Zelda Grey

(Severyn Snape)

V.

Ne játssz a Vízzel...

Piton szintén a pálcája után nyúlt, és úgy tűnt, a párbaj elkerülhetetlen. Ám ekkor kinyílt az ajtó, és Dumbledore alakja jelent meg a keretben. Komoly pillantással végignézett az egybegyűlteken, majd kristálykék tekintete az átjáróra siklott. A három veszekedő megdermedt a professzor láttán, és feszült mozdulatlanságban várta a fejleményeket. Dumbledore tekintete elidőzött a zöld szobán, majd ismét a három fiatalra vándorolt, és a vonásai megenyhültek.
- Kérem, bocsássák meg, hogy nem értem ide hamarabb - kezdte mondandóját. - Amint megkaptam Perselus üzenetét, szerettem volna idesietni, de sajnos egy halaszthatatlan megbeszélés ez idáig Londonban tartóztatott.
E szavak hallatán Zelda és Remus szemrehányó pillantást vetett Pitonra, de a bájitaltan tanár ezt látszólag észre sem vette. Az igazgató hosszas hallgatása azonban csakhamar magára vonta a figyelmüket, és ahogy visszafordultak hozzá, arcukra kiült a feszült várakozás. Dumbledore nyíltan állt a tekintetek kereszttüzében, majd megfordult és lassú, szinte álmodó léptekkel megindult a boltív felé. Amikor odaért, felemelte jobb kezét, és hosszú ujjaival végigsimított annak vibráló felszínén. Az anyag megremegett, majd eltűnt, szabad bejárást engedve a túloldalon lévő helyiségbe.
Az igazgató habozás nélkül belépett, és ahogy szembefordult velük, haján és szakállán zöldes fények cikáztak végig.
- Mire várnak? - kérdezte mosolyogva. - Jöjjenek maguk is!
Zelda és Remus összenéztek. Arcukon ugyanaz a kételkedő kifejezés ült, de az igazgató bátorító tekintete meggyőzte őket. Végül a férfi volt az, aki egy finom vállrándítás kíséretében elindult, és a következő másodpercben már ott állt Dumbledore mellett, látszólag sértetlenül. Zelda habozva bár, de követte a példáját, és amint megfordult, egyértelművé vált számára, hogy Piton sem akar lemaradni semmiről.
- Nos, a jó öreg Mardekárnak kitűnő ízlése volt, azt meg kell hagyni - jegyezte meg az igazgató egy vidám szemhunyorítással, miközben körbepillantott. Szavainak hallatán Zelda és Remus arcára kiült a döbbenet, Pitonnak azonban a szeme se rebbent.
- Mardekár? - kérdezett vissza Remus hitetlenkedve.
- Úgy bizony - bólintott Dumbledore. - Ez a helyiség nem más, mint Mardekár Malazár néhai dolgozószobája.
Kijelentését néma csend követte, de az igazgatót ez egy csöppet sem zavarta. Kedvtelve nézett körbe a teremben, és egy-egy részleten megállapodott a tekintete.
- Hogy lehet, hogy itt minden ilyen épségben megmaradt annyi éven át? - tette fel a kérdést Remus.
- Nos, Mardekár gondoskodott róla, hogy a szoba fennmaradjon az örökkévalóságnak - felelte Dumbledore, miközben töprengő tekintetét a kandalló feletti portréra emelte. - Mi is csak annyit tudtunk tenni, hogy elrejtettük a világ szeme elől... No persze aki ismeri a nyitját, az előtt nincs akadály.
- És a Malfoy fiú a jelek szerint ismerte - szögezte le Remus, mire Piton szeme dühösen megvillant, de nem szólt semmit.
- Valóban úgy tűnik - válaszolta Dumbledore. - És úgy hiszem, aki beavatta őt ebbe a titokba, az jó okkal tette.
- Ki lehetett az? - szólt közbe Zelda önkéntelenül is. Senki nem felelt, de mindhárom férfi tekintetében volt valami különös. Úgy néztek rá, mint egy közös titok tudói; mint a néma cinkosok.
