Köszönetnyilvánítás:

Elsőként Asdnak tartozom köszönettel, aki nélkül valószínűleg sosem értem volna a történet végére. De amellett, hogy tartotta bennem a lelket és minden kátyúból kirángatott, ötleteivel, gyakorlati tanácsaival és hathatós közreműködésével nagyban emelte a mű színvonalát is. Továbbá az ő tollát dicsérik az itt-ott megjelenő versek és mondókák. :-) Neki ajánlom ezt a művet, mert hosszú együttműködésünk következtében ő sokkal többet lát benne, mint ami le van írva. :-)

Mioni a kezdetektől nyomon követte az irományt, és figyelmes, jószándékú, tárgyilagos kritikái - amellett, hogy igen élvezetes volt őket olvasni, - nagyon nagy segítségemre voltak (és remélhetőleg még lesznek is). :-)

Köszönettel tartozom továbbá Gildának, aki szintén alapos figyelmet szentelt a regénynek, és rengeteg tanáccsal látott el a "reszelgetést" illetően. :-)

Megjegyzés: A mű csupán egyetlen korhatárosnak ítélhető jelenetet tartalmaz, ami azonban részleteiben nem képezi a csekemény szerves részét, tehát a kiskorúak nyugodt lélekkel átugorhatják. :-)

 

Zelda Grey

(Severyn Snape)

