Zelda Grey

(Severyn Snape)

IV.

Elbaltázott emléktörlés

Mind a négyen megdermedtek. És rögtön ezután egyszerre ocsúdtak fel. A két tagbaszakadt fiú szinte hajszálra azonos mozdulattal kapott a pálcája után, miközben Zelda döbbenten felkiáltott, ám Draco reflexei bizonyultak a leggyorsabbnak; pálcája végét a tanárnőre szegezte és így kiáltott:
- Exmemoriam!
Exmemoriam - Asd illusztrációjaZelda térdre esett. Elsötétült előtte a világ, zúgott a füle és pokolian szédült, mintha csak egy erős ütés érte volna a fejét. A kezére támaszkodott, és zihálva, dermedt mozdulatlanságban várta, hogy a szédülés kissé alábbhagyjon, egyelőre ugyanis félő volt, hogy a legapróbb mozdulattól is elveszíti egyensúlyának maradékát, és a földre zuhan. A külvilág hangjai hosszú óráknak tűnő másodpercek után kezdtek csak átszüremleni a fülében dübörgő, ám egyre inkább halkuló zúgáson. És egyszer csak meghallotta Draco hangját:
- Tűnjünk innen! - mondta a fiú feltehetően a társainak, és Zelda mintha még a lépteik zaját is ki tudta volna venni, amint óvakodva kikerülték őt és megindultak a kijárat felé.
- Álljanak meg! - nyögte elgyengülten, ám hangjában még így is egyértelmű fenyegetés csendült.
A léptek zaja azonban elhalt, és már csak egy visszhangos ajtócsapódás hallatszott. Utána néma csend. Zelda óvatosan kinyújtotta a karját és körbetapogatózott. Kutató ujjai végül rátaláltak egy asztal lábára, amibe azután belekapaszkodott. Nehézkesen állt talpra, mert a szédülés és a kábultság, amit érzett, még mindig szinte elviselhetetlen volt számára. Ráadásul semmit sem látott.
Elég ironikusnak tartotta, hogy ennek ellenére nem esett pánikba. Az járt a fejében, hogy a varázsige, amit Draco használt, az emlékezet kitörlésére való. És habár nem tudta, csak sejtette, hogy a fiú az iménti eseményeket óhajtotta feledtetni vele, ez a lényegen mit sem változtatott. Zelda ugyanis mindenre emlékezett pontról pontra. Draco bizonyára elrontott valamit varázslás közben - gondolta, mialatt tétován megfordult azt latolgatva, merre lehet a kijárat. Tett egy lépést, de combjával egy asztal szélébe ütközött. Megfordult és óvatosan elindult, bár fogalma sem volt, merre. Két kezét maga elé nyújtotta, és néhány lépés után tenyere alatt hideg, sima felületet érzett: Üveg.
Tágra meresztett szemei előtt halvány ködfolt jelent meg. Egy folt, ami elütött az addigi összefüggő feketeségtől. Szürke volt, ólomszürke. Azután fátyolossá vált és világosodott. Fény derengett a szeme előtt, mint amikor a hold nehézkesen utat tör magának a felhők tömegén. Zelda szívverése felgyorsult, és bőszen fohászkodott magában, hogy a látása visszatérjen. Imái pedig minden bizonnyal meghallgatásra leltek, ugyanis szemei előtt kisvártatva formákká állt össze az addigi derengés, és a formák egyre élesedtek.
Végre fel tudta ismerni a tárgyakat maga körül; látta az ablakot, a padokat, a táblát és az ajtót, ami kivezet innen. És látta a falat is, amelyen néhány perccel korábban még egy átjáró körvonala vibrált. Most azonban semmi nem törte meg felszínének egyhangúságát. Minden szürke volt és ködös, mintha csak sűrű porfelhő lepte volna be a világot, de Zelda nem különösebben aggódott emiatt. Biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, és a látása tökéletesen rendbe jön, ha pedig mégsem, hát Madam Pomfrey majd tesz róla.
A tanterem előtti folyosó természetesen néptelen volt. A három mardekáros már isten tudja, merre járt. Zelda sietve tette meg az utat saját lakosztályáig, ahol aztán szinte berobbant az ajtón, ezzel a frászt hozva az időközben visszatért, és éppen békésen olvasgató Remusra.
