Zelda Grey

(Severyn Snape)

II.

Minden kezdet nehéz... na de ennyire?

Remus sokáig aludt. Zelda csendben elkészült és lement a nagyterembe reggelizni, de mivel csak tízkor kezdődött az első órája, úgy döntött, visszamegy és megnézi, felébredt-e már a férfi. És valóban; Remus a tegnap esti karosszékben üldögélt, ölében egy gazdagon megrakott tálcával.
- Jó étvágyat! - mosolygott rá Zelda, miközben lehuppant vele szemben a kanapéra.
- Köszi - mondta Remus két falat között. - Te nem kérsz?
- Én már ettem - hárította el a nő.
- Méghozzá nélkülem - vonta össze a szemöldökét tréfásan a férfi. - Ne félj, ezt megjegyzem!
Zelda nem felelt, csak a mosolya lett még szélesebb. Elnézte egy percig a jóízűen falatozó férfit, majd így szólt:
- Milyen volt az utad?
A kérdés hallatán Remus arca elkomorult. De a tekintete nyílt volt és komoly, ahogy Zeldára nézett.
- Nem mondhatnám, hogy minden úgy alakult, ahogy szerettem volna - kezdte sóhajtva. - A vámpírok nem éppen vendégszerető népség...
- Bántottak? - vágott a szavába Zelda.
- Nem, dehogy! - suhant át egy mosoly Remus arcán. - Csak nem szeretik beleártani magukat a rajtuk kívül álló dolgokba... Szerintük a Sötét Nagyúr nem okozhat kárt nekik, és nincs is oka rá, hogy ezt tegye. A vezérük pedig kerek perec kijelentette, hogy semmi előnyük nem származna abból, ha szembefordulnának vele. Ezek után érvelhettem akármivel - tette hozzá sóhajtva.
- Szóval csak magukra gondolnak - jegyezte meg Zelda komoran.
- Nagyon úgy tűnik - bólogatott a férfi, azután a gondolataiba mélyedve elhallgatott.
Tekintete látszólag a semmibe révedt. Valószínűleg az elmúlt pár nap eseményein töprengett, és talán azon, hogy mit csinálhatott volna jobban. Zelda nehéz szívvel nézte, amikor ilyen önvádakkal teli gondolatok gyötörték. És az utóbbi időben ez egyre gyakrabban fordult elő. Remus mindig is szerette magát felelőssé tenni másokért. Zelda úgy érezte, túl sokat vállal, így aztán folyton aggódott a férfiért, ha Dumbledore megbízta valamivel. Persze tudta, hogy Remusnak az a legjobb, ha hasznossá teheti magát, így talán nem érzi úgy, hogy a varázslótársadalom perifériájához, a szükségtelenek, vagy egyenesen a veszélyesek közé tartozik. Zelda viszont sokszor látta gyengének és kimerültnek, és rettegett attól, hogy az egyik feladat majd meghaladja az erejét... De bízott Dumbledore-ban és a döntéseiben. Hiszen egyebet úgysem tehetett.
- Aggódtam érted - jegyezte meg egy halvány mosoly kíséretében, bár magában arra gondolt, hogy ez a kijelentés jelen időben sokkal közelebb állna valódi érzéseihez.
Remus elmosolyodott és kinyújtotta felé a karját. Zelda odalépett, mire magához vonta és egy csókot lehelt a halántékára.
- Mennem kell - bontakozott ki a nő kisvártatva az ölelésből.
Már az ajtóban állt, amikor Remus utána szólt.
- Talárt nem veszel fel?
Zelda végignézett egyszerű öltözetén. Karcsúsított szabású blúzt viselt és térd alá érő szoknyát. Nem talált rajta semmi kivetnivalót.
- Nem vehetek fel talárt - felelte kissé zárkózottan. - Az úgy tűnne, mintha másnak akarnék látszani, mint ami vagyok...
- Komolyan így gondolod? - kérdezett vissza Remus, miközben oldalra billentett fejjel, elgondolkodva szemlélte a nőt, ám miután Zelda nem felelt, hozzátette: - A kviblik is hordják, akkor te miért ne vehetnéd fel? Hiszen tanár vagy Roxfortban. Nem vagy semmivel sem kevesebb náluk.
- Mugli vagyok, és ezt vállalom - bökte ki végül a nő.
- Bizony, és ezért nagyon büszke vagyok rád - jegyezte meg a férfi szelíden mosolyogva. - De lehet, hogy néhányan megpróbálnak majd visszaélni ezzel - tette hozzá elkomorulva. - És azt se felejtsd el, hogy Roxfort nem az az iskola, ahova diákként jártál... és te sem vagy többé már diák. - Elhallgatott és a vonásai megkeményedtek. Egy percig a szőnyeg mintáját bámulta, és csak utána nézett fel ismét a nőre.
