baba. Miféle varázslat ez?"

"Ki vagy te?" - kérdeztem, miközben betámolyogtam a szobába.

Ő hirtelen felállt és hátrálni kezdett a babát a melléhez szorítva. Hatalmas szürke szemei félelemmel telve méregettek, és határozottan ingatta a fejét. "Nem, nem nem." Egyetlen hangot sem hallatott és ez feldühített. Hozzá voltam szokva, hogy megkapom, amit akarok, akkor, amikor akarom. Malfoyként ez az előjog megilletett.

"Nos, nem válaszolsz nekem?" - húztam ki magam, miközben próbáltam olyan tekintélyes hatást kelteni, mint Apám szokott, amikor mérges.

Tovább hátrált előlem, és még jobban a melléhez préselte a mocskos rongycsomót. Még mindig rázta a fejét. Olyan volt, mint egy fehér inga, mely tagadást ír le újra és újra, soha véget nem érő ritmusában. Nem, nem, nem. Én ezt engedetlenségnek vettem, és kiütöttem a kezéből a szánalmas rongycsomóját. Ha nem hajlandó együttműködni, akkor puszta erővel fogom kicsikarni belőle a válaszokat, ahogy már annyiszor láttam Apámtól azokkal szemben, akik elég szerencsétlenek és bolondok voltak ahhoz, hogy szembe merjenek vele helyezkedni.

Az ajkai megremegtek, majd a szája fájdalmas, néma sikolyra nyílt, négy éves kis teste rázkódott a zokogástól. Könnyek gördültek le gömbölyű arcán, és kis kezei ritmikusan ökölbe szorultak minden lélegzeténél. Bódult elragadtatással figyeltem mindezt. Sírás fülhasogató hangja kellett volna, hogy átjárja az áporodott levegőt, de semmi sem hallatszott. Csak a ziháló lélegzet. Szürreális látvány volt, mintha valaki víz alatt próbált volna beszélni.

Visszatekintve nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett neki. Csendes elszigeteltségben élni annyi éven át, anélkül, hogy bármi fogalma lett volna mások létezéséről a saját világának négy szürke falán túl. Most már tudom, hogy aznap én voltam a szörnyeteg, a hívatlan betolakodó magányos menedékébe, aki betört, berontott oda és megrémítette egyszerűen azért, mert megtehette. A mai napig gyakran eltűnődöm, hogy vajon miért nem gyűlölt meg. Meg kellett volna, hogy gyűlöljön. Semmit sem tettem, hogy elnyerjem a szeretetét, és végül, amikor már tényleg számított valamit, cserbenhagytam. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak.

Már készültem, hogy pofon vágom, de akkor megszólalt egy vékonyka hang: "Kérem, uram, azért nem beszél, mert nem tud. Nem tiszteletlenségből, Draco úrfi, uram." Dobby lépett ki az egyik koszos sarokból, és reszketve várta a biztos büntetést a hallgatózásért. Dülledt szemei riadtan ugráltak a megrettent kislányról rám, majd vissza, és a vacak, dohos párnahuzat szélét piszkálta, ami hozzám és a házamhoz kötötte egész életére.

"Mi?" - böktem ki. Túlságosan lefoglalt a felismerés, hogy a kislány nem tud beszélni, nem foglalkoztam azzal, hogy a megfelelő büntetést kigondoljam. Még soha nem hallottam ilyesmiről korábban. "Miről beszélsz?"

Dobby tétovázott egy pillanatig, nyilvánvalóan igyekezett gondosan megválogatni a szavait. Tudta, hogy már eddig is túl sokat mondott. Amikor végre megszólalt, alig lehetett hallani, amit mond. "Ő néma, uram."

Úgy néztem a kislányra, mintha egy selejtes bútordarabot vizsgálnék. "Torzszülött."- morogtam. Nekinyomta a hátát a falnak, mintha azt remélné, eltűnhet a kő hideg mélységeiben, de nem volt számára menekvés. "Torzszülött, torzszülött, torzszülött." - kántáltam a hatalmamtól megrészegülten, annak biztos tudatában, hogy úgysem tud visszavágni. Dobby visszahőkölt, de nem mert közbeavatkozni. Fájdalmas leckékből tanulta meg, hogy hol a helye, nagyon is tisztában volt veszélyes helyzetével. Sovány vigasz, hogy legalább még egy gyáva alak akadt a házban. Van, aki hősnek tartja Dobbyt a hűségéért Dumbledore-hoz és Potterhez, de én ismerem az igazságot. Én tudom, hogy mi ő. Láttam aznap, ott abban a nyomorúságos szobában, és láttam aznap, amikor Potter felszabadította. Úgy hagyta ott a húgomat, hogy vissza se nézett. Meg fogom ölni, ha lesz rá mód. Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Eközben ő csak nézett rám és sírdogált. Nem rohant ellenem, nem próbálta védeni magát. Az élet ebben a hideg, huzatos cellában megtanította őt arra, hogy a természetesség közönyével viselje a kegyetlenséget. Csak nézett rám acélszürke szemeivel, és várta, mint egy ifjú facsemete a nyári viharban, hogy kitöltsem rajta a dühömet. Éles nyelvem minden egyes szavára egyre sápadtabb lett, és a melle egyre erősebben zihált, de nem tört meg. Mindig rezzenéstelenül állta a gonosz támadásokat, még ma is ezt mondhatom, mindazok után, ami azóta történt. Akármilyen vad is volt a körülötte tomboló vihar, ő soha nem hajolt meg, soha nem torpant meg. Jobb, nemesebb ember volt, mint amit én valaha is remélhetek, hogy leszek. Ha lenne bármiféle igazság ezen a világon, akkor most ő állna itt, nem én.

Hamarosan ráuntam a játékra. Csak akkor érdekes gyötörni a nyulat a csapdában, ha a nyúl visít. Ott hagytam, ahol állt, és Dobbyhoz fordultam: "Mi a neve?"

Dobby egymás elé rakosgatta a lábait és a padlót bámulta. "A kisasszonynak nincs neve. Gazda nem adott neki nevet."

"Ez nevetséges! Még egy kutyának is van neve." Ismét a kislány felé fordultam. "Hát még egy kutyánál is alávalóbb vagy?" - mondtam gúnyosan. Összerezzent és félre nézett, és makulátlan haját tekergette egyik remegő ujjával. "Majd én adok neked nevet."

Peckesen járkáltam körbe a helyiségben, többször is végigmértem őt, magamban rápróbálgattam a lehetőségeket. Nagyon élveztem ezt a sportot, hogy egy másik emberi lényt használhattam fel a játékhoz. Hideg voltam, kegyetlen és romlott. Mint az Apám. Ez a kislány nem volt ember előttem. Tulajdon volt, élő, lélegző tulajdon. A vicc kedvéért rá is léptem a szánalmas rongydarabra, ami a babájaként szolgált, és egyre szélesebben mosolyogtam, ahogy a rózsaszín szája újra és újra néma kiáltásra nyílik a fájdalomtól.