- Mi történt? - kérdezte a férfi, miközben összecsapta a könyvet és arcán aggódó kifejezéssel felállt.
- Jó kérdés... - hebegte Zelda kifulladva. Tanácstalanul az ablakhoz lépett, majd visszafordult és a kezét tördelve belekezdett. Hadarva számolt be Remusnak a Malfoy fiú különös viselkedéséről, és a tanterembe való visszatérése utáni eseményekről.
- Micsoda? - hördült fel a férfi. - Megátkozott?
Zelda némán bólintott. Nem igazán értette, miért van úgy megrökönyödve Remus, de gyanította, hogy nem teljesen ok nélkül.
- És jól vagy? - lépett hozzá közelebb, és a hangja rekedt volt.
- Igen, semmi bajom azt leszámítva, hogy nem látom a színeket - felelte a nő. - Viszont emlékszem mindenre. Úgy látszik, a fiúra ráfér még némi gyakorlás.
Remélte, hogy könnyed válaszával sikerült megnyugtatnia Remust, ám ahogy ránézett, rájött, hogy próbálkozása hiábavaló volt.
- Gond van a látásoddal? - kérdezett vissza a férfi élesen.
- Hidd el, már sokkal jobb - felelte Zelda egy elhárító mozdulattal. - És percről percre javul... Pláne ha azt vesszük, hogy először nem láttam semmit... - Felnézett, és észrevette, hogy kedvesének tekintete tele van aggodalommal és gyanakvással, ezért megadóan hozzáfűzte: - Ígérem, felmegyek a gyengélkedőre, ha néhány órán belül nem jön teljesen rendbe.
Remus egy hosszú pillanatig némán, kutatóan fürkészte a nő arcát, azután bólintott.
- Nagyon nem tetszik nekem ez az egész - mormolta, miközben elgondolkodva a hajába túrt. Lassú léptekkel járkált fel-alá, szemével a szőnyeg mintáját pásztázta, homlokán éles barázda jelent meg. Ám egyszer csak megtorpant. - Megyek és megnézem magamnak azt a falat - jelentette ki, majd hozzátette: - Te pedig keresd meg Pitont.
- Micsoda? - nézett rá Zelda döbbenten. - Dehogy keresem! - vágta rá gondolkodás nélkül.
- Figyelj - fordult hozzá Remus, mintha csak egy kisgyerek lenne, aki nem érti a matekleckét. - Piton a Mardekár házvezető tanára. Ha a diákjai falakon sétálnak át és megtámadnak egy tanárt, arról tudnia kell...
- De nem támadtak meg! - ellenkezett Zelda, csak hogy valami kifogást találjon.
- Miért, te minek neveznéd, amit Draco tett? - kérdezett vissza a férfi összevont szemöldökkel. A nő nem felelt, ezért hozzátette: - Zelda, egy ilyen eseményt mindenképp jelentened kell.
- De miért nem mehetek egyenesen Dumbledore-hoz? - vetette fel a nő reménykedve. Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy a bájitaltan tanárhoz nyújtson be panaszt néhány vásott kölyök viselkedése miatt...
- Mert az is lehet, hogy nem tettek semmi rosszat ezzel a falon át mászkálással - felelte a férfi elgondolkodva. - Lehet, hogy van rá egy egészen egyszerű magyarázat, csak mi nem tudunk róla. Emiatt kár lenne Dumbledore-t zavarni. Ráadásul a házvezető tanár durva megsértése lenne, ha az igazgatótól kéne tudomást szereznie a történtekről - tette hozzá, és a hangja ezúttal eltökélt, sőt, majdhogynem szigorú volt.
- Értem - dünnyögte Zelda kedvetlenül, bár magában arra gondolt, hogy Pitonnak igazán kijárna egy ilyen durva sértés...
Nehéz szívvel indult az alagsorba. Szorongva találgatta, vajon miféle meglepetést tartogat számára az újabb találkozás kedvenc kollégájával. Útközben próbálta megfogalmazni a mondandóját, hogy az meggyőző legyen és ne adjon okot bizalmatlanságra vagy személyeskedésre, de gyanította, hogy ez nem lesz olyan egyszerű feladat.
