Zelda Grey

(Severyn Snape)

VI.

Könnyű esti séta a sötétség birodalmában

Halloween volt és telihold. Zelda úgy vélte, igazi sorscsapás. Remus ismét a Tiltott Rengetegbe készült, mint legutóbb, ő pedig tartott tőle, hogy Piton megint ott fog ólálkodni valahol a közelében. Nem merte megemlíteni kedvesének, hogy találkozott a bájitaltan tanárral akkor ott, az erdőben. Nem is tudta, mi tartotta vissza, talán csak nem akarta megijeszteni Remust. De minden bizonnyal közrejátszott benne az is, hogy nem szívesen beszélt Pitonról, így aztán azzal próbálta nyugtatni magát, hogy valószínűleg csak felfújja a dolgot. Ám ettől függetlenül úgy gondolta, nem árt, ha résen van. Elhatározta, hogy az est folyamán szemmel tartja a bájitaltan tanárt, és ha a férfi netán ismét elhagyná az épületet napnyugta után, azt bizony nem fogja ölbe tett kézzel végignézni.
Arról persze szó sem lehetett, hogy ismét elkísérje kedvesét. Remus miután legutóbbi visszatértekor igen feldúlt állapotban találta Zeldát, kerek-perec kijelentette, hogy többé nem mehet vele. Ő pedig mélyen hallgatott, hiszen tudta, hogy nem is lenne képes még egyszer betenni a lábát abba az átkozott erdőbe. Még ma is kirázta a hideg, ha csak az eszébe jutott az a kentaur... Most pedig itt volt ez az ünnepség is. Nem menthette ki magát, ott kellett lennie.
Kifejezetten kedvetlenül indult a nagyterembe, és a folyosók ünnepi dekorációja sem tudta igazán jókedvre deríteni. Tekintete elidőzött egy-egy sejtelmesen világító töklámpáson, vagy a feje fölött cikázó világító denevérek zajos csapatán, és a kastély baljós, mégis vidám hangulata önkéntelenül is a mugli vidámpark emlékét juttatta eszébe. Apró, színes képek ötlöttek föl benne egy sok-sok évvel ezelőtti délutánról, amelyet a szüleivel és két gyerekkori barátnőjével töltött el ott. Fájdalmasan hasított belé a gondolat, hogy milyen nyomtalanul és hirtelen tovatűnt számára az a világ. Csak sárguló fényképek és apró emlékfoszlányok maradtak belőle, és egyre inkább úgy érezte, hogy ezek az emlékek is úgy tűnnek el lassacskán, mint ahogy a víz folyik el összezárt ujjai közül.
Ahogy közeledett a nagyteremhez, a folyosók egyre inkább benépesültek. Lépten-nyomon zsibongó, nevető diákok kisebb-nagyobb csoportjába botlott, és a roxforti szellemek is mintha felfokozott várakozással készültek volna a lakomára; úgy nyüzsögtek a tülekedő diákok között, mint akik attól félnek, hogy lemaradnak a fő fogásról.
Lelassította kissé a lépteit, hogy akinek igazán sietős, az kedvére mehessen, így mire a nagyterem bejáratához ért, már csak a későn érkezők szállingóztak befelé, a négy hosszú asztal pedig tömve volt a négy jeles ház képviselőivel. A folyosókat, lépcsősorokat és az előcsarnokot díszítő dekoráció csak halvány árnyéka volt a bentinek, és a látványtól Zelda egy percre önkéntelenül is megtorpant az ajtóban. A mögötte összegyűlt diákok méltatlankodó moraja azonban észhez térítette, ezért sietve a tanári asztal felé vette az irányt, ahol már alig akadt egy-egy foghíj, majdnem teljes volt a létszám.