Ennél sokkal kegyetlenebb dolgokat is műveltem már azóta, de semmit sem bántam meg ennyire. Ártatlan nőket és gyerekeket mészároltam le, de az ő sikolyuk nem kísértett álmomban. Meggyaláztam, kifosztottam és megkínoztam őket a tisztogatás nevében, és a bűntudatnak a leghalványabb árnyéka sem érintett meg. És mégis a néma húgom fájdalomtól eltorzult arca, ahogy nézi, amint rálépek a játékára, soha nem hagyott el. Követett engem a szüzek és prostituáltak hálószobájába. Velem volt aznap, amikor az Aurorok megölték Apámat. Most is velem van, ahogy itt állok, és velem lesz akkor is, amikor igazságot szolgáltatok Winternek.

Winter. Ezt a nevet adtam neki azon a végzetes napon. Gúnynévnek szántam és az is volt sokáig - majdnem két évig - de végül valami más lett, valami gyönyörű. Ott jutott eszembe, ahogy kiskakasként álltam a legutóbbi meggyötört áldozatom fölött, az ő rongybabáján, belenyomva a cipőtalpamat a puha anyagba. Nem tudtam levenni a szememet a hajáról. Fényes és csillogó, mint az Apámé. Csillagpor és frissen hullott hó.

"Winter" - vakkantottam rá. "Ez lesz a neved. Ugyanolyan hideg és csúnya vagy, mint a tél." Felszabadultan nevettem a saját viccemen.

Szipogott és megdörzsölte a szemét. Addigra már hozzászokott a barbár viselkedésemhez. Kivörösödött szemeivel egy unott pillantást vetett rám, majd odament az ágyához és leült. Egy gyűrött matrac volt csupán a földön és egy vékony, viseletes takaró. Háttal nekem ült le, a fal felé fordulva, saját gondolatai védelmező burkába bújva.

"Mit csinál ő itt? Miért kellett volna, hogy Apám adjon nevet neki?"

Dobby összehúzta magát és bosszúsan tördelte a bütykös kérges kezeit. "Ó, nem szabadna elmondanom, uram." - sivította. "Önnek nem szabadna tudnia."

"Mondd el, te kis féreg!" Belerúgtam a cipőm orrával, amitől elterült a szoba padlóján.

"Ó, kérem, uram." - könyörgött térden állva a szoba közepén. Újra felhúztam a lábam, hogy még egyet belerúgjak. "Rendben. Elmondom." - adta meg magát. "A kisasszony a húgod."

Ez volt a legutolsó válasz, amit vártam, a felemelt lábam erőtlenül huppant vissza a földre. Mintha csak azt mondta volna, hogy a legjobb barátom egy sárvérű. Hazugság volt, az kellett, hogy legyen. Ugyanakkor egy emlék hullámzott végig rajtam, az éjszakába suttogott dühödt szavak emléke. Az Apám visszafojtott, kiművelt hangja. Úgy sziszegett, mint egy kígyó a sötétben. "Nem tarthatjuk meg, Narcissa. Soha nem tudnám megmagyarázni… Aztán az Anyám hangja, lágyabb, de nem kevésbé hajthatatlan. "A te lányod, Lucius. Te is tudod. Azok a szemek többet mondanak, mint egy Paternus Divinitio vizsgálat." Apámtól csak néma csend volt a válasz, majd a fojtott hangon elsuttogott beszélgetés duruzsolása, ami egyre inkább tompult, ahogy az álom visszakúszott az elmémre. A beszélgetés titkokról szólt, amiket meg kellett tartani. És a bizonyíték a titokra itt ült, mozdulatlanul, mint egy kő, a nyomorúságos fekhelyen.

"Hazudsz!" - kiáltottam, képtelenül arra, hogy elfogadjam, amit mondott. Ez mindent megcáfolt, amit valaha tudtam, szétzúzta a jól felépített világomat, azt a világot, melyben én voltam az egyedüli herceg. Mint a varázslóvilág egyik legelőkelőbb tiszta vérű családjának egyetlen fia, kiemelt státuszt élveztem, és most egy koszlott cakkos-fülű házimanó és egy néma, szomorú szemű kislány, kinek arcából az Apám nézett vissza rám, azzal fenyegetett, hogy lerombolja a légváramat és aláássa a korábban elvitathatatlan címemet, melyet a Malfoyok egyetlen örököseként birtokoltam.

Ilyen mindent elsöprő bizonyítékkel szembesülve azt tettem, amit minden Malfoy tett abban az esetben, ha egy kellemetlen igazság fenyegette. A dühömet a legközelebbi elérhető célpontra irányítottam, Dobbyra. Megragadtam a vékonyka, faágra emlékeztető karjánál fogva és áthajítottam a szobán. Rémült visítással csattant a szemközti falon, majd lecsúszott és remegve gömbölyödött össze a padlón. Apró teste sekély mélyedést hagyott a penészes vakolaton.

A csöndes nyúl, aki eddig nem mutatott ellenállást, miközben tovább gyötörtem egyre jobban beszorítva a csapdájába, és döfködve őt éles nyelvemmel, mely vágott, mint egy kifényesített tőr, hirtelen veszett tigrissé változott. Felpattant az ágyról, szája néma vicsorra húzódott. Nekem rontott fülsértő puffanással, és a fogaim összekoccantak, ahogy összegabalyodott végtagokkal a földre rogytunk. A forró és pufók teste rám tekeredett. Hallottam a puha nyögéseit, ahogy megpróbálta kiszabadítani a közénk szorult karjait. Aztán egy fehér villanás és metsző fájdalom az arcomon. A körmei nedvesek voltak a véremtől. Legyőzött engem.

Lelöktem magamról és lábra küzdöttem magam. Ő nem mozdult, nem kezdett feltápászkodni. Csak ült a padló közepén gyűrött, viseletes, valaha fehér ruhájában, és bámult rám, apró gyöngyfogai állati vicsorgásba meredtek. A véremtől mocskos kezét behajlítva nyugtatta maga mellett, a körmei apró barázdákat hagytak a padlón. Haja selymes hó-koronaként vette körül a fejét. Kihívó, őrült tekintete egy rövid pillanatra félelmet ébresztett bennem. A jellegzetes Malfoy-büszkeségem azonban hamar felülkerekedett, és nyugodt felsőbbrendűséggel emelkedtem fölé.