A pincében lévő irodához érve ujjai éppen hogy csak megérintették az ajtót, az máris kinyílt. Úgy tűnt, mintha csak egy gyenge huzat lökte volna be, és Zelda habozva állt a küszöbön azt latolgatva, mitévő legyen.
- Óhajt valamit? - hallotta egyszer csak bentről a hátborzongatóan ismerős hangot.
Belépett, mire az ajtó magától bezárult mögötte. Önkéntelenül is visszanézett, és kicsit úgy érezte, mintha csapdába esett volna. De igyekezett elhessegetni magától ezt a zavaró gondolatot, és mély levegőt véve a férfi felé fordult. Amaz háttal állt neki, és egy magas, üveges szekrény egyik felső polcán matatott a számtalan csillogó üvegcse között. A mozdulattól talárja a hátára simult és kiemelte erős vállait, keskeny csípőjét. Zelda egészen megrökönyödött, amikor azon kapta magát, hogy a tekintete így elkalandozott. Megköszörülte a torkát, hogy a professzor figyelmét végre magára vonja, és közben próbálta felidézni mondandójának lényegét. Piton azonban látszólag tudomást sem vett róla, amitől méregbe gurult, és elhatározta, hogy csak azért sem hagyja magát megfélemlíteni.
- Nem óhajtok semmit - fogott bele egy mély levegővétel után, - csupán tájékoztatni szeretném egy különös esetről, ami három mardekáros diákjával történt.
Piton nagyon lassan megfordult és metsző tekintetét Zeldáéba fúrta. A nő agyán átfutott, mennyivel jobb lett volna, ha inkább úgy marad. A hátához ugyanis nagyságrendekkel könnyebb volt beszélnie.
- És mi lenne az? - kérdezte a férfi az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül.
- Tanúja voltam, amint a mugliismeret terem falán megjelent egy átjáró, majd kilépett rajta Draco Malfoy és két mardekáros csoporttársa - felelte Zelda, de közben sejtette, hogy akármilyen tárgyilagos és higgadt próbált lenni, mondandója így is elég bizarrnak hatott.
- Milyen izgalmas - dünnyögte Piton egészen halkan, és a szája csücskében démoni mosoly jelent meg. - De talán éppen most van itt az ideje, Miss Grey, hogy eltöprengjen azon, megéri-e ekkora áldozatot hoznia.
- Miről beszél? Miféle áldozatot? - nézett rá Zelda értetlenül.
- Nos, a vak is láthatja, mekkora nyomás nehezedik magára, kisasszony - magyarázta a férfi egy leereszkedő mosoly kíséretében. - Tartani kell tőle, hogy a végén még összeroppan... Úgyhogy én a maga helyében fontolóra venném a távozást... Csakis a saját érdekében - tette hozzá. - Higgye el, mindenki megértené...
- Nem hisz nekem? - kérdezte a nő döbbenten. - Azt hiszi, az egészet csak kitaláltam vagy képzelődtem? - A férfi nem felelt, és arckifejezése mit sem változott, ezért Zelda folytatta: - Mi abban olyan hihetetlen, hogy egy varázslókkal teli kastélyban átjárók jelennek meg a falon? - vetette oda felháborodottan.
- Mégis mi okom lenne rá, hogy higgyek magának? - kérdezett vissza Piton nemtörődöm hangon. - Be tudja talán bizonyítani, hogy amit állít, az megtörtént?
Zelda elpirult. Mégis hogy a pokolba tudná bebizonyítani? - dühöngött magában, és hirtelen eléggé elveszettnek érezte magát. Piton mintha csak olvasott volna a gondolataiban, egyre kárörvendőbb képet vágott és végül így szólt:
- Pihenjen le, Miss Grey. Higgye el, ráfér magára.
Zelda szemei szikrát szórtak, de rezzenéstelen nyugalommal állta a férfi tekintetét.
- Nem vagyok rászorulva a tanácsaira, professzor! - vágott vissza, majd meglepően higgadt hangon folytatta: - És a maga baja, ha nem hisz nekem. Én megtettem a kötelességemet, jelentettem, ami történt. A Mardekártól levontam néhány pontot Draco Malfoy viselkedése miatt, és a fiú személyre szabott büntetést is kap tőlem, amiért szemtelen volt és rám támadt. Az átjáró már a maguk dolga. Engem nem zavar, amíg nem járkálnak át rajta az órám kellős közepén.