Hirtelen eszébe jutott az első este, amit Roxfortban töltött. Akkor is éppen így lépett be a zsúfolt nagyterembe, és éppen így közeledett tanártársai felé. Visszagondolt rá, mennyire tartott tőlük akkor, és mosolyogva állapította meg magában, hogy aggodalma jórészt alaptalannak bizonyult. Kivételes szerencsének tartotta, hogy barátságos és segítőkész kollégákkal hozta össze a sors, és szinte el sem hitte, hogy egyáltalán nem éreztetik vele mugli származásából adódó hiányosságait. Na persze egy kivétellel - gondolta bosszúsan, miközben tekintete a Dumbledore és Flitwick között feszítő Pitonra tévedt.
Asztaltársa, Hagrid még nem volt ott, de feltételezte, hogy minden percben befuthat. Épp leülni készült szokásos helyére az asztal legszélén, amikor is a két székkel odébb ülő Flitwick professzor hangjára lett figyelmes.
- Kisasszony, miért nem jön közelebb? - kérdezte apró termetű kollégája. - Hagrid elutazott, úgyhogy az ő helye ma üresen marad - mutatott a vadőr székére. - Csatlakozzon hozzánk, és ne üljön ott olyan magányosan!
Zelda felállt, hogy eggyel beljebb menjen, de a professzor tőle szokatlan fürgeséggel felpattant és saját székét előzékenyen kihúzva invitálta közelebb a nőt.
- Üljön csak ide közénk, Miss Grey! Igazán ránk fér már egy fiatal hölgy üdítő társasága.
Zelda megtorpant. A neki felajánlott szék jobbján ugyanis Piton foglalt helyet. A bájitaltan tanár látszólag tudomást sem vett a mellette folyó eszmecseréről, de bosszúsan megfeszülő álla és penge vékonyra préselt ajkai világosan elárulták, mi is a véleménye.
Zelda nem tudta, mitévő legyen. Flitwick igazán kedves volt, azonkívül nem lett volna értelme, hogy egy ilyen apróság révén szerezzen tudomást a két kollégája közt feszülő ellentétről. Viszont tisztában volt vele, hogy ha elfogadja a felkínált helyet, azzal tönkreteszi az egész estéjét. Piton közelsége ugyanis még akkor is feszélyezni fogja, ha a férfi egész este egy szót sem szól. De aztán eszébe jutott valami: Arra gondolt, ha ott lehet mellette, és jobban szemmel tarthatja, talán azt is kifürkészheti, hogy szándékában áll-e ma este is Remus nyomába eredni. Határozottan bólintott, miközben egy hálás mosolyt villantott Flitwickre, és elfoglalta a helyet a két férfi között.
A vacsora a körülményekhez képest meglepően kellemesen telt. Dumbledore ünnepi beszéde jó kedélyű és megnyugtató volt, és feledtette Zeldával apró-cseprő gondjait. Sőt még azt is könnyedén elérte, hogy nagyban gondolkodjon az iskoláról, a feladatukról, és arról, mi fontos és mi kevésbé. Flitwick is kellemes asztaltársnak bizonyult. Zelda hosszú idő óta először érezte, hogy egy idegen férfi női mivoltában megbecsüli, és őszintén elfogadja, sőt kedveli őt olyannak, amilyen. Hálásan bonyolódott bele a kollégájával folytatott beszélgetésbe, és egy idő után szinte teljesen megfeledkezett a jobb oldalán gubbasztó másikról.
A Pitonból áradó feszültség azonban idővel mégis eljutott a tudatáig, és amikor lopva rápillantott, egészen meglepődött a férfi merev tartásán és teljességgel elutasító arckifejezésén. A látvány egy másodpercre kizökkentette addigi vidám hangulatából, de aztán összeszedte a gondolatait és mosolyogva fordult vissza a balján ülő hálás hallgatóságához.