"Nem hiszek neked." - vetettem oda és kiviharzottam a szobából. De ez nem volt igaz. A kétség beszivárgott az elmémbe és megfertőzte, mint egy vírus. Az arca annyira hasonlított Apáméra. Azok a kifürkészhetetlen szemek, ugyanolyan hidegek, mint Apámé. Ugyanaz a macskaszerű kecsesség, ugyanaz a járás, amivel én osontam és portyáztam a kastély folyosóin, mint a kúria jogos ura.

Aznap este vacsoránál Apám megkérdezte, hogyan szereztem azt a karcolást az arcomon. Azt mondtam, hogy egy tüskés bokorba estem a kertben. Egy pillanatig csendben méregetett, majd visszafordult a tányérján gőzölgő báránycombhoz. Kérdések ezrei kavarogtak a fejemben, ködös feltételezések szédítő kaleidoszkópja, eltemetett féligazságok és az emlékezet homályos határán billegő mítoszok, de egyiket sem mertem hangosan kimondani. Megszegtem Apám törvényét, és bár ez csak egy fiú bolondsága volt, már kezdtem úgy gondolkodni, mint a férfi, aki majd valaha leszek, és a férfi okosabb volt annál, hogy bevallja a kihágást. Így csak ültem, és a vacsora végén már tudtam. Benne volt Apám elegáns kezének gyakorlott, finom mozdulatában, ahogy megfogta a boros serlegét, szája szegletének halvány hajlatában, ahogy Anyámra mosolygott, a felsőbbrendűség áramló aurájában, mely pajzsként vette körül. A gyermek, az égetnivaló csibész elzárva az alagsorban ugyanannyira az övé volt, mint én magam. Az eleven tél a lábam alatt maga volt a húgom.

Két hétig a közelébe sem mentem ennek a szürreális földalatti világnak. Mintha csak eltüntethettem volna őt azáltal, hogy úgy tettem, mintha minden úgy volna, mint azelőtt. Soha többé nem akartam a lábamat betenni oda. Ha nem látom, akkor nem gondolok rá. De egy láthatatlan kényszer hatására a lábam mégis újra odavezetett. A legutóbbi látogatásomkor hagyott lábnyomaim még mindig tisztán látszottak a vastag porrétegben, ami a padlót borította.

Ezúttal egy szót sem szóltam hozzá. Csak álltam a düledező ajtóban és néztem őt. Tudomást sem vett a jelenlétemről, bár Dobby nyüszítve menekült a tekintetem elől. Ott ült az ágyán és játszott a szakadt rongybabával, amit a múltkor annyira próbáltam tönkretenni. A szája időnként egy néma monológ szavait formálta, apró ujjaival a baba lábait, és kezeit alkotó szövetdarabkákat fogdosta. A tekintete néha összetalálkozott az enyémmel, majd újra visszafordult a babájához, mintha ott sem lennék. Az ő világában jelentéktelen voltam.

Ez az érzéketlen figyelmetlenség felbosszantott. Engem senki sem hagyhat figyelmen kívül. A legválogatottabb szitkokat szórtam rá a legocsmányabb rágalmakkal, melyek csak eszembe jutottak. Még sárvérűnek is neveztem. Kis kezei abbahagyták a matatást a játékon, és a tekintetünk találkozott. Felbecsült és minden bizonnyal kevésnek talált, mivel újra visszafordult a fejében létező képzeletbeli világának képeihez. Tudta, hogy nem jelentek valós fenyegetést. Ezt már akkor, az első és utolsó fizikai összecsapásunknál megállapította.

Ezután minden nap lementem hozzá. Néha megszidtam, nem mintha bántani akartam volna, inkább csak megszokásból. Nem reagált egyetlen szavamra sem az óta az első durva bemutatkozásunk óta. Legtöbbször csak ültem csendben a padlón és figyeltem őt, mint egy kíváncsi gyerek a muglik állatkertjében. A viselkedése annyira idegen volt, olyan nyugalmat árasztó. Néha - és ez volt számomra a legfurcsább - énekelt, a torkából nem hallható dallam tört elő.

Ez így ment két évig, és úgy tűnt már soha nem is fog változni. De egy nap, amikor keresztbe tett lábbal ültem az ajtóban, felnézett rám és felém nyújtott valamit. Az arca kifejezéstelen volt, de a szemében olyan fény ragyogott, melyet még soha nem láttam. "Mi ez?" - vetettem oda tettetett közönnyel.

Ismét felém lökte, ezúttal sokkal hevesebben.

"Nekem nem kell." - mondtam lekicsinylően fintorogva.

Még mindig felém tartotta és megrázta, hogy vegyem el. Kétség sem fért hozzá, hogy örökölte a Malfoy vérvonal jellemző keményfejűségét. Nem volt hajlandó elfogadni a nemet válaszként. Végül felálltam, hogy átlépjem a világaink között feszülő láthatatlan határvonalat, és megnéztem az ajándékot. Csak azért, hogy végre békén hagyjon. - magyaráztam magamnak, de legbelül nagyon is kíváncsi voltam. Korábban soha nem próbálta áthidalni a köztünk lévő távolságot, valójában úgy tett, mintha semmivel sem volnék több egy megtűrt körülménynél, egy szellemnél, aki megzavarta az amúgy idilli békéjét.

Elvettem a kezéből, és képtelen voltam elhinni, amit láttam. Egy baba volt, ugyanolyan, mint az, amelyik a lábánál feküdt, kivéve, hogy az enyém sokkal kidolgozottabb volt. Az arcára két hatalmas szürke szemet rajzolt és nagy görbülő piros szájat. Egy kerek gomb szolgált orrként. Foszlott pergamen volt a fejére erősítve, és a hátán egy kis fekete köpeny volt átvetve. Gyerekes egyszerűsége ellenére is nyilvánvaló volt, hogy engem akar ábrázolni.

"Hol szerezted ezt?" - kérdeztem, ujjaim közé fogva a szövetet. Amikor bűntudatosan Dobby-ra nézett, valami hirtelen eszembe jutott. A múlt héten anyám észrevette, hogy a szövet egy része, amivel Apám téli ruháit akarta bélelni, eltűnt. Mivel nem találta, a házimanóknak büntető verést utalt ki, aztán annyiban hagyta a dolgot. A rejtélyre most fény derült. "Elloptad! Elloptad tőlünk!" - őrjöngtem.

Dobby, aki nagyon is tisztában volt a vérmérsékletemmel, kétségbeesett kísérletet tett, hogy menedéket keressen a húgom ágya mögött. Winter csillapítóan a karomra tette a kezét, szája ismét néma szavakat formált. "A tiéd."- mutatott a babára.

Meg voltam döbbenve. Semmit sem tettem, ami miatt megérdemeltem volna. Mindig azt láttam, hogy a kegyetlenség kegyetlenséget szül. A rugdosott kutya bele fog marni a lábba, ami rugdossa. Gyötörtem és szidalmaztam őt, és ő cserébe nem visszavágott, hanem a saját kis kezének munkáját adta, melyet több órás, talán több napos fáradsággal készített el. Hitetlenkedve forgattam a babát a kezemben.