Zeldának eszébe jutottak keserves diákévei. Édesapja igen korán meghalt, mugli édesanyja pedig hozzáment egy varázslóhoz. Zelda ekkor alig múlt hét éves. Életük ezután gyökeres fordulatot vett, hiszen nevelőapja bevezette őket a saját világába, és ez lett az új otthonuk. Az anyja roppantul élvezte, és Zelda meg is értette őt, hiszen felnőtt nőként belecsöppenni egy ilyen mugliszemmel nézve hatalommal teli világba nagyon sok előnnyel járt számára. Előszeretettel mozgott varázslókörökben, Zeldának viszont fájt, hogy emiatt hátat kellett fordítania a régi barátainak. Nehezen illeszkedett be az iskolába, amit varázslók alapítottak kviblik számára. A varázslók ugyanis büszke nép; vigyáznak, nehogy gyermekeiket hátráltassa a tanulásban és a mágussá válásban néhány kevésbé szerencsés társuk, akiknek ereiben hiába csörgedezik varázslóvér, kezükben a pálca nem egyéb gyújtósnak való vesszőnél.
Zelda köztük volt kénytelen elsajátítani az alapműveltséget. Megtanult írni, olvasni, számolni, de egyebet nem. Azaz mégis: Megtanulta, hogy ők ott, abban az iskolában bizony másodrendűek. A tanárok, akik varázslók voltak, éreztették is ezt velük minden nap, és ha úgy találták, némelyik diák lázadni merészel, hát tettek róla, hogy hamar belássa, milyen hasztalan a próbálkozás. Csupán egy volt köztük, - egy frissen végzett, fiatal varázsló - aki másként gondolkodott...
- Ezen nincs értelme rágódni, Remus - felelte Zelda eltökélten. - Mugli ruhában fogok megjelenni a diákok előtt, mert nem akarom megtéveszteni őket. Rosszabb lenne, ha azt hinnék, boszorkány vagyok, és később derülne ki az igazság. Mugliismeretet tanítok, és értek is hozzá. Kell-e rá jobb bizonyíték annál, mint hogy magam is közülük való vagyok?
Remus nem felelt. Ajka körül mosoly bujkált, mintha mulattatta volna a nő dacos eltökéltsége, Zelda komor arckifejezésének láttán azonban csakhamar rendezte a vonásait.
- Sok sikert - mondta búcsúzóul, mielőtt bezárult volna az ajtó kedvese mögött.

*

Ahogy a mugliismeret terem felé igyekezett, újra erőt vett rajta a feszültség, ami az iskolába érkeztekor kerítette hatalmába. A szíve hevesen vert, és olyannyira hangosan, hogy szinte elnyomta léptei kopogását a hideg márványon. Úgy érezte, túl gyorsan, ugyanakkor mégis végtelenül lassan közeledik ahhoz az ajtóhoz, ami mögött már most hallotta - vagy legalábbis hallani vélte - a zsibongó gyereksereg moraját.
Gondosan eltervezte magában, miről fog szólni az első órája a hatodévesekkel, akik fakultatív tantárgyként vették fel a mugliismeretet. Közülük sokan talán nem is tanulták korábban, csak a pályaválasztásuk késztette őket arra, hogy jelentkezzenek. Mások viszont bizonyára elhivatottak, vagy legalábbis érdeklődők voltak. Ők már harmadéves koruk óta jártak az órákra, és jó okuk lehetett rá, hogy ne adják le akkor sem, amikor már megtehették volna. Zelda tehát számított rá, hogy lesznek néhányan, akikkel könnyen boldogul majd. De vajon hányan?
Belépett. A hangzavart erre mintha elvágták volna. A teremben nem lehettek többen húsznál, és ezt látva Zelda titkon fellélegzett. Tudta, hogy minél többen vannak, annál nehezebb kivívni a figyelmüket és átadni nekik azt, amit szeretne. Kíváncsi szempárok követték minden mozdulatát, amíg a katedrához ért, és ahogy végignézett rajtuk, hirtelen a helyükben érezte magát. Hiszen nem volt olyan rég, hogy ő ült az iskolapadban, ahol kiszolgáltatottan várta, mit hoz számára egy-egy új tanév. Mit számított, hogy ő mugli volt a kvibliiskolában, ezek a gyerekek pedig varázslónövendékek? Ösztönei azt súgták, hogy semmit. És ez valahogy megnyugtatta.Zelda az első tanórán - Asd illusztrációja
- Üdvözlöm önöket - kezdett bele, és örömmel nyugtázta, hogy hangja egészen magabiztosan cseng. - A nevem Zelda Grey, és mugliismeretet fogok tanítani önöknek - Szavait mérsékelt figyelemmel követték a diákok, de ezen nem volt meglepve. Tartott pár másodperc szünetet, majd így folytatta: - Az lenne a kérésem, hogy pár szóval mutatkozzanak be. De mielőtt még elkezdenék, szeretnék elmondani néhány dolgot magamról.