- Draco rátámadt magára? - kérdezte Piton, és Zeldának rögtön feltűnt, hogy a tekintete elkomorult és kifejezetten gyanakvóvá vált.
- Igen - bólintott a nő. - Bár az esetnek nem ez a legfontosabb részlete, de ha már így rákérdezett, valóban így történt. Felejtés átkot próbált rám szórni, de a jelek szerint nem volt elég gyakorlott hozzá. A látásommal ugyan támadt egy kis gond, de a memóriám tökéletes épségben maradt - tette hozzá.
- Miért olyan biztos ebben, Miss Grey? - kérdezett vissza Piton egy árnyalatnyi gúnnyal a hangjában, de a tekintete továbbra is feszült és kutató maradt. - Akire felejtés átkot szórnak, annak még véletlenül sem fog feltűnni, hogy hiányzik néhány emléke.
Zelda már vette a levegőt, hogy közbeszóljon, de a professzor erről tudomást sem véve folytatta:
- Mindazonáltal nem látom be, mi oka lett volna Dracónak, hogy magára támadjon. És miután bizonyítani ezt sem lehet...
- Egyszóval kíméljem meg magát a további meséimtől és legyek szíves távozni - vonta le a konklúziót Zelda maró gúnnyal, amitől Piton egy másodpercre kizökkent a szerepéből. Meglepve vonta fel a szemöldökét, és egy árnyalatnyi elismeréssel nézett Zeldára, majd aprót biccentett és így szólt:
- Maga mondta.
Zelda egy percig némán meredt rá. Próbált olvasni a férfi arckifejezéséből, tekintetéből, de az teljességgel kifürkészhetetlen volt számára. Piton arcáról ugyanis egy másodperc töredéke alatt eltűnt minden érzelem, és ismét hűvössé, közömbössé vált. Úgy tűnt, a férfit az sem érdekelte volna, ha Zelda még órákig álldogál az irodája kellős közepén, és a nő maga is gyanította, hogy semmi értelme nem lenne tovább várakoznia. Piton viselkedése igencsak sértette, ám be kellett látnia, hogy a legkevésbé sem érte meglepetésként.
- Hát jó, én szóltam - mondta végül egy apró vállvonás kíséretében, azután sarkon fordult és távozott az alagsori irodából.

*

Azonnal a mugliismeret terembe sietett. Amikor benyitott, Remus a szemközti fal tövében kuporgott éppen úgy, mint korábban Draco. Ő is a méretes szekrény alját vizsgálgatta, de amint a nő belépett, felpillantott.
- Mit mondott Perselus? - kérdezte, miközben a talárját leporolva feltápászkodott.
- Pontosan azt, amit vártam - felelte Zelda bosszúsan, de látva a férfi értetlen tekintetét hozzátette: - Természetesen nem hitt nekem.
Remus rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Nem gondoltam, hogy ennyire elvakultan fog viselkedni - mormolta szinte csak magának.
- Ezt hogy érted? - kérdezett vissza a nő.
- Azt hittem, a puszta tények elég meggyőzőek lesznek a számára ahhoz, hogy félretegye a velünk kapcsolatos ellenérzéseit. De úgy látszik, tévedtem...
Zelda nem felelt. Azon járt az agya, hogy neki bizony eszébe sem jutott volna megelőlegezni ezt a bizalmat Pitonnak, és nem értette, kedvese miért olyan jóindulatú vele annak ellenére, hogy a sokévi ismeretség alatt volt alkalma alaposan kiismerni őt.
Remus eközben mereven bámult egy pontot a földön, és egy ideig hallgatott. Azután felnézett.
- És mit mondott arra, hogy Draco megpróbált megátkozni téged? - kérdezte kisvártatva.
- Semmit - felelte Zelda rezignáltan. - Azt sem hitte el.
- Micsoda? - nézett rá a férfi döbbenten. - Hiszen az átmeneti látászavarod... Ebből tudnia kellett volna, hogy igazat mondtál!
