Zelda Grey

(Severyn Snape)

VII.

A varázstalan kezek áldásai

Hosszúnak tűnt az út visszafelé. Ám Zelda számára még ennél is hosszadalmasabbnak tűnt visszatalálni a rendes kerékvágásba. A pincebeli események alaposan felborították a lelki egyensúlyát és gyakorta azon kapta magát, hogy a történtekre gondolva sűrű átkokkal illeti a bájitaltan tanárt. Az indulatok, az érzések olyannyira kavarogtak benne, hogy néha már úgy érezte, nem bírja tovább. Iszonyúan dühös volt Pitonra és a sorsra, ami ebbe a zavaros helyzetbe sodorta őt, és dühös volt Remusra és Dumbledore-ra is, akik miatt egyáltalán Roxfortba jött. De a lelke mélyén leginkább mégis önmagára volt dühös. Utólag hatalmas ostobaságnak tűnt minden, amit tett. Miért kellett egyáltalán utána mennie? És miért nem hagyta ott, ha egyszer látta, hogy a férfi úgysincs beszámítható állapotban? Miért állt ehelyett szóba vele? Miért hagyta, hogy provokálja? Miért ment bele egy újabb értelmetlen szócsatába, amikor nagyon is jól tudta, hogy úgysem kerülhet ki belőle győztesen? Az ég szerelmére, miért...?
Nem tudta, nem értette, és átkozta magát gyengeségéért. De ha már visszacsinálni nem lehetett, legalább képes lett volna elfelejteni! Ez azonban nem ment... Pedig próbálta minden erejével. Ám azok a tőrdöféssel felérő mondatok, az a gúnyos, megalázó hanghordozás és az a dühödt-erőszakos csók úgy kísértette a mindennapjait, akár egy sötét árnyék. Piton ugyanis könyörtelenül megalázta őt. Amikor már úgy találta, hogy a szavak ereje kevésnek bizonyul, a tettek mezejére lépett, és testi erejét, férfi mivoltát használta fel arra, hogy leigázza őt. Zeldának még ma is lángba borult az arca, ha csak eszébe jutott, mit tett. És ádáz gyűlölettel gondolt a földkerekség összes férfijára, akik tekintet nélkül átgázolnak másokon, ha úgy tartja kedvük.
Remus persze rögtön látta, hogy valami bántja őt, mégsem faggatta. Bízott az őszinteségében. És habár napokba telt, Zelda végül mégiscsak előhozakodott a témával. Hihetetlenül nehezére esett, de miután rájött, hogy Piton halálfaló, a cinkosának érezte volna magát, ha elhallgatja ezt a tényt. El kellett mondania, legalább neki...
Együtt vacsoráztak, de Zelda csak étvágytalanul turkálta a tányérja tartalmát, miközben gondterhelt pillantásokat vetett kedvesére. Remus jó étvággyal és komótosan evett, amit Zelda mindig olyan örömmel el tudott nézni. Időnként kérdőn, várakozón pillantott a nőre, de tudta, hogy jobb, ha kivárja, amíg az előhozakodik mondandójával.
- Kérsz bort? - fordult vissza Zelda, miközben félretette a tányérokat a vacsora végeztével.
- Nem, inkább ülj vissza és mesélj - felelte a férfi, és két kezét az asztalon összekulcsolva előrébb hajolt. A nő eltökélten bólintott és miután eleget tett a kérésnek, belekezdett:
- Pitonról van szó - mondta ki nehézkesen, és egy pillanatra elhallgatott, majd nagy levegőt véve így folytatta: - Amikor elkísértelek a Tiltott Rengetegbe... visszafelé az úton találkoztam vele.
Egy ideig szótlanul várta, hogy a férfi mond valamit, vagy legalább hangot ad meglepetésének, de Remus arca rezzenéstelen maradt, mintha csak türelmesen várná, mikor jön a csattanó. Zelda ettől egy kissé zavarba jött.
- De nem a kastélyba tartott - folytatta azután minden szót alaposan megfontolva, - hanem be az erdőbe. Ráadásul eléggé sietett.
