Zelda Grey

(Severyn Snape)

III.

Rémségek egész tárháza

Zeldának aznap csak két órája volt. Ráadásul mindkettő délután. Így hát volt ideje lustálkodni bőven. Remusszal közösen, ágyban költötték el a reggelit, utána ráérősen beszélgettek még egy kicsit, majd a nő nyújtózkodni kezdett és kelletlenül kimászott a puha paplanok közül. A kis fürdőszobába ment, ami közvetlenül a hálóból nyílt. Lezuhanyozott, majd hajat mosott, és amint végzett, rájött, hogy megint sikerült beleesnie a varázslóvilág egyik csapdájába. Igaz ugyan, hogy tökéletesen hozzá volt szokva a mágiához, de bárhol is lakott eddig - az iskolát kivéve - mindenhol volt például villanyáram. E nélkül ugyanis teljességgel rá lett volna utalva a varázstudókra, amit érthető okokból nem akart. Azt pedig végképp nem engedhette meg magának, hogy házimanót tartson.
- Drágám, jól jönne most egy hajszárító bűbáj! - kiáltotta nevetve, miközben kidugta törülközőbe bugyolált fejét a fürdőszobaajtón. Csalódottan kellett azonban megállapítania, hogy az ágy, de még a szoba is üres volt. Remus a jelek szerint kiment valahová. Azonnal a keresésére indult, és amint odaért a fogadóhelyiségül is szolgáló kis iroda ajtajához, gondolkodás nélkül benyitott. Tettét azonban rögtön meg is bánta.
A szobában ugyanis Remuson kívül egy másik férfi is tartózkodott, aki ráadásul nem volt más, mint Perselus Piton. Fekete alakja szinte rátelepedett az apró helyiség kedélyes, világos berendezési tárgyaira. Nem volt kimondottan nagy termetű, mégis mintha agyonnyomta volna jelenlétével a környezetét. Kezében egy gőzölgő serleget tartott, és ahogy a nő belépett, önkéntelenül is végigfuttatta a tekintetét köntösbe bugyolált alakján. Ám pillantása rögtön ezután Zelda arcára siklott, és összeszűkült szemekkel meredt rá. Szeméből értetlenséggel vegyes döbbenetet tükröződött.
Zelda érezte, hogy elsápad, majd szinte azon nyomban lángba borult az arca. A szeme sarkából érzékelte, hogy Remus homlokráncolva tekint egyikükről a másikra, mégsem tudott erőt venni magán, hogy egy kissé lehiggadjon. Szörnyen kínosnak érezte, hogy itt áll köntösben, turbánnal a fején egy idegen, ráadásul roppant ellenszenves férfi előtt, akiről annyit már sikerült kiderítenie, hogy igen éles szemű, azt pedig nagyon is el tudta képzelni, hogy ha alkalma nyílik rá, előszeretettel dörgöli mások orra alá azok gyengeségeit. Éppen ez hiányzott neki... - gondolta magában. És balsejtelme csak fokozódott, amikor a bájitaltan tanár magához térve első meglepetéséből szóra nyitotta a száját:
- Nocsak - jegyezte meg ez az elbűvölő férfi, miközben arcán csúfondáros mosoly terült szét. - Lupin, eddig nem is mondtad, hogy van egy húgod.
- Kímélj meg a humorodtól, Perselus - húzta el a száját Remus.
- Nem, én komolyan beszélek - tódította Piton. - Ha már korábban bemutattál volna neki... ki tudja, talán mára már sógorok lennénk. - Szeme gonoszul megvillant, és szavaiból csak úgy sütött az alattomos gúny.
- Nagyon jól tudod, hogy nincs húgom - nézett rá Remus rosszallóan. - Ő itt Zelda, a menyasszonyom. De gondolom, már találkoztatok.
Egy percig senki nem szólt. Remus Pitont nézte, Piton Zeldát, Zelda tekintete pedig kétségbeesetten rebbent az egyikről a másikra. Aztán a bájitaltan tanár lassan, nagyon lassan levette a szemét a nőről és Remus felé fordult.
- Valóban - szólalt meg vontatottan. - Már találkoztunk. Ám ha így áll a dolog - folytatta, - akkor csalódnom kellett az ízlésedben, Lupin... Nem mintha a körülményeid lehetővé tennék, hogy nagyon válogass...
Zelda úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Arca ismét lángra gyúlt, de ezúttal a düh és a szégyen festette pirosra.