I.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Ősz volt. A fák ágain borzongva kapaszkodtak egymásba a dermedt falevelek. A kastély távolban felsejlő tömege elmosódott kontúrjaival és ablakainak ködbe vesző fényeivel riasztó látványt nyújtott. Zelda Grey elszántan taposta az enyhén emelkedő földutat. Könnyű léptei nyomán baljósan zizegett a száraz avar, melyhez disszonáns kíséretként társult kapkodó légzése. Talán az út merítette ki ennyire, nem tudni. Valószínűbb azonban, hogy a kastélyban rá váró események dúlták fel lelki nyugalmát. Kipirult arca, lázasan fénylő szemei izgatottságról árulkodtak, ahogy a távolt fürkészte. Sietett, és léptei egyre gyorsultak, ahogy az épülethez közeledett. Úgy érezte, ha a végzete elkerülhetetlen, hát jobb, ha mihamarabb túlesik rajta.
A végzete pedig nem volt más, mint egy csapatnyi diák. Megannyi emberevő szörnyeteg. Varázslótanoncok, akiknek mugliismeretet fog tanítani. Végtelenül megalázónak érezte helyzetét. Tartott tőle, hogy tantárgyát semmilyen erőfeszítéssel vagy fondorlattal sem teheti számukra érdekessé, értékessé. Hát még, ha kiderül - mert előbb-utóbb óhatatlanul kiderül, - hogy képességei fényévekre elmaradnak a leghitványabb boszorkányétól is. Muglinak született, és bár élete nagy részét varázslók közt élte le, nem került hozzájuk cseppet sem közelebb, mint ha csupán könyvekből tanulmányozta volna őket.
A mágiát még most is idegennek érezte, ugyanúgy, ahogy a varázserővel bíró embereket is. Nem tartozott közéjük, de nem tartozott a muglikhoz sem. Két világ határmezsgyéjén egyensúlyozott, és képtelen volt átlépni bármelyik irányba is. Támadt benne ugyan némi remény, hogy most talán, itt, ebben az iskolában végre helyet talál magának, esze mégis józanságra intette.
A tekintélyes vaskapu tárva-nyitva állt, a két tartóoszlopa közt átívelő kőboltozaton pedig elmosódott, évszázados felirat díszelgett. Zelda megpróbálta kibetűzni, de nem járt sikerrel. Ám szinte azonnal felötlött benne egy mondat, amit könnyűszerrel el tudott volna képzelni e sorok helyébe: "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Az ő számára legalábbis határozottan ezt hirdette a patinás boltozat és az ősrégi kövek.
Napok óta rossz előérzete volt. És mintha mindenütt baljós előjelekbe botlott volna. Az a bizarr vénasszony is ott a vonaton, akivel egy fülkében ült... Az út feléig megállás nélkül érthetetlen szavakat mormolt, miközben ruhájából és holmijából szárított növények szagának különös, émelyítő elegye áradt. Később aztán zajos, nyugtalan álomba merült, amiből hosszú órák után úgy riadt fel, mintha felrázták volna. Szúrós szemei kutatva szegeződtek a vele szemben ülő fiatal nő arcára, és pislogás nélkül fürkészték őt hosszú perceken át. Azután előrehajolt és így szólt:
- Mutassa a kezét, kedvesem! - És az áttetsző, vékony kezek mintha csak maguktól vándoroltak volna a kérges ujjak közé. - Egy kastélyt látok... - folytatta az öregasszony, - egy kastélyt, amit csak beavatott szem lát... Ezer tornya tör az égbe, mélyén ezer veszély lappang... Két tűz közé kerül ott, kedvesem, ám a víz mindkettőt kiolthatja... Az ő erejével még szembeszállhat... de a tüzek elemészthetik...