Az figyelem némileg megélénkült az utolsó megjegyzése hallatán, és ezzel egy időben Zelda feszültsége is ismét feltámadt. Próbált úgy mély levegőt venni, hogy ez ne tűnjön fel senkinek, azután belevágott:
- Magam is mugli vagyok - közölte komoly hangon. Szavai hatására síri csend váltotta fel az addigi pergamenzörgéssel, fészkelődéssel, suttogással teli alapzajt. Zeldának nehezére esett a kutató szempárok kereszttüzében állni, de tudta, hogy mostani viselkedésén múlik, hogyan tudnak majd a jövőben együtt dolgozni. Tudta, hogy a gyengeség vagy a szégyen legapróbb jelét sem mutathatja, különben romba dönt mindent. Várt egy kicsit, majd amint úgy érezte, hogy a kijelentés kellő hangsúlyt kapott, így folytatta: - Hétéves korom óta élek varázslók között, négy évvel ezelőtt pedig mágus-mugli kapcsolatokból szereztem diplomát. Azóta a Mágiaügyi Minisztériumban, a Mágus-mugli Kapcsolatok Ügyosztályán dolgoztam, ide, Roxfortba pedig Albus Dumbledore felkérésére érkeztem, hogy mugliismeretet tanítsak önöknek.
Némi iróniával gondolt arra, mennyi szépítés van abban, amit most elmondott. Arról például nem tett említést, hogy a minisztériumban egyszerű aktatologatóként dolgozott, és nagyon szenvedett attól, hogy az égvilágon semmi értelmét nem látta a munkájának. Tulajdonképpen örömmel vette Dumbledore felkérését erre az állásra, habár félt is tőle. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz megbirkózni a kihívással. Azt pedig saját tapasztalatából tudta, hogy nincs rosszabb egy rossz tanárnál.
Felrémlett előtte Remus arca azon a délelőttön, amikor elújságolta neki a nagy hírt. Mivel őt Dumbledore-hoz, és ezáltal Roxforthoz kötötte a Főnix Rendjében folytatott munkája, ráadásul állandó lakásgondokkal küszködött, tényleg remek ötletnek tűnt, hogy mindketten a kastélyba költözzenek - ha már a mugliismeret-tanári állás úgyis üres volt. Az igazgató gyermekkora óta módszeresen segítette Remust, mintha csak felelősséget vállalt volna érte. Nem meglepő hát, hogy ő főzte ki ezt a tervet is arra, hogy Remusnak ne kelljen sokat utaznia, kényelmes otthonra leljen, ráadásul maga mellett tudja kedvesét. Ő pedig megoldotta vele a tanárhiány okozta problémát. Egyszerű és nagyszerű ötlet volt ez, mint minden, ami Albus Dumbledore fejében megfogan.
- Akkor most magukon a sor - nézett végig diákjain növekvő önbizalommal. Kezébe vette a névsort, és olvasni kezdte. Amint kimondott egy nevet, kérdőn emelte tekintetét az osztályra, a név tulajdonosa pedig kézfeltartással jelezte, hogy róla van szó. A bemutatkozások rövidek voltak és lényegre törők. A diákok elmondták, melyik házba tartoznak és mik a pályaválasztási terveik. Zelda jól sejtette: Többségük félvér származású volt, és nem sokkal Roxfortba érkezésük előtt szereztek tudomást varázsló vagy boszorkány voltukról. Tőlük természetesen nem áll távol a muglik világa, és mivel gyanítható, hogy tanulmányaikban nem túlzottan jeleskedtek, bizonyára úgy gondolták, hogy egy számukra ismerős terepen próbálnak szerencsét.
Ketten azonban kilógtak a sorból.
- Draco Malfoy - olvasta fel a következő nevet Zelda, majd felnézett. Tekintete hamar rátalált egy valószínűtlenül szőke, sápadt arcú fiúra, akinek hanyag testtartása, megvető arckifejezése arról árulkodott, hogy nem egészen önszántából van jelen. Zelda kérdőn nézett rá, várva, hogy a fiú bemutatkozzon, de ő úgy tett, mintha nem tudná, mire vár a tanárnő. Szemtelen nyíltsággal nézett a szemébe, szemlátomást cseppet sem tartva a következményektől. Zelda azonban hamar megelégelte a hallgatást és udvariasan megkérdezte, nem akar-e mondani magáról pár szót. Erre ő vállat vont.