- Nem gondolod, hogy saját magadnak mondasz ellent? - kérdezett vissza Remus nyugodt, sőt, szinte könnyed hangnemben, az arca azonban megfeszült. - Hiszen az előbb még igencsak másképp fogalmaztál Zeldával kapcsolatban.
- Látom, fogalmad sincs a jó modorról, Lupin - húzta el a száját a bájitaltan tanár becsmérlően. - Mert ellenkező esetben te is beláthatnád, hogy egy eladósorban lévő húgocskára nem illik rosszat mondani... - folytatta, és a hangjából egyértelműen kiérződött, hogy élvezi a helyzetet. - Ám ha már elkelt - tette hozzá alattomosan, - úgy gondoltam, miért is ne lehetnék őszinte... Ha másért nem is, de legalább a régi ismeretségünkre való tekintettel.
- Most már elég volt a sértegetésből - vált Remus hangja élessé.
- Félreértesz - felelte Piton mézesmázos hangon. - Távol álljon tőlem, hogy megsértselek... Nem, azt hiszem, igazán összeillő pár vagytok - tette hozzá somolyogva.
- Akkor máskor légy szíves, fogalmazz egyértelműbben - vette oda Remus mérgesen.
- Majd igyekszem - felelte a férfi gúnyosan. Tekintete egy percig elidőzött rajtuk, és ajka körül kifürkészhetetlen mosoly játszott. Majd a kilincs után nyúlt, hogy távozzon, ám pillantása ekkor a kezében lévő serlegre tévedt. - Áh, mielőtt elfelejtem. A bájitalod, Lupin - mondta, miközben a főzetet átnyújtotta Remusnak. - Remélem, használni fog - tette még hozzá, majd az ajtóig hátrált, és olyan hangtalanul távozott, mintha csak bársonytalpakon járna.
- Ez meg mi volt? - fordult Remus Zeldához még mindig összevont szemöldökkel.
- Gondolom, nem vagyok neki szimpatikus - felelte a nő vállvonogatva.
- Nem, ennek semmi köze hozzád - válaszolta meg a férfi a saját kérdését, miközben üveges tekintettel bámulta az ajtót, ami mögött Piton az imént eltűnt. - Ennek sokkal inkább hozzám van köze.
- Nem is mondtad, hogy ismeritek egymást - nézett rá Zelda homlokráncolva.
- Mert nem is kérdezted - felelte Remus, és a vonásai némileg megenyhültek. - Évfolyamtársak voltunk Roxfortban, de ő a Mardekárba járt. James és Sirius szívből gyűlölték, én pedig nem igazán ártottam bele magam a dolgaikba... De azért egyértelmű volt, hogy melyik oldalon állok - húzta el a száját.
- Na és? - kérdezte Zelda türelmetlenül.
- Tudod, a barátaim néha alaposan elvetették a sulykot... Kegyetlen tréfákat eszeltek ki, és igaz, hogy Piton remek varázsló volt már akkor is, de mégiscsak egyedül volt négy ellen - vagy legalábbis kettő ellen... A sérelmein pedig a jelek szerint azóta sem tudott, és nem is akar túllépni.
- Oh - adott hangot Zelda a döbbenetének. Eltartott egy ideig, amíg átrágta magát a hallottakon, és valamilyen új képet próbált formálni Pitonról. Az eredmény viszont csöppet sem volt hízelgőbb rá nézve, mint a korábbi véleménye. - De miért nem tud megbocsátani? - kérdezte. - Neki is jobb lenne... James... és Sirius... pedig már nem is élnek - fejezte be egészen halkan.
- Igen - válaszolta Remus ha lehet, még halkabban. Egy darabig nem szólt. Elgondolkodva sétált a kis szobában, tekintetét a padlóra szegezve. Zelda nem akarta megzavarni. Tudta, hogy a férfi hamarosan újra megszólal, és a világért sem sürgette volna. És valóban nem kellett hozzá sok idő, hogy Remus ismét felpillantson Zeldára.