Remus még mindig nem szólt semmit, és Zelda számára furcsamód úgy tűnt, mintha nem is figyelne arra, amit mond, sokkal inkább az arcát nézné töprengve.
- Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy téged követett - bökte ki végül a nő és feszülten várta kedvese válaszát.
- Ez tényleg valószínű - bólintott Remus nagy sokára. - Dumbledore bizonyára nyugodtabb, ha utánam küldhet valakit, aki szemmel tart.
Zelda azt hitte, rosszul hall.
- Micsoda? Te tudtál róla? - kérdezte megrökönyödve.
- Csak sejtettem - felelte Remus egy vállvonással.
- Na de... - nézett rá Zelda zavartan - miből gondolod, hogy meg akar védeni, és nem inkább ártani próbál neked?
- Perselus? - kérdezett vissza a férfi csodálkozva felvont szemöldökkel, amitől Zelda valahogy fölöttébb ostobának érezte magát. - Nem tagadom, hogy kicsinyes és bosszúálló, de mindig is tudta, hol a határ. Dumbledore-hoz pedig hűséges mindenek felett, és a feladatait maradéktalanul teljesíteni szokta.
- Miért vagy olyan biztos benne, hogy hűséges Dumbledore-hoz? Miből gondolod, hogy ilyen simán belelátsz a fejébe? - záporoztak a sürgető kérdések Remusra. - Az, hogy évtizedek óta itt tanít, még nem bizonyít semmit!
- Nem csak arról van szó, hogy itt tanít - felelte a férfi komoly tekintettel. - Dumbledore-nak ezen felül is jó oka van bízni benne, de ez csak kettőjükre tartozik.
Zelda nem felelt, és a tekintete kedvese szeméről tétován az asztallapra vándorolt. Remus elnézte egy darabig a nő kétségekkel teli arcát, majd halványan elmosolyodott.
- Most már megnyugodtál? - kérdezte gyengéden.
- Van még valami... - felelte a nő még mindig az asztallapot fürkészve, majd lassan felemelte a fejét.
- És mi lenne az? - kérdezett vissza Remus várakozón.
- Megtudtam valamit... - mondta Zelda akadozva. - Pitonról... Egy elég komoly dolgot... - Elhallgatott és a férfi szemébe nézett, de az nem könnyítette meg a dolgát egyetlen apró gesztussal sem, csupán nyíltan viszonozta a pillantását. - Piton halálfaló - jelentette ki végül Zelda egészen halkan. - Láttam a karján a Sötét Jegyet.
Remus arcán bámulatos gyorsasággal vonultak át az érzelmek. A döbbenetét zavar, majd egy fájdalmas mosoly váltotta fel.
- Jó ég, mit művelt Piton, hogy sikerült meglátnod a Jegyet? - kérdezte vidámnak tűnő hangon, de a szemei kutatóan fürkészték Zelda arcát.
- Csak... rosszul volt - felelte a nő továbbra is halkan. - A karját szorongatta, és akkor láttam meg... Véletlenül.
- Hm... - vakarta meg az állát Remus. - Ezek szerint újra hívták.
- Hívták? - kérdezett vissza a nő. - Úgy érted, Tudodki?
A férfi némán bólintott.
- Na várjunk... - vetette fel a fejét hirtelen Zelda. - Szóval a Jegyről is tudsz!
- Igen, tudok róla. Pitonról köztudott, hogy halálfaló volt.
- Csak volt? - kérdezett vissza a nő önkéntelenül is egy kissé élesen.
- Igen, csak volt - felelte a férfi meglepő határozottsággal.
Zelda egy hosszú másodpercig némán meredt rá, majd meglehetősen ironikusan így szólt:
- Látom, ez is egy olyan kérdés, amiben csak nekem, a tudatlannak támadhatnak kétségei.
- De hiszen nem engedelmeskedett a hívásnak, igaz? - nézett rá a férfi nyíltan, de egyben kérdőn. - Nem is tehette volna, mivel a Nagyúr már régóta tudja, hogy elárulta őt. Ha megjelenne a színe előtt így, Perselus Pitonként, az egyenlő volna számára az öngyilkossággal.