- A nevem Draco Malfoy - kezdte vontatottan, miután rájött, hogy nem odázhatja el a bemutatkozást. Hangja unott volt és fellengzős. - Mardekáros vagyok, és azért vettem fel a mugliismeretet, mert apám úgy gondolja, hogy még hasznát vehetem. - Az "apám" szót arrogáns hangsúllyal megnyomta, bár erre semmi szükség nem volt. Lucius Malfoy nevétől hangos volt a sajtó, azt pedig nem volt nehéz kitalálni, hogy ennek az angyali külsővel megáldott kamasznak az ereiben az ő vére csörgedezik.
Zelda már a harmadik diákot hallgatta, miközben a gondolatai még mindig a fiú körül jártak. Tudta, hogy rátalált az első számú veszélyforrásra, ami a munkája sikerességét fenyegetheti, és magában azon töprengett, hogyan fogja tudni a későbbiekben kivédeni az órái szabotálására irányuló törekvéseket. A névsorral ettől függetlenül tempósan haladt, és minden diákról könnyedén megjegyezte a legfontosabbakat. Ám gondolatainak fonala egy csapásra megszakadt, ahogy a következő névhez ért:
- Harry Potter - mondta ki fennhangon, majd feszült várakozással nézett fel, és tekintete villámgyorsan végigszaladt az arcokon. Szinte azonnal rátalált a zilált hajú, szemüveges fiúra, aki pennájával a kezében jelezte, hogy róla van szó. Szavai udvariasan csengtek, miközben beszámolt arról, hogy a Griffendélbe tartozik, és a későbbi tanulmányaihoz van szüksége a mugliismeretre, de Zelda kiérzett a hangjából némi zárkózottságot és zavart. Minden bizonnyal ki nem állhatta, ha a figyelem középpontjában állt, és ez Zelda számára kifejezetten rokonszenvessé tette őt.
- Milyen pályára készül, Mr Potter? - kérdezte a nő automatikusan. Ám Harry nem felelt azonnal. A kérdés szemlátomást kellemetlenül érintette, és Zelda azonnal rájött, hogy az imént szándékosan fogalmazott úgy, hogy ne derüljön ki több annál, mint amennyi feltétlenül szükséges. A kérdés hallatán Harry lesütötte a szemét, majd felnézett, mintha csak meg akart volna bizonyosodni róla, hogy valóban válaszolnia kell, és a tekintetében megvillanó bizonytalanságot csakhamar felváltott az eltökéltség.
- Auror szeretnék lenni - felelte halkan.
Az egyik hátsó padban valaki gúnyosan felszisszent. Draco Malfoy volt az. A fiú utálkozva bámult Harryre, ám a griffendéles fiú úgy tett, minta meg se hallotta volna, és Zelda is jobbnak látta, ha nem reagál.
- A mugliismeretben való jártasság valóban elengedhetetlen az aurori pályához - jegyezte meg. - Ahogy bármelyik másik pályához is. Hiszen a varázslók nem szigetelhetik el magukat hermetikusan a mugliktól, és nem tehetnek úgy, mintha muglik nem léteznének. A föld lakosságának majd' háromnegyedét ők teszik ki, és jelenlétük jelentős befolyással van a mágusvilág életére is. Ez a befolyás pedig ugyanúgy lehet pozitív, mint negatív.
Zelda egészen belemerült a saját gondolatmenetébe, miközben módszeresen rótta a köröket a padok között. Tekintete időnként megpihent egy-egy érdeklődő arcon, néhány asztalra firkáló kézfejen, vagy ablakon kibámuló szempáron.
- Mégis miért kéne tekintettel lennünk a muglikra? - szólalt meg egyszer csak Draco. Testtartása ugyanolyan hanyag volt, mint korábban, és kissé kihívóan nézett Zeldára.
- Hogy miért? - kérdezett vissza a nő meglepetten. - De hiszen idáig éppen erről beszéltem. Mit nem ért pontosan, Mr Malfoy?
- Azt, hogy miért kellene tekintettel lennünk rájuk - ismételte Draco olyan hangsúllyal, mintha nagyon is jellemzőnek találta volna, hogy ez a mugli nő nem fogta fel elsőre a szavai értelmét.
- Erre a kérdésre épp az imént válaszoltam nagy vonalakban - felelte Zelda nyíltan a fiú szemébe nézve. - De a mugliismeret tantárgy egyik legfőbb célja is az, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá váljon, hogy a muglik és a varázslók nem határolódhatnak el egymástól. Ha tehát részt vesz az órákon és figyel, Mr Malfoy, biztos vagyok benne, hogy az ön számára is hamarosan egyértelművé válik ez a kérdés.