- Azt hiszem, sajnálom őt - szólalt meg hirtelen, majd a nő értetlen tekintetét látva folytatta. - Döbbenetes látni, milyen elszántan dédelgeti a sérelmeit... Egyszerűen nem képes túllépni rajtuk... Semmiféle érzelmet nem enged be az életébe, nehogy megsebezzék. És így a saját csapdájába esett. Korlátok közé zárta önmagát egy sivár, magányos világban. Nincsenek barátai, nincs társa, nincs senkije. Néha arra gondolok, hogy talán ő is bánja. Talán kitörne belőle, talán lejjebb adná az eszement makacsságát... De valószínűleg már feladta. Beletörődött, és egyfajta perverz elégtétellel tölti el, hogy sikerült túljárnia az egész világ eszén... Azt hiszem, nem rossz ember ő, csak már a vérévé vált ez a gondolkodásmód. De meglehet, hogy emiatt többet szenved és szenvedett, mint a legtöbbünk valaha is.
Zelda nem szólt semmit. Összeszorult a szíve a hallottaktól. Tökéletesen értette és átérezte, amiről Remus beszélt, és hirtelen mintha megértette volna Piton - számára - addig fölöttébb különösnek tetsző viselkedését. A férfi ettől persze egy csöppet sem vált rokonszenvesebbé számára, mégis valahogy mélységesen elszomorodott, ha arra gondolt, mi lehet a professzor egy-egy rosszindulatú megjegyzése mögött.

*

Péntek este Remusnak el kellett hagynia a kastélyt. Aznap telihold volt, és igaz, hogy Piton bájitalának köszönhetően átvészelhette volna az átváltozást szobájuk rejtekén is, ám a sors ezúttal máshogy rendelte. Az erdőbe kellett mennie.
Zelda rettentő ideges volt. Ismét Dumbledore-t okolta mindenért, hiába magyarázta neki Remus kitartóan, hogy az egész az ő ötlete volt, és hogy az ügy milyen roppantul fontos. Zelda látta a férfi szemében az eltökéltséget, a tettrekészséget és a felfokozott várakozást, így tisztában volt azzal, hogy hiábavaló lenne bármiféle kísérlet arra, hogy lebeszélje őt elhatározásáról. Magában viszont feltette néhányszor a kérdést: Vajon kellett-e ez neki? Eltöprengett azon, mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy mugli férfival élné a muglik nagyságrendekkel nyugalmasabb életét, ám tudta jól, hogy a szerelem ellen nehéz lenne hadakoznia, és a szíve azt súgta, ha újra kezdhetné, akkor sem választana másképp.
Ránézett Remusra. Elnézte finom és jellegzetes vonásait, amik már oly régóta bevésődtek a tudatába, hogy bármikor maga elé tudta idézni őket. Nagyon szerette őt. Nem csak a szerelmet találta meg benne, de ha kellett, kedvese apaként oltalmazta, máskor pedig olyan volt, mint a dédelgetni való gyermeke. A társa. A barátja. Úgy érezte, öröktől fogva hozzá tartozott, csak azt kellett kivárnia, amíg a sors elvezette hozzá.
Visszagondolt arra, amikor hatodéves korában Remus kezdő tanárként először lépett be a zajos osztálytermükbe. Igen, ott, a kvibliiskolában ismerte meg őt. Sokáig nem értette, mit keres egy ilyen tehetséges és nagy tudású varázsló ezen a helyen. És sok mindennek kellett történnie ahhoz, hogy végül megkapja rá a választ. De először csak azt látta, milyen csöndes, szolid, milyen bölcs és milyen érzékeny. Kezdettől fogva megbabonázta őt ez a fiatal férfi, aki annyira más volt, mint a többi tanára. De azt végképp nem remélte, hogy a vonzódás kölcsönös lesz...
Kedvese nyúzottnak tűnt. A holdtölte előtti hét mindig megviselte. Étvágya jelentősen romlott, kedélye nem kevésbé. Aluszékony lett, de pihenését a visszatérő rémálmok tönkretették. Most azonban fáradtságán felülkerekedett az izgalom és a várakozás, amivel az éjszaka elé tekintett. Zelda tudta, hogy fél. De azt is tudta, hogy sosem érezte még ennyire, hogy nélkülözhetetlen. Hogy valami igazán fontosat tehet, amire rajta kívül senki más nem képes. A gond csak az volt, hogy rajta és Dumbledore-on kívül senki nem tudta, miről is van szó.