"Te csináltad?!

Bólintott.

"Miért?" - kérdeztem gyanakodva. Talán Dobby és ő titokban szövetkeztek, hogy megmérgezzék a Malfoy örököst.

Megrántotta az egyik vállát. Pontosan ugyanúgy, ahogy Apám szokta, amikor a földön csúszó szánalmas áldozatai arról kérdezik, miért pusztítja el otthonaikat vagy gyilkolja le sikoltozó gyermekeiket. Mert megtehetem. Jogomban áll. Egy apró mosoly suhant át az arcán.

Nem tudtam, mit mondjak. "Hülyeség." - feleltem végül, és próbáltam megőrizni a közöny látszatát. Erre még szélesebben mosolygott, a szemei csillogtak. Végül én is elmosolyodtam. Abban a gúnyos kis arcban mintha magamat láttam volna.

Természetesen a babát nem vihettem magammal. A szüleim egyike megláthatta volna, és biztosan elgondolkozik, hogy egy kilencéves fiú, aki ez idáig kerti törpék Cruciatus átokkal való kínázásában lelte örömét, miért kezd hirtelen babákkal játszani. Ott maradt hát az ő szobájában, megbecsült helyen, a szalmazsákjának fejénél. Gyakran ez volt az első dolog, amit megláttam, amikor beléptem az univerzumába. Évek múltán a baba megkopott, a haja kihullott, a köpenye felfeslett, de a húgom soha nem dobta ki. Ott ült ugyanazon a helyen évek múlva is, mint az idő egy megfagyott pillanata, egy kulcs, mely ajtót nyitott egy ártatlanabb világba.

Winter teljesen elfogadott engem. Egy borjú jámborságával hagyta, hogy panaszkodjak bármiről, amiről akartam, olyan hangosan, ahogy csak akartam. Mivel nem tudott beszélni, ellentétben a legtöbb emberi lénnyel nem hajtotta az a fárasztó kényszer, hogy hallja a saját hangját. Csak ült csendben, miközben én szónokoltam a lusta házimanók megdöbbentő alkalmatlanságáról, vagy valaki rangban alattam lévőről, aki elmulasztotta velem szemben a megfelelő tiszteletadást. Néha, amikor úgy gondolta, hogy különösen durva vagy ingerült voltam, rosszallóan csettintett, de semmi több. Megfontolás nélkül bevallottam neki a reményeimet és mélyen gyökerező félelmeimet, mert tudtam, hogy az ő nyelve soha nem fog eljárni. Olyan dolgokat is elmondtam neki, melyekről soha senki más nem fog tudni. Később, amikor egy időre a szívem Apám ellen fordított, csendben hallgatta, ahogy vélt és valós igazságtalanságok miatt fortyogtam. Egykedvűen tépdeste a ruhája szegélyét, miközben én rázúdítottam, hogy mi mindent csinálnék jobban, mint Apám, hogyan taposnám el a sarkammal a muglikat és a sárvérűeket, amikor felnövök. Akkor még mindez olyan egyszerűnek tűnt.

Persze nem csak a világuralomról és a Malfoy vér naggyá tételéről szóló monológjaim szolgáltak egyedüli szórakozásunkként az idő alatt, amit együtt töltöttünk a szűk kis szobájában. Az ifjabb éveimben, még azelőtt, hogy a Roxfort izgalmai és varázstudományom tökéletesítése lekötötte volna minden időmet és figyelmemet, sokat játszottunk. Időnként lehoztam a tiddlywinkst, a robbanó gombokat és a kristály varázslósakk-készletemet. A tiddlywinks-ben ügyetlen volt, mindig megvertem. A robbanó gombokkal már jobban boldogult, néha nyerni tudott ellenem.

De a varázslósakkban… egyszerűen mesteri volt. Játszmák százait, ezreit játszottam már le számtalan partnerrel, mégsem láttam senkit, aki úgy játszott volna, mint ő. Az első pár meccs során még esetlen és bizonytalan volt. Úgy rakosgatta a bábukat a táblán, mint egy vak gyerek, aki ismeretlen területen jár. Aztán a hályog lefoszlott a szeméről, és onnantól a kezei sokkal gyorsabban és megingathatatlan biztonsággal röpködtek a tábla felett. Alig állt meg két lépés között. Az agya úgy kombinált, hogy soha nem voltam képes követni, olyan ugrások és logikai kapcsolatok mentén haladt, hogy hamar elvesztettem köztük a fonalat, egy szempillantás alatt fordítva a játék állásán, míg a végén csak bámultam rá hitetlenkedve, leesett állal.

Amikor elmentem a Roxfortba, teljesen összetört. Az indulásom előtti éjjel zokogott és a köpenyembe kapaszkodott, nyolcéves teste remegett a rémülettől és kétségbeeséstől. Bár a Malfoy örökség csodálatos módon igen sok tulajdonságában megmutatkozott, de Apánk közönyös sztoicizmusa nem köztük. Hátravetette a fejét és némán kiabált, zokogásából csak a forró leheletét éreztem a mellemen.

"Ne sírj már!" - mondtam, és megpróbáltam lerázni magamról. "Karácsonyra hazajövök. Emellett pedig hamarosan te is…" - kezdtem volna, de megálltam, mert amit mondani készültem, az hazugság volt. Ő nem fog követni engem a Roxfortba. Se hamarosan, se később. Soha nem fogja elhagyni ezt az alagsori szobát. Az egész életét itt fogja leélni, itt fog meghalni, és ha meghalt, ki fogják dobni a szeméttel. Számára nem lesznek kalandok, nem lesz öröm, nem lesz fény. Ez a gondolat mérhetetlenül elszomorított. Egy csomó kezdett el felkúszni a torkomban. Nem akartam gyengeséget mutatni, így inkább hidegen ellöktem őt. "Ne légy már ilyen gyerekes!" Úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna, és bizonyos szempontból így is volt. Fájdalmat okoztam neki, hogy elrejtsem a sajátomat. Semmi sem volt nehezebb életemben, mint otthagyni akkor azt a szobát, de amikor megtettem, a szemem száraz volt. A Malfoyok nem sírnak.

A Roxfortban megfeledkeztem Winterről. Nem volt nehéz. Új dolgokat tanultam, új ellenségeket szereztem, és igyekeztem tőlem telhetően pokollá tenni Harry Potter életét.
Nem volt módunk kommunikálni. Nem tudott baglyot szerezni, és ha tudott volna, akkor sem küldhetett volna vele semmit. Az veszélyeztette volna a titkot és mindkettőnk biztonságát. Bár ő volt közülünk a fiatalabb, mindig korát meghazudtoló szilajsággal védelmezett engem. Azt hiszem, pontosan értette, hogy a találkozásaink bűnnek számítanak, és így a fejünkre vonnák annak az Apám bőrébe bújt haragos félistennek a megtorlását.

