Zelda Grey

(Severyn Snape)

VIII.

Fekete elvek és szürke kabátok

Csütörtök volt és kora délután, a napfény mégis gyászos derengéssé szelídült, mire átverekedte magát az ólomszürke felhőtömegen. Zelda gondterhelten pillantott ki időnként kis dolgozószobájának ablakán, hogy szemügyre vegye az egyre komoruló égboltot. Tudta, hogy jön a hó. A metsző szél immár jobb híján a fák csupasz ágaiba volt kénytelen kapaszkodni, azok pedig remegve igyekeztek állni a szűnni nem akaró ostromot.
A sötétség és a gyertyák pislákoló fénye álmosítóan hatott rá, miközben a mugli telefonkönyv fölé hajolva kutatott londoni drogériák, gyógynövényboltok és minden egyéb hasznosnak tűnő beszerzőhely nyomai után. Úgy gondolta, ha időben végez, még lemegy Roxmortsba, és a postahivatalban - remélhetőleg - működő telefon segítségével kissé leszűkíti a végigjárandó üzletek sorát. Ennyi helyre ugyanis képtelenség elmenni egy nap alatt, ő pedig a fejébe vette, hogy második alkalom nem lesz. Megvesznek mindent most, még akkor is, ha térdig lejárják miatta a lábukat!
Piton eddig csak egy részleges listát bocsátott a rendelkezésére, és azon többnyire közismert gyógyfüvek, különböző kivonatok és néhány egészen hétköznapi fűszernövény szerepelt. Zelda fellélegzett, amint átfutotta, de a férfi gunyoros pillantásától valahogy rossz érzése támadt. Sejtette, hogy Piton tartogat még néhány kellemetlen meglepetést a számára.
Jobbra tőle a tűz barátságosan égett a kandallóban. Időnként kipattant egy-egy szikra, felcsaptak a lángok, majd elcsöndesültek, ahogy ez már lenni szokott. Ám amikor a morajlás váratlanul felerősödött, és a tűz úgy kezdett el sercegni, mintha forró olajt öntöttek volna rá, Zelda felkapta a fejét. És ugyanebben a pillanatban önkéntelenül is felkiáltott, majd talpra ugrott. A kandallóban ugyanis volt valaki. Körvonalai elvesztek a mohó lángnyelvek között, de a kép fokozatosan tisztult, és Zelda döbbent szemei előtt lassanként egy férfi alakja bontakozott ki.
Hosszú, fekete úti köpenyt viselt, és ezüstszőke haja arisztokratikus ívben omlott a vállára, ahogy méltóságteljes mozdulattal kilépett a kandallóból kígyófejes pálcájával a kezében. Zelda rögtön felismerte Lucius Malfoyt, akit eddig talán ha egyszer látott ilyen közelről, akkor is csak azért, mert egy fatális véletlen folytán közös liftbe kényszerültek a Minisztériumban. A férfi mindig is kínosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se kelljen vegyülnie az aljanéppel, így aztán csak úgy szikrázott a levegő a belőle sugárzó megvető gyűlölettől, amíg csak meg nem szabadultak egymás társaságától a következő emeleten.
Most azonban nem úgy tűnt, mintha bosszantaná, hogy pont egy mugli nő kandallójában sikerült felbukkannia. Épp ellenkezőleg: A jelek szerint pontosan ez volt a célja. Jéghideg, szikrázó tekintettel és dühtől merev arccal közelített Zelda felé, aki önkéntelenül is hátrébb lépett
- Mit keres maga itt? - csúszott ki a nő száján. Egészen megdöbbent attól, hogy a varázsló csak úgy berontott az irodájába, a belőle áradó mérhetetlen fenyegetés pedig megijesztette.
A férfi orrcimpája megremegett az udvariatlan fogadtatástól.
- Magát keresem! - vetette oda dühösen, és hangja jeges pengeként vágott a levegőbe.
- Hát megtalált - felelte Zelda mindenfajta él nélkül, de az állát felszegte egy kissé, ahogy a férfi acélszürke szemébe nézett.
- Most jövök a fiamtól, Miss Grey - közölte a férfi szemrehányó, mégis pökhendi stílusban. - És Draco egészen megdöbbentő dolgokról számolt be nekem az imént! - Zelda hallgatott, és az arca sem árult el semmiféle érzelmet, ezért Lucius hozzátette: - Mit gondol, miket mesélt, Miss Grey?