Remus csupán annyit mondott, hogy vérfarkasként talán esélye van rá, hogy a közelébe férkőzzön valaminek, amit eddig senki nem tudott megközelíteni. Azt mondta, kétséges, hogy lesz-e végül értelme, eredménye, és beismerte azt is, hogy némi kockázattal jár - amiből Zelda rögtön sejtette, hogy a "némi" igen erős finomítása a valóságnak. Remus azonban meg akarta próbálni. És Dumbledore is azt akarta, hogy megpróbálja. Kettejük akaratával ezek után ki is szállhatna szembe? Zelda már annak is nagyon örült, hogy hosszas rábeszélés után a férfi végül megengedte, hogy egy darabon elkísérje. Nem tudta megmondani, miért is ragaszkodott hozzá ennyire, mégis úgy érezte, egy kissé talán megnyugodna tőle.
Elnézte, ahogy Remus felveszi a talárját, majd odalépett hozzá és a kezébe adta a láthatatlanná tévő köpenyt; a néhai ifjabb Kupor köpenyét, amely eddig tétlenül pihent Dumbledore számtalan fiókjának egyikében. Ám most végre hasznos elfoglaltságra lelt, ami nem volt más, mint Remus Lupin, a vérfarkas jótékony takarása az iskola népének kíváncsi szemei elől. Sajnos e nélkül a férfi nem mozoghatott szabadon a kastélyban.
Zelda visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy Remus alakja eltűnik a finom anyag alatt, majd az ajtóhoz lépett és szélesre tárta. Várt egy darabig, és amikor a folyosóról meghallotta a férfi fojtott hangját, maga is kilépett és lezárta lakosztályukat. Lassan haladt az épületen át, ügyelve lépteire, és arra, hogy mindig jusson elég hely Remusnak, de nem feltűnően lassan. Nem akarta, hogy bármivel is magára vonja akár csak egyetlen gyanakvó portré, vagy kóbor szellem figyelmét is.
A birtokra kiérve azután fellélegzett. Szabadabban mozgott, kevésbé ügyelt a járására, mozdulataira, és jobban meg tudta figyelni a környezetét is. Körülöttük minden néptelen volt, életnek semmi jele nem látszott leszámítva a vadőr kunyhójának kéményéből gomolygó füstöt. Zelda szorosabbra húzta magán a kardigánját és komoran szemlélte a Tiltott Rengeteg fáit és a koronájuk mögé hanyatló napkorongot. Remus keze közben rákulcsolódott az övére.
Az erdőbe érve különös, szorongató érzés kerítette hatalmába. Olyan volt, mintha egy mágneses erőtérbe került volna, habár nem tudta egészen pontosan, milyen is lehet az. De valami hasonlónak képzelte. A sötétség azon nyomban körbevette őket, amint a fák közé léptek. A fény csupán gyér sávokban szűrődött be a hátuk mögül, fejük felett a fák koronái pedig tökéletesen takarták az égboltot. A levegő is lehűlt hirtelen, és áthatolhatatlan, bársonyos csönd ereszkedett a tájra. Zelda járása lelassult és bizonytalanná vált, mert egyszerre próbált a lába elé nézni, és közben mindent szemmel tartani maga körül.
Semmi nem mozdult, és biztos volt benne, hogy ez a mozdulatlanság és ez a természetellenes csend nem jó jel. Minden lépés egyre inkább nehezére esett, amivel az erdő sűrűje felé haladt maga mögött hagyva a biztonságot nyújtó birtokot. És habár szigorúan az ösvényen maradtak, a fák és bokrok lenyúló ágai göcsörtös, szúrós ujjakként ragadták meg Zelda haját, a ruháját, és olyan makacsul kapaszkodtak belé, hogy csak nagy nehézségek árán sikerült kiszabadítania magát.
- Itt jó lesz - hangzott fel mellette hirtelen Remus testetlen hangja, és érezte, hogy a férfi elengedi a kezét.
Azon nyomban megtorpant és a hang irányába fordult. A következő pillanatban kedvese is feltűnt, és a köpenyt a talárja zsebébe süllyesztette.
- Innen egyedül kell mennem - mondta, és tekintete egy hosszú pillanatra megpihent a nő arcán.
Zelda nem felelt, csak némán bólintott. Tudta, hogy az arcára van írva minden, amit érez, amit gondol. És tudta, hogy Remus olyan körültekintő lesz, amennyire csak lehetséges. De tudta azt is, hogy tervéről nem beszélheti le.
- Kitalálsz, ugye? - kérdezte a férfi, miközben aggódva fürkészte az arcát.
Zelda ismét bólintott és félig hátrafordulva vetett egy pillantást a sötétbe vesző ösvényre, azután újra a férfira nézett. Remus odalépett hozzá és futó csókot lehelt az ajkára.