- Mintha meg se hallotta volna - vonta meg a vállát Zelda.
Remus csalódottan megrázta a fejét, azután sóhajtott egyet és ismét a fal felé fordult.
- Na és te találtál valamit? - kérdezte a nő, miközben követte a tekintetét.
- Semmit - felelte a férfi. - Egészen pontosan hol láttad azt az átjárót? - fordult Zeldához.
A nő odalépett a falhoz és némi habozás után behatárolt a kezével egy nagyobb területet.
- Hm... - morfondírozott Remus. - Nem tudok rájönni, mivel lehet elővarázsolni... Pedig már kipróbáltam mindent, ami csak eszembe jutott.
Zelda tétován körbenézett.
- És mi van a szekrénnyel? - kérdezte.
- Furcsa karcolások vannak az alsó szegélyén. Még az is elképzelhető, hogy valamiféle írás... De sosem láttam még ilyet.
Zelda közelebb hajolt és szemügyre vette a különös mintázatot. Olyan volt, mint valami ékírás; apró vonalak alkotta bonyolult jelek hosszú sora. Zelda követte a faragást körbe a szekrény széle körül, és egészen meglepődött, amikor észrevette, hogy a minta egyszer csak abbamaradt. Néhány centi hiányzott csupán, hogy körbeérje a bútor egészét, és Zeldában önkéntelenül is azt az érzetet keltette, mintha a faragások készítője kevéssel a műve befejezése előtt egész egyszerűen félbehagyta volna azt.
Töprengve meredt az ábrákra, és ekkor még valami feltűnt neki: Az utolsó néhány vonás helyén a fa színe világosabb volt, mint a többinél. Letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, és észrevette, hogy a padlót közvetlenül alattuk finom rétegben fűrészpor borítja.
- Remus, ezt láttad? - szólalt meg hirtelen. - Ez még egészen friss.
A férfi odalépett hozzá és szemügyre vette az érthetetlen módon félbehagyott mintázatot, majd a padlót borító faforgácsot is. Sokáig hallgatott, és közben elgondolkodva dörzsölgette az állát, tekintetét pedig egy pillanatra sem vette le a vonalakról.
- Mit gondolsz, van benne valami rendszer? - kérdezte Zelda izgatottan. Kezdte egyre jobban élvezni ezt a rejtvényfejtést. Egészen belelkesült tőle.
- De még mennyire - bólintott a férfi, azután ismét hallgatásba burkolózott, Zelda pedig visszafojtott lélegzettel figyelte. - És azt hiszem, meg is tudom fejteni - mormolta a bajsza alatt.
- Ebben bíztam! - mosolygott rá a nő. - Én ugyanis nézegethetném őket ítéletnapig, akkor se jutnék előrébb.
- Nem vagyok én ebben olyan biztos - felelte Remus, miközben rápillantott és viszonozta a mosolyát.
Figyelmét ezután újult erővel összpontosította az ábrákra, majd kisvártatva előhúzta a zsebkését és letérdelt. A kés hegyét a fához szegezte, és pillanatnyi habozás után meghúzta az első vonalat. Mozdulata óvatos volt, szinte csak karcolta a fát. Megállt egy percre és összehúzott szemöldökkel újból szemügyre vette az ábrát, majd ismét nekifogott. Kezében a penge egyre határozottabban szántotta a bútor oldalát, szitáló faforgáccsal borítva be a kézfejét és a padlót.
Az ábra hamarosan előtűnt és élesen rajzolódott ki a sötét háttérben. Zelda áhítattal figyelte, és észre sem vette, hogy közben a jobb kezével görcsösen szorongatja a ruhája szélét. Valami különös mozgás a szeme sarkában azonban elvonta a figyelmét. Odanézett, és döbbenten látta, hogy a tanterem falán ismét megjelent az átjáró. Furcsán vibrált, mintha valamiféle ködszerű függöny ereszkedett volna rá, de ennek ellenére tökéletesen áttetsző volt.
- Remus - suttogta Zelda, miközben teljes testével az átjáró felé fordult, és átszellemülten bámult rá. Valahol a tudata legmélyén érzékelte, hogy a férfi is felállt, leporolta a talárját és odalépett hozzá, de nem reagált rá. A szeme elé táruló látvány ugyanis minden mást feledtetett vele.