- Fogalmam sincs - felelte a nő továbbra is rezzenéstelen arccal, bár az igazság az volt, hogy hirtelen többféle ötlete is támadt.
- Pedig ha valakinek, hát magának tudnia kell! - emelte fel a hangját az idősebb Malfoy indulatosan, és mindig sápadt arcán két élénkpiros folt jelent meg.
Zelda összerezzent a férfi hangjától, de nyugalmat erőltetett magára és így szólt:
- Gondolom, fölösleges arra kérnem, hogy frissítse fel az emlékezetemet, mert anélkül is megteszi.
Lucius arcán látszott, hogy nem ilyen hűvös, fanyar megjegyzésre számított. Szája azonban csakhamar csúfondáros mosolyra húzódott, és lekicsinylő pillantással pásztázta Zelda arcát, miközben közelebb lépett hozzá.
- Úgy látszik, Draco átka mégiscsak használt valamit, ha erre van szükség - mormolta nem kis elégtétellel a hangjában.
- És úgy látszik, a maga köreiben a normálistól eltérően dicsőségnek számít, ha egy diák megtámadja a tanárát! - vágott vissza Zelda ezúttal kissé megemelve a hangját.
- A normálistól eltérően? - vonta fel a szemöldökét a férfi, de könnyed hangsúlyából csak úgy áradt a megvetés. - Netán a maga fajtájára próbált ezzel célozni, Miss Grey? Mert ha igen, akkor ki kell, hogy ábrándítsam: A maga fajtáját nem hogy mércének lehet tekinteni bármiben is, de egész egyszerűen mintha nem is létezne, annyira nem számít! Csak szánalmas söpredéke az emberiségnek, ami arra vár, hogy egy határozott mozdulattal végre egyszer s mindenkorra letöröljék a föld színéről!
Zelda arca lángba borult, és már a nyelvén volt a megsemmisítő válasz, de ezzel akaratlanul is elárulta volna, hogy tudja, mire készül a Nagyúr és Lucius fia, így inkább visszanyelte a ki nem ejtett szavakat és villámló tekintettel meredt a varázslóra.
- Maga viszont - váltott hangnemet a férfi - merészelte venni a bátorságot, és arcátlanul megalázta a fiamat!
- Nem az volt a célom, hogy megalázzam, de megnyugtató a tudat, hogy ilyesmi még lehetséges - felelte a nő eltökélten, habár belül érezte, hogy most már a tűzzel játszik, és ha tovább feszíti a húrt, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
- Akkor hát mi volt a célja, ha szabad érdeklődnöm? - sziszegte Lucius vérfagyasztó hanghordozásban, miközben újabb lépéssel került közelebb Zeldához. Most már csak az íróasztal állt közöttük, és a nőnek volt egy olyan érzése, hogy az sem nyújt már sokáig oltalmat számára.
- Csupán az, hogy méltó büntetést szabjak ki egy diákra, aki súlyos vétséget követett el - felelte halkan, de határozottan.
- Súlyos vétséget? - nevetett fel a férfi szárazon. - Na, ne vicceljen! Hiszen be sem tudja bizonyítani az aljas rágalmait!
- Úgy tűnik, a felügyelőbizottságnak nincs is szüksége bizonyítékra - felelte a nő. - Hitelt adnak a szavamnak.
- Ostobák gyülekezete! - csattant fel Lucius. - Ha Dracót ki merészelik csapni, velem gyűlik meg a bajuk!
- Ezt esetleg velük közölje, Mr Malfoy! - csúszott ki Zelda száján akaratlanul is.
- Ugye, tudja, hogy emiatt nagyon csúnyán megütheti a bokáját? - förmedt rá újfent a férfi.
- Fenyegetni próbál? - kérdezett vissza Zelda és a torka hirtelen kiszáradt. Percről percre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy úrrá legyen belső remegésén. habár magában csöppet sem volt meglepve, hogy ide lyukadtak ki.
- Nem szokásom próbálkozni, Miss Grey! - sziszegte Lucius, és arcán a vörös foltok egyre szembetűnőbbé váltak. - És erről hamarosan magának is lesz alkalma meggyőződni! Ugyanis olyan dologba ütötte bele a pisze kis orrát, ami nem mugliknak való! Ezek után nem árt, ha vigyáz, mert ha alkalmam nyílik rá, megmutatom magának, milyen is az igazi varázslóvilág!