- Miért, másképp megjelenhet? - kapott a szaván Zelda.
- Nos, Perselus tagja a Főnix Rendjének. És megvannak a maga módszerei arra, hogy információkat szerezzen számunkra a sötét oldalról.
Zelda hitetlenkedve meredt kedvesére. Az imént elhangzottak az egyik döbbenetből sodorták a másikba, és maga sem tudta, mit gondoljon róluk.
- Benne van a Rendben? - kérdezte végül egészen halkan. - Erről fogalmam sem volt...
- Igen, benne - bólintott Remus komolyan. - Szóval nem kell aggódnod miatta. Igaz, hogy nem könnyű a természete, de ismered a mondást: Amelyik kutya ugat, az nem harap.
Zelda gondterhelten összeharapta az ajkát, és arckifejezése kételkedést tükrözött. Magában arra gondolt, hogy ha már Pitont egy kutyához kéne hasonlítania, kétsége sem férne hozzá, hogy abból a fajtából való, amelyik még a saját gazdája kezét is tétovázás nélkül leharapná. De gyanakvását inkább megtartotta magának. Elég sok dolgot megtudott most, melyek fényében bőven lesz mit átgondolnia. És úgy vélte, jobb, ha először gondolkodik, és csak utána jártatja a száját.
Remus eközben csöndesen nézte Zelda arcát, majd egy idő után átnyúlt az asztal fölött és megfogta a kezét.
- Tudom, hogy aggódsz értem, kicsim - mondta mélyen a szemébe nézve. - De hidd el, hogy óvatos vagyok. Azt nem ígérhetem, hogy ebben a mostani helyzetben kiszállok, és az is előfordulhat, hogy egyszer talán nehéz helyzetbe kerülök, de mindent megteszek, hogy ezt elkerüljem. Méghozzá miattad... Kettőnkért.
Zelda mosolyt erőltetett az arcára, habár rendkívül nehezére esett. Minden olyan zavaros volt és olyan kétségbeejtő. Mióta Roxfortban élt, kézzelfogható közelségbe kerültek számára olyan dolgok, amikről eddig csak halvány sejtései voltak. És ezek a dolgok nagyon komolynak, sőt szinte riasztónak tűntek számára. Szeretett volna egy kicsit elszakadni innen; szeretett volna gondtalanul pihenni és kikapcsolódni. De persze tudta, hogy ez lehetetlen, sőt a lelke mélyén egy vékonyka kis hang azt súgta: Ez még csak a kezdet.

*

A nap szikrázóan sütött át a mugliismeret terem ablakainak vastag üvegtábláin. Zelda elmélyülten rótta a sorokat, miközben előadást tartott a mugli- és a mágusvilág kommunikációs eszközei közti hasonlóságokról és különbségekről. Alaposan belemerült a postások és a baglyok erényeinek és gyengeségeinek taglalásába, miközben tekintete ösztönösen vándorolt a diákok napsütésben megcsillanó feje búbjáról az ablakon túli világ egy-egy részletére. A szél vadul kavarta a száraz faleveleket, a tó vize dideregve fodrozódott, és nagy, fekete madarak szelték át csapatostul az égboltot, mialatt a felhők sietősen vonultak a vakító kékség előterében.
Habár a tél már ott járt a kertek alatt, azért még ősz volt, és Zelda imádta az őszt. A lelke ilyenkor megtelt nyugalommal és békével. Nem az elmúlás jutott róla eszébe, hanem a pihenés. Számára minden mozzanatában szép volt; az aszalódó szőlőfürtben éppen úgy, mint a makacsul szitáló, fagyos esőben. Ma pedig az ősz a zord idő ellenére is igazán megnyerő arcát mutatta Roxfort boltíves ablakain keresztül.
Odabent csak a pennák dolgos sercegése hallatszott és Zelda lépteinek koppanása, a kinti szél tompa moraja pedig barátságos aláfestésül szolgált mindehhez. A tanteremben béke és nyugalom honolt. Diákjai mostanra hozzászoktak Zelda tanítási stílusához, kitapasztalták, mennyit kell illetve érdemes tanulniuk, hogy megéljenek, avagy kitűnjenek az óráin, és a tanítás ment a maga nyugodt, megszokott módján.