Flitwick a vacsora végeztével azonban kisvártatva kimentette magát:
- Hiába, az én vénséges csontjaim már megkövetelik maguknak a pihenést, és rendkívül bosszúállók tudnak lenni, ha nem adom meg nekik azt, ami jár - jegyezte meg, mialatt lekászálódott a székéről. - További jó estét, Miss Grey! Magának is, Perselus - tette még hozzá, majd barátságosan biccentve távozott. Piton kimért bólintással válaszolt neki, majd beletemetkezett vacsorájának maradványaiba, és újfent kedélyes hallgatásba burkolózott.
- Aggasztja valami, professzor? - szólította meg Zelda egy idő után, és a szavaiban megbúvó ironikus felhangtól még maga is meglepődött. De jókedve volt és ösztönei azt súgták, hogy az estéjét azzal tehetné teljessé, ha sikerülne egy kis borsot törnie kedvenc kollégája orra alá. Fogalma sem volt mi ütött belé, és azt sem tudta, mi lesz ennek a vége, de abban a percben nem is érdekelte.
Piton lassú mozdulattal fordult felé és megsemmisítő pillantást mért rá.
- Nem mondhatnám, hogy az ülésrenden kívül bármi is aggasztana - bökte ki.
Zeldát máskor egész biztosan meghökkentette volna a férfi válaszából kicsendülő nyílt ellenszenv, most azonban csak mulatott rajta.
- Ezt nevezem elbűvölő modornak - mosolyodott el finoman. - Nem is értem, hol marad maga mellől a barátok és csodálók népes tábora.
Piton szeme megvillant, de a hangja továbbra is közömbösen csengett.
- Kár erőlködnie, Miss Grey - mormolta. - A maga szava messze nem számít nekem annyit, hogy akár csak egy szikrányit is sikerüljön meghatnia.
- Úgy tűnt, mintha meg akarnám hatni? - kérdezett vissza a nő színlelt meglepődéssel. - Mert ha igen, akkor bizony a látszat csal - folytatta. - Én csupán egy ártatlan megjegyzést tettem.
- És túl nagy kérés lenne, ha azt mondanám, hogy próbálja magában tartani az ártatlan megjegyzéseit? - nézett rá a férfi szúrós szemekkel.
- Mi okom lenne rá, hogy magamban tartsam őket? - kérdezett vissza Zelda enyhén felvont szemöldökkel.
- Ez valóban jó kérdés - felelte a férfi az érzelmek legkisebb jele nélkül. - De ha magának megéri, hogy még tovább rontsa a viszonyunkat, akkor én kétségkívül kevés vagyok ahhoz, hogy jobb belátásra bírjam.
- Még tovább rontani? - visszhangozta a nő, és a szemöldöke ismét magasba szökkent. - El nem tudom képzelni, hova lehet ezt még rontani.
- A szegényes fantázia átka - húzta el a száját Piton gúnyosan. - Most nem tudom, hogy szánjam-e vagy irigyeljem érte...
- Ahogy jólesik, professzor - felelte Zelda, és azon kapta magát, hogy a helyzet abszurditása ellenére egészen jól szórakozik. Magában még azt is megállapította, hogy Pitonnak remek humora lenne, ha nem állna ilyen ádáz ellentétben az egész világgal.
- Nos, nem hinném, hogy magával kapcsolatban bármi is jólesne - felelte a férfi, és a szeme ezúttal gonoszul megvillant, ahogy Zeldára nézett. - Hacsak az iskolából való tökéletes felszívódását ide nem vesz... - tette hozzá, ám a mondat végét meglepő módon elharapta, és ahogy a nő felkapta a fejét, észrevette, hogy egészen elsápadt.
- Valami baj van? - kérdezte önkéntelenül is.
- Semmi - válaszolta Piton, és a hangja furcsán megbicsaklott.
Elfordult a nőtől és a tányérjára meredt. Zelda lopva, a szeme sarkából figyelte, és feltűnt neki, hogy a férfi légzése milyen kapkodóvá vált. Haja az arcába hullott, bal keze ökölbe szorult, jobbját pedig az asztal alá rejtette. Egy ideig nem mozdult egyáltalán, tartása merev volt, mint egy szoboré, de aztán hirtelen felállt, és akár egy hangtalan szellem, olyan észrevétlen gyorsasággal távozott a nagyteremből.