- Hát csak rajta - viszonozta a pillantását Zelda kihívóan, de közben érezte, hogy az arcából kifut a vér.
- Mire föl ez a nagy bátorság? - somolygott a férfi megvetően. - Csak nem arra számít, hogy Dumbledore majd megvédi? Látom, elfelejtette, hogy a vén bolond keze csak bajosan ér el az iskolán túlra. Úgyhogy én a maga helyében kétszer is meggondolnám, mielőtt kilépek a kastély falai közül!
Zelda maradék önuralma szertefoszlott. Ösztönösen tett egy lépést a férfi felé, miközben a szemei csak úgy szikráztak a belőlük áradó mérhetetlen dühtől.
- Mégis miből gondolja, hogy magára nem vonatkoznak a törvények? - támadt neki Luciusnak. - Mit gondol, meddig játszhatja még az undorító kis játékait büntetlenül? Nincs az a hatalom, ami megmentheti magát a felelősségre vonástól a temérdek bűn után, amit elkövetett!
A férfi arca elborult, és a következő másodpercben a nő előtt termett, majd a kígyófejes botjából előhúzott pálcáját a torkának szegezte, mintha csak egy kés volna. Zelda hátratántorodott és a könyvespolcnak ütközött, a szíve pedig olyan hevesen vert, hogy majd' kiütötte a bordáit. Szemei ijedten cikáztak Lucius arcának egy-egy részlete között, így próbálta ösztönösen felmérni, mire készül a férfi. Halálos félelem kerítette hatalmába, és ha ebben a percben higgadtan tudott volna gondolkozni, bizony csodálkozott volna, hogy a lábai még nem rogytak össze a megpróbáltatások súlya alatt.
Lucius egy percig hallgatott. Orrcimpái vészjóslóan remegtek, arca dühös fintorba torzult, és hevesen emelkedő mellkasa is komoly felindultságról árulkodott. Gyűlölettől izzó, villámló tekintetével szinte ledöfte a nőt, és Zelda attól tartott, hogy a férfiban feszülő óriási indulat bármelyik pillanatban akaratlanul is valamiféle mágiát idéz elő a torkának szegezett pálcában.
- Megkeserüli még ezt, Miss Zelda Grey! - szűrte a szavakat a fogai között. - Senki nem űzhet gúnyt a Malfoy névből büntetlenül! Egy koszos mugli a legkevésbé! Magának kereste a bajt! - tette hozzá szinte vicsorogva. - Hát most majd meglátjuk, hogyan viseli a következményeit!
Kopogtak.
A halk zaj furcsa visszhangot vert a szobában és a bent lévők minden rezdülésre kihegyezett füleiben egyaránt. Malfoy megdermedt, ám a következő másodpercben egy ugrással eltávolodott Zeldától, pálcáját pedig talárja sűrű redői közé rejtette. Pattanásig feszült idegekkel meredt az ajtóra, és a nőről többé tudomást sem vett.
- Szabad! - préselte ki magából Zelda, csak hogy mielőbb bebocsátást nyerjen a felmentő sereg.
Dumbledore lépett a szobába, és arcán nyoma sem volt meglepődésnek, ahogy Lucius Malfoyra nézett.
- Remélem, nem jöttem rosszkor, Miss Grey - fordult Zeldához nyugodt tekintettel.
- Dehogyis, professzor! - vágta rá a nő hevesen.
- Lucius - biccentett az igazgató a férfi felé, aki kényszeredett főbólintással viszonozta az üdvözlést, majd sarkon fordult és egyetlen szó nélkül, ám annál határozottabb léptekkel kivonult az ajtón.
- Jól van, kisasszony? - nézett az idős varázsló Zeldára, aki időközben egy karosszékbe roskadt, és arcát remegő kezébe temette. A kérdésre némán bólogatott, majd egy kis idő után felnézett.
- Nyugodjon meg, már nem fog visszajönni - mondta Dumbledore úgy, mintha csak egy fel nem tett kérdést válaszolt volna meg.
Zelda szótlanul nézett rá, és a professzor tekintetében egyszerre vélt felfedezni aggodalmat, sajnálatot, de bátorítást és büszkeséget is. Nem tudta, mit mondjon, és igazából nem is akart beszélni. A jelek szerint Dumbledore is valahogy így volt ezzel. Némán nézett le a nőre, és közben szikrázóan kék szemeivel mintha erőt öntött volna belé. Zelda hamarosan azon kapta magát, hogy remegése alábbhagyott, légzése is fokozatosan lelassult, agya pedig ismét képessé vált a higgadt gondolkodásra.