Ám a halk kaparászás az ablaküvegen ezúttal nem várt eseményként szólt közbe. Zelda meglepett arccal meredt a szélfútta bagolyra, amely küszködve próbált megmaradni azon a helyen, ahol a bebocsátást remélte. Meglepetéséből felocsúdva a tanárnő az ablakhoz lépett és tanítványainak kíváncsi tekintetétől kísérve beengedte a zilált tollú jószágot. A lábához csatolt levél neki szólt. Sietve leoldotta, és a bagoly azonnal szárnyra kapott, majd kirepült. Zelda gondosan becsukta mögötte az ablakot és a levéllel a kezében a tanári asztalhoz lépett.
- Elnézésüket kérem egy pillanatra - fordult a hallgatóságához, majd leült és szétnyitotta a pergament. Szálkás, apró betűs, ám kimondottan rendezett sorokat rejtett a levél; Dumbledore sorait. Az igazgató teára invitálta Remust és őt aznap délutánra. Zelda elmélázott rajta, vajon van-e különösebb oka ennek a meghívásnak a kellemes időtöltés szándékán túl, és ha igen, akkor lehet-e valami köze Mardekár fegyveréhez. De mivel kitalálni úgysem tudta, jobbnak látta, ha inkább visszatér a tanítványaihoz.
Délután az igazgatói irodába érve Dumbledore szívélyesen üdvözölte vendégeit, majd a tágas helyiség egy eldugott szegletében lévő ajtó felé invitálta őket. A belépésnél udvariasan maga elé engedte Zeldát és Remust, és amint az ajtó kinyílt, igen kedves látvány tárult a szemük elé: Egy köröskörül ablakokkal szegélyezett télikertbe jutottak. Zelda egyből megállapította, hogy a kastély egyik kiszögellésében vannak, ugyanis a helyiség tömör fallal csak az imént elhagyott irodához csatlakozott, egybefüggő ablakai három oldalról a levegőégbe néztek, és a kilátást csak a park néhány magasra nyúló fájának ágai tették változatossá. A három üvegezett fal mentén végigfutó ablakpárkányokon antik cserepek, könyvek és apróbb dísztárgyak sorakoztak; a sokat próbált, repedésekkel tarkított vörös kőpadló színe kellemes ellentétet képezett a helyiséget díszítő gipszszobrok fehérségével, a teret pedig egy lakályos, ám kissé elnyűtt, gyékényből szőtt ülőgarnitúra uralta. A három belépő a dézsákban, hatalmas cserepekben terpeszkedő számtalan növényt kerülgetve ért el odáig, és még alig foglaltak helyet, amikor egy semmiből előtűnő házimanó már hozta is a teát és a süteményt.
- Gyönyörű ez a télikert, professzor - adott hangot Zelda őszinte csodálatának.
- Valóban az - felelte Dumbledore vidáman hunyorítva, miközben körbepillantott. - Kiváló hely a pihenéshez, az elmélkedéshez, ám arra nem kevésbé, hogy magunkra figyeljünk... avagy egymásra.
Tekintetét egy hosszú másodpercig jólesően pihentette a fiatal páron, és Zelda azon kapta magát, hogy amíg másoktól egy ilyen pillantást kissé rossznéven vett volna, vagy legalábbis zavarba jött volna tőle, addig Dumbledore nézését teljesen helyénvalónak érezte, és mintha egyenesen megnyugtatóan hatott volna rá.
- Sajnos csak most értesültem a mugliismeret teremben lezajlott incidensről - tért a tárgyra az igazgató egy mély lélegzetvétellel, - ami azután történt, hogy ön rajtakapta a három fiút Mardekár dolgozószobájából kilépni, Miss Grey.
- Milyen incidensre gondol? - kérdezett vissza Zelda értetlenül.
- Hogy a Malfoy fiú felejtésátkot szórt magára - válaszolta Dumbledore nyílt, komoly arccal.