Zelda gyanakvóan nézett utána. Piton viselkedését különösnek tartotta, de sokkal jobban foglalkoztatta az, vajon hova mehetett. Azonnal eszébe jutott Remus, és ösztönei azt súgták, hogy ha csak egy csepp esély is van rá, hogy a gyanúja beigazolódjon, akkor bizony lépnie kell. Mielőtt átgondolta volna, mit is tesz, már talpon volt. Kollégái kérdő tekintetét látva csak zavartan mosolygott és valami mentegetőzés-félét motyogott, majd igyekezett mielőbb kívül kerülni a látókörükből.

*

Az előcsarnokba érve a sűrű félhomály és a síri csend egészen meghökkentette. Egy pillanatra megtorpant és körülnézett, de szemének idő kellett, mire fel tudott fogni bármit is a környezetéből. Találomra az alagsorba vezető lépcsősor felé indult. Ahányszor csak erre járt, olyan érzése támadt, mintha egy másik világba csöppent volna, amint rátette a lábát a legelső lépcsőfokra. Egy különös és kissé hátborzongató világba, ami minden önuralma ellenére is félelemmel töltötte el. Az est korábbi részében érzett felszabadult jókedve úgy eltűnt, mintha soha nem is lett volna.
Óvatosan haladt lefelé és feszülten figyelt minden neszre, minden apró mozgásra. Egy ideig minden tökéletesen kihaltnak tűnt, csak saját lépteinek hangját verték vissza a nedves kőfalak. Ám hirtelen zajt hallott egy sötét beugróból. Megtorpant és egy pillanatig fontolgatta, oda merjen-e menni, de végül győzött a kíváncsisága és az eltökéltsége.
A Hívás - Asd illusztrációjaAhogy nesztelenül közelebb lépett, megpillantotta a férfi sötét alakját. A falnak támaszkodott, felsőteste meggörnyedt, és jobbjával erőteljesen megmarkolta a bal alkarját. Zihálva szedte a levegőt, szemlátomást erős fájdalmai voltak. Testének körvonalai és markáns profilja élesen rajzolódott ki a falon, arcába hulló haja azonban jótékonyan elfedte fájdalomtól eltorzult vonásait.
Zelda nem tudta, mit tegyen. A férfi nyilván nem volt olyan állapotban, hogy Remus nyomába eredjen a Tiltott Rengetegbe, ám most még korai is lett volna útra kelnie. Úgy vélte, a legjobb lenne, ha magára hagyná, mégis szinte odacövekelt és csak nézte. Félt, hogy ha zajt csap, ha megmozdul, azzal felhívja magára a figyelmét, de érezte, hogy nem ez az egyetlen oka annak, hogy ott maradt. Valami más is ott tartotta. Valami, amit nem tudott szavakba önteni.
Piton hirtelen és teljesen váratlanul felkapta a fejét, mintha csak Zelda a nevén szólította volna, pedig egészen biztos, hogy semmiféle zajt nem hallhatott. Egyenesen a nő szemébe nézett, és arcára különös, zárkózott kifejezés ült ki. Sem meglepődés, sem bosszúság nem látszott rajta. Lassan, kissé talán színpadiasan egyenesedett föl, tekintetét közben egy pillanatra sem véve le Zeldáról. A nő megkövülten állt, és attól félt, ha megmozdul, vagy csak meg mer szólalni, Piton azon nyomban megátkozza. De a férfi csak nézte őt, és közben lassan szembefordult vele.