- Hát persze... - suttogta Zelda maga elé, és az arcán félelem suhant át. Tudta jól, hogy csak egy ember van, aki ezt a komor, mindentudó kifejezést az arcukra csalhatta. Ismerte a nevét, hogy is ne ismerte volna? De jobbnak látta nem kimondani.
- Bizony, remek próbatétel ez egy ifjú halálfaló-jelölt számára - sóhajtotta Dumbledore. - De egyben sokkal több is annál...
Szavai hatására a feszültség ismét fölerősödött.
- Sejti, hogy mire készülnek, professzor? - kérdezett rá Remus kissé szorongva.
Dumbledore egy percig némán, de nyíltan viszonozta a pillantását, majd szeme az asztalon lévő pergamenre siklott. Remus és Zelda közelebb léptek, Piton viszont ott maradt az ajtóban, ahol ez idáig is ácsorgott.
- Atya ég! - lehelte Remus, amint rápillantott. Egy ideig hitetlenkedő arckifejezéssel meredt az előtte lévő papírlapra, majd az igazgatóra nézett. - De talán nincs minden veszve... - jegyezte meg. - Hiszen itt hagyták! Zelda bizonyára megzavarta őket.
Ösztönös mozdulattal nyúlt a pergamenért, de Dumbledore megállította.
- Ne tegye! - szólt rá az igazgató, és a hangja meglepően keményen csendült; eddigi nyugodt beszédéhez képest szinte hátborzongató volt. Remus egy lépést hátrált az asztaltól, és kérdőn nézett rá, mire komoly tekintettel így folytatta: - Ebben a helyiségben semmit nem lehet elmozdítani. Mardekár így biztosította, hogy az életműve ne váljon az idő martalékává. Sajnos amíg a varázslatait nem sikerül hatástalanítanunk, fennáll a veszély, hogy kárt teszünk a kastélyban, ha itt bármihez is hozzányúlunk.
- Hogyhogy kárt teszünk a kastélyban? - kérdezett vissza Zelda.
- Nos - fordult hozzá Dumbledore, - a dolog akkor vált világossá, amikor egyik korai igazgató-elődöm, Toravius professzor rábukkant ennek a helyiségnek nyomaira, és azt követően igen nagy elszántsággal belevetette magát a szoba rejtélyének megfejtésébe - magyarázta, és komoly arckifejezése ellenére vidám fények gyúltak a szemében, miközben Zeldára nézett. - Erőfeszítései azonban csak azt eredményezték, hogy az iskolát szinte teljes egészében újjá kellett építeni - folytatta. - Ugyanis az itt lévő tárgyak elmozdításakor a kastélyban komoly károk keletkeznek, és ha alaposan megbolygatják Mardekár dolgait, fennáll a veszély, hogy Roxfortban kő kövön nem marad. Huszonöt évvel ezelőtt például egy véletlen baleset folytán teljes egészében leomlott az Északi Torony - tette hozzá, miközben ködös tekintettel és réveteg mosollyal a semmibe bámult. - Pedig csak annyi történt, hogy óvatlanul lesodortam néhány pergamentekercset a talárom szegélyével. Az a feljegyzés viszont ott az asztalon - folytatta egészen elkomorodva - alapjaiban rengetné meg az iskolát, ha elmozdítanák. Mardekár ugyanis pontosan azért tette oda, hogy egyszer majd megtalálják és használják. Ehhez pedig az is éppen elég, ha az avatott szemek csupán egy pillantást vetnek rá.
- Oh - szakadt ki Zeldából a döbbent sóhaj, Remuson pedig látszott, hogy csak most kezdi igazán felfogni, mi is történt volna, ha a kezébe veszi a papírlapot.
- És gondolja, hogy a gyerekek tudják majd használni? - pillantott a férfi az igazgatóra. - Lehetséges, hogy nekik is elég volt csupán az, hogy látták?
- Azt hiszem, igen - felelte Dumbledore megfontoltan.
- Mi ez tulajdonképpen? - tette fel a kérdést Zelda, aki számára a papír nem tűnt egyébnek hieroglifák és kusza ábrák különös halmazánál.
- Egy fegyver - közölte az igazgató. - Méghozzá egy igen veszedelmes fegyver.