- Csak azért kerestem fel, hogy megtudjam, készen állnak-e a holnapi indulásra - szólalt meg egy idő után az idős varázsló. - Szeretném, ha mielőbb hozzákezdhetnénk a főzet elkészítéséhez, ezt biztosan megérti.
- Persze, megértem - felelte Zelda. - Az eddigi listáról úgy tűnik, minden beszerezhető, de ha jól tudom, Piton professzor még nem végzett a hozzávalók összeállításával.
- A fordítás egy kissé elhúzódik, és néhány kellék mibenlétét is pontosítani kell tekintve, hogy sok száz éves a feljegyzés - válaszolta az igazgató. - De a professzor várhatóan még ma éjjel elkészül vele.
- Akkor azt hiszem, semmi akadálya, hogy holnap induljunk - felelte Zelda, és közben egy bizonytalan mosoly is megjelent a szája szögletében. A hideg futkározott a hátán ettől a programtól, de azzal vigasztalta magát, hogy ha minden igaz, legalább hamar túlesik rajta.
Dumbledore viszonozta a mosolyát, majd bátorítóan biccentett egyet és elhagyta a kis dolgozószobát. Zelda pedig háborítatlanul visszasüppedt a karosszékbe és borús gondolatainak örvénylő mélységeibe.

*

Nem aludt valami jól az éjjel. Sokáig forgolódott álmatlanul, majd amikor kimerültsége végül úrrá lett lázas elméje fölött, kusza álmai összemosódtak: Egyszerre látta maga előtt Pitont és Lucius Malfoyt, amint a két férfi fenyegetően közelít felé, majd ordítva olvassák a fejére összes vétkét és kudarcát, végül pedig kimondják rá a halálos ítéletet. Csak hajnal felé lelt megnyugvást, de pihenése a korai kelés miatt odalett.
Reggel még volt egy órája, de gondolatai olyannyira máshol jártak, hogy tanítványai aznap nem sok hasznát vették. Amint kicsöngettek, rohant vissza az irodába, mert tudta, hogy Piton bármelyik percben ott lehet. Remust egy csésze kávé mellett találta. Kedvese jó érzékkel felmérte, hogy jobb, ha most nem próbál meg beszédbe elegyedni vele, így inkább csöndben figyelte, ahogy Zelda morcosan és szótlanul készülődött.
Nem telt bele sok idő, és a bájitaltan tanár is befutott. Arcán elutasító kifejezéssel lépett a szobába, és még a küszöbön megállt összefont karokkal, onnan figyelte, mikor készül el a nő. Zelda még egyszer ellenőrizte a táskája tartalmát, megnézte azt is, benne van-e a hozzávalók és a végigjárandó üzletek listája, majd a férfira pillantott, és ekkor megakadt rajta a szeme.
- Még nem öltözött át? - nézett rá összevont szemöldökkel.
Piton arcára értetlen, majd zárkózott kifejezés ült ki; nyilvánvaló volt, hogy a kérdés készületlenül érte. Szokásos fekete, bokáját verdeső talárját viselte, fölé pedig a hidegre való tekintettel egy vastag anyagból készült, szintén fekete úti köpenyt vett. Egy pillantás erejéig végigmérte saját öltözékét, azután tekintete visszatért a nőre.
- Miért kéne átöltöznöm? - kérdezte teljességgel érzelemmentes hangon.
Zelda megsemmisítő pillantást vetett rá.
- Ha így akar végigjárni egy seregnyi mugli üzletet, ebben a ruhában - kezdte sóhajtva, - felőlem megteheti, de rám ne számítson - jelentette ki, majd meg sem várva a férfi válaszát visszafordult a táskájához.
Csönd állt be, és Zelda a szeme sarkából látta, hogy Remus a kirobbanni készülő nevetésével küszködik. Vetett rá egy villámló pillantást annak reményében, hogy rendre utasíthatja, de fáradozása hiábavalónak bizonyult.
- Nos, Perselus... - szólalt meg Remus egy idő után, amikor már zavarni kezdte a csend, - Zeldának igaza van. Ami azt illeti, tényleg elég nagy feltűnést keltenél így a mugli Londonban...