- Nem lesz semmi baj - mondta egy bátorító mosoly kíséretében, és megsimogatta Zelda arcát.
Azután elindult. A nő figyelte, ahogy letér az ösvényről és a kusza aljnövényzettől kissé botladozva, ám elszánt és sebes léptekkel távolodik. Egy ideig magáról megfeledkezve nézett utána, de aztán hirtelen föleszmélt és sietve megindult kifelé.
Hosszúnak tűnt az út, ami idefelé jövet nem lehetett több néhány percnél, és Zeldán egyre inkább erőt vett a nyugtalanság. Úgy érezte, ólálkodnak körülötte a fák mögött, figyelik minden mozdulatát, és várják az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjanak rá. Hogy kik vagy mik, abba nem is mert belegondolni, de az érzés egyre jobban befészkelte magát az agyába és a szívébe.
És egyszer csak megtorpant. Nem is igazán tudta, miért, de érezte, hogy meg kell állnia. Biztos volt benne, hogy van valaki a fák között. Lassú mozdulattal fordult oldalra, és amint meglátta, felkiáltott. Egy kentaur volt. Fekete haja, szőre és sörénye meglepően élesen verte vissza a fényt, aminek isten tudja, mi volt a forrása. A maga módján gyönyörű férfi volt, de Zelda egy szörnyeteget látott benne. Ösztönösen hátrálni kezdett, és szinte pánikba esett, amint meglátta, hogy az megindul felé. De hiába hátrált, a köztük lévő távolság így is rohamosan csökkent.
- Menjen innen! - vetette oda Zelda akadozva, de a kívánt hatást nem érte el. A kentaur a következő pillanatban kiugrott elé az ösvényre és fenyegetően fölémagasodott.
"Zelda gondolkodás nélkül és vaktában futásnak eredt az erdőben." - Asd illusztrációjaZelda gondolkodás nélkül és vaktában futásnak eredt az erdőben. A kentaurnak azonban semmiféle erőfeszítésébe nem került, hogy beérje. A nő tudta, hogy semmi értelme futni, de a józan gondolatok mostanra teljességgel cserbenhagyták. Felkiáltott, amikor erős kezek megragadták, és minden erejével szabadulni próbált, ám amikor egy bosszús hang a fülébe sziszegett, megtorpant.
- Maradjon már veszteg! - hallotta a hideg férfihangot túlságosan is közel a füléhez, és legnagyobb megdöbbenésére Pitont ismerte föl benne. A férfi arca falfehér volt a dühtől, szája remegett és szemei szikrát szórtak. - Mondja, magának teljesen elment az esze? - szűrte a szavakat a fogai között, miközben egyetlen pillantásra sem méltatta az őket kíváncsian fürkésző kentaurt. - Úgy rohangál és sikoltozik itt, mint aki megháborodott. Olyan nagy erőfeszítésébe került volna, hogy azt az öt lépést megtegye az erdő széléig?
- Maga követett engem? - nézett rá Zelda döbbenten, miközben lerázta magáról a férfi kezét.
- Szó sincs róla - húzódott Piton szája gúnyos fintorba. - Nem szokásom passzióból járkálni az erdőben, főleg nem gyenge idegzetű mugli nők után - tette hozzá egy lekicsinylő pillantást vetve Zeldára. Egy percig dühösen és szótlanul méregették egymást.
- Jó estét, Perselus - szólalt meg hirtelen a kentaur, mire mindketten odakapták a fejüket. A hangja mélyen zengett és mintha visszhangot vert volna a fák sima törzsén. - Meglepően nagy a nyüzsgés ma este az erdőben - jegyezte meg kifürkészhetetlen hangsúllyal.
A két férfi tekintete összekapcsolódott, és Zeldának hirtelen olyan érzése támadt, mintha mindkettő megpróbálna belelátni a másik gondolataiba.
- Titeket nem háborgatunk - szólalt meg végül Piton meglehetősen mogorván.
- Bármit is tesztek, a vége ugyanaz - felelte a kentaur. - Nem lehet kitérni előle.
Piton egy másodpercig nem felelt, Zelda pedig feszülten járatta a tekintetét a két férfi között.
- Meglátjuk - bökte ki végül a bájitaltan tanár, és a hangja ezúttal eltökélten csengett. A kentaur nem válaszolt, csak komoly tekintettel, kimérten bólintott, majd hátat fordított, hogy távozzon.