Az átjáró egy másik helyiségbe vezetett. Egy hatalmas és lenyűgözően pompás berendezésű helyiségbe. A falakat és a padlót zöld márvány borította, a szobát uraló terebélyes íróasztalt pedig fekete márványból faragták, és az elején egy zöld márványberakásos, ezüsttel cizellált, kígyót formázó címer díszelgett. Jobb oldalt a kandalló szintén fekete márványból készült, és fölötte egy karcsú, vörös hajú nő életnagyságú portréja függött. A falak mentén végigfutó pompás ébenfa könyvespolcokról gondosan összetekert pergamenek végeláthatatlan sorai néztek le rájuk, és a választékos berendezést két elegáns dívány tette teljessé. A helyiségben makulátlan rend volt, mintha a tulajdonosa gondosan elrendezett volna mindent egy hosszú utazás előtt. Csupán az íróasztal közepén hevert egy papírlap egy ezüst tintatartó és egy díszes fekete penna társaságában. Az egész helyiség valamiféle különös, zöldes fényárban úszott, melynek forrását azonban képtelenség volt meghatározni.

*

- Bravó, Lupin! - szólalt meg hirtelen egy hang a hátuk mögül. Mindketten szélsebesen fordultak meg, és szembetalálták magukat az ajtókeretben ácsorgó és villogó szemekkel őket figyelő bájitaltan tanárral. Egy hosszú másodpercig némán meredtek egymásra, majd a férfi Remushoz fordulva gunyoros hangnemben folytatta: - Látom, nem bírtál magaddal, és azonnal idejöttél, amint megszimatoltad, hogy alkalmad nyílhat egy kis hősködésre.
Remus arcvonásai megkeményedtek, és ennek láttán Piton szeme kárörvendően megvillant. Zelda átlátta, hogy a férfi szándéka pontosan az, hogy kedvesét provokálja és feldühítse, de tisztában volt azzal is, hogy Piton maró gúnyát és sértő szavait csakis egy olyan ember tudná elegánsan lekezelni, aki maga is legalább olyan számító és rosszindulatú, mint ő. Márpedig Remus nem ilyen volt. Nagyon nem. Hála az égnek!
- Hogyhogy mégis idejöttél, Perselus? - kérdezte Remus meglepően higgadtan. - Zelda azt mondta, hogy nem hittél neki, amikor beszámolt a történtekről. Időközben meggondoltad magad?
Piton tekintete a nőre siklott, majd visszatért a férfira. Arcáról ezalatt eltűnt az addigi kárörvendő mosoly.
- Hogy miért jöttem ide, az az én dolgom - felelte enyhén támadó hangsúllyal. - Most inkább az a kérdés, hogy te és a nőcskéd mit kerestek itt!
- Jobb lenne, ha megválogatnád a szavaidat - szólt közbe Remus, és habár továbbra is nyugodtnak tűnt, a hangja tele volt fenyegetéssel és visszafojtott indulattal, amitől Zelda ereiben meghűlt a vér.
- Miért, különben mi lesz? - kérdezett vissza a bájitaltan tanár, és arcán ismét megjelent a fölényes gúny. - Netán farkassá változol és elharapod a torkomat?
Remus egy ideig nem felelt, csak komor tekintettel meredt Pitonra, aki ezt egy ironikus szemöldökfelvonással viszonozta. Zelda még a lélegzetét is visszafojtotta, a levegő ugyanis szinte izzott a két férfi közt vibráló feszültségtől, és félő volt, hogy a következő másodpercben pálcát rántanak és megátkozzák egymást. Remus merev tartása azonban egy idő után engedni látszott, és miközben mélyet sóhajtott, jobb kezével gondterhelten végigszántott a haján.
- Mi lenne, ha személyeskedés helyett inkább azzal foglalkoznánk, hogy mi ez itt? - kérdezte és a háta mögött lévő átjáróra mutatott.
Piton csak egy szemvillanás erejéig nézett oda, a következő másodpercben metsző tekintete ismét ellenfele arcára szegeződött.