- Oh - bukott ki a nőből önkéntelenül is egy megkönnyebbült, de egyben bosszús sóhaj. Nem értette, miért foglalkozik ezzel az aprósággal mindenki olyan sokat. Hiszen nem történt semmi, és az események szempontjából a legapróbb jelentősége sincs ennek az elhibázott átoknak. Ebbéli kétségeinek azon nyomban hangot is adott: - De hát miért olyan fontos ez? - kérdezte.
- Az iskola szabályainak áthágása és az írott és íratlan törvények megszegése soha nem lehet elhanyagolandó - válaszolta a professzor. - De kollégáim szabadon választják meg az általuk alkalmazott tanítási és fegyelmezési módszereket, én csupán apróbb javaslatokat teszek, ha szükségét látom.
- Tehát valamit rosszul csináltam - állapította meg Zelda egy fanyar mosollyal az ajkán.
- Szó sincs róla, Miss Grey - mosolyodott el az idős varázsló. - Ön remekül megállja a helyét, mint tanár a gyakorlatlansága ellenére is. Azt hiszem, kitűnő választás volt magára bízni ezt az állást.
Zelda elmosolyodott a nyílt dicséreten és a szeme sarkából észrevette, hogy Remus is egyetértően bólogat, miközben örömmel és büszkeséggel néz rá.
- Értesültem a büntetésről is, amit kiszabott a fiúra - folytatta az igazgató. - Meg kell hagyni, roppant stílusos és tanulságos leckét eszelt ki Draco Malfoy számára, Miss Grey. Azonban az eset súlyosságát figyelembe véve úgy vélem, kissé elnéző volt.
- Elnéző? - visszhangozta a nő meglepetten. - Én épp ellenkezőleg gondolom - folytatta szelíden, mégis határozottan. Dumbledore eközben hátradőlt ültében, és két kezét az ölében összekulcsolva hallgatta őt. - A fiú mentalitásába kezdettől fogva beleivódott a felsőbbrendűség tudata. Épp ezért el sem tudok képzelni számára jobb leckét, mint hogy az általa lebecsültek bőrébe legyen kénytelen bújni, és számára sértő, megalázó munkát végezni.
- Való igaz - bólogatott a professzor, és a szemében elismerés csillant, ahogy a nő arcába nézett. - Draco Malfoy számára minden bizonnyal nem is lehetne ennél tanulságosabb és keményebb büntetést kiszabni. Ám a büntetés legtöbbször túlmutat a diák tettei okán történő megfenyítésén - tette hozzá.
- Ezt hogy érti? - kérdezett vissza Zelda egy kissé értetlenül.
- A büntetés mindig példaértékű... Egyfajta mércéje az adott bűn súlyának. Egy tanár nyílt és szándékos megtámadása pedig igen súlyos bűn. Draco valóban megkapta érte a maga súlyos büntetését, ám a társai szemében ez a büntetés - mivel nyilvánvalóan nem tudják igazából átérezni a fiú helyzetét - korántsem tűnik olyan súlyosnak.
- Értem - felelte Zelda, és a tekintete egy hosszú pillanatra a semmibe révedt. Erre valóban nem gondolt. És egyszerre átkozta érte gyakorlatlanságát és gondatlanságát. Amikor azonban újra az igazgatóra nézett, szemében eltökéltség tükröződött. - És mit javasol, igazgató úr? - kérdezte.
- Valami látványosat - felelte Dumbledore cinkosan mosolyogva. - Például vigyük az ügyet az iskola felügyelőbizottsága elé!
- De akkor előfordulhat, hogy Dracót kicsapják! - bukott ki Zeldából a döbbent megállapítás. - Ez azért mégiscsak túlzás lenne...
- Kétlem, hogy a bizottság így döntene - felelte Dumbledore. - Az eljárás azonban mindenképp intő például szolgálna a tanulók számára.
- És Lucius Malfoy? - kérdezte a nő. - Ő biztosan nem fogja ezt szó nélkül hagyni...
- Meg is lepődnék, ha így tenne - válaszolta az igazgató elnézően mosolyogva. - Sőt, Lucius az ön büntetését sem fogja szó nélkül lenyelni, Miss Grey, ebben biztos vagyok - tette hozzá, miközben elkomolyodott. - De ez vele jár. Lucius lelke akkor lesz nyugodt, ha az esetet a saját hasznára tudja fordítani; ha lázíthat és felzúdulást kelthet. És ennyi, azt hiszem, mindenképp kijár neki cserébe azért, hogy a fiát használjuk fel holmi példa-statuálásra.