- Miss Grey - szólalt meg, de a gúny, mellyel e szavakat kiejteni szándékozott, elveszett valahol a torkában. Hangja gyenge volt és furcsán megbicsaklott, ezért elhallgatott, majd nyelt egyet, amitől visszanyert valamennyit szokásos zengéséből. - Nocsak - folytatta, - könnyű esti sétára indult a sötétség birodalmában?
Zelda nem felelt. Piton viselkedésében ugyanis volt valami kifejezetten fenyegető. Persze alapjában véve sem volt az a bizalomgerjesztő társaság, de most mintha kézzelfoghatóvá vált volna a belőle áradó hatalmas feszültség. Zelda emiatt úgy érezte, ha bármit is mondana, az csak olaj lenne a tűzre.
- Na és mire vár? - nézett rá a férfi összehúzott szemekkel, amikor rájött, hogy válaszra nem számíthat. - Miért nem sétál tovább?
- Mert maga rosszul van - csúszott ki Zelda száján, és maga is meglepődött, mennyire higgadtan csendült a hangja.
Piton arcán egy fájdalmas, de gonosz mosoly árnyéka suhant át.
- Csak nem aggódik értem? - mormolta halkan.
- Nem - vált Zelda arca zárkózottá. - És ahogy látom, erre nem is lenne szükség.
- Nem bizony - felelte a férfi, és a vonásai megkeményedtek. - Ugyanis remekül megvagyok a maga sajnálata nélkül is.
Ellökte magát a faltól és jobb kezével kisöpörte arcába hulló haját. Zelda önkéntelenül is sérültnek hitt baljára pillantott és a látványtól elsápadt. Botladozva hátrált egészen a falig, miközben tágra nyílt szemekkel meredt rá. Piton követte a pillantását, majd újból a nő szemébe nézett. Tekintete elsötétült, vonásai szobormerevvé váltak.
- Menjen innen - szólalt meg halk és teljességgel érzelemmentes hangon.
Zelda nem felelt. Rémült, értetlen arccal bámult rá, és csak lassanként álltak össze a gondolatai.
- Nem hallotta? - mordult rá Piton egy idő után. - Tűnjön el!
- Maga halálfaló! - lehelte a nő olyan révült tekintettel, mint akit hipnotizáltak.
- Bámulatos a logikája, Miss Grey - húzta el a száját a férfi. - De azt ajánlom, inkább máshol csillogtassa. Engem pedig hagyjon békén!
Zelda alig akart hinni a fülének. Hiszen éppen most leplezte le Pitont. És itt áll vele szemtől szemben lent a sötét, elhagyatott alagsorban. Egy villámcsapás hirtelenségével tudatosult benne, hogy a férfi bármit megtehet vele annak érdekében, hogy ne derüljön ki a titka. Ám ő ahelyett, hogy pálcát rántott volna, elküldi... Csak úgy egyszerűen... Itt valami nem stimmel. Ez csak valami csapda lehet.
- Ugye, tudja, hogy ha felmegyek, az első dolgom az lesz, hogy megkeresem Dumbledore-t és beszámolok neki arról, amit... láttam? - kérdezte halkan, habár maga sem értette, mitől szállta meg hirtelen ez az őszinteségi roham. Legszívesebben elszaladt volna, de a lábai mintha gyökeret vertek volna. Bizalmatlanul nézett a férfira és feszülten várta a válaszát.
Piton egy percig nem szólt. De ahogy a nő arcát fürkészte, ajka lassanként keserű, csúfondáros mosolyra húzódott.
- Valóban ezt tenné? - kérdezte egy évszázadnak tűnő idő után. - Pedig ha jól sejtem magának is van titkolni valója, Miss Grey. Mit szólna hozzá, ha mondjuk máról holnapra távoznia kéne a vérfarkas-barátjának Roxfortból?
Zelda szívéből a feltámadó harag egy csapásra elűzte a félelmet.
- Remust csak Dumbledore küldheti el az iskolából, ehhez magának semmi köze - vágta rá felháborodottan.