Én talán nem sokat gondoltam rá, de ő annál kevésbé felejtett el engem. Amikor hazajöttem Karácsonyra, várt rám, miután a házban minden fény kialudt. A szoba ugyanolyan sötét és koszos volt, mint mindig, de ő boldogan ragyogott a viszontlátás extázisában. Hozzám rohant és a karjait szorosan a nyakam köré fonta. Olyan pajkosan ugrált, mint egy izgatott kiscsikó. A szemei vidámságtól csillogtak, villódzva a pislákoló gyertyafényben. Én csendben álltam a boldog hisztéria közepette, és próbáltam nem lerombolni növekvő férfiúi öntudatomat azzal, hogy ficánkolok, mint egy gyerek, de végül megadtam magam. Neki nem lehetett ellenállni. Ugrabugráltunk keresztbe-kasul a padlón, mintha egyfajta kerge menüettet táncolnánk. Winter előtt még mindig gyerek voltam, és abban a mámorító pillanatban nem is bántam.

Amikor a lelkesedése egy kicsit alábbhagyott és rám nézett, az arca még mindig túláradó érzelmektől ragyogott. Hirtelen felemelte egy ujját és a roskatag komód felé iramodott, ahol azt a pár silány rongyot tartotta, melyeket ruhaként kapott. Kinyitotta a legfelső fiókot, majd egy ideig kutatott benne, amíg meg nem találta, amit keresett. Visszajött hozzám és óvatosan felém nyújtotta, mintha csak a legnagyobb kincse volna. "A tiéd."

Kíváncsian nyúltam érte. Egy régi, foszló, gyűrött pergamen volt. Nyilván Dobby halászta ki odakint valamelyik komposzt-halomból, melyek gondosan el voltak rejtve az azálea bokrok mögött. Az olyan jó hírű családok, mint a Malfoy, nem termelnek szemetet. Egy rajz volt a pergamenen. A vonalak még mindig gyerekesek voltak, de már sokkal egyenesebbek, határozottabbak, egy briliáns jövőbeli művész tehetségének korai bizonyítékai. A rajz engem ábrázolt köpenyben, amint lazán a falnak támaszkodom a szobája egyik sarkában. Az arcvonásaimat tökéletesen ragadta meg, bár arányait tekintve kissé elnagyoltan. Finom vonalú szőke szemöldök ívelt kíváncsian felhúzva a hideg szürke szemek fölött, keskeny száj húzódott meg a lágyan metszett sasorr árnyékában, nemes szláv arccsont hirdette a származásomat.

"Mivel rajzoltad ezt?" - kérdeztem, miközben igyekeztem a lap szélét fogni, hogy el ne maszatoljam.

Szén. A komód tetejére mutatott, ahol egy darab szén feküdt.

"Hadd találjam ki. Dobby lopta el a kályhából." Bólintott. A házimanóhoz fordultam, aki szánalmasan reszketett a sarokban. "Sikeres kis tolvaj vált belőled, úgy látom." - sziszegtem.

Dobby meghunyászkodva húzta össze magát, és bölcsen csendben maradt. A húgom megkocogtatta a vállamat. Boldog Karácsonyt! - formázta a szájával némán, mikor felé fordultam.

"Boldog Karácsonyt neked is!" - mondtam, majd hirtelen felkaptam az ujjam. "Majdnem elfelejtettem. Én is hoztam neked valamit." Beletúrtam a zsebembe és egy kis hógömböt húztam elő, amit az egyik roxmortsi kimenő alkalmával vettem. Csak egy kis buborék volt, de tudtam, amint megláttam, hogy ez lesz a neki való ajándék. Egy angyal felemelt karral, álmosan ácsorogva a hóesésben. A kép annyira emlékeztetett rá., hogy lekaptam a polcról, mielőtt a józan eszem megállított volna. Crabbe és Goyle elég furcsán néztek rám. Addig a napig, ha vásárolni mentünk mindig csak vajsört, esetleg egy-két olcsó ékszert vettem. Crabbe biztosan tett magában, agyának sötét homályos pöcegödrében egy-két kétkedő megjegyzést a férfiasságommal kapcsolatban.

"Tessék."

Mit nem adtam volna abban a pillanatban egy fényképezőgépért, bármilyen fényképezőgépért, legyen akár mugli vagy mágikus. Addig soha eszembe sem jutott, hogy az a kis olcsó hógömb, amit a tenyeremben tartottam, az első ajándék, amit ő valaha kapott. Remegő ujjakkal vette el tőlem, tágra nyílt szemeiben olyan kifejezéssel, melyet képtelen voltam megfejteni. Tűnődve vizsgálta a gömböt és az imádkozó angyalkát, ujjai hegyével követve az üveg sima felszínét. Majd hirtelen a melléhez szorította. Amikor újra rám nézett, szemében könnyek glicerinszerű csillogása fénylett.

"Mi a gond, talán nem tetszik?" - kérdeztem, és már törtem a fejem a durva válaszon arra az esetre, ha nemet mondana. Ez a reakció volt az utolsó, amit vártam volna.

A száját gyors egymásutánban kinyitotta, majd újra becsukta, ahogy az agya kereste a megfelelő szavakat az érzései kifejezésére. Aztán egy szó nélkül rám vetette magát, egyik karját a nyakam köré fonta, míg a másikkal továbbra is az ajándékát szorongatta. Félszegen lapogattam meg a hátát, mivel a vonzalom ilyen mértékű kimutatása igazi ritkaságnak számított a Malfoyok között. Valójában csak a húgom volt eléggé szabad ahhoz, hogy megengedhesse magának. Az egyetlen, akinek nem volt mit bizonyítania és nem volt kit lenyűgöznie.

"Ezt igennek veszem." - mondtam, miközben igyekeztem megőrizni a méltóságomat.

Az éjszaka hátralevő részét a robbanó gombok mellett töltöttük és vajsört ittunk, amit a konyhából csempésztem le. A hógömb elfoglalta helyét a rogyadozó komódon, és a tekintete gyakran visszavándorolt oda, mintha csak attól tartana, egy gonosz varázslat vagy gyerekes tréfa eltűnteti onnan. Ő azt nézte, én meg őt, azon tűnődve, hogy valójában milyen keveset tudok erről az emberről, aki pedig a saját vérem. Annyira hasonlított rám, és mégis annyira más volt. Az Apám gyermeke volt, egyben egy kellemetlen körülmény, és talán egy furcsa varázslat szeszélye. Az arcából Apámé nézett vissza, de az elméje a sajátja volt. Ha lett volna szerencséje a családi asztalunknál enni, az emberek azonnal felismerték volna a különbséget. Még akkor is, ha közben a megszokott közhelyet ismételgetnék, hogy megszólalásig hasonlít rá. Mocskos titok? Inkább eltemetett kincs.