- Pedig épp most kezd a dolog izgalmassá válni... - jegyezte meg somolyogva. - Végre akadt valami, amivel a higgadt Lupint, a nyugalom és a megfontoltság eleven szobrát is könnyedén ki lehet hozni a sodrából...
Gonoszul villogó tekintete Zeldára siklott, és a nő álla dacosan megfeszült, miközben viszonozta a pillantását.
- Nem értem, miért jó az neked, ha bosszúságot okozol másoknak - jegyezte meg Remus csöndesen, és nyílt, kérdő tekintettel viszonozta Piton alattomos mosolyát.
- Biztosíthatlak róla, hogy nem mindenkire áldozok ennyi energiát, Lupin - felelte a bájitalok mestere lebiggyesztett szájjal. - De mivel korábban ti négyen... hogy úgy mondjam, némiképp erőfölényben voltatok, most, miután csak te maradtál, van mit bepótolnom...
- Így akarsz bosszút állni? - kérdezett vissza Remus, és a hangja továbbra is szelíden, bár keserűen csengett.
- Nem értem, miért kéne válogatnom az eszközökben - felelte Piton. - Ha adódik egy lehetőség, kétségkívül bolond lennék, ha nem használnám ki.
- Pedig neked is jobb lenne, ha végre túllépnél a régi dolgokon - sóhajtotta Remus.
- Te csak ne akard eldönteni, hogy mi a jó nekem! - vetette oda Piton dühösen.
- Ahogy gondolod - vonta meg a vállát Remus, és úgy tűnt, részéről a témát befejezettnek tekinti. Hátat fordított a professzornak és az átjáróhoz lépett.
Perselus Piton - Severyn Snape rajzaZelda óvakodva pillantott kollégájára. Nem mert elfordulni tőle, mert attól tartott, ha szem elől téveszti, még képes és hátba támadja Remust. Pitonon látszott, hogy bosszantja a másik férfi nemtörődömsége, ám ahogy a falból előtűnő helyiségre tévedt a tekintete, arcán egy árnyalatnyi aggodalom suhant át. Zelda egészen megdöbbent, hiszen még sohasem látta Pitont ilyennek. De nem volt alkalma tüzetesebben szemügyre venni, mert a következő másodpercben vonásai ismét tökéletesen közömbössé váltak. Két karját összefonta a mellkasán és szúrós szemekkel figyelte Remus ténykedését. Zeldáról tudomást sem vett.
Ahogy a nő is odafordult, látta, hogy kedvese különféle anyagvizsgáló bűbájokat próbál ki a boltívet fedő áttetsző matérián. A varázslatok nem jeleztek semmiféle veszélyt, így egy ideig még töprengve vizsgálgatta az átjáró részleteit, majd tétován felemelte jobb kezét és a vibráló anyag felé nyúlt.
- Én a helyedben nem tenném, Lupin - szólalt meg Piton a háttérből nemtörődöm, mégis hátborzongató hangsúllyal.
Remus keze megállt a levegőben, miközben hátrapillantott. Egy hosszú másodpercig némán fürkészte Piton arcát, azután lassan leeresztette a karját és szembefordult vele.
- Tehát nagyon jól tudod, hogy mi ez - mondta egészen halkan. - Zeldát mégsem voltál hajlandó meghallgatni. Úgy tettél, mintha egy szavát sem hinnéd el, közben pedig pontosan tudtad, hogy miről beszél... - Elhallgatott azt várva, hogy Piton mond valamit, vagy legalább egy gesztussal, egy szemvillanással reagál, de csalódnia kellett. A férfi továbbra is rezzenéstelen tekintettel és összefont karokkal állt az ajtóban, és a legapróbb érzelmet sem lehetett leolvasni az arcáról. - Mire volt ez jó, Perselus? - kérdezte egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában. - Miért kellett őt így megaláznod?
- Remus - szólt közbe Zelda figyelmeztető és egyben csitító hangsúllyal, de ő nem figyelt rá. A feszültség ismét vibrálni kezdett a két férfi között.
- Amit ez a nő összehordott, abból mindenre lehetett következtetni, csak arra nem, hogy igazat mond! - sziszegte Piton indulatosan, miközben dühös tekintetét Zeldára villantotta. - Olyan káosz van a fejében, hogy ajánlatos lenne megvizsgáltatni.