Piton lekicsinylő pillantást vetett rá, Zeldát pedig ez a nézés - ha lehet - még a férfi rosszindulatú megjegyzéseinél is jobban bőszítette.
- Ami azt illeti, nem is vártam el magától, hogy elsőre átlássa, mire céloztam - szólalt meg kisvártatva. - De felhívnám rá a figyelmét, hogy elég csupán egyetlen óvatlan megjegyzést elejtenem a vérfarkas ittlétéről, hogy a szülők máris őrjöngve követeljék az eltávolítását. És - mint tudjuk - Dumbledore ezúttal is kénytelen lesz meghajolni az akaratuk előtt. Éppen úgy, mint legutóbb.
Zelda elsápadt, Piton pedig gonosz elégtétellel vette ezt tudomásul. Ám a nő csakhamar összeszedte magát és felszegett állal nézett a férfi szemébe.
- Ha megteszi - mondta halk, de fenyegető hangon, - biztosra veheti, hogy többé én sem teszek lakatot a számra. És ha a maga kis titka kiderül, meglehet, hogy előbb kell távoznia Roxfortból, mint Remusnak.
Ám Pitonra egészen másképp hatottak ezek a szavak, mint ahogy azt várta. A férfi arcára valamiféle dacos magabiztosság ült ki, szemében pedig különös fények gyúltak.
- Sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, Miss Grey - vetette oda. - Ugyanis igen kevés embernek mondana azzal újdonságot, hogy a karomon viselem a Jegyet.
- Hogyan? - nézett rá Zelda egészen megütközve.
- Talán még nem mondták magának, de a titkok nem sokáig maradnak rejtve Roxfort falai között - közölte a férfi hidegen.
- Az nem lehet... - mormolta a nő szinte csak magának. - Képtelenség, hogy minden további nélkül itt maradhat annak ellenére, hogy...
- Pedig mégiscsak úgy fest a dolog, hogy háborítatlanul itt maradhatok - felelte Piton. - És biztosíthatom róla, hogy igen csúnyán megjárná az, aki megpróbálna eltávolítani.
- De hát... hogyan? - nézett rá a nő. - Hogy engedheti meg Dumbledore?
- Dumbledore? - visszhangozta a férfi kissé csúfondárosan. - Miss Grey, ha még nem tűnt volna fel magának, akkor most elárulom, hogy az igazgató olyan ember, aki készséggel felkarolja a kirekesztetteket... Ugyanúgy menedéket nyújt kiugrott halálfalóknak, mint nyomorult vérfarkasoknak vagy akár számkivetett mugli nőknek is...
Zelda arca lángra gyúlt.
- Nem vagyok számkivetett! - tiltakozott felháborodottan. - Remusról pedig ne merjen így beszélni!
- És mégis miért ne merjek? - gúnyolódott a férfi, habár az arca elsötétült. - Netán azért, mert én a poros nyomába sem érek a maga kis szívszerelmének?
- Végre valami, amiben egyetértünk, professzor! - vágta rá Zelda villámló szemekkel.
- Na és mégis miben maradok el mögötte? - kérdezett vissza Piton, és a hangjából kicsendülő maró gúny furcsa ellentétben állt dühtől megfeszülő vonásaival. - Miben kéne fejlődnöm, hogy olyan nagyszerű legyek, mint ő? Már ha valamilyen különös oknál fogva arra vágynék...
- Fölösleges próbálkozás lenne - válaszolta Zelda mérgesen, de kezdte igencsak kényelmetlenül érezni magát.
Piton csúfondárosan mosolygott.
- Azt kell, hogy mondjam, a maga vérfarkas-barátja egy szánalmas alak... - jegyezte meg becsmérlő hangsúllyal. - Bármibe is kezd, az eleve kudarcra van ítélve. Egy igazi csődtömeg.
- Maga beszél?! - csattant fel Zelda. - Akinek csak ez a dohos pince jutott, meg az az ocsmányság ott a karján? - bökött a férfi bal keze felé.