Remus hirtelen felkapta a fejét és az igazgatóhoz fordult.
- Biztos benne, hogy Lucius Malfoy nem tehet semmilyen kárt ebben az amúgy is ingatag helyzetben? - tette fel a kérdést, és feszült várakozással nézett a professzorra.
- Távolról sem vagyok benne biztos, fiam - nézett rá Dumbledore átható pillantással a szemüvege fölött. - Nem könnyű belelátni az ellenfél fejébe - folytatta. - De ha egy sakkbábut már kimozdítottunk az alapvonalról, minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy a másik soron következő lépését kifürkésszük.
Szavait halk, ám határozott kopogás szakította félbe, majd kinyílt az ajtó, és Zelda a növények kusza dzsungelén át odanézve egy fekete talárba burkolózó és hátborzongatóan ismerős alakot pillantott meg.

*

Piton megtorpant az ajtóban és összevont szemöldökkel járatta körbe a tekintetét a szobán. Arca komor volt és kifürkészhetetlen, mint mindig, ám vonásai még inkább megkeményedtek, ahogy a pillantása Remusra, majd végül Zeldára siklott.
A nő az ominózus pincebeli eset óta, ha csak tehette, kerülte őt. Csupán étkezéseknél futottak össze, de ott is szerencsésen távol tudta magát tartani tőle. És úgy tűnt, Piton sem igyekszik túlzottan, hogy felhívja magára a figyelmét; mindig lehorgasztott fejjel, összeszorított szájjal és sietős léptekkel vonult el mellette, Zelda pedig életében először hálás volt neki, amiért így tett.
De most, amikor találkozott a pillantásuk, minden, amit ez idáig felejteni próbált - és amiről egy idő óta úgy érezte, hogy némileg sikerült is, - ismét felkavarodott benne. Zavar, félelem és szégyenkezés kerítette hatalmába, ahogy belenézett a férfi éjfekete szemébe, és habár a pillantás nem tartott tovább egy másodperc töredékénél, mégis kínosan hosszúnak tűnt az idő, amíg úgy-ahogy sikerült kivonnia magát a hatása alól.
- Jöjjön csak, Perselus! - pillantott Dumbledore az újonnan érkezett felé.
Piton két lépéssel közelebb ment, de még tisztes távolságban megállt, és onnan nézett éjfekete szemével sokatmondóan az igazgatóra.
- Történt valami? - kérdezte Dumbledore, és Zelda esküdni mert volna rá, hogy a hangjában egy árnyalatnyi vidámság csendült.
- Fontos mondanivalóm van - szólalt meg végre a bájitaltan tanár, és szavai úgy hatottak, mintha minden egyes hangot harapófogóval húztak volna ki belőle.
- Az ellenszerről? Ezek szerint talált valamit? - élénkült fel az idős varázsló, és ültében kissé előrehajolt, úgy várta a férfi válaszát.
Piton némán bólintott, a száját azonban egyetlen vékony vonallá préselte, és hidegen villogó szemei arról árulkodtak, hogy a helyzet nagyon nincs ínyére.
- Nagyszerű! - kiáltott fel Dumbledore. - Üljön le és vágjon bele mihamarabb! Ne várasson minket tovább!
- Úgy gondolom, jobb lenne ezt négyszemközt... - felelte Piton meglepően halkan.
- Nem hiszem, hogy bármi okunk lenne titkolózni Miss Grey és Remus előtt - válaszolta az igazgató, és mondandója a szelíd, könnyed hangsúly ellenére is határozottan csendült.