- Egy fegyver? - visszhangozta a nő elhűlten és újabb pillantást vetett a papírra, ám az most sem mondott neki többet az eddigieknél.
- Igen - felelte Dumbledore. - Fegyver azok ellen, akiket Mardekár megbomlott elméje nem tartott érdemesnek arra, hogy éljenek. Fegyver a kviblik, a nem tiszta származásúak és a muglik ellen - mondta, és tekintete tele volt részvéttel, ahogy Zeldára pillantott.
- Meg kell akadályoznunk, hogy használni tudják! - szólt közbe Remus meglepő hévvel. - Talán még nem késő! Talán még nem adták tovább senkinek, amit megtudtak. Csak Draco Malfoyt és a két társát kell megállítanunk.
Dumbledore némán megcsóválta a fejét, és ez Remus torkára forrasztotta a szót.
- Nem, ez egyszer engednünk kell, hogy véghezvigyék, amit elterveztek - mondta kimérten. - Ugyanis a fegyvernek van egy gyengéje, amit az előnyünkre fordíthatunk, ha elég körültekintőek vagyunk.
- És mi az? - kérdezte Remus feszült várakozással.
- Az, hogy csak egyszer lehet használni. A titka már kiszivárgott, többé tehát nem tarthatjuk az ellenőrzésünk alatt. Ám ha hagyjuk, hogy menjen minden a maga útján, és közben résen vagyunk, úgy megakadályozhatjuk a pusztítást, és azt is, hogy a jövőben ez még egyszer előforduljon.
- Ezek szerint van rá esély, hogy megakadályozzuk - jegyezte meg Zelda. Szavai mégis kérdésként vibráltak a levegőben, ahogy felfokozott várakozással Dumbledore-ra pillantott, és érezte, hogy az igazgató válaszát a másik két férfi is legalább olyan feszülten várja, mint ő maga.
- Úgy hiszem, hogy van - bólintott Dumbledore megfontoltan. - Amíg tudjuk, hogy mire készülnek, és amíg ők ezt nem tudják, addig lépéselőnyben vagyunk velük szemben. Ezután már csak rajtunk múlik minden.
- És van valami ellenszer, amivel hatástalaníthatjuk a fegyvert, ha már egyszer működésbe lépett? - kérdezte Remus.
- Igen, létezik ellenszer - felelte az igazgató. - Azonban igen hiányosak az ismereteim róla. Perselus, magára vár a feladat - amennyiben vállalja, - hogy kiderítsen mindent, amit csak lehet - tette hozzá, miközben tekintetét a bájitaltan tanárra emelte. Zelda és Remus úgy fordultak meg, mintha csak most vették volna észre, hogy a férfi is jelen van. Piton még mindig az ajtóban állt rezzenéstelen arccal és mozdulatlanul. Kissé sápadtnak tűnt, de meglehet, hogy csak a szoba zöld fényei hatottak így a bőrén. Dumbledore megjegyzésére némán és kifürkészhetetlen arccal bólintott. Az igazgató vonásai erre megenyhültek, és egy percig mélyen hallgatott, mielőtt újra megszólalt volna.
- Miss Grey, Remus - nézett rájuk ezután. - A maguk segítségére is nagy szükség van. Tudom, hogy magára számíthatok, fiam, de kisasszony, önt arra kérem, hogy alaposan fontolja meg, mielőtt válaszol. Komoly veszélyekkel járhat, ha beleegyezik, ezt tudnia kell.
Zelda nyíltan viszonozta Dumbledore szikrázóan kék tekintetét, és furcsamód semmiféle kétség nem támadt benne afelől, hogy mit is válaszoljon. Eltökélten bólintott.
- Számíthat rám, igazgató úr.
- Köszönöm - válaszolta Dumbledore mosolyogva, majd a kijárat felé terelte a kis társaságot. - Ideje mennünk - jegyezte meg. - Lassan itt a vacsoraidő.
- Professzor úr - torpant meg Zelda Mardekár dolgozószobájának küszöbén. - Ki az a nő a képen? - A kandalló felett függő portréra pillantott, Dumbledore pedig követte a tekintetét.