- Most menjetek - fordult vissza egy lépés után. - És tartsd távol az asszonyodat az erdőtől, Perselus. Nem neki való ez a hely - tette még hozzá, majd eliramodott.
Pitonon látszott, hogy nem szívesen hagyja a megjegyzést szó nélkül, de válaszolni már nem volt értelme, mivel a kentaur egy szemvillanás alatt eltűnt a fák sűrűjében.
- Jöjjön utánam - szólt oda Zeldának dühösen, és hosszú léptekkel megindult az ösvény felé. A nő botladozva követte és gyűlölködve meredt a férfi hátára. - Siessen! - szólt hátra Piton, amikor kiértek az útra, majd még inkább megszaporázta a lépteit. Zelda már szinte futott a nyomában. Pillanatokon belül kiértek az erdőből, és a nőt egészen meglepte a csillagokkal teliszórt felhőtlen égbolt és a telihold látványa.
Piton megtorpant és szembefordult vele.
- Az ott a kastély - bökött hosszú mutatóujjával a fényárban úszó, hatalmas épületre. - Odáig még el tud menni anélkül, hogy eltévedne? - kérdezte sürgetően.
- Miért, maga hova megy? - kérdezett vissza Zelda eleresztve a sértést a füle mellett.
- Bármily meglepően hangzik is, de dolgom van - felelte a férfi zárkózottan.
Zelda egy percig némán meredt rá. Agyában egymást kergették a gondolatok. Legszívesebben rákérdezett volna, hogy Remus után megy-e, de tudta, hogy ha rossz nyomon jár, azzal akaratán kívül is elárulja kedvesét. Ám ha Piton valóban őt követi, akkor meg kell akadályoznia mindenáron. Hiszen élénken él még az emlékezetében, milyen kárörvendő hangsúllyal számolt be a férfi Dumbledore-nak arról, hogy Remus nem járt sikerrel a vámpíroknál. Ezek után nagyon is el tudta képzelni, hogy ha alkalma nyílna rá, kész örömest keresztbe tenne neki.
Ha viszont nem tudja, hogy Remus az erdőben van, akkor bizony könnyen veszélybe kerülhet... És habár nem volt épp a szíve csücske a mogorva professzor, azt azért mégsem akarta, hogy a vesztébe rohanjon. Ki kellett hát találnia valamit.
- Rosszul érzem magam - szólalt meg halkan és kissé bizonytalanul. - Nem hiszem, hogy vissza tudok menni a kastélyba egyedül.
Piton arcán csúfondáros mosoly terült szét.
- Milyen megható - mormolta bársonyos hangon. - De kár próbálkoznia, Miss Grey - jelentette ki. Zelda arcát zavart pír futotta el, mire hozzátette: - Higgye el, menni fog az, csak mindig tartsa az irányt!
A nőnek még arra sem volt ideje, hogy válaszoljon, a férfi már el is tűnt a fák között. Bosszúsan nézett utána, majd vonakodva megindult a kastély felé. Megborzongott, és gyanította, hogy ennek nem annyira a hűvös esti levegőhöz, mint inkább az iménti eseményekhez van köze. Haragudott Pitonra, és összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy mi lesz, ha találkozik Remusszal.
Hajnalig nem jött álom a szemére. Fel-alá járkált a szobájában, és csak akkor nyugodott meg kissé, amikor kedvese végül rongyosan, piszkosan és rendkívül elcsigázottan, de visszatért hozzá.

*

Kicsöngettek. Zelda fellélegzett. Már a harmadik hetét töltötte Roxfortban és kezdett hozzászokni a kastély furcsaságaihoz, a zajos diáksereghez és a tanításhoz. De az órák előtti szorongása még mindig nem múlt el teljesen. Tanítás közben gondosan ügyelt minden szavára, minden mozdulatára, és volt egy olyan érzése, hogy csak ennek a körültekintésnek köszönheti, hogy ez idáig nem követett el egyetlen baklövést sem.
Amikor ezt megemlítette Remusnak, a férfi jóízűen nevetett rajta, és közölte, hogy a rutin, amit Zelda óhatatlanul is megszerez előbb-utóbb, bizony megnehezíti majd ezt a komoly koncentrációt. Jobban teszi tehát, ha már most hozzászokik a gondolathoz, hogy ne érje túl nagy meglepetés, amikor egyszer csak azon kapja magát, hogy az ablakon túli tájat fürkészi a puskázó diákok helyett. Zelda Remus szemére vetette, hogy nem veszi elég komolyan a problémáit, de a férfit nem hatotta meg a panaszkodása. Ő pedig csak remélni tudta, hogy most is vakon rábízhatja magát a tanácsaira, mint már annyiszor.