Pitonon látszott, hogy legszívesebben vitába szállt volna ezzel a kijelentéssel, de az igazgató tekintélyt parancsoló személye jobb belátásra bírta. Arcára elutasító kifejezés ült ki, és egyértelműen lerítt róla, hogy legjobb belátása ellenére cselekszik, mialatt az egyik karosszékhez lépett és helyet foglalt. Zelda nem tudta eldönteni, hogy tudatosan választotta-e meg a helyét, bár a lényegen ez mit sem változtatott: A férfira ugyanis úgy esett a fény, hogy az arca félig homályba veszett, és így még a szokottnál is nehezebb volt leolvasni róla egyébként is jól titkolt érzelmeit.
Piton egy ideig hallgatott, de aztán minden bizonnyal megelégelte a kíváncsi, sürgető szempárok kereszttüzét, mert egy mély levegővétellel belefogott:
- Mardekár fegyverét egy rendkívül bonyolult főzettel lehet hatástalanítani - bökte ki nehézkesen, majd hozzátette: - Mindent megtettem, hogy találjak egy másik megoldást, de úgy tűnik, ez az egyetlen mód.
- Azt hiszem, ez esetben már annak is örülnünk kell, hogy erre az egy megoldásra ráleltünk - jegyezte meg Dumbledore mosolyogva, ahogy Pitonra pillantott. A férfi azonban nem viszonozta a mosolyát; vonásai kemények maradtak, mintha belső indulatokkal viaskodna.
- Mint említettem, a főzet elkészítése igen bonyolult feladat - folytatta, ha lehet, még komorabban. - Megkockáztatnám azt is, hogy egyenesen kivitelezhetetlen... Ezért szerettem volna valami más megoldást találni... - bökte ki végül, és tekintete most szinte kihívó volt, ahogy az igazgatóra meredt.
- Egy kivitelezhetetlen bájital? - kérdezett vissza Dumbledore enyhén felvont szemöldökkel. Arca nyílt volt és érdeklődő, semmiféle előítélet nem tükröződött benne. - Valóban igen bonyolultnak kell lennie, ha ezt maga állítja róla, Perselus.
Piton erre nem válaszolt, és a csönd egy rövid időre közéjük telepedett. Remus azonban szemlátomást türelmetlenebb volt annál, mint hogy sokáig hallgasson.
- De nincs más választásunk, meg kell vele próbálkoznunk, igaz? - szólt közbe, és feszülten várta az igazgató válaszát. Piton megsemmisítő pillantást vetett rá, mintha mélységesen felháborítónak tartaná, hogy egyáltalán bele mert kontárkodni valamibe, amiről fogalma sincs, de a férfi nem törődött vele. Ahhoz már eléggé ismerte őt.
- Valóban, fiam, úgy van, ahogy mondja - bólintott Dumbledore Remusra pillantva, azután a tekintete visszavándorolt a bájitaltan tanárra. - Nincs más választásunk, és attól tartok, ezzel most magának kell megbirkóznia, Perselus. A támogatásomra, a támogatásunkra természetesen mindenben számíthat. Csak mondja meg, miben segíthetünk.
Piton egy percig nem felelt. A szája csücskében megrándult egy ideg, mintha mondani készült volna valamit, amit azután meggondolt. Minden tekintet rászegeződött, még Zelda is el tudott feledkezni egy percre az előítéleteiről, és ugyanolyan feszülten várta a válaszát, mint a két férfi.
- A hozzávalók... - kezdte végül Piton erőt véve magán. - Nem lesz könnyű beszerezni őket.
- Amennyiben nem teljesen lehetetlen, biztosra veheti, hogy előkerítjük őket akár a föld alól is - válaszolta Dumbledore, miközben megpróbált elnyomni egy, az ajkára kívánkozó felszabadult mosolyt. Piton azonban úgy tett, mintha az igazgató nem is szólt volna, sőt, mintha ott sem lett volna.
- Csak olyan hozzávalókat használhatunk, amiket nem érintett varázstudó keze, és mágia sem érte őket soha - fűzte hozzá úgy, mintha csak az előző mondatát folytatta volna, és közömbös hangsúlya szinte már nemtörődömnek hatott az eddigiekhez képest.
- Vagy úgy - felelte Dumbledore egy pillanatnyi szünet után. - Tehát a varázstalanokat a varázstalanok fogják megvédeni. - Tekintete elvándorolt a vendégeiről, és töprengve bólogatott, szinte csak magának. - Nagyon bölcs... Nagyon logikus...