A fiú nem felelt, Zelda pedig fellélegzett, hogy egyelőre nem kell belebonyolódnia egy előadásba elvekről és erkölcsről. Tartott tőle ugyanis, hogy Draco Malfoy esetében nem járt volna sikerrel, hiszen az erkölcsről ennek a fiúnak bizonyára egészen más fogalmai voltak, mint például neki.
- Az éves tantervünk a következőképp fog alakulni - folytatta, mintha az iménti párbeszéd el sem hangzott volna. - Bevezetésképp áttekintjük a muglik szerepét a világtörténelemben. Átvesszük fontosabb technikai vívmányaikat és tudományos fejlődésüket, majd behatóbban fogjuk vizsgálni a párhuzamot a varázshasználat és az ezzel összhangban álló mugli megoldások között. Ez ki is teszi az első félév anyagát. A második félévben azután rátérünk a tananyag lényegi részére, a mágus-mugli kapcsolatok elemzésére, és az együttműködés elmélyítésének lehetőségeire. Az év végén írásban adnak majd számot a tanultakról.
Ez hatott. A diákok feszülten figyelték minden szavát, arcukról pedig csalódottságot és némi tiszteletet lehetett leolvasni. Zelda nem akarta elvenni a kedvüket, de úgy gondolta, jobb, ha már most tisztában vannak vele, hogy ő igenis tanítani akarja őket, ha már egyszer itt van.

*

Jó néhány órával később elcsigázottan lépkedett felfelé a széles márványlépcsőn. Úgy érezte, az a három óra, amit ma tartott, kivette minden erejét. A hatodévesek után egy negyed-, majd egy hetedéves csoporttal is sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnie. Erősen bízott benne, hogy a későbbiekben már nem fog számára ekkora stresszel járni a tanítás, mert gyanította, hogy ha ez így megy tovább, félő, hogy két hét után kidől a csatasorból.
A tanáriba igyekezett, hogy elvégezze a szükséges adminisztrációt, ami a pontlevonással és -adással járt. Nem számított rá, hogy már rögtön az első órán értékelni fogja a diákok teljesítményét akár negatív, akár pozitív irányba, a sors mégis úgy hozta, hogy egy hetedéves mardekáros lányt kénytelen volt ezzel a módszerrel rendreutasítani, egy hollóhátas fiú és egy hugrabugos lány pedig olyan meglepően jól bekapcsolódott az előadásába, hogy nem bírt ellenállni a kísértésnek és megjutalmazta őket néhány keresetlen ponttal.
Elgondolkodva nyitott be a tanáriba, ahol korábban csak egyszer járt; ráadásul még a nyáron, amikor Dumbledore körbevezette az iskolában. A szoba most üres volt. Hát persze, hiszen mindenki a nagyteremben vacsorázott éppen. Zelda is éhes volt, mégis túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy lemenjen enni. Úgy gondolta, majd később hozat valamit a manókkal, de egyelőre nem az evésen járt az esze.
A helyiség elég sivár képet festett. Falai jórészt üresen nyújtóztak, mintegy körülölelve azt a hosszú és kopár asztalt, ami a teret uralta. A terem végén lévő kandalló is üresen ásított, a másik végen lévő öreg szekrény pedig félig nyitott ajtajával azt az érzetet keltette benne, mintha egy frissen feldúlt és kifosztott helyiségbe tévedt volna. Zelda lassan körbesétált az asztal mentén. Lehajtott fejjel és összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta a bútordarab oldalán lévő fiókok tucatjait. Keresett valamit. Méghozzá a saját nevét. Csak arra emlékezett, hogy az ő helye valahol az ablaknak háttal volt, a kandallóhoz közelebbi oldalon, de hogy pontosan merre, azt képtelen volt megjegyezni, hiszen semmi árulkodó jelet nem talált, ami alapján tájékozódhatott volna.
Ám végül meglelte. A szék lába hangosan megcsikordult a kőpadlón, ahogy kihúzta, hogy leüljön. Miután helyet foglalt, arcát egy percre a tenyerébe temette. Meglepődött, mennyire forró a bőre, a kezei pedig milyen hidegek. Néhányszor mélyet lélegzett, a szemét pedig csukva tartotta, így élvezte a sötétséget és a csendet. Azután körbenézett, és a tekintete megakadt egy különös tárgyon, amit korábban észre sem vett. Egy hosszúkás üvegállvány volt, benne négy kémcsőszerű üvegcse. Első ránézésre leginkább valamiféle kémiai kísérlet látványos tartozékára emlékeztette Zeldát, de persze tudta, hogy nem erről van szó. A négy fiolában négyféle színű anyag volt: zöld, sárga, kék és piros. Nem volt azonban egyértelmű, hogy folyadék-e, vagy valamilyen kristályos anyag. A szintjük is különbözött. Jelen pillanatban a kék volt a legmagasabb, azt követte a zöld, majd a piros, végül a sárga. Az üvegcsövek az alkonyi fényben úgy ragyogtak, mint gyermeki kezek által színesre festett orgonasípok.