A csengő éles hangja késként vágta el az áhítatos csendet, és az osztály felbolydult méhkasként zúgott fel. Zelda még mindig meglepődve vette tudomásul, milyen tökéletesen meg tudnak feledkezni a diákok a tanár jelenlétéről, mihelyt vége az órának. Egy percig elnézte őket, ahogy sietve pakolták el könyveiket, csavarták be tintásüvegeiket és vetették vállukra a táskáikat, hogy azután tülekedve meginduljanak a kijárat felé. Mosolyt csalt arcára az a gondtalanság és tettrekészség, ami csak úgy sugárzott róluk. Végül az asztalára pillantott és lassú mozdulatokkal elkezdte összeszedni a saját holmiját. Amikor végzett, felállt és letörölte a táblát is. Nem akart maga után rendetlenséget hagyni, de ténykedése közben némán átkozta a krétaport, ami a mugli-módszer hatására fehér felhőként ereszkedett rá, és belepte a kezét, haját, ruháját. Miközben próbálta leporolni magát, megfordult, és a szeme sarkából valami mozgást látott. Egy diák még a teremben volt.
- Valamit itt felejtett, Mr Malfoy? - kérdezte a szőke fiútól, aki ez idáig a szemközti fal tövében álló ódon szekrény alatt matatott valamivel, ám a nő hangja hallatán felkapta a fejét és kissé kipirultan így szólt:
- Csak leejtettem a pennámat, tanárnő... - felelte. - De már megvan - emelte fel a kezét, benne egy díszes, fekete íróeszközzel.
Zelda bólintott, de közben önkéntelenül is töprengve vonta össze a szemöldökét. A fiú különös, lekicsinylő hangsúllyal ejtette ki a "tanárnő" szót. Tekintete ugyanezt a lenézést tükrözte, de ezen felül volt benne valami halvány provokáció is.
- Jobb, ha siet - mondta neki Zelda, miközben a kijárat felé tartott. - Nincs sok ideje, ha oda akar érni a következő órájára, nekem pedig be kell zárnom a termet.
- Semmi kedvem nincs odaérni a következő órámra - felelte Draco vontatott hanghordozásban. Zelda épp a terem kulcsa után kutatott a táskájában, de a mozdulat közben egy másodpercre megdermedt.
- Ez a maga dolga, Mr Malfoy - pillantott a fiúra. - De itt akkor sem maradhat.
Ahogy kiléptek a folyosóra, szembetalálták magukat két jól megtermett mardekáros fiúval. Zelda már többször látta őket Draco társaságában, így okkal feltételezte, hogy rá várnak. Az ifjabb Malfoy rájuk villantotta cinkos mosolyát, de ahelyett, hogy távozott volna, ismét Zeldához fordult.
- Igen? - pillantott rá a nő futólag, miközben végre sikerült kihalásznia az ütött-kopott kulcsot és becsukta az ajtót. Draco követte minden mozdulatát, ami fölöttébb bosszantó volt. Zelda biztosra vette, hogy a nyilván sohasem használt zárral is emiatt nem boldogul. A kulcs nehézkesen forgott benne, és rendre megakadt, mielőtt végre átfordulhatott volna.
- Csak az jutott az eszembe, milyen rossz lehet magának - jegyezte meg a fiú szemtelen nyíltsággal.
- Miért lenne nekem rossz? - kérdezett vissza Zelda önkéntelenül is védekező hangsúllyal, miközben leeresztette a kezét és a fiú felé fordult.
- Mert folyton szembesülnie kell az alkalmatlanságával.
A nő szeme kerekre tágult. Jó ég, mit enged meg magának ez a kölyök?! - futott át az agyán. A szavai alapján mintha csak Piton kicsinyített mását hallaná. És szinte hihetetlen, hogy szemlátomást a legkevésbé sem tart a következményektől!
- Mégis maga szerint mire vagyok én alkalmatlan? - kérdezett vissza Zelda erőltetett nyugalommal, és némi fenyegető éllel a hangjában.
- Arra, hogy a mi világunkban boldoguljon - válaszolta Draco egy becsmérlő mosoly kíséretében.
Zelda egy percig csak nézett rá.