- És nagyon problémás - jegyezte meg Piton komoran.
- Valóban az lenne... - ocsúdott fel az igazgató a gondolataiból, és pillantása visszatért kollégája arcára. - De itt van nekünk Miss Grey, aki nagyszerűen ki tud minket segíteni.
A szobában megállt a levegő. Mindhárom férfi tekintete Zeldára szegeződött, aki hirtelen fel sem fogta, amit hallott. Hogy mit kell segíteni? És mégis hogyan? Nem értett az egészből egy szót sem, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy egy fatális tévedés áldozatává vált. Értetlen arccal pillantott az egyikről a másikra, de a férfiak kérdőn, várakozón néztek rá, nem pedig úgy, mint akik további információval kívánnak szolgálni.
- Miben tudnék én segíteni? - kérdezte végül Dumbledore-hoz fordulva.
- A hozzávalók beszerzésében - felelte az igazgató magától értetődő természetességgel. - A maga kezei varázstalanok, Miss Grey. El sem tudom mondani, mekkora szerencse, hogy itt van.
Zelda még mindig nem értette, habár már derengett neki. Bájital-hozzávalók beszerzése? Igen vad elképzelésnek tartotta, hogy ő, aki még a tulipánt is csak bajosan tudta megkülönböztetni a szegfűtől, és aki számára örök homály fedte a kvibliiskolában tanított kémiát, most mindenféle füvekkel és különös anyagokkal kénytelen foglalkozni. De ha nincs más megoldás...
- Úgy érti, járjak utána? - kérdezte bizonytalanul. Dumbledore mosolyogva bólintott, ám egy szót sem szólt. - De mi van, ha valamit nem találok meg? - adott hangot Zelda önkéntelenül is a kétségeinek.
- Perselus majd segít - felelte az igazgató, és úgy nézett a bájitaltan tanárra, hogy abból egyértelműen kitűnt: Ellentmondásnak helye nincs.
- És én is segítek - vetette közbe Remus meglepő eltökéltséggel.
- Így van, bár magára más feladatok is várnak, fiam - fordult Dumbledore a férfihoz. Remus vonásai egy kissé megfeszültek, ahogy visszanézett rá, és látszott rajta, hogy legszívesebben ellenkezne, ezért az igazgató hozzátette: - Természetesen lesz rá alkalma, hogy segítsen Miss Greynek, de számolnia kell azzal, hogy erre nem mindig lesz lehetősége.
Remus, ha nehézkesen is, de bólintott.
Taktikai megbeszélés :-) - Asd illusztrációja- Úgy gondolom, Perselus - folytatta az igazgató könnyedén napirendre térve az iménti téma felett, - az lenne a legjobb, ha mielőbb összeállítaná a szükséges hozzávalók listáját, hogy Miss Grey utána tudjon nézni, hol lehet ezeket beszerezni.
- Úgy lesz, professzor - felelte Piton egy apró főbólintás kíséretében. - Napokon belül meglesz a teljes lista.
- Nagyszerű - mosolygott az igazgató. - Akkor talán már a hétvégén el tudják intézni a beszerzést is Miss Greyjel.
Zelda felkapta a fejét.
- Úgy érti, hogy... a professzor és én? - kérdezte kissé óvatosan. - Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene - folytatta sietve, - de úgy gondolom, a muglik világában sokkal jobban boldogulnék egyedül, mint egy varázsló társaságában.
- Igen, ez elképzelhető - bólogatott Dumbeldore a szakállát simogatva. - Ám úgy vélem, Perselus szakértelme igen nagy hasznára lesz, Miss Grey, és jelentősen megkönnyíti majd a dolgát - tette hozzá mély meggyőződéssel.
Zelda erősen kételkedett ebben, de tökéletesen tisztában volt vele, hogy nincs értelme ellenkeznie. Csak remélni tudta, hogy a beszerző körút a lehetőségekhez képest gyors lesz és fájdalommentes, bár volt egy olyan érzése, hogy ezúttal túl sokat kíván...

 

Folyt. köv.

Vissza
8. fejezet