Piton szeme fenyegetően megvillant. Zelda nem is várt mást, mint hogy személyes sértésnek vesz minden egyes szót, ami elhangzik. És igazság szerint nem is bánta, hogy annak veszi.
- Nem fogok bohócot csinálni magamból csak azért, hogy néhány mugli lelki békéjét megóvjam - sziszegte bosszúsan.
- Rendben, akkor egyedül megy - vágta rá Zelda, majd előszedte a boltok listáját, odamasírozott a férfi elé és a cetlit a markába nyomta. Piton automatikusan nyújtotta a kezét, hogy átvegye tőle, és ujjaik futólag összeértek. Egy másodpercre összeakadt a tekintetük, és ettől Zelda zavarba jött. Sietve elhúzta a kezét, majd sarkon fordult és nekiállt kipakolni a táskájában lévő holmikat. Arcára sértett kifejezés ült ki, ajkát pedig úgy préselte össze, akár egy dacos kisgyerek.
Remus a szeme sarkából figyelte őket, és korábbi derült arckifejezése nyomtalanul eltűnt. Feszülten várta, mi lesz a vita vége, de egyértelmű volt, hogy a világért sem kívánna beleszólni. Piton egy darabig szótlanul ácsorgott. Két szemöldöke egyetlen bosszús vonallá olvadt össze, és árnyékából sötétlő gyémántként villogtak ki fekete szemei. Szemlátomást azt latolgatta, mennyire gondolja komolyan a nő azt, amit mondott, valamint hogy muszáj-e jobb belátásra bírnia az esetben, ha valóban komolyan gondolja. Végül alighanem úgy döntött, hogy muszáj.
- Nos, nem mintha bármin is hajlandó lennék változtatni - kezdte végül fogcsikorgatva, - de azért lekötelezne, ha elmondaná, mit is kifogásol rajtam pontosan, Miss Grey.
Zelda sóhajtva fölegyenesedett és lassú mozdulattal fordult Piton felé. Egy darabig szótlanul méregette, tekintetét végigfuttatta a fekete öltözéken és nagyon jól tudta, hogy ezzel bosszantja a férfit.
- Úgy néz ki, mint egy varázsló! - kezdte végül szinte vádlón. - Ezek a ruhák! Ez a haj! - mutatott kezével tétován az adott irányba, majd elhallgatott, mintha csak a szavakat keresné. - Talárban nem jöhet - jelentette ki végül ellentmondást nem tűrően. - És vegyen fel valami mugli kabátot. A haját pedig fogja össze!
Újabb döbbent csend következett. Remus ismét a kitörni készülő nevetésével küszködött, Piton arca pedig egészen megnyúlt, mintha csak épp most jött volna rá, hogy egy gonosz tréfa áldozatává vált. A gond csak az volt, hogy Zelda nem viccelt. De még mennyire, hogy nem.
- Kölcsönadhatok egy kabátot, ha gondolod - szólalt meg végül Remus, és a nő azonnal tudta, hogy a felajánlásában legalább annyi kaján káröröm volt, mint amennyi segítőkészség.
- Igazán megható ez a nagylelkűség - gúnyolódott Piton. - Mindjárt sírva fakadok tőle - tette hozzá, és ádáz gyűlölettel meredt a férfira.
- Pedig más választásod, úgy tűnik, nincs - felelte Remus, és a csészéjét letéve előrehajolt, úgy nézett Piton szemébe.
A férfi nem felelt, de arcára volt írva a mérhetetlen felháborodás, amit érzett. Zelda gyanította, hogy időközben magától is rájött, hogy nincs más választása, azonban inkább meghalt volna, semmint hogy önként megadja magát. Remus egy ideig várakozón nézett rá, majd sóhajtva felállt és a bejárati ajtó közelében lévő kis szekrényhez lépett.
"Igazán megható ez a nagylelkűség" - Asd illusztrációja- Nézd, még választhatsz is - fordult Pitonhoz mosolyogva, miközben kinyitotta a szekrényt felfedve annak tartalmát. A férfi gyilkos pillantást vetett rá, de a szeme sarkából azért figyelte, ahogy Remus kiemelt egy sötétszürke télikabátot.