- És a látászavara? - kérdezett vissza Remus élesen. - Tudnod kellett volna, hogy csakis az elhibázott átok miatt lehet!
- Mégis honnan kellett volna tudnom? - vetette oda a bájitaltan tanár fellengzősen. - Kettőnk közül nem én vagyok itt a sötét varázslatok kivédésének szakértője.
- Nem, te csak a sötét varázslatok szakértője vagy, ugye? - vágott vissza Remus csípősen.
Piton somolyogva fonta még szorosabbra a karjait és szemében gúnyos elégtétel villant.
- Kár a gőzért, Lupin, úgysem érsz vele semmit - felelte diadalittas gúnnyal. - Mert én, mint az iskola professzora ezennel felszólítalak a távozásra - fűzte hozzá álszent hangsúllyal.
- Csakhogy én is az iskola professzora vagyok! - szólt közbe Zelda élesen. - És mint ilyen, engedélyt adok Remusnak az itt tartózkodásra!
Piton lekicsinylő pillantással mérte végig, mintha csak most vette volna észre, hogy egyáltalán ott van. Ajka körül gúnyos mosoly játszott, amikor végül az arcába nézett és megszólalt:
- Nos, Miss Grey... Ön valóban alkalmazásban áll itt Roxfortban, mint tanár - kezdte vontatottan, és a "tanár" szót kétkedő hangsúllyal megnyomta. - Professzornak azonban a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. És ne kérje tőlem, hogy megindokoljam, miért, ha ugyanis megtenném, félő, hogy még inkább belegázolnék a törékeny lelkivilágába.
- Mióta törődik maga az én lelkivilágommal? - vetette oda Zelda villogó szemekkel.
- Törődésnek én azért nem nevezném... - felelte Piton leereszkedően. - Csupán arról van szó, hogy szeretném megkímélni mindnyájunkat egy nem kívánatos drámai jelenettől.
- Milyen figyelmes... - jegyezte meg Zelda maró gúnnyal. Most Remuson volt a sor, hogy csitítani kezdje, ám a nő ügyet sem vetett rá, Pitonon pedig látszott, hogy ugrásra készen várja a szópárbaj folytatását. - De maga ugyan senkit nem akar megkímélni semmitől - folytatta a nő élesen. - Sokkal inkább el akarja terelni a szót arról, amit tud.
- Nocsak, már egy mugli nő is képes átlátni rajtam? - jegyezte meg Piton olyan vérlázító gúnnyal, hogy Zeldának felfordult tőle a gyomra. - Nem kétséges, ez már a vég...
- Nem gondolja, hogy ha ilyen mennyiségben adagolja a sértéseit, előbb-utóbb immunis leszek rájuk? - kérdezte a nő kihívóan.
- Ezért akár hálás is lehetne nekem - válaszolta a férfi.
- Azt ugyan várhatja! - vágta rá Zelda. - És ne próbálja tovább elterelni a szót, hanem mondja el, hogy mit tud erről a szobáról - tette hozzá felszegett állal.
- Magának ehhez a szobához semmi köze - villant meg Piton szeme dühösen. - Úgyhogy jobban tenné, ha azt is elfelejtené, hogy a világon van. És ugyanez vonatkozik rád is, Lupin - vetette oda. - Vidd innen ezt a nőt, és azt ajánlom, ne üsd bele az orrod olyan dolgokba, amik nem tartoznak rád!
- Kénytelen voltam beleütni, miután te nem tettél semmit az égvilágon! - szólt közbe Remus bosszúsan.
- Na persze, ürügyet könnyen találsz magadnak, igaz? - vágott vissza a bájitaltan tanár megvetően. - De mindketten tudjuk, mi is a helyzet valójában! Az a te bajod, hogy egész egyszerűen nem bírod ki, hogy ne körülötted forogjon a világ! Nem vagy képes nyugton maradni. Meglátod, egyszer még ez fog a sírba vinni... Ugyanúgy végzed majd, mint a szánalmas kis barátaid!
Remus arca e szavak hallatán egészen elsötétült, és a pálcája után kapott.

 

Folyt. köv.

Vissza
5. fejezet