"Zelda úgy húzta el a kezét, mintha csak megégette volna." - Asd illusztrációjaZelda úgy húzta el a kezét, mintha csak megégette volna. Ám a hályogos szemek mindentudó villanása még akkor is kísértette, amikor már rég maga mögött hagyta a pályaudvart, vele együtt a vonatot és annak bizarr utasát is.
Agyában egymást kergették az ijesztő gondolatok, miközben tudta, hogy jobb lenne, ha nem kínozná magát, de képtelen volt megállni. Az utolsó lépéseknél már a torkában dobogott a szíve, és a tekintélyes kőlépcsőnek minden egyes fokát ólomnehéz tagokkal, és csalóka időérzéke alapján egyre lassabban mászta meg.
A hatalmas tölgyfaajtón először óvatosan kopogtatott. Lélegzetvisszafojtva figyelte a kiszűrődő hangokat, de sem közeledő léptek zaja, sem a zár kattanása nem hallatszott. Néhány perc elmúltával tétován nyúlt a kopogtatóért, és ezúttal valamivel erősebben, határozottabban zörgetett be. Sietős, kopogó léptek zaja törte meg a csendet, és az ajtó kisvártatva feltárult. Magas, csontos, középkorú nő állt előtte szigorú kontyba csavart hajjal, szögletes szemüvege mögött gyanakvóan összehúzott szemekkel.
- Mit óhajt? - kérdezte kimérten, tekintetét le nem véve a fiatal nő arcáról.
- Zelda Grey vagyok, az új mugliismeret tanár - felelete Zelda kifulladva, és két orcáján a piros foltok némileg szembetűnőbbé váltak. Az idősebb nő pillantása végigsiklott Zelda alakján és öltözetén, majd visszatért az arcára, és a merevsége kissé alábbhagyott.
- Minerva McGalagony - nyújtotta felé szikár kezét. - Átváltoztatástan tanár és a Griffendél házvezetője. Üdvözlöm Roxfortban, Miss Grey.
Lépteik kopogó zaja betöltötte az előcsarnok kongó ürességét, ahogy a nagyterem felé haladtak. Bentről hangzavar szűrődött ki, és Zelda hálás volt, hogy érkeztükre nem sokan figyeltek fel. A terem lenyűgöző látványa és pompázatos berendezése egy pillanatra feledtette vele aggasztó gondolatait, de sajnos tényleg csak egy pillanatra. Ahogy tekintete a tanári asztal felé vándorolt, újra pánikba esett. Csupa tiszteletre méltó, bölcsnek tűnő, tapasztalt varázsló foglalt helyet vele szemben. Arckifejezésük jórészt közömbösnek tűnt, ahogy visszanéztek rá, Zelda mégis úgy érezte, mintha egy csapatnyi mérges kígyó nyújtogatná felé villás nyelveit.
Tekintete átsiklott a barátságos mosolyokon, érdeklődő tekinteteken, ellenben az összevont szemöldököket, lekicsinylő pillantásokat és szorosan összefont karokat százszorosan felnagyítva látta. Kicsinek, védtelennek érezte magát, és nem értette, mit keres itt. Habár nagyon jól tudta, miért is vállalta el ez a feladatot, most mégis őrültségnek tartotta. Hirtelen úgy érezte, nála alkalmatlanabb embert keresve sem találhattak volna. Átkozta magát, amiért nem volt képes nemet mondani, pedig kezdettől fogva tisztában volt a helyzet képtelenségével. De már nem volt visszaút. Itt állt Roxfortban a nagyterem közepén, háta mögött a vérszomjas tömeg, előtte a kivégzőosztag.
Nagy levegőt vett és követte Minervát az emelvényre. Helyet az asztal legszélén kapott közvetlenül egy hatalmas termetű és igen vad külsejű varázsló mellett, kísérője pedig az igazgató jobbján ült le. Próbálta lekötni figyelmét a beosztási ceremónia eseményeivel, élénk érdeklődéssel hallgatta a kopott süveg énekét, de gondolatai folyton elkalandoztak. Eszébe ötlött, vajon hogy festhet így, a bozontos óriás mellett. Apró termete, jelentéktelen vonásai minden bizonnyal csak még inkább elvesznek a hatalmas kontraszt miatt.