Zelda fölöttébb kellemetlenül érezte magát. Hiszen nem volt más dolga, mint jegyeztetni azt a néhány pontot, amit kiosztott illetve levont a mai nap folyamán. Csak az volt a bökkenő, hogy nem tudta, hogyan. És volt még valami, ami ezen felül zavarta: Gyanította, hogy varázstudás nélkül nem is fog ez neki olyan könnyen menni.
Az ajtó halk kattanással csukódott be. Ijedten kapta oda a fejét, hiszen nem is hallotta, hogy mikor nyílt ki, és Perselus Pitonnal találta szembe magát. A férfi épp akkor fordult meg és indult volna az asztalához, de megállt a mozdulat közepén, amint észrevette Zeldát. Arcára zárkózott kifejezés ült ki, de a helyzetfelismerő képessége bámulatosnak bizonyult: Tekintete Zeldáról a pontozóállványra tévedt, és azon nyomban gúnyos mosolyra húzódott a szája.
Zeldát úgy érte ez a gúny, mintha gyomorszájon vágták volna, és már szinte várta a mosolyhoz tartozó csípős megjegyzést, ám a férfi nem szólt semmit, csak továbbindult a széke felé, ajka körül azonban még akkor is ott bujkált a megvető kis félmosoly, amikor végül helyet foglalt. Pergament vett elő fiókjából és pennát, majd írni kezdett. Haja előrehullott, szinte söpörte az asztalt a bal oldalán. Jobbjában a sastollpenna szédítő sebességgel szántotta a papírlapot.
Zelda megkönnyebbült attól, hogy a férfi látszólag figyelmen kívül hagyta a jelenlétét. Úgy gondolta, jobb, ha nem is ad neki több támadási felületet, és mielőbb távozik. Alapjában véve nem volt problémája egyetlen kollégájával sem, és simulékony természete folytán könnyedén kijött az emberekkel, de Pitonnal való első találkozása óvatossá tette. Jobbnak látta hát, ha csak a legszükségesebb alkalmakkor érintkezik vele, ez a mostani pedig egyértelműen nem esett ebbe a kategóriába. Hiszen a pontozás mibenlétét Remustól, vagy akár Dumbledore-tól is megtudakolhatja, minek zavarná hát ezzel éppen Perselus Pitont? Eltökélten fordított hátat az üvegállványnak és a kijárat felé indult, ám ekkor a férfi megszólalt:
- Túlélte az első tanítási napját, Miss Grey?
Nahát, sikerült megjegyeznie a nevemet? - villant át Zelda agyán, miközben megpróbálta nyugodtan viszonozni Piton gúnyos pillantását.
- A jelek szerint igen - felelte látszólag hűvösen. - De ha most megbocsát, nekem mennem kell - tette hozzá, és továbbindult az ajtó felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor a férfi hangja megállította.
- Talán nehézségei támadtak a pontozással?
Zelda a válla fölött visszanézett rá. Piton kezében tétlenül pihent a penna, és egy tintacsepp csúnya foltot hagyott az irományán. Egy fekete tincs az arcába hullott; abba az arcba, amely oly sok mindent tükrözött, mégis rejtélyesebb volt, mint bármi, amit Zelda korábban látott. Tekintete lekicsinylő volt, ugyanakkor érdeklődő.
- Nem, dehogy - vágta rá a nő, mielőtt még rájött volna, mit is mond. Ösztönösen letagadta az igazságot, csak hogy gyorsabban szabaduljon.
- Pedig ha gondolja, segíthetek - jegyezte meg a férfi olyan hangsúllyal, mint akinek édes mindegy, mit felel a nő.
- Nem, köszönöm, nem szükséges - hárította el Zelda tartózkodóan.
- Én a helyében azért alaposan megfontolnám, ugyanis meglehetősen ritkán vagyok ilyen nagylelkű hangulatban - válaszolta a férfi kihívóan Zelda szemébe nézve. - Habár arra nemigen tudna rávenni, hogy pontot vonjak le a Mardekártól. Pedig ha jól sejtem, éppen erre készül.
- Remélem, hogy legközelebb plusz pontokat adhatok nekik - felelte Zelda kitérően.