- Áh, igen... - felelte az idős varázsló elmélázva. - Ez a rendkívüli nő a kulcsa mindennek... No és az olthatatlan szerelem, amit Mardekár Malazár iránta érzett - tette hozzá. - Ez a szerelem hozta meg a békét, az újjászületést és a szabadságot a mágusvilágnak, és ugyanez a szerelem döntött romba mindent... Hugrabug Helga tragikus halála kifordította önmagából a kor legkiválóbb varázslóját és egyben legnemesebb harcosát, és sötétséget, pusztulást hozott az emberekre éppen úgy, ahogy Mardekár szívébe.

*

- Sietnünk kell - mormolta Zelda a láthatatlanná tévő köpeny rejtekében mellette lépkedő Remusnak, amikor már visszafelé tartottak a szállásukra. A folyosók csak úgy kongtak az ürességtől, pedig még nem is volt késő. Ám ők ennek ellenére is kínosan ügyeltek rá, hogy lépteik egyszerre koppanjanak, és ne keltsenek feltűnést.
- Draco Malfoy hatra jön a büntetőfeladatáért - tette hozzá a nő, miután beléptek a kis irodába és a férfi kibújt a köpenyből.
- Ez izgalmasan hangzik - sandított rá Remus bujkáló mosollyal a szája szögletében. - Mit tartogatsz a számára?
- Még nem tudom - felelte a nő elgondolkodva. - De azt akarom, hogy okuljon belőle.
- Nemes elhatározás - bólintott Remus, de a mosolyát hiába is próbálta elrejteni.
- Adnál inkább tanácsot ahelyett, hogy ilyen jól szórakozol rajtam! - vetette oda Zelda tettetett szemrehányással a hangjában, de közben maga is elmosolyodott.
- Nem, nem, ez csakis a te dolgod - visszakozott Remus, és ezúttal sikerült komolyságot erőltetnie magára. - És biztos vagyok benne, hogy meg fogod találni a legjobb megoldást.
Zelda nem felelt. Annyi minden járt most a fejében, hogy ezek mellett a Dracónak szánt büntetés huszadrangúnak tűnt számára. Úgy gondolta, majd rögtönöz, ha oda kerül a sor, de biztosra vette, hogy most hiába is törné az agyát, akkor sem jutna az eszébe semmi használható.
- Remus - szólalt meg tétován. - Ugye, te értetted, mi állt azon a pergamenen ott, Mardekár asztalán?
- Azért az túlzás, hogy értettem - felelte a férfi alaposan megrágva a szavakat. - Néhány dolgot mindenesetre felfogtam belőle.
- És mi ez a fegyver tulajdonképpen? - kérdezte Zelda feszült várakozással.
- Annyi biztos, hogy nem egy klasszikus értelembe vett fegyver - jelentette ki Remus, és komoly arckifejezéssel nézett a nő szemébe. - Ez egy útmutató. Valamiféle recept... De idő kéne hozzá, hogy pontosan meg tudjam mondani, mi áll benne.
- Úgy néz ki, Piton viszont nagyon is jól tudta, hogy miről van szó... - jegyezte meg Zelda szinte csak magának. - Meg se nézte közelebbről. És a szobát is biztos, hogy ismerte már.
Remus egy percig szótlanul nézte őt, majd megvonta a vállát.
- Nincs abban semmi meglepő, hogy tudta - felelte végül. - Elvégre Dumbledore egyik legközelebbi bizalmasa. Mindenről tud, amiről Roxfortban tudni érdemes.
- Különös, hogy mennyire megbíznak benne az emberek - mondta Zelda elgondolkodva. - Pedig olyan kiszámíthatatlan... olyan ellenséges.
- Hát igen - válaszolta Remus homlokráncolva. - Tény, hogy Perselus nem töri össze magát azért, hogy az emberek megkedveljék. De miért érdekel ez téged annyira?
- Engem? - kapta fel a fejét a nő. - Nem érdekel - felelte, és közben elfordította a fejét. - Csak úgy megjegyeztem.
- Értem - felelte Remus. Pillantása egy percig elidőzött kedvesén, azután megfordult és az ablakhoz sétált. Zelda követte a tekintetét. Odakint már teljes sötétség honolt. A Tiltott Rengeteg fái összefüggő fekete masszának hatottak az indigókék égbolt alatt, és a Hagrid kunyhójából kiszűrődő fényt leszámítva életnek nyoma sem volt.