Az élet ment tovább, és öt éven át a rutin szemernyit sem változott. Éjszakai látogatások, könnyes búcsúk, örömteli hazatérések, titkos karácsonyi virrasztások és gyertyafény vetette árnyékok. És minden évben egy új hógömb. Gyakran gondoltam rá, hogy valami komolyabb, hivalkodóbb, Malfoyhoz méltóbb ajándékot hozzak neki, de sosem tettem. A kis üveggömbök, mint soha nem élt életek pillanatfelvételei, valahogy jobban illettek hozzá. Azok is törékenyek voltak és szomorkásak, akárcsak ő, és ugyanúgy maradandóságról, állandóságról beszéltek, mint ő. Rendíthetetlenségről az évek fojtogató súlyával szemben. Akkor mindezt még nem láttam, csak most látom, és mennyire tudnak égetni az emlékek.

Persze voltak változások az életünkben, különösen azokban az utolsó nyugtalan serdülőkori években. Elkeseredett hévvel küzdöttem Apámmal akkoriban, gyakran fizikailag is. Ő pontosan tudta, hova döfjön, hogy elérje a hatást, amit kívánt, és a tudat, hogy ilyen könnyen manipulálhat, sértette a büszkeségemet. Őrjöngtem, és a legdurvább sértéseket vagdostam a fejéhez. Mindeközben soha nem emelt kezet rám. Csak ült mozdulatlanul, mint egy darab márvány, amíg én tomboltam, vádoltam és sértegettem olyan dühösen és meggondolatlanul, ahogy csak tudtam. Akkor sem viselkedett másképp, ha megütöttem. Nézett rám azokkal a hideg, szürke szemeivel, miközben a szája sarkából rubinpiros vér szivárgott méltóságteljesen. Aztán felállt, felitatta a szája sarkát egy csipke zsebkendővel, és udvariasan jó éjszakát kívánt, mielőtt visszavonult a lakosztályába. Az ifjúságom dühével szemben tanúsított közönye reménytelenül megőrjített, és azt hiszem, ő ezt pontosan tudta.

Próbáltam megtanítani a húgomnak néhány varázslatot, amit az iskolában tanultam, de nem mutatott túl nagy lelkesedést. Feszülten figyelt, miközben elmagyaráztam az elméletet, türelmesen nézte, ahogy bemutattam a tudásomat, aztán visszatért ahhoz, amit ezelőtt csinált. Soha nem vette el a felkínált varázspálcát, soha nem próbálta ki a mágiát saját kezével. Talán csak nem akarta gyötörni magát valamivel, amit úgysem érhet el. Mindig azt hittem, hogy nem érti. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán selejt (így hívták a varázslók azon gyermekeit, akik nem örökölték szüleik mágikus képességeit). Ez egyben újabb magyarázatul szolgált volna arra is, hogy Apám miért kerüli. Azon a napon, amikor a világom összeomlott, bebizonyította, hogy mindkét tekintetben tévedtem, és én soha nem voltam büszkébb rá, mint aznap.

Három nappal a tizenhatodik születésnapom után a de facto Halottfaló státuszom hivatalossá vált. Ott álltam az összes többi beavatott között Lord Voldermort előtt, és végre megkaptam a jelet, mely elkísért egész további életemben. Az utamat kijelölték számomra már azelőtt, hogy megszülettem, de ellentétben sokakkal a körben, engem nem rémített meg ez az előre elrendelt választás, és nem is nehezteltem miatta. Felszabadultam és ünnepeltem. A választásom helyességéhez kétség sem fért. Még most is így érzem. Még akkor is, ha minden, amit szerettem és ami kedves volt nekem, most romokban hever, tudom, hogy igazunk volt. De az igazság nem mindig egyenlő a hatalommal, és mindig a győztesek írják le az eseményeket, melyekre a történelem emlékezni fog. Szentélyeket emelnek elesett hőseiknek és könnyeznek majd az elveszettek sírjai fölött. Csak annyit tehetek, hogy nyalogatom a sebeimet magamban, és reménykedem, hogy valakit valaha majd érdekelni fog az igazság. De addigra, mire egyáltalán veszik a fáradságot, hogy kérdezzenek, én már valószínűleg régen halott leszek.

Abban az évben buktunk le. Karácsonykor. Annyi év után kissé hanyag lettem, több zajt csaptam, mint amennyit az óvatosság megengedett volna, és azt hiszem, Apám sem aludt olyan mélyen, mint szokott az akkoriban kibontakozó események miatt. Winter és én már a második korsó vajsörünket bontottuk ki. Én éppen a varázslósakk bábuit állítottam fel. Winter legújabb gömbje, melyben egy színes üvegből készült pillangó lebegett fehér működ közepette, már új helyén csillogott a komódon. Ekkor Winter kezében egy darab szénnel, mellyel érkezésem előtt rajzolgatott, mosolyogva átnézett a vállam fölött.

"Mi az?" A kezem megmerevedett a sakkbábuk rendezgetése közben a tábla fölött. A levegő súlyosabbnak tűnt, mint korábban.

"Szóval megtaláltad őt."

Olyan hirtelen fordultam meg, hogy a sakkbábuk szerteszét gurultak a földön. A futó parányi prizmaszerű szilánkokra tört. Apám állt az ajtóban. A haja ki volt engedve, nyugtalan álomtól kócosan. Kezében ott volt az elmaradhatatlan sétapálcája. Visszafogott arckifejezéssel méregetett minket, a gyertyafény pislákolva tükröződött a szemében.

"Apa…" Azon kezdtem törni a fejem, hogyan fogok ebből kimászni.

Egy kézmozdulattal csendre intett. Meglepetésemre egy pillanatig valami halvány mosoly-féleség futott át az arcán. Átszelte a szobát, fekete selyempizsamája lágyan suhogott magas alakja körül. Megdöbbentő volt itt látni őt, ebben a hideg, szűk szobában, a tiszta elegancia mintaképét a kúria hulladékaival körülvéve. Körbenézett a szobában, szürke szeme mindenen elidőzött, majd megállapodott a komódon sorakozó gömbökön. Odament és a kézbe vette a pillangót, és görgetni kezdte a tenyerében.

"Kifogástalan az ízlésed, Draco." - mondta végül, és finoman visszatette.

"Tudtál róluk?" Hirtelen feltűnése annyira meglepett, hogy más értelmes kérdés nem is jutott eszembe.

"Természetesen." - mondta azon a jellemző hangon, ahogy az általa magától értetődőnek és feleslegesnek ítélt kérdésekre szokott válaszolni: némi elegáns durvasággal és egy árnyalatnyi megvetéssel. A szoba közepére húzta a roskatag, szálkás széket, amit a húgom használt, amikor rajzolt, és leült. A bútor úgy szisszent meg alatta, mintha valami illetlen hangot adna.