- Mit tud maga rólam? - vágott vissza Piton felbőszülten. - Vagy akár Lupinról? Azt hiszi, hogy ő egy szent?
- Remus inkább meghalna, mint hogy eladja a lelkét! - felelte Zelda kipirult arccal.
Piton szeme megvillant.
- Kötve hiszem, hogy bárki is hasznát venné az ő lelkének! - vágta rá. - Legfeljebb egy mugli igényeinek felel meg... Vagy inkább igénytelenségének? - vonta fel a szemöldökét.
Zelda arcából kifutott a vér. Jobb keze automatikusan lendült Piton arca felé, de a férfi villámgyorsan elkapta a csuklójánál fogva. Egy percig némán meredtek egymás szemébe, és mindketten kissé felületesen szedték a levegőt.
- Eresszen el! - szólalt meg végül Zelda fenyegetően halkan. Piton szorítása azonban csak még erősebbé vált, és vesébe látó pillantása elől sem tudott kitérni.
- Ne tegyen úgy, mintha ellenére volna egy kis változatosság - mondta a férfi kisvártatva, és a hangjába ismét visszatért a fölényes gúny.
- Ne merjen hozzám érni! - vágta rá a nő és megpróbálta lerázni magáról Piton kezét.
A férfi arca elsötétült.
- Ki gondolta volna, hogy ilyen válogatós... egy vérfarkas után? - sziszegte vészjóslóan halkan.
Zelda maradék önuralma egy csapásra odalett.
- Maga undorító...! - prüszkölte kétségbeesetten, miközben már minden erejével szabadulni próbált.
- Azt mondja? - rántott egyet Piton a karján, amitől a nő szinte nekiesett.
A férfi arcára ijesztő nyíltsággal ült ki a harag, és a dulakodás hevében egyre erősebben szorította a nőt. Zelda tehetetlenül küszködött ellene, de vergődésével csupán annyit ért el, hogy Piton szorítása csak még kíméletlenebbé vált. Ekkor sikítani próbált, ám igyekezete kudarcba fulladt, mert a férfi rátapasztotta a száját az övére.
Zeldát mintha áramütés érte volna. Egyszerre érzett őrjítő félelmet és mérhetetlen felháborodást, amiért Piton így letámadta, de legnagyobb megdöbbenésére a férfi ajkának érintése másfajta érzéseket is előcsalt belőle. Nekifeszítette a karját és minden erejével azon volt, hogy ellökje magától, ám a fejében furcsa zsongás támadt, és a tudata legmélyén sejtette, hogy ha ez így megy tovább, meg fog törni az ellenállása.
Viharos érzések közt vergődött, de ahogy Piton egyre jobban magához ölelte és egyre szenvedélyesebben ostromolta az ajkát, egyszeriben kitisztult az agya, és a megalázottság érzése minden mást elnyomott benne. Újjáéledő dühe pedig megkétszerezte az erejét. Végre sikerült elhúzódnia a férfitól, a karjából azonban nem bírta kitépni magát.
Másodpercekig csak bámultak egymásra. Zelda szeme tágra nyílt, Pitoné viszont összeszűkült, és komoran méregette a nőt. Mindketten kissé kifulladtak.
- Nocsak... - szólalt meg a férfi váratlanul. - A végén még kiderül, hogy különb vagyok a vérfarkasodnál... - Ám a hangja alig volt több rekedt suttogásnál, a mondandójába szőtt gúny pedig ezúttal kifejezetten erőltetettnek tűnt.
- Csak szeretnéd - préselte ki magából Zelda. Hangjának visszafogottsága hallatán Piton szorítása meglazult a dereka körül. Némán meredtek egymásra még egy pillanatig, majd a nő lerázta magáról a férfi karjait, sarkon fordult és kimenekült a sötétség birodalmából.

 

Folyt. köv.

Vissza
7. fejezet