- Késik a fiú - jegyezte meg a nő, miután az órájára pillantott. - Nem lennék meglepve, ha el sem jönne - tette hozzá egy árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában.
- Hát, amit ma művelt, azok után én sem - szólt közbe Remus. - Gondolom, hogy sokkal nagyobb horderejű dolgokon töri most a fejét, mint a büntetés.
- Nem értem, hogy Tudodki miért pont egy gyerekre bízta ezt a feladatot... - mondta Zelda szinte csak magának. - Bár ha jobban belegondolok, talán nem is olyan meglepő... - morfondírozott tovább. - Hiszen itt van helyben, könnyedén be tud jutni, és bizonyára megbízható...
- Most már legalább tudjuk, hogy miért vette fel a mugliismeretet - bólogatott Remus. - Hogy a szoba közelébe férkőzzön, és fel tudja mérni a terepet.
- Ügyes fiú, azt meg kell hagyni - jegyezte meg Zelda. - Kár, hogy Malfoynak született.
Elhallgatott és egy darabig csöndben töprengett, majd hirtelen felállt és az ajtóhoz lépett.
- Most meg hova mész? - nézett rá Remus meglepetten.
- Megkeresem - vágta rá Zelda eltökélten és már ott sem volt.
Elszántan indult az alagsorba, ahol a Mardekár klubhelyiségét sejtette. Sejtésen kívül azonban egyebe nem volt, így aztán kénytelen volt segítséghez folyamodni. Piton irodájának ajtaja ismét készségesen kinyílt, amint megérintette, és ezúttal habozás nélkül be is lépett rajta. A férfit a kandalló mellett találta egy halom ősrégi könyv társaságában. Piton arcán bosszúság tükröződött, és kérdőn vonta fel bal szemöldökét, amint a nőre nézett.
- Beszélnem kell Draco Malfoyjal - közölte Zelda, és elszánt arckifejezéssel állta a bájitaltan tanár pillantását.
- És megtudhatnám, hogy mi okból? - kérdezett vissza Piton elutasító hangnemben.
- Ma este hatkor kellett volna jelentkeznie a büntetőfeladatáért, de nem jött el - felelte a nő. - Szerintem ez elég ok arra, hogy beszédem legyen vele.
Piton egy percig némán meredt rá. Arca most is kifürkészhetetlen volt, de nem annyira bántó, mint inkább vizsgálódó. Egy idő után gondos mozdulattal félretette az ölében tartott ódon könyvet, majd felállt és Zeldának hátat fordítva az ajtóhoz lépett. A nő gondolkodás nélkül követte.
Némán rótták az alagsori folyosókat, melyek hűvösek voltak és kísértetiesek. A fáklyák sercegve, pattogva égtek a sivár falakra erősített vasfoglalatukban, és a szűkös járatok időnként olyan hirtelen fordulatot vettek, hogy Zelda egy idő után szédülni kezdett.
Egy durván faragott kőtábla előtt azután hirtelen megálltak.
- Fogja be a fülét - morogta Piton, miközben lapos oldalpillantást vetett a nőre.
- Nocsak, semmi süketítő bűbáj? - gúnyolódott Zelda.
- Ha ragaszkodik hozzá... - válaszolta a férfi, és már nyúlt is a zsebében lévő varázspálcáért, amikor is Zelda közbeszólt:
- Nem, azt hiszem, mégis inkább kihagynám - mondta, majd két kezével gondosan betapasztotta a fülét.
Zelda ezúttal inkább kihagyja a süketítő bűbájt - Asd illusztrációjaNa persze csak annyira gondosan, hogy Piton még véletlenül se fogjon gyanút. Nem érdekelte a Mardekár klubhelyiségének jelszava, de annál jobban tetszett neki a gondolat, hogy túljárhat a férfi eszén. Ám hiába hagyott egy rést az ujjai között, a professzor leheletszerű suttogásából az égvilágon semmit nem tudott kivenni.