"De hogyan?" Soha nem láttam a sajátomon kívül más lábnyomot a Winter szobájához vezető folyosót borító porban, és ő sem említette, hogy bárki más meglátogatta volna. Hát persze, hiszen soha nem is kérdeztem.

Apám ismét rám villantotta azt a halovány, már majdnem sóvárgó mosolyát, és összefonta hosszú, arisztokratikus ujjait az álla alatt. Sétapálcájának kígyófejű gombja a középső- és a gyűrűsujja között csillogott. A halvány pislákoló fényben a haja olyan volt, mint egy fehér lánggal égő tűz. Mint egy bűnbánó angyal.

"Hoppanálás." - mondta egyszerűen. Szeme a húgom felé fordult, aki az ágyán ült és leplezetlen érdeklődéssel figyelt minket. Tekintete azonnal meglágyult. "Boldog Karácsonyt!"

Winter felugrott az ágyról, kinyílt, mint egy lazán bezárult liliom kelyhe, és ugyanolyan szívrepesve ugrott a nyakába, ahogyan az enyémbe szokott. Féltékeny voltam. Azt hittem, hogy én vagyok a szeretetének egyetlen célpontja. Megtorpant és kinyújtotta a kezeit. Zavart pír öntötte el az arcát.

Apám megvizsgálta a tenyérrel felfelé fordított kezeket, és arca rosszalló grimaszba torzult, amint meglátta a fekete szénpor-réteget. Benyúlt pizsamája zsebébe, előhúzott egy vászonzsebkendőt, és lezser kecsességgel átnyújtotta a húgomnak. "Őszintén, kicsim, miért kell neked szénnel, meg ilyesmivel játszani?" - morogta elnézően.

Bárki más nyilván csodálkozott volna, hogy Apám zsebkendőt hord a hálóruhája zsebében, de én nem. Fanatikusan, már-már megszállottan tisztaságmániás volt. Azt hiszem, talán még az alsójában is hordott egyet, bár ennek a gyanúmnak soha nem mertem hangot adni. Ahogy akkor sem. Sokkal fontosabb kérdéseim voltak.

"Miért nem jöttél le egyszerűen meglátogatni?"

"Túl veszélyes lett volna." - mondta óvatosan.

Tudtam, hogy van valami, amit nem mondott el. "Kinek? Neked? Nem lenne jó, ha a világ megtudná, hogy a Malfoyok egy fogyatékos gyereket rejtegetnek, ugye?" - fröcsögtem és félő volt, hogy elvesztem az önuralmam. A gondolattól, hogy a húgom azért töltött ennyi évet egyedül ebben a kopott kis szobában, mert az Apám nem vállalta a nyilvános szégyent, felfordult a gyomrom, és éreztem, ahogy a korábban befalt tucatnyi sütőtök-pástétom kavarog a hasamban.

A húgom abbahagyta a keze tisztogatását, és feszengve felém fordult. A piszkos anyag hiábavalóan verdesett az ujjai között, mint egy galamb a halál végső kínjában. Apám nem mondott semmit. Elvette a kezét az álla alól, és a botját könnyedén a térdére fektette Ujjai lazán a szék karfájára fonódtak.

"Nem nekem. Neki." Hangja lágy volt és csendes, szinte elveszett a szoba hideg terében.

"Mi?" Ezerszer hallottam Apámat hazudni, de soha ilyen gyengén. A megbotránkozás szinte égette a torkomat és a gyomromat. "Hogy lenne veszélyes neki? Ő a világ legbefolyásosabb varázslócsaládjának lánya. Senki sem merné őt kigúnyolni."

"Lord Voldemort." - mondta az Apám, mintha ezzel mindent megmagyarázna. A húgomra nézett, aki ott állt öntudatlan könnyedséggel és minket figyelt. A szája összeszorult és az ádámcsutkája ugrott egyet a torkában, ahogy nyelt egyet és erővel elszakította a tekintetét a húgomról. "Lord Voldemort."

"Mi van vele?" - kérdeztem nyersen, tudatlanságom és naivitásom nyilvánvalóbb volt, mint a Sötét Jel, amit a karomon viseltem.

Apám azzal a leereszkedő, bosszantó tekintettel méregetett, amit annyira gyűlöltem. "Használd a fejed, fiú!" - fröcsögte. "Hogy nézne az ki, hogy a helyettese gyermeke fogyatékos? Ez aligha használna az elméletének, mely szerint a varázslók felsőbbrendűek a muglikhoz képest, nemde? Egy ilyen ügyet el kellene tusolni. Méghozzá gyorsan."

"Ó!" Az ifjúkori álszentség felháborodása nagyrészt már csírájában elenyészett, amint a kép, amit Apám mutatott, lassan kirajzolódott előttem. A húgom célpont lenne. A Fény úgy állítaná be őt, mint bizonyítékot a Sötét Úr azon elveinek hamissága mellett, melyekre a dicsősége kastélyát építgeti. Soha nem hagyná, hogy ez megtörténjen. Inkább megölte volna őt. Még valószínűbb, hogy utasította volna Apámat, hogy maga vesse a saját lányát ura lábai elé. Feláldozták volna az ügy oltárán.

"Szóval elrejtetted."- morogtam tompán. Rosszul voltam. "De Lord Voldermort biztosan tudott róla."

"Hát persze, hogy tudott. Még a száműzetésben, Albániában is megvoltak a módszerei, hogy eljussanak a hírek a fülébe."- helyeselt Apám. Kezei lecsúsztak a karfáról és álmodozva összefonta őket, miközben hideg szemei elmerengtek, ahogy alámerült az emlékezés ásító mélységében. "Az egész átkozott varázslóvilág tudta. A Reggeli Próféta társasági rovata tele volt Narcissa egyre jobban domborodó pocakjának képeivel. Az előkelő bálok legkedveltebb pletykája volt, hogy a Malfoy családba új örökös érkezik. Még fogadtak is a gyermek nemére. Persze csak nagyon diszkréten."

"Lord Voldemort különösen elégedett volt. Dicsérte a férfiasságomat és fennhéjázóan dicsekedett a többieknek, hogy én a leghűségesebb katonákkal fogom őt segíteni. Még egy szép cseresznyefa bölcsőt is adott ajándékba. Amint látod, már megvoltak a tervei a gyermekkel. Ha fiú lett volna, akkor ugyanúgy szolgálta volna, mint én, és arra neveltük volna, miként téged is, hogy állhatatosan szolgálja őt. Ha lány lett volna, akkor… nos akkor is őt szolgálta volna. A társa lett volna, és ha szerencsés, akkor sok örököst szült volna neki, így biztosítva, hogy a világ ne szabadulhasson halálos szorításából." Apám mosolygott, de nem jókedvében.