*

A vacsora eseménytelenül telt. Kiderült, hogy a nagydarab varázsló, akit Hagridnak hívnak, és vadőrként dolgozik az iskolában, nem is olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre tűnt. A maga harsány, de egyszerű modorában igen kedélyesen elcsevegett Zeldával. Megnyugtató volt a közelsége és a nyílt szimpátia, amit felé sugárzott.
A lakoma végeztével a diákok rendezetlen tömegként hagyták el a helyszínt. Mivel a tanárok nem mozdultak, Zelda is jobbnak látta, ha a helyén marad. Dumbledore ezután újra szólásra emelkedett, és bemutatta Zeldának a tanári kart név szerint is. Többségében szimpatikusnak tűntek, ahogy sorra kezet fogtak vele, bár viselkedésük inkább volt tartózkodó, mint barátságos. Az igazgató ezután érintett még néhány technikai jellegű témát, majd mondandója végeztével a társaság széledni kezdett.
- Miss Grey - fordult az igazgató Zeldához, amikor az épp távozni készült. - Minerva most felkíséri a lakosztályába, de arra kérem, ma még szánjon rám néhány percet, és keressen fel az irodámban. Néhány dolgot szeretnék önnel megbeszélni.
Zelda bólintott, majd követte Minervát a folyosók és lépcsősorok hosszú során át. Apró irodája és a hozzá tartozó lakosztály a negyedik emelet egy félreeső részében volt. Nyugatra néző ablakaiból elbűvölő kilátás nyílt a tóra, a komoran sötétlő Tiltott Rengetegre és a távolba vesző hófödte hegyekre. Elégedetten nyugtázta, hogy bőröndjei is hiánytalanul megérkeztek, és katonás rendben sorakoznak az ágy mellett. Ahogy körülnézett, izgatottság és öröm lett rajta úrrá. Alig várta, hogy egyedül lehessen és felfedezze új otthonának minden zugát, majd kitalálja, mivel is tehetné még lakályosabbá. Hamar elszállt az idő, és éppen csak kifújta magát, már indult is vissza az igazgatóhoz.
Egyszer már járt nála, még a nyár elején, de akkor nem a negyedik emeletről közelítette meg az irodát, így most igen nehéz dolga volt. Jó húsz perces bolyongás után már biztos volt benne, hogy eltévedt. Reményvesztve nézett körül a számára teljességgel ismeretlen helyen. Balra egy sötétségbe vesző folyosó állta útját, jobbra az áthatolhatatlannak tűnő kőfal, háta mögött egy pókhálós csigalépcső vezetett valahová, ő pedig tanácstalanul nézett vissza a széles lépcsősorra, ahonnan az imént érkezett. Ekkor azonban közeledő léptekre és talársuhogásra lett figyelmes, a folyosó félhomályából pedig egyik tanártársának sötét alakja bontakozott ki.
A férfi nevére Zelda már nem emlékezett. De abban biztos volt, hogy egyike volt azoknak, akik nem fogadták őt túl nagy lelkesedéssel. Kicsit bosszantotta, hogy épp vele hozta össze a sors, de még így is szerencsésnek érezte magát, hogy útbaigazítást kérhet valakitől. A férfi gyors léptekkel közeledett felé, és úgy tűnt, szó nélkül el is halad mellette, hacsak Zelda meg nem állítja. Tekintete egy pillanatra gyanakodva megpihent a nő arcán, de amint találkozott a pillantásuk, rögtön lesütötte a szemét. Vállig érő, fekete haja az arcába hullott, fekete talárja verdeső szárnyakra emlékeztetett, ahogy a bokája körül lobogott. Félelmetes volt és egyszersmind lenyűgöző.
- Elnézést - szólította meg Zelda. - Meg tudná mondani, merre találom az igazgató irodáját?
A férfi úgy torpant meg, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna. Hideg szemeivel némán fürkészte a nő arcát, mintha a gondolataiba próbálna belelátni, és ettől Zeldát hirtelen különös, de határozottan kellemetlen érzés kerítette hatalmába. A helyzetet önkéntelenül is egy halvány mosollyal próbálta oldani, a férfi arca azonban rezzenéstelen maradt, és úgy tűnt, egy percig még azt is fontolgatja, hogy válaszoljon-e egyáltalán. Ám végül megszólalt:
- Magam is oda tartok.
Egyéb közlendője azonban nyilván nem volt, mert ugyanolyan hirtelen továbbindult, ahogyan az imént megállt. Zelda döbbenten meredt távolodó alakjára, de nem volt rá ideje, hogy a férfi különös viselkedésén elmélázzon, ha még ma éjjel oda akart érni Dumbledore-hoz. Majdhogynem szaladnia kellett, hogy ne veszítse nyomát, és amint a közelébe ért, lépteit az övéhez igazította. A férfi azonban rá sem nézett, szótlanul és céltudatosan haladt a folyosók és lépcsősorok tucatjain át.