- Azt kötve hiszem - vágta rá Piton. - A mardekárosaim számára nincs sok esély, hogy kivívják egy mugli elismerését.
Zeldát megdöbbentették a férfi szavai.
- Kétlem, hogy ez így volna, de ha - tegyük fel - mégis, akkor maga szerint ki tehetne erről?
Piton szája ismét lekicsinylő mosolyra húzódott.
- Úgy vélem, ez nem kérdéses - válaszolta.
- Azt hiszi, hogy attól, mert mugli vagyok, az ellenségemnek fogom tekinteni a mardekárosokat? - szegezte a férfinak a kérdést Zelda növekvő értetlenséggel.
- Mondjuk inkább úgy, hogy nem lepődnék meg rajta - felelte Piton.
Zelda arca lángra gyúlt a haragtól.
- És mégis miből jutott erre a következtetésre? - kérdezte erősen uralkodva a hangján. - Netán saját magából indult ki?
Piton arca elsötétült.
- Azt ajánlom, hogy ne ártsa bele magát a dolgaimba, Miss Grey - sziszegte dühösen. - Inkább húzza meg magát, amennyire csak tudja. Tartsa távol magát a Mardekártól is, és ne próbáljon meg visszaélni a türelmünkkel, mert megjárhatja!
Zelda alig kapott levegőt és teljesen elképedt a hallottaktól. Ekkora nyilvánvaló rosszindulatra nem tudott mit mondani. Miért is ment bele egyáltalán ebbe a kicsinyes szócsatába?
Úgy meredt Pitonra, mintha most jött volna csak rá, kivel is társalgott idáig. Szinte érezte, hogyan foszlik szét benne a harag, amit korábban érzett. Fáradt volt és éhes. A fejében lüktető tompa fájdalom pedig egyre erősödött. Még mindig a férfit nézte, de mintha már nem is őt látta volna, hanem csak valami szürke foltot a távolban. Lemondóan sóhajtott egyet, majd sarkon fordult és távozott a helyiségből.

*

Zelda a semmibe bámult. Egy kényelmes kanapéra fészkelte be magát szemben a kandallóval, Remus pedig mosolyogva ült mellé, és átkarolta a vállát.
- Mesélsz? - kérdezte, miközben oldalvást rápillantott.
- Majd ha rájöttem, mivel is kezdjem - felelte Zelda egy fáradt mosoly kíséretében, mialatt kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
- Akkor gondold át gyorsan, mert szörnyen kíváncsi vagyok! - sürgette Remus.
Zelda egy darabig nem szólt semmit. Az események színes forgatagként kavarogtak a fejében, de semmi olyan nem jutott eszébe, amit érdemesnek tartott volna megemlíteni. Végül aztán megadta magát és kimondta azt a dolgot, ami leginkább foglalkoztatta:
- Nem tudom, hogyan kell pontozni.
- Oh, tényleg - kapta fel a fejét Remus. - Erről úgy néz ki, Dumbledore megfeledkezett. És én is...
- Hát bizony, nagyon úgy néz ki, hogy Roxfortot nem a mugliknak találták ki - jegyezte meg Zelda mosolyogva.
- Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne bármit megoldani - felelte a férfi, miközben viszonozta a mosolyát, és némileg közelebb vonta magához. - Holnap beszélek Dumbledore-ral és kitalálunk valamit - ígérte.
- Az jó lesz - hagyta rá a nő álmosan.
Megint hallgatásba burkolóztak. Zelda lopva rápillantott a férfira, és észrevette, hogy az arcán már nyoma sincs az iménti mosolynak. Elmélyülten bámult a tűzbe, és a fény megkeményítette a vonásait. Zelda próbált rájönni, mi járhat a fejében, de arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
- A hatodévesek közt van egy fiú - jegyezte meg tűnődve. - Draco Malfoynak hívják... Gondolom, Lucius Malfoy fia...
Remus érdeklődve emelte rá a tekintetét, és két szemöldöke közt egy halvány vonal jelent meg.
- Draco? - kérdezte. A nő bólintott, mire így folytatta: - Hát ez különös. Vajon mi lehet az oka, hogy éppen mugliismeretre jelentkezett?
- Miért olyan különös ez? - kérdezte Zelda meglepetten.
- Ismered Lucius Malfoyt - nézett rá a férfi komoran. - El tudod képzelni, hogy megengedi, hogy a fia mugliismeretet tanuljon?
Zelda elgondolkodva meredt a tűzbe. Csak futólag, sőt, leginkább hírből ismerte Lucius Malfoyt. És amit tudott róla, annak alapján egyetértett Remusszal. Valóban különös, hogy ez az aranyvérű származására oly büszke, és a muglikat oly ádázul gyűlölő férfi megengedte, hogy a fia az ő óráira járjon.