- Mr Malfoy - kezdte végül egy mély lélegzetvétel után. - Maga elfelejti, hogy egy tanárával beszél. Véleményt alkotni persze szíve-joga, de sértegetni és személyeskedni annál kevésbé.
Elhallgatott, és rosszallóan nézett a fiú furcsán fénylő szürke szemeibe, majd így folytatta:
- A viselkedéséért tíz pontot levonok a Mardekártól, ma este hatkor pedig jelentkezzen az irodámban a büntetőfeladatáért!
Draco arcszíne mintha egy kissé elhalványult volna, de arckifejezése mit sem változott. Gúnyos mosollyal állta Zelda tekintetét, majd szó nélkül hátat fordított és elindult. Társai készségesen és bárgyú vigyorral a képükön követték.
Zelda döbbenete nem akart alábbhagyni. Képtelen volt elhinni, hogy a fiú minden ok nélkül így belekötött. Hiszen mi oka lett volna rá? Vagy talán lehetséges, hogy a muglik iránti gyűlölete idáig terjed? Nem, az képtelenség... Ismerte Lucius Malfoyt, és tudta róla, hogy semmit nem tesz ok nélkül. Hideg volt és számító, és a legkevésbé sem ostoba. Zelda úgy érezte, Draco is előbb-utóbb a nyomdokaiba lép ezen a téren, és kételkedett benne, hogy a kamaszkori meggondolatlanság önmagában ilyen értelmetlen kirohanásra késztette volna...
Erősen törte a fejét, miközben a szobájához ért, ám ott hosszas keresgélés után egy újabb problémával kellett szembesülnie: Lakosztályának kulcsa a jelek szerint ott maradt a teremben. Bezörgetett azt remélve, hogy Remus ajtót nyit neki, de csalódnia kellett. Bizonyára elhúzódott a megbeszélése Dumbledore-ral - futott át az agyán. Bosszúsan visszafordult, és megszaporázta lépteit, hogy mielőbb a terembe érjen, közben pedig megállapította magában, hogy ez bizony nem az ő napja.
A zár hangos kattanása visszhangot vert a folyosón, amikor a sokadik próbálkozás után végül sikerült átfordítania a kulcsot. Belépett a terembe és megtorpant. Kutatóan nézett körbe, és maga sem tudta, mit keres, de úgy érezte, valami nem stimmel. Ám képtelen volt rájönni, mi lehet az. Állt még ott néhány másodpercig, majd vállat vont és a kulcs keresésére indult. Talán a kora délutáni napfény az, ami szokatlannak hat a kihalt teremben - gondolta, miközben kihalászta az asztal alól az ott heverő kulcscsomót. El sem tudta képzelni, hogy kerülhetett oda, de nem is tartotta túl fontosnak, hogy eltöprengjen rajta. Sietve lépett az ajtóhoz, hogy mielőbb kívül kerüljön, ám ahogy a kilincshez ért, önkéntelenül is újból megfordult.
A tarkóján különös bizsergést érzett, mintha valaki figyelné. De hiába is meresztette a szemét, a terem tökéletesen kihaltnak tűnt. Semmi nem mozdult, csak a porszemek szálltak lustán az aranyló napfényben. Zelda biztos volt benne, hogy a hely mágikus volta van rá ilyen hatással. Érzett ilyet néhanap, és amellett, hogy bosszantotta, valahogy mégis izgalmasnak találta. Kirázta a hideg, ahogy megsejtett valamit abból, amit a mágia határtalan erejének neveztek, és ez a borzongás egyszerre volt számára riasztó és felemelő.
Várta, hogy az érzés alábbhagyjon. Illetve úgy határozott, megvárja, amíg alábbhagy. De úgy tűnt, erre hiába vár. Hiszen míg máskor nem tartott tovább néhány másodpercnél, és amint figyelni kezdett rá, elenyészett, most mintha percről percre erősödött volna. Tekintete a szemközti falra szegeződött, bár nem tudta volna megmondani, miért. És egyszer csak a fal mintha mozdulni látszott volna. Az anyaga vibrálni kezdett és valahogy megváltozott. A vonalak úgy mosódtak el Zelda szeme előtt, mint amikor az ablaküveget elhomályosítja a lehelet, és azután ugyanúgy kezdtek tisztulni, mint amikor a kihűlő üveg mögött ismét előtűnik a téli táj. Egy bolthajtásos átjáró jelent meg a falon. Keretében pedig három alak álldogált. Három mardekáros diák.

 

Folyt. köv.

Vissza
4. fejezet