Zelda nem mert beszélgetést kezdeményezni, és biztos volt benne, hogy így jobban is jár. Az volt az érzése, hogy a férfi csak megtűri maga mellett, és koránt sincs ínyére, hogy csatlakozott hozzá. Bizonyára mindig magányosan tölti az idejét, ha csak teheti - futott át az agyán. Sértőnek érezte, hogy semmibe veszi, hogy még udvariasságból sem méltatja arra, hogy néhány semmitmondó kérdést intézzen hozzá, vagy egy-két szót szóljon. Ugyanakkor megkönnyebbült attól, hogy nem kell belebonyolódnia egy erőltetett beszélgetésbe.
Kisvártatva megálltak egy hatalmas kőszobor előtt. A férfi előhúzta varázspálcáját, majd a mit sem sejtő nő felé fordult és halkan megszólalt:
- Surdus!
Zelda úgy érezte, mintha vaskos párnákat szorítottak volna a fülére. Felkiáltott, de a szavai elvesztek valahol a torkában. Kétségbeesetten nézett a varázslóra, aki azonban rá sem hederített. A kőszoborhoz fordulva mondott valamit, mire a fal kettévált, és feltárult szemük előtt az igazgató birodalma. Mielőtt beléptek volna, a férfi újra Zeldára irányította pálcáját, kimondott egy varázsigét, és a nő átmeneti hallászavara azonnal megszűnt.
- Ezt miért csinálta? - kérdezte értetlenül.
- Szükséges óvintézkedés - felelte a férfi, és szája szögletében gúnyos mosoly jelent meg.
- Azt hittem, a tanároknak jogukban áll ismerni az igazgatói iroda jelszavát - jegyezte meg a nő értetlenül.
- Való igaz - felelte a varázsló egy kurta fejbólintással. - Ám legnagyobb sajnálatomra nem nekem jutott a kiváltság, hogy ezt az információt megosszam magával.
Ajka körül továbbra is ott vibrált az a gúnyos kis félmosoly, szemei pedig kárörvendőn villogtak. A nőt megdöbbentette a férfi viselkedése. Ez az ember szórakozik rajtam! - állapította meg magában. És rá kellett jönnie, hogy hiába próbált lélekben felkészülni az ilyen helyzetekre még érkezése előtt, ez a nyilvánvaló rosszindulat akkor is kellemetlenül érintette. Csak remélni merte, hogy a férfi viselkedése a későbbiekben megváltozik, de jelen pillanatban nem vágyott másra, mint hogy minél távolabb kerüljön tőle. Épp elég volt neki mára a bosszúságokból.
Ezek után nem is csoda, hogy kissé meglepődött, amikor a férfi egy udvariasnak tűnő gesztussal maga elé engedte az igazgatói iroda ajtajában. Ám ahogy rápillantott, csupán egy ironikus szemöldökfelvonást kapott válaszul, és ettől ismét feltámadtak ellenérzései. A helyzet pedig csak tovább romlott, amikor a varázsló a nő nyomában maga is belépett az irodába, méghozzá olyan lelki nyugalommal, mintha csak hármasban lett volna megbeszélnivalójuk.
- Miss Grey, foglaljon helyet! - invitálta Dumbledore Zeldát egy kényelmes karosszékbe, majd a férfihoz fordult: - Perselus?
A kérdés hangsúlyából és az igazgató arckifejezéséből Zelda arra következtetett, hogy Dumbledore maga sem számított a férfi megjelenésére.
- Korábban érkezett vissza, mint ahogy vártuk - közölte a sötét hajú varázsló azon nyomban. Zelda el sem tudta képzelni, miről vagy kiről lehet szó, de az igazgató bizonyára mindent értett, mert az arcán átsuhanó pillanatnyi meglepődést szinte azonnal felváltotta egy elégedett mosoly. Hátradőlt magas támlás karosszékében, és Zeldára függesztette tekintetét:
- Nos, ennek igazán örülök!
- Nincs túl sok oka az örömre, igazgató úr... - jegyezte meg a professzor, és Zelda meg mert volna esküdni rá, hogy egy árnyalatnyi káröröm csendült a hangjában. - Túlzás lenne ugyanis azt állítani, hogy sikerrel járt...
- Már lepihent? - kérdezte Dumbledore olyannyira hirtelen, mintha meg sem hallotta volna az iménti szavakat.
- Minden bizonnyal - felelte a férfi hűvösen. - A nagyteremben hagytam, hogy egyen valamit. Gondolom, azóta már végzett.