- Pedig Draco azt mondta, az apja tanácsára vette fel a mugliismeretet - fordult Remushoz végül. - Nem tűnt valami lelkesnek az órámmal kapcsolatban.
Remus nem válaszolt azonnal. Homlokán a barázda még hangsúlyosabbá vált, miközben a semmibe bámult.
- Ha ez valóban igaz - szólalt meg végül vontatottan, - akkor Luciusnak jó oka volt rá, hogy odaküldje Dracót... És nagyon érdekelne, hogy mi lehet az...
Zeldát nem igazán hozta lázba a kérdés. A lényeg, hogy a fiú felvette a tantárgyát. Hogy miért, az mellékes. Annyi minden volt most, ami jobban foglalkoztatta.
- Találkoztam Harry Potterrel is - jegyezte meg hirtelen. Remus erre felkapta a fejét és vonásai némileg ellágyultak.
- Tényleg? És jól van? - kérdezte, és a hangjában aggodalom csendült.
- Úgy tűnik, igen - vonta meg a vállát a nő. - De nem hiszem, hogy túl sokat kimutat az érzéseiből...
- Igen... Hősiesen viseli a megpróbáltatásait, szinte el sem hiszem, mennyire... - felelte a férfi tűnődve. - De nagyon nehéz lehet neki.
- Azt hiszem, örülne neked... - jegyezte meg Zelda.
- Igen, én is azt hiszem - felelte Remus szinte csak magának. - Holnap engedélyt kérek Dumbledore-tól, hogy beszélhessek vele. Szerintem nem kell aggódnunk amiatt, hogy Harry elárulná az ittlétemet.
- Ezzel egyetértek - mosolygott Zelda. - És Dumbledore is biztosan egyetért majd vele.
A csend újra bevette magát közéjük. Remus meg se moccant, Zelda mégis úgy érezte, mintha fizikailag is eltávolodott volna tőle, nem csak gondolatban kalandozik másfelé. Szeretett volna tovább beszélni, akár butaságokról is, csak hogy felvidítsa és elterelje kedvese figyelmét az aggasztó gondolatairól. De nem ment. Fáradt volt, és valahogy szomorú.
- Néha álmodok róla - szólalt meg egyszer csak Remus. Hangja reszelős volt, és valahogy idegenül csengett. Zelda nem szólt semmit, csak kérdőn nézett rá, mire hozzáfűzte: - Siriusról. (Lássuk!)
- Oh... értem - felelte a nő, és lehajtotta a fejét.
- Tudod, időnként beszél is hozzám... és mindig olyan eleven. Amikor felébredek, gyakran azt hiszem, hogy még él - Mélyet sóhajtott, azután folytatta. - Pokolian hiányzik, pedig az utóbbi években alig találkoztunk... De mégis, amíg Azkabanban volt, legalább tudtam, hogy él... hogy hol van. Most viszont... elment. Végérvényesen.
Zelda kinyújtotta a karját és együttérzőn megszorította a férfi kézfejét. Remus megrezzent és egy percig kifejezéstelenül bámult összekulcsolt kezeikre, azután hirtelen Zeldára nézett és megszólalt:
- Nem is mondtad, hogy sikerültek az óráid! Pedig addig nem hagylak aludni, amíg töviről hegyire be nem számolsz mindenről! - Szemében játékos mosoly csillant, és Zelda csak egy pillanatra döbbent meg a hirtelen témaváltáson, azután elmosolyodott és sóhajtva belekezdett:
- Nem is tudom... Azt hiszem, lehetett volna rosszabb is. Sikerült kissé megijesztenem szegényeket a tantervvel, de hát... ez van - közölte némi iróniával.
- Bevallom, nem irigylem őket - jegyezte meg Remus játékos hangsúllyal, homlokráncolva. - Attól tartok, a szigorú tanárnő előbb-utóbb alaposan ellátja majd a bajukat.
- Te! - támadt neki Zelda, és Remus nevetve húzta be a nyakát, ahogy a nő rávetette magát. - Ellátom majd én a bajodat, ha így folytatod!
- Hm... állok elébe! - vágta rá Remus, és szorosan átölelte a nőt. Zelda megcsókolta. Először csak játékosan, puha puszikat lehelve az ajkára, majd egyre szenvedélyesebben. A férfi egészen magához vonta, és gyengéden simogatni kezdte a hátát. Csakhamar belefeledkeztek egymásba, a csend pedig úgy ölelte körül őket, akár egy vastag, puha takaró.

Zelda és Remus - Severyn Snape rajza

 

Folyt. köv.

Vissza
3. fejezet