A két férfi testalkata közel azonos volt azzal az apró különbséggel, hogy Piton néhány centivel magasabb volt Remusnál. Zelda tudta, hogy a kabát passzolna rá, de ösztönösen megérezte, hogy jobb, ha most tartja a száját, ellenkező esetben ugyanis félő, hogy mindent romba döntene. Így aztán némán figyelte, ahogy Remus Piton felé nyújtja a kabátot, a bájitaltan tanár pedig gyanakodva, összehúzott szemekkel mered rá, mintha attól tartana, hogy a holmi akármelyik pillanatban felrobbanhat. Mindenesetre nem fordult el és nem is tett semmiféle megjegyzést, ami azért igen bíztató jel volt.
- Vedd le a talárt és próbáld fel - biztatta Remus, Zelda pedig igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, mintha ott se lenne.
Piton morgott valamit, amit a nő nem értett tisztán, majd rövid tétovázás után leoldotta válláról az úti köpenyt, azután villámgyorsan kibújt a talárjából, és a kérdéses ruhadarabot egy dühös mozdulattal a szék karfájára dobta. Alatta szürke inget viselt és fekete nadrágot, de nem hagyott rá időt, hogy illőképp megcsodálják öltözékét, hanem rögvest a felajánlott kabát után nyúlt.
- Ne adjak kölcsön egy pulcsit is? - kérdezte Remus ezúttal leplezetlen derűvel, és Zelda inkább csak sejtette, mint látta a megsemmisítő pillantást, amit kedvese válaszul kapott a kérdésre. Piton a következő másodpercben már Remus kabátjában feszített és ingerülten fordult Zeldához.
- Akkor most már indulhatunk? - kérdezte erősen uralkodva dühén, miközben a talárjához lépett, hogy kihalássza belőle a pálcáját.
Zelda már nyitotta a száját a válaszra, de a torkára forrt a szó. Pitonnak ugyanis jól állt a szürke. Meglepően jól. Hirtelen nem tudta, mit mondjon, és csak bámult rá, majd mint aki egy hosszú álomból ébred, kapkodva visszapakolt mindent a táskájába és magára kanyarította a kabátját.
- A hajadról se feledkezz meg, Perselus - szólt utánuk Remus, amikor a bájitaltan tanár keze már a kilincsen volt. Zelda ezúttal tisztán hallotta a szitkozódást, ami a férfi száját elhagyta, miközben pálcáját bosszúsan a hajához érintette. Elmormolt egy varázsigét, mire a tincsek, melyek ez idáig az arcát söpörték, szépen összefogva a tarkójára simultak.
- Azt az izét meg tüntesse el! - morogta Zelda, miközben kifelé indultak, és a pálcára bökött kerülve Piton tekintetét. Már a küszöbön volt, amikor hirtelen Remus kezét érezte a karján, és a férfi visszahúzta.
- Vigyázz magadra, kicsim - mormolta, miközben egy csókot lehelt az ajkára. Zelda érezte, hogy elpirult, és tudta, hogy Piton jelenléte hozta ilyen zavarba. Átkozta a férfit, amiért az még csak nem is próbát úgy tenni, mint aki nem kíván tanúja lenni egy ilyen bizalmas jelenetnek. Rezzenéstelen arccal mustrálta őket egészen addig, míg Zelda el nem húzódott és be nem csukta az ajtót Remus aggódó arca előtt.
- Ugye, tisztában van vele, hogy amit most művelt, annak lesznek még következményei? - kérdezte a férfi mintegy mellékesen, miközben a széles márványlépcsőn tartottak lefelé az előcsarnokba.
Zelda nem felelt. Szinte már kezdett hozzászokni, hogy nap mint nap varázslók fenyegetik mindenféle súlyos megtorlásokkal. Ha nem lett volna olyan bosszús, és nem érezte volna a gyomra tájékán azt a kellemetlen, szorongató érzést, talán még nevetett is volna ezen a megjegyzésen. Egy mosoly árnyékát azonban mégiscsak ajkára csalta a szembejövő diákok döbbent arcának látványa, és a hátuk mögött felhangzó izgatott suttogás. Nos, bármi lesz is az a következmény - gondolta magában egészen felvidulva, - hát viselni fogom. Ezért igazán megéri. És miközben kiléptek a nagy tölgyajtón, arra gondolt, hogy holnapután ilyenkor már édes elégtétellel hallgathatja az iskolában futótűzként terjedő pletykákat a professzor úr felfrissített ruhatáráról.

 

Folyt. köv.

Vissza
9. fejezet