Az ajtó feltárult és ők beléptek. Zelda szemeire üdítően hatott a helyiség lakályos berendezése a kopár és egyhangú folyosók után, ám ahogy jobban körülnézett, rájött, hogy a kényelem csak látszólagos. Itt is majdnem ugyanolyan hideg volt, mint odakint, a székek és kanapék párnázata vékonynak tűnt, a falakat ugyanaz a kő borította, ami az alagsor egészére olyan hátborzongatóan jellemző volt, és a hosszú terem végén lévő kandallóban lobogó tűz is inkább csak fényt adott, meleget annál kevésbé.
Ezek után nem is csodálta, hogy nem volt éppen túlzsúfolva diákokkal. Csak a kandalló körül látott néhány könyvét bújó, vagy éppen beszélgető alakot, de könnyűszerrel meg tudta állapítani, hogy egyikük sem az, akit ő keres.
- Maradjon itt - szólt oda Piton, és a következő másodpercben fekete taláros alakja eltűnt a helyiségből nyíló számtalan ajtó egyike mögött.
Ahogy múltak a percek, Zelda egyre jobban unta a szoba berendezésének látványát. És egyre jobban bosszankodott azon, hogy megvárakoztatják. Feszengett az időről időre felé tévedő kíváncsi pillantásoktól, és már épp azon volt, hogy Piton után megy, amikor is kinyílt az ajtó és a keretében megjelent a tejfölszőke Draco sötét tekintetű házvezető tanárának oltalmában. A fiú némán, de ravaszkásan villogó tekintettel somfordált oda Zeldához, majd megállt előtte és várakozón nézett rá.
- Mr Malfoy - szólalt meg a nő olyan hangsúllyal, mintha csak a fiú hogyléte felől szándékozna érdeklődni. - Képzelte már el valaha az életben, hogy milyen lehet mugliként élni?
Dracónak csak a szeme villanása jelezte, hogy nem egészen erre számított, arca azonban nem szűnt meg azt a felsőbbrendű nyugalmat tükrözni, ami olyannyira jellemző volt rá.
- Nem tagadom, időnként megfordulnak a fejemben perverz gondolatok - felelte vontatott hangsúllyal, - de ilyen szélsőségekre még sohasem ragadtattam magam.
Piton elfordult, hogy elrejtse a mosolyát, Zeldának azonban a szeme se rebbent.
- Nos, akkor ideje eljátszania a gondolattal - jelentette ki, majd Draco értetlen tekintetét látva hozzáfűzte: - Megkérünk néhány házimanót, hogy vezessék be magát a házimunka rejtelmeibe. Izgalmas estének néz elébe, Mr Malfoy, nekem elhiheti.
- Micsoda? - hördült fel Draco, és arcán őszinte megrökönyödéssel Piton felé fordult. - Professzor úr, ugye, ezt nem teheti?
A bájitaltan tanár villámgyorsan rendezte a vonásait és a fiú szemébe nézett.
- Nos, Draco - felelte, - te most büntetést kaptál az egyik tanárodtól. Sajnos bármennyire is szeretném, nem áll módomban, hogy kimentselek alóla.
- De hát... - nézett rá a fiú őszinte rémülettel az arcán. - Ezt nem teheti meg velem! Ha az apám megtudja, hogy úgy dolgoztattak, mint egy szolgát...!
- Miss Grey bizonyára számolt a következményekkel - jegyezte meg Piton, és a szája csücskében megjelent az a jól ismert, gúnyos mosoly, miközben Zeldára nézett. A nő viszonozta a pillantását, majd megfordult és a kijárat felé vette az irányt.
- Jöjjön, Mr Malfoy - szólt hátra Dracónak. - Ha sietünk, hamarabb végez. És akkor még aludhat is néhány órát.
Dracónak az arcára volt írva, mit gondol minderről. Meg persze az is, hogy mire számíthat a tanárnő ezek után. De Zeldát ez nem hatotta meg. Fáradt volt és unta az egész napos huzavonát. Semmi másra nem vágyott, csak egy forró fürdőre és egy jó puha ágyra. Pitonról tudomást sem véve kiterelte a fiút a klubhelyiségből, majd előrelátóan elkobozta a varázspálcáját és sietős léptekkel megindult vele a konyha irányába.

 

Folyt. köv.

Vissza
6. fejezet