"A kurvája lett volna." - mondtam. A szavak úgy buktak ki a számból, mint az ólomgolyók. Kezemet az alkaromra szorítottam, az alkaromra, melyet most hirtelen nagyon mocskosnak éreztem.

Kurtán bólintott.

"És ha az lett volna… Hagytad volna?" - böktem ki.

"Természetesen. Az ügyért bármit."

A hangjában bujkáló keserűség megdöbbentett. Mindig úgy hittem, hogy ő boldogan szegült az ügy szolgálatába, elkötelezett harcosa a muglik és sárvérűek kiirtásának. Soha nem vártam volna tőle ezt a sivárságot és kiábrándultságot.

"Mi történt?" Leültem a kemény, göröngyös ágyra.

"Minden rendben ment a terhesség alatt, és a szülésnél sem vártunk mást. Amikor anyádnak elfolyt a magzatvize, a St Mungo kórházba hoppanáltunk. Megpróbáltak távol tartani engem a szülés alatt, de végül is Malfoy vagyok, a nővér törött ujjakkal fizetett az engedetlenségért."

"Rögtön tudtam, hogy valami nincs rendben. Ahogy az orvosok és nővérek sietve tanácskoztak, a visszafogott hangjuk és óvatos suttogásaik. A félvarázsló anyád lábai között mormogott valamit. Azt hiszem imádkozott."

"A húgod előbújt, megtisztították és odanyújtották nekem. Először megkönnyebbültem, de aztán alaposabban megnéztem. A szája nyitva volt, a kis kezei ökölbe szorítva, de egy hang sem hallatszott. Felsírt, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát." - A hangja fojtottan, és áhítattal telve csengett. Küzdött, hogy megőrizze az önuralmát.

"Csak álltam ott a lányommal a karomban, aki hangtalanul sírt, és néztem, ahogy megfeszül a kis torka. Narcissa hozzám beszélt, kérdezte, mi a baj, de annyira távoli volt, mintha víz alól hallottam volna a hangját. Csak Lord Voldemortra tudtam gondolni. Arra, hogy mit fog gondolni. Mit fog mondani. Mit fog tenni."

"Majd végül cselekedtem. Felnéztem a félvarázslóra, aki előttem állt a feleségem vérét törölgetve a kezeiről, és így szóltam: "Mit tettél vele?" Rám meredt, mint egy szánalmas, tehetetlen féreg, és elkezdett hadoválni a köldökzsinórról, ami a lányom nyakára tekeredett. Nem érdekelt. Megnyomorította őt. Tudtam. Igen, tudtam."

Tizenhárom évvel később az annyi éven át dobozba zárt düh úgy fakadt ki, mint egy gennyes kelés. A kezei reszkettek, a pálcája alig hallhatóan rezgett a széken. Winter odament hozzá és a lábai köré kuporodott, arcát a térdei közé temetve. Apám meglepetten felnézett, majd kezeit lejjebb eresztve beletúrt a lánya selymes fehér hajába.

"Mit csináltál?"

"Az egyetlen dolgot, amit tehettem. Tudtam, hogy ha Lord Voldermort megtudja, mi történt, vadászni fog a lányomra, így felejtő átkot mondtam minden doktorra és nővérre. Kivéve azt a félvarázslót, aki elátkozta a gyermekemet az ügyetlenségével. Őt elvittem az épület mögé és eltörtem a nyakát. Hallottam, amint a csont elpattan, majd eltörik, éreztem, ahogy a teste még utoljára megremeg a kezeim között, és elégtételt éreztem. Ha az én lányomnak nem lesz hangja, akkor többé neki sem lesz." - mondta azzal a nyugodt közönnyel, amivel az időjárást szokta megvitatni. "Mindenki úgy tudja, hogy a lányom halva született. A halotti anyakönyvi kivonata iktatva van a Mágiaügyi Minisztériumban."

"És ő azóta is itt van." - fejeztem be elképedve. "De miért nem jobb körülmények között? Miért tartod ebben a mocsokban?"

"És mégis mit tehetnék?" Sziszegő suttogása felriasztotta Wintert, aki kissé elbóbiskolt Apám térdén. "Azt hiszed, én örömmel tartom őt ilyen körülmények között? Azt hiszed, nem tudom, hogy jobbat érdemelne? Mit gondolsz, miért nem látogatom gyakrabban? Nem bírok ilyen szánalmasnak és lealacsonyodottnak látni valakit, aki hús a húsomból." A szeme szikrázott. Winter megsimogatta a térdét.

"Akkor miért nem veszel neki jobb ruhákat jobb anyagból?" - makacskodtam. Apám nyers érzelmei megdöbbentettek.

Bosszúsan felhorkant. "És mit mondanék, miért vásárolgatok a városban rózsaszín selymet és fodros kis fűzőket? Talán azt, hogy a fiam, Draco a fiúkhoz vonzódik?" Felháborodottan kisimította a köpenyét.

"Akkor miért hagytad életben? Miért nem hagytad meghalni, amikor megszületett? Az kegyelem lett volna ehhez képest."

Egy szempillantás alatt talpon volt, a tágra nyílt szemű Wintert a háta mögé tolta. Rögtön tudtam, hogy rossz kérdést tettem fel. "Mert az én lányom, nem pedig valami mocskos sárvérű korcs!" - harsogta. Az ezüstfejű pálca felemelkedett, hogy lesújtson.

Winter hirtelen hátulról átfogta a karjaival a derekát. A pálca megremegett, leereszkedett, majd Apám odafordult a lányához és kezébe fogta az állát. "Egy elkényeztetett trónörökösnő lettél volna, egy fehérbe öltöztetett Malfoy hercegnő páratlan dicsfényben és pompában. Ehelyett itt kell megrohadnod, mint egy lelencnek. Nem ez járna neked. Sajnálom, kicsim." Vészesen közel járt a síráshoz.

A tekintetük találkozott. Szeretlek, Papa.

"Jó éjt, kicsim." Majd felém fordult. "Draco." Kurtán bólintott és az ajtó felé indult.

"Apa." - szóltam utána, de nem hallotta, vagy nem akarta hallani. "Apa, milyen nevet adtál volna neki?"

Megtorpant az ajtóban és visszanézett rám, majd a húgomra, aki reménytelen belenyugvással nézte, ahogy távozik. "Déméter." - bökte ki egy végtelennek tűnő pillanat elteltével. "Déméternek hívtam volna."

'Jó éjszakát, Apa." - mondtam.

Kurtán bólintott felém. "Jó éjt, Déméter." - mondta, majd szertefoszlott, mint egy füstpamacs, ahogy visszahoppanált az ágyba, melyet megosztott anyámmal.

 

(folytatás)