- Helyes - mormolta Dumbledore szórakozottan, és úgy tűnt, gondolatai valahol máshol járnak. - Az erdőt nem említette? - kérdezte kisvártatva.
- Nemigen volt alkalmunk társalogni - felelte a fekete hajú varázsló kissé kényszeredetten.
- Értem. Nos, holnapig várhat a dolog - bólintott az igazgató. - És ha már így alakult... - folytatta, miközben tekintete újra Zeldára vándorolt, - akkor a mi megbeszélésünk is várhat még egy darabig. Remélem, nem haragszik, kisasszony, hogy ide fárasztottam. Piton professzor minden bizonnyal szívesen visszakíséri a lakosztályába. Jó éjt, Miss Grey... Perselus... - biccentett feléjük szórakozottan, majd felállt és egy díszes mahagóni szekrényhez lépett.
Zelda értetlenül meredt Dumbledore-ra, majd a professzorra. Előbbi látszólag teljesen megfeledkezett a jelenlétükről, és utóbbi sem tűnt túl közlékenynek. Szótlanul léptek ki az iroda ajtaján és ereszkedtek le a csigalépcsőn. A folyosóra érve aztán a férfi megszólalt:
- Mit gondol, visszafelé boldogul egyedül is, vagy feltétlenül igényt tart a társaságomra?
Hangja közömbösen csengett, mégis kihallatszott belőle egy árnyalatnyi lenézés. Zeldának az arcába szökött a vér ettől az indokolatlanul sértő hangnemtől, és úgy érezte, egy másodperccel sem bírna több időt vele tölteni, így aztán nem érdekelte az sem, hogy esetleg órákig kell majd bolyongania a sötét kastélyban. Úgy tett, mintha a kérdésben megbúvó sértést észre sem vette volna, biztosította a férfit, hogy egyedül is boldogul, majd villámgyorsan távozott.
Szerencséje volt, mert az egyik lépcsőfordulóban felismerte a jellegzetes falikárpitokat, és ebből rájött, hogy a negyedik emeleten jár. Innen már nem volt nehéz visszatalálnia a lakosztályába. Kapkodva nyitotta ki a zárat, de amint benyitott, megtorpant a küszöbön. Szíve egy pillanatra kihagyott, majd hevesen verni kezdett. Odabent ugyanis már volt valaki.
A kandallóban parázsló tűz fénye egy férfi sziluettjét rajzolta ki. Egy öblös karosszékben ült háttal az ablaknak. A hajában megbúvó ősz szálak ezüstként csillogtak a táncoló fényben, vonásait ellágyította a félhomály. Álla a mellkasán pihent, légzése gyenge volt, de egyenletes. Zelda mosolyogva figyelte egy darabig, és mozdulni sem mert, nehogy megzavarja. Az ihletett pillanat azonban nem tartott sokáig, mert a férfi hangosan felsóhajtott, majd hirtelen kinyitotta a szemét. Ültében megugrott egy kissé, amikor észrevett az ajtóban álló alakot, de aztán fáradt mosoly terült el az arcán, és így szólt:
- Te vagy az?
- Remus! - ugrott a nyakába Zelda. - Mikor érkeztél? - A kérdés megválaszolására azonban nem hagyott időt. - Csak nem rólad beszélt az igazgató? - faggatta tovább a férfit kíváncsian.
Remus magához ölelte Zeldát és mosolyogva tűrte a gyengéd kényeztetést. Ám a nőnek hamar feltűnt, milyen fáradt.
- Biztosan nagy utat tettél meg... - jegyezte meg kisvártatva. - Jobb lenne, ha lepihennénk.
Fél órával később már ágyban voltak, és Zelda úgy érezte, egyszerre végtelenül kimerült és kicsattanóan friss. Szemei előtt vibráltak a halódó tűz fényei és a hosszú nap megannyi eseményének képei. Fülében hangok kavarogtak, melyek legtöbbjét ma hallotta először. Szavak, mondatok, arcok, ruhák, lépcsősorok és folyosók. Úgy érezte, szinte beleszédül. Álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Testét a fáradtság szinte megbéklyózta, elméje mégis lázasan dolgozott, nem lelve megnyugvást egyetlen percre sem. A szeme előtt pergő képek kavalkádjából végül egyetlen arc vált ki fehéren és feketén: Perselus Piton sápadt arca éjsötét hajának keretében. Szemének hidege is legalább ekkora ellentétben állt összepréselt ajkaival. Akár a szenvtelenség és a mögötte megbúvó szenvedély. A kontrasztok olyan élesek voltak, hogy Zelda úgy érezte, a kép szinte beleégett a retinájába. Mint a gyertya fénye a lehunyt szemekben, úgy vibrált előtte. Sokáig tartott, amíg a vonalak elmosódtak, és helyüket átvehette a tökéletes sötétség.

 

Folyt. köv.

Vissza
2. fejezet